Önjelölt királyok 

Heinrich Himmler SS Reichsführernek, a Harmadik Birodalom második leghatalmasabb emberének 1933-ban bemutattak egy nagy szakállú, ősz hajú férfit. A neve Karl Maria Wiligut-Weisthor volt, egy osztrák származású ezredes, aki akkor már az SS Faji és Telepítési Hivatalának levéltárosaként tevékenykedett. 

Tizennégy éves korában lépett be az Osztrák–Magyar Monarchia hadseregébe, kitüntetéseket szerzett az I. világháborúban, majd ettől kezdve katonaként szolgált. 

A hetvenedik éve felé közelítő, extravagáns öregember hitt abban, hogy ő a németek titkos királya, aki egy ősi germán leszármazási vonalon keresztül jogosult a trónra, ráadásul misztikus hagyományok beavatottjainak letéteményese. 

Azt állította magáról, hogy az ősi rúnák és varázstanok ismerője, és számtalan nemzedék által felhalmozott titkos tudás őrzője. Egy állítólagos germán isten, Krist követőjének vallotta magát, és azt hangoztatta, hogy a keresztény vallás ennek az istennek a személyiségét lopta el Krisztus megszemélyesítésére. Természetgyógyász látóként is hirdette magát, aki a mindenség mások elől elzárt titkaiba is betekintést nyert. Arról is beszélt Himmlernek, hogy nyolc­ezer év germán őstörténetének minden momentumára emlékszik, mivel folyamatos reinkarnációi során végigélte ezt a teljes korszakot. 

Az egyetlen problémája az volt, hogy nem tudott fiút nemzeni, akinek ezt az évezredes tudást továbbadhatta volna. A kudarcért egyrészt a zsidó és keresztény vallást, másrészt feleségét hibáztatta, akit többször halálosan megfenyegetett. Egyre agresszívebb viselkedése miatt skizofréniával és megalomániával diagnosztizálták, majd néhány évre elmegyógyintézetbe zárták. Szabadulása után Németországba emigrált, ahol a harmincas évek burjánzó miszticizmusa és fajelméletei tökéletes táptalajt biztosítottak eszméi számára. 

Szinte azonnal egyfajta helyi szupersztár lett belőle, így jutott Himmler közelébe is. Nagyszerű színészi tehetséggel adhatta elő magát, mert a Reichsführer rögtön feltétlen híve lett. 

Maga Himmler is mélyen beleásta magát a romantikus német okkultizmusba. Már gyerekkora óta ezeknek a meséknek a bűvkörében élt, és barátainak is gyakran hangoztatta, mennyire komolyan veszi ezeket a mondákat. Saját magát például Madarász Henrik, a X. században élt német uralkodó reinkarnációjának és jogos örökösének tekintette. A két önjelölt király hamar egymásra talált, ezért Himmler fenntartások nélkül hitt Wiligut-Weisthornak, amikor az a figyelmébe ajánlott egy Otto Rahn nevű, ambiciózus fiatal kutatót. 

A Szent Grál bűvöletében 

Rahn szintén a germán eredetmítoszok mesebeli világában nőtt fel. Egyetemi tanulmányai végeztével is meggyőződéssel hitte, hogy a Szent Grálról, Parsifalról és Lohengrinről szóló történetek, a Nibelung-ének meséi bizonyos szempontból a történelmi valóságot ábrázolják. Könyve, az 1934-ben megjelent Keresztes hadjárat a Szent Grál ellen óriási sikert aratott a náci vezetés körében, ezért gyakorlatilag kötelező olvasmánnyá tették az SS tagjai számára. Rahn ebben a munkában saját kutatásainak eredményét tette közzé olyan vadregényes formában, hogy a kalandokra vágyók képtelenek voltak neki ellenállni. 

Kép

Otto Rahn katonaportréja – Forrás: otto-rahn.com

Elmélete szerint Parsifal és a Szent Grál története jelenti a kulcsot a modern társadalom és az egész világ megújításához. A Krisztus vérét tartalmazó csodakehely olyan mérhetetlen energiát tárol, amely a totális és végső hatalmat adhatná az arra érdemes és erényes vezetők kezébe. A kincskeresés olyan ellenállhatatlan erővel kerítette hatalmába, hogy az Indiana Jones-filmek előtt ötven évvel hosszas és veszélyes utazásokra indult, hogy felkutassa a Szent Grált. Teljesen hitelt adott Artúr király és a kerekasztal lovagjai történetének, és úgy érezte, hogy a templomosok és a teuton lovagok kudarca után ő lesz az, aki megtalálja. 

Megingathatatlan bizonyossággal hitte azt is, hogy a kehely utolsó ismert tulajdonosai a katharoknak is nevezett eretnekek voltak. 

A katharok ereklyéje 

A katharok – más néven albigensek – az egyik legtartósabb, nagy hatású mozgalom volt a középkorban. A XII. századtól a XIV. századig hirdették tanaikat, ami miatt III. Ince pápa hadjáratot indított ellenük. Az Észak-Itáliában és Dél-Franciaországban elterjedt tanok alapja a dualizmus volt. Azt hirdették, hogy két istenség küzd az emberek lelkéért: az Újszövetségben megjelenített jóságos Isten, vagyis a lélek teremtője, és a gonosz ószövetségi Isten, vagyis a test és a hús teremtője. 

Az embert bukott angyalnak tekintették, akit a Gonosz a maga oldalára csábított egy Mihály arkangyal ellen vívott mennyei háborúban. Szerintük a megváltás csak úgy lehetséges, ha az ember megtagadja anyagi mivoltát, és kizárólag az erényes szellemi, lelki létezést választja. Hitük szerint a lélek mindaddig nem szabadul a sorozatos reinkarnáció rabságából, amíg teljesen meg nem tisztul bűneitől. Jézust megváltónak tartották, de a feltámadását elutasították. 

Miután a katharok meggyilkolták a pápa egyik küldöttét, az egyház harcba indult ellenük. A megtorlásnak több tízezer áldozata lett, és a katharok elleni küzdelem volt az egyik oka annak is, hogy az egyház életre hívta az évszázadokig működő rettegett inkvizíciót. 

Otto Rahn bejárta Észak-Olaszországot, Franciaország déli vidékeit, Svájcot és Spanyolországot is, hogy bizonyítékokat gyűjtsön a katharok és a Grál-legenda kapcsolatára. A hosszas és kimerítő kalandozások végül Montségur várromjaihoz vezették. Ez volt az a hely, ahol a katharok elleni háború a legdrámaibb fordulatot vette. 

Aki áttért a katolikus hitre, azt szabadon engedték, aki viszont ragaszkodott az albigens tanokhoz, azt brutálisan kivégezték. A várdomb tövében állítólag kétszáz embert égettek meg egy gigantikus máglyán, a várat pedig lerombolták. 

A legendák szerint a megadás előtti éjjelen a lázadók egy csoportja titokban átmászott a falon, és kimenekítette a Szent Grált, valamint a hozzá kapcsolódó titkos kegytárgyakat, például a meroving II. Dagobert frank király regáliáit. 

Kétes bizonyíték, kalandos leírás 

Rahn szerint minden jel arra utalt, hogy a környéken található barlangokban rejtették el az ereklyéket. Hónapokat szentelt annak, hogy macskája társaságában bejárja ezeket a barlangokat, és lefényképezze a bennük talált bizonyítékokat. Kalandregénybe illően romantikus leírásban igyekezett érzékeltetni tapasztalatait a helyiek által katedrálisnak nevezett föld alatti tárnák felkutatásakor: „Fehér mészkő cseppkövek között, mélybarna falak és csillogó kristálykövek között vezet le az út a hegy gyomrába. Nyolcvan méteres magasság szolgált az eretnekek katedrálisaként. Mélyen felkavarva sétáltam keresztül a kristálycsarnokokon és márványkriptákon. Kezem az elesett tisztalelkűek és lovagok csontjait illette.” 

Talált is számos írást, rajzot a falakon, köztük egy lándzsaábrázolást, amelyet nagy örömmel a mitikus Lancelot jelképes ábrázolásának tekintett. Megingathatatlanul hitt abban, hogy egy nemzetközi katolikus–zsidó összeesküvés buktatta meg és pusztította el a katharokat, a Szent Grál őrzőit, hogy ezzel eltüntessék a föld színéről a kelyhet, azaz az ősi germán árja világ természetfölötti hatalommal felruházott varázseszközét. Saját magát az eredeti germán hagyomány, a kathar küzdelmek, a keresztényellenes harc bajnokának tekintette. Ahogyan álmodozva megfogalmazta: „Az őseim boszorkányok, én pedig eretnek vagyok.” 

Hazatérése után ebben a stílusban írta meg a katharok elleni keresztes hadjáratáról szóló könyvét, amely aztán meghódította a német felsővezetés jelentős részét. 

Himmler – aki transzcendens mániáival kissé elütött a náci államgépezet jóval pragmatikusabb működtetőitől – mindent megadott Rahnnak, amit csak tudott. Egyre feljebb léptette őt az SS ranglétráján, egészen addig, amíg a Harmadik Birodalom alapértékeivel összeegyeztethetetlen információk nem jutottak a birtokába. 

Kegyetlen ébredés a zavaros álomból 

Egyes kortársak szerint Otto Rahn mindig is nyíltan hangoztatta homoszexualitását, mások szerint ez csak a harmincas évek második felében vált világossá az SS-en belül működtetett árja szekta vezetői számára. Ezt talán még fogcsikorgatva el is fogadták volna, de a minden német által kötelezően kitöltendő származási kérdőív kiderítette, hogy Rahn édesanyja zsidó származású volt. Ezért besorozták a németek fajnemesítését szolgáló birodalmi szaporítóprogramba, így házasságot kellett kötnie egy elvált keresztény nővel. Arra is kötelezték, hogy képezze magát keményebb németté, és vállaljon munkát a dachaui koncentrációs táborban. 

Amikor 1939 februárjában megkezdte a szolgálatát, mellbe vágta a kegyetlen valóság. Minden romantikus álomképe, amelyet a germánságról szőtt, Dachauban szertefoszlott. Megcsömörlött az ott látott borzalmaktól. „Lehetetlen egy magamfajta toleráns, liberális embernek egy olyan országban élnie, amilyenné a hazám vált” – írja. Egy hónapra rá benyújtotta lemondását minden tisztségéről, amelyet a csalódott és dühös Himmler el is fogadott. 

Ettől kezdve folyamatos megfigyelés alatt állt, és azt fontolgatta, hogy Franciaországba menekül. Végül a kevésbé veszélyes megoldást választva, a már megszállt Ausztriába utazott. Elhanyagolt öltözékben, hajszoltan járta a tiroli hegyeket, céltalanul bolyongott a méteres hóval borított téli tájakon, aztán egyszer csak eltűnt. 

Három hónappal később, hóolvadás után találták meg a holttestét. Egy fa alatt ült kabátjába burkolózva, mellette egy üres és egy félig telt gyógyszeres üveg. 

Halálát a hatóságok öngyilkosságnak nyilvánították, az ügyet pedig hamar lezárták. 

Heinrich Himmlernek ugyan nagy bosszúságot okozott ez az „árulás”, de persze nem ez volt az egyetlen folyamatban lévő projektje. Otto Rahn utolsó hónapjai alatt egy Ernst Schäfer nevű tapasztalt Ázsia-kutató és társai éppen egy expedíción vettek részt, amely Tibet hegyei között próbált másfajta bizonyítékokat találni a germán népek felsőbbrendűségére. A mesebeli Atlantisz legendáját továbbgondolva abból indultak ki, hogy az elsüllyedt kontinens pusztulását túlélő menekültek voltak az árja népesség legősibb képviselői. 

A történet szerint a világ számos területére eljutottak, de a legfontosabb központjukat Tibetben alapították. A Schäfer-expedíció hivatalos célja ugyan földrajzi, kartográfiai, geológiai, állat- és növénytani ismeretek felhalmozása volt, a háttérben azonban az árja eredet megtalálásának igénye húzódott. A kutatók a tibeti őslakosok koponyáját méricskélték, gipszmásolatokat készítettek az arcukról, az eredményeket pedig aprólékosan feljegyezték és katalogizálták. 

Az expedíció tagjai 1939 augusztusban értek haza Németországba, de a kívánt eredményeket nem tudták prezentálni. Szeptemberben kitört a háború, és mint annyi más idealisztikus elképzelés, ezek az álmok is szertefoszlottak a pusztítás őrületében. 

