A feleségem még egy tűzoltóautót is látni vélt aznap délelőtt az óvoda környékén, ami érdekes módon nem szirénázott. Nem csoda hát, hogy hetekig abban a hiszemben éltünk, hogy megtörtént az esemény. Az egyik délután, amikor mentem a gyerekért, majdnem meg is köszöntem az egyik óvónőnek, hogy ennyire aktívan ­dolgoznak a gyerekek öröméért. 

Először egy barátunk bizonytalanított el minket, akinek a gyereke egy csoportba jár a fiunkkal. Amikor kész tényként meséltünk a tűzoltók látogatásáról, felhúzta a szemöldökét, és megkérdezte a fiát, hogy ő emlékszik-e ilyesmire. 

A kissrác a fejét rázta, én pedig hiába bizonygattam az igazamat, barátunk egyszerű, logikus módon levezette nekem, hogy miért csak a képzelet szüleménye az egész. 

Nem szóltak róla az óvónők, utólag sem küldtek képeket. Más gyerek sem emlékszik rá, csak a miénk. Ha megkérdezünk egy pedagógust, ő is csak rázni fogja a fejét. 

Rákérdeztem megint a fiamnál, aki széles vigyorral rögtön elmesélte az egészet szóról szóra ugyanúgy. Nem értettem, mi történik itt. Hazudik a gyerek? Vince, mondj igazat, kérleltem a legkedvesebb hangszínemen, mire huncut mosollyal bizonygatta tovább, hogy igazat mond. Aztán a szemében észrevettem azt a ­csillogást, amelyet leginkább mesehallgatás közben lehet megfigyel­ni nála. Ekkor esett le végre: nem hazudik a ­gyerek, hanem mesél. Ahogyan mi is annyiszor tesszük ezt, azzal a különbséggel, hogy könyvet tartunk közben a kezünkben. 

Lehetséges, hogy a képzelet és a valóság így összefolyjon valaki fejében? Hát hogyne lenne az. Hiszen én is így működöm íróként: fogom a valóság egyes elemeit, kiegészítem őket a képzeletemmel, és visszaépítem az egészet a mindennapokba. Igazából örülnöm kéne, hogy a fiamnak ilyen élénk a fantáziája, és ennyire könnyen lépi át a fizikai valóság és a fikció közti határokat. 

Hiszen a képzeletünk is létező valóság, ha nem is mindig kézzelfogható. 

Nem mindegy például, hogy hogyan képzeljük el a jövőnket, vagy hogy egyes emberekre miképp gondolunk, amíg nincsenek velünk. Ezek a gondolati irányok erősen meghatározzák a mindennapjainkat. 

Persze érdemes tudni, hogy valamilyen szinten hogyan válasszuk el a két világot egymástól, de ezt a négyéves gyerekek még bőven ráérnek megtanulni. Mi pedig újra megtanulhatjuk tőlük, milyen is az, amikor teljesen a fantáziánkra bízzuk magunkat. Nem a képzeletünk játszik ilyenkor velünk, hanem mi játszhatunk végre a képzeletünkkel. Érdemes kipróbálni. Abban a bizonyos „másik” világban ugyanis mindent átélhetünk, amit csak akarunk.  

Az írás Véssey Miklós Apa, kezdődik! című sorozatának része. A sorozat további cikkei itt érhetők el.

Ez az írás eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

A Hunyadi című sorozat hétvégi premierjével beérett több évtized megfeszített munkája. Az alkotás Bán János – Bán Mór néven jegyzett – 15 kötetesre tervezett Hunyadi-eposzára épül, melynek első könyve 2008-ban jelent meg. Részletes, szépen építkező, leírásokban, párbeszédekben és mellékszálakban is gazdag történetről van szó, amelyet a filmkészítőknek csak 10 órájuk volt elmesélni. 

A sorozat a 15. századi Magyarországon játszódik, melyet az Oszmán Birodalom elleni harcok és a királyságot széthúzó belpolitikai küzdelmek gyengítenek. Ezekben a zűrzavaros időkben élt Hunyadi János, aki bár alacsonyabb rangú nemesi családba született, rátermettségének köszönhetően felemelkedett, és világpolitikai jelentőségű katonai vezetővé vált. 

Hunyadi János, a nők bálványa

A Hunyadi látványvilágával elégedettek lehetünk: végre elegendő statisztával dolgoztak ahhoz, hogy a jelenetek hitelesek legyen, és a CGI-ra is gyakran támaszkodtak. 

A középkori díszlet megteremtése üdítően részletgazdag: a helyszínek, a ruhák, a berendezések, a páncélok és fegyverek mind segítenek bevonni a nézőt a 15. századba, nem beszélve a semmiből érkező török betörésekről vagy a csatajelenetekről. 

Jó döntésnek bizonyult, hogy a fő rendezők – Nagypál Orsi, Lengyel Balázs, Robert Dornhelm és Szász Attila – mellett kifejezetten akciójelenetekre specializálódott szakemberek is dolgoztak a sorozaton.   

A főhőst Kádár L. Gellért alakítja, aki megjelenésével, lovaglási és fegyverforgatási technikájával jól kirajzolja a középkori harcedzett – a nőket és az alkoholt sem megvető – katona képét. Egy nagy önbizalommal bíró, motivált és lobbanékony „Herkulest” ismerhetünk meg, aki a csatatéren és az ágyban is mindig bizonyít. Ennél sokkal többet azonban nem tudunk meg róla, így az első három epizód után nyitott kérdés maradt, hogy a sorozat mennyire enged majd be minket a hadvezérré érő stratéga kivételes szellemébe. 

Kép

Képkocka a sorozatból − forrás: TV2

A Hunyadi többnemzetiségű koprodukció, melynek sikerében Magyarország mellett Ausztria és Kanada is közreműködött, de kapott szerepet a török származású osztrák Murathan Muslu, a szerb Rade Šerbedžija, az olasz Francesco Acquaroli és a cseh Karel Roden is.

A többnyelvű forgatás kockázatos lépés volt a készítők részéről, a Luxemburgi Erzsébetet alakító Hermányi Mariann például arról beszélt korábban, hogy a casting után derült ki számára, mennyire sokat kell németül beszélnie a szerepében, ami nagy kihívást jelentett, de szerencsére ebből a néző semmit sem érez, ami egyértelműen a színészek képességeit és a szereplőválogatást dicséri. 

A casting egyébként is nagy erőssége az alkotásnak: a könyvben ábrázolt, nem kimondottan szerethető, mindig dorbézoló Zsigmond király karakterét Gálffi László alakítja, de kiemelt szerepet kap Fekete Ernő is, aki a gátlástalan, Janus-arcú Cillei Ulrikként kavar a háttérben, és aki bármit képes feláldozni a hatalomért. 

Figyelemre méltó nők a történelem színpadán

A nőábrázolásra szándékosan nagy hangsúlyt helyeztek a készítők – és itt nem a tízpercenként felbukkanó félmeztelen lányokra gondolok. 

A főhősnők nem passzív elszenvedői, hanem aktív formálói az eseményeknek, bátran, okosan és akár erőszakosan is cselekednek, ha kell. Joggal méltatják a kritikusok a Brankovics Marát alakító Törőcsik Franciska játékát, aki ezzel a sorozattal a nemzetközi közönség előtt is határozottan letette a névjegyét. 

Kép

Képkocka a sorozatból − forrás: TV2

Mara fondorlatos Sherezádé-játszmái, hatalmi törekvései, az ártatlanokért folytatott állandó önfeláldozása a történet egyik legérdekesebb szálaként bontakozik ki előttünk. De igazán szerethetően játszik Rujder Vivien is, aki egy progresszív, bátor, jó fej, intelligens, de olykor kissé naiv fiatal Szilágyi Erzsébetet formál meg. 

Nem akar nevelni, csak ábrázolni

Sokan szeretnek a Trónok Harcához hasonlítani minden kosztümös eposzt. Ilyenkor jellemzően azt vizsgálják, hogy a jó történethez színvonalas látványvilág társul-e, és van-e a sorozatban elég vér és szex ahhoz, hogy megkapja a naturalista minősítést. Az biztos, hogy erőszakos és erotikus jelenetekkel nem fukarkodtak a készítők, amivel egyszerre nyertek és veszítettek is nézőket. 

A konzervatív közösségben több évtizedes várakozás előzte meg Hunyadi életének filmes adaptációját, és közöttük vannak, akik csalódásuknak adtak hangot, mert a nemi erőszak, a fröcsögő vér és a soft pornó kategóriájába eső képsorok már túlmennek az ingerküszöbükön. De ez akár erény is lehet: a Hunyadi nem akar megfelelni a nézői prekoncepcióknak, nem akarja a Várkonyi-féle Egri csillagok útját járni, sem kurzusfilm lenni, vagy politikailag nevelni. 

Csak méltóképpen, modern eszközök segítségével akarja elmesélni egy olyan nagyhatású magyar vezér történetét, aki kivételes tehetségével egész Európa történelmét átformálta. És ezt a Hunyadi meg is csinálta!

Kép

Képkocka a sorozatból − forrás: TV2

A hasonló volumenű alkotásoknál mindig fennáll annak a veszélye, hogy a látványos jelenetek és a sok meztelenkedés az emberi kapcsolatok kibontakozásának kárára történik, mert például a tízórás játékidő egy tizenöt kötetes könyv adaptációjához kevés. Emiatt maradhatott a nézőben némi dramaturgiai hiányérzet. Egy-egy pucér nős jelenetet sokan szívesen becseréltünk volna pár mélyebb értelmű párbeszédre, és bizonyára elbírt volna a sorozat egy kicsit több történelmi kontextust, az események, karakterek megértését elősegítő dialógust.

Egy ilyen történelmi eposzt filmvászonra vinni hatalmas vállalás volt, amely a megvalósítás bármely pontján elvérezhetett volna. De nem így történt! A sorozat látványosan és izgalmasan emeli vissza Hunyadi Jánost a nemzetközi kulturális emlékezetbe, hogy mindenki megismerhesse azt, akiért a harang szól.

Bárkivel megeshet, hogy felfigyel valakire, aki nem a párja. Mindannyian kerülhetünk nehéz életszakaszba, mélypontra a kapcsolatunkban, vagy egyszerűen egy olyan ember közelébe, aki valamiért vonzóvá válik számunkra. S bár kevés nehezebb feladat létezik, mint a saját érzelmeink elleni küzdelem – különösen, ha ehhez erős szégyenérzet is társul –, van megoldás. Szégyen és titkolózás helyett praktikus támogatás szükséges, amely képes megszilárdítani a bizonytalanná vált házasságokat. Mivel jóval komplexebb témáról beszélünk, mint amit egy cikkben összefoglalhatnánk, a következő szempontokat útjelzőnek szánom, s természetesen nem helyettesítik a szakmai segítségnyújtás különböző formáit.

Mit tegyünk, ha kísértéssel szembesülünk? – Vizsgáljuk meg az életünk különböző területeit!

Egy kliensem a házasságra felkészítő kurzuson szembesült a mondattal, miszerint fel kell készülnie arra, hogy élete során szerelmes lehet valakibe, aki nem a házastársa. Akkor megbotránkozott a kijelentésen, ám idővel felismert benne némi igazságot. Rájött, hogy az ember valóban találkozhat kísértésekkel az életében, erre pedig jó felkészültnek lenni. Ugyanis önmagában nem az jelenti a problémát, hogy felfigyelünk valakire, aki nem a párunk, hanem az, hogy mit kezdünk a felszínre kerülő érzelmeinkkel. Mert van más út, mint engedni a vágyainknak.

Először is fontos megkérdezni magunktól, hogy mit képvisel számunkra a harmadik fél? Lehetőséget, hogy gondtalanabbak legyünk? Vagy éppen egyfajta elfoglaltságot, mert nem ér elég inger a hétköznapokban? Esetleg a tudat, hogy nem csak a párunkat érdekelhetjük, ad egy löketet az önbizalmunknak? 

