Jámbor-Miniska Zsejke vezetésével folytatja tovább a munkát a képmás.hu. Az új főszerkesztő 2012-ben televíziós műsorszerkesztőként és riporterként kezdte pályafutását, dolgozott a Magyar Televíziónak, valamint a kultúra.hu-nál, az Echo TV-nél és a Magyar Hírlapnál is. A Képmás magazin és a képmás.hu számára 2018-ban írta az első cikkeit, 2022-ben a felület tartalomfejlesztésért felelős vezetője lett. 2024 szeptemberétől az online magazin főszerkesztője.

„Hiszem, hogy egy főszerkesztőnek ma nemcsak feladata, hanem felelőssége is társadalmi párbeszédre hívni az embereket. A kinevezés lehetőséget jelent számomra, hogy közös gondolkodásra invitáljam az olvasókat. Célunk egy olyan sajtótermék létrehozása, mely nyitott szemmel és szívvel fürkészi a világot, ugyanakkor őrzi a hagyományos értékeket” – mondja Jámbor-Miniska Zsejke. 

A képmás.hu a konzervatív értékek mellett elkötelezett online női és családi magazin. A szerkesztőség tagjai kiemelten fontosnak tartják a családban élők számára releváns élethelyzetek és problémák bemutatását, ugyanakkor az online magazinban hangsúlyosan jelennek meg a keresztény értékek, az altruizmus, a hazaszeretet, a környezetvédelem, az életvédelem, az egyenjogúság, a gyermekvédelem, az erőszak elleni küzdelem, az egészség és az időskori életminőség, emellett foglalkoznak kulturális témákkal – elsősorban irodalommal, zenével és filmmel – is. 

A képmás.hu kiadójának, a Képmás Online Kft.-nek a többségi tulajdonosa Molnár-Bánffy Kata kommunikációs és médiaszakember. Az új főszerkesztő kinevezéséhez fűződően azt hangsúlyozta, hogy Jámbor-Miniska Zsejkét mindenekelőtt vérbeli, mondanivalóval és munkakedvvel bíró, a világra kíváncsi újságírónak látja, aki reményei szerint ebben a szellemben fogja a képmás.hu tartalmait is meghatározni. „Főszerkesztőként azt várom Zsejkétől, hogy csapatával bátran és egyértelműen tegyen tanúságot az élet és a teremtett világ értékessége, valamint a bennünket meghatározó közösségek mellett, legyenek ezek családi, nemzeti vagy vallási jellegűek. A képmás.hu a jövőben is erősítse meg olvasóit abban, hogy keresztény-konzervatív értékrendjük valid és életképes erőforrás lehet számukra a változó világban is” – fogalmazott. 

A Képmás magazin – amelynek főszerkesztője Szám Kati –, valamint a képmás.hu szerkesztőségei együttműködve, de önállóan végzik munkájukat. A képmás.hu 2018 óta működik saját tartalommal, az online platformon megjelenő cikkek jelenleg átlagosan havi félmillió embert érnek el, webdizájnját 2020-ban az Év honlapja különdíjjal is elismerték. 

Az új főszerkesztő kinevezésével az online médiafelület a korábbinál bátrabb és autonómabb hangon, elsősorban a munkahelyükön és a családjukban leginkább aktív 30-55 éves korosztályhoz szeretne szólni.

Egy bő fél évvel ezelőtti interjúban Bojár Iván András elég markáns és ijesztő kijelentést tett annak kapcsán, mi várhat ránk, ha nem cselekszünk: „nyakunkon a világ vége, égni fogunk, húsz év múlva Budapest perzselni fog.” Arra a kérdésre, hogy mit gondol erről az apokaliptikus vízióról a 2024-es forró nyár tükrében, a 10 millió Fa közösség vezetője azt feleli, hogy bár nincs meteorológusi végzettsége, úgy tapasztalta, hogy idén más minőségű meleggel volt dolgunk, mint korábban. 

„Amikor azt mondtam, hogy »Budapest perzselni fog«, arra utaltam, hogy mi urbanisztikailag nem vagyunk felkészülve az ilyen jellegű időjárásra. 

Kairo vagy Nápoly – a magas házak között megbújó hűvös sikátoraival – fel van készülve, de Budapest inkább például Párizshoz vagy Bécshez hasonló kialakítású, bulvárokkal tagolt, széles utcájú város.

Egyszerűen muszáj megtartanunk valahogy a hűvöset, mivel Budapesten, bár az önkormányzatok ültetnek fákat, nem megoldott az árnyékolásnak az a mértéke, ami ilyen melegben megfelelő lenne. Az aszfalt, a térkő már most radiátorként árasztja magából a meleget. Nem vagyunk felkészülve erre az időjárásra sok más vidéki városban sem” – hangsúlyozza Bojár, majd arról beszél, hogy szerinte kellene egy olyan energetikai terv, amely arról szólna, mi lenne, ha nagyságrendileg több fát ültetnének, amik árnyékolnának, és napkollektorok, napelemek biztosítanák az áramot.

„Kairóban például ott lógnak a társasházak oldalán a légkondicionálók rettenetesen nagy energiafelhasználással, környezetterheléssel, így arra is fel kellene készülni nálunk, hogyan lehet megoldani az ehhez szükséges áramot zöld energiával. Lehet és kell húsz évre előre gondolkozni. Az építészeket pedig különösen nem értem: elsősorban nem arra kellene helyezni a hangsúlyt, hogy minél több üvegfelület legyen, hogy minél dizájnosabban nézzen ki az épület, hanem arra, hogy védelmet nyújtson a meleg ellen” – hívja fel a figyelmet a szemléletváltás fontosságára az alapító.  

Kép

Illusztráció forrása: Freepik

A 10 millió Fa közössége azután alakult, hogy egy még 2019-ben, egy forró júliusi napon megosztott Bojár Iván András-posztra rengetegen megmozdultak. Azóta fölépült a civil szervezet, folyamatosan ültetik a fákat.Jelenleg körülbelül 400 ezer fánál járnak, ám a célkitűzésük pontosan az volt, hogy „1 fő – 1 fa”. „De ezt a tízmillió fát nemcsak mi akarjuk elültetni, hanem szeretnénk másokat is bevonni. 

Egy emberi élet 70–80 év is lehet, úgy gondolom, ebbe beleférhet egyszer egy másfél órás faültetés. Ám ha nem, mi mások helyett is tesszük a dolgunkat. 

Nagyon jó látni, hogy azóta erdészeti, kertészeti szakemberek is csatlakoztak hozzánk, akik nagy szakértelemmel segítik a munkát ugyanúgy, mint más önkéntesek.” 

A civil szervezetben mindennap tesznek valamit az ügyük érdekében, egyeztetnek cégekkel, önkormányzatokkal, így tudnak „hangyalépésekkel” haladni. Bojár számára megdöbbentő azt látni, mennyire fontos a társadalmi tudat, hozzáállás változása, ám annak ellenére, hogy most már öt éve elég intenzíven jelen vannak, lassan megy át az üzenet. „Az üzletemberek közül sokan például még mindig csak a pénzcsinálásra helyezik a hangsúlyt, a hozzám hasonló embereket pedig habókos, furcsa szerzetnek tekintik. Pedig az ő jövőjükről is szó van” – hangsúlyozza. 

A 10 millió fa közösségében nincs tagság, nincsenek regisztrált önkéntesek. 

Az alapító szerint az ültetések intenzitása változó, de például a minap volt egy alkalom, amelyen körülbelül száz ember vett részt. 

„Azt tapasztaljuk, hogy amikor ültetést hirdetünk meg, akkor sokszor az esemény nagyságrendjén túlmutatóan jönnek emberek. Szóval a magánemberek számára egyre érdekesebb, vonzóbb ez a tevékenység.  A közösségi médiában sok követőnk van, meg tudjuk mozgatni az embereket. Jellemző az is, hogy kapunk az egy százalékokból is, legutóbb például közel 400 felajánlás érkezett. Ez elég szép eredmény a hazai civil szervezetek között.”

A szakértői grémiumukban erdész, kertész, faápoló szakmérnök, erdőökológus is van, ők állítják össze a fafajlistákat. Ültetéstől függően változó, mi kerül a földbe, létrehozhatnak akár 24–26 fajból álló diverz Miyawaki-minierdőt is, más helyen pedig az ott jellegzetes, őshonos faállományt igyekeznek visszaállítani. Aszalós Réka erdőökológusnak köszönhetően erős a szervezetben az erdőrestaurációs látásmód, vagyis a természetes állapot visszaállításának kísérlete. Az őshonosak mellett egyre inkább törekednek szárazságtűrő fák ültetésére, hiszen a jövőben ezekre nagy szükség lesz. Gyümölcsfák esetében szintén az őshonos fajtákat részesítik előnyben, szemben a nagy nemzetközi kertészetek által kínált klónokkal. 

Kép

Fotó forrása: 10 millió fa

A 10 millió Fa által szervezett faültetések szép számmal mozgósítják az embereket. Balról, kalapban Bojár Iván András.

