A Velencei-tónál élő Fülöp-Wittmann Krisztina mindig is imádta a mozgást, első terhessége alatt – orvosi felügyelettel – rendszeresen futott a 30. hétig, majd úszásra váltott át a szülés napjáig. A második baba érkezésekor persze már kevesebb idő jutott minderre, de a 24. hétig így is rendszeresen kocogott, majd szülés után is folytatta a sportolást. Hogyan? Íme a részletek! 

Üresjárat helyett babakocsival, mindenhová 

„Gyorsan rájöttem, nem az lesz a megoldás, hogy mindennap epekedve várjam haza a férjem, hogy el tudjak menni futni, otthagyva a családot és ezzel elvéve a közös időt. Napközben viszont sok üresjáratom volt a gyermekem mellett, és sokat sétáltunk babakocsival. 

Így jött az ötlet, mi lenne, ha a sétákat futásra váltanánk? 

Nagyfiam születése után 7 hónappal vettünk egy profi futóbabakocsit és onnantól kezdve nem volt megállás! Futva közlekedtünk mindenhová, így intéztük az ügyeket, mentünk játszótérre, vásárolni!” – mondja Krisztina, aki annyira „rákattant” erre a mozgásformára, hogy a gyermekével többször körbefutotta a Velencei-tavat. Közben persze megálltak strandolni, játszóterezni, fagyizni, mindkettejük igazán jól érezte magát.

Igazi életforma, tökéletes lengéscsillapítással

Aztán persze a második baba érkezésekor nehezedett a helyzet, komolyabb futásra csak akkor volt lehetősége, amikor a férje hazaért, illetve akkor, amikor elsőszülött fia óvodás lett: „Nagyfiam jött mellettünk biciklivel, közben a picit babakocsiban toltam. Férjem is beleszeretett a babakocsis futásba, életforma lett számunkra, több ezer kilométert raktunk a futóbabakocsiba futva vagy akár kirándulva. Rengeteg élményt és közös kalandot köszönhetünk neki!” – emlékszik vissza Krisztina. 

Szerinte a babakocsis futást leghamarabb hét hónapos kortól szabad elkezdeni, amikor a gyermek már ül. Lehet kapni professzionális futóbabakocsikat, és habár újonnan ezek elég drágák, a virtuális piactereken megfizethető áron is találni jó állapotban lévő, használt példányokat. Ezek lengéscsillapítása tökéletes, alacsonyan van a súlypontjuk, három keréken gurulnak, nem borulnak fel még nagyobb sebességnél sem, és könnyen irányíthatók. 

A futás dinamikája persze megváltozik, ha egy babakocsit kell magunk előtt terelgetni, illetve a pulzus is jócskán megemelkedik: „Egy pici babával lehet akár órákat is futni, de ahogy nőnek, nő a mozgásigényük is. Egy két év körüli gyermek 1-2 óránál többet már nem ül meg benne. Hatalmas élmény a gyermekeddel megélni a mozgást és a legkedvesebb hobbidat. 

„Fantasztikus érzés úgy futni, hogy ez a babának is jó, élvezi, mert levegőn van, alszik vagy nézelődik, és közben te is keményen edzel” – biztat mindenkit a különleges mozgásforma kipróbálására a kétgyermekes édesanya.

Kép

Fotó forrása: Fülöp-Wittmann Krisztina

A legfontosabb a fokozatosság

„Szülés után a vágy is bennünk van, hogy erősek legyünk, hogy bírjuk a hétköznapokat, és a környezetünknek is bebizonyítsuk, nem hagytuk el magunkat. Sajnos ilyenkor hajlamosak vagyunk irreális célokat kitűzni, pedig a fokozatosság elve a legfontosabb!” – mondja Krisztina, aki szerint kellő önismerettel és önkritikával kell rendelkezniük az anyáknak ahhoz, hogy fokozatosan és persze magukhoz mérten építsék fel az edzéseket. Szülés után a női szervezet még hónapokig nagyon sérülékeny. És persze nem mindenkinek van sportolói múltja. 

Aki a várandósság előtt sem élt aktív életet, belevághat szülés után a mozgásba, de nagyon óvatosan és fokozatosan felépítve, nem irreális célokat kitűzve tegye ezt. Szükséges lehet egy alapos kivizsgálás és akár egy gyógytornásszal való konzultáció is. Az sem mindegy, hogy szülés után mennyi a pluszsúly. Futást semmiképp nem ajánlott komoly súlyfelesleggel elkezdeni, mert sérülhetnek az ízületek, szakadhat az izom.

Magunknak lopott pillanatok

Nem mindenki szeret futni, de mozogni igen. Vajon lehetséges-e számukra 10-15 perces miniedzéseket beiktatni egy kisbaba mellé? „Amikor a gyerekek nagyon picik voltak, alvásidőben, a házimunka elvégzése után sokszor tornáztam húsz percet. Ehhez érdemes elöl hagyni a tornaszőnyeget, mert ilyenkor minden fél perc számít! Aztán amikor totyogó korba léptek, játékosan erősítéseket, nyújtásokat is végeztem velük. 

Ha finoman a fejünk fölé emelgetjük őket, az erősíti a tricepszünket, hátizmunkat. Gumiszalagot is adhatunk a kezükbe, szívesen követik, amit mi csinálunk a saját szalagjainkkal.

Mindennek persze nincs olyan értéke, mintha konditerembe mennénk, de rengeteget számít húsz perc nyújtás, erősítés is” – tanácsolja az agárdi édesanya. 

Kép

Fotó forrása: Fülöp-Wittmann Krisztina

Amikor a játszótér vagy a fürdőszoba konditeremmé lényegül

Néhánypercnyi edzéshez időt nyerhetünk magunknak a kicsik fürdésekor is, van, aki például felüléseket, guggolásokat végez a fürdőszobaszőnyegen, amíg a gyermekek pancsolnak, így közben a felügyelet is biztosított. Ha pedig szabadtéri sétára indulunk, érdemes olyan játszóteret keresni, amely mellett pár méterre kültéri kondipark is van, ahol az apukák – és az anyukák is – fekvőtámaszozhatnak, húzódzkodhatnak. Utóbbihoz olykor egy hinta tartószerkezete is kiváló lehet, és közben gyermekünk a játszóeszközökkel vidáman elfoglalja magát.

Ne azon sopánkodjunk, hogy régen milyen volt

„El kell fogadunk, hogy teljesen megváltozik az életünk a gyermek születése után, ne azon sopánkodjunk, hogy régen milyen volt! Amellett, hogy ez egy csodálatos időszak, már semmi sem lesz ugyanolyan. Sok dologra csak fáradtság, tervezés és kőkemény logisztika árán jut idő. Terhességeim alatt sokszor mondták, innentől kezdve nem lesz ennyi időm edzeni, nem lesz időm a házimunkára vagy akár programokat csinálni a gyerekekkel, a férjemmel. Megpróbáltam ezt felülírni, amennyire csak lehet, és mindig a legtöbbet kihozni az adott helyzetből. Férjemmel nagyon jó csapatot alkotunk, megbeszélünk mindent, kiveszi a részét mindenből, a sportban is igazi társ, és engem is támogat az őrült ötleteimnél” – osztja meg Fülöp-Wittmann Krisztina, aki a kisebbik fia másfél éves kora óta dolgozik.

Elég hamar realizálta, hogy két pici gyerekkel és munkával az edzések kizárólag hajnalban lesznek megoldhatók. Hétköznap 4 óra körül kel, megcsinálja a napi futóedzését, előkészíti a reggeliket, bepakol a gyerekeknek, és 6:30 körül már Budapesten van az irodában.

„Ebben a korban még rendkívül fontos az együtt töltött idő, ezt soha senki nem fogja visszaadni. Futni ráérnék később is, de én az alvás rovására oldom meg az edzéseimet.”

Az idő segít

Ahogy a gyermekek nőnek, sok minden nehezebb lesz, de mégis, okos megoldásokkal egyre több időt nyerhetünk magunknak. Ilyen például, ha a porontyunkat olyan edzésre visszük, ahol nekünk is van lehetőségünk mozogni. Ha például a gyermek atlétikára jár, a futópályán vagy a mellette lévő területen futhatunk, erősíthetünk, amíg az edzés tart. Hasonlóan jó program lehet nagyobb korban az úszás, ahol mi magunk is leúszhatunk néhány hosszt.

Váljon életformává!

Krisztina szerint ahhoz, hogy a testmozgás életformává váljon, legalább heti két-háromszor kell végezni rendszeresen. Fontos olyan mozgásformát találni, amiben valóban örömét leli az ember. Át kell gondolni, mikor és hol lehet időt szakítani rá, hiszen kisgyerekek mellett ez az, amiből rettentő kevés van. Meg kell próbálni a születésüktől kezdve bevonni őket, hogy nekik ez már természetes legyen. 

Jó, ha vannak céljaink, és az is, ha a társunkkal vagy a barátainkkal tudunk edzeni. 

„Fontos a rendszer az életünkben, korán fekvő az egész család, és alapvetően korán kelő is. Minden percem be van osztva, megtanultam priorizálni. Sosem a kifogást keresem, hanem a megoldást. Vannak könnyebb időszakok, amikor többet tudok edzeni, és vannak nehezebbek, amikor elfogadom, hogy kevesebb fér bele, de akkor sem adom fel, kihozom a maximumot az adott körülményből. És persze nagyon büszke vagyok arra, hogy a fiaim már a fogantatás pillanatától kezdve ilyen aktívan élnek!” – vallja Krisztina.

Megsemmisítő tapasztalat volt fölismerni, hogy a teljesítmény bűvkörében, az érdemesség érzését hajszolva élek – vagyis nem élek. Munkavállalóként is, de anyaként és keresztényként sajnos még inkább az alábbi kérdés határozta meg a működésemet: „Mit kell még tennem azért, hogy…” A fájdalmas felismerést kisebb-nagyobb életmódbeli igazítások követték, átmenetileg fellélegeztem. Ám a megfelelés és a teljesítmény kényszere előbb-utóbb újra felülkerekedett az életem beteljesítése iránti őszinte szándékomon – a „jó anya” címkére való áhítozásom a kislányommal való kapcsolódás iránti vágyamon, az Istentől való félelmem az Isten iránti bizalmamon, a termelés hajszája a termésre való türelmes nyitottságon.

És megint jött a szembesülés, majd az ideiglenes javulás, aztán a visszaesés, és újra… Mi hiányzott, mi hiányzik ahhoz, hogy az ördögi kör megszakadhasson?

Hol a csúcs?

Püspökszentlászló-alsón botorkálok. Az emelkedő igazán nem meredek, mégis úgy érzem, mintha legalábbis négykézláb másznék. Még a falut sem hagytam el, de már apad az erőm. Legutóbb nyolc éve jártam itt, és bár nagyon vágyom rá, hogy újra a Zengőről szétnézve gyönyörködhessek a Mecsekben, most mégsem a lelkesedés, hanem valamiféle lelkiismeret-furdalás vonszol tovább: „Ritkán van rá mód, hogy fölmenj, ne kényeskedj már! Micsoda mulasztás volna kihagyni!” – korhol a bennem élő Szigorú, aki folyton előrébb jár. 

A végtagjaim nehezek, a mellkasom szorít, a szemem ég – nem tudom az okát, de kimerült vagyok és gyenge. Megyek még egy kicsit, majd egy kis kápolna mellett rozoga padokat pillantok meg. Az égen apró hasíték keletkezik, az egész hegyoldalban csak erre a két padra enged fénysugarakat hullani, a csóvák melegbarnára festik, lágy simításokkal lakkozzák a viseltes deszkákat. Megirigylem ezt az ápolást, de mennem kell tovább, mert az nem lehet, hogy kihagyom a Zengőt, ha már itt vagyok.

A felhők az égen előzékenyen arrébb úsznak, a hasíték kiszélesedik, és fény éri az arcom. „Kizárt, hogy Isten jelez, ő nem ennyire romantikus” – morgok magamban, de már nem csak a mellkasom szorít. Muszáj megállnom, csukott szemmel figyelek, és kénytelen vagyok beismerni, hogy valójában nagyon szeretnék megpihenni és imádságban erőt kérni azokon a padokon. Még hosszú percekbe telik, mire megadom magam. Aztán szóhoz jut a Szelíd is bennem. „Itt van a csúcs” – engedi meg Ő, aki mindig pont ott van, ahol én, még akkor is, ha én nem vagyok ott, ahol vagyok. Kicsordul a könnyem, de már siet is szárogatni a nap. 

Istent a kapcsolat érdekli, nem a teljesítmény. Az életünk csúcspontjai ott vannak, ahol a kapcsolataink – Istennel, más emberekkel, magunkkal – a legvalóságosabbak. 

Ehhez tudni kell figyelni és kitenni magunkat a kapcsolatnak. Képesnek lenni ott maradni a másiknál a figyelmünkkel – nála maradni, nem pedig annál, amit várunk tőle, vagy a képnél, amilyennek szerintünk lennie kellene. Hol a csúcs? Ha ezen néha elmorfondírozunk, az segíthet a mostra figyelni. És akár észrevenni, hogy a csúcspont ott van, ahol együtt lehetünk, békében. 