Ha kísértéssel szembesülünk, érdemes elgondolkodni a válaszon, különösen, mivel az, amit a megcsalás vélhetően nyújtana, nagy eséllyel más forrásból is elérhető lenne számunkra. 

Aki például úgy érzi, hogy a stressz elől történő menekülés hajtja, első lépésként megpróbálhat segítséget kérni valakitől, aki képes átvállalni valamennyit a rá nehezedő terhekből. Míg, ha úgy érezzük, hogy a párunk nem fejezi ki irántunk a megbecsülését, első lépésként fontos lehet visszajelezni ezt számára, és kölcsönösen megfogadni, hogy a jövőben nagyobb tudatossággal járunk el. Közhellyé vált, de igaz, hogy a kommunikáció mindennek az alapja. 

Előfordul, hogy a gyerekek érkezése formálja át oly módon a kapcsolatot, hogy a szülőszerep örömei ellenére a felek kölcsönösen elhanyagolva érzik magukat. Talán ez az egyik olyan felismerés, amit a legnehezebb bevallani, hiszen úgy csenghet, mintha nem értékelnénk, vagy esetleg hibáztatnánk a gyermekünket. Holott szó sincs erről. 

Természetes, hogy a figyelem másképp oszlik meg, amikor sírástól vagy éppen „Anya!” kiáltásoktól hangos a ház. Ezért lehetséges, hogy egy harmadik fél pusztán azért kelti fel valakinek a figyelmét, mert elérhető (ellenben a házastárssal, akihez kicsi gyerekek mellett talán nehezebb kapcsolódni). Ilyenkor már csak azért is fontos az őszinteség, mert ha nem is áll módunkban családtagok vagy babysitter segítségét kérni, rengeteget számít, hogy képesek vagyunk-e meghallgatni egymást, és komolyan venni a másik érzelmi, pszichés és fizikális szükségleteit.

A kapcsolatokban felvetődő nehézségek többsége orvosolható párterápiával is. Erről tévesen azt szoktuk gondolni, hogy csak akkor vehető igénybe, amikor a kapcsolat már a szakadék szélére került, ám terápia tárgyát képezheti bármilyen téma, amiről úgy érezzük, hogy ketten kevesek vagyunk a kibeszéléséhez.

A lényeg azonban, hogy amikor felismerjük magunkban a vonzalmat valaki iránt, aki nem a házastársunk, vizsgáljuk meg a kontextust, amelyben azok az érzések létrejöttek. Vegyük végig, hogy mi zajlik az életünk különböző területein, és azok a történések hogyan hathatnak arra, amit éppen érzünk. Nincs rá garancia, hogy felismerünk bármiféle összefüggést. Van, hogy a vonzalom egyszerűen csak vonzalom. De ahogy korábban említettem, tűnhet úgy, hogy a problémáinkra a megoldás egy harmadik személy formájában érkezik, holott, ha valóban szembenéznénk a nehézségeinkkel, talán kevésbé tekintenénk a kapcsolaton kívülre.

Kevesebb fantázia és kevesebb interakció – Hosszú távon a saját dolgunkat könnyítjük meg vele

Hasonlóan fontos a realitás talaján maradni, ugyanis a másikról alkotott képünknek egy részét fantáziák formálják, nem pedig valós tapasztalat. Azaz, amikor egy harmadik félről gondolkodunk, nagy eséllyel csupa olyan tulajdonsággal ruházzuk fel, amelyeknek még ha birtokában van is, nem kizárólag azok jellemzik. 

Röviden: senki sem tökéletes, a fantáziánk azonban a kevésbé vonzó jellemvonásokat nem vetíti elénk. Illúziót látunk. 

Ugyanez igaz nemcsak a személyre, hanem arra is, ahogyan a közösen töltött időt elképzeljük. Amikor a másikról fantáziálunk, rendre a legidillibb helyzeteket látjuk magunk előtt, míg az igazság az, hogy egy harmadik féllel ugyanúgy lehetnének vitáink és egyet nem értéseink, mint bárki mással.

S talán úgy tűnhet, hogy a fenti problémát orvosolhatja a minél gyakoribb valós interakció, ám amennyiben a kísértést jelentő személy a közvetlen környezetünkben található, javasolt a kontaktus minimálisra csökkentése. Ebbe beletartozik a személyes találkozás és az írásos kapcsolattartás különböző formái is. Talán úgy érezhetjük, hogy erősek vagyunk, és nem engednénk meg magunknak, hogy átlépjünk egy határt, de az önkontrollunk mértéket jellemzően inkább fölé becsüljük, mint alá. 

Azaz egyáltalán nem biztos, hogy tartani tudnánk az elhatározásunkat, az viszont sokkal valószínűbb, hogy minden üzenettel és pillantással tovább táplálnánk a másikról dédelgetett fantáziánkat. 

Tény, hogy nem könnyű döntés az elkerülés, de hosszú távon a saját életünket könnyítjük meg vele. 

Tudatosan egy jobb kapcsolatért

Miért ne élhetnénk át a párunkkal ugyanazt, amit egy harmadik féltől várnánk? Ha képesek vagyunk azonosítani a szükségleteinket, és azokat őszintén kommunikálni a házastársunk felé, sok esetben csak egy közös elhatározás választ el attól, hogy az egyhangúvá vált hétköznapok eseménydúsabbak és érzelmileg teltebbek legyenek. Különösen igaz ez azokra az esetekre, ahol a harmadik félben látnánk egy izgalmas, felelősségtől és kötelezettségektől kevésbé terhelt élet lehetőségét. 

Amikor nem kommunikálunk a házastársunkkal mindarról, ami bennünk zajlik, megfosztjuk őt attól a lehetőségtől, hogy velünk együtt tegyen a kapcsolatért. Persze vannak helyzetek, ahol a két fél teljesen másképp ítéli meg a vélt vagy valós problémát. Lehet, hogy egy őszinte vallomás nem indít el változást a másikban. De a lehetőséget akkor is meg kell adni, ahelyett, hogy elkönyvelnénk a házastársunkat valakinek, aki úgysem értené, miről beszélünk. 

Az őszinteség saját magunkkal szemben is fontos: mert az, hogy nem a párunkhoz vonzódunk, a saját elhibázott döntéseinkből és viselkedésünkből is származhat.

Ilyenkor pedig felelősséget kell vállalnunk a saját szerepünkért, és megtenni a változáshoz szükséges lépéseket.

Bántalmazó kapcsolatokban mindennél előrébb való a biztonság

Cikkem végén fontosnak tartom megjegyezni, hogy léteznek helyzetek, ahol a kapcsolaton kívülre tekintésnek a kapcsolatban megjelenő súlyos, az egyén mentális és fizikális épségét fenyegető tényezők az okozói. Bántalmazó kapcsolat esetén fontos felismerni, hogy a meglévő dinamikák megszilárdítása semmiképpen sem cél. Ilyenkor a megcsalás mögött meghúzódó igény is nagy valószínűséggel a biztonságé, ezért nem a kapcsolatba való visszatérés az elsődleges cél, hanem az érintett fél védelme. 

Veszélyben a fiatalok hallása

„Hangosabban mondd, mert nagyot hallok!” „Hangosítsd fel a tévét!” Ismerős mondások idős szülőktől, nagyszülőktől. A kor előrehaladtával romlik a hallásunk: körülbelül negyvenéves korunktól a magasabb frekvenciájú hangokat kevésbé halljuk, ez természetes folyamat. Ugyanakkor napjainkban már nemcsak az idősek, hanem a fiatalabb, húszéves körüli generáció hallása is veszélyben lehet. 

„A koronavírus-járvány óta tudjuk, hogy a covid szaglás- és ízérzékelés-zavart okoz, ehhez hasonlóan bizonyos vírusok a hallóideget és az egyensúlyszervet is képesek megtámadni, ami szédüléssel, halláscsökkenéssel járhat. De sokkal gyakrabban nem fertőzés áll a hallásromlás mögött, hanem zajártalom” – kezdi dr. Fülöp Györgyi, a Fül-orr-gége Központ fül-orr-gégésze, audiológus.

Otthon, munkahelyen, az utcán vagy egy koncerten – a zaj életünk minden területén jelen van. A fülünk éjjel-nappal ki van téve valamilyen hanghatásnak. 

A szemünket be tudjuk csukni, és akkor pihen, de a fülünkkel ez nem így van: nehezen és keveset tud csak pihenni.

„Míg a korábbi generációknál jellemző volt, hogy olyan gyárakban dolgoztak, ahol órákon át kemény zajnak voltak kitéve, napjainkban az szerencsére nem így van: az olyan munkahelyeken, ahol hangos gépek vannak, biztosítanak zajvédelmet a dolgozóknak” – magyarázza a szakorvos, a hallásromlás okát tehát máshol kell keresnünk.

Fülhallgatós generáció és túl hangos koncertek

Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) becslése szerint világszerte több mint 430 millió ember szenved fogyatékosságnak minősülő halláskárosodásban. A fiatalok különösen kiszolgáltatottak ennek például az okostelefonok, fejhallgatók és fülhallgatók használata miatt, valamint abból kifolyólag, hogy a zenei rendezvények túl hangosak, nincs megfelelő szabályozás a hangosításukra. Kutatások szerint az Egyesült Államokban az elkövetkező negyven évben várhatóan megduplázódik azok száma, akik valamilyen hallásproblémával küzdenek. A 20 év feletti lakosság körében a 2020-ra becsült 15 százalékról 2060-ra 23 százalékra emelkedhet a halláskárosultak aránya.

A videójátékoknál hatalmas a hangerő

Fülhallgatónál maximum 85 decibelre (dB) szabad tekerni a hangerőt, sőt hosszú távon még ez is káros. De ma már sok jó fülhallgató-készülék van, ami jelzést küld, ha túl hangosan hallgatjuk a zenét. Jobb választás a fejhallgató, ami az egész fület eltakarja, mint a fülhallgató, amit csak bedugunk a hallójáratba. Előbbi kevésbé károsít.

„Miután a covid idején a többség home office-ban dolgozott, egész nap fül- vagy fejhallgatóban, sokan jöttek hozzám fülzúgásos panaszokkal” – mondja dr. Fülöp Györgyi. Hangsúlyozza, nem feltétlenül a fül- vagy fejhallgatóban való munkavégzés, zenehallgatás jelent problémát, hanem például a videójátékozás, amelynél hatalmas a hangerő. 

„Az órákon át a gép előtt ülő fiatalok körében – akiknél sokszor már függőség alakul ki – valóban találunk nemegyszer fülzúgásos panaszokat, hallóideg-károsodást.”

Állítólag vannak próbálkozások a videójáték-gyártó cégeknél a megelőzésre. Próbáltak hangerőszabályzót telepíteni ezekbe a játékokba, hogy ne lehessen hangosabban használni őket, de ezeket a játékosok képesek manipulálni. 

A koncert időzített bomba?

A fül-orr-gégész szerint nem a fülhallgató-használat a legnagyobb gond. „Messze nem érzem a fülhallgató-problémát olyan nagynak, mint egy-egy túl hangos zenei koncertet vagy egy Forma-1-es futamot” – szögezi le. „A Forma 1-es futamokon nemegyszer láttam, hogy gyerekeken és néha felnőtteken is zajvédő van a lelátókon. Nem véletlenül, mert hatalmas volt a zaj. Bár 2014 óta 1,6 literes, V6-os turbómotorok kerültek a korábbi nagyobb és hangosabb motorok helyére, ami akkor tudatos döntés volt Bernie Ecclestone (a Forma-1 egykori vezetője – a szerk.) részéről. Úgy hallottam, hogy 2026-tól sajnos módosulnak a szabályok, és ismét hangosabban fognak bőgni az F1-ben a motorok, igaz, nem annyira lesznek hangosak, mint régen a 12 hengeres autók. Arra hivatkoznak, hogy a motorzaj a sportág része, és szükséges az érzelmek kiváltásához” – mondja a fül-orr-gégész. 

