Az áldás a nem hívők életére is hatással van

Dan Buettner kék zónákról szóló könyvében számos kutatást idéz, amelyek igazolják, hogy a hívő emberek jellemzően egészségesebbek és boldogabb életet élnek, mint nem hívő társaik. Ennek sokféle oka van. Kevésbé hajlamosak káros viselkedésformák felvételére, és nagyobb valószínűséggel alakítanak ki egészséges szokásokat, tartanak rendszeres önvizsgálatot. Az elmélkedés, a szemlélődés, a meditáció stresszoldó hatással is bír. Mindez pedig megvalósulhat rendszeres imádság, szertartások és elcsendesülések által. 

Továbbá a hit kiegyensúlyozottá tesz, sok erőt ad a küzdelmesebb időkben, az ember önértékelése is pozitívabbá válik, hiszen a vallás bizakodó jövőképre ösztönöz, mindez pedig jótékony hatással van az egészségre. 

Annak, aki egy vallásos közösséghez tartozik, több a lehetősége arra is, hogy erősebb társadalmi kapcsolatokat alakítson ki, amelyek megtartó erővel bírnak. 

Amikor azt keressük, hogy mit tudunk átemelni a kék zónákban élők gyakorlatából a magunk életébe, számunkra elsősorban a zsidó–keresztény kultúrkörhöz kötődő tapasztalás szolgálhat mintául. Az áldás lelkületéről és szerepéről a mindennapjainkban dr. Varga Gyöngyi evangélikus lelkész-teológussal, dr. Varga Kapisztrán ferences szerzetessel és dr. Verő Tamás rabbival beszélgettünk. A japán kék zóna százéveseinek ettől egészen eltérő világképéről pedig dr. Korsós Zoltán biológus mesélt, aki három évet töltött Okinaván egyetemi professzorként. 

A kék zónák Földünk azon régiói, ahol különösen magas az idős – akár a száz évet is megélő –, jó egészségnek örvendő, boldog emberek aránya. Öt helyet találtak a világban – Szardínia hegyvidéki falvait, a Csendes-óceán déli részén fekvő Okinava-szigetet, a görögországi Ikaria szigetét, a Costa Rica-i Nicoya-félszigetet, a kaliforniai Loma Linda városát –, ahol az emberek a legtovább élnek. A kutatás során kirajzolódott egy, a kék zónákra jellemző mintázat.

A szardíniaiak és a nicoyaiak többsége katolikus, az ikariaiak ortodox keresztények, a Loma Linda-i kék zónában élők hetednapi adventisták. Az okinavaiak az ősi japán sintó vallás rjúkjúinak hívott irányzatát követik. Ez utóbbi számunkra kevésbé ismert, középpontjában az ősök és a szellemek tisztelete áll. Animista és sámánista gyökerekkel rendelkezik, a későbbiekben pedig hatást gyakorolt rá a buddhizmus, a konfucianizmus és a taoizmus is. 

A sintó leegyszerűsítve a természet istenítése. Azt tanítja, hogy a világon mindennek lelke van, amely bármiben – fa, rét, virág, szikla, víz, barlang – lakhat, amely a természettel szoros kapcsolatban áll. A természetet nem akarják meghódítani, leigázni, hanem alkalmazkodnak hozzá. Hitük szerint az ember nem elszigetelt, magányos lélek, hanem az örök folytonosság továbbvivője, az elődök és a leszármazottak közötti láncszem. Ebben a felfogásban egy közösséget alkotnak az élők, az ősök és a szellemek/istenek. 

Kultúrájukban nincsenek a szó klasszikus értelmében vett temetők, a Rjúkjú-szigeteken a sírok mindenfelé megtalálhatók – kertben, utcán –, hiszen őseik szelleme velük él. 

A család élő tagjai kijárnak ide, ételt és italt visznek magukkal, amelyeket felajánlanak az ősöknek. Ezt követően a család a sírhely előtt közösen elfogyasztja az ételt, beszélgetnek a halott szeretteikkel és szeretteikről. 

Rendkívüli módon nagyra tartják az időseket, jellemző rájuk a nemzedékek együttélése. Béke, elfogadás, tisztelet jellemzi emberi kapcsolataikat. Számukra nem létezik külön áldás, amelyet felsőbb hatalomhoz kötnének, hanem úgy vélik, mindenben van belőle egy kicsi. Mint a többi világvallás követőire, rájuk is érvényes, hogy pozitív, életigenlő szemléletet képviselnek. 

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Pixnio

Az áldás szüntelen dialógus 

A kék zónákban élő szépkorúak hisznek abban, hogy egy felsőbb erő gondot visel rájuk. A keresztényeknél ez az Istenbe vetett hitet jelenti, amelynek egyik kifejeződése az áldás. A kék zónák keresztény százévesei tudják, hogy az életben semmi sem természetes, minden ajándék, ezért értékelik, és hálát adnak az életükben megjelenő jóért, szépért, szeretetért. Jóakarattal fordulnak a másik ember felé. Ez az életszemlélet pedig valójában megegyezik az áldás „mechanizmusával”.

