A United Illusions – Közép-Európa legnagyobb virtuális filmstúdiója – idén nyílt meg Fóton, és már a megnyitásakor megkapta az ARRI filmtechnológiai vállalat akkreditációját, amellyel világszerte kevesebb mint tíz stúdió rendelkezik. Az itt alkalmazott technológia lényege, hogy a virtuális díszleteket valós időben, LED-falakon vetítik a színészek köré, ami gyorsabb, költséghatékonyabb és fenntarthatóbb gyártást tesz lehetővé. A technológia mára a modern filmgyártás szerves részévé vált, és számos produkcióban alkalmazzák. Aktuális példák között említhető James Gunn új Supermanje, a Brad Pitt főszereplésével készült Forma-1-es film vagy az HBO saját gyártású Sárkányok háza sorozata. 

A virtuális filmgyártás lehetőségei ugyanakkor még messze nincsenek teljesen kiaknázva, ezért is kezdődött meg több mint egy éve a tárgyalássorozat a United Illusions és Hollywood egyik legnagyobb virtuális filmstúdiója, az Orbital Studios között. Az együttműködés megszületéséről Simon Zoltán, a fóti stúdió igazgatója mesélt:

„Külön megtiszteltetés számunkra, hogy az Orbital Studios bennünket választott első nemzetközi partnerének, miközben világszerte számos megkeresést kaptak hasonló együttműködésre. Már a stúdió tervezésekor is az volt a célunk, hogy olyan partnerrel dolgozhassunk, aki a virtual production élvonalát képviseli. Az Orbital Studios nemcsak ezt teljesíti, hanem a jövőképünk is ugyanaz: a tapasztalatokra építve tovább fejlesztjük a virtuális filmgyártás folyamatait, hogy még hatékonyabban használjuk ki a technológia kreatív és gyártási előnyeit. valamint a közös fejlesztések és projektek biztosítják, hogy a VP-innováció élvonalában maradjunk.”

A nemzetközi együttműködést november 11-én jelentették be Los Angelesben, a Creative Artists Agency székházában, az American Film Market szakmai eseményhez kapcsolódva. A gálán számos elismert rendező, operatőr és producer vett részt.

Brian Nitzkin, az Orbital Studios üzletfejlesztési alelnöke így fogalmazott: 

„Amióta Zoltán néhány évvel ezelőtt először ellátogatott hozzánk Los Angelesbe, folyamatos párbeszédben maradtunk arról, hogyan támogathatnánk egymás munkáját. A virtual production egy olyan új technológia, amely azonnali és pozitív hatást gyakorol a szórakoztatóiparra – gondoljunk csak a kreatív rugalmasságra, a költséghatékonyságra vagy a fenntarthatóságra. Mind az Orbital Studios, mind a United Illusions élen jár abban, hogy ezeket a lehető leghatékonyabb módon beépítse a gyártási folyamatokba.” 

A Visual Europe Group-hoz tartozó United Illusions ezzel tovább erősítette nemzetközi jelenlétét, és fontos lépést tett afelé, hogy Magyarország még vonzóbb célponttá váljon a nagy produkciók számára. A partnerség a technológiai fejlődés mellett a szakmai tudás megosztását is szolgálja, erről Botond Szabolcs, a Visual Europe Group vezérigazgatója beszélt:

„A cégcsoport alapítása óta következetesen az innovációt szolgáljuk, hogy ügyfeleink a lehető legmagasabb színvonalú szolgáltatást kapják. Ez a partnerség ennek egy újabb mérföldköve. Az Orbital Studios tapasztalt, elhivatott csapatával ráadásul nemcsak a technológiai képességeinket bővítjük, hanem közös képzésekkel a pályakezdő filmeseket is szeretnénk majd támogatni.” 

Meg tudod határozni a popkultúra szélső értékeit?

A popkultúrának nincs határa. Inkább azt mondanám, hogy a közeg maga a popkultúra, amiben élünk, de egy idő után azért rájöttem, hogy engem valójában a kultúrából is csak az érdekel, ami a maga módján élni segít. A többi számomra érdektelen.

Valójában nem szeretnék popkultúráról és magas kultúráról beszélni, bár tudom, hogy nehezen elkerülhető kategóriák. Azokról az elemekről szeretnék beszélni, amelyek személyesen hozzám szólnak. De ezek szubjektív kijelölések a közegből, így létrehozzák a maguk buborékját, miközben a popkultúra magában hordozza, hogy nagyon sokakra hat, tehát majdnem mindenkié. Csak azé nem, aki nem akarja. 

Egyébként a rádiózásban a 2010-es években elindult egy paradigmaváltó folyamat, amelyben a felfutó YouTube-os, majd TikTok-os világnak lettek olyan underground sztárjai, akiket nehezen lehetett már undergroundnak nevezni, hiszen akár sokkal több embert értek el, mint egy zenei rádiócsatorna. És ez ma még inkább így van. De akkor most mi a pop és mi is a kultúra?

Azt érezted valaha, hogy amiről te szeretnél gondolkodni, az valahol nem érvényes egyáltalán, másra van szükség? 

Igen, de ezt én elfogadtam. Hogyan lehet például egy könnyűzenei adón biblikus hitet képviselni? Mondjuk úgy, hogy felfedezed, hogy minden háromperces dal voltaképpen egy saját univerzum, amihez már lehet egy viszonyod. De tény, hogy ez évekig tartó folyamat volt. Az MR2 Petőfi Rádióhoz kötődő pályaszakaszom nyolc évének végén azért jobban tudtam e viszonyulásaimmal bánni, mint az elején. Közben valójában én változtam, és nekem kellett dolgoznom azzal a feladattal, hogy ezzel a helyzettel mit lehet kezdeni. Az egyik opció az életem mozgatójának elhallgatása, a másik, hogy pacekba nyomom. Nyilván egyik sem jó megoldás. Akkor abban a helyzetben meg kellett tanulnom hangszerelni. 

Ez megerősített abban, hogy a rádiós műsorvezetés mégiscsak pillanatművészet, amiben rá kell érezni, hogy abban a percben mi fér el és hogyan. Kötéltánc kockázatokkal és mellékhatásokkal. 

Amikor eljöttem a Petőfi Rádiótól, egyrészt élveztem, hogy nulláról indíthatok. Ezt a helyzetet esélynek láttam arra, hogy azt tegyem, ami tisztán belőlem következik. Ajándéka a szakmai életemnek, hogy többször kellett újrakezdenem, ezért pontosan tudom, hogy fel tudok építeni valamit a semmiből a jól működésig. Ráadásul a nem szakmai alapon működő nagy infrastruktúrák ebben csak hátráltatnak, még akkor is, ha épp jól fizetnek. Másrészt megtapasztaltam élesben, hogy a szellemi önazonosság megfogalmazásának felvállalása valahogy az egzisztenciális helyzeteket is kisimítja. Ha van bátorságod azt csinálni, amiben hiszel, akkor a „miből” is megadatik. Kevesebb a közös kódunk, de nekem nem az a dolgom, hogy összetartsam a széteső világot. Az a vigasztalásunk, hogy lesz majd egy egészen más világ, a kihívásunk pedig az, hogy amit addig csinálunk, azt hogyan csináljuk. 

Csináltál tematikus beszélgetéseket, például a #férfiszív és a #fiú sorozat – nagy tétekkel. Számodra mi a nagy tét?

A beszéddel dolgozom, aminek hatalmában áll rombolni meg építeni. Az építést kellene valahogy jól eltanulni. Néha úgy érzem, lelki értelemben két lábon járó nyílt sebek vagyunk. Csak azt hogyan kötözöd, ha már a lehelet is sajog?! Pont ezekben a sorozatokban értettem meg, hogy az isteni kezelési mód ott kezdődik, hogy csak leülök, figyelek és hallgatok. Meg kellett tanulnom, hogy van, amikor ez elég. Nyolcmilliárdnyi puzzle-darabban képviselünk valamit a valóságról és az igazságról. A popkultúra pedig tele van olyan darabokkal, amelyek ezeket a mozaikokat villantják föl. 

Az igazságkeresésedben vagy a valósághoz való viszonyodban 2005 fordulópont volt. Érdekel az „előtte, utána” állapot! 

Ami nagyon hatott rám akkoriban, az 2005-ből a Coldplay X&Y albuma volt. Ezt azzal a bizonyossággal hallgattam, hogy jó dolog fog történni az életemben.

Mi van rajta, a Fix you?

Azon van a Fix you, bizony. Amikor a legjobbat próbálod, de mégse sikerül, amikor nagyon vágysz valamire, csak nem arra van szükséged. 

Valamikor 2005 tavaszán volt számomra egy eszmélési pont. Meglátogattam édesapámékat, és olyan életképbe érkeztem, mintha a saját gyerekkorom nagyszülő-látogatását éltem volna újra. Megláttam apámban a szüleit. Az apja gyógyszereit szedte ugyanazokra a bajokra. Sokkoló volt. Világosan láttam, hogy én vagyok a következő.

És azt is, hogy nem akarok a következő lenni. De nem értettem pontosan, miért nem, hiszen az apám nem rossz ember, csak vannak dolgok, amelyeket nem szeretnék megismételni.

Addigra több életstratégiát próbáltam már, csak azt nem, hogy elhiggyem, ami a Szentírásban van. Hazafelé felhívtam a bátyámat, aki Derek Prince Áldás vagy átok című könyvét ajánlotta. Olvasni kezdtem, és a vége felé találtam egy megtérő imát – ha fordulópontot akarunk keresni az életemben, ez lenne az, mert elmondtam azt az imát. Mélységében, hittel és valósággal elmondtam. De addig is lapról lapra azt éreztem, hogy értem a szerző világértelmezését, nem idegen számomra, és végre valaki felfedi az elakadásaim okát. 

Tíz évvel később, a 2015-ös év érlelhette meg a Jézus és a Rock and Roll című könyvedet. 

Eredetileg a popkultúra kánonjának ikonikus darabjairól szerettem volna egy szöveget, de mint kiderült, az azzal kezdődik, hogy az ember maga színt vall.

Melyek azok a könyvek, amiken megfordult az életed – és nem változott a jelentésük?

Háromról biztosan tudom, hogy mi történt a hatásukra. Az első Tolsztoj Feltámadása, amit 18–19 éves koromban olvastam. Csak arra emlékszem belőle, hogy úgy éreztem, valami hatalmas, láthatatlan erő ragad meg, és a részese akarok lenni. Tapasztalat a katarzisról. Azóta sem merem visszaolvasni, hogy az az élmény megmaradjon.

Évekkel később a Pop csajok, satöbbi talált meg jóidőben Nick Hornbytól. Ez az első nagy szerelmünkkel való szakítás után a lehető legjobb könyv, legalábbis srácoknak. Ez úgy hatott, ahogy a legjobb popkultúra hat, mellém ült, társam lett és átmenetileg megvigasztalt. 
A harmadik meg a legjobb bűnügyi történet az életemben, amiben folyamatosan nyomozok: a Szentírás.

Hol kezdted el olvasni?

Az elején. Az Ószövetséget és az Újszövetséget párhuzamosan olvastam naponta, mert azt a tanácsot kaptam, hogy olvassam el a Szentírást elejétől a végéig. Ez ugyanis egy történet elmesélése, aminek van eleje, vége, meg van közepe, és a nagy történet maga sajnos töredék maradhat, ha nem megyünk legalább egyszer végig ezen az úton. 

A Szentírásban megjelenő történet maga a személyes jövőkép és életre szóló bátorítás. 

Ezen az úton nagyon sokan elvéreztek, jellemzően pont azért, mert ezzel a metódussal futottak neki.

Mert hat nap alatt teremtette Isten a világot, és a Máté evangéliuma családfával kezdődik? De amikor a következő családfával találkozol, már sejted, hogy a családfáknak szerepe van, kiváltképp, amikor megjelennek olyan nevek, akikkel már találkoztál. Ezért fontos a lineáris olvasás is. A szöveg ismétel, tehát annak jelentése van, ezt elsőre is érzed, ha még nem is érted. Elsőre én sem értettem nagyon sok mindent, de a korábban említett könyv azért adott egy narratív segítséget, és már nyitottan olvastam. 