De térjünk vissza a koncertekhez, ahová szórakozni megyünk, de a fülünkre, ha mi nem tesszük, senki más nem vigyáz. Viszont nagy előny, hogy napjainkban már vannak olyan applikációk, amelyek képesek mérni a zajszintet. „Számos olyan koncert van, ahol akár 110 decibel fölé emelik a hangerőt, nemrég 117-es értéket mért egy kollégám. Ez a fül számára időzített bomba. Előfordul, hogy zenei fesztiválokra kitelepülnek hallókészülékes cégek, akik rendszeresen találnak eltéréseket a fiataloknál. 

Egyénenként változik, hogy kinek milyen érzékeny a füle, de az biztos, hogy alkohol-, illetve drogfogyasztás esetén még könnyebben alakul ki valamilyen halláskárosodás, mert kevésbé érzi az ember, hogy túl hangos a zene. 

A környezet, illetve a szerhasználat önmagában is viszonylag gyakran okozhat fülzúgást” – magyarázza.

Kép

A kép illusztráció − Forrás: Rawpixel

A lehulló levéltől a petárdáig

A szélben susogó levelek hangereje 10 decibel (dB). A suttogás körülbelül 30 dB, míg egy hétköznapi beszélgetés úgy 60 dB-en zajlik. Egy hangosan síró csecsemő mintegy 80 dB-t bocsájt ki. Egy koncerten akár 110 dB-nek vagy még magasabb értéknek tesszük ki magunkat, ekkora zajra képes egy légkalapács vagy egy körfűrész is. Egy fül mellett felrobbanó petárda pedig akár a 180 dB-t is elérheti. A decibelskála logaritmikus skála. Ha egy hangos zene 3 dB-el még hangosabbá válik, akkor az azt jelenti, hogy a halláskárosodás kialakulásának a veszélye már feleannyi idő alatt fenyeget. 110 dB-nél ez már csak perceket jelent, és egy fesztiválon hosszú órákat töltünk extrém zajnak kitéve.

„Lehetne olyan koncert, amit úgy hirdetnek, hogy nem fogunk ártani a fülednek”

A doktornő – akihez gyakran fordulnak hallóideg-károsodással küzdő zenészek is – arról is beszélt, sokszor azt látja, arra már nincs költség egy koncertnél, hogy megfelelő hangmérnököt alkalmazzanak, és tévesen azt gondolják, attól szól jobban a zene, ha felemelik a hangerőt. Pedig inkább anyagi ráfordításra és megfelelő szakértelemre lenne szükség.

„Én látom a másik oldalt is: fülzúgástól szenvedő fiatalok jönnek hozzám, hogy nem akarják kirekesztve érezni magukat a baráti körükből azért, mert zavarja őket a hangos zene. 

Harmincezer forintért zajvédő dugókat gyártatnak, és úgy mennek koncertre. 

Olyat is hallottam páciensektől, hogy eljöttek a koncertről, mert annyira hangos volt. Mások szeretnék elöl hallgatni, de élvezhetetlen, ezért inkább hátrébb állnak” – szemlélteti. 

„Ahogy az ételekre ráírják, hogy GMO-mentes, lehetne olyan koncert, amit úgy hirdetnek, hogy nem fogunk ártani a fülednek, mert nem emeljük a hangerőt ártalmas szintre. Ez kifejezetten a kisebb gyermekeknek szóló eseményeknél lenne fontos. Jó lenne, ha az egészen fiatalok hallásával tudnánk felelősségteljesen foglalkozni.  Szabadidős zaj erősségére vonatkozó szabályozás sajnos nincsen” – hangsúlyozza dr. Fülöp Györgyi. 

A megelőzés az első 

Addig is mindig úgy kell készülni egy zajos eseményre, hogy ha túl hangos, legyen nálunk védelem. Sokféle füldugó, zajvédő dugó létezik: otthoni barkácsmunkákhoz, zenei élményhez. Általában mindegyiken feltüntetik, hogy mekkora zajcsillapításra képes. A gyógyszertárakban kapható, egyszerűen gyurmázható, szivacsból készült vagy vattaszerű füldugók azonban nem alkalmasak zajvédelemre.

De mikor érdemes orvoshoz fordulni? A szakértő szerint akkor, amikor háttérzajban kevésbé értjük a beszédet, vagy figyelnünk kell annak a száját, aki beszél. Jobb nem megvárni, hogy ez elhatalmasodjon. 

Ha valakinek rendszeresen idegen nyelven kell tárgyalnia, akkor csökkent hallás esetén sokkal hamarabb szokott orvoshoz fordulni, mert zavaróbb számára a rosszabb beszédértés. 

Hamarabb kiugrik a beszédértési nehezítettség tünete, mint az anyanyelvünkön, hiszen magyarul szófoszlányokból is össze tudjuk tenni azt, amiről a másik beszél.  

Ha nem megyünk szakemberhez, fokozatosan romolhat a hallás, egyénileg változó, hogy milyen tempóban. Számtalan dolog közrejátszik ebben: iszik-e elég folyadékot az illető, magas-e a vérnyomása, van-e cukorbetegsége, zajos munkahelyen dolgozik-e.

Kép

A kép illusztráció − Forrás: Rawpixel

„Ha valaki már tapasztal hallásromlást, akkor érdemes orvoshoz fordulni. Meg kell határozni a mértékét, típusát, hogy esetleg van-e műtéti vagy gyógyszeres kezelésre lehetőség. Követni kell a halláspanaszost az állapotromlás lehetősége miatt, illetve, ha szükséges, akkor ellátni hallókészülékkel. El kell különíteni azt, amikor valakinek olyan szintű halláscsökkenése van, ami zavarja a kommunikációját, beszédértését, vagy csak bizonyos frekvenciák érintettek: nem hallja a csengőt, vagy a madárcsicsergésből kevesebbet hall, mert a magas frekvenciáknál van károsodása” – fejti ki a szakorvos.

„Elég egy hirtelen, erőteljes hanghatás”

Fontos beszélni a gyerekkori halláscsökkenésről is. Óvodáskorban a halláscsökkenést általában nem a zaj okozza, hanem az, hogy a gyerek folyamatosan náthás, és ez a hurut rámegy a fülére. 

„Többször visszakérdez, szólok hozzá, de nem veszi észre, felhangosítja a tévét – ilyen panaszokkal jönnek a kisgyermekes szülők” – mondja a doktornő.  

Ugyanakkor dr. Fülöp Györgyi hangsúlyozza, már gyerekkoncerteken is tapasztalta, hogy zavaróan erős, magas volt a decibel. „Nem feltétlenül kell az, hogy több órát töltsenek nagy zajban, elég egy hirtelen erőteljes hanghatás ahhoz, hogy valamilyen maradandó károsodás alakuljon ki” – fogalmaz. Ezeket a hirtelen, nagy hanghatásokat a szakemberek „dörejártalomnak” nevezik. 

„Volt már olyan betegem, aki egy lőtéren végezve levette a zajvédelmét, de valaki éppen mellette sütötte el a fegyverét. Nem véletlenül alakult ki fülzúgása és hallóideg-károsodása is rögtön. Volt, már olyan is, hogy vadászatból hazaindulva az autóban sült el fegyver” – sorolja a példákat.

Megtörtént eset, hogy tizenéves fiúk egy iskolai hangfalnál azzal játszottak, hogy felemelik a hangerőt, aminek következtében az egyik gyereknek az egyik fülén hallóideg-károsodás alakult ki. 

Ennek orvoslására nem igazán van műtéti lehetőség, és a gyógyszeres kezelések hatásossága is kiszámíthatatlan. Tehát a fő cél a megelőzés.

A fül-orr gégész hangsúlyozza, utóbbi esetek hirtelen, váratlanul következtek be, amire nehéz felkészülni. Azon viszont, hogy nyugodtabban induljunk el egy koncertre, sokat javítana egy szabályozás a felnőtt- és gyermekprogramokon alkalmazható maximális hangerőt illetően is.

Marslakók New Yorkban

„Hölgyeim és uraim, ez a legfélelmetesebb dolog, amit valaha láttam. Várj egy percet! Valaki mászik. Valaki vagy... valami. Látom, hogy a fekete lyukból két világító korong néz ki... Szemek? Lehet, hogy egy arc. Lehet, hogy... Istenem, valami szürke kígyóként vonaglik elő az árnyékból! Most egy másik, és még egy, és még egy.”

Ezekkel a szavakkal jelentkezett be egy riporter az amerikai CBS rádióműsorában 1938. október 30-án egy New Jersey-i falucskából, Grovers Millből. A tudósító arról számolt be, hogy földönkívüli lények bukkannak elő egy űrhajóból, hősugarat alkalmaznak a rendőrök és a bámészkodók ellen, majd a hangfelvétel hirtelen megszakadt. 

Az 55 perces adás során „helyszíni tudósítók”, „csillagászok”, „politikusok” és a marslakók ellen kivezényelt „katonák” is megszólaltak – azért az idézőjel, mert a „szakemberek” és a műsorban megszólaló Roosevelt elnök is valójában színészek voltak, egyikük még az amerikai elnök hangját is képes volt utánozni. Marslakók pedig nem támadták meg a Földet, de a rádióműsor a média történetének leghíresebb tömegpánikját idézte elő.

Pontosabban: hosszú évtizedekig abban a hitben élt Amerika és az egész világ, hogy egy kitalált rádiójáték miatt emberek tömegei rémültek halálra és menekültek otthonaikból. 

Az emlékezetes halloween előtti adás tízéves évfordulóján így számolt be a történtekről a Magyar Távirati Iroda: 

„(…) az emberek jajveszékelve izgatottan rohantak ki otthonukból, hogy megmeneküljenek a halálsugarak és a gyilkos gázok elől. De nemcsak a fölsorolt városokban tört ki a pánik, hanem mindenütt, ahol az adást hallgatták. New York is percek alatt olyanná változott, mint a feltúrt hangyaboly. Az emberek megrohanták a telefonokat, összeköttetést igyekeztek keresni a „veszélyeztetett” városokkal, az ijedősebbek pedig rohantak a kikötőbe, hajóra szálltak, hogy elmeneküljenek a fenyegető marslakók elől.” 

Egy fiatal rendező megtréfálta a világot

De hogyan kezdődött minden? Orson Welles, a későbbi Oscar és Grammy-díjas színész, rádiós, színházi és filmrendező a 20. század első felének talán legkülönösebb közéleti figurája volt az Egyesült Államokban. Hányattatott gyermekkora után – 15 éves korára mindkét szülőjét elvesztette – otthagyta az iskolát, és színészkedni kezdett. Mindössze 22 évesen alapította meg saját színházát, a Mercury Theatre-t, ami műsort kapott a CBS rádiócsatornán.

Akkoriban az Egyesült Államokban a legnépszerűbb rádióprogramnak a Chase and Sanborn Hour vígjáték- és varietésorozatot tartották, amit minden vasárnap este 8-kor sugárzott az NBC rádió. Ugyanebben az idősávban kapott helyet Orson Welles-ék színháza is.

Kép

Orson Welles − Forrás: Rawpixel

A Mercury Theatre On The Air műsorában elsősorban 19. és 20. századi irodalmi műveket dolgoztak fel, köztük Bram Stocker Draculáját, Mark Twain Huckleberry Finnjét, Robert L. Stevenson Kincses szigetét. Az volt a céljuk, hogy az NBC csatornának konkurenciát teremtsenek. Rádiójátékká átdolgozták H. G. Wells Világok harca című sci-fi-regényét, innen indult minden. 
Howard Koch, aki négy évvel később a Casablanca írójaként került be a filmtörténetbe, az Egyesült Államokba helyezte át az eredetileg Angliában játszódó regényt. 

