Mintha robbanásszerűen megnőtt volna a szóban forgó problémák száma, melyek szorosan hatnak is egymásra, így az egész ördögi körként működik. Vajon milyen frappáns hasonlatot tudnánk hozni arra, hogy a női hormonoknak, az ösztrogénnek és a progeszteronnak a csodálatos összjátékát megmutassuk a női szervezetben? Talán úgy írhatnánk le, mintha a ciklus során két irányító kezünk lenne, és két hétig inkább balkezesnek kéne lennünk, két hétig pedig többnyire jobbkezesnek. 

Az agyféltekék működése is hasonló. A kognitív képességek, a nyelv, a logika, a memória, a szavak megértése a bal agyféltekéé, míg a jobb agyfélteke felel a kreativitásért, az intuícióért, a szavak mögötti tartalom, a nonverbális jelek érzékeléséért, valamint az érzelmek feldolgozását, a művészetek általi megérintődést biztosítja, például amikor zenét hallgatunk vagy színdarabot nézünk. Ezeket össze kell kötnünk. A színvonalas munka, az alkotás, a döntéshozatal ennek a kettőnek a finom összehangolásán alapul.

Vagyis az emberi szervezettől nem idegen az a működés, hogy kétféle irányítást fogadjon, és ezeket dinamikus egyensúlyban tartsa?

Miközben az sem mindegy, mikor és melyik működés az irányító. A női ciklus első szakaszában, ami a menstruáció kezdetétől az ovulációig tart, természetes az ösztrogén hormon magas szintje. A ciklus második szakaszában, a tüszőéréstől a menstruációig pedig a kiegyensúlyozott progeszteronhatás érvényesül, így nem borul fel a működés, megvalósul az összhang. 

Az ösztrogén tehát nem a mumus szerepét tölti be, hanem nagyon is kell nekünk a termékenységhez, a jó hangulathoz, a vitalitáshoz, a csontszerkezet felépítéséhez, a szív- és érrendszer egészséges működéséhez. 

Ha a két hormon egyensúlya felborul, akkor alakul ki az ösztrogéndominancia, és az már különböző megbetegedésekhez vezet. 

Milyen szakterületeken jelennek meg ezek a betegek? 

Meddőségi szakemberként úgy érzékelem, hogy egyre több lett a meddőséggel küzdő páciens, amiről nemcsak a nőgyógyászok, hanem az endokrinológusok is beszámolnak. Egy diabetológus szakorvos szintén azt mondaná, hogy megnőtt az inzulinrezisztencia és a 2. típusú cukorbetegségek előfordulási gyakorisága. A pszichiáterek is kifejezik, hogy rengeteg a hangulatingadozás, a szorongás, akár még a súlyos depresszió is, valamint a libidózavar. Az, hogy ezek hátterében az ösztrogén abszolút túlsúlya áll-e bizonyíthatóan, azt lehet laborban mérni, de majdhogynem felesleges. Annyira egyértelmű a klinikai tünetek alapján a kép.

Milyen tünetekből áll össze a kórkép?

Elsősorban menstruációs rendellenesség (bő, fájdalmas vérzés) jelentkezik, de minden szervünkre, ahol ösztrogénreceptorok vannak, hatása van az ösztrogéndominanciának. Az emlő például fájdalmasan feszül. Az idegrendszerünk tele van hormonreceptorokkal, ezen a talajon a fejfájások gyakoriak, a stroke rizikója is megemelkedik. Az ösztrogén és az LH hormon fluktuációja a perimenopauzában hőhullámokat okozhat, emeli az elhízás és a cukorbetegség kockázatát. Hatással van nemcsak a menstruációs, de az egyéb ciklusokra is, mint az alvás-ébrenlét ciklus. 

Emellett agyi ködöt, feledékenységet eredményezhet, alvászavart, kognitív funkciózavart, szorongást, alacsony libidót is okozhat – nagyon szerteágazó tünetei vannak.

Ha most elképzelem a női olvasóinkat, tartok tőle, hogy tízből nyolc el fogja kezdeni a sebes gondolkodást...

A célunk, hogy felismeréseket, gondolatokat ébresszünk, cselekvésre ösztönözzünk. Érdemes időben életmódot váltani, hiszen legjobb megelőzni a bajt. A holisztikus gyógyászat, az életmódorvoslás, a fitoterápia oldaláról is rengeteg segítséget kaphatunk ehhez.

Az akadémikus gyógyszerkészítményekkel az ösztrogéndominancia tüneteit lehet mérsékelni, de a kiváltó okra hatni csak proaktívan tudunk. Ha valaki ezeket a tüneteket észleli magán, akkor már az első fontos lépést megtette a gyógyulása érdekében. Vannak természetes életszakaszok, amikor az ösztrogéntúlsúly jellemző, ilyen a pubertás időszaka. Ezért van a lányoknak sokszor nagyon elhúzódó, akár két hétig is tartó menstruációs vérzése. A menopauza bevezető időszakában szintén az ösztrogén hormon lő ki, míg a sárgatesthormon (progeszteron) szintje lecsökken.

Az elhúzódó, fájdalmas, bőséges vérzéssel járó menstruáció az életminőséget jelentősen rontja, de hordoz onkológiai kockázatot is. Az emlőrák előfordulási gyakoriságát, a méhnyálkahártya megvastagodását, a polipot, a petefészekrák rizikóját, az elhízást ez a felborult egyensúly növeli. 

Kép

dr. Katona Renáta szülész-nőgyógyász – Fotó: Jenei Levente

Az ösztrogéndominancia hatására a szövetek hajlamosabbak gyarapodni, szövetet halmozni?

Az ösztrogén élettani feladata a méhnyálkahártya felépítése. Minden ciklus során zajlik egy méhnyálkahártya-ciklus, ami az ösztrogénfázisban megvastagszik, és zajlik egy petefészekciklus, amikor egy kiválasztódó tüszőben a petesejt az ösztrogén hatására megérik, és termékennyé válik a nő. Az ösztrogénnek ezek a jótékony élettani hatásai, emellett jótékonyan hat a csontszerkezetre, a szív- és érrendszerre, a bőrre is. 

Csak ha túl sok van belőle, akkor jelentkezik a patológiás oldal. Akkor túlságosan megvastagszik a nyálkahártya, ami előbb csak hiperpláziát vagy polipot, miómát okoz, de rosszabb esetben a tumorképződésben is szerepet játszhat. 

Ugyanígy az emlőben is hormonreceptorok vannak, és ha kevés a kiegyensúlyozó sárgatesthormon, akkor a menzesz előtti egy hétben fájnak, érzékenyek a mellek. 

Folyik ez a szép kiegyenlítő művelet a két hormon között, amit az agyunk felügyel, és a szerveink visszacsatolnak. Mi boríthatja fel a működést?

Az életmód fontos tényező, hiszen az ösztrogéntermelésünk megemelkedik a helytelen táplálkozás vagy a mozgásszegény életmód következtében. Az alkohol, a krónikus stressz úgy hat ránk, hogy a mellékvesekéregben termelődő stresszhormonok szintje csökkenti a progeszteron termelődését. Az ösztrogéndominancia lehet számban is mérhető a vérből, de ez nem feltétlenül meghatározó adat. Lehet az ösztrogén szintje az élettani értéken, de a kiegyensúlyozó progeszteron hormon mennyisége alacsony. A progeszteronhiány megjelenhet számos nőgyógyászati betegség részjelenségeként, sőt életmód tekintetében beszélnünk kell a xenoösztrogénről is. Az életmód-változtatásnál az a lényeg, hogy mindezeket kerülni kell.

Nehéz megvalósítani az olyan könnyen kimondott életmódváltást, hiszen rohanunk, dolgozunk, termeljük a jövedelmet, gyereket nevelünk, és megpróbálunk megfelelni az elvárásoknak. Gyorsan bekapunk valamit, és rohanunk is tovább...

Úgy érzékelem, hogy mostanra polárissá vált a világ. Van, aki kicsit sem törődik az egészséges életmóddal, míg mások kis házi gazdaságot hoznak létre, otthoni farmon termelik maguknak a csírákat, zöldséget. Fókuszba került a természethez való visszacsatlakozás. Ha nem is visszük ilyen szintre a tudatosságot, annyit nem nehéz megtenni, hogy ne műanyag palackos ásványvizet igyunk, hanem legyen egy üvegpalack a táskánkban, a kocsinkban. 

Ne vegyünk fagyasztott, félkész ételeket, ne műanyagba csomagolt sajtot, felvágottat vásároljunk. A lágyított műanyagokban rengeteg xenoösztrogén van.

Ez a titokzatos xenoösztrogén úgy hangzik, mint valami új „Alien-szörny”.

Kicsit úgy is viselkedik… Van a szervezetünk által termelt saját ösztrogén, és vannak a veszélyes, idegen xenoösztrogének, amelyek teljesen bekötődnek az érzékelő receptorainkhoz. Kozmetikumokban, tisztítószerekben, élelmiszeradalékokban bukkannak fel, és becsapják a szervezetünket. Egyre több szervünkben kimutathatók a mikroműanyagok is, amelyek a vérárammal mindenhová eljutnak. 

Mennyire fér bele egy nőgyógyászati rutin laborvizsgálatba az ösztrogéndominancia kimutatása? 

Egy általános nőgyógyászati vizsgálatnak nem ez a fókusza, nem is tartozik bele a protokollba. A legtudatosabbak dietetikushoz is elmennek személyre szabott tanácsért. Egyre több nőgyógyász kolléga fogadja el a holisztikus szemléletet, hajlandó közösen gondolkodni erről, megoldást keresni. Azzal, hogy adunk egy progeszteron-túlsúlyos fogamzásgátló tablettát egy endometriózisos vagy vérzési zavarral küzdő nőnek, nyilván csak tünetileg kezeljük. Ez csak addig működik, amíg szedi a szert, és nem adtuk a kezébe a saját teste feletti tudatos döntéshozatal lehetőségét.

Elég a tüneteket észlelni, vagy laborvizsgálattal igazolni kell?

Egy jó anamnézis gyakorlatilag megfelel egy jó diagnózisnak. Ultrahanggal gyakran látjuk a méhnyálkahártya megvastagodását, a miómát, a polipot, az endometriózist is kimutatják a képalkotó eljárások. 

A laboratóriumi igazoláshoz két vérminta szükséges, a ciklus adott szakaszához alkalmazkodva. 

Férfiaknál is előfordulhat ösztrogéntúlsúly?

Náluk nem a progeszteron, hanem a tesztoszteron szintje csökken le. Ez esetben hangulati zavar, merevedési zavar, a nemi vágy zavara, elhízás jelentkezhet. Az ösztrogéndominancia valóban nem csak a nőket érinti. Hozzáteszem, a zsírsejtek férfiaknál és a nőknél is ösztrogént termelnek, amolyan perifériás ösztrogénraktárak. Így egy menopauzán átesett nő is lehet veszélyeztetett, ha nagyon túlsúlyos, és az elhízott férfi is. Náluk az ösztrogén-tesztoszteron egyensúly borulhat fel. 

Hogyan tudjuk megelőzni, kezelni a felborult egyensúlyt?

A fogyás mindenképp meghatározandó célként, mert akkor a perifériás ösztrogénraktárak kiürülnek. A mediterrán étrend is szerencsés választás: a halakban az Omega-3 zsírsavak jótékony hatásúak, a friss, nyers zöldségek napi fogyasztása pedig csökkenti a glikémiás indexet. A mozgásnak több támadáspontja is van. Egyrészt mérsékli az inzulintúlsúlyt, másrészt csökkenti az ösztrogéndominanciát és a stresszhormonok szintjét.

