Amikor először néztem ifjúsági darabot a Budapest Bábszínházban, végig azon töprengtem, hogy milyen kimunkált, részletgazdag és aprólékos a szemünk elé táruló összkép. A színészi játékon túl lenyűgözőnek találtam a Szerb Antal dolgozószobáját és A Pendragon legenda helyszínét egyszerre megjelenítő korhű díszletet és a gyönyörű bábokat, amelyek csillogó tekintettel és kifejező arcvonásokkal néztek rám vissza a színpadról. A darab fondorlatos cselekménye és a két szálon futó történések kevéssé engedték meg, hogy nézőként elkalandozzak, a szünetben azonban mégis eltűnődtem, hogy vajon mi lehet a kulisszák mögött… Minden, amit itt látok, az házon belül készül? 

Vajon hány ember dolgozik egy darab létrejöttén ebben a hatalmas labirintusos épületben? Miben különbözik egyik bábtípus a másiktól? No, és hány színész kellhet egyetlen báb mozgatásához?

Bevallom, annyira rabul ejtett a bábok világa, hogy ezek a kérdések már hosszú ideje furdalják az oldalam. A Szerb Antal-kód avagy a Pendragon legenda óta pedig hellyel-közzel rendszeres látogatója lettem a Budapest Bábszínháznak, és a kíváncsiságom, a kérdéseim száma egyre csak gyarapodott. Most végre válaszokat is kaphatok, a színház közreműködésével ugyanis ellátogathatunk a különböző műhelyekbe, megleshetjük a bábkészítők hétköznapjait, és egy új darab munkafolyamataiba is betekinthetünk.

Színpadon a Peer Gynt

A bábelőadásokkal kapcsolatos egyik legnagyobb tévhit, hogy csak a gyerekeknek szólnak, hiszen valljuk be, sokunk első színházi élményei kötődnek a bábjátékhoz. Ez szerencsénkre nem jelenti azt, hogy a bábszínházi élményeknek le kell zárulni a kamaszkorral, hiszen az absztrakciós befogadókészség növekedésével a bábokban rejlő potenciál is egyre csak nő. Nem véletlen, hogy országszerte egyre több és több ifjúsági vagy éppen felnőtteknek szóló bábelőadást mutatnak be.

Mottójukhoz híven – miszerint a báb műfaj, és nem korosztály – a Budapest Bábszínház alkotói is épp gőzerővel dolgoznak egy márciusi premieren. Ezúttal Henrik Ibsen borús, modern realista, északi mitológiával átszőtt világa köszön majd vissza a színpadról a Peer Gynt felnőtt bábelőadás keretében. A próbafolyamatok már javában zajlanak, de párhuzamosan a műhelyekben is folyik a munka, hiszen közeleg a bemutató.

Összeérő víziók

A báb-, jelmez- és díszletkészítés hosszas folyamat, és nem olyan egyszerű, mint azt gondolnánk, ugyanis csupán egyetlen bábon – közvetett és közvetlen formában – több mint öt ember is dolgozhat. 

Első körben a különböző vízióknak kell összeérniük, ugyanis a Peer Gynt öt tervezőasztalon készül. Mindenki a rendező, esetünkben Szikszai Rémusz elképzelései szerint alkot, úgy, mint a látványért felelős tervezők, egészen pontosan egy bábtervező (Hoffer Károly), egy jelmeztervező (Szelei Mónika) és egy díszlettervező (Zöldy Z. Gergely). Mozgóképtervezője és fénytervezője is van az előadásnak, előbbi Varga Vince, utóbbi Szondi György. A tervek elkészülte után látnak neki a műhelyek dolgozói, a bábkészítők, a festők és a mechanikai műhely munkatársai a megvalósításnak, ami nem minden esetben zajlik zökkenőmentesen, vagy ahogy a bábkészítők fogalmaznak: „az újratervezés a folyamat része.”

Kép

A Dekameron 2023 bábjai − Fotó: Páczai Tamás

A hangulatos bábműhelyben a nagy munkálatok közepette Gulyásné Dóczi Lívia, Kocsis Eszter és Palya Gábor fogad bennünket. A kis helyiséget a legjobb értelemben vett teremtés káosza jellemzi: mindenkinek a keze alatt ég a munka, miközben alapanyagok és tervrajzok tömkelege veszi körül a bábkészítőket, dekoráció gyanánt pedig korábbi munkák, bábok, maszkok díszítik a polcokat. Az asztalon „a színház Bibliája”, Lellei Pál Bábkészítés című könyve is megbújik.

Mindhárman éppen a Peer Gynt bábjain dolgoznak, Lívia a főhősről készült utolsó bábot varrja, miközben elárulja nekünk, hogy a főszereplőt a történet során több különböző báb is megtestesíti majd, szimbolizálva egy-egy életszakaszt. Azt is megtudjuk, hogy miben különbözik ez a báb kisebb társaitól, ugyanis a végtagjai szokatlan módon homokkal vannak tele, ami egy kiváló dramaturgiai csavarral szolgál majd a színpadon…

Nemcsak Peer Gynt lesz életnagyságú, hanem egy több mint két méter magas szarvas is megjelenik majd a színen, ami mögött Eszter tevékenykedik – éppen a textilborítást teszi rá a mechanikai műhelyből érkezett hatalmas vázra, melyet három színész fog majd mozgatni. Mindeközben Gábor parókát készít, amihez egy, a színészekről készült pontos hasonmás-mellszobor áll rendelkezésére a nap huszonnégy órájában, ami a maszkok készítésénél is rendkívül fontos.

Palya Gábor nemcsak a Budapest Bászínház bábkészítője, hanem a színház bábgyűjteményének vezetője is, emellett civilben immár használaton kívüli, műtárgynak számító bábokat restaurál. 

Így a Peer Gynthöz készülő parókák és maszkok mellett az asztalon a híres egyfejű, az eredeti Süsü darabjait is láthatjuk, amit Gábor a minisztérium engedélyével éppen most restaurál, és várhatóan elkészíti mindenki kedvenc sárkányának pontos másolatát is.

A mechanikai műhely apró csodái

Bár előfordul, hogy egy adott bábon mindössze a bábkészítő műhelyben dolgoznak –például a mesedarabok textilbábjai esetében –, de jellemzően a műhelyek egymás munkájára támaszkodnak. Bármily komornak hangzik is a neve, s bármily ijesztőnek tűnhet az eszterga, a mechanikai műhely sem kevésbé kreatív hely! Aki ellátogat ide, annak is szemtanúja lehet, hogy bizony a humorérzék és a jókedv sem hiányzik a csapatból, ugyanis nem egy asztallaphoz fúrt bögrével vagy egymás munkájának karikírozott verziójával találkozhatunk.

Legány Réka Tünde mutatja meg nekünk a mechanikai műhely kulisszáit, ahol a bábok arcmozdulataitól, a pislogástól kezdődően egészen a nagyobb mozgathatóságokig az itt tevékenykedők felelnek, sok esetben a díszletkészítés bizonyos részei is rájuk hárulnak.

Bevett módszerekkel, leginkább fém- és faanyagokkal dolgoznak, de nem egyszer adódik olyan szituáció, amikor szakmai tudásuk és kézügyességük mellett a kreativitásukra kell hagyatkozniuk, például, ha arról van szó, hogyan vezessenek be előadásról előadásra némi homokot a Peer Gynt bábjának végtagjaiba.

Így tehát a legtöbb báb elkészülése során a mechanikai-, a festő- és a bábműhely egymással szoros együttműködésben dolgozik, kiegészítve egymás munkáját.

A rendező és a tervező elképzelései nyomán a műhely dolgozói mozgathatóságot, arcot és testet adnak a különböző figuráknak, melyeket később a színészek töltenek majd meg élettel.

Kép

Palya Gábor bábkészítő − Fotó: Páczai Tamás

Hol él Nyúl Péter, amikor épp nem Gergelyfi bácsi kertjében garázdálkodik?

A Budapest Bászínház immár 75 éve működik töretlenül, ami 75 évadot és számtalan darabot jelent. Mivel minden színdarabnak különálló bábállománya van, akad néhány másolat is, sőt olyan bábokat is őriznek, amelyek soha nem kerültek színpadra, így nem csoda, hogy az évek során rengeteg szereplő halmozódott fel. Hogyha számszerűsíteni szeretnénk, akkor nagyjából 22 ezer bábot számlál a gyűjtemény.

Egy ekkora archívum esetében a megfelelő és a biztonságos tárolás folyamatos kihívást jelent, így a Budapest Bábszínház főépületében található bábtár – egy-két kivételtől eltekintve – csak az aktuális repertoárban használt bábokat őrzi. Így most a Dekameron 2023 sokszínű bábállománya mellett elfér még Nyúl Péter, de itt kapnak helyet a Mindenki legyen kufli, a Boribon és Annipanni és a Semmi karakterei is. 

Robertnek köszönhetően így bennfentes információkkal felvértezve érkezünk meg úti célunkhoz. De előbb átszelünk egy látványos hegyvonulatot, döbbenten figyelve a hegyi falvak vakolatlan házai közül kikandikáló – inkább giccses, mintsem pompás – palotákat. A többségükön albán zászló lengedez, az egyik tartóoszlopán hatalmas piros masni. „A tulajdonos Svájcban dolgozik, onnan jár haza villogni” – ingatja a fejét Robert, akitől szinte sajnáljuk, hogy Ohridban el kell válnunk. A jó hír: még találkozunk! 

Házigazdánk a szálláson onnan folytatja a csevejt, ahol az előbb a taxis abbahagyta. A kerti lugasban ülünk, mindenfelől kivik csüngenek a nyakunkba. Vagy félórányi beszélgetést követően kiderül, hogy a szobánk már rég kész van, csak a tulajdonos szeretett volna megismerni minket. Úgy fest, errefelé nagyon élvezik az eszmecserét bárkivel, bármiről. 

Szívélyesek, és arra, hogy magyarok vagyunk, tényleg még szélesebb mosoly a válasz. 

Az erkélyről a vízre kinézve azt is megértjük, miért nevezik Észak-Macedónia Balatonjának a helyet. Van benne egy jó adag Tihany-hangulat, csak drámaibb magaslatokkal körbevéve, kisebb, de színesebb hajókkal. És Tihanyban ennyi kivi sem terem. 

Kép

Fotó: Szász Adrián

A szláv Jeruzsálem 

Az Ohridi-tó Európa egyik legöregebb állóvize, kiterjedése a Balatonéhoz hasonló. Ohrid óvárosának dimbes-dombos utcái fölött pedig legszívesebben röpködne az ember, ha volna szárnya, így viszont a vádliját erősíti a fel-le meneteléssel. Szállásunk szerencsére a központban fekszik: ha balra indulunk, az éttermes, kávézós, üzletsoros sétálóutcára és a tóparti főtérre; ha jobbra, a strandokra, felettük a várhoz és egy azt övező fenyő­erdős vidékre érkezünk. 

Bármelyik irányt választjuk, templomokat és kápolnákat biztosan látni fogunk, ha nem is mind a háromszázhatvanötöt, amelyekről Evlia Cselebi török világutazó-történetíró mesélt a XVII. században, miután hazatért a településről. 

Ha hiszünk neki, Ohridban az év minden napjára jut egy-egy szent hely. 

Főként a bizánci stílusú egyházi építészet kincsei ezek, nem véletlenül emlegetik „szláv Jeruzsálemként” is a várost. A leglátványosabb fekvésű közülük a Kaneói Szent Jovan-templom egy takaros kis panorámadombon, hátterében a tóval. A legfontosabbnak pedig az egykori érseki főtemplomot, a később mecsetként is működő, ezeregy éves Szent Szófiát mondják. 

A tó partján található Szent Naum-kolostorban őrzik a cirill ábécé egyik megalkotójának, Szent Naumnak a sírját. A legenda szerint, a koporsóhoz hajolva hallhatjuk a szent szívének dobogását. Az Ohridi Nemzeti Múzeum pedig a Robev-családi házban üzemel – ez egy tipikus macedón építmény, amely hajdan azonos részekre oszlott a testvérek között; egy közös szobával, ahol a családok összegyűlhettek. A városnak, amelyet körülbelül negyvenezren laknak, van továbbá egy Kr. e. 200 körül épült antik színháza is, amelyben manapság is tartanak előadásokat. 