A bibliaolvasás és az igemagyarázat iránti éhségem alapjában változtatta meg a kultúrához való hozzáállásomat. Egyrészt elvitte az időmet, másrészt érdektelenné tett nagyon sok mindent, amit addig kultúrafogyasztásnak tekintettem. Elengedtem például a filmes obszessziómat. Nem a filmnézést, hanem az intenzitását. 

A bibliai nyomozásom természetes folyamata a bűnügyi könyvek számát radikálisan csökkentette. Most is olvasok krimit, csak sokkal ritkábban. A 2005-ös fordulat következményeit megérteni máig tartó folyamat. Egyre több dologról derül ki, hogy az is másképp van. Húsz éve mindennap van valami „még másképp”, amit föl kell fedeznem. De a popkultúra szelektálódása nem úgy történik, hogy mérlegelem, szent életű-e, aki írta, vagy aki énekli az adott művet, hanem hogy történik-e általa valami bennem, és ha igen, mi. Már nemcsak hatásvadászat van, hanem hatásvizsgálat is.

Amíg nem következik be ez a fordulat, mondjuk boldogan üvöltünk egy Bad Religion-koncerten – aztán meg mégsem?

A Rolling Stones 2007 nyarán koncertezett Budapesten. 

Viszonylag friss megtérőként a nézőtéren kellett válaszolnom magamnak arra a kérdésre, hogy akkor a Sympathy For the Devil-re miért bólogatok?

Mert az attól függetlenül jó szám, hogy veled mi történt.

Nagyon jó szám, csak a spirituális tartalma micsoda? Ennél is durvább kihívás a Highway to Hell, az AC/DC-től. Itt már automatikus a tudati fék, hiszen nem énekelhetem, hogy a pokol felé száguldok, mert akkor hol van az én megváltásom? Ma már egyébként sokkal szabadabban tudok hallgatni AC/DC-t vagy Stones-t, mint közvetlenül 2005 után. Tudom, ki vagyok, nem árt. De akkor nem segített volna. 

Viszont adódik a kérdés, hogy mire kell nekünk a szórakozás, és erre érdemes mindenkinek személyesen válaszolnia. Könnyen belátjuk, hogy szükség van azokra a pillanatokra, amikor az élet elviselhetetlen feszültsége oldódik. Valami, valahogy elviselhetőbbé teszi. A szórakozás lehetőségét az ember iránti gondviselő szeretet megnyilvánulásának látom, ugyanakkor földi utazásunk célja, hogy a Krisztussal való közösségünkben kapjuk meg mindazt, amit mással pótoltunk. Például szórakozással vagy akár a művészetekkel. Mindez enyhít, formál, de nem megoldás.

Azt fogalmaztad meg, hogy nyílt sebbel próbálunk boldogulni a világban, amire ideig-óráig ezek az elemek gyógyírt vagy elsősegélyt adnak.

Igen, de ami iszonyúan vérzik és fáj, arról fontos lenne tudunk, hogy mi a szerepe az életünkben. A popkultúrának van ilyen ígérete is, hogy változást hoz, vagy akár megoldást ad. Valahol üvöltenünk kell, amire egy rockkoncert jó teret adhat. Csak valahogy mellé kéne tenni a valódi erőteret. Számomra időről időre érdektelenednek el addig fontos kulturális dolgok.

Volt, ami meglepett, hogy már nem érdekel?

2015-ben az MTVA-ban dolgoztam a Petőfi csatornákkal, miközben telítődtem a könnyűzenével. Amikor eljöttem, évekig nem hallgattam könnyűzenét, mint színtér, évekre elvesztette a vonzerejét. Amikor a Klasszik Rádió reggeli műsorát csináltam, kiderült, hogy a zenék jó része barokk muzsika. Kisebb megváltás volt. 

Egyébként ez az időszak hozta el azt a változást, hogy megszűnt a háttérzene az életemben. Vagy odafigyelek a zenére, vagy legyen csend. 

Azt veszem észre, hogy számomra fontos magyar könnyűzenészeket az igazságkeresés foglalkoztat és vezet. Sokszor könnyebben szót értek az igazságkereső emberrel, mint egy explicit hívővel.

Miért?

Talán mert a kereszténységünk otromba módon is tud sokszínű lenni. Nem tudjuk elviselni egymást, annyira sok megélésünk van ugyanarról. A tudatos igazságkeresésben azonban inkább alázat, tisztelet, bölcsesség és a meg nem érkezettség vállalása van. Ha igazságkereső vagy, szerintem nem akarsz ölni. Se képletesen, se szó szerint. 

„Csöndekből és hangokból dolgozik, nagyjából azonos arányban. Tudja, hogy fel tud építeni valamit a nulláról, és már számol azzal is, hogy el kell számolnia.” Ezért ragadta ki a popkultúra vedréből elsőre Johnny Cash Hurtjét, és JumoDaddyvel együtt megfejtette, mi köze van a világtörténelem legfontosabb üzenetéhez. 

A Jézus és a rock and roll beszélgető-sorozat 2026-ban folytatódik.

Az ország legszegényebb kistelepülésein élő gyermekek személyes kívánságait gyűjtötték össze a Magyar Máltai Szeretetszolgálat munkatársai, hogy cégek, iskolai osztályok, segítőkész emberek segítségével teljesítsék a gyerekek álmait. Az ötödik alkalommal meghirdetett „Legyél te is Csillagszóró!” nevű akcióban a karitatív szervezet munkatársai a településeken rendszeresen zajló közösségi programok során, leckeírás, rajzolás, vagy játszás közben írták össze a gyermekek kéréseit. A következő napokban a listában szereplő ajándékokhoz keresnek támogatókat, akik valóra váltják a gyermekek kéréseit. Jelentkezni a [email protected] e-mail címen, vagy munkaidőben a +3670 425 2415-ös telefonszámon lehet. 

Az előző évben 2500 személyre szóló ajándékot juttattak el a gyűjtőakció támogatói a Máltai Szeretetszolgálat közvetítésével a legszegényebb kistelepülésekre. 

Az ajándékok jellemzően olyan kérések, amiket a gyerekek családja nem tud teljesíteni. Volt, aki kedvelt italával szerette volna egyszer teleinni magát, és egy egész tálca ice teát kért, volt, aki az egyik budapesti labdarúgó csapat által dedikált labdára vágyott, mások pedig olyan reklámokban látott, de számukra elérhetetlen játékokra, mint amilyen például egy zenélő fűrész, egy földönkívüli baba, vagy egy sétáló robotkutya. A nagyobbak közül többen parfümöt, puha takarót, könyvhöz rögzíthető olvasólámpát kértek, és volt, aki a kedvenc énekese által aláírt pólóra vágyott. A kívánságok listáján fogyatékos gyermekek kérései is megtalálhatók, egy autista gyermek például minden évben vastag telefonkönyvet kér karácsonyra. A különleges tételek mellett ugyanakkor százszámra akadnak hétköznapi, játékokra, sportszerekre vonatkozó kérések is.

A gyerekek karácsonyi ajándékainak összegyűjtése december 15-ig tart, aki segíteni szeretne, a megadott elérhetőségeken jelentkezhet a Máltai Szeretetszolgálatnál. 

Forrás: Magyar Máltai Szeretetszolgálat

Honnan származol, ivás szempontjából milyen háttér volt a szülőföldeden?

Erdélyi születésű vagyok, olyan helyről származom, ahol Magyarországnál is durvább mértékű az ivás. Az erdélyi kisvárosban olyan toleráns volt a közösség az ivással szemben, hogy azt tartották betegnek, aki nem ivott, kérdezték is: beteg vagy, hogy nem iszol? A cirkuszolás, a válás mindennaposnak számított, és a korai ivás magától értetődött. Nekem már 12–13 évesen alkoholmérgezésem volt. „Nagyfiú már, öntsél neki is” – ilyen visszás szlogenek voltak, melyhez az anyák és apák is asszisztáltak. Azóta sem változott sokat a helyzet, ennek talán történelmi háttere is van. Az én ivásomhoz biztosan köze van a sok, iskolában elszenvedett traumának, vagy a lányokhoz való kapcsolódásom nehézségeinek. Vegyes társadalomban éltem, ám soha egyetlen román lánynak a kezét sem fogtam meg, nem tudtam hozzájuk kapcsolódni. Kisebbségi létben, diktatúra alatt, rengeteg frusztráltsággal éltem, a személyi igazolványomba megjegyzésként volt beírva: „magyar”. 

Édesapád is alkoholbeteg volt, és gyerekként haragudtál rá. Nem tartottál az italtól?

Édesapám 59 évesen halt bele az ivásba. Gyerekként nem haragudtam rá, nekem ez volt a normális, a szomszéd apukája is ivott, meg az összes osztálytársam apja, kivételes volt az olyan család, ahol nem ivott valaki. Nem is tudtam akkor, hogy miben élek, évtizedekkel később kezdtem el ezzel foglalkozni. Apám soha nem volt agresszív, ő az elhanyagolással bántalmazott. Nem érdekelte, hogy mi van velünk, mi volt az iskolában, voltunk-e egyáltalán iskolában, ki az a lány, aki felbukkant mellettem. 

Gondoskodott róla, hogy meglegyen az ő „betevője”, aztán lefeküdt aludni. Az alkoholizmus a teljes életét kitöltötte, dugdosta az italt, szervezte a fogyasztását, pénzt kerített rá, nem maradt energiája a gyerekeire. 

Emlékszem egy estére, amikor öcsémmel voltunk ketten otthon, apám hazajött, leült enni, furcsán viselkedett, azután belebukott arccal a bablevesbe. Úgy húztuk ki, hogy ne fulladjon bele, és nem tudtuk, hogy ez a részegség. Volt, hogy megittuk az italát, amit a ház mögötti méterfába dugdosott, aztán mi rúgtunk be, hogy Apa ne találja meg, és ne veszekedjenek Mamikával. Mindig azt mondtam, hogy nem leszek olyan, mint apám, de én nála is rosszabb lettem.

Mit adott meg az alkohol, amit más nem? 

A tompulást. Hogy ne érezzem az elhanyagoltságot, a szegénységet. Hárman voltunk fiúk, és ha valamelyikünk bement a városba, akkor ő vette fel a jó nadrágot. Most is szívesen veszek az unokámnak második cipőt, legyen neki több… De nemcsak a szégyent nem tudtam elviselni, a jó érzéseket sem. Csak alkohollal. 

Kép

Rómeó alkoholbetegként és ma – Forrás: Vig Rómeó

A házasságodról sokáig azt mondtad, hogy csak egyszer bántottad a feleségedet. 

Egyszer ütöttem vissza, miután ő megütött, de ma már tudom, hogy igazából mindennap bántottam őket. Szavakkal, lelkileg, elhanyagolással… Állandó részegséggel. A fizikai bántást követően a 120 beígért „elhagylak” után tényleg elhagyott. Ez volt az ő mélypontja, akkor döntötte el, hogy kilép ebből. Addig erősen benne volt a megmentő szerepben, és működött a kapcsolatunk beteg dinamikája. Én csináltam a hülyeségeket, ő meg megmentett, kitalált valamit. Ma tudom, hogy minél hamarabb hagyott volna el, annál hamarabb tudtam volna szembesülni a hibás döntéseimmel. Amikor ez lejátszódott, én természetesen még este visszamentem inni, ahol a piások vigasztaltak. „Netörőggy vele”, „Biztos egy másik pasihoz megy”. 

Hogyan éltél ebben az időszakban?