Eredmény vagy gyümölcs?

Figyelni ugyanúgy erőfeszítés, mint amikor épp tennivalók tucatjait pipáljuk sorra akár az anyaságban, akár a sportban, akár a munkában, akár vallási szolgálatban, valamiféle mennyiségalapú, eredményorientált, tól-ig működésben. Mert félünk, hogy nem felelünk meg a követelményeknek, hogy nem gondoskodunk elég jól, hogy nem javítjuk meg az időnket, vagy nem kétszerezzük meg a talentumainkat. 

Hogy ezek a félelmek mekkora hatalommal bírnak felettünk, az csak attól függ, hogy pusztán az életünk teljesítését vagy inkább a beteljesítését tartjuk szem előtt. Mert az utóbbi nem arról szól, hogy mit termelünk, hanem hogy mit termünk. Teremni pedig nem lehet másként, csak szüntelen kapcsolódásban – lásd még: szőlőtő és szőlővessző –, ráhagyatkozásra, bizalomra, megújulásra épülő élettel. Együttműködő, fenntartható élettel. 

Városban lakom, keveset tudok az igazán fontos dolgokról. Kizárólag gyümölcsökről ismerek meg gyümölcsfákat, rügyező vagy virágzó állapotukban jobbára csak türelmetlenül találgatok. A nagyobb baj az, hogy Istennel, önmagammal és más emberekkel is így vagyok. 

Nem is biztos, hogy mindig jól értem az eredmény, a termék, illetve a gyümölcs közti különbséget. Nem is biztos, hogy tudok én magam teremni, mert teljesítésre, megfelelésre huzaloztak. 

Nagyon oda tudom tenni magam – de iszonyú nehezemre esik kitenni magam és mindazt, amin dolgoztam. Pedig a legtöbb fontos dolog nem azon múlik, mit teszek, hanem hogy mire és hogyan figyelek, mit veszek észre abból, ami van, minek „hagyom magam”.   

„Teremjétek a megtérés méltó gyümölcseit!” – jut eszembe Keresztelő Szent János mondata. Ez valóban nem hasonlít a sokunk fejében futó programra, ami valahogy így hangozhat: „Produkáljatok maximális eredményeket!” Milyen keservesen sok időbe telt megértenem, hogy Isten szeretete nem a jól élt élet fizetsége, hanem az ahhoz szükséges – sőt az anélkül is hozzáférhető – erőforrás, amit nem kiérdemelni kell tepernünk, hanem észrevenni és elfogadni lehetünk szerencsések.

Aki képes arra figyelni, ami ott és akkor van előtte, körülötte, minden pillanatban haraphat egyet ebből a táplálékból, és nem kell rettegnie attól, mi lesz, ha nem tartja kézben a dolgokat. Mert a fegyelem és az állhatatosság mellé odaengedi a figyelmet és a bizalmat. A kitartás mellé a ráhagyatkozást. Az ambíció mellé annak tudatosítását, hogy a termés nem csak, vagy egyáltalán nem rajtunk múlik sem a munkánkban, sem a hitünkben, sem az önmagunkon való dolgozásban, sem a gyermeknevelésben, sem a szeretteinkkel való kapcsolataink alakulásában. 

Mit őrzünk?

A Máltai Szeretetszolgálatnál dolgozom. A szervezet időről időre kitüntetéssel ismeri el az elhivatott, példaértékű munkát végző kollégák szolgálatát, akiknek általában én írom a méltatását. Sokszor elmerengek, hogy az az elképesztő odaadás, együttérzésre és tettrekészség, cselekvő remény, ami az életpályájukból sugárzik, mitől ennyire… folyamatos? 

Miként lehetséges így, az önátadásnak ezen a fokán létezni évtizedeken, akár egy egész életen át? Hogyan lehet a jószívűség fenntartható és maradandó? 

Erről még sosem szóltak a laudációk. 

A laudációk persze nem, mert azokat én írom. Jobb döntésnek bizonyult a Szentírást faggatni a kérdésben. „Minden féltett dolognál jobban őrizd meg szívedet, mert abból indul ki minden élet” – kaptam meg a keresőszóra a Példabeszédek könyvének ezt a mondatát, s ezzel egy igen pragmatikus választ is a fenti dilemmára. 

Jószívű egy életen át az lehet, aki… nos, akinek jó a szíve. Aki jó állapotban tartja a szívét – igyekszik fizikailag is –, karbantartja annak szeretetre és örömre való képességét, foglalkozik a sebei gyógyításával, tiszteletben tartja és megélni hagyja érzéseit. Újra meg újra megtisztítja attól, ami mérgezi, bátorságra, kockázat- és felelősségvállalásra edzi, képes lecsendesíteni, bölcsen szűrve engedni, hogy más dolgok (élőlények, történések, gondolatok, képek, hangok…) hassanak rá. És ha Isten is része az életének, akkor meri Istennek mindenestől – salakostól – odabízni.

Ha nem is jutalmazzuk díjakkal, de vajon értékes, értelmes tevékenységnek, számba vehető „teljesítménynek” gondoljuk-e mindazt, amit a szívünk megóvásáért teszünk? A minőségi alvást, az egészséges táplálkozást, a rendszeres testmozgást? Az imádságot, a csendet? A gyásszal, a veszteségekkel, a kimondatlan és kifejezetlen érzésekkel való érdemi foglalkozást? A megbocsátásra, az örömre való képesség szüntelen, ügyetlen élesztgetését? A szégyentől és a függőségektől való kiszabadítására tett lépéseket? A mások sorsa iránti érzékenység, az odaadó lelkület ébren tartásáért tett apró gyakorlatokat? A puszta gyönyörködést? 

Vagy a bátorság növelését, azt, hogy nem csak állagmegóvást végzünk „élet” címszó alatt, hanem kisebb-nagyobb kockázatokat vállalva merjük követni a szívünket? 

A bérlapunkon az ilyesmit nyilván nem számolják el, és a laudációk is hallgatnak a „szívszervizre” szánt órákról. Mégis, hosszú távon egyszerre gyümölcsözően is, örömmel is élni, nem csupán önmagunk körül forogni paradox módon akkor tudunk, ha mindennél jobban óvjuk a szívünket, aminek első és fő eszköze a figyelem, a türelmes időzés. Ha a szívünk állapota az elvárásainknál, a becsvágyunknál, a félelmünknél is fontosabb számunkra – mert csak ezzel a szívvel tudunk gyümölcsöző kapcsolatban lenni másokkal. Ami pedig mindig „majdnem-Zengő” csúcspont. 

Az újmédia berobbanása óta felerősödtek a társadalmi elvárásokat közvetítő hangok – melyek jórészt kritikusak. Ez a dolgozó szülőket minősítő megjegyzésekkel sincs másként. Nem lehet, hogy a frusztrációnk egyik fő forrása, hogy túlságosan sokat foglalkozunk a méltatlankodókkal?

Természetes, hogy az önmeghatározásunkban fontos szerep jut a külvilág visszajelzéseinek, de érdemes elválasztani a nem releváns hangokat azoktól, amelyek érdemben befolyásolják az életünket. Utóbbi csoportba tartoznak többek közt a családunk, a barátaink, a számunkra fontos kollégák vagy azoknak a szakmai közösségeknek a tagjai, ahova tartozunk vagy értékeik alapján szeretnénk tartozni. Mielőtt valaki szülési szabadságra megy, meg tudja határozni magát a szakmaisága, a hivatása kapcsán. Ezt azt jelenti, hogy van bizonyos élességű képe arról, mik az erősségei, a motivációi a munkájában, milyen szakmai ambíciói vannak vagy miben szeretne fejlődni.

A munkába való visszatérés előtti érzékeny időszakban viszont újra meg kell határoznia önmagát a hivatása kapcsán. 

Sajnos a környezet reakciói sokszor elbizonytalanítják a szülőt, aki még nem döntött arról, milyen óraszámban, mekkora felelősséggel akar visszatérni a munkaerőpiacra. Ilyenkor a szakmai magabiztosság is csökken, mert a munkaerőpiacra visszatérő anyák a visszatérés időszakában aggódnak amiatt, hogy a kihagyott idő után megfelelők-e a képességeik a szakmai újrakezdéshez. Ebben az időszakban a szakmai magabiztosságot a külvilág esetlegesen negatív reakciója csökkenteni tudja.

Mi a tapasztalatod, Magyarországon a munkáltatók hogyan fogadják a szülési szabadságról visszatérni vágyó munkavállalót? 

Összességében látok egy pozitív trendet, nő a nyitottság, egyre többen ismerik fel azt, hogy a munkaerőpiacra visszatérő szülő nagy érték. Sokszor jelenik meg azonban panaszként apák és anyák részéről is, hogy nem tudnak részmunkaidőben dolgozni. Ugyanakkor az is egy nehéz helyzet, amikor valaki a szerződése szerint részmunkaidőben dolgozik, de jóval több feladata van annál, hogy a megbeszélt munkaóraszámba beleférjen, vagy amikor a munkáltatóval rugalmasságban állapodnak meg, mert az óvodából a szülő csak 9-re tud az irodába érni, a fontos meeetingek mégis mindig 8 órakor kezdődnek.

A dolgozó szülőket gyakran emlegetjük csoportként, de valójában heterogén közegről van szó eltérő élethelyzetekkel, igényekkel, képességekkel. Vannak, akiknek felvenni a munkát nem esik nehezére egy hosszabb kihagyás után, nekik inkább azzal a hanggal van dolguk, ami folyton ott zsizseg a háttérben: elég időt töltesz a családoddal?

Valóban, a bűntudat is legtöbbször kétirányú. Sokan aggódnak amiatt, hogy nem jó anyukák, mert mondjuk elmennek egy munkához kapcsolódó eseményre, és aznap nem lesznek otthon vacsoraidőben.  Nekem egyébként a munka-magánélet egyensúly kifejezéssel is van egyfajta szakmai problémám, mert egyáltalán nem segít minket abban, hogy jól legyünk ebben az élethelyzetben.

Mi a baj az egyensúllyal?

Az a tapasztalatom, hogy előhívhat egy irracionális gondolatot, miszerint nekem dolgozó szülőként arra kellene törekednem, hogy a két életterület mindig ugyanannyit kapjon időben, lelkesedésben, energiában, és ezt lehetetlen fenntartani. 

Emellett azt is sugallja, hogy a két életterület harcol egymással, vagyis úgy kellene végeznem a munkámat, mintha nem lenne családom, és úgy kellene élnem a családi életemet, mintha nem lenne munkám.

Akkor szerinted mi a jó szóhasználat? 

Munka-magánélet integritásról szoktam beszélni, ami azt helyezi előtérbe, hogy mindkét életterület nagyon fontos, és tudnak összhangban működni. Ez magában hordozza azt, hogy el tudok jönni hamarabb a munkából egy családi esemény miatt, és csak később fejezem be, vagy azt, hogy miután a gyerekeket beadtam az óvodába, útközben telefonról tudok csatlakozni a meetinghez.

Kép

Illusztráció forrása: Freepik

Tehát el kell ismerni, hogy ugyanannyit tényleg nem tudunk beletenni, mint a friss diplomás, aki lelkesen 24 órázik…

A családos munkavállalók egy olyan csoportot alkotnak, akik szerepükből, élethelyzetükből fakadóan jellegzetes kihívásokkal és igényekkel rendelkeznek a munkavégzés keretei kapcsán, de ugyanúgy képesek maradéktalanul elvégezni a munkájukat, és fontos értéke is van a munkájuknak. Persze ez csak akkor tud jól működni, ha „kiteszik a kártyáikat”, vagyis, ha őszinték az élethelyzet vonatkozásában, és ezt megbeszélik a vezetőjükkel is. Fontos, hogy a munkahelyen mindenki tudja, hogy én el fogok menni az óvodába fél négykor, és ez mindig így lesz, mert ebben állapodtunk meg. 

Én ebben a rendszerben végzem el a feladataimat, az otthon töltött idő pedig nem egy lyuk az önéletrajzomban. 

Muszáj tudatosítanom magamban, hogy miben lettem erősebb, hiszen a munkaerőpiacon ezek mérhető kompetenciák is. A következő fontos lépés pedig, hogy ezeket meg is tudjam mutatni egy állásinterjún, vagy amikor a vezetőmmel beszélek a visszatérésről.

Milyen kompetenciákra gondolsz?

A leggyakrabban fejlődő készségek az otthon töltött idő alatt az időmenedzsment, a problémamegoldás, az empátia, a stabilitás nehéz helyzetekben, a tárgyalástechnika, a csapatjátékosság és a multitasking. Ezek a képességek erősítik a szervezetet, a csapatot, és vezetői szerepben is kiemelt fontosságúak lehetnek. 

Szerinted milyen erényeket hozhatunk haza a munkahelyünkről?