Anglia királynője és Ohrid királynője 

Ohrid bolgár, bizánci, normann és szerb fennhatóság alatt is állt, majd a XIV. század végétől a XX. század elejéig az oszmánoké volt. Ma több mint nyolcvan százalékban macedónok lakják, Észak-Macedónia része, de a tó túlpartján már Albánia fekszik. És ha már nemzetek: nyaralni nemcsak például hollandok, hanem egész meglepő módon ausztrálok is sokan járnak ide, csapataikkal mi is összefutunk. A várban, ahová feltétlenül érdemes felsétálni a város látképéért, magyar szót is hallunk, majd egy étterem falán rácsodálkozunk a budapesti Hősök tere fotójára mint hangulati elemre. 

A fő hangulati elemek azonban a jellegzetes formájú ohridi utcalámpák, amelyek mindenfelé azonosak, nincs kivétel: egy tipikus balkáni török lakóház alakját mintázzák kicsiben. 

Elragadó bájt kölcsönöz a helynek, hogy éppen olyan – alulról felfelé szélesedő, kiugró felsőbb szintekkel bíró, fekete ablakkeretes – házikók között sétál az ember, amilyen alakú fényforrások világítják meg a lépteit. S hogy a vár meg a templomok után még merre érdemes lépkedni este? Éttermek, fiatalos szórakozóhelyek érik egymást a központban, de nyáron például koncertsorozat is a partra csábít. Minden értelemben a szebbik arcát mutatja itt a Balkán: példás tisztaság, jól öltözött emberek, akik többsége angolul is prímán társalog, és kifogástalan kínálat a boltokban. Ha vásárolnánk, az ohridi nyaraláshoz macedón dénárt felesleges váltanunk, euróval is bárhol fizethetünk. 

Kép

Fotó: Szász Adrián

Gasztronómiafronton melegen ajánlott a friss helyi pisztráng sopszka salátával, a tó felett egy stégen, például a KajKanevche nevű vendéglőben. Ahol akár úgy is kortyolhatja az ember az italát, hogy a lába közben a vízbe lóg. 

A leghíresebb halfajuk az ohridi lazac – amikor Erzsébet királynő a városban járt, és megkóstolta, állítólag így méltatta: „Anglia királynője találkozik Ohrid királynőjével”. 

Páratlan élmény a partról figyelni a halászokat, és lenézni a hihetetlenül tiszta vizű tó fenekére. Azt mondják, az átlagos mélysége százötvenöt méter, de legmélyebb pontján a kétszáznyolcvannyolcat is eléri. Nyáron így is felmelegszik akár huszonöt fokosra is, azaz simán lehet fürödni benne. 

A gyöngyök titka örök 

A part egy része a vadregényes sziklák alatt kanyargó szűk stégösvényen közlekedve járható be, amelynek korlátja sincsen, és csak a strandszakaszoknál szélesedik ki. De sokan megmártóznak a főtér közelében is a tóban, nem mindenki veszi a fáradtságot, hogy kijelölt strandot keressen. A kiadós parti sétánkat követően mi éppen próbálnánk megfejteni a szuvenírként minden második sarkon árusított ohridi gyöngy ékszerek titkát, amikor belekeveredünk egy „bazi nagy balkáni lagziba”: zenekarostól, táncoló nagymamástól vonul a menet végig az óvároson. Találgatjuk, vajon melyik templomban lehetett az esküvő. A nyomunkban macskák suhannak kecsesen, sok van belőlük errefelé. 

S ha már az ohridi gyöngyöt említettem, nos, annak eredetéről és összetételéről nincsenek biztos információk. 

Azt mondják, egy helyi hal olajától lesz színpompás, készítésének receptje azonban 1924 óta családi titok. 

Ennek ismerete nélkül bolyongunk hát tovább a középkori atmoszférában, miközben az UNESCO Világörökség részét képező tavon – melynek élővilága oly gazdag, hogy több mint kétszáz csak itt megtalálható fajt jegyez – XXI. századi extrémsportolók mutatványoznak. A parton egy biciklis futár fél kézzel kormányoz, a másikkal tálcára tett csésze kávékkal, teákkal egyensúlyoz (ez nemcsak show-elem, tényleg kiszállítja őket), ami még egyedibb attrakciónak hat, mint a flyboardosoké.  

Nehéz elhagynunk ezt az élvezetes forgatagot, bár kellemes a tudat, hogy az utazás, a szállás és az étkezések árai a földön járnak, azaz máskor is jöhetünk, ha úgy gondoljuk. Legközelebb a környéken elterülő Galičica Nemzeti Parkot is szeretnénk felkeresni, amely remek kirándulási lehetőséget nyújt a túrázni vágyóknak. Nekünk most a bónusz: visszaúton egy éjszakát Észak-Macedónia fővárosában, Szkopjéban töltünk – más kérdés, hogy az teljesen más világ. Random szobrokkal telepakolt belvárosa távol áll az ízlésünktől, óvárosi bazársora egy fokkal közelebb, de nem nyűgöz le. Még jó, hogy Robert – a tótól visszafelé is ő hozott, reggel már várt ránk a sarkon – gondos kalauzként erre is felkészített. 

Teréz anya szülőhelyén ezzel együtt remekül készítik a bureket meg a csevapot, mi a kóbor kutyáknak is dobunk belőlük. 

Látjuk a Balkán legnagyobb keresztjét a Vodnó-hegyen: hetvenhat méter magas, négyszáz tonna fémből, több mint két éven át épült, ötszáznál is több reflektor világítja meg. Pazar, de amit elviszünk magunkkal, az sokkal inkább Ohrid szépsége a tüneményes utcalámpák alatt átélt vidám kavalkáddal.  

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

Amikor a KórházSulit keressük, Budapest inspiráló vidékén járunk. A harmincas években itt, a város peremén, a Korong utca 6. szám alatt lakott Szántó Judit és József Attila egy szoba-konyhás manzárdban. A zuglói épületen belüli folyosó fekete-fehér apró köves burkolata, amiként egykori bérleményük ablaka is, még az eredeti, tehát valami kevés megmaradt a muzeológus-irodalmár és a legendás költő ama három évéből, ami legalább esélyt kínált a tragikus vég elkerülésére. 

Igen, ez a kertvárosi környezet ma is nyugalmat áraszt. A remény, a remélt gyógyulás és a visszanyert egészség szeglete, ahol éppen Judit és Attila hajdani lakóhelye mellett működik a Mozgásjavító Egységes Gyógypedagógiai Módszertani Intézmény, a modern épülettömb első emeletén pedig a KórházSuli.

„Megtanultam itt és most élni”

Az alapítók egyike, az intézmény lelke-motorja, avagy igazgatója Tóthné Almássy Monika, aki érkezésemkor elnézést kér, mivel a suli irodai tere szerinte elég szűkös. Ezért – pillanatok alatt – a folyosón rendez be nekem egy tágasabb körletet, ahová néhány szék, íróasztal kerül, és kávé is érkezik.

Moni (nem elírás a név, mert mint nevetve meséli, 1967-ben, amikor született, az anyakönyvezéskor így írták be a nagykönyvbe, utóbb pedig nem kért névkorrekciót) pályája, élettörténete igazolja: a jelen csakugyan szebbé tehető. „Megtanultam itt és most élni, nem agyalni a holnapon. 

Sok tragédiát átéltem testközelből. A krízishelyzetek ráébresztettek arra, hogy a múlton rágódni és a jövőt fürkészni időrabló, fölösleges tevékenység. 

Abban is biztos vagyok, hogy az énerőt mozgósítani képes tanulás és a humor képtelen helyzeteken segíthetnek át. A humor segít a túlélésben, a tanulás közösséget teremt, ösztönöz” – összegzi felismeréseit, tapasztalatait, amit tanárként, a Fővárosi Iskolaszanatórium Általános Iskola és Gimnázium alkalmazottjaként, a Madarász utcai gyermekkórházban és a Heim Pál Országos Gyermekgyógyászati Intézet gyermekonkológiai osztályán szerzett, és azóta a KórházSuliban igyekszik továbbadni.

Moni a hit erejéről is említést tesz. Nem feltétlenül a vallásos meggyőződés irányából közelít a téma felé, inkább úgy, mint egy szakember, aki ezerszer átélte, hogy ha egy beteg (legyen akár gyermek, akár felnőtt) képes bízni a dolgok jobbra fordulásában, akkor abból bizony csodák kerekednek ki. 

Példaként Eszter történetét meséli el. „Az évek alatt ő közeli barátommá lett. Gyermekként hihetetlen próbatételeket kellett kiállnia, leukémiásként került az osztályra. Megsüketült, agyvérzése volt, azután elképesztő élni akarással, kitartással, kemény munkával elérte, hogy boldog ember legyen. Nyáron férjhez ment! Sokat beszélgettünk, játszottunk, nevettünk együtt. Küldött egy SMS-t, amelyben megköszönte, amit érte tettem, s én megkönnyeztem a sorait. Azt írta: »igazi jó, teremtő erőd van«. Amikor az ember ilyen visszajelzést kap, az maga a gyönyörűség. 

Az apró dolgok, kedves gesztusok – mint ez az SMS – valós értékét talán nem becsüljük eléggé a hétköznapokban.

Persze vannak esetek, amikor sajnos nincs happy end. Csodálom azokat a hős anyákat, akik nagy hittel az utolsó percig ott vannak a beteg gyermekük mellett, majd nagy erővel képesek elengedni őt. Büszke vagyok arra, hogy egyáltalán ismerem őket…” 

Kép

Tóthné Almássy Monika − Fotó forrása: Tóthné Almássy Monika

A megelevenedett múlt

„Olykor boldoggá tesz már annak a tudata is, hogy egy gyermek szenvedését enyhíteni vagyok képes. Lehet, hogy csak egy csipet humorral; lehet, hogy a betegágyukon mesélve nekik, máskor legóval játszva. Rugalmasnak kell lenni. Néha a mese sem az, aminek hisszük. Volt olyan tanítványunk, akit nem Andersen vagy Grimm történetei érdekeltek, hanem a vonatok, a közlekedési infrastruktúra. Tőle tudtam meg, hogy van olyan újság, ami erről szól, a neve az, hogy Indóház. Na, erre reagálva, én a nyelvtant ebből a lapból tanítottam meg neki, nem a tankönyvből. 

Egy szegénysorban élt cigány származású fiút szinte megszállottan érdekelt a családja múltja. Kitaláltam, rakjuk ki a családfáját! 

Adatokat gyűjtöttünk, neveket vettünk számba; mint valami puzzle-játék, olyan volt az egész. Lépésenként, hónapok alatt megelevenedett előttünk a múlt. 

Azt hiszem, ő békében ment el, mert amit a küldetésének érzett, azt végig tudta vinni, még be tudta fejezni…”

Moni örömmel újságolja: úgy érzi, hogy neki hivatása van, nem csak munkája. „Úgy nem szeretnék élni, hogy folyton az órámat lesem, a munkaidőm végét várom” – fogalmaz, majd górcső alá vesszük a gyermekkorát, az utat, ami idáig vezetett.

Kincsek a Barátság parkból 

„Kőbányán nőttem fel, a szüleim ma is itt élnek, sokat tanulok tőlük. Emberséget, önzetlenséget, türelmet. Édesapám kamionos volt, Európát járta, és amikor hazaért, Donald-rágókkal meg más, akkoriban kincsnek számító finomságokkal lepett meg engem és minden hozzánk betérő gyereket. Mivel édesanyám betegeskedett, ott kellett hagynia a pénztárosi állását. Az élet azzal kárpótolta, hogy a családjának élhetett, és befogadta az osztálytársaimat is. Akármikor jártak felénk, följöhettek, ebédet, vacsorát kaptak. Nálunk mindig jó volt a hangulat, ma már azt is tudom, hogy egy szigeten éltem. Stílszerűen: a Barátság parknál, a mai Óhegy park környezetében. Édesanyámék nem is költöztek el innen soha, a Google Maps képén is az látszik, ahogy édesapám kitekint az ablakunkból” – meséli.

Kép

Fotó forrása: Tóthné Almássy Monika

Gréti lánya immár a kollégája 

Moni külkereskedelmi szakközépiskolát végzett, majd egy kereskedelmi cégnél dolgozott. „Képzelheted, mennyire passzoltam oda” – említi hitetlenkedve, szinte tréfának felfogva a pályakezdést. Azután, a számára komfortosabb utat keresgélve, a Kápolna téri iskolában dolgozott napközisként. Közben magyar-könyvtárszakra járt levelezőn, azután a Bihari úti tanintézmény következett. 