A hormonpótlás is szóba jöhet dedikált esetekben, tabletta, krém, kúp formájában, de vannak progeszteronszerű hatással bíró gyógynövények is, mint például a barátcserje, a jamgyökér, a maca. Ha nem műanyag palackos ásványvizet (főleg nem cukrozott, mesterséges színezékkel teli üdítőket), vákuumcsomagolt húsokat, sajtokat veszünk, hanem a pultnál papírba csomagoltatjuk az árut, már tettünk magunkért valamit. 

Kozmetikumainkat, tisztítószereinket is jól válogassuk meg. Kerüljük a ftalátok, parabének, peszticidek bevitelét!

A döntéshozóknak szánom azt a felvetést, hogy érdemes lenne néhány országhoz hasonlóan nálunk is jelezni az élelmiszereken, ha a hormonegyensúlyra ható termékeket tartalmaznak, akár egy leolvasható QR kóddal. Fontos, hogy legyenek választásaink, és a választásokhoz megfelelő tudásunk.

Magunkhoz kapcsolódva 

Valamikor az iskoláskor elején megtanuljuk, hogy rendszeresen feladatokkal kell megbirkóznunk. A feladatok elvégzése örömöt okoz, és azt is felismerjük, hogy elhanyagolásuk büntetést von maga után. Ahogy növekedünk, egyre több és bonyolultabb feladat vár ránk. Még nem töltjük be a tizedik életévünket, de már megszokjuk, hogy mindennap számtalan szempontból értékelik a teljesítményünket és a viselkedésünket, és az elvárásoknak meg is akarunk felelni. 

A megfelelő teljesítmény eléréséhez viszont az szükséges, hogy a feladatvégzés szempontjából nem hasznos érzéseket, benyomásokat és vágyakat figyelmen kívül hagyjuk, és a fontosabbnak tűnő tényezőket helyezzük előtérbe. Idővel megtanuljuk háttérbe szorítani a belső megélések színes világát, hogy előrébb jussunk, és megfelelően koncentrálhassunk a vizsgákra, a tanulmányi terveinkre. A felnőtt mindennapoknak pedig még inkább jellemzője lesz ez a fajta működés. 

Sokan mindössze a jó-rossz vagy kellemes-kellemetlen kifejezésekkel tudják leírni, mi is zajlik bennük. Rengeteg elzárt és feldolgozatlan élmény él bennünk, majd előlép a legerősebb, például az indokolatlannak tűnő szomorúság vagy düh. Akik ilyenkor tudatosan dolgozni kezdenek a saját érzelmeiken, először olyan érzésekkel és megélésekkel találkozhatnak, amelyek elárasztják és megijesztik őket. 

Az első hullámok után azonban azt tapasztalják, hogy az érzések kezelhetők, a megélések felismerhetők, a tapasztalatok pedig feldolgozhatók. 

Emma hamar nagymama lett, még bőven a nyugdíj előtt. Dolgozó nőként is időt szakított az unokákra. Saját édesanyjáról és nagymamájáról őrzött emlékei segítették, amikor buzgón sütött-főzött, míg az unokák nála voltak hétvégente. Mégis egy idő után azt érezte, hogy nincs kedve ezekhez a hétvégékhez. Kimerítették őt, s a várt elégedettség és boldogság helyett csak fáradtságot és időnkénti türelmetlensége miatt bűntudatot érzett. 

Mivel nagyon szeretett volna jó nagyszülő lenni, elhatározta, hogy átbeszéli ezeket a helyzeteket egy pszichológus barátnőjével. A beszélgetések során felismerte, hogy már a gyermekek megérkezése előtt feszültté vált, nem is igazán tudott rájuk hangolódni, tulajdonképpen nem tudta, mit kezdjen velük. Ezért abban reménykedett, hogy a jó falatok jókedvre hangolják a gyerekeket, s aztán majd maguktól eljátszanak, ő pedig legfeljebb sétálni viszi őket. Az unokák viszont egy idő után nyűgösek lettek, sokat elégedetlenkedtek, és ezen a finomságok sem segítettek. 

Emma tehetetlennek, csalódottnak és tanácstalannak érezte magát. Aztán a gyermeki nézőpontot is figyelembe véve rájött, hogy a konyhában sürgölődő, majd a süteményeket tukmáló édesanyja mintáját követi.

Eszébe jutott saját gyermeki énje, az a kislány, aki az anyja mellett magányos és tehetetlen volt.

 Ezután az unokákkal töltött időszakokban képes lett kialakítani azt a fajta jelenlétet, amelyben aktívan kapcsolódott nemcsak a saját érzéseihez, hanem a gyerekekhez is, és így már képes volt a kislányként mintául kapott gondoskodáson kívül mást is kínálni nekik.

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Párkapcsolatban 

Az együtt élő nagycsaládok és az egyént hagyományosan körülvevő közösségek visszaszorulásával megnőtt a párkapcsolat jelentősége, amelyben persze ugyanúgy jelentkezhetnek konfliktusok, mint minden más kapcsolatban. Ha egyéni működésünkben hajlamosak vagyunk arra, hogy az érzéseinket elutasítsuk, elnyomjuk, háttérbe szorítsuk, akkor nagy az esélye annak, hogy egy párkapcsolatban is ezt tegyük. Ha a társammal mindketten így működünk, akkor meglehet, hogy párként következetesen kerüljük a konfliktusokat, és hangsúlyozzuk azokat a tevékenységeket, amelyek nem okoznak összetűzést, ugyanakkor mindez azt eredményezi, hogy nem kapcsolódnunk össze, és sok esetben külön működünk. 

Közben lenyeljük a kellemetlen érzéseket, amelyek egyrészt idővel visszatérnek, másrészt óriási érzelmi távolságot idéznek elő. A párok másik része viszont folyton vitatkozik, de a valódi konfliktusok megvitatása helyett kerülőúton vív háborúkat egymással. Népszerű formája ennek a „Ki pakolta ki többször a mosogatógépet?” típusú vetélkedő. Ahelyett, hogy arról beszélnének, milyen érzelmeket élnek meg, hogyan hat ez rájuk, mi az, amitől azt éreznék, hogy fontosak a másiknak, hogy a másik szereti őket, hogy a társuk érti és látja őket. 

Az ilyen alapvető szükségletek betöltetlensége okozza azt a feszültséget, amely aztán tárgyat keresve komoly vitákat szül érthetetlennek tűnő apróságokból. 

A párok mindkét fenti esetben sokat gondolkodnak a kapcsolatukról, azonban nem a kapcsolatot jellemző helyzeteket kellene analizálniuk, és nem újabb együttélési szabályokat kellene rögzíteniük, hanem az egyes helyzetekben megélt érzéseikről lenne érdemes beszélgetniük. Egy kapcsolat csak akkor nevezhető élőnek, ha benne lényeges és hiteles dolgokat közlünk magunkról a másiknak. Ha csak az időjárásról beszélgetünk, akkor abból nem lesz érzelmi szinten is értelmezhető kapcsolat. A mély közlések könnyedén megszületnek egy ismerkedés elején, ám idővel ezeket hagyjuk kikopni, holott általuk lesz őszinte és erős a kötődés két ember között.

Szülőként 

A szülőség a felnőtt lét egyik legtöbb kihívást rejtő feladata. Nem könnyíti meg a dolgunkat az sem, hogy a gyermekneveléshez sokféle mítosz, elvárás és küldetés kapcsolódik. „A jó szülő mindig türelmes.” „Soha nem szabad felemelned a hangod, mert a kiabálástól sérül a gyermek lelke.” Vágyunk arra, hogy megfeleljünk ezeknek a kívánalmaknak, de közben az élet számos ponton közbeszól. Néha a kimerültségünk és a feszültségünk olyan mértékű, hogy elszakad a cérna, majd ennek következtében azt érezzük, hogy megint nem feleltünk meg a jó szülőség elvárásainak. 

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Ezért sokan arra a következtetésre jutnak, hogy a gyerekeikkel megélt kapcsolatban nincs helyük a nehéz érzéseknek. Sokakban fájdalmas gyermekkori emlékként él, hogy a saját szüleik türelmetlenek és elutasítók voltak velük. Van, aki úgy gondolja, ezáltal csak megedződött, de a többség inkább arra az elhatározásra jut, hogy soha nem lesz olyan, mint a szülei. A két ellentétes álláspont ugyanahhoz a csapdához vezet. Míg az első esetében az azonosulás, a második esetében pedig az ellenazonosulás lesz az, amely megakadályoz egy szülőt abban, hogy a jelen valóságát lássa, és arra reagáljon.

Amikor valaki úgy dönt, hogy „nem lesz olyan türelmetlen, elutasító vagy érdektelen, mint a szülei”, akkor egy-egy nehéz érzés (düh, harag, feszültség, unalom) megjelenése esetén elkezd ítélettel fordulni saját maga és a belső valósága felé. 

Úgy dönt, hogy a cél érdekében elnyomja az érzéseit, és felölti a türelmes és a kedves szülő álarcát. Lemond arról, hogy kapcsolódjon önmagához, mert úgy hiszi, ez az ára annak, hogy a gyermekéhez jó viszony fűzze. Az elnyomott érzéseket azonban nem lehet a végtelenségig benntartani. A kirobbanás pedig gyakran olyan intenzitású lesz, hogy még inkább megerősíti azt az elképzelést, amely szerint az indulatok veszélyesek. Ez az ördögi kör egészen addig fennmarad, érkezik a felismerés pillanata, vagyis amíg nem ismerjük fel, hogy nem az érzéseinket kell megváltoztatni vagy megszerelni. Valójában pont az érzéseinkkel és a valósággal való találkozás által születik meg a lehetőség, hogy szabadon döntsünk arról, hogy mit szeretnénk tenni. 

A hétéves Panka gyakran kiborult, ilyenkor az egész teste megmerevedett, csak sírt és kiabált, és úgy tűnt, hogy szinte semmi nem jut el hozzá az édesanyja, Timi szavaiból. Timi gyakran érezte úgy, hogy mindezt nem bírja tovább, és legszívesebben jól megrázta volna Pankát, hogy térjen észhez. Emiatt sokszor érzett bűntudatot, ami még inkább mélyítette a kétségbeesését. Egy darabig próbálkozott elnyomni magában a dühöt, és úgy tenni, mintha nem hatna rá a gyermek kiborulása. 

A gyereknevelési könyvekből tanult mondatokkal próbálta megnyugtatni a lányát: „Tudom, hogy ez most nehéz neked, megértem. Gyere, vegyél mély levegőt” – ismételgette a feszültségét elrejtve semleges hangon, ám a gyermeket ez nem nyugtatta meg. 

Egy idő után nem bírta tovább a kudarcot, és az addig elnyomott indulatai hatalmas erővel robbantak ki. Utólag nagyon szégyellte magát, és megfogadta, hogy soha többé nem engedi meg magának, hogy dühös legyen. 

A pszichológussal folytatott munka során megértette, hogy dühe és haragja, illetve a mögötte meghúzódó fájdalmas érzések (tehetetlenség, kétségbeesés, magány és csalódottság) nem az ellenségei. Amikor nem akarta egyből száműzni őket, hanem elkezdte kíváncsian és ítélkezésmentesen megfigyelni a nehéz érzéseit, azt is észrevette, hogy már nem olvad annyira egybe velük, hanem bizonyos távolságból tudja szemlélni őket. Először a terápiás helyzetben, majd később a kritikus szituációkban is észrevette, hogy a találkozás a valósággal lehetőséget nyújt neki arra, hogy az érzéseivel együtt szabadon döntsön. 

Nem volt többé szüksége arra, hogy magára erőltesse a nyugalmat, amikor a kislánya ismét kiborult, hanem megengedte magának, hogy észrevegye a düh érzését, és kicsit távolabbról szemlélve eldöntse, hogy mit szeretne tenni. Azt vette észre, hogy nem szeretné mindenáron lecsillapítani Pankát, hanem képes arra, hogy vele legyen a nehéz érzéseiben. A tanácsok helyett inkább ezt mondta neki: „Tudom, hogy ez most nehéz neked, de itt vagyok veled, biztonságban vagy.” Ez hozta el a megnyugvást és megkönnyebbülést mindkettőjük számára. 

