Amikor az eredményeidről vagy a felkészülésedről beszélsz, mindig többes számot használsz. Ennek van köze ahhoz, hogy mindig csapatban gondolkodtál, mivel öten vagytok testvérek?
Ma is a testvéreim a legjobb barátaim, főleg mi, négyen lányok vagyunk nagyon közel egymáshoz, korban is. A legidősebb nővérem 1994. szeptember 19-én született, a legkisebb húgom pedig 1999. szeptember 19-én. Öt év alatt születtünk sorban, ma is nagyon támogatjuk egymást. Jó, hogy otthon ma sem vitorlázóként néznek rám, a családomban nem az számít, hogy mit érek el az életben.
Ugyanakkor mindenki velem örül, ha valami jól sikerül, ez adja nekem az egyik legnagyobb támaszt a sportkarrieremben is. Ha rossz napom van a vízen, vagy nagyon izgulok, arra gondolok, hogy ha kiérek a partra, várnak azok, akik mindenhogyan szeretnek. Azért beszélek többes számban az interjúkban, mert az edzővel, a vitorlásedzővel is nagyon közeli a kapcsolatom. Nagyobb külföldi csapatoknál az utánpótlás fiataljai minden szakembert megkapnak, fejlődni tudnak a rendszeren belül. Mi, olimpiára készülő magyar vitorlázók, nagyon kevesen vagyunk, egyéni programot rakunk össze. Én például minden szakembert, akivel együtt dolgozom, magam kutattam fel és választottam ki. Hosszú és nehéz folyamat volt.
Most tényleg olyan emberekkel vagyok körülvéve, akiken érzem, hogy támogatnak, megértenek, meghallgatják, hogy mit gondolok, és számukra is fontos, hogy egymással jól tudjanak együtt dolgozni, mint az erőnléti edző és a gyógytornász.
Majdnem olyanok ők számomra, mint egy család. Mindenki, aki körülvesz, örül, hogy részese lehet ennek a munkának, hiszen olyan eredményeket értünk el együtt, amelyekre a magyar vitorlázásban eddig nem volt példa.
Huszonhat éves vagyok, tavaly megnyertem a felnőtt világbajnokságot, Magyarországon első nőként nyertem világbajnokságot, ráadásul ez egy kiemelt olimpiai kvalifikációs vébé volt. Amikor győztem, azt gondoltam, hogy ez valaminek az eleje. Most is azt érzem, hogy még annyi mindent fogunk így együtt elérni, és ez az együttműködés nem fog elveszni a magyar vitorlázáson belül. Ezek a nagyon értékes szakemberek tudnak majd másokat is segíteni.
Most egy érem, egy eredmény hosszú távú hasznáról beszélsz. De melyik az a perc, amelyik miatt megéri neked minden egyes nap elkezdeni az edzést?
Azért csinálom, mert én szeretnék a legjobb lenni a világon. Már nagyon fiatal koromban éreztem magamban, hogy megvan bennem ez a potenciál. Ha megnyersz egy versenyt, de mondjuk könnyű volt, vagy azt érzed, hogy nem is vitorláztál jól, az nem tölt el olyan boldogsággal, mint amikor azt érzed, hogy ez nagyon nehéz volt, mindenki nagyon akarta körülötted, és aztán a végén mégis te vagy a dobogó legfelső fokán. És közben inspirálni tudod a gyerekeket a sportágra, mert a vitorlázás annyi mindenre megtanít! A vitorlázók nem lesznek tizenkilenc évesen világbajnokok vagy olimpiai bajnokok, körülbelül huszonöt évesen érik meg egy vitorlázó arra, hogy versenyt nyerhessen a felnőtt mezőnyben. Addigra tud önállóan bánni az eszközzel a nagy szélben, a hullámokban, le tudja győzni a félelmet, és nemcsak a széltől meg a hullámoktól, hanem a vereségtől való félelmet is. A vitorlázás sokat segít abban, hogy megismerd önmagad.
Annak, hogy a legjobb akarsz lenni, nincs köze ahhoz, hogy duplán középső, vagyis „szendvicsgyerek” voltál? Egy ötgyerekes családban biztosan meg kell küzdeni a figyelemért.
Igen, az egyik nővéremmel bennünk nagyobb volt a versenyszellem, mindig próbáltuk legyőzni a másikat. De szerintem az embereket igazán az tölti el boldogsággal, ha valakivel együtt tud örülni is.