Saját bevallása szerint úgy közlekedett a munkahelyén, hogy a csúszós iskolai folyosó padlózatán nekilódult, majd ameddig csak lehetett, csúszott, csúszott… Általában ajtótól ajtóig. 

„Na, itt ismerkedtem meg a férjemmel. Ő az iskola tanuszodájában dolgozott, és felfigyelt erre a fura szoknyás, különc lányra” – magyarázza nagyot nevetve. Két gyermekük – egy fiú, majd egy leány – született. Grétiből (szociális munkás diplomával felvértezve) a KórházSuli munkatársa lett. 

De mi is a KórházSuli küldetése, lényege? „Magyarországon évente több ezer gyerek marad ki az iskolából tartós betegsége miatt. Ők gyakran elszigetelődnek a társaiktól, és egyedül kell megküzdeniük a tananyaggal, a vizsgáikkal. Kórházi gyógyulásuk és az azt követő rehabilitációs időszak hónapokig, akár évekig is eltarthat. A KórházSuliban nekik segítünk a tanulásban és abban, hogy a betegségük alatt is megmaradjon a kortárs közösségük” – olvasható az alapítvány honlapján. 

„Már annak idején, napközis tanárként is sorra kaptam azokat a gyerekeket, akiket mások nehezebben értettek meg, akik nagyon személyes törődést igényeltek. Nekem nem okoztak gondot, élveztem a velük folyó munkát. Így amikor a fiam kicsi volt, és egy betegség miatt néhány napig be kellett költöznöm vele a kórházba, nyitottan, érdeklődően fogadtam az addig előttem ismeretlen kórházpedagógia módszerét, ötletét. Elgondolkodtam, hogyan lehetne még hatékonyabban segíteni a gyógyítómunkát. A kórházi dolgozók minden újításomat nyitottan fogadták, így elkezdődhetett a gyógyuló gyerekek tágabb szemléletű kórház-pedagógiai támogatása.” 

„Gyönyörű éveket éltem meg, de…

...ahogy haladtunk előre az időben, kétségeim is támadtak. Egyre többször éreztem úgy, hogy félmunkát végzek, mert amikor a kórházi zárójelentésig eljutunk, egy korszak le is zárul, majd újabb problémákkal szembesülünk. 

A hétköznapok ugyanis kemény próbatételek elé állítják az addigra az iskolai közösségekből kimaradó, elszigetelődő, a társadalomba visszatérni próbáló gyerekeket. 

Elmarad a traumafeldolgozás; úgy is mondhatom, megnyerünk egy csatát, de később elveszítjük a háborút. Ennek a hiánynak a pótlására hoztam létre két másik társammal a KórházSulit – rögzíti az Ashoka-díjas (az elismerést odaítélő nemzetközi alapítvány a világ innovatív társadalmi vállalkozóinak teremt közösséget, hitük szerint mindenki képes változást létrehozni) Tóthné Almássy Monika.

– Azt, aki tart valahová, lehet követni, de azt, aki csak elégedetlenkedik, aligha! – fűzi hozzá. – Amikor úgy érzem, hogy az első ösvény, amelyen közlekedni készültem, nem járható, másik utat keresek. Nem sértődök meg semmin. Ennek a szemléletnek köszönhető, hogy a szakmai szervezetekkel, a minisztériummal és minden más, a témában fontos szereplővel, szülőkkel, gyerekekkel is együtt tudunk működni. Így születhetett meg az a törvénymódosítás is, amelyben kimondatott: azokat hívjuk tartós gyógykezelés alatt álló beteg gyerekeknek, akik előreláthatóan egy tanítási évben harminchat napnál többet hiányoznak. Kulcsfogalom az „előrelátható”, mert nagyon fontos, hogy ne csak a harminchatodik nap után kerüljenek a tartós gyógykezelés alatt álló kategóriába, hanem már az első perctől kezdve kiemelt figyelmet kapjanak.”

A Deák17 Ifjúsági Galériában hamarosan kiállítás nyílik a KórházSuli Magamból adom elnevezésű pályázatára érkezett grafikákból, festményekből, fotókból, montázsokból, videókból és versekből. A pályázók önkéntes mentorok, szülők, pedagógusok, egészségügyi dolgozók, támogatók, és persze gyerekek lehettek; ahogy Tóthné Almássy Moni, az intézmény vezetője fogalmaz: „Az alkotók önmagukról vallanak, illetve arról, mit adnak magukból a szűkebb-tágabb közösségüknek.”

– Ki küldte ide magát? 

– Senki sem, Emerka néni, magamtól jöttem. 

– De valaki csak fizet magának ezért, hogy az öregeket hallgatja. 

– Senki nem fizetett nekem azért, hogy ma eljöjjek Varsányba. Azért jöttem el magához, mert szeretném megismerni. 

– Akkor jöjjön. Megmutatom a kertet. 

– Műveli még az egész kertet? 

– Kilencvenévesen elhatároztam, hogy nem lesz kert, de aztán újra tavasz lett, és annyira sajnáltam a földet, hogy csak úgy ott van hagyva, hát mégis belevetettem ezt-azt... Mondom, sajnáltam a földet. 

A most kilencvenhárom éves Emerka néni ma is gondozza a kertet, ahol ottjártamkor csodálatos bőség fogadott. Ribizlit és málnát ettünk a bokrok mellett, és közben teli szájjal beszélgettünk. Ő persze nem sokáig állt meg, a keze máris a kopott kapa felé nyúlt, és közben a talajt kaparta, ahogyan ezt ők nevezik. 

Sok ilyen asszonyt és férfit ismerek, akik a földhöz megmagyarázhatatlanul kötődnek. 

Hiszen néhányuknak már maga a járás is nehézséget okoz, de kapálni, azt mindig tudnak. Egy másik asszony azt is mesélte, hogy neki csak akkor fáj a dereka, ha leül. Amint kapálni kezd, máris elmúlik. Tavasszal ezért gyakran lecserélődik a járóbot a kapára. Mert akkor annak van az ideje. 

Amikor Pista bácsit és a feleségét, Maris nénit megismertem, azt éreztem, hogy bizony, ilyenek lehettek az igazi parasztok, a szó eredeti értelmében. Portájukon katonás rend fogadott, nemcsak baromfit, hanem disznókat, sőt teheneket is tartanak. Hajdanán minden faluban, az összes portán voltak ilyesféle jószágok, manapság pedig már falun is ritkán hallani kakaskukorékolást. Lenyűgözött az állatok sokfélesége, de főleg a mérhetetlen eltökéltség. Ők aztán valóban napkeltétől napnyugtáig szorgalmasan dolgoznak, traktoron ülnek, kapálnak, nincs megállás, nincs szabadság. 

Gyakran tűnődöm azon, vajon mi az, ami ennyire hajtja ezeket az embereket? 

Amikor a kapa a kezükbe kerül, mintha elsimulnának a ráncok az elnyűtt arcokon: az akarat, az viszi őket a jószágokhoz és a kertbe.  

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

Vannak Európában nyolcszáz éves bazilikák? 

A jáki, a zsámbéki, a lébényi, sőt a frissen felújított párizsi Notre-Dame is egyidős a pannonhalmi bazilikával. A miénk viszont három oknál fogva különleges. Egyrészt Magyarországon sem méretében, sem kulturális jelentőségében nincsen hozzá hasonló. Másrészt egyedülálló módon ez a templom valóban Szent István korabeli alapokon áll, későbbi építtetője ezt az istváni hagyományt újította meg kortárs módon. A harmadik ok pedig, hogy az a szerzetesközösség, amelyik létrehozta és megőrizte, a mai napig is ekörül a bazilika körül él – ez a fajta személyi, közösségi, imádságos folytonosság egészen különleges. 

Egy olyan világban, ahol éppen azt szoktuk ünnepelni, ami meg tud változni, korszerű-e, ha valami megépül kőből, és megmarad nyolcszáz évig? A trash-kultúra uralkodása idején mit kezdjünk egy majdnem ezeréves, gótikus bazilikával?

A templomot őrző szerzetesközösség maga mindig egyfajta ellenkultúrát fog képviselni. Már az eredeti, a XIII. századi bazilika letisztultsága, ritmusossága is párbeszédben van a mai embernek a letisztultság iránti igényével. Az ember és az épület közötti kapcsolat spirituálisan visszhangzik ma is. A hozzánk érkezők a csendet, a megérintettséget, a fényt veszik észre. Végigsimogatják a köveket. Ülnek a padban, és szembenéznek a fénnyel. Ezt a hatást együtt váltja ki a XIII. századi rózsaablak és benne a XXI. századi áttetszően vékonyra vágott ónix kő. 

Ez ugyanaz az ember, aki egyébként a falra szigszalagozott banánt is művészetnek érzi?

A kettő hordoz is hasonló üzenetet. A falra szigszalagozott banán a „mindent meg tudok oldani” illúziójával szembesít, azt leplezi le. A templom ugyanígy arra figyelmeztet, hogy az ember nem képes mindenre, hogy nem érhető fel minden ésszel és akarattal. 

Ebben a nyolcszáz éves templomban az idő máshogyan működik. Nyolcszáz évnyi távlatban azt gondolni, hogy az ember bárminek az alapja, illúzió, amely lelepleződik. 

Annyira esetleges a pannonhalmi szerzetesközösség történelme! Minden száz évben feloszlatták egyszer. Az, hogy a templomunk megmaradhatott ilyen állapotban, túlmutat az emberi tervezésen. A sajátos monostori időszemlélet arról szól, hogy részese vagyok a folyamatoknak, hozzáteszem a magamét, alakítom, kifejleszthetem a saját képességeimet, ezért is imádkozunk mindennap a gimnáziumban – de az egész csak illúzió, ha magamat tekintem sarokkőnek. 

Másrészről Pannonhalma mégiscsak egyfajta sarokkő – sarokköve a magyar államiságnak. A felelősségvállalás az országért nagyon erősen megjelent az emlékév elején is, és a végén is, illetve mindkét idelátogató köztársasági elnök kiemelte a pannonhalmi bencés közösségnek ezt a küldetését.

Szent István azt a küldetést adta a kiváltságokkal megerősített pannonhalmi közösségnek, hogy ezen a helyen imádkozzanak pro stabilitate regni nostri, az ország fennmaradásáért, megszilárdulásáért és az uralkodó lelki üdvéért, hogy a mű, amelyet létrehoz, az az államszervezet, a keresztény Magyarország, fennmaradjon. Elválaszthatatlanul együtt mozog ennek a közösségnek a története Magyarország történetével, a bajokkal is, és a szerencsés napokkal is. Mindennap imádkozunk Magyarországért, és most már tudatos gesztussal a napközi imaórában a hozzánk érkező vendégeket is belevonjuk ebbe az imádságba. Hétfőn a szenvedőkért, a visszaélések áldozataiért, a hajléktalanokért, a szegényekért imádkozunk. Keddenként hazánk vezetőiért és a politikusokért, akiknek különleges küldetése az, hogy az együttélésben jó példával járjanak elöl. De imádkozunk hazánk művészeiért, sportolóiért és a betegekért, haldoklókért, orvosokért, ápolókért, pszichológusokért is. Ez a heti ritmus tulajdonképpen egyfajta lebontása hazánk gondjainak.

Ez egyfajta hazaszeretet, hűség a közösséghez. 

A pannonhalmi szerzetesközösség olyan korban jött létre, amelyben az a fogalom, hogy hazaszeretet, nem létezett. Majd a történelem Ura ítéli meg, hogy hűségesnek bizonyultunk-e eredeti küldetésünkben, felelősséget vállaltunk-e a helyért és a közösségért, amelyben működünk, mert szerintem ezt jelenti a hazaszeretet. 

De ennél fontosabb, hogy a szerzetesközösségnek nem valamilyen értékeket kell felmutatnia, hanem a Krisztus-központúságot. A legnagyobb értékválság az egyházban vagy a társadalomban, az a Krisztus-központúság válsága. 

Oda lehet, oda kell egy keresztény embernek visszafejtenie a saját identitását, nem állhat meg korábban, más értékeknél. A hit, a Krisztusba vetett hit, életre szóló és mindent átalakító. Mindenki erre van meghívva. Szent Benedeknek a regulájában feltett alapvető kérdése, hogy valóban Istent keresed-e. És ilyen módon nem a szerzetesség, hanem a kereszténység a radikális. Létének alapját a szerzetesközösségnek is, és a világban élő keresztényeknek is Krisztusban kell keresniük. 