Olyan realista forgatókönyvet írt Welleséknek – váratlan programmegszakításokkal, gyorshírekkel és különböző hanghatásokkal –, hogy valóságosnak tűnt az egész, annak ellenére, hogy az adás alatt többször is felhívták a figyelmet: csupán fikcióról van szó.

Sőt a műsor végén, ahogy az eredeti regényben, úgy a Világok harca rádiójátékban is elpusztultak a marslakók a Föld baktériumaitól. 

„Balesetek, pánik, koraszülések” – hirdették a lapok

„Pánikban a rádióhallgatók, tényként kezelik a háborús drámát.” „A rádiós csalás megijeszti a nemzetet.” „Az Egyesült Államokat terrorizálja a rádió” – ilyen szalagcímekkel jelentek meg másnap a lapok. Közlekedési balesetek, zavargások, tömegek az utcákon, imádkozókkal teli templomok, szívroham, koraszülések – az újságok igazi apokalipszist festettek le. Három héten belül 12 500 cikk jelent meg a témában, a világsajtóban is elterjedt az Amerikában történtek híre. Eljutott Adolf Hitlerhez is, aki már 1938. november 8-án, a nagy müncheni beszédében szóba hozta a tömegpánikot. Később többször is hülyének nevezte az amerikaiakat, és saját kultúrája felsőbbrendűségét bizonygatta. 

„Kikristályosította azokat a feszültségeket és félelmeket”, amelyek az amerikaiakban éltek a második világháború előestéjén. „Az idegenekkel való ellenséges találkozás perspektívája éppen elég reális volt sok amerikai számára. A rádióműsor lehetővé tette nekik, hogy egy órán át féljenek"– nyilatkozta még a 70. évforduló idején Scott O'Callaghan, a South Vermont College humántudományi professzora, hangsúlyozva, hogy a Világok harca egyúttal lecke is volt a média hatalmáról. 

A pánikot, a pánikba esett hallgatók történeteit a média, az újságok terjesztették el, anekdoták alapján, mindenféle bizonyíték, bizonyító dokumentumok nélkül. 

Kép

Újságírók kérdezik Orson Wellest a Világok harcáról − Forrás: Wikipédia

Tömeghisztéria helyett legenda

A tömeghisztéria idővel annyira beépült a popkultúrába, tankönyvek, enciklopédiák írtak róla, hogy évtizedekig nem kérdőjelezték meg a valóságtartalmát. A 2010-es években, a 75. évforduló után azonban egyre több hírforrás arról számolt be, hogy nem is úgy történtek a dolgok, ahogy azt annak idején a sajtó megírta. Sőt a tömegpánik, amiről beszámoltak, valójában meg sem történt, vagy mérhetetlenül kicsi volt, sokkal inkább egy legendával állunk szemben. 

Igaz, voltak, akik féltek és összezavarodtak a rádióadást hallgatva, de tömeghisztériáról és pánikról szó sem volt. Mi történt akkor? A rádió a gazdasági világválság idején elszívta a nyomtatott sajtó reklámbevételeit, súlyosan károsítva ezzel az újságpiacot. Így a lapok megragadták a Welles műsora által kínált lehetőséget, hogy hiteltelenítsék a rádiót. Be akarták bizonyítani a hirdetőknek, hogy a rádió vezetése felelőtlen volt, és nem szabad megbízni bennük. 

Másrészről furcsa, de kiszámítható jelenséggel állunk szemben: a műsor egyre hírhedtebbé vált, és egyre többen állították, hogy hallották. Ahogy teltek a hetek, hónapok és évek, a közönség mérete akkorára duzzadt, hogy azt hihetnénk, Amerika nagy része aznap este a CBS-re kapcsolt, ám aligha ez volt a helyzet. 

Ugyanis az érintett estére vonatkozó hallgatottsági adatok szerint mindössze az emberek két százaléka kapcsolt Welles rádiójátékára, a többiek mást vagy egyáltalán semmit sem hallgattak.

Ugyanakkor voltak, akik az NBC-ről kapcsoltak át Welles rádiójátékára, ezért lemaradtak arról, hogy az elején bemondja, fikcióról van szó. Szintén erősítette a tömeghisztériát, hogy 1940-ben Hadley Cantril, a Princeton Egyetem pszichológusa megjelentetett egy könyvet The Invasion from Mars (Támadás a Marsról) címmel, amelyben hatmillió hallgatóról és 1,2 millió rettegő emberről írt. 

Mi történt Welles-szel? 

Welles nem szándékosan csapta be az embereket. Már a másnapi sajtótájékoztatón tagadta, hogy bárkit is meg akart volna félemlíteni, bocsánatot kért. A rádiójáték kapcsán az amerikai hatóságok vizsgálódni kezdtek, de a Mercury Társulat műsorát végül nem találták törvénysértőnek. Orson Welles karrierjét pedig nem kettétörte, hanem megalapozta a rádiójáték.

Átformálta a filmművészetet

Orson Welles a Világok harca zajos sikere után New Yorkból Los Angelesbe tette át a székhelyét. Hollywoodban 1941-ben elkészítette az Aranypolgár című filmet, melynek főszereplőjét (akit ő maga alakított) a nagyhatalmú sajtómágnásról, William Randolph Hearstről mintázta. A laptulajdonos támadást indított a film ellen, ami így megbukott, annak ellenére, hogy Oscar-díjat kapott. Az Aranypolgár nem hasonlított semmire, ami addig a filmvásznon megjelent, ezért igazi mérföldkövet jelentett a mozi történetében. Ami a Világok harcát illeti, 1953-ban készítettek először filmet belőle, producere a magyar születésű George Pál volt, 2005-ben pedig Steven Spielberg szuperprodukciót forgatott belőle. 

A műnek két magyar feldolgozása létezik. Az egyiket a Magyar Rádió készítette még az 1990-es években, míg a másikat az Első Pesti Egyetemi Rádió 2010-ben. Utóbbi különlegessége, hogy az eredeti szereplőket és helyszíneket magyarosították, így az események jórészt Budapesten és környékén játszódnak.

Amikor a játék tényleg pánikot okozott

A rádiójáték történetének újramesélésével a mítosz tovább élt. Welles évekkel később egy interjúban arról beszélt, a műsor akkora hatással volt a közvéleményre,hogy amikor a második világháború idején a rádióban megszakították az aktuális adást, hogy bemondják, Pearl Harbourt megtámadták a japánok, sok hallgató nem hitte el. Sőt úgy tartják, a Világok harca rádiójáték miatt a 2001. szeptember 11-i terrortámadáskor az égő ikertornyok látványát sokan egy katasztrófafilm előzetesének hitték.

Volt azonban, ahol a Welles-i mintára készült rádiójáték valóban tragédiát okozott. Chilében 1944-ben sugároztak belőle egy spanyol nyelvű változatot. 

Bár bemondták, hogy kitalációról van szó, egy villanyszerelő állítólag úgy megijedt, hogy szívrohamban meghalt. 

Egy öt évvel későbbi ecuadori esetnek még súlyosabb következményei lettek: a rendőrség és a tűzoltóság kirohant a városból, hogy megtámadja az állítólagos idegen inváziós erőt. Miután kiderült, hogy az adás fikció, a pánik zavargássá változott. Emberek százai támadták meg a quitói rádió épületét, felgyújtották, és az összecsapásokban hatan életüket veszítették. A rádió igazgatójának, Leonardo Páeznek – akinek barátnője és unokaöccse is életét vesztette a zavargásokban – külföldre kellett menekülnie.

Miért mutat nagyobb hajlandóságot a modern társadalom a kutyatartásra, mint a gyermekvállalásra? Mi változott meg?

Átalakult az életünk, az életmódunk. Az állatvilágban minden élőlényt alapvetően az mozgat, hogy utódokat hagyjon a világra, de az embereket nemcsak biológiai késztetések irányítják, hanem az is, amit az életük során megtanulnak, kultúraként magukba szívnak. Gyereket nevelni csodálatos és számomra – háromgyermekes édesanyaként – semmivel sem pótolható élmény. Viszont kétségtelen, hogy nagy kihívás ma gyermeket nevelni, főként, mert a szülők, sőt sokszor éppen az anyák, meglehetősen magukra vannak hagyva. Nincs meg az a fajta segítség, amely elődeinknek még megvolt. 

Őseink csoportokban éltek, melynek tagjai rendkívül ragaszkodók és hűségesek voltak egymáshoz. A gyerekekkel, újszülött kortól nemcsak a szüleik, hanem a csoport minden tagja foglalkozott. 

A kicsinek mindenkivel kialakult valamilyen fajta kapcsolata. Ezt szaknyelven kooperatív szaporodásnak hívjuk, és nagyon sokat köszönhet ennek a fajunk, sokak szerint a beszéd kialakulását is. 

Míg emberszabású rokonainknál, akiktől csak hatmillió éve vált el a fajunk, teljes mértékben az anyára van bízva az utódok túlélése, nálunk egy közösségre. Még ma is léteznek gyűjtögető, vadászó, halászó törzsek, ilyen például az afrikai Efé törzs. Náluk egy hathetes kisbaba többet van másnál, mint az édesanyja kezében. Míg évezredeken keresztül a gyermek gondozásával és nevelésével járó terhek megoszlottak a nagycsaládon, csoporton belül, ma egyedül a szülők, többnyire az anya vállát nyomják. Ebben az értelemben régen könnyebb volt gyermeket vállalni, nevelni, mint most. Nemhiába tartja a mondás, egy gyermek felneveléséhez egy egész falu kell. 

Agyunk genetikailag – több ezer éve – egészen más környezetre adaptálódott, és nem sokat változott azóta. Társas faj vagyunk, és ma hiányzik az a fajta támogató-szociális közeg, amely az őseink idejében még megvolt. Ezzel nem azt szeretném mondani, hogy régen minden jobb volt, hiszen például a gyermekhalandóság minimálisra csökkentése fantasztikus modernkori vívmány, csak annyit hangsúlyoznék, hogy biológusként megértem, hogy nem vállalnak az emberek gyereket, ha nem érzik maguk körül a támogató társadalmi közeget.   

Magunkra maradtunk, ezért félünk belevágni a gyermekvállalásba, és inkább kutyát tartunk?

Míg régen a csoport tagjai – gyerek, felnőtt, fiatal, idős – mindnyájan kapcsolatban voltak egymással, ma már tízből kilenc felnőttnek semmilyen kapcsolata nincsen hat év alatti gyermekkel. Márpedig az ember nem ért ösztönösen a gyerekneveléshez, meg kell azt tanulnia. Ha nem lát maga körül gyermeket, például azért sem mer gyermeket vállalni, mert nem tudja, mit kell vele csinálni. 

Az ipari forradalom magával hozta a gazdasági növekedést, a városiasodást. Megnőtt a mobilitás, csökkent a születésszám, és ekkor vált hobbivá a kutyatartás is. Nagyon átalakult a világunk. A meglévő kevés rokontól is távol költözünk, és alig tartjuk a kapcsolatot. Egyre többen élnek egyedül, sokan magányosak.Míg elődeink ugyanahhoz a csoporthoz tartoztak egész életükben, mi egy napon belül is több csoporttal kerülünk kapcsolatba: a munkahelyünkön, az iskolában, az edzőteremben stb., így nincs lehetőség arra, hogy olyan közösség alakuljon ki, mint őseink idejében, holott erre elemi igényünk volna, benne van a génjeinkben. 

De nemcsak a támogató közeg hiányzik, hanem az is, hogy szeretettnek, értékesnek, fontosnak érezhessük magunkat, és gondoskodhassunk valakiről. 