Láttam a szemén, hogy a feleségem végleg döntött. 12 éves házasok voltunk. Én éreztem, hogy ha ő elválik, akkor nekem végem lesz, igazából mindenben rá támaszkodtam. Olyan voltam, mintha a másik gyereke lettem volna, mindenre képtelennek éreztem magam, elesettnek, és hogy ő most elhagy a nagy bajban: így akartam akkor érezni. Este későn, amikor hazamentem, teljesen ki volt pakolva a lakás. Évek múlva tudtam meg, hogy a sógoromék segítettek neki. Amikor éjjel hazamentem, csak egy matrac volt a sarokban, ami azért volt furcsa, mert nem volt olyan matracunk, hanem ő szerzett egyet, és otthagyta nekem. 

Olyan lettem, mint egy hajléktalan, annyi különbséggel, hogy volt egy fűtetlen, kivilágítatlan hajlék, ahova este hazamehettem. Egész nap az utcán bódorogtam, kéregettem, hihetetlen tehetségem volt, hogy lenyúljam az embereket, megsajnáltassam magam.

Bárkihez odamentem, hogy mi ismerjük egymást, kértem ötszáz forintot a gyereknek csokira. Nekem elég volt egy ötszázas, elmentem a kocsmába és manipulálni kezdtem a kocsmárost, hogy írjon listára, és majd holnap behozom a pénzt. Ha ez nem ment tovább, kerestem egy másik kocsmát. A legeslegvégén a kétszáz forintos bort ittam a boltokból, ezekkel a löttyökkel fejeződött be az én alkoholista pályafutásom.

Az állásoddal mi lett?

Az alkoholista kiváló munkaerő, jól manipulálható, rávehető mindenre, kevés pénzért sokra fogható, sokat dolgozik, hogy kompenzálja a kimaradásokat meg a munkahelyi ivást. Elégedettek voltak a munkámmal, de amikor eldurvult a helyzet, kidobtak. Legtöbbször hétfőn nem tudtam bemenni dolgozni, kedden pedig úgy érkeztem, mintha mi sem történt volna. Azzal küldött el a főnököm, hogy elmondta, elégedettek a munkámmal, de kiszámíthatatlan vagyok. „Kezdjél magaddal valamit” – szólt, és tudtam, hogy az ivásra gondol. Soha senki nem mondta ki egyenesen, hogy az ivás a probléma, valami beteg álszemérem még a háziorvosomat is visszatartotta ettől. Két hónappal ezután értem el a mélypontot, csőlátásom lett, minden csak a pia után következett, csak az alkoholon át láttam a világot. Már nem számított, hogy ki hagy el, mit vesztek, az se, hogy milyen nap van. Volt olyan, hogy feküdtem a szobában, és csak behúztam a sötétítőt. Végül fizikálisan is rosszul lettem, innom kellett ahhoz, hogy inni tudjak, ellazuljon a torkom. Liftezett bennem az ital, tiltakozott a szervezetem.

Kilencéves lányod hogyan élte meg ezt az időszakot?

Vikici nem értette, hogy Apa bajban van, hogy beteg, ő akart találkozni velem, bár nekem nem volt türelmem ahhoz, hogy egy gyerekkel játszak. Elvittem a játszótérre – ingyen volt –, épp a drótpályán siklott le, azután kérdezte, hogy kaphat-e egy fagyit. Egyáltalán nem volt pénzem, elvonásban voltam, másnapos voltam, mondtam, hogy nincs egy vasam sem. Szétszakadt a szívem, de ő lazán előrukkolt azzal, hogy az anyja adott pénzt fagyira, neki van. Nem az jutott eszembe, hogy de jó, mégis fagyizhat, hanem beindult az alkoholista verklim, mindenen keresztülverekedte magát, és elkezdtem meggyőzni, hogy adja kölcsön a pénzt, azzal tud nekem segíteni. 

Amikor a zsebembe került a pénz, rögtön visszavittem az anyjához, alig vártam, hogy megszabaduljak a gyerektől, és rohantam a kocsmába. 

Nekem a fagyipénz elég volt arra, hogy megindítsam az ivást, majd megszerezzem a kocsmáros bizalmát, és a többit felírja nekem, biztosítva volt a délutánom. Bujkáltam azok elől, akiknek tartoztam.

Amikor elértél a gödör aljára, kit hívtál fel?

Azt a doktornőt, aki előtte is próbált már kezelni. Szereztem pénzt, és felutaztam hozzá Budapestre. A szemembe mondta, hogy se orvosként, se emberként nem tud nekem segíteni, de más sem. Hirtelen kijózanodtam mentális értelemben, amikor elmondta, hogy nagyjából egy évem van hátra ezzel a sebességgel. Ezt addig senki nem mondta ki, a háziorvosom azt javasolta, hogy igyak kevesebbet. De nem tudtam kevesebbet inni. Az emberek erkölcsi kategóriába soroltak, nem betegként tekintettek rám. Az voltam csupán, amit elmulasztottam, amit tettem, amit okoztam. 

A doktornő megadta a Szigetvári Addiktológiai Osztály telefonszámát. Hogyan tudtál ebben az állapotban oda lejutni?

Nem tudtam volna. Elhanyagolva, figyelmen kívül hagyva éreztem magam megint, amikor a telefonnál ülő addiktológus orvos azt mondta, hogy nem tudnak rögtön fogadni, igyak még két hétig, aztán szeretettel várnak. És letette a telefont. A bátyám segített, magához vett, pedig már rengeteg lehetetlen helyzetbe hoztam a testvéreimet, és pizsamát, higiéniai eszközöket vett nekem. Két hetet kellett várni a felvételre, én addig is ittam, ahogy az orvos a telefonban mondta. A bátyám levitt autóval Szigetvárra, de én útközben is ittam, innom kellett, úgy tudtam csak bemenni.

Milyen mondatok indítottak el fölfelé? Van varázsige?

Nekem az segített igazán, amikor szembesültem vele, hogy nem én vagyok a világ legaljasabb embere. Azt gondoltam, hogy soha senki ilyen disznóságokat nem csinált, mint én, de egy szobában voltam egy sráccal, aki nyolc évet ült börtönben, és Szigetváron kijózanodott. Volt egy nő, aki öngyilkossági szándékkal kútba ugrott, de nem fulladt meg, csak a csontjai törtek. Neki volt legmélyebben a mélypontja… Hogy sokan vagyunk, de én kiválasztott vagyok, mert megmenekülhetek: ez erőt adott. 

A 24 óra jelmondata, tehát hogy csak egy napot kell uralkodni a sóvárgáson, rám is van tetoválva. Egy napot, bármilyen pocsék is, mindig ki lehet bírni. Ma nem iszom, a holnap pedig már egy másik nap.

A visszatérés a hitembe is segített, hiszen vallásosan neveltek, és én hittem Istenben gyerekként. Később eltávolodtam tőle, mert azt hangoztattam, hogy ha lenne Isten, nem hagyna engem elveszni. Mintha áldozat lennék, és én semmit sem tettem volna azért, hogy mélyre süllyedjen az életem. Az orvostudománytól vártam a megoldást, gyógyszertől, infúziótól, és végül tényleg az orvostól kaptam választ: a belgyógyász főorvos elküldött imádkozni, és a pszichológus is az istenkapcsolatomról beszélgetett velem. Abszurdnak tűnt, hogy miképpen segít ez, de ez volt a legtöbb, amit kaphattam. Rájöttem, hogy Istenről két dolgot kell tudnom: hogy létezik, és hogy nem én vagyok az.

Hetente kétszer most is eljár beszélgetni?

Ma már azért megyek a közösségbe, mert nem kell mennem. Szabadságom van dönteni. Itt válaszokat kapok, ventillálni tudok, és már én segítek másoknak, nekem is van szponzoráltam, miközben van saját szponzorom is. Nagy örömmel tölt el, hogy valakit vezethetek az úton, hogy valaki felnéz rám, ez óriási érzés, és az, hogy visszakerültem a megbízható emberek táborába. A lányommal sikerült rendezni a kapcsolatunkat, de a múltat nem dolgoztuk fel, nem beszélünk róla, ő kitér előle. Szeretném neki megmutatni ezt az írást.

Elérkezett az ősz utolsó hónapja, és ezzel együtt a Száraz November. Ebben a hónapban olyan cikkeket gyűjtünk össze, amelyek megmutatják az szerhasználat mögötti embereket, érzéseket, küzdelmeket, és motivációt adnak azoknak, akik új útra lépnének. 
Novemberben a hónap témája: Száraz November 
Kapcsolódó cikkeinket itt olvashatjátok.

Mikor jöttél rá, hogy ez a missziód?

Az első percben. Amikor az első macit varrtam, azt gondoltam, hogy ebből sokat fogok varrni, és eljuttatom valahová ajándékba. 2017 októberében adtam át az első húsz macit a Bethesda Gyermekkórházban. Egy hölgy kíséretében jártunk körbe a szobákban, majd kiderült, hogy kellene még több, mert úgy örültek neki. A macivarrás úgy kezdődött, hogy születésnapi ajándékba kaptam egy macivarró tanfolyamot, amit egy profi játékkészítő tartott. A workshopról hazafelé tartva már vettem szőrmét, tömőanyagot, beszereztem a kellékeket, mert folytatni akartam. 

Az elmúlt nyolc évben több mint 1300 macit készítettem.

Ennyi év után is megmaradt a lelkesedésed? Meddig tervezed csinálni?

Ez az életem, a mindennapjaim része. Az asztalomon ott vannak a macikellékek, csak odafordulok, haladok vele többet-kevesebbet, amikor van egy kis szabadidőm. Számomra ez minőségi időtöltés, a varrás minden fázisát szeretem.  Az íróasztalom felett pedig látom a rengeteg üzenetet a falon. Olyan leveleket és képeket, amiket a gyerekektől, felnőttektől kaptam, visszajelzések a megajándékozottak életéről és a macik sorsáról.

Mivel kézzel készülnek, nincs két egyforma maci. Piros szívet is ragasztok rájuk, amire rá lehet írni egy nevet, és horgolt masnit kötök a nyakukba. Logós címkét is varrok beléjük. Egy macit másfél óra alatt készítek el. Miközben öltögetem, tömöm, díszítem, arra gondolok, hogy ezt valakinek ajándékozni fogom, akinek segít majd. A gyógyító macikat életem végéig tervezem csinálni, amíg csak tudom, amíg van erőm. Ezt missziónak tekintem, miközben hobbi is, ami örömet szerez. Van civil állásom, családom, a legfontosabb dolgoktól nem veszem el az időt.

A családod mit szól hozzá? 

A férjem a legnagyobb támogatóm, egy csapat vagyunk. Én csinálom a macit, ő szervezi a beszerzést, az utazást, és együtt visszük ki. A gyerekeim már nagyok, nekik teljesen természetes, hogy anyának ez a hobbija. A lányom szereti meghallgatni a sztorikat az átadásról, megnézi az üzeneteket. A szüleim büszkék rám. Jólesik, hogy mindenki támogat, a barátok is. Úgy szoktak hívni, hogy a „macis Viki”.

Hogyan gyógyítanak a mackók?

Ahogy a gyerekek megkapják a macit, magukhoz szorítják, átölelik. 

A puha bundáját lehet simogatni, az érintés csodálatos folyamatokat indít el a szervezetben.

Egy verset is adok a macikkal, ami rövid megfogalmazása az üzenetnek:

„Megérkezett egy puha kismedve,
a szeretet cérnájával öltögetve.
Bátorságot ad majd neked,
gyógyulni fogsz, ha megöleled.”

Amikor elolvassák a versikét – vagy én olvasom fel, ha nincs ott a szülő –, felcsillan a szemük, még a kamaszok is örülnek neki. Megértik, hogy ez több mint egy játék, üzenete van. Személyesen annak készült, akinek átadom, egyedi darab, nem tucattermék, ami persze nem tökéletes, pont úgy, ahogy én meg te sem vagyunk azok. Egy szívbéli ajándék, szívtől szívnek, nem várok érte ellenszolgáltatást. Hiszem, hogy a szeretetnek gyógyítóereje van. Arra bátorít, hogy képes vagy a nehézség leküzdésére, amivel szembenézel. Nagyon sokat számít az a belső elhatározás, az a hozzáállás, hogy akarja-e, elhiszi-e az ember, hogy meggyógyulhat.

