Három gyerekkel, két keréken járják a világot – „Sokkal több csoda vár ránk, mintha otthon ülnénk”

Ha véletlen tévedtem volna be zuglói otthonukba, akkor is biztos lettem volna abban, hogy jó helyen járok: a nappaliban hatalmas papírház fogad, mellette hinta lóg a falon.  

Zita bodzaszörppel kínál. Óbányáról hozták, ahonnan előző nap tértek haza egy egyhetes kirándulás után. Gyermekeik éppen ébren vannak, de „megengedik” a szülőknek, hogy beszélgessenek kicsit a diktafonos ismeretlennel. Először arról kérdezem őket, mi minden történt velük azóta, hogy hazatértek a kalandos nászútról. 

„Rengeteg kérdést kaptunk az utazásokról, ezért elkezdtünk előadásokat tartani, majd írtunk egy könyvet, és indítottunk egy Facebook-oldalt. Később létrehoztam egy life coaching vállalkozást, Árpi pedig visszament a szakmájába informatikusnak. Közben sorban érkeztek a gyerekek, először Luca, aztán Juli, majd Guszti” – kezdi Zita. 

Akkor is folytatta férjével a túrázást, amikor várandós lett. Szerencsére elkerülték a rosszullétek, így nem okozott neki gondot, csak a szokottnál lassabb tempóban tudott haladni.  

„Lucával először csak Magyarországon belül utaztunk, három hónapos korában viszont már Montenegróba repültünk” – mesélik. Árpi a két kisebbik gyermek érkezéséről is egy-egy utazáson értesült. „Madeirába készülve, a bécsi repülőtér várójában tudatta velem Zita, hogy úton van Juli” – mosolyog.

„Nem az a cél, hogy minden látnivalót kipipáljunk” 

A gyerekek érkezésével sok minden megváltozott. „Most már nem az a fontos, hogy minél több látnivalót megnézzünk, hanem hogy ők jól érezzék magukat” – mondja Árpi. Persze egy kisgyerek és egy felnőtt igényei, érdeklődése nem feltétlen egyeznek. Hogyan lehet úgy megszervezni az utakat, hogy mindannyiuk számára élvezetes legyen?  

„A gyerekekkel előre megbeszéljük, hogy mi fog történni, merre megyünk. Rajzolunk egy térképet – ez lehet egy A4-es papírlap, de akár egy kartondarab is –, amelyen jelöljük a gyerekbarát állomásokat, mint a játszóterek, egy interaktív múzeum vagy egy állatkert. Cserébe igyekszünk beiktatni énidőt is: például Árpi elmegy futni, amíg vigyázok a gyerekekre. Máskor én megyek le például a tengerpartra, addig ő van velük” – mondja Zita. 

„Tény, hogy már nem tudunk ugyanúgy utazni, mint a gyerekek megszületése előtt, jó, ha harmadannyi látnivalót fel tudunk keresni – veszi át a szót Árpi. – De korábban sem szerettünk rohanni, már akkor sem arról szólt nekünk az utazás, hogy kipipáljuk, hány helyszínen voltunk.” 

Fotó: Zárug Zita és Harkányi Árpád

Házépítés bogaraknak, és találkozás egy gyógynövényes asszonnyal 

Zitáék gyakran megkapják a kérdést, hogy hogyan tudják megengedni maguknak a külföldi utazásokat. „Én úgy választottam munkahelyet, hogy ez beleférjen, már az állásinterjún sikerült kialkudnom plusz, fizetés nélküli szabadságot – magyarázza Árpi. – Igyekszünk nem a hagyományos módon utazni, hanem kerékpárral. 

Most pedig sikerült lefoglalnunk egy lakóautót, amelyet napi egy euróért bérelhetünk. A baráti árért cserébe nekünk kell elvinni Münchenből a kétezerötszáz kilométerre fekvő portugáliai Portóba, a következő bérlőjéhez. 