Ebbe a hiányba érkezett meg új szerepben, családtagként, olykor „szőrös gyerekként” a kutya, aki feltétel nélkül szeret, és lehet róla gondoskodni. Úgy gondolom, hogy azt a hiányt, amit a kutya betölthet, sokféleképpen próbálják pótolni az emberek. A kutyatartás sok stratégiánál egészségesebb lehetőség. De megjegyzem, átmenetekről beszélünk, sokan ma is az udvaron tartják a kutyát, és számukra csak egy hasznos, okos, szórakoztató állat – a gazdáknak csak kis része az, akinek a kutyája akár mindenkinél fontosabb.

Kép

francia bulldog − Forrás: Freepik

Meg tudja-e adni egy kutya számunkra mindazt, amit az embertársainktól kellene, hogy megkapjunk? 

Sokfajta igényt ki tud elégíteni. Van, akinek ez elég is, van, akinek nem, mégsem keres más kapcsolatot. A kutya minden ember életében más szerepet, funkciót tölt be. Sokaknak csak hobbitárs, akivel eljárhatnak sportolni, akivel élvezhetik a sétát, aki játszótársa lehet a gyerekeknek. Míg másoknak ennél sokkal többet jelent. A kutya és az ember kapcsolatát vizsgáló kutatásainkból kiderült, hogy minden tizedik kutyatartónak a kutyája a legfontosabb. Mondják ezt olyan gazdik is, akiknek gyerekük van. Régészeti leletekből tudjuk, hogy már az ősidőkben is voltak olyan emberek, akiknek nagyon fontos volt a kutyájuk, például együtt temették el őket, de feltehetően nem sokan. 

Azt tudjuk, hogy most ezerből százan tartják a legfontosabbnak a kutyájukat, ami ötszáz éve ugyanennyiből feltehetően legfeljebb egy emberre volt igaz – természetesen ez csak tipp, senki nem végzett ilyen vizsgálatokat korábban. 

És hogy miért fontosabbak a kutyák, mint az emberek? Felméréseink során olyan válaszokat kaptunk a gazdáktól, mint hogy „sokat csalódtam az emberekben, de a kutyámban soha”; „az emberektől sok bántást kaptam, de a kutyám feltétel nélkül szeret engem”. A válaszadók 60 százaléka családtagnak tekinti a kutyáját, és 16 százalékuk egyetért a „szőrös gyerek” kifejezéssel, vagyis a gyerekükkel egy státuszba helyezik a kutyájukat, s teszik ezt minden rossz szándék nélkül. Ennek szerintem az az oka, ahogyan már korábban is említettem, hogy eltávolodtunk attól az életmódtól, amire a biológiai hajlamaink alapján igényünk lenne, és ma már sokan nem kapják meg azt a közösségi támogatást, feltétel nélkül elfogadást, amire igazából mindenki vágyik egy társas faj tagjaként.

Kép

Fotó forrása: Dr. Kubinyi Enikő

Milyen hatással van a kutyára, hogy más státuszba került? Megváltozott ettől a viselkedése?

A kutya nagyon szereti és értékeli, ha figyelmet kap, foglalkoznak vele. Egyre gyakrabban látjuk szerte a világon, hogy táskában, kocsiban viszik. Furcsálljuk, és azt gondoljuk, hogy ez biztosan rosszat tesz neki, de nem biztos, hogy igazunk van. Ahogy elnézem én is ezeket az ölebeket, többnyire nagyon nyugodtan és elégedetten üldögélnek, valószínűleg nagyobb biztonságban érzik magukat egy kocsiban a húszcentis termetükkel, mint a földön, attól rettegve, hogy eltapossák őket. A kutya nagyon tanulékony és alkalmazkodó állat. 

Ha arra tanítjuk, hogy szépen üljön, akkor szépen fog ülni, de azt is látni kell, hogy ezek a mai fajták már nem tudnák magukat önállóan ellátni pocokvadászattal a legelőn. 

Nemrég az egyik doktorandusz hallgatómmal azt vizsgáltuk, hogy azok, akik családtagként, gyerekként tekintenek a kutyájukra, hogyan tartják, és ez milyen összefüggésben van a kutya viselkedésével. Ahogy vártuk, a „gyerekstátuszú” kutyákat jellemzően lakásban, és nem kint tartják. De azon feltételezésünk, hogy esetleg viselkedési problémáik lennének, nem igazolódott be. A gazdák nem számoltak be erről, pedig konkrét kérdéseket tettünk fel: „Milyen gyakran ugrál?”; „Mennyire fél a zajoktól?”; „Mennyire húz a pórázon?” stb.

Akkor nem hiába egyre népszerűbbek a kistestű, cuki kutyák, akik ölbe vehetők, hordozhatók?

Több oka is van annak, hogy népszerűek ezek a fajták. Egyrészt divatosak, sok celebnek is ilyen kutyája van. Másrészt gyerekszerű vonásokat hordoznak. Például a francia bulldogot, amely ma Magyarországon a legnépszerűbb fajta, úgy tenyésztették ki, hogy hasonlítson egy gyerekre: nagy, kerek feje van, rövid orra és nagy szeme. Többnyire nyugodt, barátságos, és a mérete miatt könnyen ölbe lehet venni. Minden cukisága ellenére azonban nagyon sok betegsége van. 

Sok egyed légzési nehézségekkel küzd, ezért napsütésben nem lehet kivinni az utcára, mert nem tudja magát lehűteni a nyelvével. Sokszor csak ülve tud aludni, mert különben nem kap levegőt. Szemgolyója, amely alig fér el a koponyájában, egy erősebb ütközésnél ki is eshet. Mindezek a nehézségek még jobban növelik a gazdi szeretetét és kötődését, mert úgy érzi, hogy a kutya teljes mértékben rá van utalva. Az extrém rövid orrú kutyákat tulajdonképpen a gazdák és az állatorvosok tartják életben. 

Sok embernek fontos mankót jelent, hogy van, akinek szüksége van rá.

Milyen fajták tenyésztésére lenne szükség, figyelembe véve a megváltozott igényeket? 

Küllem helyett a viselkedésre kellene tenyészteni. Nem a fajta a lényeg – ki kellene választani a legjobb „városi” kutyákat, akik kiegyensúlyozottak, barátságosak, megbízhatók, jól tűrik a zajokat, a hirtelen ingereket, nem ugatnak, nem félénkek, nem harapnak – vannak ilyenek, nekem is volt csodálatos magyar vizslám és labradorom ebből a típusból. A terápiás kutyák pont ilyenek, vizsga is van, amin ki lehet válogatni őket. Ezeket a kutyákat kellene egymással párosítani, és így hamar kialakulna az ideális városi kutya. Szinte mindegy is, hogy néz ki, persze ne legyen túl nagy. Ha a kutya jól érzi magát a városban, azzal mindenki nyer: a szomszédoknak nem kell egész nap kutyaugatást hallgatnia, a gazdi pedig nyugodt lehet afelől, hogy a kutyája békésen alszik, és várja, hogy hazajöjjön.

Sok pár előbb kutyát vesz, és utána vállal gyereket. Új szintet jelent a párkapcsolatban a kutya?

A kutatásainkból is látjuk, hogy a kutya sokszor próbagyerek. Arra kiválóan alkalmas, hogy felelősségvállalást tanuljon a pár. Kipróbálhatják, képesek-e egy élőlényről együtt gondoskodni, tudnak-e együttműködni, feladatokat megosztani. Egymásról is sokat megtudhatnak: ki mennyit vállal, mennyire gondoskodó, kire maradnak a rossz feladatok stb. Ám a gyerekvállalás jóval nagyobb felelősséggel és anyagi áldozattal jár, mint a kutyatartás. Például, ha valaki beszerez egy kutyát pénteken, hétfőn már el tud menni dolgozni, de ha szül egy gyermeket, lehet, hogy csak két-három év múlva lép be újra a munkahelyére. Egy kutyát akár néhány nap után már otthon lehet hagyni egyedül, egy kisgyereket viszont tilos. Már önmagában ez óriási logisztikai-szervezési különbséget jelent. 

Egy férfi ismerősöm mesélte, többen jönnek oda hozzá az utcán, amikor a család kiskutyáját sétáltatja, mint amikor babakocsiban tolja a kisgyermekét. Többen jegyzik meg a kutyára, hogy milyen aranyos, mint a gyerekére. Napjainkban sokakat jobban zavar a gyereksírás, mint a kutyaugatás. Mintha felcserélődtek volna a szerepek.

Erős kulturális változásnak vagyunk tanúi. 

Míg máshol a világban a kutya tisztátalan állat, a gyerek pedig nagy becsben van tartva, a mi nyugati típusú társadalmunk – sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de – mintha leértékelte volna a gyereket, a kutyát pedig fel. 

Ugyanis két dolgot tehet a társadalom ebben a megváltozott világban: vagy segít a szülőknek gyermeket nevelni, vagy nem segít, mert nincs erőforrása, és lebeszél a gyermekvállalásról, mert egyedül tényleg nem lehet kiegyensúlyozott, boldog gyereket nevelni. A mi kultúránk úgy tűnik, az utóbbi irányba megy. Nagyon individualista lett a társadalmunk, a szocializációnk során sokan azt tanulják meg, azt tapasztalják, hogy nem lehet másokra számítani, és így ők sem szívesen segítenek másoknak. Úgy is mondják ezt, hogy hiányzik a szolidaritás a társadalomból. Azt gondolom, ezen lehet és kell is változtatni. Kisgyerekkortól kezdve más üzeneteket kellene közvetíteni, és ki kellene találni, hogyan lehet újra bevonni az embereket a gyermeknevelésbe közösségi szinten. Amíg mindez nem történik meg, addig sokan a kutyát választják, mert vele könnyebb az élet, miközben valóban sok érzelmi igényt ki tud elégíteni. 

A Kongói Demokratikus Köztársaság keleti felében online beszélgetésünk idején is harcok dúlnak az M23 lázadócsoport és a központi hatalom között. Te Kinshasában mit tapasztalsz a veszélyekből?

Baj esetére van egy összekészített táskám útlevéllel, vízummal a szomszédos Kongói Köztársaságba, amelynek fővárosától, Brazzaville-től csak a Dunánál kicsit szélesebb Kongó folyó választ el minket. A lázadók még nem értek el Kinshasába, de ha megtennék, a reptérre hosszú és kockázatos út vezetne, ezért inkább áthajóznánk a túlpartra. A lakosok szimpatizálnak az M23-mal, nekünk sem a katonáktól kell tartanunk, hanem az egyszerű emberektől, akik a lázadók nyomában keletkező káoszt rablásra, fosztogatásra, erőszakra használják ki. A belvárosban is akkor törtek az ablaküvegek, autószélvédők, kirakatok, amikor tüntetés volt a lázadók ellen, és a helyiek, amit értek, feltörtek, kifosztottak. Amikor egy hét bezártság után el mertem indulni sofőrrel és biztonsági emberrel vásárolni, az autóval mindjárt egy holttestet kellett kikerülnünk.

Kérdeztem, nem kellene-e megállnunk, mire a sofőr: „á, ez már két napja itt hever…”

A bolt meg tele volt fegyveresekkel, a kasszánál fizetve mindenki lesett kifelé, mikor kell menekülni. Én is megfigyeltem, merre van a vészkijárat meg a húspult, ha fedezékbe kellene vonulni. A sokk akkor jött ki rajtam, amikor hazaértem az üzletből. Mi egy bekerített, zöld lakóparkban élünk nemzetközi üzletemberek között, de ha durvulna a helyzet, a saját sofőrünkben, bejárónőnkben sem bízhatnánk.

A vőlegényed indiai származású cégvezető, napelemekkel foglalkozik. Ahhoz a réteghez tartoztok, amelynek saját személyzete van?