Kép

Somlainé Kiss Viktória – Forrás: Somlai család

Amikor átadod a macikat, hogyan fogadják a gyerekek és a szülők?

Amikor csak lehet, személyesen adom át a őket, ezek a legszebb pillanatok. Először be szoktam lépni a kórterembe, és elmondom, ki vagyok, miért jöttem, mit fogok átadni. Aztán egyesével odamegyek hozzájuk, kicsit meglepődnek, de kivétel nélkül örülnek, a nagyok is. Körbeviszem a dobozt, és mindenki választhat.  

A legtöbb gyereknél nincs ott a szülő, egy kicsit beszélgetünk vagy viccelődünk, attól függően, milyen hangulatban van. Aki nem figyel oda, mert nyomogatja a telefonját, vagy szomorú, előbb-utóbb vele is megtalálom a pontot, hogy kapcsolódjunk.

Egyszer a pécsi gyermekklinikán, a pszichiátriai osztályon magukban gubbasztottak magányos gyerekek. Sokáig tartott egy-egy kislányt vagy kisfiút megnyitni, hogy szóba álljanak velem. 

Egyikük azzal küzdött, hogy ő olyan értéktelen, neki nem jár ajándék. Nehezen fogadta el, még el is sírta magát. Ezek a hídépítések csak személyesen lehetségesek, időt kell rájuk szánni.

Ha ott vannak a szülők, rajtuk keresztül adom át a macikat, ők is mosolyognak. Megkérdezik, hogy mennyibe kerül, és csodálkoznak, hogy semmibe, mert ajándék. Csak azt szeretném, hogy gyógyuljon meg a gyerek! Még barátságok is kialakultak ebből, ismeretlen emberek beszámolnak, hogy velük mi történt, hogyan gyógyult meg a kicsi, hol lakik a maci. Visszajelzéseket írnak, fotót, videót küldenek. Megtapasztalják, hogy valaki ismeretlenül ajándékot ad nekik, törődik velük. Lelkileg megerősödnek, megható látni, ahogy felderül az arcuk! 

Hová szoktad vinni a macikat? 

Budapest mellett az ország öt nagyvárosának gyermekklinikáin (Debrecen, Pécs, Szeged, Nagykanizsa, Zalaegerszeg) is rendszeres látogató lettem. Három-négy havonta jutok el egy-egy helyre, ilyenkor 50–60 macit viszek. Mindig viszek zacskót is a kórházba, mert akikhez nem tudok bemenni – az égési osztályra vagy a súlyos fertőzöttekhez –, a nővérek abban bejuttatják nekik. Úgy készülök, hogy mindenkinek jusson, ha megmarad néhány, akkor a nővérek, orvosok is kapnak.

Ezenkívül ahová hívnak, nagyon szívesen megyek. Jártam már különleges betegséggel küzdők konferenciáján, autisták intézményében is. Örülök a privát megkereséseknek, többen jelzik, hogy nekik vagy egy ismerősüknek segíthetnék, vagy hallok egy esetet, hogy valaki kezelésre jár, beteg, balesete volt. Neki gyorsan varrok egyet, becsomagolom, akár postán is elküldöm.

Ha valaki szeretné támogatni az ügyedet, hogyan teheti meg? 

Sokan akartak anyagilag támogatni, ezt szabályosan szeretném csinálni, ezért létrehoztam a Gyógyító Macik Alapítványt. 

Ismerősök és ismeretlenek is utalnak, a számlára érkező pénzből alapanyagokat, kellékeket veszek és a postaköltséget, csomagolást fedezem.

A gyógyító macis bögre vásárlásával is lehet minket támogatni. De nem reklámozom, mert ettől függetlenül is működik a macikészítés, ajándékozás. A nagyker áruház beszerzési áron adja nekem a szőrmét, a rövidáruboltos kedvezményeket ad a cérnára, tömőanyagra. A weboldalt teljesen ingyen készítette nekem egy srác – ők így segítenek.

Mi a célod, mi az üzenete a tevékenységednek?

Szeretném átadni azt az életszemléletet, mely szerint az élet úgy kerek, ha önzetlenül, szeretettel ajándékozunk egymásnak, a figyelmesség, a mosoly nem kerül pénzbe, mégis értékes. Ha mindenki megpróbálja megtenni, amit tud a saját mikrokörnyezetében, a munkahelyén vagy az iskolájában, egy pozitív spirál indulhat el. Felajánlhatod a szabadidődben végzett tevékenységed eredményét, lehetsz önkéntes egy szervezetben, fiatalként segíthetsz az időseknek a számítógép-használatban, átadhatod a helyed a buszon – ilyen szívességeket bárki tud tenni. Hozzáállás, döntés kérdése – kipróbáltam, nekem működik! Csak egy kis szeretetszál a cérna végén, amit meg lehet fogni és továbbadni.

Mit takar az időgazdálkodás- és hatékonyság-szakértő elnevezés?

Szomorúan látom, amikor valakinek egy hosszú munkanap után éppen a szeretteire, saját magára, a számára kedves tevékenységekre nemcsak ideje, de lelki energiája sem marad. Sokszor olyan állapotban keveredünk haza, mint akit a kutya megrágott. Otthon már azt sem vesszük észre, hogy a gyerekünk milyen aranyos történetet mesél, vagy nem tudunk rácsodálkozni a rajzaira, a kreatív energiáink pedig estére végképp elapadnak. A munkám során abban segítek az embereknek, hogy egy olyanfajta életritmusra találjanak rá, amely teret, időt és energiát is biztosít nekik, hogy megélhessék azt, ami tulajdonképpen az élet sava-borsa. 

Mikor vált fontossá számodra a helyes időgazdálkodás?

Olyan tizenkét éves lehettem, amikor a kezembe került egy személyes hatékonysággal foglalkozó könyv. Egy este alatt a végére is értem. Onnantól kezdve mindent elolvastam, amihez csak hozzájutottam a témában, és közben a különböző technikákat, módszereket próbálgattam. Tettem ezt egyrészt a saját szórakozásomra, másrészt azért ennél jóval mélyebb okai is voltak. Sok minden megváltozott a családunkban, több szempontból bizonytalan volt a gyerekkorom. 

Talán öntudatlanul is így próbáltam valamilyen kontrollra szert tenni, hogy legalább az időnek lehessek én az ura, ha már semmi másra nincs ráhatásom. Egyfajta kapaszkodót jelentett.

Ebben voltak pozitívumok, ugyanakkor a későbbiekben számos dolgot el kellett engednem, mert az sem jó, ha túlszabályozzuk az életünket. A saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy bizony a rugalmasság sokszor többet ér, mint önmagunk túlzott fegyelmezése. Azóta már azt is tudom, hogy az én szeretetnyelvem az idő. Akkor érzem, hogy szeretnek, ha időt töltenek velem, és ez fordítva is igaz. Azt látom, hogy ezzel sokan vagyunk így. 

Később villamosmérnökként végeztél, majd közel tíz évig informatikai tanácsadóként dolgoztál. Hogyan fordultál újra az időgazdálkodás felé? 

Első ránézésre talán távolinak tűnik ez a munka a témától, de IT-tanácsadóként már egy lépést tettem a segítő szakma felé. Bár elsősorban informatikai területen dolgoztam, a munkám kulcsa mégis az emberekkel való kommunikáció volt. Néha tartottam tréningeket a hatékony időgazdálkodásról, de akkoriban még nem ez volt a főállásom. Aztán megszülettek a gyerekeim, hat évet töltöttem velük otthon. 

Ez idő alatt, hogy megőrizzem a józan eszemet, és ne csak a gyerekekkel kapcsolatos feladatok tegyék ki a mindennapjaimat, elkezdtem blogot írni a jó időbeosztásról, a saját tapasztalataimról, a bevált módszerekről. Az írásaim váratlanul sikeresek és olvasottak lettek, majd megérkeztek az első megkeresések. Így aztán mire vissza kellett mennem dolgozni, gyakorlatilag már letettem egy működő vállalkozás alapjait. Kilenc éve, sokévnyi tanulás és tapasztalás után éreztem elérkezettnek az időt, hogy időhatékonyság-szakértőként folytassam a karrieremet. 

Mi a hatékony időgazdálkodás alapja?

Amikor az időgazdálkodásról beszélünk, sokan teendőlistára vagy valamilyen applikációra gondolnak. Pedig ez a legkevesebb az egészből. 

Sokkal érdekesebb az, hogy vajon kellő önismerettel vizsgálom-e meg, hogy számomra mi az, ami fontos és mi kevésbé, mire kellene nemet vagy igent mondanom. 

Mit kell megerősítenem és miben kell változtatnom annak érdekében, hogy legalább valamilyen szinten úgy élhessek, ahogyan én szeretnék? Nem hiszek abban, hogy mindenkinek arra jut ideje, amire akarja. Abban azonban igen, hogy mindenkinek van valamekkora mozgástere. 

Többségünknek nehezen megy, hogy nemet mondjunk…

Ez így van, ráadásul a nők a férfiaknál is nehezebben mondanak nemet. Gyerekkorunkban azt halljuk, hogy jó kislányként kell viselkednünk. A nemet mondás kultúrájának, bizony van hova fejlődnie. Egyrészt meghatározza a viselkedésünket, hogy a magyar társadalom erősen tekintélyelvű, másrészt nagyon gyakran automatikusan mondunk igent ahelyett, hogy néhány pillanatra megállnánk és gondolkodnánk. Az ügyfeleimnél sokszor látom, utólag jönnek rá, hogy különösebb erőfeszítés nélkül is mennyi mindenre tudtak volna nemet mondani, de az automata üzemmód meggátolta őket ebben. 

A jó célok megfogalmazása lehet az első lépés?

Alapvető a célok megfogalmazása, de még ennél is fontosabbnak gondolom, hogy legyen egy szilárd meggyőződésem arról, milyen értékek szerint szeretnék élni. Mi az, ami fontos számomra az életben. Ezek jelölik ki az utat a következő lépéshez, hogy megfelelő célokat tűzhessünk ki. Az értékrendszer ugyanis iránytű, amelyhez mindig tudom igazítani az aktuális céljaimat. Meg kell vizsgálni, hogy mennyire önazonos az irány. Vajon mennyire fakadnak a törekvéseim a belső motivációmból vagy mások vélt vagy valós elvárásaiból? Visszajutunk az önismerethez. 

Merek-e a saját belső iránytűm szerint menni előre, és annak megfelelően merek-e akár nagy, akár napi szintű döntéseket hozni? Vagy pedig nem támaszkodom erre az iránytűre, és akkor elsodor az élet. 

Hiszek abban, hogyha minél több ember azzal tudna foglalkozni, amit értékesnek talál, jobb volna a világ. Látjuk, hogy azoknál a cégeknél, ahol a „legutolsó” alkalmazott is megérti a vállalati filozófiát, és azonosulni tud vele, az eredmények magukért beszélnek. Ha például a kertész magáénak érzi a vállalat koncepcióját, akkor látni fogja, hogy a saját munkája – legyen az fűnyírás vagy virágültetés – miképp kapcsolódik a nagy cég egészéhez és a mögötte rejlő filozófiához. Így egészen másképpen indul el reggel dolgozni, másképp végzi a munkáját, másképp tér este haza, mint az, aki csak azért dolgozik, mert pénzt fizetnek neki. 

Kép

Fotó forrása: erdelyiboroka.hu

Van olyan hiba, amelyet már az első lépésnél elkövetünk?

Tipikus hiba az automatizmus. Az olyan jellegű kijelentések, mint az „én már nem változom”, „eddig is így csináltam, jó lesz ez így” – ezek a legkártékonyabbak. Mert nem lesz jó, hiszen közben szenvedsz. Nagyon sokszor lehet látni családi munkamegosztásokban az „eddig is elvoltunk” mentalitást, miközben az egyik fél teljesen kifacsarodott. Vagy amikor munkahelyet vált valaki, de viszi magával a korábbi berögződéseit. 