Kép

Fotó: Pintér Ádám

Ennek fényében nem túl eredményes a kereszténység jelenléte a világban, ha jól értelek. 

Ahogyan ezt Ferenc pápa mondta a gerendáról és a szálkáról szóló evangéliumi részről, az a szerencsénk, hogy a mi emberi ítélkezésünk és Isten ítélkezése között van egy óriási különbség, ez pedig az, hogy Isten ítélkezése irgalmas. Ha Isten szeretetéről beszélünk a XXI. században, akkor a szeretetnek két dimenzióját érdemes kiemelni, néven nevezni. Az egyik az irgalom, a másik a compassio, az együtt-szenvedés. Ez a két olyan árnyalata az Isten szeretetének, amelyre az emberek nagyon vágynak. Irgalomra és együttérzésre.

Hogyan lehet megvalósítani ezt az együttérző ­szeretetet egy hegy tetejéről, amely ugyan összeköti az eget és a földet, de kicsit mégiscsak a földi világ fölé emelkedik? 

Azt a kérdést szoktuk feltenni, Sylvia Walter svájci szerzetesnő verse után szabadon, hogy ha mi elmennénk otthonról, akkor ki várná azokat az embereket, akik eljönnek hozzánk, hogy otthonra találjanak? Nem mondhatunk le arról, hogy Isten üzenetét átfordítsuk a minket körülvevő emberek nyelvére, hiszen őket szolgáljuk. Nem lehet azt mondani, hogy otthon lenni egy helyen, és itt várni az Úr eljövetelét és azokat, akik nálunk akarnak találkozni az eljövendő Úrral, ne volna hivatás. Hála Istennek ez a hivatás sokakat vonz ma, akik felkerekednek saját otthonukból, eljönnek a monostorba, hogy az itt élő közösség csendjéből, spiritualitásából, munkájából erőt merítsenek, és fölfelé tekintsenek. Óriási, megtisztelő bizalom van az emberekben a monostor iránt. A legmegrendítőbb az, hogy szülők, családok a legféltettebb kincsüket, a gyermeküket rábízzák a kolostori iskolára. Ez a bizalom nagyon erősen vissza kell hogy hasson, és vissza is hat. A bencés gimnázium megújulása, stratégiai munkája, gyermekvédelmi elköteleződése, a közösségi tervezés, felelősségteljes válasz igyekszik lenni arra a bizalomra, amelyet a szülőktől kapunk. 

A bizalom az irgalom kapuja, illetőleg az irgalom az a bizalom bejárata.

Szent Benedek azt mondja a kapusról, hogy mihelyt egy érkező kopogtat, a kapus feleljen rá, hogy hála legyen Istennek. És ezután menjen oda, és nézze meg, hogy ki az. Ez egy megelőlegezett bizalom. A monostor, tőlünk szerzetesektől azt várja, hogy minden érkezőben, bárki kopogtat, abban Isten jelenlétét előlegezzük meg. Lehet, hogy csalódni fogunk. Lehet, hogy az, aki jön, lelepleződik. Lehet, hogy kiderül, hogy nem vagyunk kompatibilisek egymással, de bárkit hoz oda a sors, Istennek legyen hála érte.

Sérülékennyé tesz a bizalom?

Szent Benedek monostorát az érkező vendégek háromszor pusztították el. Jézus Krisztus élete és működése az Istenbe vetett bizalom mentén halálosan kudarcra volt ítélve. Ez nem azt jelenti, hogy ezt kell keresni, de azt tudnunk kell, hogy a szolgának nem lesz jobb sora mesterénél. Embernek lenni és kereszténynek lenni sebezhetőséget jelent, de ha belegyökerezünk az életbe, a minket körülvevő világba, akkor otthon is leszünk benne. „Ebben a világban élnek, de nem ebből a világból valók.” Jézus Krisztus misztériuma, az igazság nem ragadható meg egyetlen egy fogalommal. Ő valóságos Isten és valóságos ember. Ez a katolikus „és”. Hitünk középpontjában ilyen kibékíthetetlen ellentétek állnak. Jézus Krisztus meghalt, és feltámadt. 

Nagy értéknek tartom, ahogyan a fiatalok a bizalommal és a változásra való nyitottsággal élnek. Ezt talán el is lehet tanulni, vagy újra fel lehet saját magunkban is fedezni. 

Amikor Szent Benedek azt mondja, hogy a monostor nem más, mint az Úr szolgálatának az iskolája, akkor ezt a két dolgot beleérti, a bizalmat mint a tanulás alapattitűdjét, másrészt pedig a hibázás lehetőségét.

De azért egy bazilika nézzen ki tökéletesen?

A pannonhalmi bazilika első építő céhe olyan nagyot hibázott, hogy két további céhet kellett hozni Pannonhalmára, hogy helyre lehessen tenni azt a hibát, amelyet ez az első, egyébként végtelenül igényesen építő építészcég elrontott. Az biztos, hogy a Jóisten nem a tökéletesre épít. Nagy bajban volnánk. 

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazin 2025. január-februári számában jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

Dóra egy közeli barát váratlan elvesztését követően keresett fel. Egy év telt el az eset óta, ám úgy érezte, hogy a közös emlékek felelevenítése vagy akár csak a neve kiejtése továbbra is fájdalmasan érintette. Szerette volna feldolgozni a történteket, és elfogadni, hogy bár nem érti, miért kellett így lennie, a múlton már nem tud változtatni. 

Tagadhatatlan, hogy a múltbeli események feldolgozása gyakori témája a pszichológiai konzultációknak, legyen szó arról, ami történt, vagy arról, ami nem történt. S bár elsőre egyértelműnek tűnhet, mit értünk elfogadás alatt, mégis fontos konkretizálni, hogy számunkra ez pontosan hogyan nézne ki a gyakorlatban? 

A feldolgozás nem azt jelenti, hogy sosem leszek szomorú

Amikor Dórát megkértem, hogy pontosítsuk, mit ért feldolgozás alatt, egy pillanatra elgondolkodott, majd így fogalmazott: „Azt hiszem, számomra a feldolgozás úgy nézne ki, hogy már nem vagyok szomorú, ha a barátom eszembe jut.” Hiszem, hogy sokan gondolkodnak hasonlóan, s nem ok nélkül. Azt gondolom, valahol ösztönös és teljesen érthető reakció, hogy a bennünk feltörő szomorúságra, dühre, csalódásra, vagy hiányérzetre úgy tekintünk, mint valamire, ami a gyógyulásunk útját állja. És valóban fontos cél, hogy ezeknek az érzéseknek az intenzitását csökkenteni tudjuk annyira, hogy ne árnyékolják le a mindennapok örömeit. 

Másrészről viszont az elfogadásban nagyon is helye lehet a szomorúságunknak. 

Mert valljuk be: vannak dolgok, amik soha nem lesznek nem szomorúak. Van az a hiány, ami soha nem lesz észrevétlen a lelkünkben. Létezik igazságtalanság, ami soha nem lesz nem dühítő. 

Az igazság az, hogy amikor az életünknek egy különösen jelentős aspektusáról beszélünk, az idő nem vesz el annak a dolognak vagy személynek a fontosságából. Értem ez alatt, hogy egy jó barátnak mindig kitüntetett helye lesz a szívünkben. Egy be nem teljesült álomra vágyhatunk titkon, attól még, hogy tudjuk, nem következhet be. Ez pedig nem a feldolgozási folyamat kudarca, hanem egyszerűen az emberi mivoltunk bizonyítéka.

Elfogadni annyit jelent, hogy nem lázadok többé, leteszem a kardot

Dénes serdülőként vágyott volna arra, hogy a szüleivel őszintén tudjon beszélni mindarról, ami lelkileg nyomasztja – iskolai bullying, pályaválasztás, alacsony önértékelés –, ám a családban nem volt jellemző az együttérző, megértő odafigyelés. „A szüleim mindent megadtak nekem, semmiben sem szenvedtem hiányt, de amikor támogatásra lett volna szükségem, a »ne törődj vele« vagy a »szedd össze magad« volt a maximum, amit nyújtani tudtak. Pedig borzasztóan vágytam volna arra, hogy őszintén tudjunk beszélgetni.” Dórához hasonlóan Dénes is szerette volna elfogadni, hogy bár megérdemelte volna az együttérzést – s fájdalmas, hogy nem kapta meg –, a múlton már nem tud változtatni. 

Ahogy korábban írtam, a feldolgozás nem azt jelenti, hogy az érzéseim jelentőségét addig minimalizálom, amíg eltűnik a szomorúság. De akkor mit jelent az elfogadás? Azt, hogy nem lázadok többé az ellen, ami történt vagy nem történt. Hogy leteszem a kardot, amit magammal cipelek, és amivel talán számtalanszor megsebeztem mind saját magam, mind másokat. Ezt jelenti a feldolgozás. 

Ami történt, elfogadom, de nem kell szeretnem. Elfogadom, de nem kell örülnöm neki. Elfogadom, de nem teszek úgy, mintha súlytalan lenne. Egyszerűen azért, mert nem az. Soha nem lesz az, és ez nem baj, mert én viszont erősebb leszek.

Mennyivel felszabadítóbb, ha így gondolkodunk a múltról! Mert nehéz szembesülni, megemészteni, kiszortírozni az életünk apró darabkáit, de talán kevésbé tűnik elérhetetlennek, mint ha azt mondanánk, hogy a cél a szomorúság teljes megszüntetése. 

Megjegyzés: A cikkben szereplő esetek engedéllyel osztottuk meg. Az érintettek nevét módosítottuk. 

Mikor döntötte el, hogy szerzetes szeretne lenni?

A gondolat először 15 éves koromban fogalmazódott meg bennem, amikor a nagymamámnál kezembe került az Új Ember egyik száma, amelyben nővérekről írtak. A „semmiből” született meg bennem a gondolat: mi lenne, ha én is nővér lennék? Mindez akkoriban annyira tűnt reálisnak, mintha azt mondtam volna, hogy űrhajós leszek. Meglepett a gondolat, nem értettem, honnan jön, de úgy éreztem, választ „vár”. Emlékszem, ültem a földön, és annyira meglepett az ötlet, hogy felpattantam, s úgy reagáltam: biztos, hogy nem! 

Beúszott lelki szemeim elé egy fekete ruhás apáca képe, aki szomorúan ül egy sarokban. 

Azt gondoltam, a középkorban volt utoljára ilyen műfaj, nem tudtam róla, hogy léteznek még rendek. 

A családja vallásos?

Édesapám református, édesanyám katolikus, minden vasárnap mentünk szentmisére, de gyerekkoromban nem éreztem, hogy Istennek köze lenne a mindennapjaimhoz. A szerzetességre hívó gondolat később vissza-visszatért, azt vettem észre magamon, hogy egyre jobban érdekel a vallás, a hit, az ima és Isten. Többet imádkoztam, próbáltam figyelni Isten hangjára. Békét éreztem, valami egészen újfajta örömöt tapasztaltam meg.

De még nem felelt Isten hívására.

Imáimban többször kaptam megerősítést arra, hogy Isten vágyik a válaszomra. Azt éreztem: nagyon jó lenne csatlakozni egy rendhez, és Istennek, aki annyira szeretett, hogy mindent nekem adott, én is a mindennel szeretnék válaszolni. Közben huzamosabb időre Belgiumba költöztünk. Mire 2017-ben döntöttem, és húszévesen csatlakoztam a rendhez, azt éltem meg, hogy Isten és az én vágyam összeért. 

Miért éppen a domonkos nővéreket választotta?

Amikor eldöntöttem, hogy szerzetes szeretnék lenni, feltettem magam is a kérdést, melyik rendhez csatlakozzam, hiszen több is létezik. Megnéztem egy adatbázist, kijegyzeteltem, melyek szimpatikusak, egy ponton azonban azt éreztem, nem válogathatok, mint az utcán egy kirakat előtt, helyette vizsgáljam meg a kérdést imában. Olyan rendet szerettem volna választani, amely foglalkozik az emberekkel, és fontos az életében a közösségi ima. Megfogalmazódott bennem az is, hogy vágyom a mély imádságos életre, a kizárólagos istenkeresésre. 