Amikor egy gyerek azt látja, hogy a szülők dolgoznak, megtanulja, hogy több fontos szerepben jelen lehet lenni egyszerre, illetve a szülők azt az értéket is közvetíteni tudják, hogy a hivatás, a munka fontos része lehet az életnek, amiben ki lehet teljesedni. Az lesz a természetes számára, hogy ahogy én megyek óvodába, a szüleim mennek dolgozni, mindenkinek megvan a maga feladata. Ugyanakkor van egy közös metszet, ahol találkozunk, ami mindennap összetart minket. 

Se attól, hogy nem töltjük együtt a nap minden percét, se attól, hogy anya is dolgozik, nem leszünk kevésbé család.

Sokszor találkozunk olyan mondatokkal, amelyek úgy kezdődnek, hogy „Egy családban az a jó, ha az anya/apa…” Hogyan hatnak ezek a berögződések az egyéni döntéseinkre?

Sok nehézséget okoznak… Ez egy nagyon érzékeny téma abból a szempontból, hogy egyéni preferenciák vannak. Nincs általánosan megfogalmazható „jó” és „rossz”. A lényeg a saját és a családi értékek tudatosításában és az ezen alapuló közös döntésben rejlik, hogy az a jó, amikor a család tagjai egymást támogatva átbeszélik a kérdést, és a szülők a munkával kapcsolatos kérdésekben is egyetértésre jutnak. Bárhogyan nyúlunk is ehhez a témához, a külvilágból nagy eséllyel lesz a visszatérés kapcsán valakinek egy negatív megjegyzése. Ha az anya hamarabb visszamegy dolgozni, akkor jön az ítélkezés: „Mi lesz a gyerekkel?” Ha nem megy vissza: „Akkor te most nem csinálsz semmit?” Arra kell ügyesen figyelni, hogy melyek a számunkra értékes vélemények, amik hasznos visszajelzésként szolgálnak. 

A magyar társadalom 75 százaléka szerint a gyereket hátrány éri, ha hároméves kora előtt az anyja visszamegy dolgozni, és ebből az következik, hogy gyakoriak lehetnek otthon is az ehhez kapcsolódó konfliktusok. Mit lehet ilyenkor tenni?

Érdemes megkeresni az ellenállás valódi okait. Ha mondjuk megoldást jelenthetne a bölcsőde, de a másik fél ellenzi, akkor valójában nem az én munkavégzésemmel van problémája, hanem az elhelyezéssel, és ezzel a feladattal már lehet kezdeni valamit, például megpróbálni eloszlatni az ellenérzéseket, vagy keresni segítséget, megkérni a nagyszülőket, hogy vigyázzanak a kicsire, amíg az anya nincs otthon. 

Minden változás erősen érinti a gyerekeket is. Hogyan segítsük őket az új helyzethez való alkalmazkodásban?

Nem vagyok gyerekpszichológus, de az biztosan fontos, hogyha születik egy döntés, amiben a szülőpár mindkét tagja egyetért, akkor azt a gyermek felé az életkorának megfelelően kommunikálni kell. Következetesnek kell lenni és lehetőség szerint figyelni annak a biztonságnak a megőrzésére, amit a közös rítusok adnak. 

Lehet, hogy anya elment dolgozni, de továbbra is ő az, aki általában olvassa a mesét, elaltat, és a csiklandozós játékunk sem marad el.

A GYED-ről visszatérő apák helyzetére is van rálátásod?

Igen, és azt tapasztalom, hogy nekik is sok nehézséggel kell megküzdeni. Amikor egy apuka marad otthon a gyerekkel, sok esetben negatív megítélés övezi a döntését. Ennek többek között az az oka, hogy a társadalom számára evidens, hogy az édesanya a gondoskodóbb fél, ő megy el szülési szabadságra vagy táppénzre, és ő készíti a vacsorát. Az apákra pedig az a súly nehezedik, hogy tőlük várják el a kenyérkereső szerepet, és ha ő marad otthon a gyerekkel, az „sérti” ezt a prekoncepciót. 

A másik negatív megítélés abból származik, hogy van a pszichológiában egy fogalom, ami az „ideális munkavállalót” jelöli. Az ideális munkavállaló minden elé helyezi a munkáját, nagyon fontos számára, és elkötelezett is benne. A férfiakkal szemben erősebb az elvárás, hogy ennek a kategóriának megfeleljenek. Az is nehezíti a dolgukat, hogy sokan jó élményként élik meg, ha van lehetőségük ilyen mélyen bevonódni a kisgyerekük életébe, később viszont stresszforrást jelenthet számukra, hogy olyan munkaadót találjanak, aki támogatja őket abban, hogy továbbra is jelen legyenek. 

Kép

Kép: Rawpixel

Milyen eszközökkel lehetne segíteni a dolgozó szülőket?

Először is meg kell ismertetni a társadalmat ezekkel az élethelyzetekkel, és nyitottnak kell lenni az érintettek igényeire. A társadalmi aspektus mellett szülőként nekünk is fontos tudatosan készülni magára a visszatérésre, míg a munkáltatói oldalon a transzparencia, az informálás, az igényekre szabott támogatás és támogató hozzáállás lehet a legfontosabb eszköz. A munkavállalók egy olyan csoportjáról van szó, akiknek vannak élethelyzeti sajátosságai, de ez egy átmeneti állapot. Egy állomás a karrierben, amiből a szülői életút során több is adódhat.

Vagy inkább egy szerpentines útszakasz tele bukkanókkal. Mit kezdjünk a mélypontokkal?  

Meg kell nézni, hogy a kimerültségnek mi az elsődleges oka. 

Nem érdemes azt csinálni, hogy amikor úgy érzem, hogy az egyik területen kicsit kevésbé voltam jelen, akkor gyorsan átpakolok programokat a másik területre. 

Ez nem fogja önmagában enyhíteni a nyomást. Mert ha konfliktusok vannak a munkahelyen, hiába olvasom este a mesét, zakatol az agyam, nem tudok jelen lenni. Ez a másik irányba is igaz, ha nehéz a beszoktatás, hiába ülök az irodában, nehezebben tudok koncentrálni. Érdemes megvizsgálni a feszültség kiindulópontját, és első körben azon a területen kell megoldani a problémát, ahol az keletkezik. 

A nyomdába indult, gyűjtőtáborba jutott

1943-ban már hadiállapot volt az országban, amikor Károly álmait követve besétált egy nyomdába, és kérte, hogy vegyék fel nyomdásztanulónak. Különböző próbák és feladatok elé állították, melyek közül az egyik színkeverést sehogy sem sikerült megoldania, végül tanára javasolta neki, hogy az általa kevert színnel kenje felül a mintapaletta árnyalatát. Ezzel a kis csalással bejutott a nyomdába, szövegrajzoló lett, és végre meg tudta venni az első dobfelszerelését. Alapított egy saját zenekart, mellyel tánciskolákban játszottak élő zenét, később már légoltalmi pincékbe húzódva muzsikáltak.

1944-ben bevonultak a németek, a nyilaskeresztesek átvették az uralmat, a lakosság pedig többnyire pincékben bujkált, csak időnként mentek ki élelemért, ilyenkor a gránátrobbanás vagy puskaropogás hangjára egyszerűen hasra vágódtak. 

Károly élénken emlékezett arra a napra, amikor egy sebesült ló biztosította a húsadagjukat és egyben a túlélésüket.

1945-ben még folytak az utóharcok, amikor a 18 éves fiú már megpróbált eljutni a nyomdába. Emlékezete szerint akkor szélesítették a Dózsa György utat, hogy egy fasiszta sárkányt ölő orosz katona szobrát felállíthassák (a szobor végül nem készült el), amikor öt fegyveres orosz katona feltartóztatta, és annak ellenére, hogy igazolni tudta magát, ezen a február 1-jei napon egy sorompó mellett félreállították. 15–20 fiút gyűjtöttek akkor össze, és igyekeztek elhitetni velük, hogy csak egy kis munkáról, „málenkij robotról” van szó. A megnyugtatásnak szánt kifejezés a történelem sodrásában félelmetes értelmet nyert.

Nagyjából kétszáz embert hajtottak be a régi Divatcsarnok (későbbi Otthon Áruház, ma már csak urbex keretében látogatható színhely) pincéjébe, akik közül néhányan már három napja ott vártak étlen-szomjan. Károly elosztogatta a zsebében tartott tízdekányi földimogyorót. Végül tízes sorokba állítva összesen kétezer ember hurcoltak el, köztük magyar és német katonákat, nyilasokat, civileket, minden válogatás nélkül. A mai gödöllői Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem területén hoztak létre egy hevenyészett gyűjtőtábort, ahol az orosz fegyőrök leterítettek egy pokrócot, és minden értéktárgyat begyűjtöttek a foglyoktól. 

A gazdagodásnak ezt a formáját akkoriban hivatalosan zabrálásnak nevezték. Egy orosz gyűjtőtábor teljesen más elképzeléseken alapult, mint a szervezettségről is hírhedt német táborok. Itt kiszámíthatatlan volt minden. 

Gödöllőn például csak annak volt csajkája, aki hozott magával, Miklós egy asztalfiókot használt tányérként, míg át nem váltott egy barátságosabb megjelenésű lámpabúrára. Kanálként az öt ujja szolgált. 

Néhány fiút, akikért fizettek, elengedtek, és néhány fiatalkorú gyereket is.

Kép

Hadifoglyok Sztarij Oszkolban,1942-ben − Fotó forrása: Fortepan/Konok Tamás id.

A „szerencsés” menekülő és a megalázott maradók

Károly történetének épp ebben a mondatban rejlik a teljes abszurditása. Ugyanis reménykedett benne, hogy egy évvel átírva a születési évét fiatalkorúnak vélik, és hazaengedik. Ez ugyan nem történt meg, de egy másik szálat, a menekülés szálát jól összecsomózta vele.

Gödöllőről egyetlen férfinak sikerült megmenekülnie. Ezt a történetet maga Örkény István is megirigyelhette volna, ugyanis a férfi a latrinaként ásott nagy gödrön átfektetett deszkáról beleesett a bűzös masszába, és miután sorstársai kipiszkálták a gödörből, az orosz fogvatartók egyszerűen kirugdosták őt a táborkapun, mert bántotta az orrukat a szag. Azt hiszem, Örkény azt mondaná, hogy ha ezt logikai szálon futva alaposan végiggondoljuk, nagy igazságokra jöhetünk rá. Tény az, hogy a következő próbálkozónak nem sikerült a trükk, még verést is kapott az élmény után. 

Néhány nap múlva százasával vagonírozták be a foglyokat, és a romániai Foksány felé indították a szerelvényt. A vonat felé gyalogolva a téli havas alkonyban egy férfinak sikerült megszöknie. A fogolyszakasszal szemben egy fiatal nő szánkón húzta a kislányát, amikor az egyik fogoly hirtelen mellette termett, és ő is megfogta a szánkó kötelét. Vajon mi játszódhatott le ennek az édesanyának az agyában pár pillanat alatt? 

Meg se nyikkant, csak meghitt kettesben elhúzták a szánkót a szakasznyi fogoly mellett. Senki nem szólalt meg.

Az oroszok később két utcán csúfolódó férfit egyszerűen befogtak a szökött, illetve a kiebrudalt rab helyére, így szám szerint kétezer ember érkezett Ukrajnába, egy Terni nevű községbe. Terniben egy felrobbantott cukorgyár várta a csapatot, és kiderült, hogy a „kis munka” addig tart, míg a gyárat teljesen újraépítik. 

Először hosszú gerendákat kellett a kivágott fákból gyalulniuk, hogy saját magukat bekerítsék. Minden reggel brómtablettát kaptak, hogy férfias igényeiktől megszabadítsák őket, vászoncipőket kaptak, havonta volt zuhanyzás. Rövid idő alatt minden lakó betetvesedett, és olyan gyöngék voltak, hogy eltérő politikai elveiken sem tudtak összeverekedni.

Nem tudom megállni, hogy a tetvetlenítés terni módiját meg ne osszam. Tehát a recept: áss egy nagy lyukat a földbe, tedd bele minden ruhadarabodat úgy, hogy csak egy csücsök látszódjon ki, és amikor fél óra múlva megindul a tetűáradat, egy gyufásdobozba gyűjtsd össze őket, majd égesd el a dobozt. Az eljárás minden élő tetűtől megszabadít, ám a serkékre nézve hatástalan, tehát a folyamat, amelynek bizonyos körökben „bravúrstikli” a neve, azonos időközönként megismétlendő. 

Kép

Hadifoglyok húznak maguk után egy lótetemet egy orosz munkatáborban, 1943 − Fotó forrása: Fortepan

Cipőbe, ruhába varrt üzenetek

A történet másik szála Miklós édesapján át vezet. Ő ugyanis nagy ultis kártyamesterként jó barátságban volt munkahelyén az orosz gyárparancsnokkal, aki kártyázás közben ígéretet tett arra, hogy kapcsolatai révén hazahozatja a fiút. Az orosz parancsnok kerestette is Károlyt, de azt a választ kapta, hogy bár van egy hasonló nevű fogoly, de az egy évvel későbbi születésű. 

