Ha nem pörgetnéd betegre magad – Az első lépések az időbeli menedéket jelentő lassú élet felé

A kék zónák kultúráinak természetes részét képezi a lazítás és a lassítás. Ikáriában nem foglalkoznak az idővel. A szardíniaiak kora este az utcákon gyülekeznek, Costa Ricán a nicoyaiak ebéd után sziesztáznak, majd a barátaikkal találkoznak. Az okinavai kisközösségek (moaik) tagjai esténként vacsora előtt rövid időre összejönnek és beszélgetnek. A kaliforniai Loma Linda hetednapi adventistái a szombatot megszentelve, pihenőnapot tartanak. 

Egyfajta „időbeni menedéket” teremtenek, amikor nem dolgoznak, hanem Istennel, a családjukkal, a számukra fontos emberekkel töltik a napot. 

Ezt az időt arra szánják, hogy eltávolodjanak a hétköznapok történéseitől és elcsendesüljenek. Kikapcsolják a televíziót, nem gondolnak a munkára, a gyerekek ezen a napon nem tanulnak. Ez segít mentesíteni az életüket a stressztől, erősíti a szociális kapcsolatokat, és kiegyensúlyozottá teszi őket. Az eredmény pedig a jóllét magasabb szintje, amely meghatározó tényező a hosszú, boldog élet elérésében.

A kék zónák Földünk azon régiói, ahol különösen magas az idős – akár a száz évet is megélő –, jó egészségnek örvendő, boldog emberek aránya. Öt helyet találtak a világban – Szardínia hegyvidéki falvait, a Csendes-óceán déli részén fekvő Okinava-szigetet, a görögországi Ikária szigetét, a Costa Rica-i Nicoya-félszigetet, a kaliforniai Loma Linda városát –, ahol az emberek a legtovább élnek. A kutatás során kirajzolódott egy, a kék zónákra jellemző mintázat. 

A mai nagyvárosi életünk nagyon távol áll a kék zónák lakóinak világától. Felgyorsult életet élünk, időhiánnyal küzdünk, hihetetlen ingermennyiség áraszt el minket. Nehéz kiszállni a mókuskerékből. Mindennek a következménye az állandó leterheltség, a tartós fáradtság, a frusztráció attól, hogy nem vagyunk urai a mindennapjainknak. Ezzel folyamatos stresszhelyzetnek tesszük ki magunkat. De van ellenszer! Ahogyan a kék zónák tapasztalatai mutatják, tudatosan kell törekednünk arra, hogy lassítsunk. A lassítás a többi hosszú életet támogató tényezőt is összekapcsolja egymással. Ha időt teremtünk a lelkünk számára, azzal teret adunk a lassításnak. 

Kép

Illusztráció forrása: Freepik

A lassú élet filozófiáját, amely a Carlo Petrini által 1986-ban indított Slow Food mozgalomból nőtt ki, ma már világszerte elismerik. Petrini a római McDonald’s ellen tiltakozott, a gyorsételekkel szemben a lassú, egészséges étkezés fontosságát hirdetve. A kezdeményezés pillanatok alatt nagy népszerűségre tett szert, a Slow Life mozgalom pedig mára az étkezés mellett olyan területekre is kiterjedt, mint a munka, a városi életmód, a gyereknevelés, a divat, az utazás.  

Fontos azonban hangsúlyozni, hogy a lassítás nem okvetlenül jelent sebességváltást, hanem sokkal inkább az egyensúly megtalálását, és a jelen pillanat mélyebb megélését célozza meg. Önismeretet és tudatosságot igényel. A slow-filozófia három alapkérdése: Hogyan tudunk jelen lenni a pillanatban? Milyen tényezők kényszerítenek bennünket, hogy felgyorsuljunk? Milyen lassító folyamatokat kell kialakítanunk? 

A slow living, azaz a lassú élet lényege azokban az apró szokásokban, változásokban rejlik, amelyek megóvnak minket attól, hogy felpörgött életmódunk a testi, lelki és szellemi egészségünk rovására menjen. 

A slow-technikák az életünk minden területére kihatással lehetnek, de mindenkinek magának kell eldöntenie, milyen mértékben tud helyet találni ezeknek a mindennapjaiban. Lassítani csak fokozatosan lehet, a változásra felkészülve, nem siettetve magunkat és az eredményeinket. (A témáról bővebben a Képmás 2023. december 19-i podcastjában, Lassíts, ha kedves az életed! címmel hallható beszélgetés.) A lassítás elérésére különböző módszerek léteznek, mint azt Csillag Zoltán coach kifejti.