A domonkosoknál korábban többször is jártam, magával ragadott az imádságuk, lenyűgözött, ahogy Istent bevitték az emberek közé. 

Egy imában ajándékot kaptam: szép, hogy Istenhez közel vagyok, de az megmarad magamnak, ha ezt a kincset nem adom tovább. Ezért meg kell mutatnom az embereknek mindazt, amit Istenről tudok, amit vele kapcsolatban megtapasztalok, ami számomra örömet jelent. A domonkos rendnek pedig éppen az evangélium hirdetése a célja. 

Kép

Fotó: Császár Tamás

A szülei mit szóltak a döntéséhez?

Nem voltak nagyon boldogok, de nem lepte meg őket túlzottan, mert érzékelték, hogy egy ideje nagyon foglalkoztat a vallás. Nehéz lehetett számukra elfogadni a döntésem, különösen édesapámnak. Vélhetően az a kép élt bennük a rendekről, hogy olyanok, mint a katonaság, vagy akár egy börtön; illetve, hogy menekülök valami elől, vagy valamit nem találtam meg az életemben. Félthettek. Ugyanakkor nagyon hálás vagyok nekik azért, hogy úgy neveltek a testvéremmel: találjuk meg, ami boldoggá tesz bennünket. 

Jelentkezett a domonkosokhoz. Hogyan alakult az élete azt követően?

A képzés során tisztáznom kellett magamban, mi a motivációm, ami a rendhez vezetett. 

Utólag detektálta?

Mindig munkált bennem a jókislányszerep. Az a típus voltam, aki jól viselkedett, jól tanult, a szüleivel igyekezett kedves lenni, minden emberrel próbált jól bánni. Foglalkoztatott, hogyan lehetnék jó keresztény, hogyan lehetnék Isten tetszésére, később pedig az, miként lehetnék jó nővér. Ha feltételezzük, hogy amit felsoroltam, közelít a tökéletes életformához, akkor felvetődik: mi motivált engem?

Számomra az jelentette a legfontosabb tapasztalatot, hogy Isten szeretne „kigyógyítani”, ezért újra és újra kihúzta a lábam alól a szőnyeget. Arra hívta fel a figyelmem: hiába próbálok nagyon jó lenni, neki nem arra van szüksége. 

Nehéz volt azzal szembesülni, hogy nem tudok elég jó lenni, eléggé megfelelni.

Vagyis: bár minden igyekezete a jó cselekedetekre irányult, azt érzékelte, hogy mégsem elég jó?

Pontosan. Később azonban megtapasztaltam, hogy úgy vagyok jó Istennek, ahogy akkor éppen voltam. Nem attól leszek jó, hogy betartom a szabályokat (persze, ettől még betartom), és mindent megteszek, hanem már akkor jó vagyok, mielőtt felkelnék az ágyból. Eredendően. Isten rádöbbentett arra, hogy nem fogom megvalósítani azt a tökéletes személyt, amit magammal kapcsolatban elképzeltem. Az ő fényében viszont megláttam, mi az, amiben valójában változnom kellene: másra hívott, nagyobb szeretetre, a mások felé fordulásra, ami már olyan öröm és szabadság, amit csak Ő tud megadni. Korábban nehezen tudtam elfogadni magam, ezért nagyon fontos volt, amikor mindezt tisztázni tudtam. Rájöttem, nem azért kellett a rendhez csatlakoznom, hogy a tökéletes legyek, hanem azért, mert Isten annyira vonz. 

A szerzetességről alkotott előzetes képe milyen mértékben alakult át?

Összességében azt mondhatom, sokkal jobb, mint amire számítottam. Világosak az irányvonalak, amelyek elvezetnek a jó irányba. Szembesültem vele – ami számomra nagyon felszabadítólag hatott –, hogy mindenkinek van egyéni felelőssége is. Felnőtt ember vagyok, csak felnőtt gondolkodásmóddal lehetek szerzetes. Engedelmesnek kell lennem, amihez az is hozzátartozik, hogy döntéseket hozok, felelősséget vállalok a rám bízottakért.

Ez korábban hiányzott az életéből?

Fiatalként kevés tapasztalatot szereztem a felnőtt életről, persze hoztam komoly döntéseket, hiszen hazaköltöztem Belgiumból Magyarországra, hogy itthon tanulhassak, egyetemet választottam, de ezek az életkori sajátosságokhoz tartoznak. A szerzetesség nem arról szól, hogy tökéletessé váljunk, hanem folyamatos döntések sorozata, s nem lehet Istenre tolni a döntést, mondja meg Ő, mit tegyünk egy-egy helyzetben. A másik fontos felismerés az volt, hogy akik itt élnek, nem tökéletesek. Ám megtapasztaltam e ráébredés sokkal mélyebb oldalát, éppen azt, amit magammal kapcsolatban is felfedeztem. 

A nővérek teljesen nyitottakká szeretnének válni Istenre, ezt élik meg, azzal együtt, hogy tudják, nem tökéletesek. Ez a felismerés felülmúlta a vágyaimat, látni, hogy mindannyian ráteszik az életüket, és a saját gyarlóságaik ellenére mindig felállnak, folytatják. 

Rádöbbentem arra is, hogy Isten sokkal mélyebben tesz boldoggá – a boldogság számomra olyan béke és biztonság, ami az ember szívéből feltörő vízforrás. Ilyet addig soha nem tapasztaltam meg. Persze nem a nap 24 órájában, hiszen jelentkeznek nehézségek, küzdelmek, de Isten olyan mélyen van jelen mindenben, amit előzőleg álmomban sem gondoltam volna. 

Kép

Fotó: Császár Tamás

Akadt olyasmi, amiről fájt lemondania, amikor csatlakozott a rendhez?

Nehéz volt megtapasztalni egyfajta magányt, amit korábban nem éreztem, mert betöltöttem más elfoglaltsággal – kórusban énekeltem, fuvoláztam, pingpongoztam, de akár említhetem az okostelefon használatát is. Be voltam táblázva. Itt pedig van egy olyan csönd és egyedüllét, amit nem lehet betölteni. 

Nincs kihez szólni?

Ez jó példa, hiszen a csöndes szakaszokban már nem kommunikálunk egymással. A noviciátusban a második, harmadik évben a rendházban éltünk, nem voltak külső tevékenységeink, internetet sem használtunk, viszonylag sok volt a csöndes napszak. 

Mi jelentette ebben a legnagyobb nehézséget, hiszen rengetegen vágyják a csöndet?

Szembesülni magunkkal, a félelmekkel, a nehézségekkel, az örömökkel, a vágyakkal, amelyeket a zaj, a zenehallgatás, a rengeteg tevékenység nem engedtek felszínre törni. Meg kellett tanulnom minderre Istennel együtt ránézni.

Volt korábban okostelefonja?

Persze, több applikációt is használtam a mindennapi élet során. 

A rendben lehet telefonjuk?

Igen, de nem okostelefon. Internetet is szabályozva használhatunk, a szilencium időtartama alatt már nem beszélgetünk és nem kapcsolódhatunk a világhálóhoz.

A mindennapi életben egyébként mire használja az internetet?

Sok mindenre, például a Neptunhoz is szükséges, és van egy csoporttársaimmal közös Facebook-csoportunk is.

Rendelkezik Facebook-fiókkal?

Van Facebookom, de a noviciátus arra is szolgált, hogy megtanuljunk ezekkel az eszközökkel jól bánni, volt egy teljes leállás, ami után meg kellett találnunk az arany középutat. Egyáltalán nem a lemondáson van a hangsúly. Korábban az informatika terén nem éreztem magam valami tehetségesnek, ahhoz viszont, hogy tanítsak, szükség van rá, azon keresztül tudok szólni másokhoz, így a programok használatában még fejlődtem is. 

Kép

Fotó: Császár Tamás

Hagyott valamit örökre a renden kívül?

Azzal, hogy szerzetes lettem, lemondtam a családról. 

Amikor már nagyon érdekelt a szerzetesség, megtetszett egy fiú, és akkor döntenem kellett: nem lett volna vele szemben fair, ha járni kezdünk. 

A tisztasági fogadalmam azt jelenti, hogy Isten tölti be az első helyet az életemben. Ő az életre szóló társam, lemondva ezzel a házasságról, a szexuális életről. 

Csatlakozhat valaki a rendhez, ha korábban élt szexuális életet?

Igen, de szabad állapotúnak kell lennie. Nem az előzmény a fontos, hanem ami utána következik. 

Milyen fogadalmat kell még tenniük?

A szerzetesek engedelmességi, tisztasági és szegénységi fogadalmat tesznek. A három terület az ember legmélyebb vágyait célozza meg, azokat, amelyek a legtöbb galibát okozhatják. Az engedelmesség a vágyaimat szabályozza, a tisztaság a másokkal való kapcsolataimat, míg a szegénység az anyagi javak birtoklását. Ha vágy támad bennem, imámban leteszem Isten elé, és őszintén engedem, hogy ránézzen. Tudom, hogy ez fontos, elvégre ő teremtett ilyennek. Ha így teszek, megtalálom benne a biztonságot, tudom, hogy ez általa lehetséges, mert normális vagyok; ugyanakkor ráirányítja a figyelmem arra, hogy nem kell a vággyal élni. Mindez önuralomra tanít. Őrá várni nagyon felszabadító. Tudok áldozatot hozni, Isten sokkal mélyebb érzéssel tölt el.

Hogyan telik egy napja?

Alapvetően az imádság köré szerveződik, a zsolozsmát közösen végezzük, aminek a zsoltárok imádkozása adja a nagy részét. Ez napi öt közös imát jelent, reggel, délben egy, míg este két alkalmat. Tartunk még egy olvasmányos imaórát, amit egyénileg imádkozunk, illetve vasárnap délben közösen. Ezeken kívül még van egy szentmisénk, amin közösségileg veszünk részt. A szentáldozásban mély egység jön létre közöttünk, egy testvéri közösség számára ez a legfontosabb, ez adja a közöttünk lévő szeretet magját. 

Napközben a legtöbben tanulunk vagy tanítunk; a rend nővérei óvodától egyetemig oktatnak. Magam reggeli után elmegyek az egyetemre, nagyjából az egész napomat ott töltöm. 

Aki itthon tartózkodik, közös ebéden vesz részt, a vacsoránk szintén közös.

Ki végzi a házi munkát?

Mi takarítunk, mosunk, főzünk, rendezzük a kertet, e munkákat előre beosztjuk egymás között. 

Az egyetemre habitusban jár?

Természetesen. 

Meglepetést kelt?

Furcsa volt először habitusban besétálni az egyetemre, lényegében mindenki megbámult. Amikor a büfébe mentem, a kiszolgáló megkérdezte, hogy kerülök oda, nem gondolta, hogy diák vagyok. Sok reakció érkezik, a leggyakoribb az érdeklődés, sokan örömüket fejezik ki, mások imát kérnek, és akadnak olyanok, akik negatív megjegyzést tesznek. 

Utóbbit hogyan tudja kezelni?

Általában visszakérdezek, a legtöbbször az derül ki, hogy nem a rendnek vagy a személyemnek szól a megjegyzés, hanem az egyháznak úgy általában vagy Istennek, mert problémájuk van vele, nem hallgatta meg az imádságukat, vagy úgy érzik, hogy cserbenhagyta őket. Ha az utcán kiabálnak utánam ellenségesen, leginkább igyekszem nem foglalkozni vele. 

Mi a véleménye a saját generációjáról?

Nagyon sok jót látok bennük, és néha a többség hajlamos túlzottan sötéten látni a kortársaimat. Úgy érzékelem, hogy nagyon sok vágy van bennük a jóra, a jótétre, a jótékonykodásra, és keresik is a lehetőségét. Sokukban van kreativitás. De érzek fájdalmat is, mert nehéz látnom, hogy amire vágynak, nagyon jó, csak nem jó helyen keresgélik, esetleg nem tudják, hol és hogyan keressék. Nem látják, hol tudnának hasznosak, értékesek lenni, miképpen tudnának adni. Van bennük kiábrándultság is, és néha az értelmetlenség érzése, miközben sok értéket hordoznak.

Devalválódott az értékrendjükben Isten szerepe?

Nem hiszem, hogy lehetne a kérdésre általános választ adni, mert meghatározó a családi háttér, a korábbi iskolai közeg, a baráti társaság, vagyis, hogy milyen példákat láttak. 