Ha egyezett volna az évszám, már két évvel hamarabb hazakerülhetett volna. 

A sokadik kihallgatáson Miklós végre rájött, hogy mi a helyzet az évszámokkal, és eljátszotta, hogy oroszul keveri a két számjegyet. Ez hihetően hangzott.

„Pasli doma!” – ezekkel az ígéretes szavakkal küldte őt haza a táborvezető. Német tiszti zubbonyban, magyar pantallóban, orosz tiszti csizmában engedték útjára, amelyeket a kórházi ágyban fekvők fogasairól szedtek össze. A ruhába és a cipőbe üzeneteket varrtak a táborlakók, és Károly így kipreparálva, egy őr kíséretében érkezett meg Budapestre 1947. december 2-án.

Otthon mákos tésztát kért ebédre, miközben igyekezett édesanyját és az őrt eltántorítani attól a szándékuktól, hogy minden ruháját azonnal elégessék, bennük az üzenetekkel. Az orosz őr vacsorára is maradt, majd „bárisnyát” (nőt) igyekezett szerezni a család által, de a Keleti körül szálldosó éjszakai pillangók visszautasították a férfit, mert orosz inge elárulta kilétét. Így aztán römizéssel telt az este. 

Miklóst hazatérte után örömmel fogadta a nyomda, a pártba kérése nélkül vették fel, és szocialista szemináriumba íratták, ahol egy hadifogolytársa volt az előadó. Sokat tanult a szovjet-magyar „barátságról”, és „önként” vállalta a kultúrvezetői pozíciót. 

1956-ban feleségével és kislányával együtt az itthon maradás mellett döntöttek, később viszont meggondolták magukat, ám novemberben eltévedtek Katymárnál, és újra magyar földön kötöttek ki.

Miklós nyomdai fényképészként ment nyugdíjba. A magyar állam 1995-ben 242 ezer forintnyi kárpótlási jegyet adott 34 hónap fiatalságért. A szovjet állam nem kért bocsánatot. Miklós lánya, Emília kérésére született meg a könyv, aki szerint az akkori fiatal generáció alig tudott a történtekről, és aki szerette volna, ha minél többen megismerik a valóságot. 

Forrás: Miklósi Károly: Málenkíj robot

Hogyan lehet népszerűsíteni az űrkutatást? 

Digitális tábla, rajta egy kis műhold rajza. Egy nagy asztal, körülötte diákok. Ez a kép fogad, amikor megérkezem a Semilab Félvezető Fizikai Laboratórium egyik termébe. Az úgynevezett Education Centerben körülöttünk nem mindennapi eszközök, például atomerő-mikroszkóp, elipszométer és számítógépek sorakoznak.  

Öt budapesti középiskolás, 10-11. osztályos diákok, Csenge, Fruzsi, Zsófi, Nóri és Nimród mentoruk, István vezetésével egy különleges versenyre készülnek éppen. A CanSat Hungary egy középiskolások részére szervezett, az űripart bemutató és népszerűsítő verseny. Az Európai Űrügynökség (ESA) azzal a céllal hirdeti meg minden évben, hogy a diákok megtapasztalhassák, milyen részt venni egy valódi űrprojektben.  

A jelentkezők rengeteg tapasztalattal gazdagodnak, például rádiótechnikában, áramkörök tervezésében, emellett elsajátíthatják az űripar által elvárt precizitást. 

Ráadásul rengeteg hasonló érdeklődésű diákkal találkozhatnak, a döntő nyertesei a nemzetközi kapcsolataikat is gyarapíthatják a verseny folyamán. 

Erre a megmérettetésre készül már hónapok óta a kis csapat, akiket felkerestem. Mindannyian középiskolások vagytok, melyik iskolákból jöttetek? – kérdezem, miután én is helyet foglalok az asztal körül. „Én nem” – felel rögtön felkészítőjük, Marosi István, a Semilab high-tech fejlesztőcég munkatársa. Rögtön látszik, a komoly munka közben a jó hangulat is garantált. A fiatalok a Budapesti Fazekas Mihály Gyakorló Általános Iskola és Gimnázium, a  Baár-Madas Református Gimnázium, a Deák Téri Evangélikus Gimnázium, valamint a Puskás Tivadar Távközlési és Informatikai Technikum diákjai. 

Bemutatkozik a Candide 

Ők a Candide csapat. Voltaire regénye, a Candide, avagy az optimizmus címszereplője után választották a nevüket. „A magyartanárotok tudja?” – kérdezi mentoruk. „Tudja, én ma mondtam, és nagyon tetszett neki” – feleli Csenge, ő a csapat „mindenese”, és nem titok, hogy az ő megkeresésére ülök most itt a kis csapattal hétköznap este. 

„Az osztályomban nincs sok reál beállítottságú diák, de én mérnöknek készülök, és nagyon jó lehetőségnek tűnt, hogy itt élesben mindent ki lehet próbálni.  

„Az űrkutatás fizikai-tudományos része érdekel, a számítógépes fizikai háttér. Például a műholdak programozása, hogyan küldik az adatokat, miként dolgozzák fel” – veszi át a szót Fruzsi, a csapat másik szóvivője. 

Az ő fejéből pattant ki az ötlet, hogyha már CanSat a verseny neve, miért ne lehetne a csapatnevük Candide.  

Kép

Fotó forrása: Marosi István

A CanSatLab hálózatot Magyarországon Detre Örs fizikus, csillagász, űrkutató hozta létre, azért, mert nem minden iskolában vannak meg a tárgyi feltételek vagy a szaktudás ehhez a versenyhez.  

„Különböző cégek, egyetemek is tagjai a hálózatnak, ahol biztosítják a csapatoknak a szükséges eszközöket” – mesél az alapötletről Marosi István. Majd kiderül, fia, Nimród ötödik csapattagként ugrott be a lányok mellé, és úgy tűnik, jól megy nekik az együttműködés. „Mostanra összeszoktunk” – erősíti meg Nimród.  

Miközben ez egy csapatverseny, vagyis együtt dolgoznak a fiatalok, minden területért más felel. Zsófi a mechanikai designt tervezi, ma leginkább ezzel foglalkoznak. Fruzsi programoz, Nóri a közösségimédia-oldalaikat kezeli, de tervezett egyenpólót is. Nimród a földi állomás kivitelezésén dolgozik, Csenge pedig, mint mondja, segít, ahol tud. „Ezért írtam például nektek” – magyarázza, majd kiderül, ő varrta a miniműhold ejtőernyőjét is. 

Akár egy igazi űrprogram 

A CanSat tavaly ősszel indult, több mint 400 lelkes középiskolás és száz mentor vágott bele a nagy kalandba. A korábbi résztvevők mellett számos új csapat, új iskola is nevezett a versenyre.  

A cél egy működő műholdmodell megálmodása, megtervezése, legyártása, tesztelése, felbocsátása igazi rakétával, az üzemeltetése, illetve mérések végzése és értékelése.  

A csapatok teljesen maguk végzik el az összes lépést, kivéve a felbocsátást. 

A verseny úgy van felépítve, mint egy igazi űrprogram, az Európai Űrügynökség indította útjára, a hazai szervező a Magyar Asztronautikai Társaság. Három-hat fős középiskolai csapatok jelentkezhettek, akiket egy (vagy indokolt esetben két) mentor segít a felkészülésben. Ugyanazokon a lépéseken kell végigmenni, mint egy igazi űrprogramban, meghatározzák a költségeket is: például 500 euróba kerülhet a repülő modell.  

Valódi űrmisszió egy 0,33 literes üdítőitalos dobozban 

A CanSat egy valós műhold szimulációja, amely minden olyan rendszerrel rendelkezik, amivel egy műholdnak rendelkeznie kell. Térfogata megegyezik egy dobozos üdítőével, azért CanSat, mert akkora, mint egy 3 deciliteres üdítőspalack. A kihívás a diákok számára az, hogy ebbe a kis térbe bele tudják tervezni az összes alrendszert, ami megtalálható egy műholdon: tápegység, szenzorok, kommunikációs rendszer. A versenyen a CanSat műholdakat rakétával nagyjából egykilométeres magasságba juttatják. Itt a hordozóeszközről leválva megkezdik a küldetésüket, ami lehet egy tudományos kísérlet vagy egy technológiai demonstráció. A biztonságos landolást követően a csapatok elemzik és bemutatják a gyűjtött adatokat. 

Az eszközök megtervezésére és megépítésére fél évük van a versenyzőknek, az októberben kezdődött munka idén áprilisban a döntővel zárul. 2024 őszén 84 csapat kezdte meg a közös munkát, amely során elkészítik saját műholdszimulációikat. A fordulók során ez a szám mostanra ötven körülre csökkent, végül áprilisban a folyamat végén a legjobb tíz kiválasztott csapat eszköze indul a magasba a döntőben. A végső győztes jutalma az, hogy részt vehet egy tanulmányi kiránduláson az ESA-központban, Hollandiában. 

Kép

Fotó forrása: Marosi István

„Fő az optimizmus” 

A csapatoknak különböző tervezési fázisokon kell végigmenniük. „Ma már nem úgy működik az élet, hogy valaki egyedül alkot valami hatalmasat, mint annak idején Faraday vagy Maxwell, hanem csapatokban dolgoznak az emberek.  

A csapatmunka napjainkban a középiskolákból és az egyetemekből hiányzik.  

Nemcsak a kisműhold egy szimuláció, hanem maga a munka, a megalkotás folyamata: van időterv, projektterv, pénzügyi terv. Nem elég összedrótozni az asztalon, hanem erről egy előírásszerű dokumentációt kell készíteni” – sorolja a diákok segítője.    

Mivel lennétek elégedettek a versenyen? – kérdezem. „Hát, ha megnyernénk” – jelentik ki a fiatalok egyértelműen. „Én abszolút látok erre esélyt” – teszi hozzá István. „Személy szerint úgy érzem, megvan minden támogatásunk ahhoz, hogy megnyerjük” – mondja Csenge. „Fő az optimizmus” – folytatja nevetve Zsófi. Hozzáállásukat látva már értem, miért a Candide nevet választották.   
 
Ahhoz, hogy elérjék a céljukat, még sok munka vár rájuk, február 17-én kell leadniuk a következő nagy dokumentációt, angol nyelven: tesztelés, műszaki rajzok, repülésre kész prototípus – mindennek kész kell lennie. Később majd szükség lesz tesztelésre is, hiszen be kell bizonyítani, hogy nem fog felrobbanni a miniműhold, képes arra, hogy felmenjen, és aztán az ejtőernyő segítségével biztonságosan visszatérjen.  

„Megtanulnak programozni, hardvert tervezni” 

A digitális táblán éppen a design tervezési fázisa zajlik. Az a cél, hogy a térbeli testek, az elektronikai hardverelemek elférjenek a hengerben. Háromdimenziós modellben kell elhelyezni a műhold alkatrészeit. 3D-nyomtatóval kinyomtatható vázat terveznek, eközben párhuzamosan halad a többi rész: az elektronika, a szoftver, az antennaépítés.  

„Rengeteg tudást kapunk ettől a versenytől és egy jó csapatot” – mondják a diákok.  

„A gyerekek nagy része soha életében nem csinált hasonlót. Fél év alatt olyan szintre jutnak, hogy megtanulnak programozni, hardvert tervezni, értenek a mechanikai design-hoz, többek közt a médiában való promotálás is feladat. Illetve az idővel való gazdálkodás ugyanolyan fontos, mint a tudományos rész” – hangsúlyozza István.  
Nagyon gyakorlatias a verseny, vannak képzések, megtanulják a csapatmunkát, kapnak visszajelzést. 

„Ez egy miniműhold, nem fog felmenni az űrbe, hiszen nekünk, diákoknak nincsen hozzáférésünk olyan eszközökhöz, amiket ki lehetne küldeni az űrbe. A döntőben kilövik a levegőbe, és pár perc múlva visszatér majd. A verseny napján fellövik a rakétát, és a következő napon kell prezentálnunk, hogy milyen adatokat sikerült leküldeni” – fogalmaz Csenge. István hangsúlyozza, az a távlati terv, hogy legyen egy valódi diákműhold, amely ténylegesen kijuthat a világűrbe. 

Negatív gyorsulás és szabadesés 

Beszélgetésünk után folytatódik a meeting, a tervezés. Nem egy hagyományos tanóra, sokkal inkább kötetlen ötletelés, problémamegoldás zajlik. Marosi István magyaráz, számol és rajzol a digitális táblánál, eközben a terem másik vége rögtönzött fotóstúdióvá alakul. Ugyanis Csenge fotókat készít a társairól, egyesével mindenkiről külön portré is lesz, ami majd felkerül a social media felületekre.  

 „Hogyan lehet negatív gyorsulást előállítani?” – kérdezi a fiataloktól. „Le kell lassítani? Falhoz csapni?” – jönnek a válaszok. Majd a szabadesés a téma.  