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

Dan Buettner kék zónákról szóló könyvében számos kutatást idéz, amelyek igazolják, hogy a hívő emberek jellemzően egészségesebbek és boldogabb életet élnek, mint nem hívő társaik. Ennek sokféle oka van. Kevésbé hajlamosak káros viselkedésformák felvételére, és nagyobb valószínűséggel alakítanak ki egészséges szokásokat, tartanak rendszeres önvizsgálatot. Az elmélkedés, a szemlélődés, a meditáció stresszoldó hatással is bír. Mindez pedig megvalósulhat rendszeres imádság, szertartások és elcsendesülések által. 

Továbbá a hit kiegyensúlyozottá tesz, sok erőt ad a küzdelmesebb időkben, az ember önértékelése is pozitívabbá válik, hiszen a vallás bizakodó jövőképre ösztönöz, mindez pedig jótékony hatással van az egészségre. 

Annak, aki egy vallásos közösséghez tartozik, több a lehetősége arra is, hogy erősebb társadalmi kapcsolatokat alakítson ki, amelyek megtartó erővel bírnak. 

Amikor azt keressük, hogy mit tudunk átemelni a kék zónákban élők gyakorlatából a magunk életébe, számunkra elsősorban a zsidó–keresztény kultúrkörhöz kötődő tapasztalás szolgálhat mintául. Az áldás lelkületéről és szerepéről a mindennapjainkban dr. Varga Gyöngyi evangélikus lelkész-teológussal, dr. Varga Kapisztrán ferences szerzetessel és dr. Verő Tamás rabbival beszélgettünk. A japán kék zóna százéveseinek ettől egészen eltérő világképéről pedig dr. Korsós Zoltán biológus mesélt, aki három évet töltött Okinaván egyetemi professzorként. 

A kék zónák Földünk azon régiói, ahol különösen magas az idős – akár a száz évet is megélő –, jó egészségnek örvendő, boldog emberek aránya. Öt helyet találtak a világban – Szardínia hegyvidéki falvait, a Csendes-óceán déli részén fekvő Okinava-szigetet, a görögországi Ikaria szigetét, a Costa Rica-i Nicoya-félszigetet, a kaliforniai Loma Linda városát –, ahol az emberek a legtovább élnek. A kutatás során kirajzolódott egy, a kék zónákra jellemző mintázat.

A szardíniaiak és a nicoyaiak többsége katolikus, az ikariaiak ortodox keresztények, a Loma Linda-i kék zónában élők hetednapi adventisták. Az okinavaiak az ősi japán sintó vallás rjúkjúinak hívott irányzatát követik. Ez utóbbi számunkra kevésbé ismert, középpontjában az ősök és a szellemek tisztelete áll. Animista és sámánista gyökerekkel rendelkezik, a későbbiekben pedig hatást gyakorolt rá a buddhizmus, a konfucianizmus és a taoizmus is. 

A sintó leegyszerűsítve a természet istenítése. Azt tanítja, hogy a világon mindennek lelke van, amely bármiben – fa, rét, virág, szikla, víz, barlang – lakhat, amely a természettel szoros kapcsolatban áll. A természetet nem akarják meghódítani, leigázni, hanem alkalmazkodnak hozzá. Hitük szerint az ember nem elszigetelt, magányos lélek, hanem az örök folytonosság továbbvivője, az elődök és a leszármazottak közötti láncszem. Ebben a felfogásban egy közösséget alkotnak az élők, az ősök és a szellemek/istenek. 

Kultúrájukban nincsenek a szó klasszikus értelmében vett temetők, a Rjúkjú-szigeteken a sírok mindenfelé megtalálhatók – kertben, utcán –, hiszen őseik szelleme velük él. 

A család élő tagjai kijárnak ide, ételt és italt visznek magukkal, amelyeket felajánlanak az ősöknek. Ezt követően a család a sírhely előtt közösen elfogyasztja az ételt, beszélgetnek a halott szeretteikkel és szeretteikről. 

Rendkívüli módon nagyra tartják az időseket, jellemző rájuk a nemzedékek együttélése. Béke, elfogadás, tisztelet jellemzi emberi kapcsolataikat. Számukra nem létezik külön áldás, amelyet felsőbb hatalomhoz kötnének, hanem úgy vélik, mindenben van belőle egy kicsi. Mint a többi világvallás követőire, rájuk is érvényes, hogy pozitív, életigenlő szemléletet képviselnek. 

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Pixnio

Az áldás szüntelen dialógus 

A kék zónákban élő szépkorúak hisznek abban, hogy egy felsőbb erő gondot visel rájuk. A keresztényeknél ez az Istenbe vetett hitet jelenti, amelynek egyik kifejeződése az áldás. A kék zónák keresztény százévesei tudják, hogy az életben semmi sem természetes, minden ajándék, ezért értékelik, és hálát adnak az életükben megjelenő jóért, szépért, szeretetért. Jóakarattal fordulnak a másik ember felé. Ez az életszemlélet pedig valójában megegyezik az áldás „mechanizmusával”.

Az áldás a zsidó és a keresztény vallásokban központi helyet tölt be. Úgy határozhatnánk meg, hogy mindannak a jónak, igaznak és értékesnek az együttes mivolta, amely az emberi életet teljesebbé, boldogabbá, szebbé teszi. Az áldásnak több irányultsága is van. A legfontosabb, hogy Isten életet teremt, megáldja az embert, szeretetét ajándékozza neki, gondot visel rá, távlatot nyit, jövőt és reményt ad. 

Az ajándékul kapott áldásért az ember hálát ad, áldja és magasztalja Istent. Ugyanakkor az áldást tovább is adja, közvetíti a másik ember felé: a jó szót, a szép szót, a megértés és a jelenlét ajándékát. 

„Amikor a zsidó újévet ünnepeljük, mindenki eljön a templomba, még azok is, akik egyébként nem gyakorolják a vallást, vagy akár ateisták – mondja Verő Tamás rabbi. – Rós ha-sána az újév napja, amikor száz alkalommal fújjuk meg a sófárt, a kos szarvából készített kürtöt. Miért is százszor? Mivel a hagyomány azt tartja, hogy egy ember naponta százszor mond áldást. A mindennapi élet része: köszönetet mondunk az Örökkévalónak – már ébredéskor –, áldjuk őt, és az áldását kérjük népünkre. Ez az áldás átszövi mindennapi életünket. Mindenki, aki újévkor eljön a zsinagógába, és meghallgatja a százszor megfújt sófár hangját, azon a napon maga is részesedik ebben az áldásban. Ez egy olyan mély megtapasztalás, amelyet valamiképpen a nem hívők is éreznek, és fontos a számukra.” 

„Az áldás szüntelen dialógus. Az ember egyszer csak ráeszmél, hogy az Úristentől mit kap: az életet, a világot, mindent – hangsúlyozza Varga Kapisztrán ferences szerzetes. – Megérti, hogy mindez Isten áldása. Ebből a felismerésből fakad a hála, és megszületik benne az istenáldás. Áldja az Istent. Ez a felismerés pedig arra vezeti, hogy másokra is ezt az áldást kérje. Nemcsak az Isten és az ember, hanem az ember és az ember közötti kapcsolatokban is jelen van az áldás, mégpedig mindig dialógus formájában.” 

„A zsidó–keresztény hagyományban minden bizonnyal az áldás a legarchaikusabb rítus, a legősibb szentség” – mondja Varga Gyöngyi evangélikus lelkész-teológus. 

„Amíg a héber Szentírás, az Ószövetség az áldást valamifajta életminőségnek, értékességnek, az ember és a világ életét szebbé tevő – mondjuk úgy – „dolgok” tárházának tekinti, addig az Újszövetség eulogia (áldás) kifejezése a szóbeliség, a beszédaktus világában gyökerezik. Olyan szép, ahogyan ez a két megközelítés összeér: az áldás mint a minőségi létezés, amelyben a communio, a közösség úgy valósul meg, hogy a kommunikáció, a jól jót mondani is hangsúlyt kap.” 

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Láthatatlan hálózat 

„Az áldásokban nagyon erősen megjelenik, hogy ki mennyit és mit mond az Úristenről. Nemcsak szavakkal, hanem egész életével. Mennyire őszinte, hiteles, mennyire Isten jelenlétében él az ember. Szent Ferenc arról beszél, hogy vissza kell »adni« mindent Istennek. Ha valakinek a lelkületében jelen van a hála, az áldást mondani tudás, mert észreveszi, hogy mindaz ajándék, ami benne és körülötte jó, az az ember nem zárkózhat be magába.

Ez pedig a kapcsolatait is átformálja – emeli ki Kapisztrán atya. – Mit indítunk el? Mi indul ki belőlem, tőlem? Milyen hullámokat keltek magam körül? Ahogyan az emberekkel szemben viselkedem, olyan reakciókat kapok. Ha áldó hozzáállás indul ki tőlem, akkor azt adják, azt tükrözik nekem vissza. Az áldás Isten érintése. Mindig nagyon finoman jön, és nem múlik el nyomtalanul. Megérinti azt, aki az áldást kapja, de azt is, aki közvetíti azt.” 

„Ebből pedig egy láthatatlan hálózat születik. Az áldás az univerzum legerősebb kötőanyaga, a szeretet-irgalom-tér része – teszi hozzá Varga Gyöngyi. – Időről időre bejártam egy börtönbe női fogvatartottakkal beszélgetni. A legmaradandóbb, legmélyebb élmény mindig az volt, amikor a végén összekapcsolódtunk az áldás fogadásában. 

»Minden hájjal megkent« asszonyok voltak ők, de amikor a csoportos beszélgetés végén elérkezett ez a pillanat, mintha ott és akkor átminősültek volna »angyalokká«. 

Még azokat is, akiknek semmilyen kapcsolatuk nincs sem egyházi, sem vallási közösségekkel, titokzatos módon megérinti a Szent. A szavak teremtő ereje. Amikor ez az áldás célhoz ér, az mindig a gyógyulás pillanata is egyben. Ez az áldás legerősebb küldetése: a gyógyítás, a helyreállítás. Az áldás felemel, méltóságot ad, megerősít. 

Rendszeresen meg szoktam áldani a közértben a pénztárosokat, főleg este, amikor már elcsigázottak – egészíti ki a fentieket Varga Gyöngyi. – Ezek a hétköznapi találkozások talán egy percig sem tartanak, de már van néhány olyan szó, amit aznap hazavihet a másik ember. Ez is áldás. Ingyen kapjuk, ingyen is adjuk tovább. Annak pedig, aki aznap tényleg csak ezt a három jó szót tudja hazavinni, óriási ajándék.”

Közvetítés 

Amikor áldást mondunk valakire, közvetítők vagyunk. Nagyon szépen fejezik ezt ki az imádságok közben végzett kézmozdulatok. Míg az imában közvetlenül szólítjuk meg Istent, addig az áldásban van egy közvetettség. „Egy nagyon mély, belső bizalom áll amögött, amikor a kezemet kitárom, és Isten áldását kérem valakire. Azzal a meggyőződéssel teszem ezt, hogy hiszem, amit kérek, azt ő meg is teszi” – mondja a lelkésznő. 

A katolikus hagyományban, a régi római rítus szerint a pap, mielőtt áldást adott, kitárta karját, körkörös mozdulatot írt le, mintha a gyertya melegét szeretné az arcába vonni. Ezzel először maga felé vonta az áldást, szimbolizálva, hogy ő részesül először benne, majd ezt követően fordult a hívek felé, és áldotta meg őket. 