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

Helikopteres szállítás a hegyoldalba

Szeptember második hetében járunk, napokkal a Dunakanyar településeit veszélyeztető árvíz előtt. A hónap eleji kánikulának már vége, esőtől ma még talán nem kell tartani. Hétköznap kora reggel a Tahitótfalu határában lévő kukoricás mellett lázas készülődés folyik. A sorompóval és a műveleti területet jelző szalagokkal elzárt részen egy helikopter már útra készen. Különleges eseménynek lehetünk szemtanúi, a nagy zöldterülettől légvonalban kb. egy kilométerre a hegyen ugyanis családi ház épül. A leendő lakók teraszukról az egész Dunakanyart megcsodálhatják majd. 

Az építkezés helyszínére kanyargós, meredek és szűk, nem éppen személyautókra vagy építőanyaggal megpakolt teherautóra tervezett út vezet fel. 

Erre talált megoldást az épület kivitelését végző ADAM-HOUSE, amely úgynevezett SIP panelekkel építi fel a ház fal-, illetve tetőszerkezét. A SIP panel szerkezetileg szigetelt panelt jelent, két OSB tábla között EPS szigetelés adja az épületek vázát. A méretre gyártott paneleket egyben szállítják az építési helyszínekre, ahol így gyorsan, akár napok alatt felépülhet egy átlagos méretű lakóház szerkezete. 
Mindezt a nehezen megközelíthető helyszín miatt helikopterrel szállítják fel. Magáncélra épült ház esetében korábban még sosem fordult elő hasonló helikopteres szállítás az országban.

Luxusház, kilátással a Dunakanyarra

A közel 6400 fő lakta Tahitótfalun, a Kürt utcában nagy üvegteraszos, gyönyörű panorámás, 154 négyzetméter alapterületű kétszintes, luxus családi ház épül. A pinceszinten kétállásos mélygarázs és liftakna található, a betonalapra szinteltolással épül fel a lakórész, SIP-technológiával, és a tető is így készül. A lakótérben egy 31 négyzetméteres nappali mellett konyha, két szoba (az egyik gardróbbal), két fürdőszoba, WC, előtér, kamra, közlekedő és a liftakna lesz kialakítva. Maga a lakótér 4–4,5 méter belmagasságú, a teraszról pedig egyenesen a Dunára tekinthetnek majd a leendő lakók.

Kép

Az épülő ház látványterve – Forrás: ADAM-HOUSE

A HELIFORCE MIL MI-2 típusú helikoptere először próbarepülést végez, majd jöhet az éles „bevetés”. A jármű Imreh Lajos főpilótával a fedélzeten rendkívül gyorsan dolgozik. „Nagyon gyors, most vitte fel a negyediket” – mondják mellettem. Alig nyolc perc alatt megfordul, ezalatt László Ádám, az ADAM-HOUSE ügyvezető-tulajdonosa részletezi, milyen technológiával dolgozik a vállalatuk.  

Környezetbarát építkezés, de hogyan? 

„A SIP-technológia, magyarul szendvicspanel-szerkezet lényege, hogy nagyon rövid idő alatt tudunk energiahatékony házakat felépíteni. Az így készült épületek energiahatékonysága jóval magasabb, mint más házaké” – magyarázza. Már a panelek gyártása is hulladékmentes, a felhasznált anyagok pedig környezetbarátok.

„Az OSB-ről általában mindenkinek az jut eszébe, hogy Tüzép-telepeken meg lehet vásárolni, sok mindenre használható, viszont az újrahasznosítása nehezen történik meg. Az általunk használt OSB viszont Tüzépen nem kapható, kifejezetten a SIP-technológiával készült épületszerkezethez gyártják. Garantáltan formaldehidmentes, E 0-ás környezetvédelmi besorolás alá tartozik. 

Épületszerkezeten belül is lehet használni, mert semmilyen ragasztóanyag-kipárolgása nincsen, nem tartalmaz rákkeltő anyagot. 

A benne lévő hőszigetelés pedig végtelenszer újrahasznosítható” – hangsúlyozza az ügyvezető. 

A gép visszatér, és újabb szállítmányt akasztanak rá. Először a falelemeket – egy rakomány körülbelül 470 kilogramm – szállítja fel a hegyre, ezt követi a tetőszerkezet. Összesen tizennégyet fog fordulni. Végig a levegőben várja, hogy a földön dolgozó segítő szakemberek a lebegő emelőkötelekre akasszák rakományát, egyedül tankolni száll le, majd folytatja a munkát.

A rakományt az építkezés helyszínén szintén leszállás nélkül teszi le. A leakasztott csomagokat az ADAM-HOUSE munkatársai azonnal elszállítják a leszállítási pontról.
A csomagok kialakításánál nagy figyelmet fordítottak az egyenletes teherelosztásra és a középpontos súlyozásra. Ennek köszönhetően a teher nem jelent veszélyt a helikopterre és a környezetre sem.

Sietni kell, hiszen a szél és az eső is megzavarhatja a nyugodt, repülésre ideális körülményeket. Előzetesen nagyon sok hatósággal kellett egyeztetniük ahhoz, hogy a szállítás megvalósuljon. 

„Volt egy hatóság, amivel nem lehetett, ez pedig az időjárás” – mondja László Ádám.

Szeptember elején a nagy meleg miatt ugyanis egyszer már meghiúsult a szállítás, végül tíz nappal később tudtak rá sort keríteni, amikor se túl meleg, se túl hideg, se nagy szél, se eső nem nehezítette a munkát. 

A helikopter zajterhelése miatt a helyi lakosságot is értesítették a szállításról: parkolókban szórólapokat osztogattak, a település honlapján is hirdették a várható eseményt. „Még nem történt a faluban ilyen” – mondták előzetesen a lakók. Néhányan, ha csak a sorompón túlról is, de élőben kísérik figyelemmel a nem mindennapi akciót. 

Kép

Fotó: Novák Márton

„Téglával megrakott teherautó nem tudná megközelíteni”

A falszerkezetek és azok tartozékai után a nyolc méter hosszú, tetőnek szánt elemeket már függesztve, függőlegesen viszi a helikopter, ez a folyamat leglátványosabb és valószínűleg legveszélyesebb része. Mint később a főpilóta elmondja, nem könnyű terepen zajlik az építkezés, hiszen a terület ferde, a ferde áramlás pedig olyan dolgokat gerjeszt, ami a pilótától független. 9 óra után elkezdett fújni a szél is, ez pedig növeli az oldalirányú kiáramlást a hegy mellett. Nagyjából fél 10-re végeznek is a helikopteres munkával.

„Az építkezés egy része korábban könnyű terheléses pókdaruval zajlott. Olyan meredeken épül a ház, hogy oda személyautóval is kihívás vagy szinte lehetetlen feljutni.” 

„Ez a ház csak ezzel a technológiával építhető meg, más alapanyagot nem lett volna hogyan felszállítani. Egy téglával megrakott teherautó nem tudná megközelíteni a helyszínt” – fogalmaz az ügyvezető igazgató.

Egy téglaház építése elképesztően időigényes folyamat, elsősorban azért, mert a száradási időt minden esetben meg kell várni. Évszaktól függően ez akár több hónap is lehet. Bár Magyarországon a téglaházak komoly hagyományra tekintenek vissza, sajnos napjainkban ritkaságszámba megy az a szakértelem, ami apáink vagy nagyapáink idejében jellemző volt. Rengeteg a kivitelezői hiányosság, valamint a hanyagság, vallja a cég. Ezért szeretnék ezt a teljesen új készház-technológiát meghonosítani Magyarországon.

Az ADAM-HOUSE 2018-ban alakult, teljesen magyar tulajdonú családi vállalkozás, amelynek székhelye Lőrinciben, gyártóközpontja Kerekharaszton található. László Ádám alapító a cég profiljának a SIP paneles készházak gyártását, tervezését és kivitelezését álmodta meg. A SIP technológiával készült környezetbarát épületek hőhídmentesen, a passzív házak követelményeit teljesítve épülnek. Az elmúlt években létszámban, megrendelésszámok tekintetében és éves árbevételben is folyamatosan fejlődik a cég, 2023-as éves bevétele elérte az 1 milliárd forintot. A kivitelezésekre a gyártócég 30 év szerkezeti garanciát vállal.

Kép

Forrás: ADAM-HOUSE

Fél éven belül lakható lesz az épület

A SIP panelekből három szintig gyakorlatilag bármilyen épület felépíthető. Itthon kizárólag az ADAM-HOUSE gyárt teherhordó SIP paneleket, az ebből épült házak országszerte megtalálhatók, többek közt a Pest megyei agglomerációban és a Balaton környékén is. Külföldön sem ismeretlen a vállalat, Hollandiában van még nagy piacuk, jelenleg is egy hatvan házból álló nyaralóparkot építenek az országban.„Magyarországon évente közel 80 házhoz elég panelt gyártunk le, ezek negyven százalékát kulcsrakészre építjük” – mondja László Ádám. 

Hozzáteszi, a helikopteres szállítás miatt nagyjából 10–20 százalékkal nagyobb így az építés költsége, mint egy sík terepen épülő hasonló kaliberű családi ház esetében. „Azt szeretnénk megmutatni, hogy magának a technológiának a helyszín nem okoz problémát.” 

„Minden megoldható, és vannak még olyan területek Magyarországon, ahol kicsit magasabb költséggel, de fel tudunk építeni bármilyen jellegű házat” – szögezi le. 

Sok megközelíthetetlen hely van az országban, ahol akár a terepviszonyok, akár az útviszonyok miatt a teljes kiszállítás más módon nem megoldható.

A tahitótfalui panorámás családi házat két hónap múlva adják át, miután kívülről teljesen kulcsrakészre építették, vagyis bekerültek a nyílászárók is. Ezután következik a belsőépítészeti munka, ezt már egy másik vállalat végzi majd. Öt-hat hónapon belül pedig lakható lesz az épület.

Támogatott tartalom

48 fokos lázban égve

Pater Pio úgy élt az emberek között, mint egy űrlény, aki nem evilágból való, és akin nem találnak fogást a természet törvényei. Valóságos létra volt ég és föld között; megnyitotta az eget, csodákat zúdítva a hétköznapok hús-vér világába, és sokakat vezetett Isten felé. Bár 1887-ben született, úgy sanyargatta magát, mint egy középkori szent. Fiatal szerzetesként fűtetlen szobájában gyakran aludt a földön, feje alá pedig követ helyezett párnaként. Állandóan betegeskedett, és annyira legyengült a szervezete, hogy az orvosok sem tudtak vele mit kezdeni. Azt hitték, a pappá szentelését sem éri meg. Elöljárói hosszabb hónapokra hazaküldték, ahol egy szalmából tákolt kunyhóban időzött, csendességben. 

Nap mint nap fizikai és lelki fájdalmakat élt át, démonokkal küzdött, köhögési rohamok törtek rá, és felszökött a testhőmérséklete. 

„Mintha kemencében lennék, de mindvégig öntudatomnál” – így tombolt testében a 43, 45, sőt 48 fokos testhőmérséklet. A lázmérők szétpattantak a forróságtól, de a lovak hőmérője megmutatta az igazságot. Az olasz szerzetes lélekben is izzott, és fáradhatatlanul tevékenykedett sokak megtéréséért. Pio atya alig táplálta vézna testét; általában egy bögre forró csokoládét fogyasztott naponta, de egyszer pár héten keresztül csak néhány korty vizet bírt magában tartani. A jó levegő miatt San Giovanni Rotondo kolostorába küldték, az Adriai-tenger partjára, Gargano hegyére. Ez lett az otthona földi élete végéig. 

„Ötven évig viseled sebeimet, azután hozzám jössz” 

A ferences szerzetesek 1918. szeptember 17-én ünnepelték a stigmatizáció napját, amikor Assisi Szent Ferenc megkapta a testén Krisztus sebeit. Másnap Pio atya a feszület előtt imádkozott a templomban, és Jézus vérző sebekkel jelent meg előtte. Sebeiből sugarak törtek elő, amelyek behatoltak a szerzetes kezébe, lábába és mellkasába. Összeroskadt a testébe nyilalló fájdalomtól, és amikor a bal oldalához nyúlt, véres lett a tenyere. A vérzés nem akart elállni, ezért rongyokba bugyolálta magát. Amikor a házfőnök tudomást szerzett a csodáról, megérintette a sebeket, mint a kételkedő Tamás apostol, és vizsgálatot rendelt el. 

Luigi Romanelli professzor, klinikai főorvos megmagyarázhatatlannak tartotta a két kézfej, a két lábfej és a mellkas mély vágásait, amelyekből vér folyt. Két héten át gyógykezelték, és naponta fertőtlenítették a sebeket, cserélték a kötést, de hiába. Nem lehetett begyógyítani egyiket sem, és az orvosok feltételezése szerint legalább egy csészényi vérveszteséget okozhatott naponta. „Ötven évig viseled sebeimet, azután hozzám jössz” – mondta Jézus Pio atyának, aki így halála időpontját is megtudta. 