Itt nem kell extrán vagyonosnak lenni ahhoz, hogy ezt megtehesd, mert rendkívül olcsó a munkaerő. Az ázsiai, európai származású üzletemberek körében szokás, hogy munkát biztosítanak rászorulóknak. Nekünk két sofőr, egy bejárónő és egy szakács dolgozik. Van, aki az 5000 dollár feletti havi fizetéséből csupán 100-200 dollárt fizet a személyzetnek, mi ennél jobban megbecsüljük. Akinek jó munkája van a Demokratikus Kongóban, az nagyon jól is keres. A cégek vezetői jellemzően arabok, indiaiak, de ami meglepő: Kinshasában az élet drágább, mint Svájcban, ahol szintén éltem! Egy normális albérlet havi 3000 dollárnál indul, és egy reggeliért a boltban ott hagysz 100-200 dollárt. A szegények persze főleg fufut esznek, ami egy sűrű kása. Ásványkincsei miatt Kongó a világ leggazdagabb országa lehetne, csak a helyiek képtelenek élni a lehetőséggel. Rengeteg magánklinika, mozi, étterem, bevásárlóközpont, amerikai, francia, belga iskola működik itt, viszont mindezt csak a felsőbb réteg tudja megfizetni.

2021-ben hoztad létre az I do it 4 You Foundation-t, majd 2022-ben annak magyar verzióját, az Érted Teszem Alapítványt. Kiket tudtok támogatni azóta?

Afrikában, Indiában és Romániában is támogatunk gyerekeket, de a projektjeink 90 százaléka Magyarországon valósul meg.

Amikor az ukrajnai háború kitört, a határmenti Mándokra éjjel kettőkor érkezett egy busz ötven határon túli gyerekkel, a legidősebb hétéves volt. Mi reggel már indultunk hozzájuk kétkamionnyi élelmiszerrel, pelenkával. Ugyanott egy többszörösen hátrányos helyzetű gyermekek óvodáját is támogatjuk, de Hajdúböszörményben is kétszáz olyan gyermeket, akik nemcsak nagyon szegények, hanem sajnos betegek is. Programokat szervezünk nekik, tőlünk kaptak életükben először karácsonyi ajándékot: kétszáz csomagot plusz egy autónyi édességet, gyümölcsöt. A segítő dolgozók támogatása is a profilunkba tartozik, mert ők is nagy feszültségben dolgoznak. A fóti gyerekotthonban két coach-unk évek óta rossz viszonyban lévő kollégákat tett jó barátnőkké közös foglalkozások, játékok útján.

Kétezer gyümölcsfát is vittünk hátrányos helyzetű falvakba, intézményekbe, és az ott élő gyerekekkel együtt ültettük el őket, így lesz saját termésük almából, körtéből, szilvából. Sőt hétezer mesekönyvet is szétosztottunk többek közt a Bethesda meg a Heim Pál kórházban a gyerekeknek, ahol a mellettük hetekig pótágyon virrasztó szülőkkel is külön foglalkoztunk. A Madách Művészeti Iskolának hála hátrányos helyzetű, beteg gyerekekkel és gondozóikkal megtöltöttük táncelőadások nézőterét is.

Úgy tudom, Afrikán belül sem csak Kongóban segítetek.

Például Kenyában is, ahol a samburu közösség egy 700 fős iskoláját több szervezet összefogásában azzal támogattuk, hogy fúrtunk nekik egy kutat, mert nem volt vizük. Ez onnan indult, hogy amikor kint jártam náluk, eltűnt három gyerek, keresték őket. Felajánlottuk az autónkat, hogy keressük őket azzal, mert kiderült: a gyerekek olykor húsz kilométert is gyalogolnak a faluból a folyópartra vízért. Le is mentünk a folyóhoz, ahol megtaláltuk a nyomaikat, de mondták a helyiek, hogy ne szálljunk ki, mert ők a gyerekeket is mindig figyelmeztették, hogy ott krokodilok vannak, ne menjenek arra.

Ezzel le is zárták az ügyet, hogy akkor „megvannak” a gyerekek, felfalta őket egy krokodil.

Engem ez sokkolt, úgyhogy egy helyi céggel összefogva kerestünk az iskola közelében vizet, amit be is tudtunk vezetni az iskolába, hogy legyen ivóvizük és mosdójuk. Ma már el is tudnak adni vizet nagy kannákban a közelben élő embereknek, akik állattartáshoz, növénytermesztéshez is használhatják.

Kép

Fotó forrása: Balázs-Fülöp Emese

Az elmúlt négy évben e sok jó cselekedet mellett Magyarország és Svájc között ingáztál. Miért alakult így?

Havonta két hetet Svájcban dolgoztam – ékszereket, órákat fotóztam –, kettőt pedig Magyarországon töltöttem az édesapám mellett, aki sajnos rákos beteg lett. Kórházi kezelésekre kísértem, amik miatt hozzám költözött Erdélyből Budapestre. Csak így tudtam időben és anyagilag menedzselni a helyzetet, miközben az alapítványból töltődtem lelkileg. A covid alatt nyolc hónapig csak apukámmal voltunk kettesben – hálás vagyok, hogy az élete vége felé ilyen közel kerülhettünk egymáshoz. Nagyon vidám ember volt, a kórházban is mindig viccelődött, a kemoterápián visszhangzott a szoba a nevetésünktől. Azt mondogatta, ő csak a lánya meg az orvos szerint beteg. Sajnos tavaly júniusban elveszítettem őt.

Akkor dőlt el, hogy Kongóba költözöl?

Két éve egy kongói árvaházban ismertem meg a páromat, aki hozzám hasonlóan adományt vitt oda. Nyolc hónap után újra találkoztunk egy vacsorára, akkor mindjárt éreztem, hogy egy az utunk. Ő is azt vallja, hogy amit kapunk az élettől, abból vissza is kell adnunk.

A nagypapája még 94 évesen is gyárat vezet, és van egy vakokat, illetve albínókat támogató árvaháza, iskolája. Sokszor ilyen idősen is ő főz rájuk a munkája mellett.

Mi jó darabig távkapcsolatban találkozgattunk, az ebből adódó nehézségek kapcsán megismerhettük egymás jó és rossz oldalát, megtanultuk a másikat extrém helyzetekben is kezelni. Amíg apukámnak szüksége volt rám, nem költözhettem, de szeptemberben fogtam a táskám, és hátrahagytam mindent.

Milyenek az első fél éved tapasztalatai – mi az, ami miatt megérte belevágni a kalandba?

A helyi lingala-francia nyelv ismerete nélkül érkeztem, de két hét alatt nemzetközi baráti köröm lett – tízen vagyunk nők, mindenki máshonnan: mongol, arab, nigériai, belga, francia… Elnézem a parkban a gyerekeket, úgy nőnek fel, mint mi: cipő nélkül szaladgálnak, maszatosak, életrevalók, nem a telefont nyomkodják. Nem számít nekik a bőrszín; fekete, fehér, kínai, japán együtt játszik, hol angolul, hol franciául értekeznek. Remélem, az én gyerekem is így nőhet majd fel.

Az esős évszakban vagyunk, heti egy-kétszer esik éjszaka, nappal elég borús, 25-30 fok van. A száraz évszakban, azt mondják, 20 fok is lesz, ami nekik már sapkás, téli kabátos idő. Sokkal egészségesebb ez a környezet, különös tekintettel a nyugodt életvitelre – az elmúlt négy év után szükségem is van a lelassulásra. Amíg otthon egy nap tíz meetinget bonyolítottam, itt a párom örül, ha napi kettőt letud, hiszen sokkal lassabban mennek a dolgok a nagy forgalom és a ráérősség miatt. Itt mindenkinek saját maga és a családja az első, csak utána jöhet a munka. Azt akkor kezded, ha kialudtad magad, megvagy a napi sporttal és a jólléti teendőkkel.

Az első, hogy te rendben legyél magaddal és a családoddal, mert hisznek benne, hogy a munkában is akkor tudsz teljesíteni.

Ezt a hozzáállást igyekszem átvenni.

Van, ami hiányzik?

A szabadság. Azt azért nem egyszerű kezelni, hogy fehér, pláne szőke nőként nem mehetek sétálni, sőt vezetni sem, mert szinte biztosan bajom esne. Vasárnaponként azért én is vezetek, amikor árvaházat látogatok, vagy Miradihoz megyek.

Azt azért el tudom képzelni, a te aktivitásigényeddel így lelassulva is mennyi mindent csinálsz még…

Amellett, hogy intézem az alapítványi ügyeket, nyelvet tanulok és online lakberendező iskolába járok. A tervek szerint egy IKEA-hoz hasonló bútoráruházat fogok vezetni a fővárosban, és itt tervezek egy kis lakberendező irodát is kialakítani. Rengeteg társasági program van: közös tematikus napok a nemzetközi csapatunkkal, bálok havonta a különböző nemzetiségek szervezésében, koncertek, vacsorák, reggelik a női vállalkozók egyesületével. Adományokat gyűjtünk, árvaházakat látogatunk.

Májusban kétszáz orvost hozunk Kongóba a világ minden tájáról, akik nyúlszáj-operációkat végeznek majd ingyen, egy hét alatt ezer gyereken.

A nemzetközi UWC (United World College) szervezettel együttműködve kiválasztunk hátrányos helyzetű, okos, tanulni vágyó gyerekeket, akik közül nyolcan két év ösztöndíjat kapnak az USA-ba, Japánba, Szingapúrba, 11-12. osztályba, ahonnan mehetnek majd egyetemre is. Tagja lettem a bírálóbizottságnak, négy gyerek sorsáról dönthettünk nemrég, több mint százból választottuk ki őket. A programot szeretném Magyarországra és Romániába is megszervezni. Indul egy új kampányunk is: „három nap, három jó cselekedet”. Ebben is lehet hátrányos helyzetű gyerekeket, állatokat és zöld célokat támogatni.

Hogy van az örökbefogadott kislányod, Miradi?

Nemcsak őt segítem, hanem egy egész árvaházat is 46 gyerekkel, immár harmadik éve. Élelmet biztosítok nekik: rizst, babot, néha csirkét, édességet. Matracokat, generátort – mivel sokfelé nincs áram –, napelemes ventilátorokat lámpával és telefontöltővel is kaptak már tőlem. Miradinak nemrég volt a szülinapja, tortát, ajándékot vittem neki, illetve a többi gyereknek is focilabdát, dartsot – ami nem szúrós nyilakkal, hanem tapadós labdákkal játszható. Sok kis lakás van egymás mellett, így ha Miradihoz megyek, sok gyerek összegyűlik körülöttem. Megtanítottam őket közös tapsolós játékokra, ugróiskolára. Gyöngyökből ékszereket szoktunk készíteni, amit a felnőttek is élveznek.

Ilyenkor fél napot velük töltök, azért is szeretnek, mert én sokakkal ellentétben hozzájuk merek érni, pedig tele vannak foltokkal, sosem tudni, ki milyen betegséget hordoz. De én fölveszem és átölelem őket, bátran ugrálhatnak a nyakamba.

A maláriát többször elkaptam, de fejfájás, szédülés, csontfájdalom esetén ezt egy órán belül kimutatja egy vérteszt, és három gyógyszerrel gyógyítható. Miradi nővérét pedig, aki az Emy nevű kisboltot vezeti – amit én alapítottam nekik, hogy legyen miből megélniük –, férjhez adtuk, van egy egyéves kislánya. Balázs-Fülöp Emesének nevezte el, hivatalosan is így szerepel az anyakönyvi kivonatában… Szóval azt hiszem, igazán megéri szívvel és ésszel segíteni.

Állj mellém! (1986)

1982-ben a horrorkirály Stephen Kingnek egy novelláskötetében két olyan írása is megjelent, melyek nem horrortörténetek, s hamarosan Oscar-díjas mozik alapjául szolgáltak. Az egyik A remény rabjai, a másik pedig A test, amelyből az Állj mellém! című felnövéstörténet, a barátság, az összetartás és az önismeret meséje született. A gyermekkor utolsó, a felnőtté válás első ízeit kóstolgatja benne a négy kiskamasz főhős, akik elindulnak eltűnt társuk holttestét felkutatni.