A zsidó hagyományban az ároni áldás kiosztásakor a rabbi a középső és gyűrűs ujja között rést formál. Ezen a résen, mint egy fénysugár halad át az Örökkévaló, az égi jelenlét. 

A papi közvetítés révén ő érinti meg az áldásban részesülőket. A péntek esti áldás alkalmával, közvetlenül a gyertyagyújtás után, a nők körkörös mozdulatokkal háromszor húzzák maguk felé a fényt, a melegséget, az áldást, majd eltakarják és behunyják a szemüket, amikor pedig pár pillanattal később kinyitják, már elérkezett a szombat. Péntek este, mikor az apa hazaér, a zsinagógában kapott áronita áldással megáldja a fiait is. 

„Soha nem felejtem el, amikor újmisésként a szülőfalumban az első misét bemutattam. Előtte a szüleimtől áldást kaptam. Ez nagyon szép: az életet adó Isten áldását adják azok, akiktől én a biológiai életemet kaptam” – emlékszik vissza Kapisztrán testvér. 

„Gyerekkoromban minden reggel a nagymamám indított iskolába – meséli Varga Gyöngyi. – Ültem a hokedlin, ő befonta a derékig érő hajamat, és amikor elkészültünk, maga elé fordított, és egy kis keresztet rajzolt a homlokomra. Gyerekként mélyen belém ivódott ez a »szertartás«. Nem tudom, hogy hogyan, de azokon a napokon, amikor ezt az áldást megkaptam, minden jobban ment. Sokszor egy ilyen homlokra rajzolt kereszt, vagy amikor szeretettel megsimogatjuk egy gyermek fejét, egy idős ember kézfejét, vagy megérintjük a másik vállát, már ez a szavak nélküli gesztus is az áldás egyik formája.” 

„Eljutottunk a szavaktól az érintésig, de még tovább tudunk lépni” – mondja Verő rabbi. 

„Ha csak odafigyelünk a másikra, ha jóakarattal vagyunk egymás iránt, ha jót kívánunk a másiknak, az már az Örökkévaló számára jóleső és áldott.” 

„Ezt bárki megteheti attól függetlenül, hogy hol tart, vagy egyáltalán elindult-e a hit útján.” 

„Az Úristen elköteleződik mellettünk – összegzi Varga Gyöngyi. – Megáldja a világot, s benne az embert. Mindannyian arra vagyunk hívva, hogy továbbadjuk az ő szeretetének erejét. Közvetítjük az áldását. Amikor üdvözöljük, köszöntjük egymást, valójában áldást kívánunk a másiknak. És ez a világ jövőjének egyetlen esélye: a jó szó és az igaz mozdulat a másik ember felé.” 

A cikk Bodnár Zita A kék zónák hosszú életet ígérő titkai című sorozatának részeként jelent meg, amelynek további részei itt érhetőek el.

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

A történet

Ádám (Vilmányi Benett) huszonéves fiatalember, aki birkapásztorként dolgozik. A film nyitóképei egyszerre juttatják eszünkbe a jó pásztor és a népmesei juhászlegény figuráját, ám Bernáth Szilárd filmje nem egy túlromantizált felemelkedést mutat be, hanem arra vállalkozik, hogy bepillantást engedjen abba a világba, amely a kimondatlan és elhallgatott valóság mögött húzódik.

A történetben sok minden nem azért marad kimondatlan, mert főhősünk nem akar beszélni. Ádám eleve nem tudja érthetően kifejezni magát, ugyanis dadog. Egész teste, nyaka megfeszül, ahogyan a szavakat igyekszik megformálni, és nézőként is hegyezni kell a fülünket, hogy a motyogó dadogásából kivegyük a lényeget, amelyben gyakran arra keresi a választ, hogy miként lehet kibírni ép ésszel mindazt, ami van. Mert ami van, az tényleg kibírhatatlannak látszik. Ádám rendőr édesapjával (Thuróczy Szabolcs) él együtt látszólagos nyugalomban, de szép lassan kibomlik, hogy a felszín alatt hatalmas feszültség dolgozik. Édesanyja még gyerekkorában öngyilkos lett, édesapja pedig bántalmazó alkoholista, aki korábban a testén és a lelkén is maradandó nyomokat hagyva verte, szidta és megalázta. Bár az apa már három éve tiszta, és látszik rajta az őszinte igyekezet, hogy jó ember és apa legyen, de minden rezdüléséből érezhető, hogy a lelke mélyén pusztító indulatok hullámoznak, ezért érdemes vigyázni vele. 

Ádám (művésznevén Larry) számára a zene jelenti a menedéket. Amikor rappel, elmúlik a valóság kifejezését megakadályozó dadogása, és a dühvel együtt utat találnak magunknak a szavak. Megismerkedik egy Csala Do nevű kazincbarcikai rapperrel, aki segít neki az egyik szövegét felvenni és feltölteni az internetre, Ádám még egy tehetségkutatóba is jelentkezik. A nyers és vad rap megtetszik az internet népének, őt pedig behívják a műsorba. A felkészülés azonban nem a technika vagy a mozgás finomítgatásáról szól, hanem arról, hogy a fiú egyáltalán képes legyen arra, hogy közönség előtt megfogalmazza azokat a sorokat, amelyek a fájdalmas múltjáról, a félelmeiről és a dühéről szólnak, de úgy, hogy közben elkerülje édesapja haragját.

Dadogó test, dadogó lélek

Beszédünk teremtő erő. A kimondott szó visszavonhatatlanul életre hívja a bennünk kavargó gondolatot, érzést, vágyat. Láthatóvá válunk általa önmagunk és a külvilág számára. Ennek megfelelően a beszédünkre is hatással van az önmagunkról alkotott képünk. Amikor – környezettől, helyzettől és jelenlévő személyektől függően – értékesnek éljük meg magunkat, akkor könnyebben, magabiztosabb hangon tudunk megszólalni. Ezzel ellentétben más helyzetekben, amikor bűntudat, elégtelenség, sikertelenség, kiszámíthatatlanság vagy egyéb nehéz fájdalmas érzés kísér bennünket, akkor a szóbeli megnyilvánulásaink is bizonytalanabbá, töredezettebbé válnak. 

Kép

Képkocka a filmből

Larry dadog. Mintha folyton küzdene önmagában és önmagával, amint a formálódó szót egyszerre akarja kivetni, de közben nem tudja elengedni. Ma a tudománynak még nincs egyértelmű válasza arra, hogy a dadogás pontosan miért alakul ki, mitől múlik el és milyen célt szolgál. Megtörik a beszéd, akaratlan ismétlésekkel tűzdelve. Érdemes az egyén szintjén vizsgálódni, hogy a beszédzavar mit üzen, miben gátolja, vagy akár miben segíti azt, aki dadog. Larry életéről sok mindent megtudunk. A családon belüli erőszak mellett nyomasztja apja alkoholizmusa és az anyja egykori végzetes tette, mindez azonban egészen más optikát kap az idő előrehaladtával. Az apa tagadja a korábbi, majd újra előtérbe kerülő agresszióját, és az anya gyengeségeként állítja be annak tragikus döntését. Larry minden bizonnyal egy életre megtanulja, hogy a szembeszegülés az apjával – életveszélyt jelent.

Nehezen tudjuk elképzelni, hogy az anya elvesztése után az apa érzékeny, megtartó, biztonságos közeget teremtett volna a félárvává vált, magányos fiú számára. A kukta fedele zárva, a nyomás folyamatosan nő. Úgy tűnik, nincs szó és nincs eszköz, amely megkönnyebbülést hozhatna. Larry folyamatos éberségben él és mérlegel, sohasem biztos abban, hogy mit mutathat meg abból, ami a lelkében zajlik. 

Egyszerre vetné ki magából a dühöt, a fájdalmat, a veszteséget, a vágyat, az űrt, a szenvedést, és fogja mindezeket vissza vasököllel, rettegve a meggondolatlan megkönnyebbülés következményétől. Dadog. Dadog a lelke és dadog a teste. 

Ha Larryt érteni akarjuk, akkor felfedezhetjük, hogy dadogása nemhogy nem betegség, hanem mélységes összhangban van mindazzal, amit átél. 

Egészségesen reagál az őt érő impulzusokra, védi magát, túlél. A birkák csendjében, a mező magányában és az éjszaka mindent elnyelő zajában feszültsége csillapodik. És rappel, azáltal pedig minden dühét és fájdalmát megéli. Hosszú, töredezettségmentes szavakba és mondatokba önti mindazt, amit addig nem tudott kimondani. A lélek és a szó új összhangra talál. A „kimondhatatlanul fáj” az „erre nincsen szó” vagy a „meg sem bírok szólalni” mondásaink is azt jelzik, hogy van az a fájdalom, amely megnémítja az embert. 

Saját közegünket is vizsgálhatjuk a fentiek szerint. Amikor ismeretségi körünkben találkozunk ezzel a jelenséggel, érdemes elgondolkodnunk azon, hogy miképpen tudnánk biztonságos és elfogadó közeget teremteni annak, akin látjuk, hogy nagy terheket cipel. Ezáltal is segítve azt, hogy kimondhassa mindazt, ami benne van, hogy megérthesse, megérezhesse: szabad ­lennie annak, ami van. 

Régi bűneink hosszú árnyéka 

Amikor az apa először meghallja a fia zenéjét, csalódottan sarkon fordul. Később hangot ad az érzéseinek, és számonkéri, hogy miért állít valótlanságokat. Olyan patthelyzet alakul ki, amely számos családban ismerős. 

Sokszor a fiatalok azok, akik rámutatnak egy, a családban lévő fájdalmas jelenségre, helyzetre, amelyről a szülők nem akarnak tudomást venni, vagy eleve nem tartják problematikusnak.

Az érintettek pedig kisvártatva a „Most akkor ki hazudik?” kérdéssel kezdődő fájdalmas játszma zsák­utcájában találhatják magukat. 

Kép

Képkocka a filmből

Vajon biztosan hazudik valaki? Nem derül ki. A vitás kérdésekre adott egyéni válaszok igazságát általában nehéz egyértelműen alátámasztani. Ekkor kerülnek a felek döntési helyzetbe: belevesznek a játszmába, amelyben a kapcsolatuk tovább sérül, esetleg véglegesen megromlik, vagy a mélyre ásnak, hogy megértsék történetüket és a másik történetét. 

Családjaink fontos feladata, hogy amikor a generációk különválnak egymástól, a családtagok újfajta egyensúlyt találjanak. Ennek előfeltétele, hogy legyenek a múltról közös történeteik, tapasztalataik. Rendszerszinten a felnövő nemzedék tagjai mondanak kritikát az idősebbekről. Tulajdonképpen így tesz Larry is. Elég erőssé válik ahhoz, hogy felvesse édesapjának, hogy az ő történetértelmezése számára nem elfogadható. Új szél kezd fújni, már nem a szülő irányítja egyedül a családi kapcsolatok alakulását. Mindezt egy szülőnek akkor különösen nehéz elfogadnia, ha azt éli meg, hogy a vele szemben felhozott vád igazságtalan, mi több, valótlan. Szülőként azonban érdemes arra törekedni, hogy az ilyen helyzetekben is elfoglaljuk az „idősebb és okosabb” pozícióját, megértve, hogy a gyerek (kortól függetlenül) üzenetet szeretne átadni. A célja minden bizonnyal nem az, hogy a szüleinek ártson, hanem sokkal inkább az, hogy egy valóságosabb kapcsolatot alakítson ki velük. 

Vajon mi történt volna akkor, ha Larry apja a fia zenéjét hallva, magába néz, és megérti a gyereke fájdalmát? 