A faültetés egyébként nem ördöngösség, a honlapjukon mindenki talál útmutatót hozzá. „Ha velünk szeretne valaki ültetni, akkor is e szerint haladunk, és örülünk, amikor jönnek az emberek, mert nem csak fákat, hanem gondolatokat is ültetünk. Ahhoz ugyanis, hogy megértsük, miben fogunk élni, sokkal differenciáltabban kell gondolkodnunk a természetről. Ehhez pedig nagyon jó »kapudrog« a faültetés, ugyanis komoly élményt ad. 

Hátrahagyunk valamit, és este, a lakásban ücsörögve tudjuk, hogy egy általunk ültetett kis fácska kint van az esőben, elindult az életbe. 

Ez nagyszerű élmény, és bekapcsol minket a teremtésnek egy olyan szférájába, amelytől a mindennapokban távol kerülünk” – összegez Bojár.  

Amennyire tudják, követik a fák sorsát, a szlogenjük is ez: „Ültetünk és éltetünk.” Nyáron például ezernél több fát öntöztek Budapesten rendszeresen. „Meg kell mondjam, hogy ez nagyon komoly tehertétel egy civil szervezet számára. Mivel azonban nagy felelősséget érzünk a fáink iránt, megyünk. Nem mondom, hogy nem érnek veszteségek, de ezek nem extrák. Előfordulnak kiszáradó fácskák. Extrém eset volt például Monorierdő, a homokhátság szélén. Egy hajdan volt erdő helyén, az elsivatagosodó homokhátság szélén kezdtünk erdőfoltokat létrehozni, és ezeket kikezdte a nyári hőség. De hát szaladtunk, és embert próbáló módon megszerveztük a locsolást. A növényzet megmaradt, meg fog kapaszkodni az erdő” – meséli bizakodva.

Arra a kérdésre, hogy melyek voltak a számára legkedvesebb ültetések, az alapító egy hajléktalanszálló kertjének megújítását említi. „Volt ott egy ember, aki kitört a hajléktalanságból, munkát és albérletet is talált, és visszatért az ültetésre az egykori lakóhelyére. Szomorú hír azóta, hogy az illető meghalt, de az általa ültetett fa ma is él. Ez egy apró történet egy névtelen emberről, de beleágyazódik a valóságba. 

Nagyon sok hasonló kis dolog van: például olyan ültetések, amelyeket magamban dedikálok valakinek. 

Öt év után ezek a lélekben dedikált fák éltetik a kapcsolatokat, és engem is hozzákötnek a valósághoz, csak más szinten.”

A civil szervezet vezetője azt is elmondja, hogy a városban elidegenedett emberként a fákhoz kapcsolódás során azok a finom érzetek is előjönnek belőle, amelyek a képzőművészetben vagy az irodalomban a természettel való együtt létezésről szólnak. „Ezekhez korábban nem volt sem fülem, sem szemem, nekem is oda kellett fordulnom a természethez a figyelmemmel” – zárja gondolatmenetét az alapító.   

John Gillis amerikai történész szerint két családunk van. Az egyik, amellyel nap mint nap együtt élünk, a másik pedig a szimbolikus család, amely az élő, az eltávozott és a még meg sem született családtagokat is magába foglalja, akik benépesítik a gondolatainkat, az emlékeinket, a fantáziáinkat. A szimbolikus család túlnyúlik a saját életünkön, és a rítusokon, szertartásokon keresztül összeköti a nemzedékeket, a múltat, a jelent és a jövőt.

A családi rituálék hiánya kiegyensúlyozatlan kapcsolatokat jelez – minél diszfunkcionálisabb egy család, annál nehezebben alakítanak ki és tartanak meg rituálékat, ez pedig egyértelműen negatív hatást gyakorol a családtagok életminőségére. A gyermekek számára különösen fontos, hogy az életük kiszámítható legyen, olyan fix pontokkal, ismétlődő eseményekkel, amelyek kevés kivétellel mindig ugyanúgy, ugyanabban az időben történnek. 

Számukra a mindennapi élet rituáléi erős védőfaktort jelentenek, az érzelmi biztonság egyik alapvető összetevőjét a folyamatosan változó világban. 

A közös családi étkezések, hétvégék, nyaralások, családi évfordulók, különleges családi ünnepek (keresztelő, konfirmáció, ballagás, diplomaosztó, aranylakodalom), a vallási ünnepek, a kulturális és nemzeti hagyományok keretet biztosítanak az együttlétekhez és lehetőséget a valódi figyelemre. Arra indítanak, hogy elgondolkodjunk azon, kik vagyunk, hová tartozunk, honnan jövünk és merre tartunk. Egy hagyomány nélküli világban könnyen talajvesztetté válunk, ezért fontos az ünnepeket újraértelmezni, önmagunkra szabni. Önazonosságunkban az emlékezet különböző formái – az önéletrajzi, a történelmi és a kollektív emlékezet – meghatározó szerepet játszanak.

Gyerekként hogyan élted meg a családi és nemzeti kapcsolódást, az erdélyi kisebbségi létet?

A mindennapi családi élet rítusai jelentették számomra a biztonságot és az állandóságot. A dédnagymamáméknál például mindennek szigorú forgatókönyve volt. Az asztalt fél tizenkettőkor terítették meg, de enni csak a Kossuth Rádióban elhangzó déli harangszó után lehetett. Unokatestvérem egyszer viccesen megkérdezte dédnagyapámat, amikor már nem volt türelme várakozni: „És addig mit csináljak, szívjak el egy szivart?”. Dédszüleim a három lányukat minden héten meglátogatták, hétfőn, szerdán és pénteken römipartikat tartottak. Az ünnepi családi vacsorákról senki sem hiányozhatott, sokszor húsznál is többen ültük körbe az asztalt. Mindenkinek megvolt a maga helye, és az eseményeknek is a maguk rendje: a koccintás, a vacsora, az éneklés, a történetmesélés… 

Még a vicceknek és beszólásoknak is megvolt a maguk ideje. Mindenki elénekelte a nótáját. Majd a borozgatás után előkerültek a pajzánabb dalok is. Nyári estéken a család női tagjai hárászkendőben, csipkekesztyűben és kalapban érkeztek meg az ünneplésre. Mennyire büszke voltam, amikor nekem is lett kis hárászkendőm... A családunk közben gyarapodott is, fogyott is, de a családi rituálénk mindig stabilitást kínált a külső változásokkal szemben. 

Szokásaink, hagyományaink szent teret és időt teremtettek, amelyhez nem férhetett hozzá a világ. Harsány nevetések közepette ismételtük el a siker- és kudarctörténeteket. 

A fogságból való szabadulástól, a háborús történetektől, Erdély elcsatolásától a családi bor elkobzásáig minden elhangzott, és egy idő után már mindenki előre tudta a csattanókat. Ehhez az asztalhoz mindenki leülhetett: a sikeres életutat bejárók ugyanúgy, mint a család fekete bárányai. Itt mindenkinek és minden történetnek helye volt. 

Kép

Fotó: Emmer László

Miért fontos a tágabb családhoz, a nemzethez való kapcsolódás gyerekkorban, kamaszként, fiatal felnőttként?

A nemzet történelmileg kialakult, tartós emberi közösség. A közös nemzeti ünnepek révén a gyerekek az együvé tartozó ünneplő közösség részévé válnak, ezek az alkalmak a történelmi emlékezet forrásai is lesznek.  A közös együttlét, a nemzeti szimbólumokhoz való viszonyulás révén a gyermek is beavatódik a közösségi élménybe, elsősorban érzelmileg. A személyes kapcsolat során azonban meg tudjuk osztani a történeteinket, élményeinket.

Ti hogyan értelmezitek szülőként a gyerekeiteknek a kisebbségi létet?

József Attila mondta, hogy a többnyelvűség áldás és átok egyszerre. Két kultúra között élni sajátos életmóddal, a nyelvhasználattal is jár. Ha úgy állunk hozzá, jóval több az áldása. Nem mindegy, hogy áldozatként vagy túlélőként tekintünk magunkra. 

Szerintem ezzel kapcsolatosan gyermekeink azt kell lássák, hogy megharcolunk a saját céljainkért, hogy nem adjuk fel, hogy nem használjuk kifogásként azt, hogy mi kisebbségiek vagyunk.

Szerinted milyen tényezők nehezítik ma a határon átívelő kapcsolódást?

Elsősorban az előítéletek és a politikai csatározások. Mindenkinek vannak személyes kapcsolódásai, barátai, rokonai, és ha ezeken a szálakon mozgunk, akkor nincs nehézség. Sokszor fáj látni, hogy a külföldi magyarok is több pártban egymás ellen dolgoznak. Mikor előadásokat tartok külföldön, volt olyan, hogy egy semleges helyszínre kellett mennem, hogy mindkét csoport tagjai eljöjjenek. Szomorú látni, hogy nem lehet ezt felnőttek módjára kezelni. Hiszen a történeteink örökre összekötnek. 

Ez a cikk a Nemzetpolitikai Államtitkárság szakmai támogatásával készült.