A stigmák mellett a vállán is megjelent egy sérülés, amely Krisztus keresztjének a nyoma volt. Csak a későbbi II. János Pál pápának árulta el, hogy mind közül ez a legfájdalmasabb sebe. 

Pio atya halála után három évvel, amikor lepecsételt ládáiból előkerültek a ruhadarabjai, a gyapjúingén egy tíz centiméter átmérőjű, kör alakú vérfoltot találtak a jobb váll alatt. Ezt a stigmáját titkolta. Szintén csak egyetlen embernek beszélt arról, hogy nagy fájdalmat okoznak a fején a töviskoszorú nyomai. A sebeiből erős virágillat áradt, amelyet a szenten kívül mindenki érzett, aki mellett elhaladt.

Kép

Pio atya és Clemente Da Postiglione – Forrás: Wikipedia

Aki pupilla nélkül látott

Pietrelcinai Szent Piót sokan kérték, hogy imádkozzon gyógyulásukért. Wanda Poltawska, négygyermekes lengyel édesanya és orvos, aki a ravensbrücki koncentrációs tábort is megjárta, váratlanul rákos beteg lett. II. János Pál pápa, aki akkor még lengyel püspök volt, Pio atya közbenjárását kérte a gyógyulásáért. Az ima meghallgatásra talált, és a gyógyult személyesen is felkereste San Giovanni Rotondót, hogy hálát adjon. A szentmisét követően Pio atya odalépett a nőhöz, és megkérdezte tőle: „Hát minden rendben van?” 

Wanda Poltawskát nemcsak ez lepte meg, hanem a szentmisében az átváltoztatás is. Észrevette, hogy a pap kezén a kötés vöröses foltot engedett át, és orvosként látta a fájdalmat az arcán. 

Egy alkalommal egy olasz, vakon született kislány látogatta meg a népszerű szerzetest. A találkozás után látott, de továbbra sem volt pupillája. 

Ugyanabban az időben, egyszerre két helyen

A csodás gyógyulások között olyanok is előfordulnak, amikor Pio atya a kolostor falai között, cellájában tartózkodott, mégis találkoztak vele egész más helyen lévő kórházi szobában. Bilokációnak hívjuk azt az állapotot, amikor a testet nem köti tér és idő, azért ugyanabban az időben egyszerre több helyen is megjelenhet. Úgy képzelhetjük el, mint a feltámadt Jézust, aki tanítványait felkereste, és zárt ajtókon keresztül lépett eléjük. 

Egy Hong-Kong-i hitetlen nő több műtéti beavatkozáson is átesett, de nem tudták megszüntetni a belei szivárgását. Erős fájdalmat érzett, és alig maradt esélye a túlélésre. Egy barna köpenyes férfi lépett a kórházi ágyához, megfogta a kezét, és imádkozott érte. Biztatta, hogy véget értek szenvedései. A beteg látta, hogy a csuklyás férfi kézfején hegek vannak, de akkor még nem ismerte. Másnap minden értéke jó lett, és teljesen meggyógyult. Viszont hiába próbálta megkeresni a papot, hamarosan kiderült, hogy Pio atya 1968-ban meghalt, őt viszont 1977-ben látogatta meg a kórházban. 

Kép

Pio atya és Aldo Moro – Forrás: Wikipedia

Szintén rejtélyes eseményként tartják számon, amikor a második világháború idején amerikai bombázók azt a parancsot kapták, hogy ostromolják San Giovanni Rotondo városát. 

Amikor felkészültek a lőszer kibocsátására, egy barna köpenyes, szakállas, sebzett kezű szerzetest láttak a levegőben, a repülőgép előtt, aki arra kérte őket, hogy forduljanak vissza.

Később az egyik pilóta felismerte Pio atyát, aki rámosolygott, és a vállára tette a kezét. 

Egy alkalommal, amikor Mindszenty bíboros a budapesti, Conti utcai cellájában szentmisét szeretett volna bemutatni, és Pio atya segítségét kérte imájában, az olasz szerzetes meglátogatta őt a börtönben, és elvitte a szükséges eszközöket.

A sebek nyom nélkül eltűnnek

Halála pillanatában a sebek behegedtek, nyom nélkül, ezt a halálakor jelenlévő orvos igazolta. 1968. szeptember 20-án letelt az ötven év, amit Jézus ígért a szent életű embernek. Két nappal később, vasárnap kerekesszékben és legyengült állapotban mutatta be Pio atya utolsó szentmiséjét. Az áldás alatt összeesett.  Éjszaka meggyónt, felvette a betegek szentségét, és éjjel két óra harminc perckor meghalt. Több mint százezren vettek részt a temetésén. II. János Pál pápa, akinek a hagyomány szerint előre megjövendölte pápaságát, 1999. május 2-án boldoggá, 2002. június 16-án szentté avatta őt. Különleges képességei ellenére Pio atya alázatos és egyszerű maradt. Talán ez sokkal nagyobb csoda, mint az őt körbevevő természetfeletti jelenségek.

Paál Zsuzsanna könyvtervező, grafikus illusztrátor, könyvszerkesztő és képzőművész. Selyemfényben címmel nyíló kiállítása előtt Székely Balogh Szilvia múltról és jelenről, önazonosságról, a művészet ökologikusságáról beszélgetett vele.

Hogyan találtál az utadra? 

Gyerekkoromtól erre készülök. Nem is tudnék mást csinálni, mint ezt. Rajzolok, tervezek. Nagy a vizuális memóriám, mindent képekben látok. Benne van a fejemben a város is. Néha úgy érzem, többet is látok, mint kellene.

Szociális vagy vizuális értelemben? 

Mindkettő. Most is figyelek rád, de közben egészen pontosan érzékelem azt is, aki elment mellettünk, vagy hátul az embereket, az egész teret. Könnyebben mesélek magamról a munkáimon keresztül, mert ha az ember létrehoz valamit, abban úgyis benne van akarva akaratlanul a személyisége. De a főművem, akire a legbüszkébb vagyok, és akit a legjobban szeretek, a fiam. 

A munkádban mi foglalkoztat jelenleg? 

Egy fölismerés. Kosztolányi Dezső haikufordításainak inspirációjára készült egy könyvem, és a könyv eredeti, fára készült illusztrációi lesznek láthatók a kiállításon. Ezeken a képeken szerepelnek növényi és állati motívumok is, például gémek. Ezt a sorozatot megterveztem, több hónapon keresztül dolgoztam rajta. És a végén jöttem rá, hogy apukám dolgozószobájában vannak fából készült, vékony lábú, kecses, filigrán fafaragványok, gémek. Ezeket a nagypapám készítette. 

Kiskoromban láttam a szobrokat, de akkor nem sokat foglalkoztam velük. Csak később, miután elkészült a kollekció, és édesapámmal beszélgettem abban a szobában, véletlenül a faragványokra tévedt a tekintetem. Nagyon érdekes érzés volt. 

A transzgenerációs családi hatások, mint valami búvópatak, köszöntek vissza. Hasonló élményt jelentett, amikor nemrég apukám megmutatta a nagyapám artisztikus fotóit. Nem tudtam róluk addig. Természetfotók és városi képek voltak az albumban. Az, hogy mik a gyökereink, sokszor csak később tudatosodik bennünk. Gyakorta egy motívum azért szólít meg minket, mert a gyerekkorunkhoz kapcsolódik, ahhoz a világhoz, ahonnan jövünk.

Ahogyan tudat alatt hatott rád a nagypapád művészete, ugyanúgy hat a gyerekeinkre az a vizuális kultúra, amellyel körülvesszük őket. Te foglalkozol neveléstudománnyal is. Ez mit jelent a gyakorlatban?

Óriási a szülők felelőssége, hogy mivel veszik körül a gyereküket. Talán meglepő, amit mondok, de az sem mindegy például, hogy mibe öltöztetjük őket, hiszen a ruházat kifejezi a személyiséget, illetve a személyiségfejlődést is. Sokkal többet kellene beszélnünk arról, hogy a viseletünk mit üzen. Elhanyagolt téma ez, de az identitásunknak fontos eleme, hogy milyen vizuális környezet vesz körül minket, ebbe pedig az öltözék is beletartozik. Fontos volna, hogy az oktatás és a nevelés az önreflexióra is tanítson. 

Milyen ruhát érdemes a gyermekünkre adni? 

Lényeges, hogy az ember önazonos legyen. Én például óvodás koromban mindig komplementer színeket viseltem, összepárosítottam a pirosat a zölddel, a kéket a naranccsal. Szerencsére hagyták. 

Szerintem az a fontos, hogy amikor a szülő választ egy ruhát, akkor legyen tudatában annak, hogy ezzel üzen a külvilágnak, és hat a gyerekére is. 

Egy szülőnek azt sem árt tudnia, hogy a reklámok hihetetlen mértékben befolyásolják a gyerekeket. Ezért sem mindegy, hogy mi jut el hozzájuk a médiából. Hogy mit lehet még tenni? Például el lehet vinni a kicsiket a múzeumokba, ahol értékes tárgykultúrát ismerhetnek meg, és a médiáétól eltérő, egészen másfajta vizuális ingerek érik őket.

Olyan, mintha a műveid hidat képeznének a múlt és a jelen között. Hogyan lehet a régi értékeket ismét felfedezni? 

Magyarországon még mindig meghatározó az a tervezői gondolkodásmód, amely szerint az értékes, ami külföldről érkezik. Miért nem azt használjuk inspirációnak, ami ide szervesül? Azok az országok, amelyek a dizájnban kiemelkedőt alkotnak – Európában például Olaszország vagy Anglia –, a saját értékeikre, kultúrájukra, vizuális környezetükre építenek. Nekünk talán nincs elég önbizalmunk, és nem hiszünk abban, hogy amink van, az értékes. Pedig ebből kellene kiindulnunk. A legfontosabb az volna, hogy önazonosak legyünk.

Enteriőrtervezéssel is foglalkozom. Egy századforduló idején épült lakásnál, amit terveztem, kiemeltem a régi mesteremberek munkáját. Például a kovácsoltvas lépcsőkorlátot vagy a járólapot, amelyet több mint száz év repedezettsége is díszít. Ezt egy mai környezetbe, mai enteriőrbe helyeztem át új alkotások (tapéták, lakástex­tilek) tervezésekor. Látnunk kell, hogy ez érték. És persze e mögött munkál egyfajta filozófia is, átjárás az idősíkok között, kapcsolat a régi korszakokkal. Nagyon izgalmas elősegíteni az átjárást különböző művészeti stílusok között. 

Nagyon izgalmas játszani az idővel. Az ember olyan kincsesládába nyúl ilyenkor, amely tele van több száz év építészeti tudásával, örökségével.

Szereted a növényi motívumokat is. Miért fontos számodra ez a szimbolika? 

A fákat nagyon érző lényeknek tartom. A gyökereikkel kommunikálnak, jeleket adnak. Könnyű őket megszemélyesíteni: az öreg tölgyfát vagy a csenevész fácskát, amely meghajlik, ha erősen fújja a szél. Mélyen megérintenek. A szüleim házában van egy télikert. Ha oda belépek, érzem, hogy teljesen más energia vesz körül. Nem egy mondatba sűríthető kijelentést akarok a növényekkel megmutatni, hanem érzéseket.

Miért éppen a haikuhoz nyúltál inspirációért? 

Ebben a könyvben az összes haiku a holdról szól. Azért lett a könyv címe Selyemfényben. Ez az égitest egészen elképesztő: nem képes úgy tűzni, mint a nap, a hold simogató, selymes jelenlét. Női attribútum. Néha eltűnik, de lehet rá számítani. Közben elképesztően erős, hiszen óceánokat mozgat, és magát a női ciklust is befolyásolja. A földgolyó lányai, asszonyai együtt lüktetnek vele. Kosztolányi Dezső fordításai egyébként nem mindig követik a japán haiku szigorú szabályait. Hiszen ezt az ősi háromsoros japán zen buddhista versformát az jellemzi, hogy a sorai öt, hét és megint öt szótag hosszúságúak. Kosztolányi ezt teljesen szabadon kezelte. Valamelyik haiku kétsoros, valamelyik öt. Nagyon vágytam arra, hogy ezt a kötetet megjeleníthessem. 

Fára rajzoltam egy sorozatot, a fametszetek hatását akartam elérni, és az erezetet hangsúlyozni, ami kicsit olyan, mint az ujjlenyomatunk. 