„Mi történne, ha leejtenénk a Margit-hídról a műholdunkat? Hova tegyük az ejtőernyőt, a szélére vagy középre? Hova kerül a GPS? Hogyan rögzítik a fedőlemezt? Hova kerül az antenna?” – sorjáznak a kérdések.  

„Ez pont olyan, mint egy macskafül” – mondja viccesen a felrajzolt műhold egyik részére valaki. „Most az a lényeg, hogy szerkezetileg meglegyen a terv, utána beméretezzük” – magyarázza a tanítványoknak felkészítőjük.   

A februári határidő közel van, ezért most már igyekeznek hetente többször találkozni. Mielőtt sok sikert kívánok nekik és elköszönök, még kisebb vita alakul ki arról, mikor legyen a következő találkozó, ki mikor ér rá a héten, ki menne inkább korcsolyázni, és ki nem. Az ötfős csapat elhivatottságát látva, ha rajtuk múlik, a Candide jó eséllyel a döntőig menetelhet, és ki tudja, onnan már nincs is olyan messze Hollandia… 

Először 1973-ban Böszörményi-Nagy Iván és Geraldine M. Spark családterapeuták írtak arról, hogy bizonyos családokban a gyermekektől elvárják, hogy szülői szerepet töltsenek be. A könyvedben úgy fogalmazol, hogy ez a folyamat „kis felnőtté” teszi őket. Hogyan kapcsolódik magához és a világhoz egy parentifikált gyermek? 

A családban gyakran olyan helyzet alakul ki, amelybe a gyermek tudattalanul bevonódik, és olyan felelősséget vállal magára, ami megterhelő számára. Hat rá a két szülő viselkedése, erre jó példa az éjszakai bepisilés. Ilyenkor a szülők azonnal urológushoz viszik a gyermeket, miközben az ő kapcsolatukkal van a baj, a gyerek pedig egy tünettel próbálja „összerázni” a családot, rákényszeríteni a szülőket arra, hogy megfelelően funkcionáljanak.

A parentifikált gyermeket olyan érzelmi és fizikai feladatok terhelik, amelyek nem felelnek meg az életkoruknak. Sokszor már egészen korán „eldől a kérdés”, amikor a gyerek nem kerül szimbiózisba az anyjával, épp akkor, amikor legnagyobb szüksége lenne a megbonthatatlan kapcsolatra. Mivel ez nem jön létre, elkezd tenni azért, hogy felhívja magára a figyelmet, és innentől kezdve nem a saját, hanem az anyja szükséglete kerül fókuszba. 

Tudattalanul úgy irányítja a viselkedését, hogy az anyjának jó legyen, mert csak az egyensúlyban lévő anya tud biztonságot nyújtani. 

Van, hogy ez a feladat az anya részéről szavakban, tettekben ölt testet: „Menj el apádért a kocsmába, és hozd haza!” Számtalan hasonló történetet hallok. Tudok olyanról, aki 3-4 évesen a kocsmába járt az apjáért, és amikor télen nem volt otthon az apa, akkor a kisgyermek azért nem tudott aludni, mert azon izgult, hogy elesik a hóban és megfagy. 

És ebből a gyerek „megtanulja”, hogy az ő szerepe a feladatok végrehajtása, megoldása, a szülők igényének kiszolgálása? 

Az történik ilyenkor, hogy a gyerek a gondolkodása fejlődése során azt tanulja meg, hogy a fókusz mindig kívül van: az adott feladaton, a szülő állapotán. Nem tudnak magukhoz kapcsolódni, a saját szükségleteikre figyelni, ezért nem az önreflexió, hanem a külső fókusz fejlődik. Az, hogy hogyan kell a másik embert leképezni, azonosulni vele, és ez válik belső élménnyé. A gyermek úgy éli át a dolgokat, mintha pontosan ugyanazt akarná, mint az a személy, akit leképez. Nem kapja meg a szülőtől azt az üzenetet, azt a jogosultságot, hogy fontosak a gyermeki szükségletei, hogy joga van kifejezni a saját igényeit.

Több alkalommal említetted, hogy a parentifikált személyeknél gyakran jelentkeznek bizonyos betegségek, például pajzsmirigy-alulműködés vagy Hashimoto-betegség. Az idegrendszerben is kimutathatók ezek a változások? 

Nem vagyok neuropszichológus, ezért ebben a témában nem tudok szakértőként nyilatkozni, viszont Dr. Máté Gábor részéről sokszor elhangzik, hogy a trauma sejtszinten tárolódik. 

A parentifikált gyerekek gyakran szorongást élnek át, hiszen tudat alatt érzik, hogy a rájuk háruló felelősség nem a koruknak és képességeiknek megfelelő. 

Ennek ellenére mindent elkövetnek, hogy megoldást találjanak a problémákra. Biztonság nélküli környezetben felnőve kialakul bennük az a mintázat, hogy a biztonságot azzal teremtik meg, ha minden feladatot tökéletesen elvégeznek. Ez az állandó szorongás már gyerekkorban meghatározó alapélménnyé válik, és sejtszinten rögzül. Végső soron ez hozzájárulhat autoimmun betegségek, például pajzsmirigyproblémák kialakulásához.

Kép

Illusztráció forrása: Rawpixel

Hogyan hatnak a parentifikáció okozta személyiségbeli változások a párválasztásra, a párkapcsolatra?

Két jellegzetes narratívát hallok. Az egyik: „Minél előbb szeretnék egy olyan saját családot, amilyen nekem soha nem volt.” A másik: „Nem akarok gyereket, mert volt már kettő: a két szülőm.” Ami magát a párkapcsolatot illeti, két típus figyelhető meg. Az egyik esetben két parentifikált találkozik, és egyfajta „projektkapcsolat” jön létre. Ez azt jelenti, hogy közösen végeznek különböző tevékenységeket, mindig mozgásban vannak, haladnak előre a racionális területen, de ez elvonja a fókuszt az érzelmi oldalról. Általában akkor keresnek meg, amikor már érzik, hogy érzelmi síkon nem tudnak jól kapcsolódni egymáshoz. Ez a probléma abból fakad, hogy a családban már gyerekként azt tanulták: a feladat áll az első helyen. A parentifikált ember számára a biztonság fogalma azt jelenti, hogy minden el van rendezve. Csak akkor érzi magát jogosultnak arra, hogy a saját szükségleteivel foglalkozzon, ha már minden létező feladatot elvégzett.

A másik párkapcsolattípus az, amikor a parentifikált olyan társat választ, akit segíteni és irányítani kell. Ez kezdetben kifejezetten komfortos, hiszen gyermekkorban is ez a forgatókönyv működött a családban, így nagyon jó érzékkel talál ilyen működésű partnert. 

Ezért a kapcsolatában is magára vállalja az extra feladatokat, és ezt eleinte nem is érzi tehernek. Azonban egyszer csak kimerül, mintha egy benzintank mutatója a minimumra esne. 

Ilyenkor fordul hozzám, halálos kimerültségre panaszkodva. Kiderül, hogy a parentifikált nem tudott határokat szabni, és magára vette azokat a felelősségeket is, amelyek valójában nem övéi, hiszen ezt a jól ismert mintázatot gyermekkorából hozza. A parentifikált ember megoldja a problémákat, azt is, ami nem az ő felelőssége, pont ahogyan korábban az édesanyjáét is, vagy az eredeti családi problémákat is megoldotta. Emellett együtt van jelen nála egy erős kapcsolatfüggőség és egy fokozott kontrollszükséglet is.

Mit keres a világban egy parentifikált? 

A rendet. A nyugvópontot, mert abból neki kevés jut. A világ nem úgy működik, mint a parentifikált, mert a parentifikált bizonyos értelemben deviáns.

Deviáns? 

Ezt a kérdést a Gauss-görbével szoktam szemléltetni, a haranggörbével, ahol a sokaság az átlag körül helyezkedik el. Az átlag intelligencia, az átlag emberi elvárások, teljesítmény, teherbírás – ez van a görbe közepén. Ami ettől pozitív vagy negatív irányba eltér, az deviánsnak számít. Ez nem feltétlenül negatív. Deviáns lehet ebben az értelemben mindenki, akinek más megközelítésre van szüksége az életben, például zseni, különleges képességű élsportoló vagy művész. És ide tartoznak a parentifikáltak, mert ők is egészen eltérően működnek. 

Maximalisták, kitartók, nincs lehetetlen számukra, csak a tökéletes megoldások felelnek meg saját maguknak, tehát könyörtelen mércével és erős kritikussággal viszonyulnak önmagukhoz és a világhoz. 

Épp ezért sokszor élnek át csalódást.

A parentifikált személyek állandóan pörögnek, mindig akarnak valamit. Nem lehet rávenni őket arra, hogy egyszerűen csak leüljenek, és elengedjék magukat. Mindig újabb és újabb feladatok jönnek: céget vezetnek, új projektekbe kezdenek. A rend, amit keresnek, számukra a feladatok teljesítésével jön létre. De ez csak átmeneti. Alig érnek a végére valaminek, máris új kihívást keresnek, hogy bizonyítsák maguknak: még erre is képes vagyok. Ritka az olyan parentifikált, aki január 2-án nem dolgozik.

Kép

Illusztráció forrása: Rawpixel

Fontos-e a parentifikációt nemek szerint differenciálni? Ha igen, milyen jellemvonások vagy tulajdonságok különböztethetők meg a férfiak és nők között? 

A férfiaknál gyakran megfigyelhető, hogy – főleg, ha gyermekeik vannak – nagyon nehezen döntenek a válás mellett. Sokszor nem is a társ elengedése, hanem inkább a családi idill képének elvesztése a nehéz nekik. Érdekes módon sokszor már a kapcsolat alatt elkezdik „elgyászolni” azt a viszonyt, amiről érzik, hogy nem működik. Amikor mégis rászánják magukat a továbblépésre, gyakran meglepődnek, hogy felszabadultnak érzik magukat, és már nem gyászolnak, hiszen a gyászfolyamat a kapcsolaton belül lezajlott.

Mind a nők, mind a férfiak rendkívül kitartók a kapcsolatokban, de sokszor nem a partnerük miatt, hanem azért, mert nehezen engedik el azt a mélyről fakadó vágyukat, hogy megteremtsenek egy idilli, harmonikus családi életet.

Sok emberrel dolgozol, beszélgetsz. Mi az, ami ráébreszt valakit arra, hogy érintett? 

Gyakran tapasztalom, hogy azok, akik elolvassák a könyvet, továbbadják azt a barátaiknak, családtagjaiknak, vagy podcastokat küldenek valakinek azzal a megjegyzéssel, hogy „ez olyan, mintha rólad szólna”. 

Sokszor érkeznek hozzám hosszú levelek is, amelyeknek a feladói leírják, hogy vezetés közben hallgatták az egyik podcastot, és meg kellett állniuk, mert annyira megérintette őket, amit hallottak. 

Azok az emberek, akik így reagálnak, azt élik át, hogy végre valaki megfogalmazza az érzéseket, amiket mindig is éreztek, de ők sosem tudtak megfogalmazni. Ez felszabadító számukra, mert a könyv validálja az érzéseiket, így bebizonyosodik, hogy azok jogosak, és ők nem hibásak azért, amit átéltek. A tudat, hogy nincsenek egyedül, hatalmas megkönnyebbülést jelent. Visszaigazolódik számukra, hogy valóban traumatizált gyerekek voltak, és hogy a fájdalmuk nem csupán képzelgés. A felismerés olyan, mint egy diagnózis: amikor nevet kap a probléma, azzal már lehet dolgozni, eltűnik az addig fennálló bizonytalanság.

Kép

Bibók Bea − Fotó: Révai Sára

A könyvben leírtak és az empátia révén mély megértettséget éreznek az olvasók, ugyanakkor fájdalmat is megélhetnek, mert a kötet rávilágít arra, hogy traumatizált gyerekként nőttek fel.

Hogyan lehet önazonos emberré válni? 

Az önreflexióval kezdődik minden. A könyv végén is találhatók feladatok, amelyek segítenek ennek a képességnek a fejlesztésében. A terápia célja is ez, hogy az egyén felismerje: joga van a saját érzéseihez és igényeihez. A folyamat során megtanuljuk, hogy nem mindig a másik ember igényeit kell előtérbe helyezni, hanem lehetőség van arra, hogy a saját életünkkel is foglalkozzunk. Jogosultságot adunk magunknak: megengedhetjük a „sportot”, hogy határokat húzzunk, ha valami nem tetszik. A folyamat része az is, hogy felismerjük, mikor és hogyan kell segítséget kérni, és hogyan dolgozzuk fel a múlt fájdalmait. 

A legfontosabb, hogy az egyén megtanulja, hogyan építheti újra önmagát, hogyan teremtheti meg azt az önazonosságot, amely korábban hiányzott az életéből.