Mi lehet erre a megoldás?

El kell kezdeni mindent megkérdőjelezni. Vajon tényleg engem szolgál az adott szokás? Ha nem, akkor hol tudok első körben beavatkozni. Nem lehet egyszerre mindent megváltoztatni. Csak apró, de következetes lépésekkel érhetünk el sikert. Ebben segítek az ügyfeleimnek. Megkeressük, mi lehet az az első lépés, amely elindíthatja a változást, és megfigyeljük, hogy mi történik ennek hatására. Ha bevált, akkor érdemes továbbhaladni ebben az irányban, ha nem, akkor pedig egy másik pontot keresünk. Így tudjuk apránként fölfejteni az aktuális helyzetet, és keresgélni, hogy hol lehet még csiszolgatni, hogy élhetőbbek legyenek a hétköznapok. 

Ez jelenthet akár csak annyit, hogy picit korábban kelek fel reggel, hogy nyugodtan meg tudjam inni a kávémat, és kényelmes ritmusban induljon a napom. 

Van olyan tapasztalatom, hogy valaki csak ennyit változtatott a reggeli rutinon, és már ennyitől sikerélményt sikerélményre halmoz, azóta pedig már nagyobbakat is mer lépni.

Mennyi idő kell egy új szokás kialakulásához?

Van olyan szokás, amit ha holnap beépítesz a napodba, életed végéig veled marad. Mással pedig évekig küzdesz, és a legnagyobb következetesség mellett sem válik szokássá. Sok tényezőtől függ: személyiség, élethelyzet, időzítés, a szokás jellege, a hozzá társított gondolataink és érzéseink. Az akaraterő mellett fontos, hogy megfelelően készüljünk fel egy szokás megváltoztatására. 

Ezért is lett a mottóm: többet ésszel, mint idővel. Soha nem fogadalmakat teszünk, hanem célokat határozunk meg, ehhez pedig megteremtjük a megvalósítás lehetőségét. Megtervezzük az utat. Előre feltérképezzük a lehetséges buktatókat. Megvizsgáljuk, mivel tudjuk kipárnázni a célig vezető utat, honnan számíthatunk segítségre: belülről és kívülről. 

Évekig a multitaskingot tartották az eredményesség zálogának, vagyis azt, ha több tevékenységet egyszerre végzünk. Ma azonban egyre gyakrabban halljuk ennek az ellenkezőjét.

A multitasking egy gyors feladatváltogatás, amely a legkevésbé hatékony. Ereje a fókuszált munkának van. A multitasking viszont „kiváló” lehetőséget kínál egyrészt arra, hogy borzasztó stresszt generáljak magamnak vele, másrészt egységnyi idő alatt sokkal kevesebb feladatot tudjak elvégezni, harmadrészt pedig rengeteg hibázási lehetőségnek nyújt teret, így aztán még több munkát adok magamnak vele. Nyilván nem arra gondolok, hogy autóvezetés közben ne tudnék énekelgetni. Két valódi figyelmet igénylő munkát azonban nem lehet egyszerre végezni. 

Ha egy izgalmas film nézése közben akarunk egy bonyolult receptet elkészíteni, akkor vagy a vacsorából marad ki valamelyik hozzávaló, vagy a filmből mulasztunk el egy részletet.

Rengeteg ábra készült arra arról, hogy amikor két feladatot egyszerre próbálunk elvégezni, az mindig hosszabb időt fog igénybe venni, mintha előbb az egyiket, majd a másikat csináltuk volna meg. Ennek egy csomó pszichológiai, neurológiai, praktikus magyarázata van. Mégis nagyon sokszor próbáljuk a feladatokat multitaskinggal elvégezni, akkor is, ha nem kényszerít rá igazából semmi. Ha valaki úgy érzi, ez rá is igaz, akkor máris egy fontos változás lehet, ha nem párhuzamosan, hanem szépen sorban, egymás után végzi el a teendőket. Ez a hatékonyság egyik kulcsa, amellyel sok időt tudunk spórolni.

Törekedjünk az egyensúlyra?

Nem szeretem az egyensúly kifejezést, mert fals képet mutat, és nyomasztó terhet rak ránk. Azt sugallja, hogy igazán sikeres ember az lehet, aki folyamatosan egyensúlyt teremt az élete minden területén. Nem hiszem, hogy ezt lehet tökéletesen csinálni. Fontos azonban, hogy folyamatosan körültekintőek, rugalmasak legyünk, és merjünk változtatni, ha szükséges. Az aktuális helyzetből érdemes a lehető legtöbbet kihozni, az pedig mindig változik. 

A folyamatosan változó körülményekhez képest kell lavírozni, tudva, hogy mik az igényeim. Nemcsak a sajátomra gondolok, hanem a családra, a munkára is. Ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor autót vezetek. Nem automatikusan indul el a kocsim valamerre, hanem előtte megnézem, hogy az adott napon melyik útvonalon érdemes menni. 

Lehet, hogy az egyik gyorsabb, de a másik egy erdős részen vezet át, én pedig inkább azt választom, hogy szebb tájon haladjak keresztül.

Nem automatikusan kell a napot tervezni, hanem megfontoltan, hogy mire van szüksége a munkánknak, a családnak, magánéletünknek, az énünknek. 

Az énünknek?

A kulcs a folyamatos újratervezés és az erőforrások folyamatos felmérése. A legtöbbet azzal tudom adni, ha odafigyelek önmagamra is. Nemcsak az olyan alapvető dolgokra gondolok, mint az elegendő alvás és mozgás, egészséges étkezés, mert emellett rengeteg más tényező is szerepet játszik. Például milyen a lelkiállapotom, milyen az energiaszintem, a nők esetében fontos beszélni a ciklustudatosságról, nyomja-e a vállamat valamilyen teher, vár-e rám a közeljövőben valamilyen nagyobb projekt, amiről már most tudom, hogy mennyi plusz feladatot ró majd rám. 

Ha ezeket nem veszem figyelembe, és nem strukturálom át ennek megfelelően az egyéb teendőimet, nem csinálok teret a számukra, akkor biztosan úszni fogok az árral. Az énidő nem luxus. Nem kell felrúgni az életünket, csak találjuk meg azokat az értékes tíz perceket, félórákat a napunkban, amelyekkel minőségi változást tudunk elérni. 

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>> 

Több éve működteted a YouTube-csatornádat, és a számos jó kivitelezés mellett sok-sok összezördülésnek is tanúi lehettek a nézőid. Hogy lehet bírni ennyi konfliktust? 

Egyrészt van szelep: nemcsak műszaki ellenőr vagyok, hanem magam is építek, sőt utóbbi egyenesen a hobbim, ami kikapcsol. Az tölt fel, amikor a fiam házát vagy a tolnai parasztházunkat újítgatom, nem pedig az, ha egy koktéllal ücsörgök valahol. Amikor műszaki ellenőrként kezdek türelmetlenné válni, akkor pár napra elmegyünk kétkezi munkát végezni: feleségemmel ások, fát ültetek, cserepezek. Ez helyrehoz. 

Másrészt négyen vagyunk testvérek, megtanultam, hogy egy tábla csokin is el kell tudnunk osztozni, arra neveltek, hogy képesek legyünk egyezségre jutni.

A videóidban ez sokszor szinte lehetetlennek tűnik.

Igen, az építőiparban több rámenősségre van szükség: akkor is, ha a saját érdekeimet képviselem, de akkor még inkább, ha az ügyfeleimét. Ezzel együtt a megegyezések embere vagyok. A műszaki ellenőrnek az ellenőrzés folyamán feladata a közvetítés is, mindenkit arra sarkallok, hogy vegye elő a jobbik eszét. Közös érdek, hogy legyen kész tisztességgel a ház.

Az ismertséged a kóklermunkák bemutatása után ívelt föl igazán. Továbbra sem pereltek be egyetlen videód miatt sem?

Nem. Amit én kérek, az általában még mindig sokkal kevesebb, mint amit egy igazságügyi műszaki       szakértő  kifogásolna. Nem lehet mindenhol minden szabályt betartani, de törekedni kell az egyre jobb munkára, ami pedig rossz, arról ki kell mondani, hogy az. 

A munkáid hány százalékában készítesz felvételeket?

Igyekszem minél többet videózni. A csatorna ismeretterjesztő céllal indult, mert bizonyos kérdéseket annyiszor föltettek, hogy egyszerűbb volt videóban megválaszolni. A rossz emlékű járvány alatt gondoltam arra először, hogy a tudásátadást maradandó formába kéne önteni, ekkor készült el az Egyszerűen passzívház című könyvem. Közben az is foglalkoztatott, hogy mi a hivatásom. Míg egy tanár, orvos hivatása kézenfekvő, egy mérnöké sokkal kevésbé: elvégzi a munkáját, oszt’ megy Isten hírével. Az, hogy házakat építek, persze jobbá teszi a megrendelő életét, de valahogy nem éreztem, hogy ez lenne a legnagyobb motivációm. 

A videózással viszont hamar kiderült, hogy a rosszul kivitelezett házakkal egyszerre csak megtaláltam az emberek „fájdalompontját”.

Fájdalompont? Az elrontott építkezések témája szinte kollektív trauma…!

Ráadásul bemerevedtek a frontvonalak. Míg 10–20 évvel ezelőtt meg lehetett beszélni a dolgokat, mostanra egyre gyakoribb, hogy nem fizetik ki a vállalkozót, vagy a megrendelők kóklerekre bízzák a munkát. Egyébként a jogszabályok szerint 3% hiba mindenhol belefér, a 98%-os munkát már el kell fogadni 100%-nak. A könyvírás és videózás végül megadta, ami a hivatásgondolatból addig hiányzott. Az, hogy háziasszonyok olvassák a könyvet, jó visszajelzés arra, hogy teljesen közérthető – az pedig, hogy építészhallgatók is készülnek belőle zh-ra, a szakmai minőséget bizonyítja. 

Kép

Fotó forrása: Rezsnyák Péter

Próbáljunk meg egy kicsit belelátni az építkezések szereplőinek fejébe: laikus megrendelő, kókler vállalkozó. Hogy létezhet az, hogy ennyi hozzá nem értő ember szaladgálhat az építőipari piacon? És hogy létezhet ennyi naiv építtető?

Nagyon sokat gondolkoztam ezen. Végül a hét főbűnből a kapzsisághoz jutottam. Hiszen mi is történik a rossz döntés előtt? Valakinek megcsillan a szeme, hogy másoknál kicsit olcsóbban juthat hozzá valamihez. Ez kapzsiság – mert a becsületes az volna, ha minden munkának tisztességgel megfizetnénk az árát. A kóklerek egyik nagyon jól bevált taktikája, hogy rendkívül alacsony árat mondanak, amit aztán apránként emelnek az egekig.

Hogyan?

Mondjuk ránéz a kókler egy tetőre, és mond 2 milliót, közben fürkészi a megrendelő arcát. Ha nem rándul össze, akkor elkezdi a munkát, és már tető nélkül ott a ház, amikor közli, hogy az árban nincs benne a cserép, a nyersanyag, a javítás, és csak a munkadíj annyi. Anélkül, hogy áldozatot hibáztatnék, muszáj elmondanom, hogy nem lehet teljesen fogalmatlanul belépni egy tárgyalási szituációba. A saját érdekük ez! A videóimat nagyon sok ember megnézi, de általában már csak utólag… Mennyit spórolhatnának, ha előbb néznék meg! A fiam ötödikes volt, magától megtanult horgászni. „Tudod, apa, úgy csinálom, hogy amit tudok a horgászatról, azzal a tudással elmegyek a tóra, és nézem a többieket.” 