Az biztos, hogy nagy bennük az igény a többre, a másra, olykor a misztériumra, a keleti vallási irányzatokra, azonban sokak számára ez nem egyértelműen Istent jelenti. 

Ugyanakkor – körbenézve például az egyetemi csoporttársaim között – nagyon sokan vallásosak, néha rá is csodálkozom, hogy a hit mennyire része az életüknek. És éltető valóságot jelent számukra. 

Mit szeretett meg a legjobban a szerzetességben?

Az Istennek adottságomat. Hogy nyitottá válhattam számára, és megtapasztalhatom, hogy akár imádkozom, akár beszélek róla, vagyis az apostoli munkát végzem ilyen értelemben, mindig minden róla szól. Az, amiről lemondok, vagy amivel küzdök, önmagában értelmetlen, csak érte válik értelmessé.

Hogyan választottad a mediátori szakmát? 

Valójában a mediáció választott engem. A jogi egyetem elvégzése után 2007-ben a pártfogó felügyelői szolgálatnál helyezkedtem el, amely nem klasszikus jogi terület. Elkövető fiatalokkal és családjaikkal foglalkoztam. Sokféle élethelyzettel, nehézséggel, szegénységgel, szegregációval, egyenlőtlenséggel, eszköztelenséggel találkoztam. Hálás vagyok, hogy akkor így alakult az életem, hiszen a pártfogói munka, az ott szerzett tapasztalatok a mai napig emberileg és szakmailag is meghatározzák identitásomat, és gyakorlatilag ma is ennek az értékes feladatot ellátó hálózatnak vagyok a részese. A pártfogó felügyeletnek köszönhetem azt is, hogy megismerhettem a mediációt.

A hazai büntető igazságszolgáltatás 2007 óta lehetőséget nyújt arra, hogy egy bűncselekmény elkövetője és sértettje, áldozata, valamint más érintettjei közvetítői eljárás (mediáció) keretében rendezhessék konfliktusukat, amelyet a büntetőeljárás során az eljáró hatóságok is értékelnek.

Az eljárások lefolytatását a pártfogó felügyelői szolgálatok szakemberei végzik. Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében én is ezt a feladatot végeztem 2008-tól, majd 2013-ban a fővárosba kerültem, és a szakterület módszertani kihívásainak koordinálása lett a feladatom.

Volt olyan személyes megélésed, amely a békéltetés, közvetítés felé fordította az érdeklődésedet? 

Pártfogó felügyelőként azt tapasztaltam, hogy a fiatalokat rendkívül nehéz motiválni, sok bennük a düh és a kiábrándultság. A legtöbben nem is igazán tudták, hogy milyen ítéletet kaptak, hogy cselekményeiknek milyen következményei lettek, hogy hogyan érintett másokat, a saját környezetüket mindaz, amit elkövettek. Nem éreztek felelősséget, inkább igazságtalannak élték meg a velük történteket és a büntetőeljárást. Amikor azonban egy fiatal esetében pártfogó felügyelet helyett közvetítői eljárást rendeltek el, egészen más eredmények születtek. Megérkezett a megértés és a felelősségvállalás, képessé váltak a szembenézésre és a jóvátétel kidolgozására. Azt megtapasztalni, hogy a gyerekek számára a mediáció keretei milyen inspirációt nyújthatnak, hamar megerősítette az elköteleződésemet a resztoratív folyamatok iránt.

A pártfogói munka megválaszolatlan kérdései, a segítés és az elszámoltatás közötti szerepzavar, az időnkénti eszköztelenség vitt a helyreállító mediáció felé? 

Mindaddig küzdöttem a szerepzavarral, amíg nem kezdtem el használni a resztoratív kérdéseket és tapasztalatokat a pártfogó felügyelet során is. Rájöttem, hogy sokkal könnyebb a fiatalokkal olyan keretek között dolgozni, amelyeket közösen alakítunk ki. Bevontam a fiatalt és a családját azon tervek kidolgozásába, amely a pártfogó felügyelet tartalmát képezték, amelynek betartása azontúl nemcsak külső elvárás volt a fiatal felé, hanem saját vállalása is.

A helyreállítói megközelítés tulajdonképpen egy világszemléletet is tükröz?

A helyreállító megközelítés úgy tekint a konfliktusokra, hogy azok nemcsak az adott két felet, hanem egy teljes közösséget érintenek. A technikákat olyan kisközösségek (amerikai őslakosok, maorik, afrikai népek) ősi gyakorlataiból vettük át, amelyek az egyént elsődlegesen a közösség részeként határozták meg, és amelyek felismerték, hogy csak közösen tudnak megbirkózni a nehéz helyzetekkel. Így a konfliktusos helyzetekben sem engedhették meg maguknak, hogy a sérelmek feldolgozatlanul maradjanak, hogy azok később az érintettek rendellenes viselkedéséhez vezethessenek, vagy épp a sérelmet okozó (akár az elszenvedő) kirekesztődjön a közösségből. Szükségük volt egymásra. 

Ha nagyon kisarkítom, akkor ez az egymásrautaltság kellett ahhoz, hogy megszilárduljon az a hit, hogy a saját túlélésem biztosítéka, ha a másik túlélését segíteni tudom. Ez merőben eltér a mai individualista világképünktől, amelyben leginkább a másik legyőzése, a büntetés, a bosszú, a materiális javak felhalmozása a megszokott. 

Számomra a mindennapokhoz ad keretet a resztoratív szemlélet, amelynek alapja a másik emberi mivoltának, méltóságának a tiszteletben tartása. Az egyén magatartása megítélhető, a személyét, méltóságát viszont minden körülmények között tiszteletben kell tartani. Minden esetben szükséges megállítani azokat a cselekedeteket, amelyek a másik méltóságát, személyét, jogait sértik, azonban visszajelzéseinkben is tiszteletben kell tartanunk az illető emberi mivoltát. A személyeskedés csak még jobban kiélezi a konfliktusokat. Egy tiszteletteljes visszajelzés érthető, meghallható, és képessé teszi a másikat a szembenézésre, miközben változásra is ösztönzi.

A változás az, amit leginkább szeretnénk megtapasztalni és annak biztosítékát, hogy a bántás vagy a nem kívánt magatartás nem történik meg újra. A változás azonban kirekesztett állapotban nem tud bekövetkezni, abban leginkább csak önsajnálatra képes az ember.

Mennyire része ma a jognak a helyreállító igazságszolgáltatás? Tudnak rólatok a jog képviselői és a civilek?

Büntetőügyekben 2007 óta, míg szabálysértések esetén 2014 óta is elrendelhető közvetítői eljárás. Jelenleg a jogalkalmazói gyakorlat inkább elterelésként és a büntetés alternatívájaként alkalmazza. A közvetítői eljárások azonban ennél jóval többet nyújtanak az érintettek számára. Teret és lehetőséget biztosítanak a tisztázásra és a megértésre, illetve reagálnak a legfőbb emberi szükségletekre.

Sajnos a társadalom keveset tud erről a lehetőségről, és nagyon sokat kell még az emberekkel és a szakemberekkel is beszélnünk a helyreállító szemléletről. A büntető szemlélet még mindig erősen alakítja, hogy mire válnak nyitottá az emberek, amikor egy bűncselekmény megtörténik. A jogalkotó szándéka az, hogy minél szélesebb körben tegye elérhetővé az állampolgárok számára a részvételt a resztoratív folyamatokban. De erről ma kommunikálni nemcsak Magyarországon, hanem a nemzetközi szervezetek munkáját látva, az egész világon is nehéz. A zsigeri beidegződések gátolják, hogy rátaláljunk valódi szükségleteinkre. 

A resztoratív kérdések (Mi történt? Kit és hogyan érintett az, ami bekövetkezett? Mit tehetünk a továbblépés érdekében?) segítségével és a mediációs technikák alkalmazásával mind a két oldal képessé válik a másik meghallgatására, történetének befogadására, az érzések kimondására, a szükségletek megfogalmazására. 

A helyreállító igazságszolgáltatás azonban nem kiváltani, inkább kiegészíteni szeretné a büntető igazságszolgáltatást. Biztosítani annak lehetőségét, hogy az érintettek találkozzanak, beszélhessenek egymással, hogy közösen dolgozhassák fel a történteket. A részvétel önkéntes, senkit sem kötelezhetnek rá, és minden érintett megfelelő tájékoztatás mellett dönt arról, hogy akarja-e. Ehhez azonban minden szakembernek, a jogalkalmazóknak, a társszakmák képviselőinek is egy nyelvet kell beszélniük.

Kép

A kép illusztráció − Forrás: Rawpixel

A konfliktusaink hátterében ezek szerint valójában ki nem elégített szükségletek rejtőznek? A szükségleteink sérülnek, amikor bántjuk egymást? 

Igen, a ki nem elégített szükségletekre érdemes összpontosítani akkor, amikor a konfliktusok feloldására kerül sor. Ehhez azonban közelebb kell kerülnünk a saját szükségleteinkhez is. És legfőképpen meg kell fogalmaznunk azokat. A szükségletekhez pedig a legkönnyebb út az érzéseinken keresztül vezet. Ha meg tudom fogalmazni, hogy hogyan érzem magam, ha az érzéseimet elfogadják és nem érvénytelenítik, sőt segítenek megfogalmazni azt is, hogy mire volna szükségem, hogy a helyzet rendeződni, a fájdalmam pedig enyhülni tudjon, akkor bármely helyzet megoldhatóvá válik. Ezek a szükségletek általában az elfogadás, az elismerés, a biztonság, a méltóság, a minőségi kapcsolódás… Az érzéseket és a szükségleteket figyelembe vevő kommunikáció vezethet konszenzusos megoldásokhoz.

Ha valaki elkövet egy bűncselekményt, a társadalom többsége általában csak arra fog gondolni, hogy az illető lakoljon meg, és csak kevesekben merül fel a kérdés, hogy a történteket vajon hogyan lehetne helyreállítani. Miért van ez? 

A helyreállítás igénye mindig jelen van, azonban sokak számára ez egyenértékű az arányos megtorlással. Márpedig a valódi helyreállítás az, amely nem a sérelem megtorlásából indul ki, hanem amely az elkövető felelősségvállalásával és a helyreállításban való aktív közreműködésével történik. 

Gyors és hatékony megoldásokat szeretnénk, és sokan úgy érzik, hogy a büntetés, esetleg a pénzbeli kompenzáció szolgálhatja ki ezt az igényt. A fel nem oldott sérelmek által hosszú távon okozott következményekre azonban kevesen gondolnak. Pedig egy kisebb incidens feldolgozatlansága is elindíthatja egy lefelé húzó spirálba az érintettek életét. Az áldozatok számára az nyújt leginkább biztonságot, ha a kérdéseikre válaszokat kapnak, és ha biztosak lehetnek abban, hogy nem válnak újra áldozattá. A számukra legfontosabb válaszokat az elkövető képes megadni, amelyhez elképesztően fontos tényező, hogy biztonságos keretek között tudjanak összekapcsolódni.

A mély konfliktusok között is létezhet olyan, amelyik esetében egy bocsánatkérés is elegendő jóvátételnek számít? Milyen a jó bocsánatkérés?

Sokakat lephet meg, de a sérelmek feldolgozásának nem feltétele a bocsánatkérés, és nem elvárt eredménye a megbocsátás. Őszinte bocsánatkérésre akkor állunk készen, amikor szembesítenek bennünket azzal, hogy mit okoztunk. Amelyen keresztül mindez érthetővé, átélhetővé válik, az a sérelmek és az érzések feltárása, azok kölcsönös elismerése. Az őszinte bocsánatkérés nem vonja kétségbe a másik érzéseit, hanem felelősséget vállal a sértő magatartásért vagy akár annak figyelmen kívül hagyásáért anélkül, hogy abban a másik felelősségét is hangoztatná. 

Nincsenek benne „ha” és „de” kezdetű mondatok, amelyeket csak a nyelvtan tekint kötőszóknak, valójában inkább radírszavak. „Bocsánatot kérek, ha megbántottalak”, helyett „Bocsánatot kérek, mert magatartásommal, tettemmel megsértettelek”. 