Vízminták is vannak benne, mint amikor követ dobsz az állóvízbe, ennek az erezete is felel az ujjlenyomatunkra. 

Kép

Fotó: Páczai Tamás

Hogyan jelenik meg mindez a kiállításon? 

A tárlat egyik részében a könyvnek az eredeti fára készült illusztrációit lehet majd megtekinteni. Ezekből a könyvben megjelent mintákból készítettem bútorkárpitokat, falikárpitokat és ruhákat is. Mini enteriőröket rendezek be. Szeretném megmutatni, hogy egy alapelgondolást milyen sokféleképpen lehet megvalósítani. Mindez megjelenik a térben léptékváltással, szín- és a kompozícióvariációkkal. 

Régebbi bútorokat is kiállítok. Ma gyakorta cseréljük a környezetünk elöregedő, régivé váló tárgyait. Én inkább azt mondom: éljenek inkább új köntösben. Ha úgy tetszik, megmentem őket az életközepi válságtól, vagy hát segítek nekik túljutni azon. Egy bútor egy modern környezetben egy új kárpittal képes teljesen megújulni. Ez a viszonyulás az ökológiai szemléletet is követi. Hiszen, ha valami elöregszik, ne az legyen az első gondolatunk, hogy akkor dobjuk ki. Integráljuk inkább egy mai kontextusba, és lehet, hogy a lakásunk egyik ékessége válik belőle. A kiállításon erre is lesz példa. 

Egy retró szék vagy egy gyönyörű vonalú szecessziós bútor is arra hívja fel a figyelmet, hogy mennyi érték vesz minket körül. Így kerülhet valami a sarokból a pulpitusra is. 

Bármilyen tárgyat meg tudok személyesíteni, animálni. Élővé teszem az élettelent.

Ma sajnos a legtöbben nem így viszonyulnak a tárgyakhoz. 

Ennek a szemléletnek a kialakítását is már gyermekkorban kell elkezdeni. Sajnos láttam olyan gyereket, aki egy játékhegy tetején szinte depressziósan ücsörgött. Nem tudta, hogy mihez nyúljon, s ha végre fel is emelt valamit, nem tudta, hogy mit kezdjen vele. Pedig lehet ezt szépen csinálni. A fa építőelemekből lehet az egyik nap királyi palota, a másik nap parasztház, hajó vagy erdő. Ha nem zúdítjuk a gyerekekre a tárgyak özönét, akkor maguk kezdik el megteremteni a megszemélyesített világot. 

Ez az interjú eredetileg a Képmás magazin márciusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt.

Amikor egyeztettük az interjú időpontját, említetted, hogy a napokban kezdted az egyetemet. Hol tanulsz?

A Pécsi Tudományegyetem Általános Orvostudományi Karán vagyok elsőéves. Nem tudtam mindig, hogy orvosi egyetemre szeretnék jönni. Eredetileg külföldre jelentkeztem vegyésznek, fel is vettek, viszont szinte az utolsó pillanatban meggondoltam magam, itthon maradtam és az orvosit választottam. 

Miért döntöttél így?

Nálunk a családban generációk óta mindenki orvos, kiskoromtól kezdve beleláttam a hivatás előnyeibe és hátrányaiba. Sokat voltam benn a klinikán a szüleimmel. 

Két műszak között átadott anyukám apukámnak, vagy épp fordítva. Magával ragadott ez a légkör. Azt gondolom, ez egy nagyon szép hivatás, sok lehetőséget rejt. 

A kutatás miatt mentem volna vegyésznek, de ezt nem kell teljesen elengednem, hiszen orvosként is tudok majd kutatni. Jelenleg úgy gondolom, hogy kutatóorvos szeretnék lenni. 

Az orvostudomány melyik területe érdekel leginkább? 

Édesapám miatt a radiológia. Részt vettem a középiskolai TUDOK (Tudományos Diákkörök Országos Konferenciája) versenyen. Ennek idén áprilisban volt a Kárpát-medencei döntője, ahol a szekciómban nagydíjas lettem egy radiológiai kutatással. Ennek kapcsán körülbelül 2 évig nagyon sokat jártam be gimi után délutánonként a klinikára kutatni, adatokat elemezni, még betegekkel is volt lehetőségem beszélni. 

Térjünk rá a Nemzetközi Kémiai Tornára, ahonnan a közelmúltban aranyéremmel tért haza a csapatotok, és nektek köszönhetően Magyarország a verseny eddigi történetének legeredményesebb országa lett. Hogy látod, mi a csapat erőssége? 

Ez egy csapatverseny, viszont van egyéni aspektusa is. Az egyéni pontszámokat is feljegyzik, de mindig a csapatérdek az első. Három szerepkörben mérkőzünk meg a versenyen: előadó, opponens és bíráló. Ha ezeket külön nézzük, akkor mindhárom kategóriát magyar diák nyerte. Végül az a csapat kapja az aranyérmet, amelyik összesítésben a legmagasabb pontszámot szerezte. 

Nagyrészt a felkészítőinkben rejlik az erősségünk. 

Nem tudok még egy olyan országot, ahol az egykori résztvevők visszatérnek, és akár felkészítőként, zsűritagként vagy moderátorként segítik az új csapatot. 

A magyarországi Nemzetközi Kémiai Torna közössége egy olyan közösség, ahová érdemes tartozni, és senki nem is akar kiszakadni belőle. Buzafalvi Dénes, Botlik Bence és Ambrus Barbara – akik idén kísértek minket – korábban szintén versenyzők voltak.

Hat diák képviselte Magyarországot az augusztus 25–30. között a mexikói Guadalajarában megrendezett 7. Nemzetközi Kémiai Tornán (International Chemistry Tournament, IChTo). Járay Hanna a Pécsi Ciszterci Rend Nagy Lajos Gimnázium, Éger Viktória az ELTE Apáczai Csere János Gyakorló Gimnázium, Erdélyi Kata a Budapesti Fazekas Mihály Gyakorló Általános Iskola és Gimnázium, Káldy Fruzsina a szombathelyi ELTE Bolyai János Gyakorló Általános Iskola és Gimnázium, Koharek Anna a Gödöllői Török Ignác Gimnázium, Hegedűs Márton pedig a Kecskeméti Református Gimnázium tanulója. Négyen közülük szeptemberben már megkezdték egyetemi tanulmányaikat. Ketten (Éger Viktóra, Járay Hanna) orvosnak készülnek, Hegedűs Márton kémia szakon tanul az ELTE-n, míg Koharek Anna Cambridge-ben biokémiát hallgat. Jövőre a megmérettetést Romániában, Bukarestben rendezik majd. 

A Mexikóban rendezett Nemzetközi Kémiai Torna magyar résztvevői, balról jobbra: Erdélyi Kata, Járay Hanna, Éger Viktória, Koharek Anna, Hegedűs Márton, Káldy Fruzsina – Forrás: Járay Hanna

Különböző, földrajzilag is távoli középiskolákból jöttök, hogyan ismertétek meg egymást?

Van egy hazai válogató az ELTE Természettudományi Karán, ahol kiderül, kik vehetnek részt a versenyen. Ott találkoztunk, ezt követte a felkészülés. Júniusban hozták nyilvánosságra az IChTo feladatsorát, amire júliusban egy táborban, majd hétvégente az ELTE-n készültünk. A verseny sajátossága, hogy két hónappal előre megkapjuk a feladatokat, ezeket ki kell dolgozni, majd ott a helyszínen bemutatni. 

Nemkonvencionális, nyitott végű kémiafeladatokat kell megoldani és prezentálni, angolul – olvasható a versenykiírásban. Ez mit jelent? 

Egy feladatnak elméletileg végtelen megoldása létezhet, ugyanakkor az is előfordulhat, hogy valamelyiket lehetetlen megoldani. 

Mivel ezek a feladatok általában kutatási jellegűek, nemcsak a lexikális tudásra van szükség, hanem azt felhasználva kell tágabb feladványokat megoldani. Ezek nem feltétlenül matematikai–kémiai számítási feladatok, hanem nyitott elméleti kérdések. Vannak tisztán elméleti feladatok, amiket számítógépes kémiai alkalmazásokkal és a lexikális tudásunk segítségével oldunk meg, de olyanok is, amiket el kell készíteni, vagy ki kell kísérletezni. 

Tudnál utóbbira példát mondani? Ezt azért is kérdezem, mert sokaknak a kémiaórákról csak a H2O és a kovalens kötés maradt meg. 

Középiskolai számítások során általános feltételezés, hogy ha egy sót vízben oldunk, az oldat térfogata változatlan, viszont ennek a feltételezésnek megvannak a limitációi (korlátai – a szerk). Néhány só, például az ammónium-nitrát növeli, míg az alumínium-szulfát csökkenti az eredeti térfogatot. Tehát 50 milliliter oldat plusz a só kevesebb, mint 50 ml oldatot eredményez. A feladat az volt, hogy magyarázzuk el a térfogatcsökkenés fizikai limitációit, tervezzünk egy sót, ami maximalizálja a térfogatcsökkenést, és támasszuk alá a megoldásainkat számításokkal. 

Előfordulhatott, hogy egy csapat 3–4 milliméter extra térfogatkontrakciót tudott elérni, más csapatok akár 10-et, 20-at. Ezt a megoldást aztán meg is kell védeni, illetve vitázni kell róla. 

Az érvelés hogyan épül fel?

Az előadó nyolcperces monológja után az opponens a megoldás kémiai, matematikai, fizikai alapjait kérdőjelezi meg, bizonyítékot kér, hogy a megoldás tudományosan megállja-e a helyét. 

A felvetődő kérdéseket adja elő öt percben. Ezt követi egy szintén ötperces vita, ahol az előadó és az opponens vitáznak a megoldásról, majd jönnek a zsűri kérdései. 

Kik a legnagyobb riválisaitok?

Az előző években Thaiföld és Szingapúr. Utóbbiak ellen el is vesztettük a döntőt 2022-ben, Budapesten. Tavaly Grúziában, Tbilisziben viszont már nyerni tudtunk. Egy nemzetközi versenyre általában a világ minden tájáról – Magyarország, Szingapúr, Thaiföld, Románia, Szerbia, Vietnám, Mexikó, Lengyelország stb. –érkeznek csapatok. Van egy olyan szabály, hogy egy ország maximum két csapatot delegálhat, viszont a rendező ország hármat. Idén a távoli helyszín miatt sokan csak egy csapatot tudtak indítani – így mi is.

Most meglepő módon az egyik mexikói csapat a legnagyobb ellenfelünk. Végül az eredményhirdetést megelőzően a már megkapott pontszámok alapján, a legutolsó döntős vita előtt ki tudtuk számolni, hogy nyertünk. Hatalmas célunk volt, hogy idén megvédjük a címünket. Pláne úgy, hogy tavaly Grúziában a verseny történetében a döntős pontszámokat tekintve rekordot állítottunk fel. Tudtuk, hogy nehéz lesz újra ilyen eredményt elérni. A verseny színvonala évről évre nő, egyre profibbak a csapatok, az előadások.

Ennek ellenére idén sikerült megdönteni a tavalyi rekordunkat a döntőben. Ez euforikus élmény volt. 

Kép

Fotó forrása: Járay Hanna

Mi a csapatkapitány szerepe egy ilyen tudományos versenyen? 

A körök alatt én képviselem hivatalosan a csapatunk álláspontját, például én jelentem be a feladat számát, amit egy másik csapattól kihívunk. Tizenkét feladat van, úgy kell elképzelni, hogy a mi csapatunk nem dönthet arról, mit adunk elő, hanem arról döntünk, hogy a másik csapat mit ad elő, amit mi opponálunk. A versenyen tehát fontos a stratégia. Attól is függ, hogy kikkel kerülünk össze. 

Sok országtól jött az a visszajelzés a nemzetközi bizottsághoz, hogy a feladatok túl nehezek a középiskolás színvonalhoz képest. Ez így van, messze túlmutatnak a középiskolás szinten, ezért nem egyszer fordult elő, hogy csak szakemberekkel konzultálva tudtuk elkészíteni a megoldást. Például különböző nemzetközi egyetemek szakértőit kellett felkeresnünk. 

Személyes tapasztalatom, hogy az egyik válogatóversenyen kapott feladat tágabb értelemben élelmiszerkémiáról szólt, ezért a Nébih szakembereihez fordultam segítségért. 