Ma is élnek közöttünk Emberek – ismerten vagy névtelenül –, akik szenvedésük mélypontján a nyilvánosság elé mernek állni, nem titkolva megtörtségüket. Mivel hiteles a jelenlétük, eszünkbe sem jut megítélni vagy gúny tárgyává tenni őket. Megnyomorodott testükből emberfeletti lelkierő árad, ez emeli őket példaképpé, a mindennapok hőseivé. Nem tudom elfelejteni II. János Pál pápa alakját, arcát, aki a Parkinson-kórtól megnyomorítva, meggörbedve, utolsó napjaiban a szavak hiányával küszködve állt a képernyő és a Szent Péter tér hívei elé, nem szégyellve, hogy ez a tehetetlen ember is ő. 

Így követhettük egy éven át hónapról hónapra, hétről hétre a fiatal ügyvéd, Karsai Dániel állapotának romlását is. Láttuk, ahogy az ALS-betegség elgyengítette a testét, megbénította a végtagjait, az izmait, végül a légzőszerveit is. Vele együtt, aki mindezt ép tudattal élte át, megborzongott egy egész ország. 

Ha nem látjuk, ha nem követjük mindennapos küzdelmét, talán fel sem fogjuk, milyen mélységei vannak az emberi szenvedésnek, és milyen váratlan pillanatokban szivároghat az életünkbe a halál.

Nem tudok szabadulni tizenöt évvel ezelőtti képektől, egy-egy arctól, amit a gyermekintenzív osztályon láttam. Félelmetes és azelőtt számomra ismeretlen rendellenességekkel küzdöttek, némelyikük remény nélkül. Nem felejtem el azt az édesanyát, aki a szülőknek fenntartott szálláson egész éjjel fel-alá járkált a telefonjával, mert bármikor lélegeztetőgépre kerülhetett a kicsi gyermeke. Azóta tudom, hogy milyen csoda és ajándék egy egészségesen született baba és minden fájdalom nélkül eltöltött perc. Gondolom, Karsai Dániel is megtapasztalta utolsó éveiben, hogy milyen egyszerűvé és hétköznapivá szelídülnek a vágyaink, amikor semmivé foszlanak az álmaink, a lehetőségeink. Amikor alig marad valami, ami örömet hozhat.  

Legtragikusabb személyes élményeim egyike egy tizenkét éves tanítványom elveszítése. Magam sem akartam elhinni, hogy az életrevaló kiskamasz, aki az év végi kiránduláson még önfeledten szaladgált, a nyarat egy rosszulléttel és az azt követő műtéttel indította. Osztálytársai néhány hónap elteltével vágással a fején, a kezeléstől felpuffadva látták újra, és nem értették, hogyan támadhat meg közülük bárkit is egy makacs, rosszindulatú agydaganat. Fél év múlva a halállal is szembe kellett néznünk, amikor egy angyallal kevesebb lett a földön, és eggyel több odaát. 

A megválaszolatlan miértek és a néhány hónapnyi aggódás, rettegés mellett különös atmoszférája volt ennek az időszaknak, és az osztálytársak többet tanultak önmagukról és emberi kapcsolatokról, mint az önfeledt években. 

Szerették, látogatták, apró ajándékokkal és figyelmességekkel halmozták el kis betegünket, akit az élet így próbált kompenzálni a korán érkezett haláltusáért. 

Karsai Dánielt nem ismertem személyesen, az online felületeken megosztott képein, megszólalásain túl nem láttam bele a mindennapjaiba, a félelmeibe, az álmatlan éjszakáiba, halálhívó gondolataiba. Azt viszont láttam, hogy kíméletlen betegsége napról napra elemésztette, mint a láng a gyertya viaszát. Ez az út egyirányú volt, visszafordíthatatlan. Ugyanakkor biztos vagyok abban, hogy reménytelen küzdelmében, bénult tehetetlenségében még többen ismerték, szerették, és többekre volt hatással, mint egész korábbi életében. Amit nem tudott elmondani szavakkal élete teljében, azt elmondta szavak nélkül, a testével. 

Általa valami egészen mély dolgot érthetünk meg, amit a hétköznapok rohanásában talán fel sem fogunk, csak sejtünk, hogy sokkal több az ember a ruhánál, az ételnél, a vagyonnál, és nem a külső mutatja meg az emberi értékünket. Bizonyos kultúrákban az idős, beteg emberek nem magatehetetlenségük, hanem életbölcsességük miatt válnak fontossá és nélkülözhetetlenné. 

A „Karsaidánielek”, akik küzdenek az élettel és a halállal, felkiáltójelként és kérdőjelként magasodnak elénk. Azt kérdik, hogy MIÉRT? Miért nem válogat a halál? Miért nincs tekintettel életkorra, családra, vagyoni helyzetre, lelkiállapotra? Miért kell egyeseknek értelmetlenül szenvedniük, míg mások látszólag felhőtlenül élik a mindennapjaikat? Persze, keresztet mindenki hordoz, ki ilyet, ki olyat: testi-lelki betegségeket, elhagyatottságot, bántalmazást, csalódást. De miért vannak ilyen drasztikus betegségek? Ki tudja, talán a gének, a vírusok, vagy nem is találjuk meg mindegyikre a választ. Egy biztos: van halál, van betegség, van szenvedés és áldozat. 

A „Karsaidánielek” felkiáltójelek is, arra figyelmeztetnek, hogy nemcsak egészség létezik, hanem betegség is, tehát addig értékeljük az életet és egymás jelenlétét, amíg lehet. Legyünk hálásak minden együtt töltött pillanatért. 

Addig fejezzük ki egymás felé a szeretetünket, amíg nem késő. Legyünk érzékenyek mások problémái, nehézségei iránt, és becsüljük meg a fogyatékkal élő, beteg, idős embertársainkat. Nem tudhatjuk, mikor érkezik el az a pillanat, ami mindent felülír és megváltoztat. Ha pedig bekövetkezik, maradjunk emberek ebben a küzdelemben, megalázottságunkban is. 

Karsai Dániel életének utolsó homokszeme is lepergett. Nem úgy, ahogyan tervezte. Végül nem a halálba segítették, hanem az életét próbálták menteni, mindhiába. Bátran ki merem jelenteni, hogy méltósággal élt, és számomra méltósággal halt meg. Elengedtük őt, mert nem lehetett visszatartani, de emlékét megőrizzük, és ugyanezt a szenvedő arcot talán megértőbben fogadjuk ezentúl hasonló sorsú ismerőseinkben, embertársainkban.

A Vajdahunyadvárban látható, új őszi kiállítás és kalandjáték varázslatos felfedezésre, trükkös trópusi küldetésre hívja a látogatókat. A résztvevők a kiállítást járva egy képzeletbeli trópusi szigeten barangolhatnak, miközben mókás megtévesztések, szemkápráztató talányok és elbűvölő szigetlakók teszik próbára tudásukat, bátorságukat és érzékeiket.

A résztvevők küldetése, hogy a képzeletbeli helyszíneket bejárva leleplezzék a sziget ura, a Varázslómester csalóka trükkjeit, és megfejtsék agyafúrt feladványait. A küldetés teljesítéséhez jó orra, éles szemre és biztos fülre is szükség lesz. 

Ám ha sikerrel járnak, kiérdemlik a jutalmat, és felvételt nyernek a varázslótanoncok közé!

A játék során a látogatók kideríthetik, vajon képesek-e újraindítani a megbűvölt dzsungelvonatot, "lefülelni" a szólózó varázshangszert, megszelídíteni egy zabolátlan repülőszőnyeget, kiszimatolni a frissen főtt varázsétket, vagy felismerni egy mesteri mimikrit. Megtudhatják továbbá, sikerül-e kiutat találniuk az álmok bűvöletéből és a szikrázó kristálycsapdából, továbbá leleplezhetik a végső varázstárgy titkát.

A kiállítás és kalandjáték során a látogatók tudományos ismeretekkel gazdagodhatnak, valamint megismerhetik a világ trópusi szigeteinek színpompás élővilágát.

A helyszíneken szöveges játékfüzet vezet végig, a látogatók játékállomásról játékállomásra kerülnek egyre közelebb a célhoz. A több mint 700 négyzetméteren megvalósuló kiállítás és kalandjáték varázslatos látványvilággal, egyedi installációkkal, rengeteg felfedeznivalóval és ajándékkal várja az érdeklődőket.

Kép

Plakát forrása: F Exhibition

A VARÁZSLÓMESTER SZIGETE – TRÜKKÖS TRÓPUSI KÜLDETÉS kiállítás és kalandjáték 2024. szeptember 21-től december 1-jéig látogatható a Vajdahunyadvárban.
A kiállítás az f exhibition szervezésében valósul meg.
Bővebb információ itt.

A Határtalanul Program utazásai idén hetedikes diákoknak szólnak, de a korábbi években idősebb osztályok is részt vehettek rajta. Bereczky Réka, a budapesti Móricz Zsigmond Gimnázium tanára kilencedikes és tizenegyedikes diákjait vitte a külhoni kirándulásokra. Szerinte, amennyiben az osztályfőnök vagy a kísérő tanárok kellő lelkesedéssel beszélnek erről a lehetőségről a szülőknek és a gyerekeknek, nem nagyon van szükség noszogatásra. Mivel a programban szerepel egy előkészítő tájékoztató arról, hogy hová fognak menni, miket fognak látni, hol lesznek a szálláshelyek, kik lesznek a vendéglátók, milyen programokkal tudják megkínálni a gyerekeket, külön buzdításra nincs is szükség.