A sorsformáló útra különböző problémákat – bántalmazás, elhanyagolás, alacsony önértékelés – visznek magukkal otthonról, de egymás társaságában megtapasztalják a valódi elfogadást. A közös kaland során számos akadályt leküzdve megtanulják: együtt könnyebb átvészelni a nehézségeket.

A legmeghatóbb jelenetben a mindössze 23 évesen drogtúladagolásban elhunyt River Phoenix által alakított Chris karaktere elárulja a narrátor Gordie-nak, hogy ő jobban hisz benne, mint a saját szülei.

Az érzelmi támogatás megerősíti a fiút: ne hagyja, hogy mások véleménye befolyásolja az életét. Rob Reiner filmje azt is üzeni, hogy a tinédzserkori kapcsolódásaink nemcsak pillanatnyi támaszok, hanem hosszú távon is meghatározhatják életünket.

Kép

Képkocka az Állj mellém! című filmből

Doc Hollywood (1991)

Bájos romantikus vígjátéknak indul – és végig az is marad – ez a tipikusan ’90-es évekbeli hangulatú alkotás, amelynek forgatásán a Vissza a jövőbe-trilógiával halhatatlanná vált Michael J. Fox először tapasztalta, hogy remeg a kisujja. A színészt fél évvel később Parkinson-kórral diagnosztizálták, így mindjárt más érzésekkel figyeljük az orvost, akit a filmben alakít.

Főleg, hogy a Doc Hollywood éppen arra tanít, hogy ember tervez, Isten pedig megmutatja, mi az igazán fontos.

Az értékes kapcsolatok, a siker és a boldogság közötti különbség például az. A főhős plasztikai sebésznek készül egy nagyvárosban, ám mielőtt befutná ezt az álomkarriert, egy kis vidéki „porfészekben” ragadva kénytelen a helyieknek segíteni. Ahogy egyre több időt tölt az általa kezdetben lesajnált közösségben, rájön, hogy a valódi öröm a pénz és a hírnév helyett a kölcsönös gondoskodásban rejlik. Az egymásra utaltságból ő és páciensei is jól jönnek ki, ráadásul egy csinos mentőorvos iránt érzett vonzalma meggyőzi: nem is olyan szörnyű, ha valakivel megosztja az életét…

Kép

Michael J. Fox a Doc Hollywood című filmben

Good Will Hunting (1997)

Két Oscar-díjat is érdemelt Robin Williams és Matt Damon jutalomjátéka, amely arról mesél, hogy változni, a múlt sérelmeit feldolgozni valakivel szövetségben lehet igazán. Az emberi kapcsolatok – legyen szó barátságról, szerelemről vagy mentorálásról – segíthetnek legyőzni a belső démonokat. A címszereplő Will született matekzseni, de mélyről érkezve érzelmileg elzárja magát másoktól. Sean Maguire pszichológus empátiája ugyanakkor megérteti vele: nem kell egyedül hordoznia a terheit, épp a mások iránti bizalom lehet a kulcs lelke gyógyulásához.

A terapeuta legfontosabb mondata – „Nem a te hibád” – szinte megváltja a fiút, aki mindig azt hitte: a múltja miatt nem érdemel jobb életet.

Will barátja, Chuckie (Ben Affleck) is fontos karakter, mert igazolja, hogy a jó barátok nemcsak elfogadnak olyannak, amilyen vagy, hanem ösztönöznek is arra, hogy kihasználd a benned rejlő lehetőségeket. Will és Skylar (Minnie Driver) kapcsolata pedig rávezet arra, hogy az intimitás és a szeretet elkerülése helyett az érzelmek őszinte megélése vihet előbbre, még ha ez kockázatvállalással jár is együtt. A Good Will Hunting arra biztat: vállaljuk fel sebezhetőségünket!

Kép

Matt Damon és Robin Williams a Good Will Hunting című filmben

Út a vadonba (2007)

Christopher McCandless történetét az élet írta, ettől még drámaibb. A fiatal férfi mindent hátrahagyva egyedül vágott neki az alaszkai vadonnak, hogy megtalálja az igazi szabadságot. Úgy érezte, a modern társadalom hamis és korrupt, ezért elutasította a fogyasztói világot, a családot és minden kötöttséget, inkább magányosan – szó szerint – elveszett a természetben. Bár egyedül akart lenni, útközben több emberrel is találkozott, akik szeretettel fordultak felé. Ők azt üzenték: az együttlét lehetősége mindig adott, ha elfogadjuk azt. A film fokozatosan rávilágít, hogy az élet értelmét nem pusztán az egyéni felfedezés, hanem a másokkal való közös megélés is adja.

Chris végül teljesen magára maradt Alaszkában, túl későn döbbent rá, hogy – amint azt egyik utolsó naplóbejegyzésében írta: „A boldogság csak akkor valódi, ha megoszthatjuk”.

Tragikus sorsa jól szemlélteti, hogy az egyéni szabadsághajszolás elszigetelődéshez, mély magányhoz vezet, közösség nélkül az életünk nem lehet teljes.

Kép

Képkocka az Út a vadonba című filmből

A segítség (2011) 

A Kathryn Stockett azonos című regénye alapján készült, Oscar-díjjal elismert film az 1960-as években játszódik az amerikai délen, és fekete háztartási alkalmazott nők szemszögéből idézi fel az előkelő családoknál őket ért megaláztatásokat. A történet nem áll meg itt: bemutatja, hogy akkor kezdődhet el a társadalmi változás, amikor emberek összefognak és fellépnek az igazságtalanság ellen. Főhősei meg merik szegni a berögzült társadalmi normákat, hogy kiálljanak magukért és másokért, amire egy kívülről jött segítség – az Emma Stone által alakított friss diplomás, fehér újságírónő – motiválja őket.

A hallgatás fenntartja az elnyomást, az igazság pedig kockázatos, de megéri közösen felvállalni - derül ki a közel két és fél órás inspiráló drámából, amely hét Oscar-nyertes színésznőt is felvonultat.

Az alapul szolgáló könyv is figyelemre méltó: a szerző egyetlen önálló regényét gyermekkori élményei ihlették, kiadását vagy hatvanszor visszautasították, mire megjelenhetett. Végül több mint tízmillió példányban kelt el, 42 nyelvre lefordították, és száz héten át vezette a New York Times sikerlistáját.

Kép

Képkocka A segítség című filmből

Az igazi csoda (2017)

Nathaniel Newman (a filmben Auggie Pullman) súlyos arcdeformitással született, 21 éves koráig körülbelül 70 műtéten esett át, hogy életminősége javulhasson. Az ő valós gyerekkori történetét dolgozza fel Az igazi csoda, amely – R. J. Palacio könyve alapján – érzékeny módon meséli el, hogy a fiú a meghökkentő külsejét övező előítéletek közepette miként illeszkedett be iskolai közösségébe.

Erőteljes szimbólum, hogy Auggie kezdetben csak bukósisakban volt hajlandó megjelenni a társai között, aztán szép lassan lekerült róla a védőburok.

A történet megmutatja, hogy a család és a tágabb közösség támogatása milyen sokat adhat bárkinek, pláne egy extra kihívásokkal küzdő személynek. Auggie egyéniségét megismerve ugyanis egyre több őt körülvevő ember segít abban, hogy ne a külseje, hanem a belső értékei határozzák meg a sorsát. A film arra is ráébreszt, egy-egy apró gesztus mekkora változást hozhat valaki életébe, sőt egy egész – jelen esetben iskolai – közösség légkörét is átformálhatja.

Kép

Képkocka Az igazi csoda című filmből

Az alkotás külön erőssége, hogy a Pullman család többi tagjának nézőpontját, küzdelmét is felvillantja. Ebből azt is leszűrhetjük, hogy mindannyian egy kicsit Auggie-k vagyunk: megvan a saját csomagunk és történetünk, amelybe olykor mások együttérzése és a közösség ereje hozhatja el az igazi csodát.

Téli szünet (2023)

Az elcsépelt karácsonyi filmes kliséktől mentes Téli szünet tavaly méltán hozott el egy Oscar-szobrocskát. Három különböző hátterű szereplő – egy tanár, egy diák és egy konyhavezető – váratlan kapcsolódását mutatja be a karácsonyi szünet alatt egy bentlakásos iskolában.​ Személyükben olyan emberek kötnek barátságot, akik elsőre teljesen másnak tűnnek. A szigorú tanár, akit senki sem kedvel, a problémás diák, akinek családi gondjai vannak, és a fiát gyászoló konyhavezető a maguk módján mind magányosak, az együtt töltött idő alatt azonban rájönnek: közös tapasztalataik, érzéseik révén támogathatják egymást. Végül fokozatosan megnyílnak és feldolgozzák saját traumáikat.

Kép

Képkocka a Téli szünet című filmből

Olyasmi kérdés volt ez bennem, mint az, hogy miért indulnak neki az idősek a négysávos autóútnak, amikor ott az aluljáró? Aztán rájöttem, milyen sok mindenre ráveheti az embert a térdfájás. Vagy hogy miért eszegetnek kiflicsücsköt egy padon? Talán cukorbeteg, vagy ez a rítus hozzásegíti egy kis szociális élethez. A betegség nem könnyű téma, a segítségkérés szintén sok embernek nehéz. 

Egyedül maradni egy nagy titokkal, félelmekkel olyan döntés, amit kívülállóként alig tudunk elfogadni. Miért nem szól? Hogyan legyünk így a rokonunk mellett, miként mutassuk ki odaadásunkat, szeretetünket? Mit gondoljunk magunkról, ha nem vontak be minket a nehéz helyzetbe? Mi állhat a tagadás mögött? 

A titkolózással védekezik, esetleg félti az állását, a világ szemében képviselt státuszát? Át kell-e törni a hallgatás falát, vagy csak készen állni, sőt készenlétben lenni?

Miért van az, hogy sokszor közeli családtagok sem osztják meg az aggodalmaikat, orvosi eredményeiket, veszélyt jelző diagnózisokat? Makacsul hallgatnak, és inkább nem isznak semmit vendégségben, nehogy kiderüljön az inkontinencia.

Ma már nem csak az aggódó családtag szempontjából látom a helyzetet. Miközben átestem egy komolyabb betegségen, a családom olyan mértékben mellém állt, hogy furcsa, soha nem tapasztalt érzések fogtak el. Nem a tagadás, nem az elhárító mechanizmusok, nem is a szégyen, a valóság elutasítása vagy a makacsság tört utat a lelkemben, hanem a szabadságomat kezdtem el félteni. Valahogy átvették fölöttem az uralmat, ami kényelmes is volt, de kissé ijesztő is.

Nem akartam, hogy tudja a szomszéd, vagy hogy a munkahelyem kétségbe vonja a képességeimet, hogy sajnáljanak vagy másképp nézzenek rám. 

Betegen is meg akartam maradni annak, aki vagyok. 

Miközben a családom, „ne makacskodj” felkiáltással, mindenféle döntéseken gondolkodott az én életem fölött.

Kép

Illusztráció: Képmás kollázs

Az idős, beteg rokon gondozása gerjeszthet feszültséget azzal, hogy a gondozók igyekeznek átvenni az irányítást, „levenni a terhet a beteg válláról”, aki persze makacs, mint az öszvér, és akár az életét kockáztatva is, de úgy mossa le az ablakot, ahogy ő szereti.  Vagy az utcát fűti a kicsire tárt ablakkal. 

Az idős ember gyakran fülel, szorong, mert rosszul értelmezett féltés és kiskorúsítás miatt kizárják őt az információkból, feje felett tárgyalnak nélküle, mégis róla. A szabadság, a tisztelet, a méltóság olyan erős emberi igény, hogy még a halálfélelmet is felülírhatja. Szégyen, félelem dolgozik sok betegben, de olyan is akad, aki a tünetei, leletei központi helyen való rögzítésétől tart. 