A Nemzetközi Kémiai Torna felkészít a valódi tudományos életre. A szakmai fejlődés mellett az előadókészség fejlesztése is hatalmas szerepet kap. Most már tudom, hogy ez a tudományos kommunikáció egyik alappillére. A vitakészség és a szakirodalomban való hatékony keresés, a publikációk helyes értelmezése is előtérbe kerül a versenyen. Olyan új hazai és nemzetközi kapcsolatokra, barátságokra is szert tettünk, amiket máshol lehetetlen lett volna megtapasztalni. Nagyon sokat adott nekem az egész verseny a középiskola során. 

A szakmai részen túl milyen élményekkel gazdagodtatok Mexikóban?

Számomra leírhatatlan élmény volt az egész! Még sosem voltam másik kontinensen. Mexikó egy egészen más világ, mint amit én valaha tapasztaltam. A kultúra, az ételek, a programok nekünk európai szemmel mind újdonságok voltak. Elvittek minket városnéző túrákra Guadalajara belvárosában; múzeumokban, kiállításokon jártunk. Szokatlan volt az ottani trópusi éghajlat, ilyet előtte csak filmekben láttam. De, ami még meglepőbb volt: sok hasonlóságot is találtunk. Például hímzésmintákról kellett beazonosítanunk, hogy magyar vagy mexikói. Meglepett minket, de borzasztóan hasonlít a kettő.

A gombfocis filmnek, a Lepattanó című vígjátéknak a műfaja is kézenfekvő, hiszen a gombfoci maga is egy víg játék. Legyünk precízek: a filmben gyakran a sportág hivatalos neve, a szektorlabda hangzik el, ám az igen találó pöcifoci becenév is előkerül. De hogy kerül ide a Dallas egykori népszerű színésze?

Bajuszos Bobby

„Patrick Duffy felkérése Vékes Csaba rendező-forgatókönyvíró ötlete volt – árulta el Gönye László társ-forgatókönyvíró. – Elsőre azt hittem, csak viccel. Számomra megvalósíthatatlannak tűnt, hogy kinézel egy kis magyar filmhez egy nagy amerikai színészt, és az ide is fog jönni. Aztán beindult a szervezés, és Csabáék egyre közelebb jutottak Duffyhoz. Felvették a kapcsolatot az ügynökével, majd lefordították a forgatókönyvet, leveleztek, chateltek, végül igent mondott.”

„És egyszer csak ott tartottunk, hogy kapok egy fotót a bajuszos Duffyról, aki a gombfocis film szerepére készül.”

A bajusz nem véletlen: az alkotóknak koncepciója volt, hogy a film összes férfi szereplője bajuszos legyen, így az arcszőrzet viselése Duffy felé is elvárás volt. „Hangosan kellett röhögnöm, amikor megláttam Bobbyt harcsabajusszal. Az elején lehetetlennek tűnt, ami ma már kézenfekvő: erre a szerepre egy külföldön, teljesen más világban élő figura szerepére tényleg egy külföldön, teljesen más világban élő színész kell” – magyarázta László, hiszen Duffy egy külföldre szakadt üzletembert alakít.

„Ha hívnak, én jövök” – így jutott el Magyarországra

De hallgassuk meg, mit szólt a felkéréshez az Egyről a kettőre, valamint a Gazdagok és szépek című sorozatokban is éveken át játszó amerikai sztár, akit a magyar tévénézők elsősorban a Ewing-család egykori jó (szép) fiújával azonosítanak. Vajon hogyan állt ő a magyarországi filmszerep-vállaláshoz?

„Engem a tehetetlenségi erő vezérel – jelentette ki. – Akkor teszek meg dolgokat, ha megkérnek rá, ám ha épp nem kérnek meg semmire, akkor szeretek visszahúzódni, magamba fordulni. 

Kifejezetten otthon ülő típus vagyok, és ha nem kell valahol ott lennem, akkor magamtól nemigen utazgatok, így nem jártam még ebben a régióban sem, mert eddig nem kértek fel itteni munkára.

Most megkerestek, Roskó Péter, a film producere először levelet írt, amiben vázolta, miről szól a film, és miért fontos neki. Majd megkaptam a forgatókönyv angol változatát, amit nagyon izgalmasnak és viccesnek találtam.”

Roskó Péter pedig így indokolta a felkérést: „Lehet neked akármilyen jó történeted, ha nincs benne legalább egy ismert húzónév, sokkal kevesebb embert fog érdekelni, mintha legalább egy nagy nevet hozol. Sajnos ilyenek vagyunk, én magam is úgy választok filmet, hogy biztonságosabbnak érzek egy olyan produkciót, amiben egy úgynevezett A-listás sztár játszik, mert az többnyire garanciát jelent a minőségre. Aztán nagyon sok víz lefolyik a Dunán, mire egy ötletből film lesz, és mire az elképzelések tényleg megvalósulnak. Simán benne volt a pakliban, hogy nem mi leszünk Duffy számára a prioritás.”

Amikor felkérték a szerepre, a színészt épp egy amerikai sorozatba is hívták, ám pont akkor beütött a színészsztrájk, ami a filmszakmának komoly kihívást jelentett. De a munkaleállás a magyar alkotóknak kapóra jött, hiszen az amerikai sorozatok gyártása is leállt, így könnyebb volt Duffynak elszabadulnia.

„Sikerült előzetesen Zoomon átbeszélnünk a szerepét, a filmbeli karakterét. Látszott, hogy alaposan átolvasta a forgatókönyvet, és nagyon lelkes volt. 

Ő találta ki például a sétabotot, amivel jár, meg azt is, hogy régen, amikor Magyarországon focizott, lesérült a lába, viszont a foci még mindig a szerelme. 

Sok remek ötlettel járult hozzá a karakter felépítéséhez” – mondta a producer, aki Duffynak azt is bevallotta, tartott tőle, hogy esetleg nem fogja érteni vagy szeretni a kissé fanyar magyar humort, de a színész megnyugtatta: a Lepattanó humora egyetemes, mindenhol megértik. Így aztán igent mondott, hiszen tetszett neki a film alapötlete, és az is, hogy eljuthat hazánkba, ahová a párját, egyben kolléganőjét, Linda Purlt is magával invitálta, akivel aztán együtt járták be a környéket.

„Kíváncsi voltam az országra is, mert az, hogy magamtól nem jutok el valahová, nem jelenti azt, hogy ne lennék kíváncsi és nyitott a helyre. Ha elutazom valahová, akkor ott szeretek mindent alaposan bejárni és megismerni – mondta Duffy, akinek az sem szegte kedvét, hogy amikor először érkezett Budapestre forgatni, egy egész napot késett a repülője. A jövőbe tekintve máris közölte a számunkra jó hírt: – Most, hogy egyre többen tudják, hogy itt vagyok, talán újra elhívnak, és ha hívnak, én jövök.”

Jelenet a filmből

Humorral és szenvedéllyel

Adódik a kérdés: mit tudhatott az amerikai színész a hungarikumnak számító gombfociról, amely magyar és brazil találmány, a két országban egymástól függetlenül alakulhatott ki a huszadik század elején? (A már említett szektorlabda pedig a hobbiváltozatból kifejlődött hivatalos sportág neve.)

„Ó, a gombfoci! Olvastam róla felkészülésként, de el sem tudtam képzelni, hogy is néz ki ez az egész, amíg a forgatáson meg nem láttam az asztalt és a játékosokat – idézte fel Duffy. – Az élettársam fia hivatásos futballista volt először egy spanyol csapatnál, aztán Írországban, később, amikor kiderült, hogy nem tud benne magasabbra jutni, szakmát váltott, és most Los Angelesben dolgozik, ő is a filmiparban. 

Amíg Lindát és a fiát meg nem ismertem, semmit sem tudtam a futballról. Még most sem értem a szabályokat, de meg tudok nézni egy-egy meccset úgy, hogy lelkesedem valamelyik csapatért. 

Igaz, a gombfociról halványlila gőzöm se volt, hogyan működik, és ezek az emberek miért csinálják. A forgatókönyv azonban annyira ötletes volt, és a karakterek is annyira viccesek – az én karakterem az egyetlen, akinek nincs semmi humorérzéke –, hogy ez nem is igazán számított. Itt mindenki egy szerethető vesztes, és itt ez a vén csóka, aki segít rajtuk” – utalt a filmbeli önmagára ironikusan.

Fekete-Lovas Zsolt, Scherer Péter és Waskovics Andrea a filmben

A magyar nézők a Lepattanó nézése közben komfortosan érezhetik magukat, hiszen Patrick Duffy a filmben a szokásos magyar hangján szólal meg, Csankó Zoltán szinkronizálja. A magánéletében sok viszontagságot átélő, szüleit gyilkosság áldozataiként, feleségét betegség miatt elvesztő, majd vigaszt a buddhizmusban találó színész humorát a bajok közepette is megőrizte, és most is megcsillantotta.

„Elég kevés szövegem van, és ezeket a mondatokat is leegyszerűsítették, hogy amikor szinkronizálnak, ne úgy nézzen ki az egész, mint egy régi kínai kungfu-film VHS-kazettán… Kipróbáltuk azt is, hogy egy kicsit kevesebbet mozgatom az ajkaimat beszéd közben, hogy ne jellegzetes amerikai szóformálással szólaljak meg, és így könnyebben szinkronizálhassanak” – elmélkedett a szinkronról. Elek Ferenc pedig, aki szintén szerepel a filmben, egy kicsit Duffy valós karakteréhez vitt közelebb, amikor így mesélt a találkozásukról: 

„Az egész lénye lenyűgöző, és persze nagyon jól játszott, ez is tetszett. Jó partner volt, nem akadtak semmiféle allűrjei, kedves volt és mindig mosolygott, ami példaértékű.”

A civilben kétgyermekes édesapa Duffy elegáns kedvességét jelen írás szerzőjeként is megerősítem: a Lepattanó budapesti sajtóvetítésén kötetlenül csevegve, készségesen dedikálta Dallasos relikviáimat. Itt mondjuk rajtam kívül nem sokan dughattak az orra alá az USA-ból beszerzett, gyűjtői ritkaságnak számító köteteket aláíratni, azon meg végképp elkerekedtek a szemei, amikor megtudta, hogy pár éve a sorozat forgatási helyszínén, a Southfork Ranch-en is jártam. Nemcsak útba ejtettem, kimondottan Dallas-nosztalgiából utaztam ki… Vállalom: a gombfocival együtt a Dallas is a szenvedélyemmé vált.

Kép

Szász Adrián újságíró Patrick Duffy-val a film sajtótájékoztatóján

Lepattanó

Kálmánnak (Scherer Péter) a gombfoci nem gyerekjáték, hanem véresen komoly sport: csapatával az Európa-bajnokságra készül. Megszállottak ők, a gombfoci szent őrültjei, a pöcifoci aranyujjú titánjai. Komoly esélyük lenne a kijutásra, ám a selejtező hajrájában pénzügyi okból kizárják őket. Válságba jut az életük, hiszen elvesztik azt, ami a legértékesebb volt. Nem várt megoldás érkezik azonban, amikor egy külföldön élő milliárdos (Patrick Duffy) tévedésből kisebb vagyont utal a számlájukra. Bár tudják, hogy a pénz nem őket illeti, túl nagy a kísértés, hiszen így esélyük nyílik kijutni az Eb-re… A mozikban szeptember 26-ától látható érzelmes sportvígjáték főbb szerepeiben Patrick Duffy, Scherer Péter és Elek Ferenc mellett Waskovics Andrea, Derzsi Dezső, Katona László, Fekete Zsolt, Rába Roland, Gáspár Sándor, Györgyi Anna és Mucsi Zoltán látható.

Igaz, hogy kisfiúként operarajongó volt?

De még mekkora! Az egyik tanító nénim „hordott” az operába, ahol a kulisszák mögé is betekinthettem. Az se rombolta le az illúzióimat, amikor láttam, hogy a Traviata meghal és a függöny lehull, majd a művésznő felpattan az ágyból és kéri a kabátját. Már gyerekkoromban díszleteket rajzoltam, úgy megfogott ez a világ. Polgári közegben nőttem fel: apám bankban dolgozott, anyukám háztartásbeli volt. Hatvan éve az egykori Budai Ciszterci, akkor József Attila Gimnáziumban érettségiztem, ahol a tanárok egy része korábban pap volt.

Hatott rám a szellemiségük, de az életem egyébként is tele van csodával határos történésekkel, találkozásokkal. Korántsem csak magamnak tulajdonítom mindazt, ami velem történt.

A kezdeteket a szülői útravaló is nyilván meghatározta. Édesapja miként reagált, amikor megtudta, hogy a fia művészpályát fontolgat?