Miben különböznek ezek az utazások a megszokott osztálykirándulásoktól?

Először is az időtartamban, hiszen egy átlagos ottalvós osztálykirándulás két-, legfeljebb háromnapos, és az igazság az, hogy egyre kevesebb pedagógus meri vállalni az ottalvós kirándulásokat. Egy osztálykirándulást többnyire belföldre szerveznek, és ritkán tervezik meg ennyire komplexen úgy, hogy a magyarságtudat erősítésére építsék föl. 

Ma, ha egy család megengedheti magának a külföldi utazást, nem ritka, hogy előbb jutnak el a gyerekek Dubajba, mint Erdélybe. 

Az átlag családok a nyaralás idején nem fordítanak figyelmet a régi magyarlakta területekre, a történelmi szépségekre, a közös múltunkra, tisztelet a kivételnek. Pedig a gyerekek később ezt tanulják is. Voltunk Belgrádban a nándorfehérvári csata helyszínén, és gyakorlatilag az idegenvezető-nő eljátszatta a gyerekekkel, hogy hogyan is történt a csata. Ha érettségin kihúzzák ezt a tételt, akkor rögtön fognak tudni mire asszociálni. Az aradi emlékműnél, illetve Szabadkán Radnóti Miklós kapcsán verset is mondtak a gyerekek, vagy például a szabadkai zsinagógánál a historizmus történetéről beszélt valaki, aki jó művészettörténetből. Annak mindig van ereje, amikor nem a felnőtt osztja az észt a diákoknak, hanem a kortársuktól tanulhatnak valamit.

Mi mindenben kaptatok segítséget a szállásban, a programokban?

Kivétel nélkül mindenben. Mivel pályázni kellett, a saját ötleteink is megvalósulhattak, de egy komplex csomagot kaptunk a vendéglátástól a szállásig. Idegenvezető is jött velünk, aki induláskor felszállt velünk a buszra, valamint helyi idegenvezetőt is biztosítottak. Például Szabadkán egy magyarul tökéletesen beszélő helyi szakember vitt minket végig. 

Nem is volt önköltsége az utazásnak?

Annyi volt – természetesen ezt megbeszéltük a szülőkkel előre –, hogy szeretnénk néhány helyszínen koszorúzni. Ezeket készítettük el, és ráírtuk, hogy tisztelet a hősöknek. 

És tényleg sokunk szeméből kicsordult a könny, amikor Bácskossuthfalván, a Vajdaságban a Kossuth-szobrot körbeálltuk. Elénekeltük a Himnuszt, egymás kezét megfogva, és ahogyan összekapaszkodtak a gyerekek, érezted, együtt dobog a szívünk.

A diákoknak ismerniük kell a történelmünket, de nem gondolom, hogy az a jó irány, ha a múlt sérelmeit rányomjuk a mostani fiatalokra. Sajnos vannak olyan felnőttek, akik gyűlöletre nevelik az utódokat, azok ellen, akik végképp nem tehetnek a mi történelmi tragédiánkról csak azért, mert ma már szerbek vagy románok, és nem magyarok. Sajnos, olyat is hallottam, hogy a szülő a meccsen leköpködteti a gyerekével a román játékosokat. Azt a fajta jövőt kell építenünk, amelyben mi, magyarok meg tudjuk fogni egymás kezét, igaz, az országhatárok egy kis akadályt gördítenek elénk, viszont az Európai Unióban ennek már nincs akkora jelentősége. Azt fogalmazták meg a gyerekek, hogy jó volt így is magyarnak lenni. Elfogadni a másikat, és tisztelni az értékeit. De hát a legnehezebb mindig azon az ösvényen maradni, amelyen haladva reális önképet, valamint reális magyarságképet szerezhetnek a diákok. Ráadásul a kritikus tizennégy-tizenhat éves korosztály esetében ez valóban nem könnyű feladat.

Mit tanítasz? Fel tudod használni a munkádhoz a kirándulásokat?

Angolt. Az első tanult szakmám az idegenvezető, a második tanító néni, aztán angoltanár, mesterpedagógus. Szerintem pontosan a nyelvtanároknak van abban óriási felelősségük, hogy a gyerekeknek ne legyen csőlátásuk, hanem összefüggésekben lássák a világot. 

Ne azt várjam el, hogy mindenki beszéljen magyarul, csak azért, mert én magyar vagyok. A nyelvtanuláson keresztül nagyon-nagyon sok mindenre rá tudunk világítani. 

Az érettségi tételek is egy-egy olyan fontos társadalmi problémát vagy társadalmi jelenséget boncolgatnak, amelyre az órán akár választ is tudunk adni.

Az elején említetted, hogy most a hetedikesek vehetnek részt a programban. Fontosnak tartanád ezt a felsőbb évfolyamokban is?

Amikor most a Parlamentben tartottam egy rövid előadást erről, az államtitkár úrnak meg is fogalmaztam, hogy pedagógusként többen is úgy gondoljuk, hogy ezeknek a kirándulásoknak nem csak hetedikben van létjogosultságuk. Sőt azt is meg merem kockáztatni, hogy inkább tizedikben, illetve tizenegyedikben (az előző osztályom tizenegyedikes volt, amikor elvittem őket) még több ismeretet tudnak magukba szívni a diákok. Hiszen minél idősebb egy gyerek, annál többet tud befogadni a történelmi, a művészettörténeti, a lelki tartalmakból. A nagykamaszok kognitív értelemben, emocionálisan, sőt fizikálisan is fejlettebbek, mint a hetedikesek, és ez egy kiránduláson nem hátrány.

Talán, amint utaltál is rá, túl nagy kihívás és felelősség a pedagógusnak négy éjszakára elvinni a nagyobbakat.

Igen, valóban fönt voltunk éjszakánként a kísérő tanárokkal, de mivel a diákok annyira elfáradtak az egész napos menésben – mi júniusban voltunk a Délvidéken, és nagyon meleg volt –, így igényelték is az éjszakai alvást. Az első éjszaka kicsit érdekes volt, tudjuk, hogy mindig kicsit hosszabbra sikeredik az első, meg az utolsó éjszaka, de nem volt különösebb probléma. A sok feldolgozandó látnivaló, új élmény és program ebben az értelemben is meghozta a gyümölcsét, történetesen az alvásigényt. Nem állítom, hogy nem könnyebb az egynapos kirándulás. De azt is tudjuk, hogy nem feltétlenül a könnyebbik út a helyes.

———

Amikor Szabó Lórántot hívtam, épp ez első egyetemi hétről vonatozott haza Zalaegerszegre, idén ősszel kezdte a félévet a Budapesti Műszaki Egyetem mérnök­informatikus szakán. Korábban többször is részt vett a Határtalanul Program vetélkedőin és táborain.

Kép

Szabó Lóránt – Fotó: Páczai Tamás

Mikor hallottál először erről a lehetőségről?

Ötödikes lehettem, amikor felsőbb évesek mesélték, hogy voltak Erdélyben, valamint a Felvidéken. Közben elmentem hatosztályos gimnáziumba, ezért sajnos nem tudtam a régi osztályommal utazni, de kilencedikben találkoztam a Határtalanul vetélkedővel.

Mi volt vonzó a kirándulásban, a versenyben? 

Egyrészt jó volt az osztályközösségünk, másrészt szeretek utazni.

 Az is vonzott, hogy történelmileg magyar terület, hallottam, hogy gyönyörűek ezek a helyek.

A családoddal jártatok határon túli magyar területeken?

Mivel hozzánk viszonylag közel van Burgenland, sokat voltunk Ausztriában és a Felvidéken is, illetve a szlovéniai magyarok által is lakott Muravidék sincs messze tőlünk. Lendván is voltunk többször.

Akkor az élmény nem volt ismeretlen, mégis háromszor voltál már a vetélkedőhöz kapcsolódó táborban. Miért?

Már a vetélkedőt is nagyon szerettük. Az információk, amelyeket megtudtam, érdekesek voltak, jó volt közösen versenyezni, utána pedig az, hogy a táborban korombéliekkel tudtunk beszélgetni. Sokan mondták, hogy Magyarországon szeretnének továbbtanulni. A kárpátaljaiak közül kábé mindenki néptáncolt, és jó volt látni, hogy őrzik a magyar hagyományokat, pedig nem az ország határain belül élnek. Sok olyan felismerésem is volt, hogy hoppá, erről volt szó a vetélkedőben.

Hogyan képzeljük el a vetélkedőt?

Amikor én részt vettem, három szakaszból tevődött össze, volt egy elődöntő, ahol akárhányszor ki lehetett tölteni a tesztet, ha elérted a maximumot, szinte automatikusan továbbjutottál a középdöntőbe. Ott egy Zoom-meetingen keresztül kérdéseket tettek fel, volt négy válaszlehetőségünk, és közösen el kellett döntenünk, hogy melyik a jó.

Egy egész osztály ült a képernyő előtt?