Erről az jut eszembe, amikor győzelmet arattál, és az ausztrál versenytársaid fölemeltek a hajóddal együtt. Mi annak a titka, hogy az ellenfeled is örülni tud a sikerednek?
Nekem sem fáj, ha valaki legyőz, de én beleadtam mindent. Nem szoktam a versenypályán senkivel sem kedveskedni vagy megengedni, hogy megelőzzön, de a versenytársaim iránt nagyon nagy bennem a tisztelet, mindig gratulálok nekik. Emberfüggő, hogy ki hogyan kezeli a konfliktushelyzeteket a vízen. Amikor aránylag fiatalon versenyezni kezdtem a felnőtt mezőnyben, ha rám kiabált a világranglista top 10-es versenyzője, teljesen megrémültem, hogy ez ilyen személyes kérdés. Hatvanan versenyzünk egy pályán, a bójákat ugyan lerakják a vízre, ugyanakkor a pálya keretein belül mész, amerre akarsz. Sokszor már a rajtvonalnál találkozik két hajó egymással. Csomó szabály van, hogy hogyan lehet beállni a másik hajó mellé, kinek kell kitérni, és ilyen helyzetekben rákiabálunk a másikra. Ha a rajtvonalon védeni próbálod a pozíciódat, rászólsz a másikra, hogy ide ne állj be, aztán vagy beáll, vagy nem.
Akkor ez nem egy női hímzőkör…
Hát nem. Tudomásul kell venni, hogy történnek dolgok a vízen, de ez nem személyeskedés, a futam után elmegyünk vacsorázni vagy viccelődünk. Persze vannak olyan versenyzők, akiknek nincs barátjuk a mezőnyben, de nekem a legjobb barátnőm is a mezőnyben van. Amikor megnyertem a világbajnokságot, és kiemeltek a vízből, nagyon jó érzés volt, hogy örültek nekem.
Háttér ide vagy oda, egyszer csak nagyon magányos harccá válik minden komoly verseny, nem?
A szakemberek segítenek engem az edzéseken, a mindennapi életben, de versenyezni én versenyzem, én hozom a döntéseket a futamok alatt. És képes vagyok felelősséget vállalni azért, ha valamelyik része a programomnak miattam nem sikerül jól.
Ma már felnőttem ehhez a feladathoz, de tizennyolc évesen még nem láttam át, hogy hogyan kell felépíteni egy olimpiai programot. Nagyon sok ember segít benne, de a felelősség az enyém. És ez a vízen is velem marad.
Szereted, hogy te irányítasz, hogy tiéd a döntés, a szervezés?
Azért az jó érzés, amikor egy csapat részeseként utazom a versenyre, és mindent megszerveznek, repjegyeket, szállást, és csak annyit mondanak, hogy itt és itt legyél kilenckor. Ha már nem lesz szükség erre a felelősségre, szívesen elengedem.
Azért alkalmazkodásban sincs hiány. Engem például meglepett, hogy azt mesélted sminkelés közben, hogy a doppingellenőrök bármikor meglephetnek, előre le kell adnod, mikor hol vagy. Mi az, amit szívesen kihagynál a versenyzői életformából?
A sok utazást, a repülést, a reptéren várakozást, de leginkább nem is ezeket, hanem a felelősséget. Azt, hogy nekem menedzselni is kell azokat az embereket, akikkel együtt dolgozom. Az edzőm például olasz, olasz temperamentummal…
A barátod is ausztrál, és ő is vitorlás versenyző. Nem sokat tudtok találkozni.
De legalább a legtöbb versenyen és edzőtáborban ott van. Ugyanakkor ez nagyon nehéz, még akkor is, ha ma már számos technikai lehetőség áll a rendelkezésünkre ahhoz, hogy beszélgethessünk. Két hete találkoztunk, de az előtte lévő hat hónap… Persze, mindennap fölkeltem, végigcsináltam mindent, amit kellett, edzőtábor, satöbbi, de borzasztó volt.
Milyen nehéz időszakok voltak a versenyzői utadon?