Az első lépések 

Miért is fontos lassítani? „Talán onnan érdemes elindulni, hogy az ember olyan világot alkotott magának, amelyben egyre kevésbé jó élni – kezdi Csillag Zoltán. – Egyrészt hatalmas gazdagságot, sokszínűséget, a lehetőségek tárházát teremtettük meg magunknak, ugyanakkor mi mint emberi faj, az evolúciós fejlődésünkben nem tartunk ott, hogy ezzel helyesen élni is tudjunk. Coachként ugyanazt tapasztalom, amire a nemzetközi szakirodalom is végkövetkeztetésként jut: a modern társadalomban élő ember hihetetlenül kiégésveszélyeztetett, és nagyon keres valamit. Az, hogy ki miben találja ezt meg, az teljesen egyéni. A nulladik lépés tehát az, hogy ha valaki azt érzi, hogy nem teljes, nem kerek az élete, akkor kezdjen odafigyelni magára. A testünk és a lelkünk is nagyon jól jelzi, ha valami hiányzik, csak nem feltétlenül figyelünk ezekre a jelekre.”  

Az emberek nagy része a saját választott sorsát éli, abban küzd. „A következő lépés lehet a tudatos megkérdőjelezése annak, hogy az életünk valóban csak ilyen lehet-e, hogy azok a keretek, amelyek között élünk, tényleg léteznek-e, ott vannak-e – folytatja a coach. – Nem is gondolnánk, mennyi vélt akadály közé szorítjuk be magunkat, mennyi mindennel korlátozzuk az életünket. Tényleg biztos, hogy letépi a főnököm a fejemet, ha nem túlórázom? Egészen biztos, hogy este tízkor még rá kell nézni a hivatali e-mailjeimre? Rengeteg esetben látom nagyon magas pozícióban lévő embereknél is, hogy képtelenek nemet mondani, vagy arra, hogy asszertívan azt feleljék a vezetőjüknek: rendben, azt a plusz feladatot is megcsinálom, de már csak holnap. Nagyon erős zsigeri igent mondással küzdünk, amely talán valamiféle össznemzeti kisebbségi érzésből fakad.”  

Kell tehát egyfajta jó értelemben vett „önzés”, meg kell tanulnunk nemet mondani ahhoz, hogy holnap és holnapután is hasznosak legyünk a munkahelyünkön vagy bármilyen társadalmi szerepben. 

„Kivel teszek jót, ha ma százötven százalékosan dolgozom, de a végén idegösszeroppanást kapok vagy megbetegszem? – veti fel Csillag Zoltán. – Ez persze karcolgatja az identitás kérdését is. Minek, kinek tartom magamat? Egy munkahelyi szerepben látom magamat, vagy egy olyan személynek, aki XY, és most éppen ezzel foglalkozik? Ha a munkahelyi szerepemmel azonosítom magam, akkor fennáll a veszélye annak, hogy ha azt elveszik tőlem, vagy felmondanék, akkor úgy élem meg, hogy nem marad számomra semmi.”

Kép

Illusztráció forrása: Freepik

A rutinfeladatok tengerében 

Napjaink ébren töltött óráinak több mint nyolcvan százalékát robotpilóta üzemmódban töltjük, azaz nem vagyunk jelen a saját életünkben. Amikor például csak átsiklunk egy teendőn, amikor elindulunk otthonról, és csak a metrón jut eszünkbe, hogy vajon kihúztuk, kikapcsoltuk, bezártuk-e…, vagy amikor megérkezünk valahová, és hirtelen rájövünk, nem is tudjuk, hogy jutottunk A-ból B-be. Ráadásul egyetlen nap alatt annyi inger ér minket, mint egy középkori embert egész életében. Nem csoda, hogy az agy szortíroz.  

„Ha elkezdünk sportolni, akkor egy idő után a fájdalom révén egyértelműen figyelmeztet a testünk, ha a mozgást túlzásba vittük – teszi hozzá a coach. – Az agy azonban nem képes fájni, ezért csak indirekt módon tudja jelezni saját túlterheltségét. Az egyik ilyen mód például a döntési fáradtság. Amikor már nehezen reagálunk egy nekünk feltett kérdésre, vagy rutindöntéseket hozunk, mivel az agy így próbál spórolni az energiával. A fejlett társadalmakban élő ember naponta körülbelül húszezer döntést hoz. Mit vegyek fel reggel, mit igyak, merre menjek kocsival? A túlterhelt agy kénytelen rutindöntésekbe menekülni, mivel már nincs energiája új szempontok mérlegelésére, így mindennap ugyanabban a kerékvágásban haladunk, épp ezért nem tudunk változtatni a saját életünkön. A változáshoz vezető következő lépés tehát az, hogy megpróbáljuk az agyunkat tehermentesíteni. Ha ez sikerül, akkor van esély arra, hogy meglássunk új dolgokat.”