Nálunk igen. Ha valahol nem olyan jó az osztályközösség, akkor kevesebben is játszhatnak, sőt volt egy lány Fülekről, a Felvidékről, aki egyedül nevezett be, és egyedül is jutott be, de általában egy osztály szokott. Mi az osztályból kábé harmincan vettünk részt. Amikor mi voltunk kilencedikesek, épp akkor volt a Covid, 2021 tavaszán. Kisebb csoportokban jelentkeztünk be, mert figyelni kellett arra, hogy ne legyünk túl sokan. A következő években meg az infóteremben összejöttünk, hárman kiültünk a kamera elé, a többiek ültek a gépnél, és közösen mondták a választ. Voltak, akik gondolkoztak a kérdéseken, mondjuk öten kerestek a neten, és tök vicces is volt, ahogy a verseny hevében vitatkoztunk. A középdöntő után jött a döntő, ahová hivatalosan a legjobb húsz csapat jut be, de sokszor holtverseny van. A szuperdöntőre minden osztálynak kellett készítenie egy bemutatkozó kisfilmet.

És milyen volt a győztesek személyes találkozása a táborban?

Nagyon jó barátságok tudnak ott születni. Hála istennek nincs a táborban klikkesedés. Amint odaérkeztünk, este külön csapatokra lettünk bontva, és egy osztályból maximum két fő lehetett egy csapatban. 

Így nem az osztályok versenyeznek egymás ellen, hanem mindenhonnan meg fogsz ismerni valakit, egy csapatot fogtok alkotni, sok új barátra lehet szert tenni, könnyen be lehet kerülni egy másik társaságba. 

A vetélkedő idején az élő adás során volt egy csevegőablak, és ott ment az oda-­vissza üzengetés... Nekünk is megvolt a véleményünk, más csapat tagjai is azt hitték, hogy milyen nagyképűek vagyunk. A táborban aztán személyesen találkoztunk. Az a vicces, hogy azóta velük ápoljuk talán a legközelebbi kapcsolatot.

Az online térben könnyebb ellenségnek látni a másikat. Most, hogy bekerültél az egyetemen egy új offline közösségbe, egy másik városban, újfajta tanulási és életmódbeli kihívások közé, gondolom jól jönnek az ilyesfajta tapasztalatok. 

Igen, tényleg nagyon sokat segít. Meg talán nekem még az is, hogy társastáncoltam tíz évig, emiatt is könnyebben barátkozom. De tényleg azt gondolom, hogy ez a tábor több irányba is fejlesztette a személyiségemet. Olyan barátokat is találtam például a Délvidékről, akikkel a mai napig tartom a kapcsolatot, van, aki azóta ide jár ­egyetemre. 

Ez a cikk a Nemzetpolitikai Államtitkárság szakmai támogatásával készült.

Az asztalon egy kicsi, ujjlenyomatokkal tarkított tükör, egy fényképalbum és egy laptop. Utóbbin a legutóbbi Google-keresés eredményei olvashatók: „Miről lehet felismerni a bőrrákot?” Anna, a fent említett tárgyak tulajdonosa egy középkorú nő, aki tart tőle, hogy a megannyi anyajegye közül valamelyik rosszra fordul. Ezért van szüksége a tükörre. A segítségével ugyanis addig csűri-csavarja a testét, mígnem mindenhol ellenőrizni tudja magát. Néha fájdalmas egy-egy pózban maradni addig, amíg vizsgálódik, de ez semmi ahhoz képest, amekkora szenvedéssel egy komoly betegség járna. Inkább egy nyaki görcs ma, mint később a kemoterápia. 

És hogy mi a fotóalbum szerepe? A képek segítenek megbizonyosodni, hogy a kis barna foltok évekkel korábban is pontosan úgy néztek ki, mint most. Nem növekedtek, nem változtak, azaz nem fenyegetik az életét. 

Bár rendszeresen jár szűrővizsgálatokra, Anna néha órákat tölt azzal, hogy a testét vizsgálja. Mert előfordulhat, hogy az orvosok tévednek. 

Elvégre ők sem tökéletesek. Jobb biztosra menni.

A könnyen elérhető információk növelik a szorongásunkat

Egy felmérés szerint az elmúlt évtizedekben folyamatosan nőtt azoknak a száma, akik egészségszorongással küzdenek. Míg 1985-ben a megkérdezett diákok 8,67 százaléka vallotta, hogy ilyen jellegű aggodalmai vannak, 2017-re ez a szám több, mint 15 százalékra rúgott. Mi változott? Elsősorban az átlagember számára elérhető információ mennyisége. 

Míg egykor a testünkkel kapcsolatos kérdéseinkre kizárólag orvosok szolgáltak válaszokkal, ma az internet egy kattintásra elárulja, hogy mik az agydaganat tünetei, hogy néz ki egy melanóma, és mi mindent jelenthet a fejfájás. Ezenkívül különféle fórumokon a legváltozatosabb betegségekről olvashatunk beszámolókat, közvetlenül az érintettektől. Az eredmény: az információk, amelyektől a szorongásunk enyhülését vártuk, pont, hogy megnövelték azt. Minél többet tudunk, és minél könnyebben férünk hozzá a lehetséges „válaszokhoz”, annál jobban félünk. 

Cseréljük le a „Lehet, hogy...” kezdetű kérdéseket valami sokkal jobbra!

Felvetődik a kérdés, hogy ha az internet nem segít, akkor mégis hogyan csitítsuk az aggodalmainkat? Kezdjük azzal, hogy megfigyeljük, milyen gondolatok táplálják a félelmeinket! 

A fő mozgatórugó többnyire egy kérdés, ami valahogy így kezdődik: „Lehet, hogy...” Azaz lehet, hogy rákos vagyok? Lehet, hogy kezdődő Alzheimerem van? Lehet, hogy...?

Talán az olvasó számára sem ismeretlen a megfogalmazás. És valljuk be, érthető, hogy féltjük az életünket. Az élet kincs. Élni jó. De mégsem ez a legmegfelelőbb kérdés, amit ilyenkor fel kell tennünk magunknak. Miért? Mert a Lehet, hogy...? kezdetű kérdésre mindig igen lesz a válasz. 

Persze, hogy a fejfájás jelezhet rákot. Persze, hogy okozhatja súlyos betegség. Viszont ezer más, teljesen ártalmatlan dolog is, úgy, mint az elégtelen folyadékbevitel vagy az oxigén hiánya. Ezért, amit tudni szeretnénk, az nem az, hogy lehet-e rák egy-egy érzésünk mögött, hanem az, hogy mennyire valószínű, hogy ez a magyarázat? Tegyünk egy próbát! Mennyire valószínű, hogy a fejfájásom komoly problémát jelez? Ha így fogalmazzuk meg a kérdést, azon kapjuk magunkat, hogy vonakodunk nagyonnal válaszolni. Miért? Mert mélyen legbelül érezzük, hogy nem valószínű. 

A legfontosabb felismerés, hogy a test nem ellenség

Azok, akik szoronganak az egészségi állapotukon, gyakran észre sem veszik, de a testükre ellenségként tekintenek. 

Amikor ugyanis tartunk tőle, hogy egy fel nem ismert betegség fenyeget, és csakis a folyamatos éberség és kontroll jelentheti a biztonságot, tulajdonképpen úgy tekintünk a testünkre, mint veszélyforrásra. 

Bármikor ránk ronthat, bármikor támadhat, ezért meg kell védenünk magunkat. 

Holott az igazság az, hogy a testünk értünk van. Sőt a testünk is mi magunk vagyunk. Nem egy idegen, tőlünk teljesen független, az életünkre törő valakiről beszélünk, hanem saját magunkról. Mindegy, hogy megvágtuk a kezünket főzés közben, vagy valamilyen komoly betegséggel küzdünk, a legtöbb esetben azt látjuk, hogy a testünk küzd. Méghozzá a mi oldalunkon. Értünk. Fontos, hogy ezt a képet erősítsük magunkban ahelyett, hogy ellenségként tekintenénk rá.

Adjunk időt magunknak – Az érzések legtöbbször jönnek-mennek

Szintén fontos, hogy amikor valamit érzünk, egyszerűen csak adjunk időt annak, hogy elmúlhasson. Az emberi test nem egy betontömb, hanem egy eleven, folyamatosan működésben lévő organizmus. Teljesen természetes, hogy időről-időre különféle érzéseket – és akár fájdalmakat – generál. Ezek a legtöbb esetben egyáltalán nem azt jelentik, hogy baj van, hanem pusztán annyit, hogy élünk. Ezért ne tekintsünk rögtön problémaként egy fej- vagy hasfájásra, ne kutassuk az okokat internetes fórumokon, hanem igyunk egy pohár vizet, tegyünk egy sétát a ház körül és térjünk vissza a kérdésre 24 órával később! 

Addigra jó eséllyel meg is feledkezünk a dologról, ha pedig továbbra is szüntelenül sajog, még mindig ellátogathatunk a háziorvosunkhoz. 

Azonban nem árulok el nagy titkot azzal, hogy ha időt adunk az érzéseinknek, gyakran észre sem vesszük, de maguktól elmúlnak, anélkül, hogy orvosi segítségre lenne szükség. 

Mindez persze nem vonatkozik az olyan akkut és erős fájdalmakra, mint amit például egy vakbélgyulladás vagy egy méhen kívüli terhesség okozhat, de ezek rendszerint élesen megkülönböztethetők az egyszerű puffadástól vagy enyhe gyomorrontástól. 