A film minden bizonnyal más irányt vett volna. És ez az az irány, amelyet nem könnyű, de érdemes követni. Mindenképpen szükséges hozzá, hogy a szülő képes legyen meghallani a gyermeke által megfogalmazott üzeneteket, és belátni, hogy a cél nem a vita, hanem hogy létrejöhessen egy bensőséges érett, felnőtt kapcsolat szülő és gyermeke között. Ugyanakkor, ha a gyermeket elutasítják, és a szülőjétől nem kap gyógyírt a régi sebeire, lehetősége van a szülő „jóváhagyása” nélkül is elindulni egy fejlődési úton, amelynek célja a megbocsájtás. Mindezt elsősorban nem az anyjáért vagy az apjáért kell megtennie, hanem önmagáért, hogy szabadságot nyerjen.

Képkocka a filmből

„Ettől sem leszek ép?” 

A film egyik rendkívül fájdalmas jelenete egy gyülekezetben játszódik. Az édesapának a megtérés adta meg a lehetőséget az újrakezdéshez, illetve ahhoz, hogy letegye az italt, és kezelni tudja agresszióját. Fiát is elviszi a gyülekezetbe, abban reménykedve, hogy a hit világa talán neki is megváltást és gyógyulást hoz. A gyülekezet pásztora, Tamás igyekszik bevonni Larryt a közösségi alkalomba, és a maga eszközeivel szeretne segíteni neki. Egy megvallást mondat el vele, amelyben kifejezheti bűnbánatát és azt, hogy megbocsát az apjának. 

A lelkész szándéka jó, ugyanakkor ez a tette elhibázott, hiszen Larryben még forrnak az indulatok, szavai nem lehetnek őszinték. Ez nem segítség neki.

Vajon hányszor gondoljuk úgy, hogy tisztán látjuk a másik nehézségeit, annak okait, és azt is, hogy mit kellene tennie, hogy kikecmeregjen a nehézségek közül? Akár tudományosan alátámasztott, akár személyesen megélt igazságról legyen szó, kapcsolat és a másikra való mély hangolódás nélkül a tanácsaink jobb esetben mit sem érnek, rosszabb esetben újabb sebeket ejtenek. 

Mit tegyünk? Rejtsük el a már felismert igazságot a másik elől? Nem, hiszen léteznek megkérdőjelezhetetlen igazságok, amelyeket fontos kimondani. Azonban nem mindegy, hogy ezeket az igazságokat hogyan közöljük. Az igazság felismerése az egyén feladata és lehetősége, mi abban segíthetünk neki, hogy engedjük haladni a megismerés útján. Ennek megfelelően érdemes inkább kíváncsian szemlélni, hogy hol tart éppen, mi akadályozza, és mi segíti. 

A mélyben meghúzódó indítékokkal és motívumokkal érdemes foglalkozni. Az együttlét – amelyben a másik fájdalmában osztozunk – lesz az, amely mélyebb önreflexióra, önegyüttérzésre és önelfogadásra készteti őt. Ezek nélkül lehetetlen elindulni a valódi változás útján. Talán épp ez az ajándék az, amelyet Larry a film végén megkap, amikor Csala Dóval Budapest utcáin kéregetnek. Együtt nevetnek saját szerencsétlenségükön, és Larry megérzi, hogy bár az élet nehéz, nincs egyedül benne. 

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.
 

Mi az az algoretika?

Az algoretika fogalmát először Luigi Lombardi Vallauri olasz filozófus használta 2017-ben. Az ötlet lényege,hogy alkossunk egy etikai keretrendszert az algoritmusok és a mesterséges intelligencia működésének szabályozására. Például: hogyan biztosíthatjuk, hogy egy MI-alapú állásinterjú során az algoritmus ne legyen elfogult? Hogyan tudunk etikus döntéseket hozni, ha egy algoritmusnak egy önvezető autót kell irányítania veszélyhelyzetben? Az algoretika pontosan ilyen kérdésekkel foglalkozik.

Mára a Szentszék körül formálódott ki az egyik legfontosabb szellemi műhely, ahol az MI etikai problémáival foglalkoznak. Vincenzo Paglia érsek, a Pápai Életvédő Akadémia elnöke azzal magyarázta, hogy miért fontos az egyháznak az MI etikája, hogy a fejlesztés sokkal gyorsabban halad, mint a politikai folyamatok és a szabályozás. Ebben a témában Paolo Benanti ferences szerzetes és bioteka-szakértő írásaira érdemes figyelni. Benanti a Vatikán és az olasz kormány befolyásos tanácsadója, TED konferenciák népszerű előadója. Az algoretika fogalmát Benanti népszerűsítette és emelte át a Vatikán MI témájú állásfoglalásaiba. Szerinte az MI fejlesztése során alapvetően fontos az emberi méltóság, az igazságosság és a méltányosság biztosítása. Az algoretika tehát abban segít, hogy a fejlesztők olyan algoritmusokat építsenek, amik figyelembe veszik az emberi értékeket és erkölcsi szempontokat is.

Kép

Paolo Benanti – Forrás: Wikipedia

Mégis miért kell ezzel foglalkozni?

Az algoretika nemes elvárásait a mesterséges intelligencia fejlesztői nem tudták lefordítani a gyakorlat nyelvére. Ezt fogalmazta meg a minap a jeles vizionárius, Raul Gabriel, az Avvenire című olasz katolikus újságban. Szenvedélyes cikkében azt állítja, hogy az algoretika csupán egy jól hangzó bonmot, ami hét évvel ezelőtt még izgalmasnak tűnt, de ma már használhatatlan. Miért gondolja így? 

Gabriel szerint az algoritmusok, amiket a mesterséges intelligencia használ, nem működnek úgy, mint az emberek. Ők nem „érzik” az erkölcsöt; pusztán matematikai képletek alapján hoznak döntéseket. Az algoretika szép gondolat, de Gabriel úgy látja, az MI világa túlságosan bonyolult ahhoz, hogy egyszerű etikai szabályokkal irányítható legyen.

Az algoretika korlátai

Raul Gabriel az algoretikát egyfajta „etikai közlekedési lámpának” látja, ami a digitális világ hatalmas autópályáján próbál rendet tartani. Szerinte az algoritmusok már most is rendkívül összetettek, és folyamatosan változnak, így szinte lehetetlen egyetlen etikai szabályrendszerrel kordában tartani őket. 

A digitális világ tele van apró részletekkel – a közösségi média hírfolyamaitól a tőzsdei tranzakciókig –, és ezeket a részleteket nem lehet néhány egyszerű etikai szabállyal irányítani.

Ráadásul az algoritmusokban folyamatosan változtathatók a paraméterek, ezért Gabriel úgy véli, az algoretika inkább hangzatos elmélet, mint valódi megoldás. Mindez olyan, mintha megpróbálnánk egy hatalmas homokvihart néhány szélvédővel megállítani.

Ha nem algoretika, akkor mi?

Felvetődik a kérdés, hogy ha az algoretika csak szép illúzió, akkor mi lehet a valódi megoldás? Gabriel szerint a mesterséges intelligencia és az algoritmusok etikai kérdéseire nem az elméleti fogalmak adnak választ. Inkább konkrét lépésekre, technológiai fejlesztésekre és szigorú jogi szabályozásokra van szükség. Az MI világában az átláthatóság, a felelősségvállalás és az emberi értékek biztosítása a kulcs, ezekhez azonban olyan szabályok és törvények kellenek, amelyek alkalmazkodnak a valósághoz, és nem csak az etikáról szóló általános beszélgetéseket ismétlik.

Ferenc pápa számos alkalommal foglalkozott a mesterséges intelligencia etikai kérdéseivel, és többször hangsúlyozta, hogy az MI-nek az emberi méltóságot és közjót kell szolgálnia. 

A pápa álláspontja ebben a vitában az emberközpontú megközelítést támogatja, amely összhangban áll az algoretika elveivel. 

Ugyanakkor hangsúlyozza, hogy az MI fejlesztésének mindig tiszteletben kell tartania az emberi jogokat és értékeket.

Ferenc pápa szerint az MI fejlesztésében az etikus viselkedés azt jelenti, hogy az algoritmusok, adatelemzések és az MI által vezérelt döntések nem sérthetik az emberek méltóságát vagy szabadságát. A pápa úgy véli, hogy az MI-nél is szükség van egy etikai keretrendszerre, amely figyelembe veszi a társadalmi, gazdasági és környezeti hatásokat. A Vatikán támogatja az ilyen etikai alapelvek kidolgozását, és több fórumon is szót emel azért, hogy az MI-t a közjó szolgálatába állítsák.

A pápa állásfoglalásai tehát olyan elvekhez kapcsolódnak, amelyek a algoretika szellemiségéhez illeszkednek. Azonban a Ferenc pápa által hangoztatott gyakorlati megközelítés és a felelősségteljes fejlesztés hangsúlyozása egybecseng Raul Gabriel kritikájával is, miszerint az etikai szabályoknak tényleges hatást kell gyakorolniuk a technológiai fejlesztésekre, és nem csak elméleti kereteket kell alkotniuk.

Gyorsan változnak az idők

Az algoretika hét éve még izgalmas, új megközelítésnek tűnt a mesterséges intelligencia etikai kérdéseinek kezelésére. Ma azonban egyre többen érzik úgy, hogy az MI világa túlnőtt ezen a fogalmon. 

Gabriel szerint ideje, hogy elengedjük a hangzatos kifejezéseket és a valódi cselekvésre koncentráljunk. A mesterséges intelligencia megállíthatatlanul fejlődik, és az etikai kérdések megoldásához hatékonyabb eszközökre van szükségünk, mint egy hangzatos bonmot.

A párterápia célja mindenáron egybetartani a kapcsolatot. 

A párterápia kapcsolatterápia, célja, hogy a kapcsolatban résztvevő felek, a pár tagjai tudatosabb rálátást nyerjenek a közös életükre, és erre alapozva tudjanak döntést hozni. Ez a döntés lehet az is, hogy együtt maradnak, de néha, sok bántással járó kapcsolat esetében az az eredmény, hogy felelősen ki tudják mondani, hogy szakítanak, illetve elválnak. 

A kapcsolatterápia a kapcsolatért van, nem pedig a benne résztvevők lelki jóllétéért. 

Nem tudnám különválasztani a kettőt, hiszen egy működő kapcsolat kölcsönösen oda-vissza össze van zsinórozva, biztonságos és szeretettel teli, ami nagyon nagy mértékben hozzájárul a benne lévő felek testi-lelki jóllétéhez. A hangsúly a kapcsolat jól működő és problémás területein van, kevésbé az egyes felek egyéni élettörténetén, személyes tulajdonságain.

Az menjen párterápiára, akinek az önismerete rendben van. 

Sokat segít a párterápián, ha a felek önreflektívek, és tisztában vannak a saját állapotukkal, de a legszebb terápiás munkáim éppen azok, amelyekben a kliensek a párterápia hatására elkezdenek önmagukkal dolgozni, holott addig nem mélyedtek el az önismeretben. 

De így például végig kell gondolniuk, hogy mi a fontos számukra egy kapcsolatban, mi az, ami az életszemléletükből vagy értékeikből fakad, és mi az, ami csak külső elvárás. 

Fontos ugyanis, hogy csak olyat várjunk egymástól, ami valóban nekünk fontos. Lehet lényeges, mondjuk az ízléses teríték, ha számomra az hozzátartozik a vacsoraélményhez, de amiatt, hogy a nagymamám ne legyen szomorú, vagy mit szólnak a szomszédok, nem érdemes ragaszkodni hozzá. Ez is önismereti munka.

Párterápiára csak végszükség esetén megy az ember. 