A parentifikált személyeknek meg kell tanulniuk rálátni arra, hogy a párjuk ténylegesen hozzájárul-e a kapcsolatukhoz vagy sem. És ha nem, akkor merjenek változtatni. Képesnek kell lenniük arra, hogy magukra szavazzanak, és ha kell, akkor akár a kapcsolatból is ki tudjanak lépni. Van, amikor a parentifikált felnőtt továbbra is szolgálja a szülőt, azt a szülőt, aki nem küzdötte meg az életközepi válságát, és azt várja el, hogy a már felnőtt gyereke töltse meg az ő életét is – történetekkel, jelenléttel, hiszen a szülő élete kiüresedett.

Ha valamit elloptak, jelen esetben a gyermekkort, az nincs. Mit lehet ezzel a helyzettel kezdeni?

A parentifikáltnak azt a jogot kell megtanulnia, amit gyerekkorában nem tudott megtanulni: hogy lehetnek igényei, hiszen egy kisgyermek énközpontú. Hogy nem bűn, ha magunkra szavazunk, ha tisztában vagyunk a saját igényeinkkel és szükségleteinkkel, amiknek a nagy részét önmagunk is ki tudjuk elégíteni. Azonban a klasszikus gyerekkor, amit elloptak, már nem teremthető újra.

A Média a Családért Alapítványt és a Média a Családért díjat a Képmás magazin alkotóközössége alapította 2007-ben. Az elismeréssel azóta is minden évben a legjobb, a családot a középpontba helyező cikkeket, valamint rádió- és televízióműsorokat jutalmazzák. A rangos szakmai díjat 2016 óta a külhoni magyar sajtó munkatársai is átvehetik. 

Csütörtökön, az Eiffel Műhelyházban tartott díjátadón Média a Családért díjat vehetett át Diós Judit, a Kossuth Rádió Vendég a háznál című műsorának szerkesztő-riportere, valamint Nagy József, a 24.hu újságírója. Míg a rádióműsor a magzati élet értékességét mutatja be, addig az online lapban megjelent cikk egy mélyszegénységben élő, családja bevételeit vérplazmaadással kiegészítő asszony történetét és a plazmaadás hátterét tárja fel. 

A határon túli magyar sajtóban dolgozó újságíróknak szóló külhoni Média a Családért díjat Gruik Zsuzsa, a vajdasági Magyar Szó újságírójának – részben saját élményen alapuló – otthonszülést bemutató riportja nyerte el. 

A Média a Családért díjra jelölt online és nyomtatott cikkekre a korábbi évekhez hasonlóan a közönség is szavazhatott. A hazai megjelenések közül Nyíri Kata Esélyt adók című, a Magyar Katolikus Rádióban elhangzott összeállítását, a határon túli jelöltek sorából Varga Brigitta Holtomiglan, holtodiglan című, a Kárpáti Igaz Szó online felületén megjelent írását és videóriportját tartották közönségdíjra érdemesnek az olvasók. 

Kép

A Média a Családért-díj 2024-es jelöltjei - Kép: Média a Családért Alapítvány

„Tizennyolcadik alkalommal adjuk át a Média a Családért díjat, idén tehát az elismerés nagykorúvá, felnőtté vált. Ma már azt mondhatjuk, hogy társasága van a díjnak – vagyis vannak visszatérő szerzőink, akiket talán éppen a jelölés ösztönzött egy-egy témához való visszatérésre” – mondta Prof. Dr. Aczél Petra, a MOME rektorhelyettese, a Média a Családért Alapítvány kuratóriumának elnöke. A médiakutató szakember hozzátette: a Média a Családért díj tulajdonképpen meghívás arra, hogy a magyar családok életéről gondolkodjunk és beszéljünk. 

„Amint Klebelsberg Kuno vallotta: nemzetünk megmaradása az egyén és a család boldogulásán múlik. A Média a Családért díj idei jelöltjei a születéstől kezdve, a házasságon és gyermeknevelésen át, valamint a nehézségek leküzdésében és a gyász elhordozásában is olyan emberi sorsokat mutatnak be, amelyek elénk tárják nemzetünk mai valóságát. Szemléletformáló írásaik, felvételeik ráirányítják figyelmünket az élet igazi értékeire, amelyeket Magyarország kormánya három szóban foglal össze: Isten, haza, család. Köszönettel tartozunk a díj alapítóinak és a zsűri minden tagjának, hogy felhívják a figyelmet az értékközpontú, a család szerepét erősítő, igényes és továbbgondolásra méltó anyagokra, az pedig külön öröm számunkra, hogy a Külhoni Média a Családért díjjal kifejezhetjük a magyar nemzet határokon átívelő összetartozását” – méltatta Nacsa Lőrinc, a Miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős államtitkára a szakmai elismerést és a díjazottakat.

„Ötödik éve állunk a Média a Családért Alapítvány kezdeményezése mellé, mert hiszünk abban, hogy olyan tartalmak megjelenését ösztönzi a médiában, melyek valódi értéket képviselnek. Családbarát munkahelyként mi magunk is stabilitást és rugalmasságot biztosítva igyekszünk segíteni kollégáinkat a családi élet szervezésében, ugyanakkor ügyfeleinket edukációval segítjük, a családok hatékony együttműködését és kapcsolattartásukat pedig különféle programokkal támogatjuk" – mondta Tóth Zsuzsa, a Telekom Chief People Officere. 

„A Média a Családért díjat évről évre azoknak a kiemelkedő újságíróknak adjuk át, akik elkötelezetten és hitelesen mutatják be a családok életét, kihívásaikat és örömeiket. Ez a díj az újságírók munkáján túl tükrözi azokat az erényeket, törekvéseket is, amelyek a közösségeket összetartják. Ilyenek például a felelősség, az odafigyelés, a hosszú távú gondolkodás, amelyeket bankunk is képvisel működése során és kapcsolatainkban, ügyfeleinkkel és partnereinkkel egyaránt” – mondta Kutas István, a MBH Bank kommunikációs igazgatója. 

„A Média a Családért díjak struktúrája 2025-ben megújul: az elismerésre az idei évtől nem már korábban megjelent cikkekkel, hanem egy adott témát feldolgozó írással vagy rádiós és televíziós riporttal lehet jelentkezni. Az alapítvány a részleteket és a felhívást hamarosan közzéteszi” – mondta el a díj jövőjéről Molnár-Bánffy Kata, a Képmás Kiadó tulajdonosa. 

A Média a Családért díj győztesei összesen 1 millió forintos fődíjjal, valamint egy-egy páros wellnesshétvégével gazdagodtak, a Külhoni Média a Családért díj győztese 1 millió forintos fődíjat kapott, az olvasók által legjobbnak tartott jelöltek pedig 400-400 ezer forint jutalmat vihettek haza. 

A magyarországi Média a Családért díj főtámogatója a Magyar Telekom, a Külhoni Média a Családért díj a Nemzetpolitikai Államtitkárság támogatásával valósult meg. A közönségdíjakat az MBH Bank támogatja, a wellnesshétvégéket a sárvári Spirit Hotel Thermal Spa biztosította. 

A Média a Családért díj zsűritagjai:

• Prof. dr. Aczél Petra, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem rektorhelyettese, a Média a Családért Alapítvány elnöke
• Gáspár Monika, a Librettó vezető szerkesztője, M5 (MTVA)
• Király Eszter újságíró
• Martí Zoltán, az MTVA online igazgatója és a 777 főszerkesztője
• Mohay Bence, az M4 Sport műsorvezetője
• Molnár-Bánffy Kata, a Képmás Kiadó és a SaltComm Branding & PR tulajdonosa  
• Szilvay Gergely, a Mandiner főmunkatársa
• Szám Katalin, a Képmás magazin főszerkesztője

Külhoni Média a Családért díj zsűritagjai:

• Csinta Samu újságíró, közíró (Erdély)
• Dunda György, a Kárpáti Igaz Szó lapigazgatója (Kárpátalja)
• Molnár Judit, a Ma7 médiacsalád főszerkesztője (Felvidék)
• Tóth Lívia, a Hét Nap hetilap megbízott fő- és felelős szerkesztője, a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesületének alelnöke (Délvidék)

Bővebb információ: www.mediaacsaladert.hu

Érzelmileg is több lábon állni

„Akkor találunk igazán önmagunkra, ha megfeledkezünk magunkról – így foglalja össze Dr. Peták István azt a „flow élményt”, ami őt egészen a rákkutatásig repítette. A nemzetközileg elismert tudós úgy érzi, hogy a szülőség mellett az élet más területén is értékteremtő feladata van. „Sok megoldásra váró probléma van a világban, ezek közül egy férfinak egyet érdemes egész életében életfeladatként űznie. Mert akkor tud valamiben a legjobbak közé kerülni, ha nagyon arra fókuszál” – vallja.

A szakember cégével, az Oncompass Medicine Zrt.-vel egy olyan orvosi szoftvert fejlesztett ki, amely segítségével egyre több rákbeteg esetében sikeresen ki lehet választani, melyikükön melyik célzott gyógyszer segíthet a legnagyobb eséllyel. Innovációját világszerte üdvözölték. 

Peták István úgy véli, amikor egy férfi vállalkozást alapít, nem csak a profit a célja – ezért is jó szó a vállalkozás, hiszen az alapítója egy feladat elvégzésére vállalkozik.

Ahogy Gábor Dénes mondta: az innováció lényege, hogy megjósolni nem tudjuk a jövőt, de kitalálni igen. Peták szerint az is fontos, hogy a férfi érezhesse, a megbecsülése nem attól függ, hogy az üzleti életben sikeres-e, mert az elviselhetetlen terhet róna rá. 

„Édesapám tanította: a cél, hogy egy férfi érzelmileg is több lábon álljon. Hivatás, család, hobbi/baráti kör – és ha bármelyik területen bármi gond adódna, stabilan megállunk a másik kettőn. De mindennél lényegesebb a család kiegyensúlyozó szerepe, hogy bele ne bolonduljunk a világmegváltó terveinkbe.”

Önállóan gazdálkodni az idővel

Molnár Ferenc évtizedekkel ezelőtt hivatásos fotósként kezdte, majd édesanyja, Ilcsi néni nyomdokain haladva az Ilcsi Szépítő Füvek Kft. tulajdonos-ügyvezetője lett. Onnantól minden idejét vállalkozásának és népes családjának szentelte.

Öt saját gyermeke mellett második felesége két fiát is sajátjaként nevelte fel. Azt mondja, akkor sem volt egy pillanatig sem pénzkérdés számukra a gyermekvállalás, amikor még nem éltek jómódban.

„A fotós időszakomban csórók voltunk, mint a templom egere, ám sosem volt kérdés, szülessen-e újabb gyermekünk. Igaz, nem menő márkaboltokban vettük a méregdrága rugdalózókat, amiket aztán két hét alatt kinőttek a kicsik, hanem az akkori Gólya ruhabizományi áruházba jártam egy cetlivel, amire a feleségem felírta, hogy miből mekkorát hozzak. Könyékig, vállig turkáltam a használt ruhák között, mégis az összes fiam felnőtt, és – bár én is 185 centi vagyok – mindegyik legalább fél fejjel magasabb lett nálam!”

Molnár Ferenc kiemeli, hogy vállalkozóként sem tölthet több időt a családjával, mint mások, inkább másképp tölthet időt velük. „Volt, hogy ősszel és tavasszal bemutató-körutak miatt még hétvégente is alig láttak, cserébe viszont az iskolai szünetek idején többet voltam mellettük, mint egy munkahelyi alkalmazott az éves szabadságai terhére. Egy vállalkozó 24-ből 24 órát dolgozik, ha nem is krampácsol az üllőn vagy reszeli a fát, az agya mindig jár. Ez viszont bizonyos önállóságot, szabadságot is biztosít neki. Hangzatos, hogy nincs főnököm, mert én vagyok a saját magamé, de épp ezért erőn felül hajtom magam. Nem kívánok másnak olyan főnököt, amilyen én vagyok magamnak! Nyilván azért csináljuk ezt, mert megtaláljuk benne a számításunkat.

Emberileg, családilag, lelkileg talán jobban beilleszthető egyesek életébe ez a létforma.

Míg egy alkalmazott kiblokkol, és utána – de csak utána – a családjáé lehet, mi magunk gazdálkodunk az időnkkel” – árulja el a (nem is olyan nagy) titkot, ami neki a családfőszerepre is elég teret hagyott. 

Kép

A kép illusztráció − Forrás: Rawpixel

Empátia, szenvedély és korlátok

„A legfontosabb az életben a család, nem a siker meg a vagyon, hanem ez emberi kapcsolatok, amiknek a magja a házasság meg a gyerekek. Ha mindez harmonikusan működik, az az ember munkáján látszik meg először, hiszen mindjárt jobb döntéseket fog hozni, könnyebben lesz empatikus másokkal – vallja Semsei Rudolf, a Budapest Party Service catering-szolgáltató vállalkozás és a Vakvarjú étteremcsalád tulajdonos-ügyvezetője, négy gyermek édesapja. „Ha otthon minden tökéletes, akkor a cégnél is – jelenti ki. – Persze fontos, hogy tulajdonosként szenvedélyesen szeressem a cégemet is, mert az is a szívem-lelkem egy pici része. Ezt pedig a családomnak kell elfogadnia.

