„Nem cselekedni annyi, mint cselekedni” – így gondolkodott Dietrich Bonhoeffer a vallás nélküli kereszténységről

A hit tudományától a cselekvésig 

Dietrich Bonhoeffer, a teológiai radikalizmus és a közéleti kereszténység elkötelezettje, a Hitvalló Egyház mozgalmának meghatározó alakja és mártírja volt. A hittől távol álló porosz orvos-pszichiáter professzor apa fiaként 1906-ban született a sziléziai Breslauban. Evangélikus lelkésznek készült, a Tübingeni Egyetemen tanult teológiát 1927-ig, majd Berlinben doktorált, ahol főleg az ünnepelt liberális hittudós, Adolf von Harnack hatott rá. 

Magántanári kinevezést nyert a berlini teológiai fakultáson, 1930-ban egy évet az USA-ban, a Szövetségi Teológiai Szeminárium növendékeként töltött, ahol a társadalmi kérdések iránt élénken érdeklődő hittudós, Reinhold Niebuhr volt a témavezetője. Hazatérve 1931-ben avatták lelkésszé Berlin Tiergarten kerületének gyülekezete számára. 

Már ekkor ellenszenvvel és aggodalommal figyelte a nemzetiszocializmus előretörését, agresszív nacionalizmusát, a háborús készülődését. 

Adolf Hitler hatalomátvétele után pedig Karl Barth szellemében egy rádióbeszédben az új rendszer elutasítására szólította fel a híveket. A következő két évben Angliában élt, két londoni német lutheránus egyházközség lelkipásztoraként szolgált. Hazatérve részese lett az egyházon belüli, a rendszert támogató Deutsche Christen mozgalom és az ellenállásra buzdító Hitvalló Egyház közötti harcnak.

Kép

Bonhoeffer olaszországi barátaival a Wermacht berlini börtönében 1944 nyarán − forrás: Profimedia − Red Dot

Életpélda és életmű 

A Barmeni Teológiai Nyilatkozat mellett kiállva, azt az elvet képviselte, hogy az egyház feje Krisztus, nem pedig Hitler, ezért távoznia kellett Berlinből, a Hitvalló Egyház titkos finkenwaldei szemináriumának lett a vezetője. A hivatalos egyház a következő évben visszavonta tanítási engedélyét, egy évvel később a titkos szemináriumot a Gestapo bezáratta. Ekkor városról városra vándorló illegális szemináriumot szervezett, és baráti kapcsolatok révén munkatársa lett egy Hitler ellen szerveződő ellenállási csoportnak az Abwehr – a Wilhelm Canaris admirális által vezetett katonai titkosszolgálat – kötelékében.

A háború alatt, miközben hivatalos publikációs tilalom sújtotta, futárszolgálatot látott el, angol kapcsolatait állította az ellenállás szolgálatába, gyakran utazott Skandináviába titkos megbízatásokkal, részese volt zsidókat mentő akcióknak. 

Bonhoeffert 1943-ban illegális külföldi kapcsolatok és kémkedés gyanújával letartóztatták. Másfél évet töltött a Berlin mellett lévő tegeli katonai fegyházban. 

Az 1944-es sikertelen Hitler elleni merénylet után, amikor az Abwehr érintettségére fény derült, Bonhoeffer neve is előkerült mint aki tudott az összeesküvésről. Az elhibázott merénylet után a Führer valóságos hajtóvadászatot indított, és halállal büntette azokat, akikről feltételezhető volt, hogy tudtak az ellene tervezett gyilkosságról. A perek sorozata 1944 augusztusában kezdődött, a vádlottakat a statáriális bíróság a Gestapo által beterjesztett „bizonyítékok” alapján halálra ítélte. 

A tisztogatás során hétezer embert tartóztattak le, majdnem ötezret ki is végeztek. Dietrich Bonhoeffert 1944 őszén a buchenwaldi, majd a flossenbürgi koncentrációs táborba szállították, és 1945 áprilisának elején halálra ítélték. Heinrich Himmler személyes utasítására az ítéletet április 9-én hajtották végre. Vele együtt az Abwehr volt főnökét, Wilhelm Canarist és helyettes vezetőjét, Hans Oster tábornokot is felakasztották. 

Bonhoeffer politikai, közéleti szerepvállalása mellett jelentős, Karl Barth gondolataihoz sok szálon kapcsolódó, ám vele vitába is szálló életművet alkotott. A Szentek közössége című korai munkájában a dialogikus perszonalizmus elvei szerint az emberi személyt Istennel mint személlyel való kapcsolatában igyekezett megragadni. Ez az én-te kapcsolat romlott meg Ádám bűne által, hogy Krisztusban és az általa alapított egyház személyes közösségében álljon helyre. 

Ugyanezt a perszonális filozófiai gondolatot építette tovább következő munkájában, a Cselekedet és létben.  

Az egyház lényege című művében pedig a látható és a láthatatlan egyház közötti hagyományos reformátori megkülönböztetés tarthatatlanságát állította, egy olyan egyházkép szellemében, amely szerint az egyházi közösség létezésének alapja nem csupán az asztalközösség, de a hitvallás közössége is. A Követés című írásában megfogalmazta, hogy Krisztus követése a közösséghez tartozás és a személyes felelősség vállalása révén teljesíti ki az Isten iránti engedelmességet. 