Továbbá a rendszeres szűrővizsgálatokat sem helyettesíti az önnyugtatás, utóbbiak fontosságát nem lehet elégszer hangsúlyozni, ugyanakkor örök érvényű szabály: a Google nem orvos! Ha kétségeink vannak, keressünk fel szakembert, és ne a Gyakori kérdéseknél próbáljunk válaszokat találni. 

Az egészségszorongás összefügg a haláltól való félelemmel

Végezetül egy gondolat útravalónak: egészségszorongás esetén érdemes lehet a halálról való vélekedésünket is górcső alá venni. Ugyanis amikor súlyos betegségtől félünk, tulajdonképpen a halál realitása az, ami megijeszt. Milyen jelentést hordoz számunkra az elmúlás? Milyen érzéseket vált ki az erről való gondolkodás? Mély és fontos kérdések ezek, amelyeket azonban a mindennapok során többnyire kerülünk, elnyomunk, tabusítunk. Holott az egészségünkkel kapcsolatos szorongásainkon is segíthetne, ha tudatosan foglalkoznánk velük.

Járványok évszázadai

„Jóformán alig van a »régi« városnak olyan része, amely ne szolgált volna valamikor sírkertül” – írta Gaal György Házsongárdi panteon című 1972-es tanulmányában. És valóban, míg Kolozsvár egyik részén római sírok bukkantak elő a földből, máshol népvándorlás kori temető nyomait fedezték fel. Az első nagyobb sírkert a város főterén, a Szent Mihály-templom körül alakult ki. A középkorban minden településen a templom köré temetkeztek, ezt a helyet nevezték cinteremnek a görög koimétérion, illetve a latin coemeterium után. Az egyházi és világi tisztségviselők a templom kriptájában leltek végső nyugalomra. 

Ennek a szokásnak a hazai gyökerei 1092-ig nyúlnak vissza, az ez évi zsinaton ugyanis Szent László kihirdette, hogy „aki halottait nem temetné templom mellé, tizenkét napig kenyéren és vízen böjtöljön”. 

Idővel azonban ezek a nyughelyek szűkössé váltak, a városfalak mentén alakítottak ki sírkerteket, így történt ez Kolozsváron is. Ennek ellenére a pestisjárvány újbóli felbukkanásával a helyhiány ismét kritikus állapotokat szült. A város évente választott tanácsa, a százférfiak és az esküdtek 1585. május 11-én döntöttek egy új temető létrehozásáról a Házsongárdként nevezett domboldal északkeleti lejtőjén. 

„Látván Istennek ostorát a halálozások naponként való gyarapodását és a temetőhelyek alkalmatlan voltát, (…) elhatározták, hogy a Tordai utcai Kis ajtón kívül való földben, ahol mostan a dinnyét vetették, egy jó és tágas darab földet szakasszanak temető helynek ahová mind szegény és gazdag személyválogatás nélkül temetkezzék, mely helyet jó örökös sövénnyel befogjanak” − olvasható Herepei János történész Kolozsvár történeti helyrajza című könyvében.

Minek nevezzelek?
A temetőtől délre fekvő, szőlőkkel és gyümölcsösökkel tarkított domboldalra az írásos emlékek már a XIII. századtól Házsongárdként hivatkoznak, a temetővel összefüggésben viszont csupán az 1830-as évektől jelent meg a kifejezés. A név eredete tisztázatlan, míg egyes források szerint a német Haselgarten, mogyoróskert, vagy Hasengarten, vagyis nyúlkert szavakból származhat, mások szerint egy Kolozsváron élő szász nagybirtokos, Hasinschart után nevezték el. Herepei János történész szerint viszont a hárs és a szász eredetű bongárd, azaz gyümölcsöskert szavak összetételeként született.

A járvány rendületlenül szedte áldozatait, az első sírhely 1585-ben Putnoki Szabó Mihályé, egy hétéves kisfiúé volt, a sírfeliratból kiderül, hogy édesapja, Jakab szabó­mester már korábban elhunyt. Amint véget ért a pestis, kezdődött is a következő járvány, tíz-húsz évenként követték egymást évszázadokon keresztül. 

A Házsongárdi sírkert mindig is köztemető volt, nemzetiségtől, felekezettől, vagyoni helyzettől ­függetlenül bárki temetkezhetett ide, így írt erről Széchenyi István 1821-ben: „Kolozsvárt öt felekezet van s csak egy közös temető.” 

„Ha a vallás a legnagyobb szellem gyümölcse s a vallásosságnak a türelem a legmagasztosabb hazája, akkor bizonyára sohasem láttam figyelemreméltóbb helyet Kolozsvárnál.” 

A temetőnek kijelölt hely azonban hamarosan ismét kicsinek bizonyult, déli irányban, a domboldal felé terjeszkedett tovább. A XVIII. században kibővítették a lutheránus temetővel, amelyet 1840-ben a régi zsidó sírkert követett. Az új zsidó temető 1892-ben nyílt meg, 1914-ben pedig a honvéd sírkert. 

Kép

Fotó forrása: Fortepan

Az évszázadok során árnyas fák nőttek, sövények és bokrok sarjadtak, ösvényeket tapostak ki a tiszteletüket tevők. Egészen 1885-ig organikusan növekedett a temető, ekkor került sor az első területrendezésre. Az elhanyagolt és gazdátlan köveket kiemelték, parcellákat jelöltek ki és fákat ültettek, azonban ez sok esetben inkább az örökség pusztulásával, mintsem megőrzésével járt. 

„Megható és e városban még nem látott ünnepélynek valánk tanúi; minden szentek napján este a helybeli házsongárdi nagyszerű sírkert, mely csak közelebbről újonnan rendeztetett s bekeríttetett, fényesen ki volt világítva, minden, kinek halottja van ott, buzgó imát emelt a mindenek Urához meghalt kedvesei nyugalmáért. (…) Van nem egy sírgödör, melynek hantjai felett senki sem imádkozott, pedig az emlékezet és hála hervadhatlan koszorúira lettek volna érdemesek. (…) Mindenesetre üdvös és szép vallásos szokás, a megholtak emlékezetének egy ünnepet szentelni, pedig kinek ne volna kedves halottja! Megvolt e szokás itt is; de minden szentek napján a sírkertek kivilágítása Kolozsvárt most történt először” − olvasható a Budapesti Hírlap 1855. novemberi számában.

Nagyjaink nyughelye

Először 1911-ben mérték fel a temetőt, Kohn Hillel és Zsakó Gyula, az unitárius kollégium tanulóinak vizsgálata alapján hatvankét sírkő készült az 1700-as évek előtt, köztük a legrégebbi egy 1586-os kő volt. A régi sírok között két jellegzetes típus található a temetőben, amikről a Házsongárd Alapítvány oldalán lehet olvasni: 

„Egyik a hasáb alakú, egyik oldalán ereszesen bemélyített fejkő, az eresz alá rendszerint mesterségjelvényt, címert, gyermek-alakokat véstek ki, majd következett a magyar, német vagy latin felirat néhány életrajzi adattal. A módosabb vagy tanult embereknek gyakran koporsó alakú fedkövet (tumbát) készítettek, ennek két menedékes oldalára került a felirat, néha az egyik oldalon a férj latin nyelvű, verses szövege, a másikon a feleség magyar nyelvű sorai. Ezek rendszerint néhány életrajzi adatot is rögzítettek, megnevezték a halál körülményeit, valamint a túlélőket.” 

A XVIII. században a díszesebb, barokk stílusú faragott kövek, a XIX. században pedig a neogótikus és historizáló minták kerültek előtérbe. 

A reformkorban jött divatba a temetőkultusz, a főúri családok gyakran ismert építészeket bíztak meg a szebbnél szebb emlékművek, kripták, mauzóleumok tervezésével. 

A századforduló idején jelentek meg a három részből álló, többnyire márványból vagy gránitból készült obeliszkek, az 1960-as években pedig már a kevésbé esztétikus beton lett a sírok fő alapanyaga. 

Kép

Brassai Sámuel sírja a házsongárdi temetőben – Forrás: Fortepan

Kolozsvár évszázadok óta Erdély egyik tudományos és kulturális központja, így nem meglepő, hogy a Házsongárdi temető valóságos panteon. A tizennégy hektáros terület több százezer ember végső nyughelye, köztünk négyszáznál is több ismert magyar sírköve bukkan elő a fák közül. A teljesség igénye nélkül: Apáczai Csere János pedagógus, filozófus, teológus, Bánffy György, Erdély egykori főkormányzója, Bölöni Farkas Sándor író, utazó, Brassai Sámuel polihisztor, Dsida Jenő költő, Gyarmathi Sámuel orvos, nyelvész, Jósika Miklós író, Kós Károly építész, Kriza János költő, gróf Mikó Imre államférfi, történész, Reményik Sándor költő, Szabó T. Attila nyelvész, Szenczi Molnár Albert bibliafordító, zsoltárköltő és Szentgyörgyi István színművész. 