„Aki szimpatikus, ahhoz odamegyek, kérdezek tőle valamit, amire biztosan tudom a jó választ. És ha jól válaszol, akkor kérdezek tőle olyat, amit nem tudok.” 

Ez a szondázás, vizsgáztatás mennyire életszerű?

Életszerű? Életmentő! Nem kell tudnom hajat vágni, de ha elmegyek a fodrászhoz, akkor körbe kell néznem, mielőtt beülök a székébe… Ha kosz és rendetlenség van, az árulkodó. Egy étteremben a konyhába nem mehetek be, de a mosdóba igen. Kell, hogy az embernek legyen ennyi életrevalósága, különben megeszik reggelire. Felelősek vagyunk magunkért. Aki építkezni akar, annak muszáj tájékozódnia.

Térjünk még vissza egy kicsit a kóklerek karakteréhez. Mi lehet a fejükben?

Ezek az „iparosok” tisztességtelenek, de nem bicskáznak, és nem gengszterek. Abból élnek, hogy becsapják az embert a rossz munkával – de ehhez muszáj szabadlábon lenniük. Volt persze extrém eset, amikor egy „tetőfelújító” bandára ki kellett hívni a 112-t, és a videómon rövid időre látszott a furgonjuk rendszáma is. Életvédelmi nyomozók később megkerestek és bekérték a felvételt, mert egyikük megvert valakit, aki később belehalt a sérüléseibe. Ők egyébként a fővárosi értelmiségi tulajdonosnő vidéken lakó édesanyját konkrétan megfélemlítették, és úgy csaltak ki belőle pénzt.

Azt a pénzt viszontláthatják a károsultak?

Kizárt. A magyar jogrend e tekintetben halott.

Nem készült szerződés, román állampolgárokból állt a csapat, nem tudjuk a nevüket, nincs magyarországi lakcímük, vagyonuk – a rendőrség nem tud utánajárni.

Ezért is fontos, hogy még az előtt kapcsoljon valaki, hogy baj történik. És menet közben is ellenőrizni kell őket. Volt, hogy valaki ki akart hívni engem egy építkezésre, aztán lemondta arra hivatkozva, hogy a vállalkozónak nem tetszik, ha a műszaki ellenőr odamegy.

De hát ennél nagyobb red flag nincs!

Ugye? Nem lehet fontosabb a vállalkozó komfortérzete, mint a ház biztonsága, amiben lakni fogok.

Régi vidéki házak felújításával is foglalkozol, a vályogos projektből szintén született egy könyv. Van kedvenc tájegységed?

Tolna és Nógrád egyes részei közel állnak a szívemhez. Itt még találni nagyon szép, szinte érintetlen házakat.

Mi tetszik a népi építészetben?

Olyan ősi rendet látok benne, amihez jólesik visszatérni, szakemberként pedig visszanyúlni. A kétszáz éves tolnai házunkban értettem meg, hogy mi volt egy ház feladata: menedéket ad és meleget, de egyébként picike, sötét – jó időben szinte kivet magából, azt mondja, „menj ki az udvarra, a cseresznyefa alá, menj ki a földre dolgozni, legyen kapcsolatod a természettel”. Ez az egyik, ami tetszik benne. A másik, hogy minden régi ház abból épült, ami a környéken megtalálható volt. Amikor pedig már nem volt szükség rá, akkor visszatért a természetbe: a vályogot szépen elmosta az eső, elfújta a szél, nem maradt utána semmi hulladék. A kőházak kövei pedig újra építőanyaggá válhattak.

Milyen tapasztalataid vannak ház és ember viszonyáról?

Erről szintén könyvet lehetne írni, talán inkább pszichológiai szempontból. Egyrészt van egy káros, vagy inkább önsorsrontó érzelmi meghatározottság, amikor valaki kinéz egy házat, idealizálni kezdi, és akkor sem veszi észre a hibát, ha az ordít. Minden ügyfelemtől meg szoktam kérdezni, hogy eldöntötte-e már a vásárlást, vagy még nem. Ha én csak arra kellek, hogy a felújítási költséget megbecsüljem, az nem ugyanaz, mint ha az én válaszaimtól teszik függővé a döntést. A másik érzelmi meghatározottság az, ha ész nélkül ragaszkodunk a régihez. Pannonhalmán jártam gyalogos zarándokként, a szerzetesek mondták nekem egyszer, hogy a rend ott mindig az adott kor legmodernebb technológiájával építkezett, miközben értékén kezelte a régit. Ez szerves fejlődést jelent. Az is jó kérdés lehet: „Öregapám hogy csinálta volna?” 

Vagy amit Kassai Lajos, a lovasíjász szokott idézni: ne az ősöket kövessük, hanem azt, amit az ősök követtek.

Ez úgy hangzik, mintha modernizációpárti lennél a műemléki szemlélettel szemben.

Nem, nem, csak az egyensúlyra törekszem. Például nagyon szokott bántani, hogy a régi, háromosztatú parasztházak felújításakor a kemencét – ami az otthon melegét adja, ami az ételt készíti, ami köré odagyűlik a család – elbontják, és a helyére teszik a vécét. Ahol korábban a család együtt volt, és a füst az égbe szállt, ott most a szennyet viszi le a csatorna. Ilyenekre is oda lehet figyelni felújításkor. Egyébként úgy gondolom, hogy a 15–20 évvel ezelőtti, szigorú műemléki szemlélet kontraproduktív volt, de mostanra átestünk a ló túloldalára, és azt is modernizáljuk, amit nem kéne. Számos tolnai faluban bontják a régi épületeket, és a gyönyörű, kézi vetésű antik cserepeket dobálják le róluk, miközben nagy műemlékfelújítási projektekhez antikolt, zsírúj cserepeket használnak. Ezek a régi cserepek gyönyörűek, mindegyik egy kicsit más, mindegyiknek lelke van, az összhatás pedig utánozhatatlan. 

Mi hiányzik szerinted az egyensúlyhoz?

Említettük már a jogszabályok hiányát, most érintettük a műemlékvédelmet, de szerintem még ezeknél is fontosabb lenne újból közel hozni magunkhoz az anyagi világot. Fiatal felnőtt férfiak sokszor nem tudnak egy szöget sem beütni rendesen. Engem öreganyám megtanított díszpárnát hímezni. Egy szem lányunokája volt, de mint pedagógus ragaszkodott hozzá, hogy a fiúk is tanuljanak meg hímezni, sőt én még gobelin-tájképet is készítettem. Tanulságos volt, hogy amikor megmutattam az elkészült művet, akkor nemcsak az elejét nézte meg, amit jól megcsináltam, hanem a hátát is, ahol kuszák voltak a szálak. Azt mondta, a színének és a fonákjának egyaránt rendben kell lennie. És ez a házakra meg az életre is igaz. Szóval kell fejleszteni a manuális készségeket, az elméleti szakembernek szüksége van jó mesteremberre. 

Ehhez képest mi történik, ha egy gyerek kőműves akar lenni? A szülei frászt kapnak és lebeszélik. Pedig nem lehet mindenki diplomás. Inkább legyen valaki önazonos, és legyen mestere a saját szakmájának.

Sok múlik a szülőkön, nyitottnak kell lenniük és meglátniuk, hogy mi lehet a gyerek boldogulása. Diplomás vagyok, mégis, ahogy az előbb mondtam, az kapcsol ki, ha rakom a cserepeket. Az elméleti munka nem mindig adja meg a katarzist.

Ha a missziódat kellene összefoglalnod, mit mondanál?

Az elköszönésem mindig az: „Építkezzetek jól, Isten áldd a tisztes ipart!” Ez utóbbi még a céhes világból ered, van olyan régi inaskönyvem, amiben szerepel ez a köszönés. Hitvallásom az, hogy „mindig egy kicsit jobban”. Nem kell tökéletesen, de mindig egy kicsit jobban kell csinálni. A „tökéletes” az Isten, mi nem akarunk tökéleteset alkotni. A 98% már bőven jó.

Bölcsész betegség, hogy önkéntelenül is a videóid hátterében lévő könyvespolc lakóit nézem. Jól látom, hogy számos vallásos könyv között ott a Szentek élete?

Igen.

Az építőiparban nem sok szenttel találkozni. Hogyan jelenik meg a hited a munkádban? 

A mérnök mindent pontosan kiszámol, a hitet viszont nem lehet kiszámolni, és volt, hogy ez bennem konfliktusba került. A vasbeton-építészet aztán például „istenélménnyé” vált: a betonacélnak és a betonnak a hőtágulása ugyanaz, alkalmazhatók együtt építőanyagként. Pedig ha két anyagot összegyúrunk, aminek eltérő a hőtágulása, az szétesik a hőmozgás hatására. Ez, ha úgy vesszük, csoda. 

A családom egyébként őskatolikus, nagyanyámat a Rákosi-korban négy gyerekkel vágták ki az állásából azért, mert közölte, hogy ő akkor is templomba fog járni. 

Elküldték egy Isten háta mögötti helyre, Epölre – ahol az akkor börtönben ülő Mindszenty bíboros titkára, Erdős Mátyás volt a plébános. Öreganyám, a kántortanító nagyapám és a Rómában végzett teológus doktor végül is jól megvoltak. Számomra a hit mindig evidencia volt.

Az építőiparban szükséges érdekérvényesítés és a szelídség erénye között azért néha van némi feszültség. Hogyan tudod ezeket összeegyeztetni?

Egyszerű. Ha valaki rohan felém, akkor nem biztos, hogy az a jó, ha betámasztok neki, inkább kérdéseket kell föltenni. Például megkérdezem a mestertől: „Ez kész van? Szerinted ez be van fejezve? Magadnak is így csinálnád?” 

Ez nem provokáció?

Igyekszem úgy csinálni, hogy ne érezze annak. Többnyire sikerül. Ez folyamatos kihívás és motiváció is.

Érintettként egyre gyakrabban érzékelem, hogy a Z generáció működése nehezen megfejthető azok számára, akik kívülről szemlélnek minket. Néha természetesen mi is okozunk meglepetéseket magunknak, egymásnak, hiszen különbözők vagyunk, de a közelmúltban jó néhány hiteles felmérés és kutatás is készült, hogy minél többen megérthessék a fiatal korosztály működését.

Bereczki Enikő generációkutató A rejtélyes Z generáció című könyvében nagy figyelmet szentelt a fiatalok gondolkodásával kapcsolatos jelenségeknek, tévhiteknek és az életüket befolyásoló tényezőknek. Szerinte nem lehet figyelmen kívül hagyni a társadalom működésének változását, ha meg akarjuk érteni a generációk közötti különbségeket. Mivel korábban a hála engedelmes viselkedést jelentett, gyakran elhangzottak a ,,ne panaszkodj, örülj, hogy van munkád” vagy a ,,légy hálás, hogy tanulhatsz” mondatok a családban. 

A generációkutató úgy érzi, sok szülő ma attól fél, ha nem kényszeríti ki a hálát, a gyereke önzőbb lesz, pedig, ha megtanítja neki, hogy a hála nem behódolás, hanem tudatos fegyelem, felnőttként várhatóan empatikusabb, együttműködőbb, mégis önazonos ember válhat belőle.

A fiatalok szabadságérzetével kapcsolatban Kalóz János kifejtette, hogy a szokások és rutinok azért alakulnak ki bennünk, hogy az agyunk ne dolgozzon feleslegesen, így a pozitív és a negatív dolgokhoz is hozzá lehet szokni. 

„Egyfajta biztonságérzést alakítunk ki, tudjuk, hogy valami hogyan működik. Például, ha én beleszülettem egy kommunista rendszerbe, nekem az normálisnak fog számítani, amíg nincsen viszonyítási alapom. Ma a fiatalok tágabb keretrendszerben nőnek fel, és ha az valami miatt elkezd szűkülni, akkor ugyanez a jelenség fordítva fog működni. Ha valami elkezdi korlátozni a megszokott szabadságot, az ember automatikusan elkezd hőbörögni, ez nem kizárólag a fiatalokra igaz. Ez akkor történhet meg, ha a szabályokhoz nem társulnak olyan érvek, amelyekkel később azonosulni tudunk. Ha kicsit eltöprengünk azon, hogy egy ilyen korlátozásra miért van szükség, és meddig fog tartani, meg tudunk békélni a helyzettel, és a szűkebb keretek között is képesek leszünk mozogni, de ehhez azonosulás szükséges és elfogadható magyarázat” – véli a pszichológus.