Az idős ember titkolózását más szempontok táplálják. Félnek például attól, hogy a gyerekeik jogot formálhatnak arra, hogy olyan módon segítsék édesanyjukat, édesapjukat, ahogyan ők értelmezik az életet, ahogyan ők tekintenek az értékekre. 

Azonban a betegség nem teszi kiskorúvá a szülőt. 

Jogi kérdésekben, hogy hol lakik ezentúl, mire és kivel cserélje el a házát, kivel költözzön össze, semmiképp nem dönthetnek helyette, és nem is gyakorolhatnak nyomást rá. Az idős ember életét nagyban táplálja a napi rutinja, tudja, hol a kedvenc reggeli kávéscsészéje, hol a villanykapcsoló. Ezek a rutinok hosszú évekig segíthetik még a boldogulását anélkül, hogy be kellene avatkoznunk az életébe. Ha csupa jóakaratból kirángatjuk onnan, elveszítheti a biztonságát.

Az idős, beteg ember sem biztos, hogy mindig társaságra vágyik, és zavarhatja egy ismeretlen gondozónő. Nem szokott beválni, ha a gyerek átveszi a szülő szerepét, és megmagyarázza az idős anyukának, miért jó a netbank, ha ő a cihában akarja tartani a pénzét. Az idős vagy komoly betegséggel küzdő ember felnőtt, azaz elidegeníthetetlen joga van döntést hozni a házáról, az életformájáról, a kezeléséről.

Segíteni úgy tudunk neki, hogy – ha a körülmények lehetővé teszik – elfogadjuk az ő értékeit, fontossági sorrendjét. 

Ha egy kis erdei faluban akar egyedül élni, akkor hasogassuk fel neki a fát. Ha tart az orvosi vizsgálattól, kísérjük el. Ha nem jön ki a gondozónővel, ne hagyjuk a nyakán, ha van más lehetőség. Lehet, hogy neki fontosabb, hogy tudjon nyugodtan olvasni, vagy szemérmes a teste megmutatásában. Felnőtt ember!

Legyen világos, hogy a döntéseket nem vehetjük ki a kezéből, nem tervezhetünk neki semmit nélküle, el kell fogadnunk a „makacsságait”, preferenciáit, akkor is, ha nem értünk velük egyet. Ugyanis amíg él, addig az az ő elidegeníthetetlen élete. Ne vegyük el a fogódzóit, a déli rádióműsorát, a rutinjait.

Nem biztos, hogy az a lényeg, hogy mindent megkapjon, inkább az, hogy megmaradhasson méltóságteli embernek a maga világában, a maga keretei között. 

Ne írjuk még le a Facebookot! Ez volt Klausz Melinda előadásának címe azon a közösségi médiáról szóló konferencián, amelyen részt vettem. Munkám fontos része a környezeti és fogyasztói tájékoztatás és edukáció. Nagyon kíváncsi voltam arra, milyen trendek jellemzőek ma a közösségi médiára, és melyek azok az eszközök, amelyekkel a legtöbbekhez el lehet jutni. A felhasználók számát tekintve a Facebook vezet Magyarországon. Ha viszont a csatornán eltöltött időt nézzük, akkor magasan a TikTok az első. 

A legnépszerűbb eszköz pedig a rövid videó, amely a TikTokot követve a Facebookon, az Instán és a YouTube-on is megjelent. 

A konferencián azt is megtudtam, hogy ma már a fotódokumentáció sem menő, mert „illik” a fotókból is rövid videókat készíteni. Minden platform nagyon szereti, ha az általa kínált sablonokat és zenéket használjuk ehhez. Ilyenkor pedig az algoritmus támogatóan áll hozzánk és kisfilmünkhöz.

Az aktív, 16 és 64 év közötti internethasználók körében még mindig a Facebook a legnépszerűbb közösségimédia-platform, Magyarországon az internetezők 88,3 százaléka használja. A Messenger sem marad el tőle, a felhasználók 85 százalékában népszerű. Az Instagramot 56,8, a TikTokot pedig az internetezők 46 százaléka pörgeti rendszeresen. De ha az egyes fórumokon eltöltött időt nézzük, akkor a TikTok toronymagasan a csúcsra kerül. Ezen a platformon ugyanis átlagosan havonta 27 óra 15 percet töltenek el a felhasználók, míg a Facebookon 16 óra 27 percet, az Instán pedig 6 óra 34 percet.

Kép

Illusztráció forrása: Freepik

Ha a környezet is szót kapna…

Nyáron egy csodás kis horvát szigeten bicikliztem, amikor megakadt a szemem egy út széli hirdetésen. Egy agroturizmusból élő bájos ottani vállalkozás úgy reklámozta magát, hogy helyi olívaolajjal, borral és wifivel várja kedves vendégeit. Hiszen valljuk be, internet nélkül ma már létezni sem tudunk, és a helyi gasztronómia wifi nélkül mit sem ér. 

Hogyan posztolnánk különben azonnal a poharunkba töltött friss fehérborról, vagy a hozzá felszolgált helyi sajtokról és sonkáról készült képet vagy videót? De hová kerülnek ezek a fényképek és kisfilmek? 

Bevallom, jómagam ez idáig nem gondoltam bele, hogy azok az adatközpontok, amelyek kiszolgálják a közösségi média platformjait és a streamingszolgáltatókat, mekkora környezeti lábnyommal üzemelnek. Ezek a hatalmas számítógép- és szerverparkok óriási energiaigénnyel működnek, és rengeteg hőt termelnek. Ezért hatalmas mennyiségű vízre is szükség van a hűtésükhöz. Mai világunk adatközpontjainak környezeti lábnyoma eléri, és egyes kutatások szerint, meg is haladja a polgári repülés globális környezetterhelését. Engem megdöbbentett ez az információ. Nemrégiben készítettünk öt új videót a TikTokra arról, mi mindent tehetünk azért, hogy ne romoljanak el a háztartási gépeink. Mekkora lehet ezeknek a filmeknek a környezeti lábnyoma? 

Egy 2023-as tanulmányban található képlet segítségével kiszámoltam. Az öt kisfilm összesen 2392,6 MB méretű (vagyis kerekítve 2,4 GB). A környezeti terhelést szén-dioxid-egyenértékben a következőképpen kell számolni: adatmennyiség (GB) × 0,00375 kWh (energiafogyasztás; ezt már 2025-re extrapoláltam a tanulmányban szereplő értékből) x 0,23314 CO₂ (1 kWh szén-dioxid egyenértéke) × 24 (napi órák száma) × 365 (napok száma egy évben; ez tetszőlegesen helyettesíthető a vizsgált időszaknak megfelelő napok számával). 18,38 kilo­gramm szén-dioxid jött ki. Vagyis, ha az öt kisfilmünk egy évig fenn lesz a neten, akkor ez 18,38 kilo­gramm szén-dioxid-kibocsájtásnak megfelelő környezeti terhelést jelent egy év alatt. Ha ezt autózási távra szeretnénk átváltani, akkor úgy számolhatunk, hogy egy kilogramm szén-dioxid-kibocsájtással járó környezetterhelés nagyjából 4 kilométer autózás környezetterhelésének felel meg. 

Így az eredmény 73 kilométer autózás. Összehasonlításképpen egy óra online videókonferencia környezetterhelése körülbelül kétszer-háromszor ekkora.

Az Instán 2017 ősze óta, vagyis amióta fenn vagyok – és ez az a platform, amelyet nem is használok napi szinten –, összesen 1260 posztot tettem ki. Ezek között vannak videók és több fotóból álló posztok is. A blogspot.com oldalam még nincs kétéves, de már 106 írásom és 875 fényképem tárolódik valahol a felhőben. Vagyis valamilyen adatközpont szerverén. És akkor ott van még a Facebook és ma már a TikTok is. Mert ugye, haladni kell a korral, a konferencián is megmondták, és én magam is látom, hogy sehol máshol nem tudunk annyi mindenkit elérni ma az üzeneteinkkel, mint a TikTokon. 

Hiába szeretek sokkal jobban írni, beszélni kell, méghozzá frappánsan, röviden, lenyűgözően. A közönség ugyanis három-öt másodpercet szán arra, hogy eldöntse, hajlandó-e meghallgatni, amit mondok. Egy éve adtam be a derekam, és álltam vén X-es fejjel a kamera elé, pedig sokáig tiltakoztam ellene. Ma pedig már tizenhét videónyi anyagban magyarázom a háztartási gépek okos használatát.

Kép

Illusztráció forrása: Freepik

Karácsony a Netflixen

Egy 2022-ben publikált tanulmány (a továbbiakban: Karbonlábnyom-tanulmány) szerzője négy csatorna – a YouTube, a Netflix, a Facebook és a TikTok – használatát hasonlította össze. 

Globálisan a Netflixen hatszor, a TikTokon kétszer annyi időt töltünk, mint a YouTube-on. A Facebookon pedig mindössze tizedannyit. 

Szöget ütött a fejembe, vajon mekkora lehet a Netflix környezeti lábnyoma? Vajon hány kilométer jönne ki, ha tegyük fel az 1,2 millió hazai Netflix előfizetőből például karácsonykor egymillióan megnéznék mondjuk az Igazából szerelem című filmet és még egy újdonságot. Ez tehát összesen hárommillió óra netflixezést jelentene. 

A 2019-es úgynevezett The Shift Project keretében még úgy számolták, hogy fél óra netflixezés 1,6 kilo­gramm szén-dioxid-kibocsájtásnak felel meg, de ezt azóta más kutatások felülbírálták. Az International Energy Agency honlapja szerint ma egy órára 0,036 kilogrammal (36 grammal) kell számolni. A matek tehát így néz ki: 3 millió „Netflix-óra” szorozva 0,036 kilogramm szén-dioxiddal. Az eredmény így 108 000 kilogramm szén-dioxid. Ez autózási kilométerben 432 000 kilométer.

Mit tehetünk itt és most?

A Karbonlábnyom-tanulmány szerzője zárszóként megjegyzi: a közösségi média használata olyan láthatatlan környezetszennyezés, amely hatással van a bolygónk levegő-, víz- és zajterhelésére. A meredeken növekvő internethasználat, valamint a közösségi média trendjei hozzájárulnak a globális szén-dioxid-kibocsájtás növekedéséhez. 

Véleménye szerint az internethasználók korlátozása lehetetlen, ezért a megoldást az adatközpontok és a technológia fenntarthatóbbá tétele jelentheti. 

Én azért ilyenkor mindig elgondolkozom azon, vajon mit is tehetnék. Tudom, hogy az internet számos tekintetben segíti és megkönnyíti az életünket. Nyilván jóval környezetbarátabb egy óra online találkozó a maga 43 kilogramm szén-dioxid-kibocsájtás egyenértékével, mintha a találkozó minden résztvevője repülőre ülne. Talán, ha a két filmet moziban nézi meg egymillió ember, az is nagyobb terhelés összességében, mint az otthoni netflixes mozizás. 

Szerintem a tudatosság sokat jelent: ha nem tárolok a felhőben olyan leveleket, fényképeket és videókat, amelyeket nagy valószínűséggel soha nem fogok semmire sem felhasználni, azzal csökkenthetem a lábnyomomat, nem utolsósorban helyet takarítok meg azoknak az emlékeknek a tárolására, amelyekről nem szeretnék lemondani. A hírlevelekről, amelyeket sosem olvasok el, leiratkozom. És mielőtt megosztok egy videót a közösségi médiában, felteszem magamnak a kérdést: ezt most biztosan szeretném? Ha csak minden negyedik-ötödikről lemondok, már tettem egy lépést. 

A cikk Mészáros Fanni Kis döntések, nagy dilemmák című sorozatának keretében jelent meg a Képmás magazinban. További részei itt érhetőek el.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.