A szüleim nagyon toleránsak voltak. Apám racionális emberként elvitte művész ismerősökhöz a rajzaimat, akik mondták neki, hogy van valami a gyerekben, úgyhogy megnyugodott. Engedte, hogy művészeti főiskolára jelentkezzek, ahová nem volt egyszerű bekerülni. Hogy őszinte legyek, még nem is rajzoltam elég jól hozzá. Amíg nem vettek fel, négy-öt évre a filmgyárba, egy kemény és zárt világba kerültem, ahol a nagy generációval találkozhattam: akkor készültek Várkonyi Zoltán, Keleti Márton, Fábri Zoltán filmjei. Díszlettervező asszisztensként a filmek környezetének megrajzolásában és a díszletek kialakításában vettem részt.

Konkrétan milyen feladatokat bíztak önre, és mi mindent tanult belőlük?

Várkonyi egyik Jókai-filmje forgott a várban, és rögtön az első munkanapomon egy egész utca felületét át kellett festenünk kockakövekké. Egy hosszú ecsettel melóztam rajta koszos köpenyben, szégyelltem magam a járókelők előtt. Fura volt „segédmunkásként” bekerülni az élet sűrűjébe. Közben viszont jártam rajzkörökbe és a Fiatal Művészek Klubjába az Andrássy útra. Megismertem például Jankovics Marcellt, szerelmes voltam Venczel Verába. Akkor ment a Belfegor-film a televízióban, és a filmgyárban készítettünk egy Belfegor-maszkot.

Szereztem hozzá egy nagy fekete leplet, és fogadásból végigmentem a kis földalattin Belfegor-jelmezben. Az emberek fele röhögött, a többi halálra rémült.

Az az időszak az összes kalandjával együtt meghatározta a későbbi életemet: a filmgyárban lettem kölyökből felnőtt, ott ismertem meg az emberi jóságot, gonoszságot, szeretetet, gyűlöletet, mindent.

Hogyan lett ebből mégis belsőépítész karrier?

Felvettek az Iparművészeti Főiskolára, ahonnan a filmgyárba már nem mentem vissza. Arra is rájöttem, hogy a képzőművészethez túl sok bennem az apai ágról hozott racionalitás. És hol van a kettő közbülső világa? Az építészetben, ami a képzőművészet és a műszaki tudományok határán áll, ahol a műszaki tudás mellett meg is kell álmodni az épületet. Beleszerettem, s a két énem jól megfért egymással. Hiába vonzott a színház is, a sors más utat szánt nekem. Kemény tanárom volt a kiváló belsőépítész, Németh István személyében, aki a boldog, de izzadságos évek végén megkérdezte, nem mennék-e rajzolni a Középülettervező Intézetbe, ahol épp a Hilton szállodát csinálják.

Kép

Fotó: Katona László

Miként reagált az ötletre?

Arra vágytam utoljára, hogy a szabad világból beüljek egy íróasztal mögé, de a család egy hétvégén át hajtogatta, hogy ha a tanszékvezető hív, tiszteljem meg azzal, hogy legalább megpróbálom. Végül úgy mentem be, hogy úgyis hamar eljövök. Leültem a belsőépítész főmérnökkel, Bedécs Sándorral, aki látta rajtam, hogy az egészet nem akarom, de felvitt a műterembe, hogy töltsek ott pár napot, majd meglátom. És ott ragadtam.

Lazább volt, mint gondoltam, de áldom a védőszentjeimet, mert az a fegyelem és korlátok, amik ott ellensúlyozták a lazaságot, nagyon kellettek a személyiségemnek, hogy ne „szabaduljak el” túlzottan.

A Köztiben, ahogy nevezik, olyan értelemben is komoly feladatokat kapott, hogy például kórházak belső terét kellett megterveznie. Nehéz volt erre átállítania az agyát és főleg – a lelkét?

Az irodánknak az egészségügy volt a fő megbízási területe. Egy kórháztervezés kőkemény dolog, távol állt tőlem, aki addig díszleteket terveztem. Eleinte kétségbe is voltam esve, hisz mégiscsak az ember legfájdalmasabb közegét kellett megteremtenem. Volt, hogy a főorvos bevitt egy kórterembe csupa haldokló közé, és mutogatta fölöttük, hova szeretné a polcot… Nagy megértést és szeretetet kellett megtanulnom az enteriőrben is megjeleníteni. Nem mindegy, hogy valakit abban a kiszolgáltatott helyzetben milyen közeg, színek, formák, jelek, információk fogadnak. Vagy amikor már kicsit jobban van, és körülnéz, milyen benyomások érik. A budakeszi Országos Orvosi Rehabilitációs Intézetben teljesedett ki igazán, hogyan tudjuk a testi gyógyulás mellett a betegek lelkét is gyógyítani, harmóniát teremteni bennük. Szerintem egy belsőépítész ehhez a maga csendes, névtelen módján is hozzá tud járulni.

Élete fő művei között emlegetik a Veszprémi Petőfi Színház enteriőrjét – amelyért Ybl-díjat kapott – és az Uránia Nemzeti Filmszínházét is…

A Veszprémi Petőfi Színház megújítását Szendrő Péter kollégámmal terveztük, egy Medgyaszay István által 1906-ban megálmodott házban. Tíz évig dolgoztunk rajta, nagy szerelem lett! A művészek úgy kezeltek, mint barátot, odatartozó alkotótársat. Életem egyik legszebb szakaszát éltem, „tíz centivel” a föld fölött lebegtem, Veszprémbe sok éven át minden utazás örömséta volt. Az viszont fájdalmas, hogy most egykori kollégáim áttervezték az egész épületet – persze ilyen a sors –, de be kellett látnunk, hogy az idő mindannyiunk életében változásokat hoz. A nyíregyházi meg a szentesi színház is örömprojekt volt, ahogy az Eiffel Műhelyház vagy az Uránia is. Utóbbit Mányi István építésszel nyertük el egy pályázaton.

Azzal nyertünk, hogy mi másokkal ellentétben a föld alá terveztünk be két külön termet, azaz oda mentünk le, ahol korábban a Duna folyt. Ezt nagyon nehéz volt megoldani, de sikerült.

Egy év alatt egy a vakolatig lepusztított házat teljesen újjáépítettünk, visszahoztuk az eredeti formákat és ornamentikát. Ma is kint van a nevünk egy réztáblán, egy építészt ritkán ismernek el így.

További izgalmas munkája volt a Holocaust Dokumentációs Központ és Emlékhely. Ehhez, ha nem tévedek, komoly történelmi, sőt vallástörténeti ismeretekkel is fel kellett vérteznie magát.

Ezt szintén Mányi Istvánnal készítettük. Volt ott, Ferencvárosban egy a ’30-as években épített zsinagóga, amit bele kellett foglalnunk az épületegyüttesbe. Gergely László belsőépítész kollégámmal osztoztunk a feladatokon, és meg kell mondjam, nagyon megrendítő munka volt! Egy gyönyörű téli kert van az épület tetején, s nekünk az volt a gondolatunk, hogy az egész borzalmas történelmi helyzetet vigyük el a megbocsátás irányába. Mert nem lehet mindig a fájdalommal élni. Ezért lett a lejárat egy elferdült tér, ahol lemegyünk a föld alá, jelképezve, hogy a szétfordult, köveiből kifordult világ okozta a holokausztot. Így jutunk le a pokolba, majd végigmegyünk az alsó, föld alatti fájdalmakon, végül egy lépcső fölvezet minket a templomba, a feloldozáshoz. Lehet, hogy ez egy keresztényi gondolat, de mi ebből kiindulva nagyon elmélyülten építettük. Ráadásul, üveg üléseket terveztünk a térbe, azoknak az elhunytaknak az emlékezetére, akik lélekben még élhetnek. Talán mondhatom, hogy egy építész a gondolatait, a lelkiségét önti az anyagba.

Ezen túl honnan merít ihletet a munkáihoz?

Álmodik az ember. A képzőművész és a mérnök találkozik ilyenkor bennem, és az utóbbi mondja meg, az álmaimat hogyan lehet materializálni. De szerintem minden alkotás, amely alkotó embertől születik a földön, ezen a nyomon halad.

A lélek és az anyag közti kapcsolat az emberi élet egyik legfontosabb eleme. A modern épületek egy részét talán már nem ezzel a felismeréssel tervezik, pedig a tudás és a kor szelleme bennük van.

Én belsőépítészként mindig erősen kötődtem az építészeti koncepcióhoz, arra gondoltam, hogy ha valami a saját természetes közegéből épül fel, akkor sokkal maradandóbb lesz.

Ma hogyan tekint a hivatására – és az azzal gyakran egybemosott lakberendezésre?

A szakmánk ma már divatszakma. Én a lakberendezőket is elismerem, zsűrizek is a Lakberendezők Országos Szövetsége díjazásán, nem vagyunk egymás konkurenciái. De össze sem mosnám a kettőt. A lakberendezés a lakáshoz, a közvetlen élettérhez köthető, a belsőépítészet pedig főleg a középületek enteriőrjéhez. Két külön szakma, persze van, aki átcsúszik egyikből a másikba, keskenyek és átjárhatók a határok. A belsőépítésznek azt a környezetet kell építenie, amire az adott kor emberének szüksége van, és minden kornak megvan a karaktere, amivel túllépi az elődei korát. Egy idősebb belsőépítész sem zárkózhat el a világtól, amelyben él, úgyhogy magam is igyekszem ebben is autentikus maradni.

Utalt rá, hogy több sorsszerű fordulatot is tartogatott az élete. A munkájában a filmgyár elhagyásán túl melyik volt még ilyen csavar?

Az, amikor 1993-ban, húsz év után átmentem a magánszférába, és saját stúdiót alapítottam. Elhagytam a szeretett cégemet, mert a rendszerváltozás után belém bújt a kisördög, hogy én is valami újba kezdjek. Megírtam a felmondólevelemet, és amikor megjött a jel, rátettem a dátumot. Néztek rám a főnökeim, hogy megőrültem-e. Semmi sem volt mögöttem, csak egy feleség és két kisgyerek. Fél évig, mindennap magamban sírtam, elbújva a világ elől, mert reggel nem volt hová bemennem dolgozni. Csak úgy eljöttem, mert valami űzött, vezérelt. Aztán fél év után megjelent egy kollégám egy munkával, majd egy másik, lassan kezdtek jönni az új feladatok és ismeretségek, az egyik gyönyörűbb volt, mint a másik.

De megtanultam: senki élete se díszmenet, mindenkinek van mélypontja, olyankor nem szabad kétségbe esni, erőt kell gyűjteni, hogy a mélypont után legyen miből továbbmenni.

A saját életében végül megtalálta azt a harmóniát, amit a munkáiban mindig keresett?

Megtaláltam. Ugyanazzal a személlyel élek ötven éve házasságban, akivel már a főiskolán is barátok, majd partnerek és szerelmesek voltunk, aztán rögtön a diploma után elvettem feleségül. Az egyik lányom viszi majd tovább, amit én csinálok, a másik gyógypedagógus, könyveket ír. Én meg maradok az a megszállott belsőépítész, aki voltam, aki emellett sok mindenre nyitott. Könnyűzenére, operára, hangversenyre, azaz nem egyoldalú az életem. Mindenre figyelek, csak a politikát rakom félre.

Kép

Fotó: Katona László

Hitbéli kérdéseken is el szokott gondolkodni?

Stabil hitem van, a valláson felül vagyok hívő. Úgy hiszem, a vallás egy út, ami az embert a belső fölépítettségének, szellemi érettségének megfelelően megérinti. Ismerek különböző gyülekezeteket, terveztem templomokat – érdekes, hogy egyedül katolikus templomot nem. Azt látom, hogy minden vallás alapja ugyanaz, csak az odavezető út más. Ha az ember elkezd a saját útján menni, a kapuk kitárulnak előtte, ahogy Bartók operájában, A kékszakállú herceg várában is Judit előtt. Ezeken a stációkon kell mindenkinek végigmenni, amíg megvilágosodik, és akkor eljuthat oda, ahova én: nekem már nincsenek kétségeim, nem foglalkoztat a halál.

Amikor a hit bizonyossággá válik, az nagyon fontos pillanat, egyfajta csúcspont. Már nem teszel fel kérdéseket, mert belül megszületett a válasz egy ima által vagy másképp.