Mit tegyünk, ha túl sok az opció?

Napjaink különös, egyben reális problémája az, hogy néha túl sok a választási lehetőség, ami dilemmát jelent azzal kapcsolatban, hogy egyes helyzetekben hogyan is döntsünk. „Ha van két farmerem, nem nehéz választani közülük, de ha tizenkettő van, már állok a szekrény előtt, és gondolkozom, melyik legyen. Ha valaki úgy érzi, elveszett a labirintusban, annak a segítségkérést ajánlom, akár egy nála tapasztaltabbtól, akár szakembertől. Ha leírom azt, ami soknak tűnik, már lehet, hogy jóval átláthatóbb lesz. De azért például nem kell egyetemre menni, mert a szülők azt akarják, vagy mások számonkérik rajtunk. Ki lehet próbálni több dolgot is, és idővel ráérezni, melyik megy nekünk a legjobban. Akkor tudni fogjuk, melyik vonalon érdemes továbbmenni” – hozza fel példaként a szakember.

Bereczki Enikő úgy látja, a Z generációt gyakran vádolják azzal, hogy nem tudják értékelni, milyen előnyös helyzetbe születtek. A kutatások azonban mást mutatnak. Egy 2023-as McKinsey & Company Europe Youth Survey szerint a 18–25 évesek 72 százaléka tisztában van azzal, hogy stabilabb gazdasági és technológiai környezetben nőtt fel, mint a korábbi generációk. 

Az értékelés azonban nem a hagyományos „mindent meg kell köszönni” módon jelenik meg: a fiatalok inkább az önállóság, a tapasztalatszerzés és a fenntarthatóság iránti elköteleződésükben fejezik ki tudatosságukat.

Ennyire lusták vagyunk?

Talán az egyik leggyakrabban hangoztatott sztereotípia velünk kapcsolatban az, hogy lusták vagyunk, kényelmesek, és nem akarunk semmi hasznosat tenni. Ez néhányunkat nagyon hamar ki tud hozni a béketűrésből, főleg, ha tudjuk, hogy egyáltalán nem igaz ránk. A digitális kompetenciák korai megismerése például olyan lehetőségeket nyit meg előttünk, amelyek szüleink vagy nagyszüleink számára nem voltak adottak, ennek köszönhetően a karrierépítést is teljesen másképp képzeljük el.

„A Z generáció nem lustább vagy értéktelenebb: sokan nagyon is tudatosan alakítják életüket, munkájukat és kapcsolataikat, alkalmazkodva a gyorsan változó társadalmi, technológiai és gazdasági környezethez. A rugalmasság, az önállóság, a határok kijelölése, a digitális világ kihívásainak kezelése – például a digitális addikciók, videójáték, pornófüggőség stb. – mind részei annak, ahogy a fiatalok megpróbálnak a párkapcsolatukról dönteni és a karrierlehetőségek között navigálni” – fejti ki álláspontját Bereczki Enikő, megemlítve néhány olyan tényezőt is, amelyek valóban hátráltató hatással lehetnek az életünkre.

Nem tudunk lehorgonyozni?

Épp a fent említett okok miatt jelenthet problémát egyes esetekben a stabil párkapcsolati háttér kialakítása. A Pew Research Center 2022-es vizsgálata szerint a 18–29 évesek körében a tartós párkapcsolatokban való részvétel későbbi életkorra tolódik. Azok viszont, akik kapcsolatban állnak, nagyon tudatosan választanak partnert és életformát, figyelembe véve a személyes célokat, a karrierlehetőségeket és a társadalmi környezetet.

A generációkutató szerint egyértelmű, hogy az online tér és az ,,egy kattintásra minden” világ, például a pornográfia könnyen hozzáférhetővé tétele, komoly hatással lehet a fiatalok párkapcsolati készségeire. A kutatások szerint a túlzott pornófogyasztás gyakran torzíthatja a valós kapcsolatokhoz való viszonyt, csökkentheti az empátiát, és a kötődési mintákat is negatívan befolyásolhatja (Journal of Sex Research, 2022). 

Ez a könnyen hozzáférhető inger különösen nagy kihívás a párkeresésnél, mert a fiatalok gyakran irreális elvárásokat alakítanak ki a partnereikkel szemben, vagy nehezebben tudnak érzelmileg elköteleződni.

A párkapcsolatokat illetően saját tapasztalataim azt mutatják, ezeket a döntéseket a környezetünkben látott minták is befolyásolhatják: az általam ismert vidéki vagy hagyományőrző zónákban például nem ritka, hogy már 25 éves koruk előtt házasságra szánják rá magukat a fiatalok.

Megtalálni az egyensúlyt

Generációnkra az is jellemző, hogy a lineáris, egy munkahelyen felépített pályamodellt nem sokan követjük, én is kevés olyan Z-st ismerek, aki ebben gondolkodna. Bereczki Enikő tapasztalatai szerint a work–life balance helyett számunkra inkább a life-work balance elérése jelenti a célt, vagyis az élet sokkal fontosabb, mint a munka. Ez egyben azt is jelenti, hogy nem a karrier miatt élünk, hanem előtérbe helyezzük a szabadságot és az életminőséget.

Fontos különbség továbbá az előző generációkhoz képest, hogy sokkal többször mondunk nemet. A Deloitte Global Millennial & Gen Z Survey 2023-as adatai szerint a fiatalok 68 százaléka tartja fontosnak a személyes határok kijelölését munkahelyen, kapcsolatokban és szabadidős döntések során, a nemet mondás tehát az önazonosság, a prioritásaink és az energiánk védelmére szolgál.

„Ha a fiatalok megtanulják, hol húzzák meg a határaikat, nagyobb eséllyel tudják védeni az energiájukat, és kevésbé zsákmányolják ki magukat. Ez a készség nem csupán önvédelem, hanem a hosszú távú életvezetés egyik alapja is” – teszi hozzá a szakember. 

Ebben az esetben ráadásul elmondható, hogy az idősebbek éppen most tanulják el tőlünk ezt a módszert.

Bereczki Enikő a tréningeken hallott személyes történetekből egyértelműen arra következtet, hogy a Z generáció nem passzívan sodródik, hanem aktívan alakítja az életét, és nem fél újragondolni a kereteket, legyen szó párkapcsolatról vagy karrierépítésről. Szerinte ez a fajta hozzáállás nem igazán nevezhető generációs problémának, inkább a modern társadalomhoz való tudatos alkalmazkodást jelenti.

Generációnk tehát alapjaiban másképp működik, mint az előzőek, hiszen a világ változásaihoz folyamatosan alkalmazkodnunk kell. Ebből a szempontból már nagy különbséget látok a nálam öt-hat évvel fiatalabbak esetében is, hiszen a változás annyira gyorsan megy végbe, hogy folyamatosan újabb és újabb kihívások formálják át a társadalmi gondolkodást.

A felnőtt lakosság nagyjából 8 százalékát érinti, a fiatalok körében még ennél is magasabb a depressziós betegek aránya. A kialakulás okait, a megelőzés, a gyógyulás lehetőségeit vesszük sorba a Spiritusz következő adásában, és szóba kerül egy nagyon érdekes, új fejezete is a depressziókutatásnak: a mesterséges intelligenciában rejlő lehetőségekről is fogunk beszélgetni. Németh Szilvia vendége ezúttal Hajduska-Dér Bálint pszichiáter, pszichoterapeuta. Tabudöntögető beszélgetésünk alapvető célja, hogy eloszlassa a depresszióval kapcsolatos tévhiteket, és hogy felhívja a figyelmet a segítségkérés fontosságára, arra, hogy ma már egyáltalán nem ciki pszichológushoz járni!

A tartalomból:

-    Hol kezdődik a depresszió, mi a definíciója?
-    A depresszió öröklődik? 
-    Ha valaki „hajlamos” erre a mentális betegségre, a külső, környezeti hatások hogyan hatnak a depresszió kialakulására?
-    Milyen fajtái vannak a depressziónak? Mikor érdemes segítséget kérni?
-    Mik lehetnek az árulkodó jelek?
-    Milyen biokémiai folyamatok zajlanak a depressziós ember agyában?
-    Hogy lehet megakadályozni a „boldogsághormonok” kiürülését a szervezetből?
-    Milyen esetben lehet indokolt a gyógyszeres kezelés?
-    Milyen terápiás lehetőségek léteznek?
-    Nehézségei mindenkinek vannak – mitől függ, hogy ki mennyire képes megküzdeni ezekkel? Meg lehet „edződni” a depresszió által?
-    Hogyan viszonyul a társadalom a depresszióhoz? 
-    Tényleg „csak” akarat kérdése a felépülés? 
-    Sokan cikinek érzik bevallani, szégyellik a tehetetlenségüket a külvilág előtt, nem fordulnak orvoshoz időben… Mivel lehetne meggyőzni őket ennek fontosságáról?
-    Spontán, pusztán az idő múlásával is gyógyulhat a depresszió?
-    Fiatalok és a depresszió
-    Közösségi média és a depresszió – miben segít, miért káros?
-    Mesterséges intelligencia a depresszió diagnosztizálásában, kezelésében

Vendégünkről:

Dr. Hajduska-Dér Bálint pszichiáter és pszichoterapeuta, a Semmelweis Egyetem Pszichiátriai és Pszichoterápiás Klinikájának szakembere, valamint a VIKOTE – Kognitív és Sématerápiás Központ – tisztségviselője.
Kiemelt szakmai területe a sématerápia, ezen belül kiemelten a személyiségzavarok, különösen a borderline zavar korszerű terápiás megközelítése. Oktatóként és terapeutaképzőként aktívan részt vesz a sématerápiás és kognitív terápiás képzésekben.
Kutatásai a modern technológia és a klinikai pszichiátria metszetében zajlanak: részt vesz abban a fejlesztésben, amely a depresszió korai felismerését vizsgálja a beszédhang mesterséges intelligenciával történő elemzése révén.
Emellett olyan innovatív megközelítésekhez is kapcsolódik, mint a természet- és élményalapú terápiák sématerápiás integrációja.
Szakmai munkáját a bizonyítékokon alapuló, de emberközpontú szemlélet jellemzi, amelyben a kutatás, a klinikai gyakorlat és az oktatás szorosan összekapcsolódik.

Az adás meghallgatásához kattints a lejátszóra!

A Spiritusz podcast a Képmás magazin pszichológiai podcast műsora. Önismeret, család, párkapcsolat, gyermeknevelés - bátorító beszélgetések a lelki egészségért. Vendégeink a lélek bonyolult működését jól ismerő szakemberek és olyan ismert személyiségek, akik bátran beszélnek küzdelmeikről és felismeréseikről. A boldogsághoz önmagunk és a többi ember viselkedésének megértésén keresztül vezet az út. A harmadik évad műsorvezetői Bóna Judit és Németh Szilvia. 
A Spiritusz podcastot megtalálja a Spotify-on, a népszerű podcast applikációkban, a Képmás.hu podcast rovatában és a Képmás magazin Youtube-csatornáján. Bárhol is hallgatja ezt a podcastet, kérjük, iratkozzon fel rá, hogy értesülhessen az új adások megjelenéséről.

Egy kutya, aki kórházban dolgozik

„Tíz tüneményes kiskutya rohangált körülöttem, amikor a kennelbe, kutyakiválasztásra mentünk. Kilenc kis rosszcsont pillanatok alatt kikötötte a cipőmről a masnit. Egy kivételével, aki körbesétált, majd elment tőlem két méterre, megállt velem szemben, és nézett. Akkor mondtam, hogy én őt szeretném. Nem is értették, hogy miért.” 