Ha a családi autót csak akkor visszük szervizbe, amikor már totálkárosra törött, és nem nagyon van ép része, sokkal kisebb az esély arra, hogy össze lehet rakni. Tényleg vannak, akik az utolsó pillanatban jönnek, azzal, hogy „ez az utolsó esély, nem is nagyon hiszünk benne, de még egyszer megpróbáljuk a válóper előtt”. Amikor a kapcsolat egyben tartására vagy javítására irányuló szándék már szinte teljesen kiveszett, sokkal kisebb lesz a mozgásterünk, és csökkennek a lehetőségeink.  

A párterápiát nem lehet elég korán kezdeni. 

Az előző példánál maradva, ha az autómat letojja egy madár, nem érdemes rögtön rohanni a szervizbe, hogy mérjék be, mert károsíthatja a gyöngyházfényezést. Abból csak a szerelő fog profitálni, ha elhiteti velem, hogy újra kell fényezni elemenként négyszázezerért. Akkor érdemes párterápiába jönni, amikor úgy érezzük, hogy nehézséggel küzdünk, kipróbáltunk már néhány olyan dolgot, amelyek eszünkbe jutottak, de nem működtek, nem hoztak előrelépést – ugyanakkor szeretnénk a kapcsolatunkat erősebbé tenni. Ez a legjobb mozgatórugó. 

Ott végre megmondják, hogy nekem van igazam. 

Felelős kolléga ezt nem fogja megtenni. A döntőbíráskodás egy másik hivatás. 

A jó terápiában nem azt keressük, hogy kinek van igaza, és miben hibás a másik, hanem azt, hogy ki mivel járulhat hozzá a kapcsolathoz. 

Mindenki a maga portája előtt söpör, és együtt söpörnek a közös porta előtt. Szóval ne várjuk, hogy majd a terapeuta megmondja, hogy a párom nárcisztikus vagy borderline – bár ez manapság nagyon divatos –, és akkor én hátradőlhetek, hogy vele van baj, neki kell változnia. A párom megértéséhez a magam megértésén keresztül vezet az út. 

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

A párterapeuta majd megjavítja, meggyógyítja. 

Gyakran előfordul, hogy valaki azzal hív, hogy belezokog a telefonba: „Kérem, mentse meg a házasságunkat.” Ilyenkor elmondom, hogy nem én fogom megmenteni. A terapeuta nem szobafestő, akit elhívunk magunkhoz, hogy fesse ki a nappalit, hanem olyan szakember, aki abban segít, hogy megtanuljuk mi kifesteni azt a bizonyos „nappalit”. Teszi mindezt a kérdéseivel, az ötleteivel, a visszajelzéseivel, a feladataival, de a munkát a párkapcsolat tagjai végzik. 

Nem kellene először meghallgatni mindkét fél verzióját? 

Meg szokták kérdezni a telefonban, hogy rögtön együtt jöjjünk, ne inkább külön? Ezzel kapcsolatban vannak különböző szakmai hozzáállások, szeparált ülésnek hívják, amikor a pár tagjai külön-külön vesznek részt a terápián. Az én szemléletem az, hogy a kapcsolatterápia arra épül, hogy a résztvevő felek minél több dolgot meg tudjanak osztani egymással. Ebből fakad, hogy nem látom hozzáadott értéknek, ha külön-külön minél több mindent elmondanak a terapeutának, mert azzal a kapcsolatuk legfeljebb indirekt módon gazdagodik.  

Ott is csak jól összeveszünk, ráadásul egy idegen előtt. 

A párterápia elején az egyik legizgalmasabb tapasztalat, hogy sokszor az első, második, de legkésőbb a negyedik ülésen kimondják a kliensek: „Jé, ez nagyon hasonlít az otthonira, de mégis úgy tudunk egymással beszélgetni, ahogyan máshol nem.”  

Ezt egyrészt az teszi lehetővé, hogy van egy kívülálló. A barátaink ugyanis nagyon tudnak támogatni minket, néha az életünket mentik meg, de nekünk drukkolnak, és ezt nem rejtik véka alá. 

A terapeuta nem érdekelt senkinek a megerősítésében, nem fél a vitától, mert ezzel dolgozik mindennap. A párok számára általában ijesztő, hogy már megint veszekszenek. 

A szóváltás általában nem válik be, de mégis tekinthető egyfajta megoldási kísérletnek. A terápián a harmadik, negyedik pengeváltásig hagyom is, hogy a felek összevesszenek, ezt fontosnak is tartom, hiszen így tudom őket megkérni, hogy nézzünk rá arra, ami most megmutatkozott, hogy mi vezet a vitatkozáshoz, és hol lehet leállítani. Az egyik legalapvetőbb lélektani szükségletünk ugyanis, hogy mi irányítsuk a dolgokat. A veszekedés általában kontrollvesztett állapot, ezért is ijesztő. 

Azért van két terapeuta egy párkapcsolati ülésen, mert így dupla pénzt lehet elkérni. 

A legfelkészültebb terapeuta is kibillenthető a saját életének tapasztalatai mentén. Ott ül egy pár velem szemben, és az egyikőjük mondjuk, nagyon elkezd hasonlítani az édesanyámra. Ha nekem jó kapcsolatom van az édesanyámmal, ő rögtön rokonszenves lesz, a másik pedig kicsit fura. Ha ketten vagyunk, tudjuk egymást csillapítani, emlékeztetni, kiegyensúlyozni. 

A pár is gyakran érzi, hogy egyikünk jobban érti valamelyikük szempontjait. A két terapeuta tehát segít a kiegyensúlyozott kívülállás megtartásában, de a rutinosak egyedül is megküzdenek ezzel. Mióta kiképző vagyok, egyedül dolgozom, de előtte tizenöt évig én is párban üléseztem, sőt, az alapítványunknál terápiás teamben dolgozunk, négyen vagyunk, ketten beszélgetnek a párral, ketten pedig kívülről figyelik őket.  

Az asszony amúgy is olyan pletykás, kiteregeti majd a szennyest. 

A kapcsolatterápia is egy kapcsolat a pár és a terapeuta vagy terapeuták között, amelynek az alapja a bizalom. 

Akkor tudom elmesélni a számomra nehéz, fájdalmas, szégyenteli történeteket, ha nagyon tudok bízni a másikban. Ez gyakran két, három, akár négy találkozás eredménye.

A kliensek általában ügyesek ebben, ha van három nehéz témájuk, mondjuk egy tízes skálán egy hármas szintű, egy hetes meg egy kilences, akkor nem a kilencessel kezdik, hanem megkínálnak bennünket a hármas szintű nehézséggel vagy fájdalmas történettel, és figyelik, hogyan reagálunk. Ha megtapasztalják, hogy ennek helye van, elfogadjuk, segítünk a megértésében, akkor elő merik húzni a hetest, és ha ott is megélik mindezt, akkor a kilencest. 

Természetes, hogy a pár tagjai különböző motivációkkal vesznek részt a terápián: az egyik nagyon akarja, a másik ódzkodik, az egyik közlékeny, a másik visszafogott. Amikor a kevésbé motivált fél is megérzi, hogy itt tényleg kíváncsiak az ő szempontjaira, meghallgatják, kivárják, amíg azt megfogalmazza, akkor is, ha ő nem a szavak embere, akkor általában kedvet kap az egészhez.  

Hosszú hónapok múlva derül ki, hogy a terapeuta és a pár nem kompatibilis. 

A kapcsolatterápia a dolgok nyílt kimondására épül. Ebben segítjük a klienseket, és mi magunk is nyíltan vállaljuk, hogy hogyan vagyunk jelen. Van olyan etikai szabály, amely szerint nem helyes olyan klienst vállalni, aki hasonló problémával küzd, mint a terapeuta. Például, ha a pár azzal jön hozzám, hogy egyikőjük édesanyja napi szinten beavatkozik az életükbe, és az én anyósomnak is kulcsa van a lakásomhoz… Az ilyesmit el kell mondanom a párnak, hogy érezzék, ez tényleg az én korlátom, és nem az övék. A párok ugyanis ilyenkor elkezdhetnek fantáziálni, hogy „mi biztos menthetetlenek vagyunk”, vagy „ellenszenvesek voltunk neki”. 

Kötelező, hogy a terapeutának jól működjön az önismerete és az önreflexiója. Ha például egy eset kapcsán valami ellentétes az értékren­demmel, akkor abban nem segíthetek, mert a pár érezni fogja a megítélésem. 

Ha számomra terapeutaként elfogadhatatlan a házastársi kapcsolatban a szexuális kizárólagosság megszegése, akkor ne vállaljak hűtlenségi krízissel küzdő párokat, mert ítélkezni fogok felettük, az pedig nem az én dolgom. 

Előfordul az is, hogy a pár érzi azt, hogy a már említett bizalom nem épül ki a terapeutával. Ezt is ki kell mondani. A legfelkészültebb, legtapasztaltabb, legjobb sajtójú kollégák sem tudnak mindenkinek segíteni. Nekem körülbelül hetvenöt százalékos a rátám, ez jónak számít a pszichoterápiában.  

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

Szakmai életrajzában szerepel a szó: medievista. Amikor én egyetemre jártam, a medievistákat magunk között középkorászoknak hívtuk. Miért, mivel ejtette rabul a középkor annyira, hogy életének nagy részét a középkori irodalom- és művelődéstörténet, ezen belül a magyarországi korai írásbeliség kutatásának szentelte?

Visegrádi vagyok, a királyi palota tövében laktunk egy varázslatos régi házban, ami a palota romjaira épült. Akkoriban az erdészet két szolgálati lakása volt benne. Édesapám erdőmérnök, később a Pilisi Parkerdő igazgatója volt – így kerültünk 1950-ben oda. Én egyéves voltam. A ház ma már a Mátyás Király Múzeum része, veteményeskertünk a palotakert. Gyerekként magunkénak éreztük a romokat, rengeteget ugráltunk a falak tetején, minden zegét-zugát ismertük. Tízéves lehettem, amikor a Szakál Ernő által rekonstruált oroszlános kutat felavatták. Óriási szenzáció volt, a földből kiásott oroszlánok és egyéb vörösmárvány töredékek alapján faragták ki a ma is látható kutat, amelynek eredeti darabjait a kőtárban őrzik. 

Amikor legkisebb öcsénk is iskolába ment, édesanyánk állást vállalt a szomszédban levő múzeumban mint könyvtáros és idegenvezető. Ettől kezdve szinte minden fontos lelettel találkoztunk, a dunai kotrásból előkerült, vastag kavicsréteggel bevont kardtól kezdve középkori szemétdombból kiásott velencei üvegpohár-töredékekig. Különleges élmény volt látni, ahogy ezek az egykor pompás darabok Tavas Imre kezén a restaurátorműhelyben újjászülettek. Talán így kezdődött. 

Érettségi után magyar–latin szakra jelentkeztem az ELTE-n, a művészettörténet felé igyekeztem, ami akkor B-szak volt, és csak másodévtől lehetett felvenni. Mire oda jutottam, már egyik szakomat sem akartam elengedni, és ekkor lettem Eötvös-kollégista is. 

A kollégiumba meg lehetett hívni külső előadókat, így kérték fel latinos hallgató társaim a kiváló középkorász Mezey Lászlót, akivel egy éven keresztül elemeztük az egyik legjelentősebb nyelvemlékünket, az Érdy-kódexet. 

Ezen az egyetlen magyar nyelvű kódexen keresztül elképzelhetetlenül gazdag képet kaptunk a középkorról! Ő, látva a lelkesedésünket, néhány év alatt komplex képzési tervet dolgozott ki, amelynek célja egyrészt az utánpótlás-nevelés volt budapesti kézirat- és nyomtatványtárak számára, másrészt egy új forrásterület feltárásába készült belevágni, s ehhez készített fel munkatársakat. A középpontban a középkori írásbeli kultúra állt, amibe minden beletartozott Szent Ágostontól a középkori egyetemekig, kodikológia, paleográfia, liturgika, nyomdászattörténet, zenetörténet stb. Sokoldalú műveltségéből szinte mindenre futotta, de rendszeresen meghívott kiváló szakembereket is. Szemináriumainak hallgatói közül mindenkit álláshoz juttatott. Az egyetem után kilenc hónapig Párizsban voltam, három hónapig pedig a gothai Forschungsbibliothekban dolgozhattam. 