A román művészeti és tudományos élet kiemelkedő alakjai közül itt nyugszik többek között Aurel Ciupe festőművész, Pavel Dan író, Nicolae Drăganu nyelvész, irodalmár, Gheorghe Dima zeneszerző, Emil Isac költő, Emil Racoviţă biológus, sarkkutató, valamint Teofil Vescan fizikus is.

Napjainkban nagy kihívást jelent a régi síremlékek megőrzése, állagmegóvása. Ez a feladat hívta életre 1999-ben a Házsongárd Alapítványt Gergelyné Tőkés Erzsébet vezetésével, céljuk az elhanyagolt sírkertek, kripták, emlékművek megmentése és karbantartása. 

A cikk támogatója a Carola Egyesület.

Bíró Ada azt nyilatkozta első műsorvezetése során, hogy a létrejötte üzleti titok. Mi az, ami mégis elárulható róla? 

Rácz Gábor: Adát több nyelvi és videós modell együttes használatával fejlesztettük ki a kollégáinkkal. A meglevő programok mellett saját fejlesztéseket is igénybe vettünk, hogy mind vizuálisan, mind audiálisan a legjobb megoldásokat valósítsuk meg, utóbbiak számítanak üzleti titoknak. 

Konkrét személyről mintázták Adát?

Urbán Ernő: Ada külsejét egy grafikuscsapat segítségével alkottuk meg. Nem szerettük volna, hogy bárkire is hasonlítson, ha mégis így van, az a véletlen műve. Nevét viszont Ada Lovelace (születési nevén Ada Byron) angol matematikus és írónő ihlette, aki főként arról volt híres, hogy leírást készített a Charles Babbage által tervezett első mechanikai számítógéphez, az analitikai számolóműhöz. Egyesek szerint a géphez készült programokat is ő írta, így őt tekinthetjük az első számítógép-programozónak. 

Mi a célja Ada megjelenésének?

Urbán Ernő: Egy olyan műsorban, amely a tudománnyal foglalkozik, és a legújabb újításokat mutatja be, abszolút helye van annak, hogy olyan technikai újdonságokat mutassunk be, amelyek már a hétköznapjaink részei. 

Adára nem tárgyként, hanem kollégaként tekintünk. Segítő személynek szeretnénk felépíteni, aki nagyon pozitív attitűddel rendelkezik. Olyan ügyeket fog képviseli a jövőben, és most is olyanokhoz adja a nevét, amelyek komoly értéket képviselnek. 

Képes Ada önállóan beszélni, vagy más adja a szájába a szavakat?

Urbán Ernő: Ada képi és nyelvi modell. A ChatGPT segítségével képes maga is válaszolni a kérdésekre, ám ez a technika még nem annyira kiforrott. Nekünk az a célunk, hogy csak olyan hangozzon el Ada szájából, ami nem kifogásolható, jogilag rendben van, és illik a személyiségéhez, ezért szerkesztői gárda dolgozik mögötte. 

Hogyan fogadta a magyar közönség az új műsorvezetőt?

Rácz Gábor: Az emberek többsége látja benne a technikai újszerűséget, nyitottan áll hozzá, rengeteg pozitív visszajelzést kapunk. Vannak olyanok, akik ugyan érdeklődnek iránta, de inkább még távolságot tartanak a mesterséges intelligenciától. Akadnak olyanok is, akik nagyon radikális véleményt fogalmaznak meg Adával kapcsolatban: vegyük le a képernyőről, kapcsoljuk ki, semmi szükség nincsen rá. Elfogadjuk és megértjük ezeket a véleményeket is. Létezik még egy kis tábor, amely emberként tekint rá, udvarol, bókol neki, randevúra hívja, pedig soha egyetlenegy mondatában sem erősítettünk rá arra, hogy ő valós személy volna. Minden egyes műsorban el is mondja, hogy ő egy mesterséges intelligenciával készített avatár. 

Urbán Ernő: Bármilyen témát bedobunk, nagyon szélsőséges véleményt tudnak megfogalmazni az emberek.  Akik már próbáltak hasonlót csinálni, és tudják, hogy Ada hozzánk kötődik, azok tényleg fejet hajtanak előttünk, ezt minden szerénység nélkül állíthatom. Ada képi és nyelvi modell, tulajdonképpen egy rajzfilmfigura, akit kiválóan lerajzoltak. Fantasztikusan ügyes, de csak bizonyos keretek között. 

Ada esetében ugyanaz történik, mint amikor megnyomunk egy gombot a telefonon, és egy hang felolvassa az üzenetünket, csak van arca is.

Kép

Bíró Ada a Delta egyik adásában

Ada több kritikát is kapott a megjelenése óta: gépies a hangja, a gesztusai nincsenek összhangban a beszédével stb. Mit szólnak ezekhez? Tudnak ezeken változtatni?

Rácz Gábor: Abszolút jogosak ezek a kritikák, nem érezzük bántónak, hiszen mindezt mi is látjuk. Amikor bevezettük Adát, akkor sem mondtuk azt, hogy ő ember. Azzal az önállósággal, egyediséggel, varázslatos személyiséggel, amivel egy ember rendelkezik, ő jó darabig biztosan nem fog. Azok, akik még nem foglalkoztak ezzel a területtel, és csak a ChatGPT-t használják, azt gondolják, hogy minden varázsütésre történik, pedig rengeteg munka van mögötte. Ez az iparág folyamatosan fejlődik, nap mint nap rengeteg újdonság születik. Ezeket mi is figyelemmel kísérjük, és dolgozunk azon, hogy azokat az audiális és vizuális problémákat, amelyeket mi is felfedezünk, korrigáljuk. Ám van egy bizonyos szint, amelyet egyelőre nem tudunk átlépni. 

Urbán Ernő: Nagy különbség van az első adásban feltűnt Ada és a jelenlegi között, folyamatosan tanulja a szerepét. Mivel magyar nyelvre nem fejlesztettek a szoftverfejlesztők, nem kis kihívás egy karaktert magyar nyelven megszólaltatni, egy angol nyelvű modell mindig sokkal fejlettebb. Ada beszéde nagyon sokat fejlődött az első műsorokhoz képest. Halljuk mi is, hogy időnként hibázik, de nagyon szépen beszél magyarul, ezen a területen élen járunk Magyarországon. Még nem tökéletes a szájszinkron, de dolgozunk azon, hogy a száj mozgását még jobban hozzárendeljük a hangokhoz, illetve azon is, hogy ilyen képi minőségben tudjuk még jobban irányítani a mozgását. Ebben még komoly korlátok vannak, de ki tudja, hova jutunk holnap vagy holnapután. Kívülről minden egyszerűnek tűnik, de óriási kapacitások, hosszú programsorok vannak mögötte. 

Egyetlenegy dolog azonban nem fog változni: Ada kinézete. A bőre, hajviselete, sminkje, öltözéke ugyanilyen lesz 10 év múlva is. Ez határozott döntésünk, ezzel is azt akarjuk kifejezni, hogy ő nem ember. 

Azt a kritikát is megkapta Ada, hogy elveszi más munkáját.

Urbán Ernő: Nem gondolom, hogy így lenne. Az igaz, hogy a mesterséges intelligencia teljesen át fogja alakítani a munkaerőpiacot, új munkakörök jönnek létre, régiek szűnnek meg ugyanúgy, ahogyan a gépesítéssel átalakult az ipar. Mindenkit arra bíztatok, hogy ismerkedjen ezzel a technológiával, mert fénysebességgel jön felénk, illetve már itt is van, akár Adaként, akár prediktív szóbevitelként vagy a Facebook algoritmusaként. Aki erre nyitott, ismeri ezt a technológiát, versenyelőnybe fog kerülni, korosztálytól függetlenül. Ha jól használják az emberek a mesterséges intelligenciát, akkor ez nagyon jó dolog. Óriási felelősségünk van abban, hogy mit teszünk az arc mögé, milyen üzeneteket közvetítünk általa.

Kép

Kép forrása: Bíró Ada Facebook oldala

Adának saját Facebook-oldala van, és interjúkat is ad. Miért van erre szükség, ha nem szeretnék azt a látszatot kelteni, hogy igazi emberről van szó? 

Rácz Gábor: Csupán a népszerűségét szeretnénk növelni, és kihasználjuk a közösségi média kínálta lehetőségeket. Mindig próbálunk valami érdekeset is mutatni róla: hogyan készül a karaktere, miként fejlesztjük, finomítjuk. Emellett, ahogyan már említettük, fontos ügyekhez adja az arcát, amelyek értéket képviselnek. 

Más országokban is léteznek mesterséges intelligenciával létrehozott hírolvasók. Miben különbözik tőlük Ada? Miért számít kuriózumnak? 

Rácz Gábor: 

Ada megalkotásakor arra törekedtünk, hogy ne a közösségi médiából ismert animációs karakter legyen, hanem fotórealisztikus megjelenést képviseljen, amely jobban illeszkedik a televíziózáshoz, és harmonikusabbá teszi a műsor vizuális megjelenését. 

Olyan karakterrel, amelyik önálló szerepkört tölt be egy ismeretterjesztő televíziós műsorban, még nem találkoztunk.