Amikor elkezdtem, nagyon gyorsan fejlődtem. Az első versenyem 2012-ben volt, és 2016-ban már kijutottam az olimpiára, ami soha nem látott fejlődés volt a sporton belül. Ifjúsági Európa-bajnok, ifjúsági világbajnok lettem, gyorsan jöttek a sikerek, az olimpián futamot nyertem. Azt mondtam, hogy én Tokióból már éremmel jövök haza. De aztán 2019-ben volt egy deréksérülésem, amellyel a mai napig küszködöm, folyamatosan foglalkoznom kell vele. Olyan sportoló vagyok, aki nagyon élvezi a fizikai oldalát a sportnak, azt, hogy szenvedni is kell. De ez hátráltathat is egy versenyzőt, hogy túlnyomja az edzéseket, és nem optimális a terhelése.
Azt gondoltam a deréksérülés előtt, hogy minél többet edzek, annál jobb leszek, de a sportnak nem csak ez az egy összetevője van.
Ez volt az egyik legnagyobb nehézség: újra kellett gondolnom, hogy hogyan állok hozzá az edzésekhez, és többször le kellett állnom. Hat hónapra leállított a sportorvos, hogy csak kövessem a gyógytornaprogramokat, aztán hogy két hétig ne eddzek. Több ilyen periódus is volt. Semmi fejlődést nem éreztem, azok voltak a legnehezebb pillanatok. A tokiói olimpia után nagyon egyedül hagyott mindenki. Tizenharmadik lettem, ez egyébként az én hajóosztályomban a legjobb magyar eredmény, de nem érdekelt senkit, és én is csalódott voltam. Sokszor éreztem azt, hogy nulláról kell felépítenem megint ezt az egészet, a csapatot, a programot. Sokat segített a mostani edzőm, Enrico Strazzera, akivel 2022 elején kezdtem el dolgozni. Harminchat éves, edzőnek ő is fiatal, de nagyon jól kiegészítjük egymást. Számára az első és legfontosabb az, hogy boldog ember legyek.
Ha hajlamos voltál túledzeni magad, nyilván nem a túlhajszolás volt a boldogtalanságod oka. Akkor mi?
Versenyezni nagyon szeretek, de a téli időszakban az edzések nagyon nehezek. Európán belül hiába vagyunk Spanyolországban, akkor is tizenöt fok van, fúj a szél, fázol. Már fiatalon felnőtt mezőnyben versenyeztem, nem voltak ott a barátaim. Amikor hazajöttem, magántanuló voltam, akkor is egyedül éreztem magam. Egy csomó energiát belefektettem a vitorlázásba, de nem jött vissza az, amire képes voltam. Egy sportoló sem fog teljesíteni, ha nem boldog az életben. Az edzőm megnyugtatott, hogy már mindenem megvan ahhoz, hogy nyerjek. Segített abban is, hogy a deréksérülésem ne okozzon galibát, vagyis ne legyen az, hogy most edzünk két hónapig, utána nem edzünk két hónapig. Ha fáj a derekam, vagy rossz napom van, azt mondja, hogy akkor most kevesebb ideig maradunk a vízen, de nem azért, mert gyenge vagyok, hanem mert okosan kell csinálni.
A közvélekedés szerint, a vitorlázás igazi pihentető flow-élmény, ringatózunk vagy suhanunk a vízen a szabad ég alatt. Ehhez képest láttam, mit tolsz le egy versenyen: milyen ugrásra kész rugalmasság, erőnlét, figyelem, összpontosítás, pillanatnyi döntések sorozata kell a sikerhez.
Azért nagyon élvezetes! Arra a hajóosztályra, amelyben én versenyzem, az jellemző, hogy nagyon sűrű a mezőny. Közel vagyunk egymáshoz a futam alatt, centimétereken múlik, hogy a rajt után például ki tudsz-e jönni vagy nem.
A futam körülbelül negyvenöt perces, és az, hogy az első percben tudsz nyerni egy métert, a végén az száz métert fog jelenteni.
Szóval ezalatt a negyvenöt perc alatt folyamatosan feszülsz, és próbálod kihozni a hajóból a maximum sebességet, ami fizikailag is nehéz. Közben meg azt kell figyelni, hogy a szél hogyan fordul, a versenytársak merre mennek, a kockázatvállaláson is kell gondolkozni, hogy milyen pozícióban vagy, mennyit lehet reszkírozni, hogy odaérj. Ha meg szeretnél nyerni egy versenyt, általában a top 10-en kívül nem nagyon mehetsz egy futamban. Ha a tíz futamból átlagosan jó helyeket tudsz hozni, akkor lehetsz győztes.