Már kisgyermekként belénk nevelik, hogyha valakit megsértünk, vagy csak valami helytelen dolgot teszünk, akkor bocsánatot kell kérni, ha pedig megsértenek, akkor meg kell bocsátanunk. Miközben egy nagyon fontos lépés kimarad. A történtek megértésére, a következmények feltárására nem fektetünk hangsúlyt. „Megütötted, bocsánatot kell hogy kérj!” De az, hogy mi vezetett idáig, és mire lett volna szükséged, hogy ne ezt tedd, ezekre a kérdésekre nem keressük a válaszokat. Tapasztalatom szerint a megbocsátás feltétele a megértés, és nem az elfogadás vagy egyetértés folyamata.

Kép

Ha közösségi szinten történik bántalmazás, zaklatás, alkalmas-e az egyéni terápia a feldolgozásra? 

Inkább azt mondanám, hogy terápiára minden bántalmazás esetében szükség lehet. A közösség számára azonban a bántalmazás megszüntetését követő feldolgozás hozhat megnyugvást.

Milyen munkahelyi szintű megoldások jöhetnek szóba? Mi a resztoratív welness?

Egy munkahelyen rengetegféle és sokrétű konfliktussal, akár bántalmazással (mobbinggal) is találkozhatunk. A Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézetének szervezésében a családi és közösségi mediációs képzés keretében munkahelyi közösségek konfliktusainak feltérképezését, úgynevezett közösségi diagnózis készítését is oktatjuk a hallgatóknak. Egyéni és fókuszcsoportos beszélgetésekkel feltárjuk az adott szervezetben, munkahelyi közösségben meglévő töréspontokat, kapcsolódásokat, motivációkat és ennek mentén adunk javaslatot a feltérképezett konfliktusok kezelésére. Igyekszünk visszamutatni a közösségek számára, hogy ha időt és teret hagynak egymás jobb megismerésére, helyzetek tisztázására, krízisek feldolgozására, az minőségi változást hozhat a napi munkafolyamatokban. 

A resztoratív wellness szókapcsolattal azt igyekeztem érzékeltetni, hogy a munkahelyeknek kiemelt hangsúlyt kellene helyezniük a helyreállító szemléletű közösségépítésre ahelyett, hogy olyan csapatépítőket szerveznek, amelyen kötelezően jól kell érezniük magukat azoknak is, akik amúgy munkaidőben nem bírják egymást. 

Az egyén jólléte a munkahelyen attól függ, hogy hogyan tudnak kapcsolódni egymáshoz a munkatársak. Közel kerülni lehet történetek megosztása, helyzetek tisztázása, de akár egy-egy probléma megoldás révén is. Sok munkahely elvárása, hogy az egyén a saját belső konfliktusaival, a stresszel egyedül birkózzon meg, miközben épp az ellenkezőjére volna szüksége. Michelle A. Barton szavaival: „Ha mindig azt hallom, hogy ezzel a stresszel, kihívással, lelki teherrel nekem egyedül kell megküzdenem, az mélyre húz a saját alkalmatlanságom megélésébe, újra és újra, mígnem arra jutok, hogy a szégyen és szorongás feloldására egyetlen megoldás létezik, kilépni a munkahelyről.”

Meggyőződésed, hogy a világ tele van sok-sok csodás emberi kapcsolódással, támogató ötlettel, segítséggel és összefogással. A kedvesség megfoghatatlan elvárás vagy univerzális erő? 

Minél több őszinte segítőkészséget, kedvességet látok magam körül, annál inkább leszek én is nyitott arra, hogy többet adjak. És ennek a fordítottja is igaz: minél több erőszakot látok, annál elfogadhatóbbá válnak a bántó magatartások. Az internet berobbanása óta sokkal több szörnyűség kerül elénk, miközben rendkívül kevés a pozitív folyamatokról, megoldásokról szóló hír, illetve megosztás. Tudjuk, hogy a tragédiáknak és az erőszaknak jóval magasabb a hírértéke, így az erről szóló tudósítások gyorsabban is terjednek. Pedig még a legnehezebb időszakokban is vannak reményt nyújtó, példaértékű cselekedetek, személyek, szervezetek. Ezek megismerése az, amely megerősíti a mindenkiben alapvetően és ösztönszerűen létező segítő attitűdöt. 

Igen, a kedvesség szerintem is univerzális erő, amely egyszerre emelhet bennünket, és formálhatja a pozitív személyes és társadalmi kapcsolatainkat. A figyelmesség alapvető emberi tulajdonságunk, amely a mindennapokban sokkal inkább tetten érhető. Azokban és önmagunkban keressük, és ne a közösségi felületeinken vagy a híroldalakon. A világ átrendeződni látszik, a jövőben újra a kisközösségek összefogása és együttműködése lesz a hangsúlyos, mert sok olyan kihívással kell majd szembenéznünk, amelyekre helyi szinten kell megoldást találnunk. Ezeknek a közösségeknek az építését most kell elkezdeni. Én azt tapasztalom, hogy ha az emberek személyesen megtapasztalják, hogy minőségben kapcsolódni érdemes és lehetséges, onnantól már nem megvalósíthatatlan az elvárás, hogy lehetünk jól együtt. 

www.resztorativmindennapok.com

Ez az interjú eredetileg a Képmás magazin 2024. decemberi számában jelent meg. A magazinra előfizethet itt. 

„Amíg én nem vagyok rendben, a gyerekem sem lesz” 

Szivós Gábor gyerekkorától Egerben él, ahol asztmatikus problémái miatt íratták be úszni. Az úszást követte a kosárlabda és a vízipóló – akkor még heti három edzéssel –, bekúszott az életébe az erősítő edzés, hogy jó kondiban maradjon, a későbbi rendőri munka mellett pedig belekóstolt a küzdősportokba. „Megszerettem a mozgást, hiányzott, ha kimaradt néhány nap – jegyzi meg Gábor. – Aki ezt az igényt gyerekkorában nem tapasztalja meg, hátrányosabb helyzetből indul fizikálisan és az egészség szempontjából is. A mai világban a sok kütyü és a közösségi média mellett kihívás, de szeretnénk ösztönözni a gyerekeket, hogy mozduljanak ki, és élvezzék a mozgást.” 

Orsi falun nőtt fel, és a diáksportkör keretein belül kézilabdázott, kosárlabdázott és atlétizált. „Ha a futóversenyre valakit elő kellett állítani, az általában én voltam – emlékezik. – Ha hazamentünk, ledobtuk a táskát, és mentünk árokcicázni, gumizni, ugróiskolázni. A falutréning kondiban tartott minket. Akkor még kevesebb volt az információ, és nem éreztük, hogy kimaradnánk valamiből.” Orsi húsz éven át a vendéglátásban gyűjtötte a kilométereket, de első gyermeke születésekor már érezte, hogy többre van szüksége. „Nehéz megtalálni az egyensúlyt, mert anyaként mindenhol meg kell állnod a helyed. Legyél csinos, főzz finomakat, a gyereked nyugodt legyen. Rá kellett jönnöm, hogy amíg én nem vagyok rendben, a gyerekem se lesz. Nem önzőség hetente egy-két órát magamra fordítani. 

Lakatos Péter erőnléti szakértő szerint sok anya képes a gyerekéért meghalni, de jobb lenne inkább érte élni, mert nagyobb korában is szüksége lesz rám. 

Minél aktívabb vagyok – legyen az gyaloglás, úszás vagy biciklizés –, annál minőségibb módon leszek jelen az életében.” 

„Én választottam, és neked is volt választásod” 

„Sokan mondják, hogy neked könnyű, mire én azt válaszolom, hogy én választottam, és neked is volt választásod. Muszáj olyan partnert találni, akivel egy hajóban tudtok evezni” – utal Orsi Gábor ösztönzésére, hogy a gyerekek mellett is figyeljen az egészségére. „Egy hosszú távú kapcsolat arról is szól, hogy ne csak a magunk igényét nézzük, hanem a másikét is” – teszi hozzá Gábor, aki fontosnak érzi, hogy az anyukák időt tudjanak szakítani egy kis mozgásra, beszélgetésre. „Ez a közös út lassan 25 éve tart; ha az egyikünk lent van és a másik fent, akkor egymást húzzuk, és egy irányba nézünk” – fogalmazza meg Orsi a köztük lévő egyensúly titkát. A mozgást kismamatornával kezdte, a ringatóval folytatta, és amikor otthon hagyhatta a gyerekeket, funkcionális terembe járt, mígnem elkötelezte magát a futásnak. 

A példa ragadós lett, mert 18 éves nagyfiuk is több sportot kipróbált, emellett eljár túrázni, biciklizni. „Vadkempingezik, függőágyon alszik, rakja a tüzet. A doni emléktúrán négy napot menetelt – meséli Orsi büszkén. – Olyan, mint az apukája, aki szerintem a példaképe is. A 11 éves lányunk inkább az én vonalamat viszi, triatlonozni jár, heti kilenc edzése van. A középső gyermekünk művészlélek. Ő is edz, de az ő sportja a sakk. Fontos, hogy a gyerekek akarják a változást, mert ha nem szeretnék, nem lehet erőltetni – teszi hozzá. „Ezt mondom a túlsúlyos, keveset mozgó gyerekek szüleinek is, akik megkeresnek. Meg kell találni azt a sportot vagy mozgásformát, amiben jó és sikeres, mert csak akkor lesz hozzá kedve.” 

Fotó forrása: Szivós Gábor

„Megtanulunk koncentrálni és jelen lenni”

A Szivós házaspár évekkel ezelőtt elkötelezte magát a mozgásra vágyó gyerekek és felnőttek felé. Gábor elsősorban élsportolókkal, atlétákkal foglalkozik, funkcionális edzőként növeli a teljesítményüket, és gerincbarát edzőként segít újra formába lendülni. A célja emellett az, hogy a „kezdő felnőttekkel” is megszerettesse a mozgást.

„Azokat a fiatal házasokat is szeretném megszólítani, akiknél megszületett az első gyerek, vagy beleálltak a munkába, és kimaradt a sport az életükből.” 

Orsi azok felé is nyitott, akiket kivet a rendszer, mert nem tudnak heti kilenc edzést bevállalni, vagy a túlsúly miatt nem mernek. „Mindkettőnknél van olyan szülő, aki együtt jön a gyerekkel, és közösen sportolnak, ez az ő minőségi idejük” – fűzi hozzá Orsi. Szerinte egyre több a stressz az iskolában, nő az elvárás, a „nehogy kimaradjak valamiből” érzése. „Aki nem akar élsportoló lenni, hadd eddzen kevesebbet, és hadd pihenjen többet” – gondolja. „Aki nem tud lazítani, feszíteni sem tud, szoktuk mondani. Muszáj regenerálódni, legalább egy héten háromszor nyolc-kilenc órát aludni, és csökkenteni az elvárásokat. Régen az volt a pihenés, amikor leültél, feltetted a lábad, és egy pohár teával átgondoltad, mit csináltál aznap. Most a pihenést azzal kötjük össze, hogy nyomkodjuk a telefonunkat. Lehet, hogy a test pihen, de nem kapcsolunk ki. Elkezdjük pörgetni az agyunkat, arra fókuszálunk, hogy mi mindent nem csináltunk meg. Nem vagyunk jelen az életünkben, csak szaladunk magunk után. Sport közben a testünkre figyelünk, átgondoljuk a gyakorlatokat, megtanulunk koncentrálni és jelen lenni. Ennek az is része, ha este leülünk a vacsorához, hogy elmeséljük egymásnak, kivel mi történt aznap. Ha testileg-lelkileg trenírozzuk magunkat, akkor leszünk egy egész – vallja Orsi, aki nem csupán mozgásra ösztönöz, hanem egészséges életmódra. – Mindenkihez meg kell találni az utat, és észrevenni, mikor lanyhul a motivációja. Edzés előtt mindig megkérdezzük, hogy aludt, milyen volt a napja, és eszerint állítjuk be az aznapi terhelést.”

Fotó forrása: Szivós Orsi edző

„A fájdalomérzet egy végső jel”

„Jó, hogy a mai világban van kényelem, de nem erre vagyunk kitalálva, és ebből fakad a túlsúlytól kezdve számos mozgásszervi, szív-érrendszeri, belgyógyászati betegség és tartásbeli probléma – hívja fel a figyelmet a mozgásszegény életmódra Gábor, aki gerincbarát edzőként is tevékenykedik. – Régen nagyobb volt a mozgás kényszere a közlekedésben, a vásárlásban, nem működött futárszolgálat. A stressz és az ülésben töltött idő nőtt, az egyensúly felbillent.” 