Bár ehhez hozzáadódik a benzinköltség, és a hazaúttal is számolni kell, de még így is olcsóbban jövünk ki.” 

A túrákra igyekeznek minimális mennyiségű apró játékot csomagolni: színes ceruzát, zsírkrétát, gyurmát, festéket, üres papírt, színezőket, Dobble-kártyát visznek magukkal. Olykor előfordul, hogy megnéznek egy mesét – a 80 nap alatt a föld körül Willy Foggal című rajzfilmsorozatot kezdték el –, de inkább a meseolvasást preferálják.  

A házaspár ennél is fontosabbnak tartja, hogy a gyerekek a túrák idején kapcsolódjanak a természethez: láttak már ganajtúró bogarat, katicát, szarvasbogarat is, aminek házat építettek, máskor kavicsokkal játszottak a patakparton. 

„A nappaliban ülve is kerülhetünk aranyos helyzetekbe, de az utazások alatt más élmények és benyomások érnek minket, és másokkal is megismerkedhetünk. Ezeken az utakon sokkal több csoda vár ránk, mintha otthon ülnénk” – véli Zita, aki egy óbányai kirándulást említ példának. A faluban ugyanis betértek egy illatházba, ahol egy idős asszony fogadta őket. A gyerekek pedig csodálkozva hallgatták, ahogyan a gyógynövényekről mesélt. 

Árpi ettől függetlenül úgy gondolja, nem is annyira a konkrét élmények maradnak meg a gyerekekben, inkább általános benyomásokat kapnak az életről. 

„Nem arra fognak emlékezni, hogy itt és itt jártak a szüleikkel, hanem hogy sokat utaztunk, és hogy minden probléma megoldható” – összegzi az apa.

Kép

Fotó: Jónás Jácint

„Nem baj, majd kimossuk” 

Amíg rövid szünetet tartunk a beszélgetésben, a kislányokat kérdezem, mit szeretnek leginkább a kirándulásokban. Kicsit meg vannak szeppenve, de amikor a biciklizést említem, büszkén mondják, hogy már ők is tudnak kerékpározni. 

„Nekem az tetszett a legjobban, amikor feldobtuk a frizbit a tetőre, apa hozott egy széket, és együtt lehoztuk” – bátorodik meg Luca. „Mi is azt szeretjük az utazásban, hogy folyamatosan helyzetekbe kerülünk. Ezt a gyerekek is látják, és néha a megoldásnak is a részei” – helyesel Árpi. Történt egyszer ugyanis, hogy biciklivel tartottak fel egy hegyoldalon, amikor esni kezdett az eső. Ezen nem is estek kétségbe, de a csúszós, meredek úton nem lehetett tovább a biciklivel haladni, mert a kis utasokkal és csomagokkal együtt majd kétszáz kilót nyomott a szerkezet. 

Miközben foltos szalamandrák szaladgáltak a lábaik között, elkezdték felfelé tolni, de így is nehéznek bizonyult. „Árpi megkérte a két lányt, hogy szálljanak ki, akik látva, hogy mit csinálunk, beszálltak segíteni, és nagyon élvezték. Később, már otthon Luca azzal fordult hozzám, attól fél, hogy nem lesz újra olyan jó, mint amikor toltuk fölfelé az esőben a biciklit. Ebben felnőtt szemmel semmi jó nem volt, ő viszont ezt óriási csapatmunkának élte meg. Mi, a család együtt megoldottunk egy nehéz helyzetet” – meséli tovább Zita. 

A gyerekeknek erősödik a problémamegoldó képességük, és nem esnek kétségbe, ha váratlan helyzetekkel találkoznak. „Átvették tőlünk azt a mentalitást, hogy a kellemetlenségben is meg lehet találni a jót. 

Nemrég például a Mecsekben jártunk, és elkezdett szakadni az eső, mire egyikük közölte, nem baj, mert nagyon jó szállásunk van, és akkor visszamehetünk gyurmázni. 