A hivatást is a szerelemhez szoktam hasonlítani, mert mikor vagyunk nagyon szenvedélyesek? Amikor szerelmesek vagyunk. Mindjárt maximalisták leszünk, férfiként is illatszereket válogatunk, órákig fogalmazzuk a szerelmesleveleket. Ahogy Gary Chapman írta: meg kell találni a másik ember szeretetnyelvét, hogy ő legyen a középpontban, ne mi. Ez a mi szakmánkban a vendég, az ő gondolatait kell kitalálnunk. Ha neki más a jó, mint nekünk, akkor is dolgozunk a boldogságáért.”

„Ahogy az üzleti életben, úgy a párkapcsolatban és az élet más területein is érdemes folyamatosan képezni magunkat, hogy rájöjjünk, a másik mire vágyik igazán” – vezet le egy fontos párhuzamot.

Majd a gyermeknevelés kapcsán egy másik sikeres vállalkozó, Csányi Attila, a Bonafarm Csoport vezérigazgatójának szavait idézi, aki szerint a gyerekkori korlátokból lesznek idővel a felnőttkori kapaszkodók. „Tudnunk kell korlátokat adni a gyerekeknek – még ha kamaszként át is fogják lépni, ugrani őket –, ez mutatja meg nekik az utat a jövőbe, és később, amikor benő a fejük lágya, átértékelve a családban átélt élményeket, nagy segítségükre lehet” – következtet Semsei.

Várni, örülni, megtanulni kikapcsolódni

„Egy boldog párkapcsolat legfontosabb pillére, kulcsa a nő – ez már Sütő Zoltán, a Griff Collection divatipari hálózat alapító tulajdonosának, két gyermek édesapjának az álláspontja. – A feleségemmel hamar egymásra éreztünk, kiderült, mennyire hasonló a látásmódunk, az érdeklődésünk, az ízlésünk. Szerettük a szépet és a jót, szerettünk együtt célokat kitűzni és megvalósítani. Mire jöttek a gyerekek, kiszórakoztuk, kiutaztuk magunkat, így igazi örömforrásként vártuk őket, rájuk tudtunk fókuszálni. Főleg, hogy egészségügyi okból is sokáig kellett várnunk Olivérre, aki 1993-ban született, és akivel – talán pont, mert annyira vártuk – igen bensőséges kapcsolatunk alakult ki. Most, hogy már felnőtt, tapasztaljuk, hogy valamit mégiscsak jól csinálhattunk, annyira szeretet- és családcentrikus lett. Akárcsak Olívia: mindketten kettőnkből vannak, a saját tulajdonságainkat látjuk viszont bennük.”

Sütő Zoltán szerint egy vállalkozó számára, ha jól szervezi az életét, és megfelelő a személyisége is, első kell, hogy legyen a család, amely egy pillanatig sem láthatja kárát annak, hogy „apa dolgozik”.

„Mondjuk én különlegesen munkabíró vagyok. De legalább ennyire motivált, hogy lássam, amint a gyermekem az első lépését megteszi vagy először eltalálja a labdát. Tökéletesen össze tudtam mindezt hangolni, sőt odavissza hatott egymásra a kettő: a gyerekek tanítottak meg igazán kikapcsolódni.”

Kép

A kép illusztráció − Forrás: Rawpixel

Önfeláldozás helyett példamutatás

Peták Istvánnal indítottunk, térjünk vissza az ő gondolataihoz. Az orvos ugyanis elismeri: nem mindig tudott annyi időt tölteni a szeretteivel, amennyit szeretett volna, de igyekezett két lányának mindent megadni. „Amikor keveset voltam velük, mert késő éjszakákig dolgoztam, azzal nyugtattam magam, hogy hat év alatt legalább felolvastam nekik esti meseként elejétől a végéig a Harry Pottert. És talán kaphattak tőlem egy példát is. Nem jó, ha egy gyerek azt érzi, a szülei feláldozták magukat érte, vagy hogy a felnőttek feladata szenvedni a gyerekükért. Mi a szüleinknek örökké a gyerekeik maradunk, ám a feleségünknek a férje, a gyerekeinknek az apukája leszünk. Közben van hivatásunk is. Ezek mind mi vagyunk, a gyermeknek is látnia kell, hogy ebből csak egyik szerep a szülői. De jó, ha ismeri a többit is, és ő is jó akar majd lenni mindegyikben!

„Ha látja, milyen boldog vagyok a hivatásomban, az arra inspirálhatja, hogy ő is megtalálja ugyanezt a munkájában is.”

A szakember végül összehasonlítja élete két főszerepét, majd személyes példával illusztrálja az ideális családfői attitűdöt. „Amikor azt kérdezik, mi ad erőt a rákkutatáshoz, hisz nem tudhatom előre, lesz-e sikerélmény, azt felelem: nincs választásom, nincs olyan verzió, hogy ne próbáljam meg. Az apasággal is így voltam: meg kell próbálni, meg kell oldani. Egyszer kirándultunk édesapámmal, és megharapott egy kutya. Nem tudtuk, veszett-e, és pont 10 napra rá belázasodtam. Apukám mondogatta, semmi baj nem lesz, de azért elmegy orvoshoz, és kicammogott. Ahogy becsukódott mögötte az ajtó, láttuk az ablakból, hogy már rohan. De felénk azt mutatta, nyugi van, mert mi értelme lett volna kimutatni a félelmét?”

(A cikk forrásai: a szerző által a Kismackó Alapítvány és a Férfiak Klubja felkérésére az Egy kapitány, két fedélzet – Vajon a vállalkozó apukáknak könnyebb? című 2020-as kiadványhoz készített mélyinterjúk.)

Január 7. óta – immár több mint két hete – pusztít a tűzvész Los Angelesben, amelynek a magja feltehetően a Pacific Palisades-ben, a Piedra Morada Drive mögötti erdőben van. A meleg levegő, a szárazság és a hirtelen jött, akár 100 km/órát is elérő Santa Ana szél keltette extrém körülmények kedvező feltételeket teremtettek a tűz villámgyors terjedésének, így egész Los Angeles megyében rövid időn belül négy helyen – Palisades-ben, Eatonben, Kenneth-ben és Hurstben is lángokba borultak az utcák. 

Egy napja a Santa Clarita melletti erdő is kigyulladt, az oltás még folyamatban van, de a példa nélküli szárazság nem könnyíti meg a szakemberek munkáját.

A katasztrófa okozta károk egyelőre felmérhetetlenek, nem csupán azért, mert a tűz elérte a Getty Villát is, sőt számos természeti kincs, erdő és park veszett oda, hanem azért is, mert személyes sorstragédiák ezrei húzódnak meg a lángok mögött: leégett házak, elhunyt barátok vagy rokonok, evakuált családok... Azt már pontos kárfelmérés nélkül is tudni lehet, hogy több mint 15 ezer lakást pusztított el a tűz, 200 ezer embernek kellett elhagynia az otthonát, az elhalálozottak száma pedig 27. A legfrissebb adatok szerint 31 eltűnt személyt keres a rendőrség. 

A katasztrófának koránt sincs még vége – a tüzet több mint 60 százalékban sikerült már visszaszorítani, de a Los Angeles-i lakosok addig nem lélegezhetnek fel teljesen, amíg maradtak élő tűzmagvak, megbúvó parazsak… Los Angeles megye hatalmas területen fekszik – kicsivel több mint huszonháromszor nagyobb Budapestnél –, így szerencsére van olyan része, amely most is teljesen biztonságos, ahonnan még a füst sem látható; idekerültek az evakuált lakosok is. 

Az a terület, amely már a tűz martalékává vált, hozzávetőleg Debrecen méretével azonos.

Los Angeles nemcsak a magyar turisták, hanem a kivándorlók körében is kedvelt hely, így a tűzvész közvetett vagy közvetlen módon számos kint élő magyart érint. Közülük néhányat mi is felkerestünk, hogy meséljenek a kialakult vészhelyzetről.

A katasztrófavédelem profi, de a pánikot nehezebb oltani, mint a tüzet 

Simon Dóra hat éve költözött ki a Santa Monicán belül található Sawtelle-be, amely a tűz kiindulópontjától mindössze hét mérföldre található. Dóra elmondása szerint a jelenlegi apokaliptikus helyzet minden korábbival összehasonlíthatatlan.

„Bár nem voltunk a közvetlen veszélyzónában, és nem evakuáltak minket – meséli Dóra –, a tűz kitörésekor úgy döntöttünk, hogy a lehető leghamarabb elhagyjuk az otthonunkat. Ekkor Santa Monica lakosságának nagy részét már evakuálták. Összepakoltunk, és néhány éjszakára a barátainkhoz költöztünk, akiknek a lakása egy jóval biztonságosabb városrészben található. Amikor eljöttünk, valóságos világvége-hangulat volt. 

A tornácunkról látni lehetett az égő Palisades-et, a szél rettenetesen fújt, és közvetlenül a lakásunk mellett egy fákkal körbevett villanyoszlop is szikrázott, majd hirtelen ki is gyulladt.

Napokig nem volt áram.”

A katasztrófavédelem transzparens kommunikációja valamelyest oldotta a pánikhangulatot. Dóra elmondása szerint a Watch Duty nevű applikáción folyamatosan követhető az aktív tüzek száma, a szél erőssége, a szélirány és a tűz terjedési irányának változása. „Mivel úgy ítéltük meg, hogy most már eléggé biztonságos a környék ahhoz, hogy visszaköltözzünk, már a saját lakásunkból jelentkezem. Ugyanakkor voltak kritikus napok, amikor percenként érkeztek az üzenetek a telefonomra, hogy álljunk készenlétben a csomagokkal, dokumentumokkal és kisállatokkal, mivel bármikor bekerülhetünk az evakuációs zónába. Amikor a tűz miatt térerő sem volt, egy rendőrautó ment körbe, és hangosbemondóval szólította fel a veszélyeztetetteket, hogy haladéktalanul hagyják el a lakásukat. Szerencsére mi végül nem kerültünk bele az evakuációs zónába, de a biztonság kedvéért a bőröndök még mindig össze vannak készítve.”

Kép

Fotó forrása: Profimedia − Red Dot

Dóra szerint az extrém körülményekhez képest a katasztrófavédelem profi módon kezelte a helyzetet, bár a tűz akkora méreteket öltött, hogy Kanadából és Mexikóból is érkezett már erősítés, Altadenában pedig már civilek is segédkeznek a törmelékek elhordásában és a terültetek megtisztításában. 

Az este és reggel hat közötti idősávban még mindig él a kijárási tilalom, és a magas fokú légszennyezettség miatt a maszk használata is erősen ajánlott, mivel a szél nemcsak a tüzet viszi tovább, hanem az utána maradt hamut is, ami beborítja a környéket. 

A magyar turisták a tűz ellenére is bátran utaznak

Tóth Mária Los Angelesben dolgozik a magyar turisták közkedvelt idegenvezetőjeként. Mivel a tűz a hegyek aljában keletkezett, és a tengerparton található lakóterületek felé indult el, a sík terepen fekvő Hollywood és környéke, ahol Mária is él, biztonságban van, ezen a területen a pánik is kevésbé észlelhető.

„Jó látni, hogy egy ilyen katasztrófa egy ekkora megapoliszt is össze tud fogni – mondja Mária. – Ugyanis rengeteg ember végez önkéntesmunkát. A tűz közelébe nyilván senkit sem engednek, de nagyon sok magánszemély ajánlotta fel a lakását az evakuált régiókból érkezőknek. A menekültközpontokban is rengeteg az önkéntes, akik ételt, ruhát vagy pelenkát osztogatnak.”

A Máriával való beszélgetésből az is kiderült, hogy az emberek többsége veszélyzónától függetlenül meg volt ijedve, a turistalátványosságokat körbevevő sztrádák teljesen kiürültek egy időre. Ám a magyarok ennél jóval bátrabbnak bizonyulnak, mivel Mária vendégei egyelőre nem mondták vissza az Egyesült Államokba tervezett utakat. 

Az idegenvezető azonban mindenkit figyelmeztet, hogy mielőtt kiutazik, lehetőség szerint előre tájékozódjon, hogy melyik környékek látogathatók. 

A katasztrófaturizmust és a balesetveszélyt elkerülve ugyanis a leégett területek csak a kárfelmérés céljából érkező, lakcímkártyával rendelkező magánszemélyek számára elérhetők. Nekik is csak akkor, ha a terület már teljes mértékben biztonságosnak van nyilvánítva, hiszen egyetlen észrevétlenül megbúvó szikra is újabb tüzet lobbanthat fel, nem beszélve a romos épületek veszélyeiről.