Félperces gyakorlatok 

„Abban hiszek, hogy lazítani nagyon kicsiben is lehet – vallja Csillag Zoltán. – A lazítás nem arról szól, hogy eddig nem csináltam semmit, mostantól viszont naponta egy órát meditálok, mert az a többségünknek nem fog menni. Piciben érdemes elkezdeni, kis gyakorlatokkal, amelyek bár csak fél perceket adnak az agynak, mégis komoly változásokat indíthatnak el. 

A bambulás vagy az egyvalamibe belefeledkezés nagyon jó módszer. Például, ha az ablakon kinézve egy percig figyeljük, ahogyan a szél fújja egy fa leveleit. Semmi másra nem gondolunk, csak figyeljük a levelek mozgását. 

Vagy spontán módon csak firkálgatunk. Egy másik feladat, amelyet akár dugóban ülve is könnyen elvégezhetünk, ha a hüvelyk- és a mutatóujjunkat összedörzsöljük, és csak arra figyelünk, hogy megpróbáljuk kiérezni az ujjbarázdákat. Ezek a tíz-húsz másodpercek mind arról szólnak, hogy üresjáratba tegyük az agyunkat, hogy megpihenhessen.”

Kép

Illusztráció forrása: Freepik

Ne csak fejben működjünk! 

Az időnk nagyon nagy részét fejben töltjük kognitív dolgokkal: gondolkodunk, döntünk, minősítünk, értékelünk. Ha ki tudunk jönni ebből, és vissza tudjuk magunkat vezetni a saját testünkhöz, testi élményeket szerezve, az érzékszervi benyomásokat tudatosítva magunkban, az önmagában is nagyon jó lazító és lassító tényező. Testi élmény lehet például az étkezés, figyelve az ízekre, a mozgás, a nyújtás, a wellness. Ezek azért is fontosak, mert általában fejtől fölfele létezünk, és nem figyelünk oda a figyelmeztető testi jelekre.  

„Bár hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a kék zóna valamiféle ingerszegény környezet, azonban ez egyáltalán nincs így – állítja a coach. – Például, ha Budapesten a reggeli csúcsforgalomban megyünk, akkor a város morajlását egy nagy ingerként értelmezzük. A kék zónákban élők azonban pont a miénkhez képest jóval lassabb, tudatos jelenlét miatt észreveszik, hogy mi minden történik körülöttük. Érdekes gyakorlat, ha reggelente nemcsak átrohanunk a városon, hanem fél percre becsukjuk a szemünket, és felfedezzük, hány inger ér az adott pillanatban minket, hogy a város zaja valójában szétbontható akár többtucatnyi hangra is. Ez a »játék« is segíti a lassulásunkat, az éber jelenlétünket.” 

A szociális kapcsolatok fontossága 

Minden létező kutatás azt állítja, hogy a szociális kapcsolatok azok, amelyek támogatják a mentális ellenálló képességünket, és segítenek bennünket megküzdeni a stresszel. Ezzel együtt az egészségünk megőrzésében is nagy szerepet játszanak. Erre a legjobb példával a kék zónákban élők szolgálnak. Pihenőt tartanak, és családi, baráti társaságban rendszeresen kikapcsolódnak, szórakoznak, sokat nevetnek, énekelnek, táncolnak, még százévesen is. 

„Mindenki találja meg azt, ami neki jó: a tánctól a kiránduláson át az önkénteskedésig bármit – javasolja Csillag Zoltán. – Nekem mi a jó? Engem mi épít? Kiknek a társaságában tudok lelazulni és feltöltődni? 

A közös étkezéseknek például nagyon nagy szerepe lehet ebben. Ha megnézzük a kék zónák lakóit, ők a nagycsaládos, barátokkal elköltött sokórás étkezések során ezt kiválóan megvalósítják. 

És ebben már a jutalmazás is megjelenik. Mi is átélhetjük ezt akkor is, amikor a hobbinkat olyan emberekkel űzzük, akiknek ugyanolyan örömet ad annak végzése. Hozzánk hasonló emberekkel vagyunk egy közegben. Fel tudunk oldódni a jelen pillanatban.”  

A cikk Bodnár Zita A kék zónák hosszú életet ígérő titkai című sorozatának részeként jelent meg, amelynek további részei itt érhetőek el.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.