Már a háború éveiben, 1939–1943 között született meg Bonhoeffer Etika című művének kézirata. E mű alapgondolata a dialektikus és a liberális teológiával való polémia volt. Míg a dialektikus teológia az isteni igét mint az ember feletti ítélet forrását tekintette alapvetőnek, addig a liberális teológia a teremtés rendjéből igyekezett levezetni a maga Isten- és emberképét és világértelmezését.

Bonhoeffer ezekkel a megközelítésekkel szemben az ember morális létezésének alapjaként a Krisztus fősége alatt álló és eljövetelére nyitott, ítéletére váró világ egységét állította. Krisztus teremt egységet a teremtés és az ítélet között, módot adva arra, hogy az ember a világban értelmezze önmagát, önértelmezésének teljessége azonban csak Isten által válik teljessé. Ez az alapja annak, hogy az ember él, munkálkodik, cselekszik a világban, tetteit amolyan Isten által rendelt vagy Istent helyettesítő cselekvésekként hajtva végre. 

Kép

Bonhoeffer portréja − forrás: Profimedia − Red Dot

Bonhoeffer legnagyobb hatású műve a börtönben írt feljegyzéseiből halála után összeállított műve, az Ellenállás és megadás, más címen Levelek és írások a börtönből. 

Fő témája a keresztény hit és a szekularizáció, az elvallástalanodás, amelyből számára Barth gondolatát folytatva egy vallás nélküli kereszténység víziója bontakozott ki.

A vallás nélküli kereszténység 

Az általa rögzített alaphelyzet szerint „az ember megtanulta minden lényegi problémáját anélkül megoldani, hogy az Istennek nevezett munkahipotézishez folyamodna”. Vallás utáni korban élünk, de nem kereszténység utáni korban, hiszen ma is elevenen él a kérdés: Kicsoda Krisztus a modern ember számára? 

A vallás, amely eltűnőben van a világból, az emberi elme konstrukciója csupán, szemben a hittel, amely az Igéből, Isten üzenetéből fakad, és minden embert megszólít, döntés elé állít. Krisztus vallás nélkül és valláson kívül szól az emberekhez, amiből az következik, hogy a kereszténység nem vallás, kívül van azon, amit hagyományosan vallásnak mondunk.

„A keresztény lét nem jelent kitüntetett módon vallásos létet, hanem emberlétet jelent, nem egy embertípust, hanem az embert teremti meg bennünk Krisztus. Nem a vallási aktus jelenti a keresztényt, hanem a részvétel Isten szenvedésében a világ életében. Jézus nem egy új valláshoz hív, hanem az élethez.” 

A kereszténység lényege nem a parancsoló és ítélő Isten képzetében van. 

„Ebben áll a döntő különbség a kereszténység és az összes többi vallás között. Az ember vallásossága oda vezet, hogy kétségbeesve tekint Isten hatalmára a világban: Isten Deus ex machina. A Biblia viszont Isten erőtlenségéhez és szenvedéséhez vezeti az embert. Csak a szenvedő Isten segíthet.”  

A modern világban azonban a vallás nélküli, vallás utáni kereszténységnek újra kell fogalmaznia magát. Nagykorú ember számára a lét értelméről, a végső dolgokról, a feltámadásról, a megváltásról csak az élet szeretete közegében, a bibliai üzenet egzisztenciális újrafogalmazása révén lehet beszélni. Ha nem így teszünk, fenyegető kilátásoknak nézünk elébe. Hiszen „próbálkozásokat tesznek arra, hogy a felnőtt korába lépő világnak bebizonyítsák, hogy nem élhet Isten gyámsága nélkül. 

Noha minden világi kérdésben megadtuk magunkat, megmaradnak az úgynevezett végső kérdések: a halál, a bűn, amelyekre csak Isten adhat választ, s amelyek miatt szükségünk van Istenre, és az egyházára és a pásztoraira.” 

„De mi lesz, ha egy napon már ezek sem maradnak fenn, ha már ezeket a kérdéseket is meg lehet válaszolni Isten nélkül?”  

Bonhoeffernek ezek a gondolatai, vagyis a vallás nélküli kereszténység és az Isten utáni világ víziója váltották ki a legnagyobb hatást az 1950-es és 1960-as években. Mára ez a hatás elmúlt, Bonhoeffer kereső, kételkedő hite és mártír élete, hiteles keresztény humanizmusa hagyott tartós nyomot a teológiatörténetben, az az erkölcsi kiállása, amely szerint „a gonosszal szemben hallgatni maga a bűn. Isten nem fog minket bűntelennek tartani. Nem beszélni annyi, mint beszélni. Nem cselekedni annyi, mint cselekedni.” 

Önfeláldozó kiállása a jó ügy érdekében példa lehet minden hívő keresztény ember számára arra, hogy az őszinte, mély hit akkor valóságos, ha minden körülmények között emberszolgálat és áldozatos munkálkodás társul hozzá a világban és a világért.  

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.