Mire hazaértem, Mezey László a kollégiumban – az ELTE és az Akadémia támogatásával – megalapította a Fragmenta Codicum kutatócsoportot, és megkérdezett, hogy nem lennék-e ott segédmunkatárs. Boldogan elfogadtam, s végül egész munkás életemben ez lett a fő munkahelyem. A pályázati pénzből támogatott kutatócsoport idén ünnepli fennállásának 50. évfordulóját.

A könyvnyomtatás elterjedése előtt csak kézzel írott könyvek, kódexek léteztek. Mekkora lehetett a középkori Magyar Királyság kódexállománya méretben és jelentőségben? 

Mezey László 1978-ban hozzávetőlegesen 55 000-re becsülte a középkori magyarországi kódexállományt, amelynek néhány százaléka maradt fenn csupán napjainkra, ennek is nagyobb része külföldön. Ha a kőből épült visegrádi palota el tudott tűnni szinte nyomtalanul, mennyivel kevésbé tudtak ellenállni a háborúknak, tűzvészeknek a könyvek! A pusztulás persze nem volt egyenletes. A törökök elől Észak-Magyarországra menekülő domonkos és klarissza apácák például magyar nyelvű kódexeiket drága kincsként őrizték, míg az esztergomi kanonokok már csak nyomtatott könyveket menekítettek magukkal Nagyszombatba. Középkori könyvkultúránk tehát forrásokban kimondottan szegény, Mezey László ezen kívánt segíteni a nyomtatott könyvek kötéstábláin fennmaradt kódextöredékek feltárásával. A használatból kikerült, sérült kódexeket ugyanis szívesen használták fel nyomtatott könyvek bekötésére. 

A kódexek pergamenlapjai általában ingyen álltak a könyvkötők rendelkezésére, és elnyűhetetlenek voltak. Ma könyvtáraink és levéltáraink régi gyűjteményeiben nagyon sok ilyen töredékbe kötött könyv és akta található, mi ezeket kezdtük rendszeresen kutatni és feldolgozni.

Nagy gondot fordítottunk arra, hogy megállapítsuk, vajon itthon kötötték-e be a hordozókönyvet egy hazai használatú kódex lapjaiba, vagy már bekötve érkezett a könyv Magyarországra. Legalább kétezer töredéket dolgozott fel kutatócsoportunk, köztük jó néhány kiemelkedő, nemzetközi jelentőségű darabot, és sok száz hazai eredetű, vagy legalábbis a középkori Magyarországon használt kódex fennmaradt lapjait. 

Az elmúlt 50 év alatt nagyon sokat változott a kutatás módszere. Kezdetben nagy felkészültséget igényelt magának a szövegnek az azonosítása, a szerző, a mű és a pontos szöveghely megtalálása. Ma ez általában néhány kattintás az interneten. 50 évvel ezelőtt Európában nem sokan foglalkoztak töredékkutatással, a nagy kódexállománnyal rendelkező országokban csak a korai töredékek voltak érdekesek, rajtunk kívül leginkább az ugyancsak forrásszegény skandináv államokban volt hagyománya. Mára számtalan kitűnő töredék-adatbázis működik szerte Európában, sok százezer töredék van mindenfelé, amit apródonként regisztrálnak. Mi továbbra is gondosan számba veszünk minden adatot, amivel egy-egy töredéket a Magyar Királyság könyvkultúrájához lehet kapcsolni. 

Kép

Fotó: Katona László

Melyik volt az első saját, emlékezetes kutatási témája?

A töredékkutatással az ember rögtön mélyvízbe kerül, minden töredék kisebb nagyobb felfedezés, önálló kutatási feladat. Volt, amin több hétig dolgoztunk. A legkülönbözőbb korú és műfajú fragmentumok mentek át a kezünkön a teológiától a filozófián, a szentek életrajzain, a prédikációkon, az orvosi és jogi töredékeken keresztül a liturgiáig. Az írás, a hangjegyek és a díszítés alapján lehet korhoz és sokszor helyhez is kötni a töredékeket. Sok hazai és külföldi kollégával dolgoztunk kezdettől fogva együtt. A töredékekről a hosszú feldolgozó munka eredményeképpen rövid, féloldalas katalógusleírás készült, ami csak a szakember számára fejezi ki a belefektetett munkát. Fontos volt, hogy elkezdjünk önállóan is publikálni. Az első tanulmányomat az „Ad terrorem omnium” kezdetű középkori vágánsénekről írtam, amit egy néhány lapos töredék-kódex végén találtam. 

Egy 12. század végi francia költőnek a gazdagok elleni indulatokkal teli verse ez, amelyet a 14. században jegyezhetett be egy külföldet járt magyar egy ferences kódexbe. Eszerint a műfaj 100 évvel korábban ismert volt már nálunk, mint azt eddig bizonyítani lehetett. 

Jó szívvel emlékszem a nyomozás örömére. Nemrég megkeresett valaki a verssel kapcsolatban, és újra olvasva el is csodálkoztam, hogy milyen kiérlelt volt ez az 1976-os cikk, ma már nem jut ennyi idő egy rövid tanulmányra. 

Hogyan követték egymást a nagyobb kutatási témái, mennyire vonzotta egyik a másikat? 

Az egyetemi doktori disszertációmat a Mezey-szemináriumon alaposan kivesézett Érdy-kódexből írtam, ami egy középkorvégi hatalmas magyar nyelvű prédikáció- és legendagyűjtemény. Ez több irányba is elindított: egyrészt általában a nyelvemlékek felé, másrészt a latin nyelvű prédikáció- és legendairodalom felé, de a tudományos népszerűsítés irányába is. Ugyanakkor mindig fontosak maradtak a konkrét kódexek és maga az írás mint a szöveg hordozója, ami nagyon érzékenyen magán viseli a kor jegyeit. Irodalomtörténeti szempontból az írásbeliség és szóbeliség, valamint a magyar nyelvűség és latinitás összetett viszonyrendszere érdekelt elsősorban. Közben sokfelé hívtak tanítani, ennek többször is egy-egy tankönyv lett a vége.

1984-ben, Mezey László tragikus halála után Vizkelety András, a kiváló germanista és kódexkutató vette át a kutatócsoport irányítását. Ekkor éppen az egész középkori magyarországi könyvkultúrát átfogó kódexkiállítás előkészítésén és katalógusán dolgozott, amely 1985-ben nyílt meg az Országos Széchényi Könyvtárban. A munkába engem is bevont, ami óriási lehetőség volt a teljes Magyarországhoz köthető kódexanyag megismerésére. Ő a csoport kutatási területét kiterjesztette a kódexekre és kódexgyűjteményekre is. 

A másik ilyen ajándékcsomagot az ELTE-től kaptam: Tarnai Andor felkért, hogy készítsek egy nagy szöveggyűjteményt a középkori latin- és magyar nyelvű irodalomból. Nagy munka volt és nagy személyes nyereség, hogy rendszeresen elolvashattam a teljes középkori irodalmat. 

A Zeneakadémián frissen alakult egyházzenei szakra Dobszay László hívott meg, hogy tanítsak liturgikus latint, ez emberileg volt nagy élmény. A hallgatóknak írtam egy liturgikus latin nyelvkönyvet, és sok ismeretlen jön hozzám még mostanában is, hogy „belőlem” tanult vagy tanul. 

1985-ben indította el ugyancsak az ELTE-n Benkő Loránd a Régi Magyar Kódexek sorozatot, a nyelvemlékek szövegkiadását fotómásolattal és egy alapos bevezetővel. Ez nyelvészeti vállalkozás, most a 33. kötetnél tart, de mint kodikológus és irodalmár sok kötetben közreműködhettem.

2000-ben a kutatócsoport Monok István, az akkori főigazgató meghívására az Eötvös Kollégiumból átköltözött a Széchényi Könyvtárba, a legnagyobb hazai gyűjtemény közepébe. Ez a helyzet ideális volt. Itt megírhattam vele a Könyvkultúra Magyarországon a kezdetektől 1800-ig c. könyvtörténeti összefoglalás középkori részét, és egy nagyszabású nyelvemlék kiállítás kurátora lehettem 2009-ben („Látjátok feleim…” Magyar nyelvemlékek a kezdetektől a 16. század elejéig). 

Kép

Fotó: Katona László

Fő kutatási témája a prédikációirodalom lett. Milyen kulturális gazdagságra bukkant ennek a műfajnak az emlékei között?

A latin nyelvű magas kultúrát ez kötötte össze az anyanyelvű laikus kultúrával. A 13. századtól, az egyetemek és a koldulórendek megszületésével teljesen átalakult a műfaj, gondosan megszerkesztett latin beszédvázlatok alapján prédikáltak latinul és népnyelven is. Sok százezer beszéd maradt fenn vaskos prédikációs kötetekben, amelyeknek az eredetije kezdetben a nagy egyetemi központokban készült, de néhány év alatt a két prédikáló rend közvetítésével eljutottak Európa legszélső határaiig, így hozzánk is. Viszonylag rövid idő alatt itt is születtek eredeti beszédek. A Középkori prédikációirodalmunk történetéből című könyvemben Szent Gellérttől a 14. század elejéig dolgoztam fel a hazai forrásokat. Fontos megjegyezni, hogy korai nyelvemlékeink éppen a prédikáció műfajához kapcsolódva, a latin és a népnyelv találkozási pontján jelennek meg. 

A Halotti beszéd maga egy rövid prédikáció, az Ómagyar Mária-siralom egy prédikációs kötet vendégszövege, kitűnő illusztrációs anyag a húsvéti ünnepkörhöz, a Gyulafehérvári Sorok pedig maguk is rövid prédikációvázlatok. 

Sok egyéb mellett mintegy tíz évig dolgoztunk az Esztergomi Főszékesegyházi Könyvtár és az Érseki Simor Könyvtár kódexkatalógusán, amelynek magyar változata 2021-ben, a német pedig 2022-ben jelent meg a Fragmenta et Codices sorozatunk VII-A és B köteteként. 

Említette, hogy az egyetem után két nyugati tanulmányutat is tehetett, ami akkoriban nagy és ritka lehetőségnek számított. Később is tudott nemzetközi szakmai kapcsolatokat építeni?

A kódexeknek hála sokat kutathattam nagy európai gyűjteményekben, sok nemzetközi konferencián vettem részt, több nemzetközi társaság tagja vagyok, a nemzetközi tudományos kapcsolatok és barátságok nagyon sokat jelentettek a pályám során. De ugyanezt elmondhatom a hazai munkásságomról is: mindig meleg, baráti közegben dolgoztam szűkebb és egészen tág körben is, kölcsönösen segítve egymást szakmailag és emberileg is. A tanítványaimra is így emlékezem, a régiekkel máig kapcsolatban vagyok.

A szélesebb közönség idén ismerte meg a nevét, a legrangosabbnak tekintett Széchenyi-díj átvételekor. A tudományos életnek viszont eddig is meghatározó szereplője volt, és több kitüntetésben is részesült már.

Több magas szakmai elismerést kaptam, de a legjobban talán a „Mestereknek gyengyének” című tanulmánykötetnek örültem, amit a 70. születésnapomra készítettek kollégáim. A köszöntő kötetek többségével szemben ez a könyv nem „vegyes felvágott”, hanem nagyon színvonalas középkori forrástanulmányokat tartalmaz 50 kollégám, egykori tanítványom, barátom tollából. Minden tanulmány közvetlenül érinti azt, amivel valaha foglalkoztam, és amiről itt derült ki számomra, hogy a sokfélesége ellenére mégis mennyire egy irányba mutat.