Urbán Ernő: Európában Adán kívül még egy karakter dolgozik hírolvasóként, de nem néz ki olyan jól. Kína és Japán sokkal előrébb jár ezen a területen, de ott más is a jogi szabályozás. Múlt hétvégén Amszterdamban voltunk a televíziósok nemzetközi seregszemléjén, ahol megmérettettük Ada karakterét, grafikai megjelenését. Mi magunk is meglepődtünk, mennyivel előrébb járunk a kollégáinknál, nem találkoztunk ennyire kidolgozott, fotórealisztikus karakterrel, sem hasonló megoldásokkal. 

Elképzelhető, hogy más műsorokban is feltűnnek majd mesterséges intelligenciával létrehozott műsorvezetők? Kap-e esetleg Ada másik műsort vagy műsorvezetőtársat? 

Rácz Gábor: A fiókban létezik másik avatárunk is, de nem használjuk, nem építettük még be másik műsorba. Adával még bőven van dolgunk, egyelőre nincs értelme másról beszélni. 

Urbán Ernő: Adát tervezzük más műsorban is szerepeltetni, például azon dolgozunk most, hogy fogyatékossággal élőknek is tudjon segíteni, állandó jeltolmácsként tudjon működni. Társon egyelőre nem gondolkodunk, bár olyan gyorsan fejlődik a technológia, hogy nem tudjuk, mit hoz a holnap. Jelenleg az a célunk, hogy minél inkább felépítsük, ismertté tegyük a karakterét, minél jobban megbarátkozzanak vele az emberek, és megértsék azt a jelenséget, amit ő képvisel, és hogy megtalálják a maguk hasznát ebben a technológiában. 

Milyen újdonságokat várhatunk a közeljövőben? 

Rácz Gábor: Ada napról napra fejlődik. Ma épp azért kiáltott fel az egyik fejlesztőkollégánk, hogy végre sikerült úgy átalakítania a háttérképet és Ada testét, hogy az utóbbi áttetsző lett, és így a háttér is másképp tudott változni. Ez látszólag apróság, sok nézőnek fel sem fog tűnni, de rengeteg munka van mögötte. Szeretnénk Ada karakterét minél pontosabban, minél szebb kivitelben visszaadni. Ezekről a fejlesztésekről folyamatosan tájékoztatást is adunk a különböző platformokon. 

Adáról mondhatjuk azt is, hogy a mesterséges intelligenciával kapcsolatos tudást reklámozzuk egy karakteren keresztül. 

A célunk az is, hogy Ada minden fronton segítsen, nemcsak a technikai tudásával, hanem azzal is, hogy valamilyen megoldást javasol, amint azt a legutóbbi ételpazarlásról készült videóban is teszi. Nemcsak konkrét számokat közöl, és azt mondja el, hogy mennyire káros az a bolygónkra és az emberiségre nézve, hanem konkrét tanácsokat is ad arra vonatkozóan, mit tegyünk másképp, hogyan takarékoskodjunk.

Októbertől Budapesten is az 1830-at kell hívni olyan esetekben, ha valaki rendelési időn kívül háziorvosi ellátásra szorul, illetve orvosi ügyeleti ellátást venne igénybe. Hétköznaponként délutántól, hétvégente pedig egész nap ez a hívószám az alapellátási ügyeleti telefonszám (alapellátási ügyelet alatt a háziorvosi és az éjszakai ügyeletet értjük), amelynek bevezetését 2023 februárjában kezdték meg Hajdú-Bihar vármegyében. Innentől kezdve az új rendszert – és a hozzá tartozó telefonszámot – egyre több vármegyében tették elérhetővé, mostanra fedte le az ország egészét. 

„Ez pozitív változás, hiszen míg korábban településenként más és más telefonszámon lehetett elérni az ügyeleteket, és azok különböző színvonalúak voltak, addig most minden egységes, átlátható és ellenőrzött. A betegeknek csak egyetlen központi számot – amely a mi ügyeleti hívásfogadóinkhoz fut be – kell megjegyezniük, azon keresztül tudnak segítséget kérni alapellátási ügyekben. 

Sok esetben már az is elég, ha a kollégák orvosi tanáccsal látják el az érintetteket. A munkatársaink szakorvosokat is be tudnak kapcsolni a beszélgetésbe, így telefonos konzultációra is mód nyílhat.

Ennek jelentőségét nem szabad alábecsülni, ugyanis a tapasztalatok azt mutatják, hogy az esetek tíz százalékában ez is elegendő. Megesik például, hogy valaki csak azt szeretné megtudni, hogy milyen típusú harisnyát vegyen fel lábdagadásnál” – mondja Győrfi Pál, az Országos Mentőszolgálat szóvivője. 

Létezik olyan szolgáltatás is – ennek hivatalos neve Egészségvonal –, amely kifejezetten azért jött létre, hogy azon egészségügyi kérdéseket (akár azt is, hogy egy műfogsorhoz milyen fogkefe való) telefonon keresztül válaszoljanak meg szakemberek. A mentőszolgálat ügyeleti koordinátorai akár ide is át tudják kapcsolni a telefonálókat, és ez hívható közvetlenül is a 1812-es számon (ezt a vonalat nem a mentőszolgálat működteti).

Bajban segíteni

„Bár egészségügyi kérdéseket mi is meg tudunk válaszolni, nekünk a 1830-as vonalon a legfőbb feladatunk az, hogy olyan esetekben segítsünk, ha valakinek ügyeleti ellátásra van szüksége. Ilyenkor azt mi szervezzük meg, ennek pedig többféle módja van. Például, ha valaki nagyon rosszul érzi magát, vagy olyan az általános állapota, esetleg az élethelyzete – például kisgyerekek vannak vele otthon –, hogy nem tudja elhagyni a lakást, akkor ügyeleti kocsit küldünk hozzá. Ilyenkor az érintettet az otthonában látják el az egészségügyi szakemberek. A másik lehetőség, hogy a beteg bemegy a hozzá legközelebbi ügyeleti helyszínre, annak címéről a mentőszolgálat munkatársai is tudnak tájékoztatást adni. 

Ha beszélgetés közben kiderül, hogy komoly bajról van szó – például mellkasi fájdalom és verejtékezés miatt felmerül az infarktus gyanúja –, akkor a kollégák azonnal mentőt riasztanak. 

A központi irányításnak ez is nagy előnye, hiszen így egymás mellett vannak a 1830-as számot kezelő munkatársak és a 112-es vonallal kapcsolatban álló mentésszervezők. A szakemberek a hívások közben egymással is tudnak kommunikálni, és szükség esetén át is tudják egymásnak adni a vonalat” – mondja Győrfi Pál. 

Aki úgy érzi, hogy közvetlen életveszélyről vagy vészhelyzetről van szó, annak továbbra is a 112-es számot kell hívnia, nem a 1830-as vonalat. Ilyenkor ugyanis tényleg minden másodperc számít.

Mennyire súlyos?

„A 1830-as számot olyan esetekben jó hívni, amelyek nem jelentenek közvetlen életveszélyt. Ilyenkor mi a problémákat orvosi szempontból – az úgynevezett NACA-score alapján – osztályozzuk, és egy nullától hétig terjedő skálán helyezzük el. Az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy az ügyeleti panaszok, tünetek 95 százaléka négyes besorolás alatti, enyhe egészségi probléma. A négyes, ötös és hatos besorolás már súlyosabbnak számít, ilyen csak elvétve, egy-két százalékos arányban fordul elő. Hetes besorolású hívásból – ez a haláleseteket jelenti – viszont több van, ennek oka egyszerű: az otthoni haláleseteknél a halottvizsgálat és az ügyintézés orvosi feladat. Emiatt van az, hogy ha a háziorvos nem elérhető, akkor a családtagok a központi ügyelethez fordulnak. Ezt leszámítva a telefonhívások többsége enyhe panaszokhoz kapcsolódik. Ilyen lehet például az, ha valakinek fáj a torka, vagy ha valaki azért szeretne bemenni az ügyeletre, mert fáj a feje és furcsán érzi magát, így vérnyomást szeretne méretni” – mondja Győrfi Pál. 

Az ilyen esetek ünnepi időszakokban különösen gyakoriak, mert olyankor a saját háziorvos nem rendel. Arra is van példa, hogy valaki szombat reggel szeretne a gyereke fülfájása miatt ügyeletre menni, mert tart attól, hogy esetleg antibiotikumra lesz szükség, amelynek kiváltása – ha a szedése tényleg indokolt – nem várhat hétfőig, vagy előfordul, hogy valaki egész nap dolgozik, háziorvosához pedig csak azt követően tudna elmenni, hogy befejezte a munkát. A 1830-es ügyeleti szám ilyen esetekben is segítséget jelenthet. 

Az, hogy ilyen jellegű szolgáltatásokra nagy igény van, jól mutatja, hogy az új ügyeleti számra ma már naponta két-három ezer telefon fut be. 

Sok embert látnak el az új ügyeleti rendszerben is: a tavaly februári indulás, majd a folyamatos területi bővülés óta már több mint 870 ezer beteg kereste fel az ügyeleti telephelyek valamelyikét. Ez hétköznaponként országosan 1200 körüli betegszámot jelent, hétvégén pedig közel háromezret. Ehhez csatlakoznak októbertől a fővárosi esetek.