Kép

Fotó forrása: Profimedia − Red Dot

Szakértővel a tűz nyomában

Ahhoz, hogy megértsük a tűz villámgyors terjedésének okait és a világszerte dúló, egyre gyakoribbnak tűnő természeti katasztrófák hátterét, szakembert kérdeztünk. Lakatos Mónika, a HungaroMet éghajlatelemző munkatársa mesél nekünk az időjárás szélsőséges ingadozásairól és a változó tendenciákról, extremitásokról.

Az USA Nemzeti Óceán- és Légkörkutatási Hivatala (NOAA) közlése szerint a tavalyi esős évszak Los Angeles térségében az átlagosnál csapadékosabb volt, ami lehetővé tette, hogy a növényzet nagyra nőjön és megerősödjön. 

Ezt követően azonban az esős évszak végétől egy nagyon száraz időszak következett, amitől a viszonylag dús növényzet rendkívül kiszáradt, és bőséges éghető anyagot biztosított a tüzek terjedéséhez. 

A jellegzetes kaliforniai Santa Ana-szelekkel együtt ezek a tényezők „tökéletes” feltételeket teremtettek a katasztrófához. A Santa Ana-szelek, vagyis a hegyen fújó erős szelek forróságot és rendkívül alacsony páratartalmat okoznak, így tovább szárítják a talajt és a növényzetet.

Az éghajlatváltozás jelentősége

Az éghajlatváltozás az elmúlt két évtizedben kulcsszerepet játszott az Egyesült Államok nyugati területein a tűzvészek kockázatának és a leégett terület nagyságának növekedésében. Az erdőtüzek kialakulását több tényező befolyásolja, például a hőmérséklet, a levegő páratartalma, az éghető anyagok: fák, bokrok, fűfélék és az avar nedvességtartalma. Mindezen tényezőkre közvetlenül vagy közvetve hatással van az éghajlatváltozás. 

Az Amerikai Egyesült Államok nyugati részén a tűzvészek természetes részét képezik az ökoszisztéma körforgásának, ám az utóbbi évtizedekben intenzitásuk és gyakoriságuk riasztó mértékben megnőtt. 

Az NOAA által végzett kutatások szerint az éghajlatváltozás a fő oka a tűzkockázat növekedésének ebben a térségben. 

Bár az időnként előforduló hűvösebb és csapadékosabb időszakok enyhülést hoznak, a hőmérséklet emelkedése miatt a gyakoribb és intenzívebb erdőtüzek és az elsivatagosodás veszélye továbbra is fennáll.

A tűzvészek gyors növekedésének fő oka, hogy növekszik a légkör „szomjúsága”, vagyis a párologtatóképessége. A páraéhes légkör több nedvességet von el a talajból és a növényekből, ami növeli az éghető anyagok gyúlékonyságát, valamint csökkenti a folyók vízhozamát és a víztározók szintjét, ami megnehezítheti az oltást. Korábbi kutatások már kimutatták, hogy az elmúlt évtizedekben a légkör páraéhségének gyors növekedését részben az üvegházhatású gázok emberi kibocsátása által okozott éghajlatváltozás idézte elő.

Nemcsak azt tudjuk, hogy a 2020 és 2022 között pusztított erdőtüzeknek az éghajlatváltozás volt a fő oka, hanem azt is, hogy a leégett területek nagysága is jóval nagyobb lett a korábban átlagosnak mondható évi 1,2 millió hektárnál. Az ebben az időszakban tapasztalt pusztító erdőtüzek próbára tették a tűzoltókat, mivel több hatalmas tűz hónapokig is égett, egész települések égtek le. A kaliforniai Sierrában és Coloradóban, a Sziklás-hegységben a lángfrontok parazsat dobáltak át a hegyvonulatok gerincén, több kilométernyi sziklás és gyúlékony terepen keresztül, amire addig nem volt példa.

Az éghajlatváltozás melegebb és szárazabb körülményeket teremt, ami hosszabb és aktívabb tűzszezonokhoz vezet már napjainkban is. 

Az Egyesült Államok nyugati területeinek nagy részén az éghajlati modellek azt vetítik előre, hogy az évi átlaghőmérséklet egy Celsius-fokos emelkedése egyes erdőtípusoknál hétszeresére növelheti az évente leégett átlagos területet. 

Az Egyesült Államok délkeleti részén is nő a tűzveszély, és hosszabb tűzszezon várható. A kutatók szerint 2060-ra a villám gyújtotta erdőtüzek által felégetett terület akár 30 százalékkal is növekedhet 2011-hez képest. 

2023 után 2024 is rekordmeleg év volt földi átlagban 

A szélsőséges időjárás 2024-ben új, veszélyes méreteket öltött. A tavalyi magas hőmérsékletek világszerte könyörtelen hőhullámokat, aszályokat, erdőtüzeket, viharokat és árvizeket okoztak, ami több ezer ember halálához vezetett, és milliókat kényszerített arra, hogy elhagyják az otthonukat. A szélsőséges időjárás e kivételes éve megmutatja, hogy az emberi tevékenység miatt is bekövetkező, 1,3 Celsius-fokos felmelegedés már most is mennyire veszélyessé teszi a mindennapi életet.

Hétköznapi csodatevő

A Köztünk élő angyalok-ban a kétszeres Oscar-díjas Hilary Swank egy louisville-i (Kentucky állam) fodrászt alakít, aki nappal frizurákat készít másoknak, esténként pedig italokat magának, ugyanis alkoholista.

A színésznő a karaktert édesapja halála után öt hónappal kezdte el megformálni, azt követően, hogy amíg a tüdőtranszplantáción átesett férfit ápolta, három esztendőt is a kameráktól távol töltött.

Ennek a bevezetőben említett Michelle Schmitt történetét tekintve különös jelentősége van.

A filmben ugyanis a Sharon nevű fodrásznő egy anonim alkoholisták találkozójáról kisétálva a boltban meglátja egy újság címoldalán az ötéves Michelle-t, aki nem elég, hogy épp most veszítette el súlyos betegség miatt az édesanyját, maga is sürgős májátültetésre vár. Sharon a kislány felkarolásában egy önmagán – és az italon – túlmutató célt talál, ezért jótékonysági hajvágást szervez a szalonjában, amelynek bevételével bekopog a nagybeteg Michelle meglepett édesapjához. 

A felesége halála és a kisebbik lánya betegsége miatt összetört, a kórházi költségek kapcsán anyagi csődbe is sodródott férfi először bizalmatlanul fogadja a látogatót, de nincs abban a helyzetben, hogy végképp visszautasítsa a segítségét. Már csak azért sem, mert Sharon – ahogy saját maga fogalmaz – „sok dologban erős, de a nem-ek elfogadása nem tartozik ezek közé”.

„Egy káosz” – jellemzi a férfi a nőt, „Máris illik közénk” – nyugtázza édesanyja, Michelle nagymamája, aki úgy véli, a fodrásznő betoppanása válasz a keresztény közösségbe járó család imáira.

Annál is inkább, mert a gyógyulófélben lévő alkoholista „angyalnak” innentől személyes küldetésévé válik a kislány életének megmentése. Az elhivatottságra további nyomós oka is van: ő maga a saját fiától elhidegült, hiába igyekszik újra közel kerülni hozzá. „Sajnálom azt a kislányt. Nem azért, mert beteg, hanem, mert a te segítségedre számít” – így vélekedik édesanyjáról a fiú. A nő innentől még inkább minden követ megmozgat, hogy anyaként és csodatevőként is bizonyítsa alkalmasságát.

Kép

Hilary Swank a film egy jelenetében

Mélyen hívő akciósztár

A Sharon karakterével szinte eggyé olvadó Hilary Swank partnere a filmben az apa szerepében némi meglepetésre az az Alan Ritchson, akinek a karja akkora, mint másnak a combja, és akit éppen ezért főleg akciósztárként (elsősorban a Reacher sorozatból) ismerhetünk. Ha viszont a színész múltjába és jelenébe tekintünk, rájöhetünk, hogyan kerül az alapvetően hívő – de az őt ért csapások miatt épp kételkedő – apa szerepébe.

Ritchson ugyanis mélyen vallásos katolikus családban nőtt fel, ám fiatal modellként szexuális zaklatás áldozata lett, amit egy híres fotós követett el vele szemben. 

Emiatt a férfi néhány éve megpróbált öngyilkos lenni: felakasztotta magát a háza padlásán, ám mielőtt megfulladt volna, izomerejének köszönhetően sikerült felhúzódzkodnia és megmenekülnie.

Ezt követően fordult újra a hit felé, amelytől korábban a szórakoztatóipar világában eltávolodott.

„Mindig azért imádkozom, hogy Isten oly módon avatkozzon be az életembe, hogy az út, amelyen járok, összhangba kerüljön az ő akaratával” – vallotta. És ezt annyira komolyan is gondolja, hogy két évvel ezelőtt InstaChurch néven saját YouTube-csatornát indított, ahol – szigorúan politikamentes – videókat tesz közzé a Bibliáról és ahhoz kapcsolódóan mindennapi életéről, munkáiról. „Azért vagyok keresztény, mert Jézus arra hív minket, hogy mindhalálig szeressünk másokat” – hangzik a vallási ars poeticája, azt pedig hatalmas dolognak tartja, ha Krisztus nevét az emberek a mozikban is hallhatják.

Kép

Alan Ritchson a filmben

Egyszerre erősek és gyengék

És itt értünk vissza a Köztünk járó angyalok-hoz, amely a louisville-i keresztény közösség összefogását is megmutatja – de nem hangsúlyozza túl – a beteg Michelle-ért. Arról is szól ugyanakkor, hogy isteni beavatkozás nélkül is lehet olyan erős egy közösség, hogy a látszólag lehetetlent is lehetővé fordítja.

Hát még, ha mindehhez hozzávesszük, hogy azok a valós események, amelyek alapján a film készült, három évtizeddel ezelőtt történtek, amikor az az összefogás, amelyet a fodrásznő kezdeményezett a kislány megmentéséért, még nem alapulhatott interneten, közösségi médián – mégis megszületett.

Hilary Swank és Alan Ritchson párosa azért lebilincselő a filmben, mert mindketten egyszerre erősek és gyengék. A nő küzd a démonaival, függőségével és fia elutasításával, miközben elsöprő lendülettel szerez meg minden támogatást egy jó ügyhöz. A férfi pedig hús-vér izomkolosszusként döcög jobbra-balra az otthonában, ahol minden a feleségére emlékezteti, és ahol halomban hevernek a befizetetlen számlák. Azaz hiába erős fizikailag, ha az élete történései lélekben – érthetően – a padlóra küldték, hiszen úgy érzi, képtelen volt megvédeni szerelmét és kislányát az alattomos betegség pusztításától.

Mindketten úgy keltenek bennünk rokonszenvet, hogy közben tele vannak hibákkal és szorongással, de épp ezekből keletkezik az az érzelmi erő, amely a nézőt is magával rántja az események sűrűjébe. A kontrasztot jól szolgálja az a különbözőség is, hogy a nő harsány, szókimondó, nem ismer határokat, a férfi pedig csendes, zárkózott, ami a családtagjaiért vívott küzdelmét – Sharon nélkül – korlátok közé szorítaná. Abban, hogy ők a bajban találkoznak, mégis van egy megmagyarázhatatlan sorsszerűség.

Velünk is megtörténhet

Őket és gyermekeiket figyelve nekem eszembe sem jutott, hogy a filmes eszközök giccsességén vagy a megvalósítás sziruposságán fanyalogjak.

Inkább olyan kérdések kezdtek foglalkoztatni, hogy például kell-e csoda ahhoz, hogy kijussunk, netán mást kijuttassunk egy őrülten nehéz helyzetből, vagy elég az empátia és a kitartás.

Meg hogy a mai megosztott világban is vannak-e még ügyek – úgy mint voltak ezek szerint 1994-ben –, amelyek mentén az emberek képesek mindent félretéve összetartani.

A Köztünk élő angyalok nem egy újabb történet arról, hogy egy sérthetetlen hős megmenti a világot. Ebben esendő, sérülékeny emberek igyekeznek túlélni és ebben másokat is segíteni. Itt az akciósztár – aki épp csak külsőre az – sem képes azzal megoldani a bonyodalmat, hogy leüt valakit vagy felrobbant valamit. Ezek az események bárhol a világban megtörténhetnek, ahogy az USA-ban meg is történtek. Azt leszámítva például, hogy a fodrásznő a valóságban nem küzdött a filmbeli démonaival, vagy nem azokkal küzdött. Michelle későbbi sorsát most nem spoilerezném el, bár az internetről kideríthető.

A mai vizuálisan lenyűgöző, de tartalmilag leegyszerűsített sikerfilmek mellett ez az alkotás nem hoz semmi korszakalkotót a filmiparnak, de üzenetével sokunkat inspirálhat. Éppoly tökéletlenül emberi, ahogy a főszereplői és mi, nézői is azok vagyunk. Előbbiek közül különösen Swank alakítása vonzza a figyelmünket, mert azt hinnénk, kiszámítható lesz, mégis folyamatosan meglep. A történet pedig önmagában friss levegő egy olyan korban, amely egymás ellen fordít ahelyett, hogy összekötne.