Ezt nem lehet másnak átadni, legfeljebb a cselekedeteiddel tudsz rávilágítani: ha tettél valamit, amire érdemes figyelni, az alapján talán más is elkezdi keresni magában, amit még nem talált meg. Ez a példaadáshoz hasonló. Kívánom mindenkinek, hogy élje át ezt a lelki felemelkedést, hogy teljesedjen ki. De ahogy Juditnak, itt is csak annak nyílik ki az ajtó, aki bejárja az odavezető utat. Addig tükör által homályosan látunk, ahogy a Biblia is mondja. De ez már egy másik beszélgetés témája…

Nehezen sikerül helyszínt találni a készülő riporthoz, mivel napról napra változik a Duna állása. Több érintett település is Facebook-csoportot hozott létre, én az esztergomit figyelem, de ott sem könnyű kiigazodni az információáradaton. Több olyan posztot is látni, amiben arról adnak hírt, az adott ponton már nincsen teendő, a helyi gátőr igyekszik tájékoztatni a tagokat. Aztán az önkénteseket toborzó Református Szeretetszolgálattal veszem fel a kapcsolatot, de ők is csak késő este tudják meg a Katasztrófavédelemtől, hogy merre célszerű indulni másnap. 

Mi végül Tahitótfalu felé vesszük az irányt, ahol már teljes felkészültség és homokzsákhegy fogad minket a kormányablak előtti parkolóban. „Húszezer zsák jött százas kötegekben, amiket két helyszínen töltöttek. Ma a védekezés második üteme kezdődik, azaz a zsákok kihelyezése. A mezőőrök, vadászok figyelik a terepet, és jelzik, hol van rájuk szükség” – ismerteti a forgatókönyvet Révész Lajos, a Baptista Szeretetszolgálat munkatársa, aki egész nap a községben van. Beszélgetésünkkor épp a Budapest Baptista Sportiskola tanulóit várja, az intézmény igazgatója ugyanis mindennap hét kadétot küld segíteni a védekezésben gyakorlat gyanánt. De érkeztek önkéntesek is – van, aki direkt szabadságot vett ki emiatt.

„A zsáktöltés és gátépítés mellett fóliás technikát is bevetnek, de olyan is volt, hogy ahol tudtuk, meddig jön föl a víz, feltégláztuk a bútorokat” – folytatja Lajos. 

A helyiek közül a parthoz közel élők kénytelenek elhagyni otthonukat. Erre számít Cecília is, bár náluk „csak” a két garázs és a műhely van veszélyben, de ha központilag lekapcsolják az áramot, nem tudnak itt maradni. Szerencsére van hová menniük, apósa be tudja befogadni őket pár napra. Az asszony már harmadik napja pakol. „Mindent eltávolítottunk a garázsból, bútorokat, szerszámokat. Lent van a mosókonyhám, innen a fagyasztót és a mosógépet is fel kellett vinni, így most egy ösvényen közlekedünk” – mutat a terasz felé. 

De nemsokára vége a munkának. „Folyamatosan keresnek telefonon és Messengeren, hogy miben segíthetnek, és ismeretlenek is jönnek, akik látják, hogy pakolok” – tudom meg. Homokzsákokat viszont náluk nem látunk, mivel a garázs alatt a csatornából jön a víz, ez ellen nem tudnak tenni. Ha vége az apadási időszaknak, a tűzoltókat kell kérniük, hogy szivattyúzzák le a felgyülemlett vizet.

A szorongató helyzet ellenére azt mondja, nem uralkodik pánikhangulat Tahiban. 

„Nincs időnk gondolkozni, de nem is vinne sehová a pánik. Csak csináljuk, amíg nem ér ide a víz, mert versenyt futunk az idővel.” 

A készülődés miatt mozgáskorlátozott gyermekét sem tudta iskolába vinni a szomszédos Szentendrére, de megmondta az osztályfőnöknek, most a kármentés az első.

Az emberek főleg munka után, délután jönnek cipelni a zsákokat, amiket aztán a legkülönbözőbb járgányokkal szállítanak el. Volt, aki egy muzeális Csepel teherautót vetett be, meséli Révész Lajos, aki azt tanácsolja a tenni akaróknak, hogy regisztráljanak, mielőtt útra kelnek. Előfordulhat ugyanis, hogy már épp végeznek az adott feladattal, mire a helyszínre érnek. Persze így is lesz mit tenni, csak másutt. 

Labdarúgás helyett a zsákokat dobálják

Tahiból Dunabogdány felé vesszük az irányt, ahol szintén napok óta tart a munka. Útközben két kilométeres gát mellett haladunk el, amit épp katonák pakolnak – egy lassan megszokottá váló kép az elmúlt napokból, amit a hírekben láthattunk.

A településre érve homokzsákokkal megrakott utánfutók jönnek szembe, a partközeli házak udvarán várfalként magasodó gátak. A károsultak közül nem mindenki szeretne nyilatkozni. 

Egy férfi keresetlen szavakkal küld el, ami legalább olyan mellbevágó, mint a vízben álló házak látványa: benne van feszültség, kétségbeesés és fáradtság. 

Ki tudja, hány napja pakol már, mi mindene veszett oda, van-e hová mennie és hogy hány médiumtól szólították le előtte.

Kreisz Tamás épp a helyi focicsapat tagjait várja, amikor betérünk az udvarába. „Az unokaöcsém a fociedzőjük. Amerre ő megy, arra mennek a srácok is” – nevet. A férfi évek óta Ausztriában él, de Dunabogdányban lakik édesapja és testvére, így rögtön jött, amikor megsejtette, hogy baj lesz. Egy honlapon folyamatosan követi a Duna aktuális vízállását, így nem érte váratlanul az áradás. 

2013-ban már átélték, hogy elöntötte az udvarukat a folyó. A gazdasági épület falát be is döntötte az áradás, de a házuk is megsérült. „Vályogház, aminek a fala magába szívja a nedvességet” – mondja. Akkor az Ökumenikus Segélyszervezet segített nekik a kivakolásában, aminek emlékét egy tábla is őrzi a falon. 

Most az említett focicsapat tagjaival készülnek az áradásra, előző nap körülbelül hét órát dolgoztak. „Négy, három és két zsákból álló sorokat raktunk, de voltak itt a mérők, és megállapították, hogy két zsákkal alacsonyabb, mint kellene” – mondja Tamás. 

Az épülő gáton átmászva megnézzük a kertet, amit már elárasztott a víz. Tamás egy botot mutat – reggel szúrta a földbe, most pedig már a fele vízben áll.

Együtt lapátol öreg és fiatal

A lángosozó melletti partszakasznál már reggel óta folyik a munka. A segíteni akarók közt mindenki talál feladatot: egy idős nő és férfi a még üres zsákok száját hajtogatja, hogy könnyebb legyen megtölteni, mások süteményeket, szendvicseket hoznak a fizikai munkát végzőknek. A zsáktöltés sem egyemberes munka: míg valaki tartja az anyagot, addig a másik lapátolja bele a homokot. A lapátnak háromszor kell fordulnia, különben túl nehéz lenne megemelni a teli zsákot.

Ági és Tamás szerint nagyon gördülékeny a munka: több pontra osztották fel a községet, és mindnek van egy koordinátora. Az önkormányzatnál is folyamatosan felügyelnek. „Már hétvégén fel lett szólítva a falu, hogy aki tud, az fogjon lapátot, kesztyűt, és legyen a gátakon. Sokan az autójukat is felajánlották. Előző nap háromnegyed nyolckor fejeztük be” – meséli az elmúlt napok történéseit az asszony. 

Vajon hány zsákot pakoltak meg eddig, kérdezem az egyik férfit. „Elkezdtem számolni, de háromnál megálltam” – vonja meg a vállát.

Ágiékra visszatérve, ők a hegyen laknak, így nem veszélyeztetettek, de több családtagjuk igen. Az egyik rokon kisfiúra most ők vigyáznak. „Az apukájának megsérült a szeme, szemészetre kellett vinni, az édesanyja pedig egy hathetes babával van otthon. Az óvodában viszont csak ügyelet van most” – magyarázza a nő, miközben a kisfiú a homokbucka tetejére mászva kémleli a felnőtteket. Egyébként többen is jöttek kisgyerekkel, egy férfit például kétéves kislánya kísérte, egy babakocsiból lesve az eseményeket.

A parton kamaszok is vannak szép számmal – a polgármester kérésére a gimnazisták, középiskolások otthon maradhattak, hogy tudjanak segíteni. A kilencedikes Csabát szülei is erre buzdították. „Megmondták, ha ásót tudok fogni a kezembe, itt a helyem.” Észreveszem, hogy be van kötve a tenyere: még előző nap sérült meg, amikor gátat építettek. Elmondása szerint ez volt a legkeményebb munka – szó szerint is, mivel aznap esett az eső, a vizes homokkal teli zsák pedig még nehezebbé vált. De ez nem hátráltatta az összegyűlteket.

„Ötven ember egy nap alatt megépített egy 180 centis gátat. Brutális ez az összefogás” – jegyzi meg elismerően. 

„Itt mindenki ismer mindenkit. Bármit is teszek, hazaérve már tudják. De hát nem kell rosszat csinálni.”

Áldás és átok

Csaba szavait Laura is megerősíti, aki 2015-ben Erdélyből költözött Bogdányba „Imádunk itt élni. Amikor idekerültünk, azt éreztem, hazaértem, és ez azóta csak erősödött. Barátokra, közösségre leltünk. Az utcán mindig ismerősök jönnek szembe, van kire rámosolyogni” – osztja meg. De nem csak a helyiek mozdultak meg: Kecskemétről, Szlovákiából is jöttek.

A nyugdíjas László és felesége Budapestről érkeztek. A férfi ugyan jelenleg is dolgozik, de munkahelyén jelezte, hogy most itt van dolga. A családja idevalósi, illetve nemrég vettek is itt egy házat, így erősen kötődik Bogdányhoz.

Miközben tartom neki a zsákot, a falu és családja történetéről mesél. „Dunabogdány egy sváb falu, aminek van egy németországi testvértelepülése is, Leutenbach. A 2013-as árvízkor többen is jöttek innen segíteni.” A falut az évszázadok során nem kímélte az élet, nemcsak árvizek, hanem törökök is pusztítottak. 

A kápolnánál gyermek janicsárok nyugszanak, akiket megöltek, mesél tovább. Mi minden kiderül pár perc alatt.

László nagyapja szintén sváb ember volt, akit ’47-ben kitelepítettek. Elvették a bányáját, a vagyonát, majd Németországba ment, de később visszaköltözött. Ő már a fővárosban nőtt föl, de sok időt töltött nagyapjánál. „Volt két lova, az egyik Laci, de nem rólam nevezték el. A másik Vihar, azt lehet, hogy rólam nevezték el” – mosolyog. A férfi ma saját unokáival jár az itteni szabadstrandra, amit a Dunakanyar legjobbjának választottak, büszkélkedik. 

Gyerekkori emlékeket idéz fel a helybéli Balázs is, aki akkor még másképp élte meg az áradásokat. „A kukoricásban csónakáztunk” – emlékezik vissza, mintha csak a főtéri táblán olvasható feliratra reflektálna: A Duna áldás és átok.

Délutánra aztán egészen másfajta hangulat kerekedik, a fiatalok zenét tesznek be, ami hangszóróból szól. Fogynak a zsíros kenyerek és pogácsák, mások a lángosozó asztalánál pótolják az energiát. Közben megérkezik a Máltai Szeretetszolgálat két önkéntese is az autós teajárattal, senki sem marad éhes, szomjas. Az embereknek még arra is van gondjuk, hogy a szemetet elrámolják maguk után.

Kép

Fotó: Bach Máté

Az utcákon alig látni embereket, aki tehette, a partra ment segíteni.

Van, amit megtartanának az emberek ebből az időszakból

Egy fiatal srácot már hazafelé menet csípünk el. Arcán derű – ha nem tartana ásót a kezében, azt hinnénk, egy baráti találkozóról jött. Ő nem túl extrovertált, most viszont megismert pár helyi öreget, amikor pedig fotós kollégám leszólította, épp a budapesti Lacival cseréltek elérhetőséget. „Jó lenne, ha a hétköznapokba is átvinnénk a gondoskodást. Én jobban éreztem magam az áradás napjaiban, mint a szürke hétköznapokban.” Pedig pincéjüket és szülei büféjét is elárasztotta a folyó. 

„Egy újságban írták, hogy valakinek elvitte a víz a munkáját. Azok mi vagyunk” – mondja. 

Ennek ellenére pozitívan tekint a jövőbe: szerinte csak külső szemmel tűnik horrorisztikusnak, ami történik. Az ember kipakolja a cuccait, illetve segítséget kér, és kap. Nekik a katasztrófavédelem, a vízügyisek és a rendőrség is segített. Pár hét, és minden visszatér a rendes kerékvágásba, summázza. „A tragédia nem ez a pár nap, hanem az, ahogy a többi napon élünk – folytatja. – A másik a buszon, a boltban, a munkahelyen akkor is nehézségekkel néz szembe, amikor nincs árvíz, csak ez nem olyan nyilvánvaló.” 