Az áldás a zsidó és a keresztény vallásokban központi helyet tölt be. Úgy határozhatnánk meg, hogy mindannak a jónak, igaznak és értékesnek az együttes mivolta, amely az emberi életet teljesebbé, boldogabbá, szebbé teszi. Az áldásnak több irányultsága is van. A legfontosabb, hogy Isten életet teremt, megáldja az embert, szeretetét ajándékozza neki, gondot visel rá, távlatot nyit, jövőt és reményt ad. 

Az ajándékul kapott áldásért az ember hálát ad, áldja és magasztalja Istent. Ugyanakkor az áldást tovább is adja, közvetíti a másik ember felé: a jó szót, a szép szót, a megértés és a jelenlét ajándékát. 

„Amikor a zsidó újévet ünnepeljük, mindenki eljön a templomba, még azok is, akik egyébként nem gyakorolják a vallást, vagy akár ateisták – mondja Verő Tamás rabbi. – Rós ha-sána az újév napja, amikor száz alkalommal fújjuk meg a sófárt, a kos szarvából készített kürtöt. Miért is százszor? Mivel a hagyomány azt tartja, hogy egy ember naponta százszor mond áldást. A mindennapi élet része: köszönetet mondunk az Örökkévalónak – már ébredéskor –, áldjuk őt, és az áldását kérjük népünkre. Ez az áldás átszövi mindennapi életünket. Mindenki, aki újévkor eljön a zsinagógába, és meghallgatja a százszor megfújt sófár hangját, azon a napon maga is részesedik ebben az áldásban. Ez egy olyan mély megtapasztalás, amelyet valamiképpen a nem hívők is éreznek, és fontos a számukra.” 

„Az áldás szüntelen dialógus. Az ember egyszer csak ráeszmél, hogy az Úristentől mit kap: az életet, a világot, mindent – hangsúlyozza Varga Kapisztrán ferences szerzetes. – Megérti, hogy mindez Isten áldása. Ebből a felismerésből fakad a hála, és megszületik benne az istenáldás. Áldja az Istent. Ez a felismerés pedig arra vezeti, hogy másokra is ezt az áldást kérje. Nemcsak az Isten és az ember, hanem az ember és az ember közötti kapcsolatokban is jelen van az áldás, mégpedig mindig dialógus formájában.” 

„A zsidó–keresztény hagyományban minden bizonnyal az áldás a legarchaikusabb rítus, a legősibb szentség” – mondja Varga Gyöngyi evangélikus lelkész-teológus. 

„Amíg a héber Szentírás, az Ószövetség az áldást valamifajta életminőségnek, értékességnek, az ember és a világ életét szebbé tevő – mondjuk úgy – „dolgok” tárházának tekinti, addig az Újszövetség eulogia (áldás) kifejezése a szóbeliség, a beszédaktus világában gyökerezik. Olyan szép, ahogyan ez a két megközelítés összeér: az áldás mint a minőségi létezés, amelyben a communio, a közösség úgy valósul meg, hogy a kommunikáció, a jól jót mondani is hangsúlyt kap.” 

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Láthatatlan hálózat 

„Az áldásokban nagyon erősen megjelenik, hogy ki mennyit és mit mond az Úristenről. Nemcsak szavakkal, hanem egész életével. Mennyire őszinte, hiteles, mennyire Isten jelenlétében él az ember. Szent Ferenc arról beszél, hogy vissza kell »adni« mindent Istennek. Ha valakinek a lelkületében jelen van a hála, az áldást mondani tudás, mert észreveszi, hogy mindaz ajándék, ami benne és körülötte jó, az az ember nem zárkózhat be magába.

Ez pedig a kapcsolatait is átformálja – emeli ki Kapisztrán atya. – Mit indítunk el? Mi indul ki belőlem, tőlem? Milyen hullámokat keltek magam körül? Ahogyan az emberekkel szemben viselkedem, olyan reakciókat kapok. Ha áldó hozzáállás indul ki tőlem, akkor azt adják, azt tükrözik nekem vissza. Az áldás Isten érintése. Mindig nagyon finoman jön, és nem múlik el nyomtalanul. Megérinti azt, aki az áldást kapja, de azt is, aki közvetíti azt.” 

„Ebből pedig egy láthatatlan hálózat születik. Az áldás az univerzum legerősebb kötőanyaga, a szeretet-irgalom-tér része – teszi hozzá Varga Gyöngyi. – Időről időre bejártam egy börtönbe női fogvatartottakkal beszélgetni. A legmaradandóbb, legmélyebb élmény mindig az volt, amikor a végén összekapcsolódtunk az áldás fogadásában. 