Ezeken mind gondolkoznod kell a futam közben. Figyelned, hogy a többiek mit csinálnak, hogyan pozícionáld magadat a mezőnyhöz képest, de egy hajóhoz képest is. Figyelni kell, hogy hol vannak a bóják, hol vannak olyan helyek, ahol nagyon bejön az áramlás. Soha nem tudjuk biztosan, hogy merre fog fordulni a szél… Folyamatosan jár az ember agya, próbálja kitalálni, hogy mi fog történni, de ha nem az történik, amire számított, akkor sem szabad feladni. Van olyan, hogy mindent jól csinálsz, de mégis a harmincadik helyen kerülöd az első bóját. Onnan is fel lehet jönni, az egész futam alatt megy a helyezkedés. Az utolsó versenyemen többször megesett velem, hogy az első bóját körülbelül a harmincadik helyen kerültem, és utána befutottam az első tízben. Szóval folyamatosan lehet feljönni vagy visszacsúszni. Feszül minden izmod, de közben egyfajta nyugalom is kell ehhez, hogy érezd, a hajó mit jelez vissza a köteleken, a kormányon, hogy rá tudj mozogni, és úgy tudj kormányozni, és úgy tudd a vitorlát állítani, hogy egy picivel gyorsabban mehetsz, mint az ellenfelek.
Mennyire fontos tárgy számodra a hajód?
Minden versenyző rendben tartja a hajóját, de lelki kötődésem nincs hozzá. A saját hajómat évente cserélem, de a vébéken és az olimpián kötelező a hajóbérlés. Szoktunk viccelődni, hogy elnevezzük a hajónkat, de ezek One Design vitorlások, vagyis egységes tervezési előírás szerint építették őket, hogy igazságos legyen a versenyzés. Mindegyik ugyanolyan a felszerelésükkel együtt, vagyis minden rajtam múlik, és nem a hajón.
A vitorlázás azok közé a sportágak közé tartozik, amelyeknél nagyon meghatározó tényező a természet, az időjárás. A Balaton mellett laksz, gondolom kiismerted ott a vizet, a szelet, de a nagy versenyhelyszínek általában számodra ismeretlen terepek. Mennyi idő alatt lehet felmérni?
Általában sok időt töltünk a fontos versenyek helyszínén. Például, ha majd augusztusban vége lesz az olimpiának, még idén sokan elutaznak a 2028-as olimpia helyszínére edzőtáborba. Ha van valahol egy fontos verseny, ahol teljesíteni szeretnél, akkor már évekkel a verseny előtt elkezded feltérképezni. Számunkra az idei olimpia helyszíne Marseille lesz, és az ott lévő pályával szintén már jó ideje „ismerkedünk”. A vitorlázás eléggé Európa-központú. Itt vannak a legjobb versenyzők, jól ismerik a helyszíneket. Az idei olimpián nem sok előnye lesz egy helyi versenyzőnek. Sőt azt a plusz nyomást is el kell bírnia, hogy a honfitársai egyértelműen a dobogó tetején szeretnék látni.
Amikor a vízen vagy, megszűnik a part világa. Sportolóként mennyire tudsz a sporton kívüli életre figyelni?
Szeretnék kicsit nyitni, hogy ne ez az egyetlen fontos dolog legyen az életemben. Sok mindent naponta meg kell csinálni ahhoz, hogy sikeres legyen az ember, és ezek nagyon el tudják vinni a figyelmét egy irányba. Ugyanakkor a kettőnek van köze egymáshoz.
A sportpszichológus szerint, ahogyan éled az életedet, az rávetül a versenypályára is. Én például nagyon nem szeretem a konfliktust, sem a vízen, sem a szárazföldön.
Nem mindegy, hogy ha rám jönnek egy futamban az ellenfelek, arra hogyan reagálok, mivel azt tudom gyakorolni az életben is. Mondhatom azt: „Előzni próbáltok? Csak gyertek, majd én megmutatom!” De azt is gondolhatom magamban: „Jaj, mennyi mindent elrontottam, hogy rám jöttek!” Ha befeszülsz, és megelőznek, mert azt hiszed, hogy jobbak nálad, aztán a futam után rájössz, hogy nem kellett volna elengedned azt az öt hajót, akkor nem jól reagáltál.
Ez az interjú eredetileg a Képmás magazin 2024. júniusi számában jelent meg. A magazinra előfizethet itt.