Kép

Fotó: Bach Máté

A napot Visegrádon zárjuk, amit nyugalmi állapotban találunk: a 2013-as áradáskor még 370 ezer homokzsákra volt szükség, most egy uniós pályázatnak köszönhetően mobilgáttal tudnak védekezni. A visegrádiak a szomszédos településeken hasznosították magukat. Így tett Visnyovszky András étteremtulajdonos is, miután negyven alkalmazottjával kipakolták a raktárjukat. Az étterem forgalma teljesen visszaesett, aznap mindössze két vendégük volt, házhoz sem rendeltek tőlük ételt.

Andráson látszik a feszültség, és a derekát is fájlalja, de ő is az összefogásból merít erőt, amit tapasztalt.

„Ha nincs ilyen katasztrófa, az emberek sokszor szó nélkül elmennek egymás mellett, most viszont kénytelenek beszélni, az árvíz minden korosztályt összekovácsol.” 

Megmosolyogtató, hogy pont ekkor tűnik fel egy szivárvány az égen, ő pedig gyorsan elköszön, mert kamaszlánya húzza, hogy induljanak Bogdányba.

Az összefogásra pedig a háborgó folyó elcsendesedése után is szükség lesz, a baptistás Révész Lajos szerint négy hét is eltelik, mire az érintett házak újra lakhatóvá válnak. Sártakarítás, fertőtlenítés, kiszárítás vár a lakosokra, szóval ne süllyesszük olyan mélyre a gumikesztyűt a kabátzsebben.

Aki segítene: 

Az Országos Vízügyi Főigazgatóság várja az önkénteseket!
Az OVF a Facebook-oldalon közölt információkat azoknak, akik önkéntesként besegítenének az árvízvédelembe. Azt javasolják, hogy aki segítene, keresse az karitatív szervezeteket vagy az adott település polgármesterét, aki a helyszínen tartózkodó műszaki irányítókkal szervezi a munkát és tájékoztat a teendőkről. Emellett a lakosság együttműködését kérik. Aki nem tud segíteni, kerülje az érintett területeket, mivel a munkálatokon való nézelődéssel hátráltatja az ott zajló védekezést!

A Magyar Református Szeretetszolgálat több helyszínre is toboroz segítőket, a szeptember 21-i hétvégére itt tudnak jelentkezni. Emellett adománygyűjtést is hirdettek, a 1358-as adományvonal hívásával és az adomany.jobbadni.hu oldalon keresztül várják a felajánlásokat. 

A Baptita Szeretetszolgálat is folyamatosan segít az érintett helyszíneken. Az alábbi linken várják azok jelentkezését, akik szeretnének csatlakozni árvíz elleni munkálataihoz. Aki pénzbeli adományával szeretné támogatni a védekezés költségeit, online adományozási felületükön pár kattintással megteheti. További részletek a www.baptistasegely.hu/adományozas oldalon.

A Katolikus Karitász is adománygyűjtést hirdetett, az árvíz sújtotta területeken élőket a 1356-os adományvonal hívásával lehet támogatni, emellett a www.karitasz.hu oldalon keresztül online adományozással („vészhelyzeti segítségnyújtás” megjelöléssel), vagy banki átutalással, részletek itt.

A Máltai Szeretetszolgálat Vészhelyzetkezelés nevű adománygyűjtési kampányával is segít az árvíz károsultjainak, amit ide kattintva tudunk támogatni.

A Magyar Vöröskereszt egész évben működő adományvonalára, a 1359-re indított hívásokkal, illetve az ide küldött ADOMÁNY szövegű üzenetekkel szeptember 15-től határozatlan ideig bárki támogathatja a Magyar Vöröskereszt katasztrófavédelmi tevékenységét az árvízi helyzet idején.

Az Ökumenikus Segélyszervezet is felhívással fordul a lakossághoz, hogy az emberek a 1353-as adományvonal tárcsázásával illetve a www.segelyszervezet.hu oldalon fejezzék ki támogatásukat.

Már tinédzser koromban eldöntöttem, hogy énekes leszek, akkor kezdtem zenélni tanulni. Énekesként megtapasztaltam, hogy a dalaimmal jó értelemben hatok az emberekre. Azt éreztem, azzal adom a legtöbbet a világnak, hogyha énekelek. Sok-sok visszajelzést kaptam arról, hogy egy-egy számom segített átvészelni olyan nehéz élethelyzeteket, mint a gyász, a vajúdás, a szakítás, vagy egy vizsgaidőszak. Pont az történt meg velem, ami miatt ezt az egészet megálmodtam, a munkámmal segítek.

Hogyan születnek a dalaid?

A szöveget, a dallamot és az akkordokat általában én írom, a hangszerelést a zenekarral találjuk ki. Mindig a mondanivaló van a középpontban. Őszinteség, bohémság, humor, mélység, de útmutatók és mantrák is vannak bennük. Minden dalom egy fajta lelki felszabadulás. Erősségük a női nézőpont, ez még ritka a magyar zeneiparban, ami egyáltalán nem nőbarát. 

Férfivá kell változni ahhoz, hogy érvényesülhess. 

Már a zeneiskolában versengésre tanítanak, aztán felnőttként hajszolunk karriert, figyelmet, tárgyakat, és közben elmegy mellettünk az élet. Vágtattak a lovak, nem látták a Holdat. A versengés férfi minőség. Szívből énekelni, ahogy egy anya teszi altatáskor, az női. De az elfogadás, a puhaság, az érzelmek felvállalása, a megértő kommunikáció is. Megbetegít mindenkit, ha ezeket az értékeket elnyomják.

Hogyan tudsz vigyázni rájuk?

Elsősorban magamra figyelek, a megújult női energiáim a dalokban is érezhetőek. Ma már számomra a legnagyobb siker az, hogyha a dalokon keresztül megérkezik az üzenetem az emberek szívébe.

Tíz év alatt több slágered is született. Melyiket hozod a Bazárba?

A Reggeli dalt biztosan, ez a pályám első nagy sikere. Önálló életre kelt, a klipje hatalmas nézettséget ért el. A másik legismertebb dalom, a Feri feneke is elhangzik. De a pörgős számok sem maradnak ki, a Táncolj velem élet!; vagy a Szétesem, összerakom. Újdonságokkal is készülök. A legszemélyesebb dalaimat egy szál gitárral adom elő. Nemrég jelent meg a Nyílik neked a tér című, ami egy társbehívó dal. A számok többsége nagyzenekarral szólal majd meg vendég zenészekkel, vokalistákkal. 

Kép

Fotó forrása: Várkert Bazár

Mi ihlette a Reggeli dalt?

Egy Üllői úti kis gangos lakásban laktam, jógáztam reggel, aztán kinyitottam az ablakot és megcsapott a forró nyári napot megelőző hajnali szellő, és a „bármi lehet még” energia. 

A refrén első két sora azonnal megfogalmazódott bennem.

Hogyan választottál a koncertre vendégfellépőt?

Csorba Lórántot, a Lóci játszik zenekar énekesét mindenképp el akartam hívni. Együtt indult a pályánk, sokat duetteztünk, Lóci vendégeskedett nálunk és turnézott velünk, gyakorlatilag testvérzenekarok a bandáink. A közös múlt mellett van valami közös életvidámság is a zenénkben.

A pályád új színfoltja az intuitív éneklés…

Hozok abból is egy kis ízelítőt, egy relaxációs zenei betéttel megmutatom ezt az új oldalamat is. A hangfürdővel átélhető az úgynevezett egységélmény, hogy egy vagyok a körülöttem lévő világgal. A meditatív zene jól hat az idegrendszerre és az egész szervezetre. A pályámon volt egy mélypont, amikor énekesként kiégtem. Életmódot váltottam és azóta minden területen azt kerestem, ami az egészséget szolgálja. A Bazáros koncertbe négy év gyógyulási tapasztalatait sűrítem bele. A tíz éves szülinap egy újjászületési ünnep is számomra. Az október másik ajándéka az igazi szülinapom mellett még egy amerikai turné, ahol intuitív éneklésről tartok workshopot, és fellépek majd a New York-i és a New Jersey-i Magyar Házakban is.

További információk és jegyvásárlás: varkertbazar.hu

Falu a városban 

A „szigeten”, a közösségi ház mellett – akár egy kis falu főterén – templom, kollégium, rendház, udvar sportpályákkal és játszótérrel, sőt, még egy cukrászda is áll. (Utóbbi kettő életmentő a vasárnapi miséről vagy a hétköznap délutáni hittanról kiáramló aprónépnek.) Az Óbudai Don Bosco Oratórium és Közösségi Ház a szalézi rend lelkiségére épül, ezért fontos feladata a fiatalok, különösen a rászorulók nevelése és evangelizálása. 

Ugyanakkor mindenkinek tartalmas kulturális és sportprogramokat kínál, és emellett különleges helyszínt külső szervezésű családi, baráti, céges összejövetelekhez. Az oratórium régi, szinte romos épülete helyén 2022-ben adták át az új házat, amely a budai hegyek családi házai, a lakótelep, a szlömösödő régi épületek és a gombamód szaporodó új építésű luxustársasházak határán áll, és azok egymástól távolodó lakóit hívja össze tágas, modern, barátságos tereibe.

A fiatalok otthona 

A rászoruló gyermekek és fiatalok megtalálása és meghívása mindig is a szalézi hivatás legfontosabb eleme volt, felismerve, hogy nemcsak anyagi értelemben szenvednek hiányt a gyermekek, hanem érzelmi, mentális és építő, fejlesztő közösségi tapasztalatokban is. 

Az oratórium mint a szalézi intézmények szíve-lelke, itt is minden iskolás gyermeket vár keddtől péntekig délután 16:30–19:00 óráig. 

Játékkal, mozgással, tanulással, kreatív és ügyességi fejlesztéssel, lelki élményekkel és szerető, gondoskodó, odafigyelő csapattal: szerzetesek, szalézi munkatársak, animátorok és egy-két nyugdíjas, akik segítenek a gyerekeknek a vacsora elkészítésében.

Kép

Fotó: Óbudai Don Bosco Oratórium és Közösségi Ház

Találkozás és feltöltődés 

A megújult ház a közös udvarra nyíló Segítő Szűz Mária-kápolna közösségének is otthont ad, a templom hittancsoportjainak és kisközösségei alkalmainak is rendszeres helyszíne. Ugyanakkor az erős közösségek nyitottságával számos, mindenki számára látogatható program is hívja az érdeklődőket. A sportszobák közösségi mozgásra is adnak lehetőséget, az órarendben találhatunk ovis vagy maminbaba (babahordozós latin fitnesz) tornát, aerobikot, karatét, zumbát. Rendszeres program például minden hónapban a Bögre, ahol tizennyolc és harmincöt év közötti fiatalok szórakozhatnak, van itt tánc, kvíz, társasjáték, bálozás. 

Vagy például a Piros fotel előadások, ezek tavaszi szezonjának tematikája az álom. 

Az idei évben ugyanis a szalézi rendfőnök által meghirdetett mottó (strenna): „Az álom, mely álmodni késztet. Egy szív, amely a »farkasokat« »bárányokká« változtatja.” 

Idén lesz kétszáz éve, hogy Bosco János kilencévesen megálmodta a jövőjét, a küldetését. 

Kép

Fotó: Óbudai Don Bosco Oratórium és Közösségi Ház

Ha kicsi a lakás vagy a munkahely 

Az épület termei és szobái alkalmasak esküvők, céges találkozók, workshopok, tanfolyamok, konferenciák, ünnepségek vagy családi rendezvények megtartására. A százötven négyzetméteres konferenciateremben volt már szülinap, esküvő, keresztelő utáni agapé, előadás, céges tréning vagy vacsora és szakmai konferencia is. Az épület akadálymentesített, van pelenkázó, minden emeleten mosdó. Az udvar sportpályái és játszóterei is használhatók, a Margit mama bárhoz nagyobb létszám esetén az aula is megnyitható (mi például itt tartottuk szerkesztőségünk nyolcvanfős kvízjátékos, szendvics­vacsorás szerzői találkozóját), kisebb rendezvényhez pedig különleges helyszín az emeleti terasz. 

A Don Bosco nevéhez fűződő oratórium valójában nem egy helyet jelöl, hanem egyfajta cselekvést, melynek eredménye, hogy az oratórium befogadó otthonná, életre nevelő iskolává, evangelizáló helyszínné válik, olyan hellyé, ahol vidáman és barátként lehetünk együtt.

Elérhetőségek:
www.donboscokozossegihaz.hu
e-mail: [email protected]

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.