Máskor, ha összekoszolódik a ruhájuk, csak annyit mondanak, nem baj, majd kimossuk. Sokszor hallották tőlem, és már a szavajárásukká vált” – mondja Zita. 

Kép

Zita és Árpi Gusztival − Fotó: Jónás Jácint

Bár életmódjuk nem szokványos, mégsem teljesen rendhagyó, hiszen a gyerekek járnak óvodába, csak időnként kikérik őket a szüleik. Ha pedig majd megkezdik az iskolát, akkor a szünetek alatt indulnak a közös kalandokra. „Attól még, hogy a gyerekekkel utazunk, ugyanúgy neveljük őket, megvan a napirendjük, csak éppen máshol vigyázunk rájuk. Igazság szerint a hétköznapi életünket visszük el egy másik helyszínre, de ebben ott az a plusz, hogy mondjuk, megnézünk egy csodálatos vízesést.” 

Zita és Árpi fontosnak tartják, hogy minél többet legyenek a gyerekeikkel, a közös túrázás pedig minőségibb közös időre ad lehetőséget. „Ilyenkor az egész család egy nagy egységként létezik, nem szabdalják szét a mindennapjainkat az elintéznivalók, hogy oviba, munkába kell rohanni vagy otthon főzni, takarítani.”  

Amikor épp nincsenek úton, Zita van a legtöbbet a gyerekekkel, míg Árpi dolgozik, ezért is jelentett neki sokat kéthetes útjuk a Camino Húngarón. Felesége ugyanis bejárta az El Camino magyarországi szakaszát, a Szent Jakab-útvonalat, és ezalatt végig ő vigyázott Lucára, Julira és Gusztira. Esténként aztán a szálláson találkoztak. 

„Durva volt ez a két hét. Nem is tudom, hogy bírod ezt hat éve, Zita – jegyzi meg Árpi, aki szerint, egy informatikai hasonlattal élve, most van lehetőség „rájuk tölteni a firmware-t”, azaz átadni azokat az értékeket, amelyeket fontosnak tartanak. – Egy kutatás szerint, a szülők a gyermekkel, annak tizenkét éves koráig töltik el a közös idő háromnegyedét. Ez elszomorító, ugyanakkor érthető is: ahogy kamaszodni kezdenek, nyilván a barátaikkal fognak lógni. Ezért szeretnénk addig minden percet kihasználni arra, hogy együtt legyünk, és abban bízunk, hogy megmarad az igényük a közös kirándulásokra tizenöt, de akár huszonöt éves korukban is” – osztja meg Árpi. Ebben ők is elöl járnak: szüleikkel most is gyakran túráznak együtt. 

A háromgenerációs utak alatt a gyerekek is jobban tudnak kapcsolódni a nagyszüleikhez, Zita és Árpi pedig kapnak pár röpke órát, amelyet kettesben tölthetnek. 

A túrákról hazatérve aztán rendszeresen lejegyzik utazásaik pillanatait. Árpi írásaiban a gyerekeket szólítja meg, elsősorban nekik mesél, de sok történetet a közösségi oldalukon is megosztanak, hogy másokat inspiráljanak. Az összegyűlt beszámolókat egyszer egy újabb könyvben is szeretné közreadni. Kalandjaikat Luca is dokumentálja egy füzetben, ő most még csak rajzokkal, amit én is megcsodálok.  

„Karácsony előtt listát készítettünk az angyaloknak, hogy ki mit szeretne, a gyerekek pedig a lapra egy földgömböt rajzoltak” – idézi fel édesanyja. „Nálunk is így kezdődött – teszi hozzá Árpi. – Egy régi, világító földgömb felett álmodozva kezdtük el tervezni még 2010-ben a föld körüli kerékpáros nászutunkat.”  

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazin 2024. július-augusztusi számában jelent meg. A magazinra előfizethet itt.