„Már a fiatalabb korosztály is fájdalomra panaszkodik, pedig a fájdalomérzet egy végső jel a szervezettől, az idegrendszer korábban már több mindent megpróbált, hogy kompenzálja a problémát.” 

Gábor javasolja, hogy az irodában üljünk fitneszlabdán, időnként ellentétes nyújtózással, cicahát-kutyaháttal, könnyű átmozgatással törjük meg kényelmetlen testhelyzetünket. „Alulértékeljük a hétköznapi kis mozgásokat – folytatja megszívlelendő tanácsait. – A konyhai munka, a takarítás, a kertészkedés kiszakít a görnyedésből. Tudatosan sétáljunk, bagószünet helyett is! A statisztika szerint ötezer lépés a napi minimum, az alatt fokozott az egészségügyi kockázat. Ha mellette heti néhány alkalommal célirányosan edzünk, jót teszünk a csontok, valamint a szív- és érrendszer egészségének.” 

„Hiszek a közösség erejében”

Orsi hat éven át ösztönözte a futókat a Budapest Sportiroda Heves vármegyei futónagyköveteként. Helyi közösséget épített maga köré, mindig találva számukra valami kihívást. „Hiszek a közösség erejében – vallja –, mert fontos, hogy tartozzunk valahová, és értékesnek érezzük magunkat ott, ahol vagyunk.” Jelenleg is szervezi a közös futásokat az Egészségműhely Sportegyesület keretein belül. Gáborral együtt a prevencióra helyezik a hangsúlyt, és „négy évszak” közösségi túrákat, futásokat szerveznek, a családokat megszólítva. Útközben jókat beszélgetnek, szeretettel kínálják egymásnak a házi sütiket. „Nekünk most ez az utunk, úgy érezzük” – állítják.

És még mire jó a sport? Amikor valaki egy 65 kilométeres futásra készül, de a fejlámpája a töltőn marad, a telefonja az autójában, a túrabotja pedig 12 kilométer után eltörik – mint Szivós Orsinak –, akkor megtanul elengedni és újratervezni. Mert mindent meg lehet oldani. Persze 65 kilométert nem lehet lefutni csak úgy. „A gyors eredmények általában nem vezetnek jó útra. 15 kilót sem lehet két hónap alatt lefogyni, mert lehetetlen csodát tenni. A sportban és az életben is kis lépésekben kell gondolkodni” – zárja sorait a Szivós házaspár. 

A márciusi hónap témája: Együtt könnyebb! További cikkeink a témában elérhetőek itt. 

Kis tűzesetnek indult, szörnyű tragédia lett belőle

2017. június 14-én pár perccel hajnali egy óra előtt a 45 éves Behailu Kebede taxisofőr a 24 emeletes, 127 lakásos toronyház negyedik emeletén, a 16-os lakásban arra ébredt, hogy beindult a tűzjelző. Kis fehér füstöt látott szivárogni a hűtőszekrényéből. Azonnal tárcsázta a tűzoltókat: „Hello, ez a Grenfell Tower 16-os lakása. Gyorsan, gyorsan, gyorsan! Ég.” Így kezdődött az Egyesült Királyság modernkori történetének legnagyobb, legtöbb halálos áldozatot követelő tűzesete. 

Az etióp származású taxisofőr átkopogott a lakótársaihoz is, kiment a folyosóra, felébresztette a szomszédait. Amikor a férfi kijutott a tömbházból, és hátranézett, már az ablakán keresztül látta, hogy lángol a lakása. 

A brit főváros North Kensington kerületében található épületben a helyzet egyre kétségbeejtőbbé vált. Hajnali 1 óra 26 perckor a tűzoltóság súlyos incidensnek minősítette az esetet. 

A lakóknak még ekkor is azt mondták, hogy maradjanak a lakásukban, mivel az épületet állítólag úgy tervezték, hogy megfékezze a tüzet, de hamar kiderült, ez a tanács hibásnak bizonyult. 

A tűz az ablakból kitörve villámgyorsan terjedt, először a keleti homlokzatra, majd a tömb északi oldalát perzselte fel. A torony keleti homlokzatának csúcspontját a tűzoltók kiérkezésétől számítva mindössze harminc perc alatt elérték a lángok. Nem sokkal két óra előtt a tűz elindult a déli oldal felé a keleti homlokzaton át. 

Később már az épület mind a négy oldala lángokban állt, s a lángok oly módon törtek fölfelé és vették körbe az épületet, hogy hasonlóval a tűzoltók többsége még sohasem találkozott. Alig láttak a tűzben, miközben negyven csövön keresztül végezték az oltást.

A lángok csak 24, sőt egyes beszámolók szerint 60 órával később aludtak ki, addigra 72-en, köztük 18 gyermek életét vesztette. Az áldozatok 23 országból származtak: köztük taxisofőrök, építészek, egy költő, egy elismert fiatal művész, nyugdíjasok, felnőttek és gyerekek.

„Gyerünk, lányok, kövessétek a hangomat”

Több mint kétszáz túlélő annak köszönheti az életét, hogy nem hallgatott a hatóságokra, ehelyett koromsötétben, a füsttől eltömődött lépcsőházban lemenekültek, átlépve a halottakat és a haldoklókat. Sok ember csapdába esett a felső emeleteken a lángok és a mérgező füst miatt. 

A segélyhívón segítségért könyörögtek, néhányan felhívták a családjukat, tudva, hogy közel a vég. Mások leugrottak vagy leestek a toronyból.

„Gyerünk, lányok, kövessétek a hangomat” – ezekkel a szavakkal próbálta menteni két lányát és várandós feleségét egy családapa, Marcio Gomes is, aki a segélyhívó operátorának biztatására nem adta fel, hogy élve kijuttassa családját a pokoli toronyból. A huszonegyedik emeleten laktak, ám menekülés közben egy ponton el is vesztették egymást, de végül szerencsésen kijutottak a toronyházból. Kórházba kerültek, és bár ők mind a négyen megmenekültek, a harmadik gyermek, Logan életét az elszenvedett füstmérgezés miatt már nem tudták megmenteni az orvosok. 

„Embereket akarok látni rács mögött. Ez nem fogja visszahozni a fiamat, de egy lépés előre, hogy lássam, működik az igazságszolgáltatás” – mondta a családapa 2024 szeptemberében a Daily Mail-nek. A tűzvész óta eltelt években Gomes saját gyásza ellenére a túlélők szószólójává vált, aki nemcsak az igazságszolgáltatásért szólal fel, hanem a változások végrehajtásáért is.

Akik az etióp taxisofőrhöz vagy Gomeshez hasonlóan túlélték a tragédiát – a torony lakói, szemtanúk, a mentésben résztvevők –, nemcsak fizikai, de mély lelki sebeket is szereztek, amelyek a mai napig nem gyógyultak be teljesen. Rengeteg, több mint 900 ember életét írta át egyik pillanatról a másikra a katasztrófa. 

Elkerülhető lett volna – felelősök sorát jelölték meg

Az már a tragédia utáni napokban kiderült, hogy a tűz egy Hotpoint márkájú hűtő- és fagyasztószekrény zárlata miatt keletkezett, és már akkor utaltak rá, hogy a tömbház külső szigetelése és burkolata tűzbiztonsági szempontból nem volt megfelelő. 

Tavaly szeptemberben hozták nyilvánosságra azt az 1700 oldalas vizsgálati jelentést, amely szerint az akkori kormány, a szabályozó hatóságok és az építőipar több évtizedes mulasztásai miatt a Grenfell torony „halálcsapdává” vált.  

A jelentés szerint a tragédiának nem volt „egyetlen oka”, hanem a tisztességtelen vállalatok, a gyenge vagy hozzá nem értő szabályozók és az önelégült kormányzat együttese vezetett ahhoz, hogy egy kis lakástűz az Egyesült Királyság második világháború utáni legtöbb halálesetet követelő tűzvészévé változott.

Kép

Emlékfal a tragédia áldozatainak, 2024 − forrás: Profimedia − Red Dot

A Grenfell torony eredetileg az 1970-es években betonból épült, ám a tüzet megelőző évben egy felújítás során alumínium és polietilén burkolattal fedték be, amely hő hatására képes megolvadni és lecsöpögni. Vagyis a toronyházat kifejezetten gyúlékony anyagból készült külső burkolattal látták el, ennek elsődleges oka a burkolóelemeket és a szigetelést gyártó és forgalmazó cégek „rendszerszerűen tisztességtelen” üzleti magatartása volt. 

Bírálták is őket, mondván „módszeres becstelenséget” követtek el, manipulálták a biztonsági teszteket, és az eredményeket meghamisítva azt állították, hogy az anyag biztonságos. A toronyház renoválását végző kivitelezők rendre hamis, félrevezető nyilatkozatokat tettek az épületre felszerelt burkolat és a szigetelőanyagok tűzveszélyességéről.

A vizsgálat vezetője, Martin Moore-Bick nyugalmazott bíró szerint az áldozatok halála mind elkerülhető lett volna, „a toronyban élőket több ember és szervezet több éven keresztül csúnyán cserbenhagyta”. 

Arra a következtetésre jutottak, hogy az áldozatok halálát nem a tűz, hanem a lángoló burkolóelemek erősen mérgező égéstermékei okozták.

Egy korábbi vizsgálatban a tűzoltóság hibáit is felrótták; hiszen azt mondták a lakóknak, hogy maradjanak a lakásaikban, és várják meg a mentést. A tanácsot csaknem két órával a tűz kitörése után változtatták meg, túl későn ahhoz, hogy a felsőbb emeletekről sokan ki tudjanak menekülni. A történteknek tehát rengeteg felelőse van. Papíron – a gyakorlatban ennek ellenére az ügyben büntetőper a mai napig nem indult. Nyomozások folynak, de vádemelésekre 2026 vége előtt valószínűleg nem kerül sor. 

Emlékmű épülhet a helyén?

A történethez tartozik, hogy a toronyház lakói éveken át figyelmeztették a hatóságokat egy hasonló katasztrófa veszélyére, de süket fülekre találtak. A Grenfell-tragédia ebben változást hozott. Szigorúbb építési előírásokat vezettek be országszerte, nagyobb hangsúlyt helyeznek a tűzbiztonságra a tervezés és a kivitelezés során. 

Többek közt betiltották az éghető anyagok használatát az új, sokemeletes lakóépületek, kórházak, gondozóotthonok és diákszállások építésekor. Átdolgozták a tűzbiztonsági útmutatásokat, a tűzoltóság nagyobb hatáskört kapott az épületek ellenőrzésére. Új tűzbiztonsági törvényt alkottak, és figyelmet fordítanak arra, hogy a sokemeletes épületek veszélyes burkolóanyagait eltávolítsák, illetve lecseréljék. Az épülettulajdonosoknak kötelezően tájékoztatniuk kell a lakosokat a tűzbiztonsági intézkedésekről, és ügyelnek arra is, hogy a lakosokat bevonják a döntésekbe, az aggályaikat megoldják. 

A brit kormányzat a közelmúltban bejelentette, elbontják a tornyot, miután a szakemberek szerint mostanra tovább rongálódott. A folyamat várhatóan körülbelül két évet vesz igénybe, de a katasztrófa júniusi nyolcadik évfordulója előtt nem változtatnak az épületen. 

A terv vegyes reakciókat váltott ki a gyászoló családok, a túlélők, és a helyi lakosok körében. 

A hozzátartozók inkább azt akarják, hogy a nyugat-londoni torony továbbra is a jelenlegi helyén álljon, a 2017-es tragédia mementójaként. 

Egyesek szerint a toronynak úgy kell maradnia, ahogy van, amíg a felelősöket bíróság elé nem állítják. „Az apám két helyen nyugszik, az egyik, ahol eltemettük, a másik a Grenfell Tower” – fogalmazott az egyik áldozat fia a BBC-nek, aki szerint az elbontással megpróbálják kitörölni az emberek emlékeit. Mások azzal érvelnek, hogy az épület megléte inkább felzaklatja azokat, akik elvesztették szeretteiket, ezért emlékművet szeretnének a helyére. 
Egy, a toronyháztól ötven méterre élő férfi úgy fogalmazott, az épület „mindennap kísérti” őket. „Nem biztonságos a szerkezete, valamikor mindenképp mennie kell” – mondta. A Grenfell Tower jelenleg fehér anyaggal beborítva áll, felső részén a felirat: Forever in Our Hearts (Örökké a szívünkben) – emlékeztetve az arra járókat a 2017. júniusi tragédiára.