„Én meg mondtam, hogy azért, mert amire én szeretném majd őt tanítani, ahhoz pont ezek a személyiségjegyek kellenek.”

Így kezdődött egy különleges zsemleszínű labrador története, aki ma már az ország egyik leghíresebb kutyája. Zete terápiás és személysegítő kutya, tízéves és az Év Hős Kutyája 2025 cím nyertese. A fenti történetet gazdája és felvezetője, Sáriné Papp Erzsébet meséli. A család Szolnokon él, online videóhívásban beszélgetünk. Zete most pihen, ugyanis hétköznap délelőtt dolgozott, nemrég értek haza a Jász-Nagykun-Szolnok Vármegyei Hetényi Géza Kórház Gyermekpszichiátriai Gondozójából, ahol hat éve rendszeresen segítik a kis betegeket. 

„Az első időszakban karitatív munkának indult az egész. Felajánlottam, hogy szívesen elmegyünk egy kicsit oldani a feszültséget, az aggodalmat, az orvosi rendelőben való nehezen megélhető helyzeteket. Ezek a gyerekek komoly pszichés problémákkal küzdenek: autista, bántalmazott, akár önmagukra is veszélyt jelentő gyerekek. A gondozóba járnak terápiára vagy orvosi vizsgálatra, foglalkozásokra. Egy idő után az akkori főorvos asszony, Dr. Pesti Zsuzsanna azt mondta, nagyon szeretné, ha a kórház alkalmazna bennünket, oly módon, hogy külön kutyaterápia lenne a gondozóban. Szerencsére utódja, Dr. Juhász Enikő is támogatja ezt a mai napig. Nyitottak minden újra. Hetente két napot a kórházban töltünk. A pszichiáterek, pszichológusok javasolják a kutyaterápiát, így kerülnek hozzánk a kisgyerekek” – részletezi interjúalanyom.

Zete és gazdája, Erzsébet – Forrás: Sáriné Papp Erzsébet

Rekordidő alatt lett terápiás kutya

Erzsébet eredetileg óvoda- és fejlesztőpedagógus, aki mióta nyugdíjba ment, teljesen a kutyaterápiával foglalkozik. „Korábban a Szolnok Városi Óvodáknak voltam a szakmai igazgatóhelyettese, és az SNI-s gyerekeknél azt figyeltük meg, hogy jellemző az alulmotiváltságuk. Elkezdtünk kutakodni, hogy milyen módszereket lehetne bevonni a fejlesztésükbe. Akkor találtam rá az állatasszisztált terápiára. Zete előtt volt egy mentett kutyusunk, aki olyan képességekkel rendelkezett, hogy magunk is elcsodálkoztunk rajta.  Eldöntöttem, hogy ha lesz még egy kutyám, akkor szeretném, ha ő terápiás kutya lenne” – idézi fel. 

„Zete kilenc hónap – mondhatni rekordidő – alatt lett terápiás kutya, amit kiképzőnknek, Dr. Juharos Ágotának is köszönhetünk, hiszen általában másfél-két év is lehet egy kutya kiképzése.” 

„Zete nagyon tud alkalmazkodni a vele foglalkozóhoz, elfogadja bárki utasítását. Pillanatok alatt megtanulta a trükköket” – folytatja a tulajdonos.

Zete általában 45 perces foglalkozásokon vesz részt. Amikor megérkezik egy gyerek, mindig a kutya fogadja őt. Ennek van egy rituáléja, hiszen a pszichés nehézségekkel küzdő gyerekeknek nagyon fontos, hogy mindig hasonlóan történjenek a foglalkozások. Pacsival, trükkel várja a gyerekeket az ajtóban. Minden trükkhöz tartozik egy kézmozdulat, például a „hangot!” jelet úgy kell elképzelni, mintha a hápogó kacsát utánoznánk a kezünkkel. Illetve kártya is van a trükkökhöz, ezt is használják a nem beszélő vagy bátortalan gyerekeknél.

„Hanggal is tudja köszönteni őket. Ha jelzek neki a kezemmel, vagy azt mondom neki, hogy köszönj, akkor vakkant egyet. Nem túl hangosan, mert lehet, hogy zavarná a gyereket. Egy idő után a gyerekek is tudják a »hangot!« jelet mutatni, még akkor is, ha nem beszélők, vagy nem szívesen beszélnek. Örülnek neki, hogy a kutya erre reagál. Ez egy azonnali kapcsolódási pont kettejük között. Amikor már hosszabb ideje járnak, akkor megtanulnak nyolc-tíz könnyebb trükköt: például forgás, ül, áll, fekszik, sétál, odavisz tárgyat, orrával megböki a kisautót, vagy autóznak együtt” – magyarázza a kutyaterapeuta.

„Ha a gyerek velem nem is akar kommunikálni, a kutyával igen”

Erzsébet mindig előre megkapja a gyerekek teljes orvosi anyagát – nyilvánvalóan titoktartás mellett –, hogy minél jobban segíthesse a kis pácienseket. A terápia során megpróbálják kimozdítani őket egy-egy helyzetből. Ebben Wanderscheid Hajnalka a társa, akivel évek óta együtt dolgozik.

„Ha a gyerek velem, velünk nem is akar kommunikálni, a kutyával igen. Nem én adom az instrukciót, hanem rajtam keresztül a kutya segít neki, így sokkal könnyebben tudjuk a feladatokat megoldani. Ha jól sikerül, jutalmul kérhet egy trükköt a kutyától, adhat neki jutalomfalatot. A fejlesztés során asztalnál is dolgozunk a kutya bevonásával, például Zete hozza oda kis kosárban a tárgyakat, amelyeket az adott foglalkozáson használunk. Folyamatos motiváció szinten tartásról beszélünk. Mindig egy picit magasabb szintre jutunk.” 

„Erősíti az önbizalmukat, hogy ilyen nagy kutyát tudnak irányítani, hogy a kutya azt csinálja, amit ők akarnak. A hétköznapokban ilyet nem éreznek a saját problémáikból adódóan” – mesél a munkájukról. 

Majd egy megható példával folytatja: „Egy kislány elektív mutista volt, tehát nem volt hajlandó semmilyen közegben beszélni, csak otthon. Zete volt az első olyan lény, teremtmény, akinek a kedvéért hajlandó volt megszólalni. Vezetni szerette volna, de ennek az volt a feltétele, hogy a póráz megfogása után, azt kell mondani, hogy »Zete, gyere«, vagy »Zete, lábhoz«. Egyszer csak elhangzott ez a szó. A szülő természetesen sírva fakadt örömében, és onnantól kezdett el a gyermeke nyitni a külvilág felé. Utána már velem is beszélt, mert köztünk volt a kutya, mint kapocs.”

A kislány ma már nem jár hozzájuk, de ha bejön a gondozóba, gyakran bekopogtat egy kutyasimogatásra vagy egy ölelésre Zetéhez. 

„Kisöccse” mindent tőle tanult

Zete végtelenül nyugodt, ha az ő fülét meghúzza valaki, abból sincs probléma, hisz ezek nem feltétlenül szándékos cselekedetek, és egy simogatás a gazditól tökéletes kompenzáció számára. Étellel nagyon jól lehet motiválni, a labrador retriever egyébként is nagyon jó étvágyú. Kiválóan apportíroz, a labradorokra jellemző módon szívesen hoz-visz tárgyakat. 

Zete mostanra már tízéves, így néhány éve kapott maga mellé egy „testvért” is. Keve 4,5 éves, fekete középuszkár, szintén terápiás kutya. (Erzsébet férje erdélyi származású, kedvelt településük a Hargita megyei Zeteváralja, ezért kaptak a kutyák ősi magyar neveket.)

„Keve a legtöbb trükköt Zetétől leste el a szó legszorosabb értelmében. Látta, hogy kell forogni, dobókockát dobni, csengetni, kétszer-háromszor próbálkozott, és negyedikre ő is megcsinálta” – emlékszik vissza Erzsébet. 

Mindketten családtagként élnek Erzsébettel és férjével, egy kertes házban. Megvan a házban a saját helyük, bármikor elvonulhatnak. A tanulási időszakban mindig ugyanabban a napszakban tanultak azért, hogy ők is megszokják, vannak aktívabb időszakok. Esténként, amikor játszani akarnak, előhozzák az összes játékot, kirakják a gazdáik elé. A munkát is megosztják, a kórházban egyik nap az egyikük, másik nap a másikuk dolgozik, hiszen pihenésre, regenerálódásra is szükségük van.

„Nem lenne praktikus kinn tartani őket, mert nem lenne meg köztünk a megfelelő kapcsolat. Másrészt ennek higiéniai okai is vannak. Hogyan viszem be a kórházba, fekvőosztályra, bölcsődébe, óvodába vagy az idősotthonba a kutyát, aki előtte még kinn az udvaron játszott, hempergett?” – magyarázza a gazdájuk. Az uszkár hipoallergén, olyan idősotthonba, vagy kórházi részlegre is be lehet vinni, ahová Zetét nem. A labrador szőre allergizálhat, az uszkáré viszont nem, ráadásul Keve kisebb termetű, 8,5 kiló, 40 centi marmagassággal.

„Még dolgozni szeretne, ez az élete”

Zete előbb-utóbb nyugdíjba vonul. Képzőszervezete, a Kutyával Egy Mosolyért Alapítvány a jövő év elején hoz döntést, dolgozhat-e tovább. 

„A mai napig aktív, nem érzem rajta, hogy nem akar dolgozni, szívesen jön. Minden reggel várja a hámot, a pórázt, a nyakörvet. Áll az ajtóban, és ha nem őt viszem, akkor végtelenül szomorú. Ő még dolgozni szeretne, mert ez az élete. Ízig-vérig terápiás kutya, annak született” – vélekedik Sáriné Papp Erzsébet, aki természetesen nagyon örült az Év Hős Kutyája díjnak. Évek óta kacérkodott vele, milyen jó lenne, ha felterjesztené, és Zete megkaphatná az elismerést. 

„Segédtanár” az egyetemen

„A Debreceni Egyetemen az Állatasszisztáció az óvodában című tárgyat tanítom, ahol Zete az első perctől a segítőm. Mondjuk úgy, hogy ő a segédtanár. Az alapítványunk saját képzésén is ott van. Nyári táborokat, mozgásos foglalkozásokat is szervezünk. annak idején »Mozogj Zetével!« mottóval rendeztük meg az első tábort. És bár nem vagyok benne száz százalékig biztos, lehet, hogy ő volt az első terápiás kutya Magyarországon, akit hivatalosan kórházban alkalmaztak” – foglalja össze Erzsébet.  

Amikor arra kérem, becsülje meg díjnyertes kutyája anyagi értékét, 2–3 millió forint körüli összeget mond, de hozzáteszi: Zete értéke felbecsülhetetlen. 

A terápiás labrador különleges bánásmódot igényel az étkezésben, ugyanis baromfiallergiás, így csak egyféle fehérjét lehet neki adni: lazacos tápot eszik. Nagyon kell rá figyelni, hogy mennyit. A napi adagja ki van számolva, a jutalomfalatok is. Vitaminokat, izom- és immunrendszererősítőt is kap, komoly orvosi vizsgálatokon, évente egészségügyi szűréseken esik át.

„Szoktam mondani, hogy több oltást kap, mint bármelyik gyerek egész életében. Természetesen a saját és a vele kapcsolatba kerülők érdekében” – fogalmaz a tulajdonosa. Zete 32 kiló, 58 centi marmagas, nagy testű kan kutya. Izmos, erős, de mint több labradornál, nála is kiderült, hogy ugyan enyhe fokban, de érintett a diszpláziában. Ezért gazdái párhónapos korában azt látták felelősségteljesnek, ha az ivartalanítás mellett döntenek. Keve viszont fedezőkan is, már 12-szeres apuka, így az ő kölykeiből egyszer még a jövő terápiás kutyái lehetnek.