»Minden hájjal megkent« asszonyok voltak ők, de amikor a csoportos beszélgetés végén elérkezett ez a pillanat, mintha ott és akkor átminősültek volna »angyalokká«. 

Még azokat is, akiknek semmilyen kapcsolatuk nincs sem egyházi, sem vallási közösségekkel, titokzatos módon megérinti a Szent. A szavak teremtő ereje. Amikor ez az áldás célhoz ér, az mindig a gyógyulás pillanata is egyben. Ez az áldás legerősebb küldetése: a gyógyítás, a helyreállítás. Az áldás felemel, méltóságot ad, megerősít. 

Rendszeresen meg szoktam áldani a közértben a pénztárosokat, főleg este, amikor már elcsigázottak – egészíti ki a fentieket Varga Gyöngyi. – Ezek a hétköznapi találkozások talán egy percig sem tartanak, de már van néhány olyan szó, amit aznap hazavihet a másik ember. Ez is áldás. Ingyen kapjuk, ingyen is adjuk tovább. Annak pedig, aki aznap tényleg csak ezt a három jó szót tudja hazavinni, óriási ajándék.”

Közvetítés 

Amikor áldást mondunk valakire, közvetítők vagyunk. Nagyon szépen fejezik ezt ki az imádságok közben végzett kézmozdulatok. Míg az imában közvetlenül szólítjuk meg Istent, addig az áldásban van egy közvetettség. „Egy nagyon mély, belső bizalom áll amögött, amikor a kezemet kitárom, és Isten áldását kérem valakire. Azzal a meggyőződéssel teszem ezt, hogy hiszem, amit kérek, azt ő meg is teszi” – mondja a lelkésznő. 

A katolikus hagyományban, a régi római rítus szerint a pap, mielőtt áldást adott, kitárta karját, körkörös mozdulatot írt le, mintha a gyertya melegét szeretné az arcába vonni. Ezzel először maga felé vonta az áldást, szimbolizálva, hogy ő részesül először benne, majd ezt követően fordult a hívek felé, és áldotta meg őket. 

A zsidó hagyományban az ároni áldás kiosztásakor a rabbi a középső és gyűrűs ujja között rést formál. Ezen a résen, mint egy fénysugár halad át az Örökkévaló, az égi jelenlét. 

A papi közvetítés révén ő érinti meg az áldásban részesülőket. A péntek esti áldás alkalmával, közvetlenül a gyertyagyújtás után, a nők körkörös mozdulatokkal háromszor húzzák maguk felé a fényt, a melegséget, az áldást, majd eltakarják és behunyják a szemüket, amikor pedig pár pillanattal később kinyitják, már elérkezett a szombat. Péntek este, mikor az apa hazaér, a zsinagógában kapott áronita áldással megáldja a fiait is. 

„Soha nem felejtem el, amikor újmisésként a szülőfalumban az első misét bemutattam. Előtte a szüleimtől áldást kaptam. Ez nagyon szép: az életet adó Isten áldását adják azok, akiktől én a biológiai életemet kaptam” – emlékszik vissza Kapisztrán testvér. 

„Gyerekkoromban minden reggel a nagymamám indított iskolába – meséli Varga Gyöngyi. – Ültem a hokedlin, ő befonta a derékig érő hajamat, és amikor elkészültünk, maga elé fordított, és egy kis keresztet rajzolt a homlokomra. Gyerekként mélyen belém ivódott ez a »szertartás«. Nem tudom, hogy hogyan, de azokon a napokon, amikor ezt az áldást megkaptam, minden jobban ment. Sokszor egy ilyen homlokra rajzolt kereszt, vagy amikor szeretettel megsimogatjuk egy gyermek fejét, egy idős ember kézfejét, vagy megérintjük a másik vállát, már ez a szavak nélküli gesztus is az áldás egyik formája.” 

„Eljutottunk a szavaktól az érintésig, de még tovább tudunk lépni” – mondja Verő rabbi. 

„Ha csak odafigyelünk a másikra, ha jóakarattal vagyunk egymás iránt, ha jót kívánunk a másiknak, az már az Örökkévaló számára jóleső és áldott.” 

„Ezt bárki megteheti attól függetlenül, hogy hol tart, vagy egyáltalán elindult-e a hit útján.” 

„Az Úristen elköteleződik mellettünk – összegzi Varga Gyöngyi. – Megáldja a világot, s benne az embert. Mindannyian arra vagyunk hívva, hogy továbbadjuk az ő szeretetének erejét. Közvetítjük az áldását. Amikor üdvözöljük, köszöntjük egymást, valójában áldást kívánunk a másiknak. És ez a világ jövőjének egyetlen esélye: a jó szó és az igaz mozdulat a másik ember felé.” 

A cikk Bodnár Zita A kék zónák hosszú életet ígérő titkai című sorozatának részeként jelent meg, amelynek további részei itt érhetőek el.

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.