Hagiográfia – ez a szó is meghatározó a szakmai életútján, de többnyire ismeretlen a hétköznapi emberek számára. A hagiográfiai irodalom a szentek életét, legendáit feldolgozó írások összessége. Miért fontos ezeknek a kutatása, feltárása?

A szentek ünnepeit az átlagember ma névnapként üli meg, de ezek egyházi ünnepek, amelyek átfogják az egész egyházi évet Szent Andrástól Szent Katalinig. A szentek példaképei, tanítói és segítői az imádkozó embernek. 

A középkorban az év napjait az ünnepekről nevezték el (Szent András napja, Gyümölcsoltó Boldogasszony napja), a templomok a védőszent tulajdonát képezték és nevét viselték; a liturgikus és prédikációs könyvek fele, a legendáriumok egésze a szentekről szólt. Freskók, táblaképek szobrok formájában mindenütt jelen voltak. Aki a középkorral foglalkozik, az a szentek közelségében él.

A középkorban a szentek életrajzainak legnépszerűbb gyűjteménye volt Jacobus de Voragine Legenda aureája, vagyis Arany Legendája. Ez volt a középkori magyar nyelvű legendáknak is a legfontosabb forrása. Hiányát éreztem, hogy ma magyarul nem hozzáférhető, ezért Déri Balázzsal és több kedves kollégámmal, tanítványommal gazdag válogatást készítettünk belőle 1990-ben. Hasonlóan fontos és örömteli munka volt – bár elsősorban Klaniczay Gábor érdeme – a Legendák és csodák: Szentek a magyar középkorból második kötete 2001-ből. Ez az ismert szentek magyarul korábban elérhetetlen legendái és csodái mellett több kevésbé ismert szent (például Szalóme, Kinga, Árpád-házi ifjabb Szent Erzsébet) legendáját is tartalmazza. 

Az egyik legkedvesebb munkám a Szent László királyról szóló középkori prédikációk felkutatása, átírása és lefordítása volt. Az írástudatlan emberekhez a szentek legendái a prédikációkon keresztül jutottak el. László királyról 22 beszédet sikerült összegyűjteni a 13. századtól a 16. század elejéig. A gyűjtemény egyszerre mutatja be a prédikáció műfajának és Szent László kultuszának alakulását a századok során. Horváth Zoltán György a 2008-ban megjelent kötetet saját fotóival, Szent László-freskók részleteivel, mintegy 250 képpel illusztrálta.

Kép

Kép: Katona László

Nemrég az Ómagyar Mária-siralomról tartott rádióelőadást. Hogyan lehet egyszerűen, közérthetően közelebb hozni a régi nyelvemlékeket a hétköznapi emberekhez?

A leghíresebb nyelvemlékeknek, a Tihanyi Alapítólevélnek, a Halotti beszédnek vagy az Ómagyar Mária-siralomnak, máig nagy vonzereje van. Tanultak, hallottak róluk az emberek, és nagyon szívesen megnézik eredetiben. Ezért fontosak a kiállítások, ahol elcsodálkoznak, hogy milyen pici a Leuveni kódex, elfér a prédikáló szerzetes tenyerében, és milyen óriási a középen összevarrt Alapítólevél, amelyen a valóságban ki lehet silabizálni a magyar szavakat. Egyszeriben valóságossá válnak, megidézik a kort, és a többi nyelvemlék iránt is érdeklődést keltenek. Fontosak a népszerűsítő, a laikus olvasó számára is érthető átiratok, a fakszimilék, amiket maguk is böngészhetnek, és az alkalomhoz kötött, népszerűsítő előadások.

Az Országos Széchényi Könyvtár nyelvemlék-honlapján számos magyar nyelvemlék digitális másolata és kiadása elérhető bőséges szakirodalommal. De az első lépést talán mégis a jó magyartanároknak kell megtenniük. 

Búcsúzóul szeretném felhívni a kepmas.hu olvasóinak figyelmét arra, hogy kutatócsoportunk alapításának 50. évfordulója alkalmából 2025-ben átfogó kiállítás nyílik az Országos Széchényi Könyvtárban Kódexből töredék, töredékből kódex: Könyvkultúra a középkori Magyarországon címmel. A legfontosabb latin és magyar nyelvű kódexek mellett bemutatjuk a kódextöredékeket is, mintegy illusztrálva, hogy könyvkultúránk jobb megismeréséhez mivel járult hozzá a töredékkutatás. A kutatócsoportot nyugdíjba menetelem óta Sarbak Gábor kollégám vezeti, vele és Lauf Judittal a kezdet kezdetétől együtt dolgoztunk, a folytatás pedig fiatalabb kollégáink kezében van. 

Tőtős Áronnak már általános iskolában, ötödikesként megtetszett a történelem. Bár később az is megfordult a fejében, hogy lelkészi pályára lép, végül kitartott eredeti elképzelése mellett, és amikor egyetemi tanulmányokról kellett dönteni, a Nagyváradi Egyetem történelem szakára jelentkezett. Tudatosan járta végig a felsőoktatás lépcsőfokait, most éppen a doktori védésére készül. Elmondása szerint mindig kíváncsi természetű volt, talán ezért is vonzotta annyira a tudományos kutatási munka. Társadalomtörténettel foglalkozik, a társadalmi folyamatok, a gazdasági viszonyok, a kulturális aspektusok, az emberi kapcsolatok és a mindennapok történetei érdeklik.

Nagyvárad lett az egyetemvárosa, majd a lakóhelye

Mehetett volna Kolozsvárra vagy Debrecenbe is egyetemre, hiszen szülővárosától, Szilágysomlyótól egyik sincs túl messze, ő mégis Nagyvárad mellett döntött. „Kacérkodtam ugyan a gondolattal, hogy Kolozsváron legyek egyetemista, az élet végül úgy hozta, hogy nagyváradi diák lettem. Ennek egyik oka a családunk anyagi helyzete volt, édesanyám ugyanis hitelt vett fel azért, hogy én tanulhassak. A másik szempont kevésbé volt tudatos az elején, de végül a javamra vált, mivel én románul végeztem el a történelem szakot. 

Eleinte nehéz volt megtanulni a szaknyelvet, de így megismerkedhettem a román történetírással és mentalitással. 

Közben bennem volt végig, hogy a magyar történelmet is meg kell tanulni, ezért a Debreceni és a Miskolci Egyetemen is eltöltöttem egy-egy tanévet Erasmus és Magyarország Minisztériumi Ösztöndíj révén. Ezzel gyakorlatilag bepótoltam mindent, ami a magyar történetírást illeti” – meséli Áron.   

Miután befejezte az alapképzést, elkezdett tanárként dolgozni a Nagyvárad környéki településeken, ezáltal anyagilag is saját lábra tudott állni. Csupán másfél évet töltött el a közoktatásban, de szívesen gondol vissza erre az időszakra, mivel nagyon szeretett tanítani. Azért hagyott fel a pedagógusi pályával, mert úgy érezte, a közoktatás keretei nem neki valók. Ekkor már mesterképzésen tanult, javában kutatott, konferenciákra járt és előadásokat tartott, ezeket a hiányzásokat pedig nem tudta pótolni az iskolákban.

„Bár abbahagytam a tanítást, az oktatástól nem távolodtam el, ugyanis ez képzések, tréningek, előadások szintjén megmaradt. Jelenleg is fiatalokkal dolgozom, rendezvényeket, könyvbemutatókat, konferenciákat szervezek nekik a Collegium Varadinum szakkollégium keretében. Korábban több helyi és országos ifjúsági szervezet vezetőségi tagja voltam, így az évek alatt kellő tapasztalat gyűlt össze ahhoz, hogy elmozduljak a tehetséggondozás felé” – magyarázza.

Kép

Fotó: Vígh László Miklós – Collegium Varadinum

Interdiszciplináris szakkollégium magyar diákoknak

Annak a gondolata, hogy létre kellene hozni egy szakkollégiumot Nagyváradon, először 2017-ben vetődött fel benne. 

Kollégáival azt a célt tűzték ki, hogy egy olyan tudásfórumot alapítsanak, ahová bevonzzák azokat a fiatalokat, akikben van igény a szakmai továbbfejlődésre. Egy évvel később elindították az első évfolyamot, de ekkor még nem tudták biztosan, fog-e működni piaci alapon a tervük, érdemes-e ebbe befektetni. A visszajelzések azt mutatták, hogy szükség van az általuk kínált szakmai és közösségfejlesztő tevékenységre.

„A klasszikus szakkollégiumi modellt követjük, önálló intézményként funkcionálunk egyesületi jelleggel. Többkörös felvételi során választjuk ki a kollégistáinkat, akik számára térítésmentesen biztosítunk tehetséggondozó programokat, értékorientált képzéseket. Interdiszciplinárisak vagyunk, ami azt jelenti, hogy minden területről veszünk fel hallgatókat, így generációs szinten alakulnak ki kapcsolatok a különböző szakemberek között. A tudományos munka mellett készségfejlesztő programokat szervezünk, fejlesztjük a diákok előadói, kommunikációs képességeit, hogy nagyobb eséllyel helyezkedhessenek el a munkaerőpiacon” – teszi hozzá Áron. 

Úgy véli, a szakkollégium támpillére kell, hogy legyen a felsőoktatási intézményeknek, ugyanakkor a szakmaiság mellett fontosnak tartja a helyi magyar közösség erősítését is. A székelyföldi régiótól kezdve a Partiumig vannak diákok a Collegium Varadinumban. 

Az a céljuk, hogy megszólítsák azokat, akik Nagyváradon élnek, vagy ott terveznek továbbtanulni. 

Áron szerint Nagyvárad esetében nagy az elvándorlás, sokan már a középiskolai tanulmányaikat is Debrecenben vagy Kolozsváron folytatják, ezért fontos, hogy a fiatalok mielőbb találkozzanak a város nyújtotta lehetőségekkel.

A szakkollégium működtetése nem egyszemélyes történet

Ma már a Királyhágómelléki Református Egyházkerület egyik felújított épületében található a székhelyük, itt zajlanak a tevékenységeik is, emellett 50 kollégistának biztosítanak lakhatást. Idén kezdik meg a második tanévüket az épületben, jelenleg több mint 80 hallgatójuk van a három évfolyamban. „Hat év működés után azt látjuk, hogy nemcsak szakkollégium vagyunk, hanem egyfajta ifjúsági-közösségi központtá is váltunk. Itt olyan kapcsolatok alakulnak ki a hallgatók között, amelyek évekkel később is megmaradnak. Ami pedig a munkát illeti, tudni kell, hogy ez nem egyszemélyes történet, csapatban dolgozom, a csapatmunkában hiszek. Olyan munkatársaim vannak a szakkollégiumban, akik szívügyüknek tekintik ezt” – fűzi hozzá Áron.

Kép

Fotó: Vígh László Miklós – Collegium Varadinum

A városi prostitúció társadalomtörténetét kutatja

2019 óta dolgozik történészként a nagyváradi Körösvidéki Múzeumban. Itt klasszikus múzeumi feladatokat lát el: kiállításokat szervez, tárlatvezetéseket tart, kezeli a múzeumi gyűjteményt, emellett kutatói munkát végez, tanulmányokat publikál. 

A doktori tevékenysége is ezen a vonalon valósul meg, dolgozatát a városi prostitúció társadalomtörténetéről írja. 

„Már egyetemen is többször találkoztam a témával, végül ezzel nyertem felvételt az ELTE Társadalom- és Gazdaságtörténeti Doktori programjába. Eredetileg Nagyvárad várostörténetével szerettem volna foglalkozni, de a levéltári viszonyok nem tették lehetővé, hogy jobban körbejárjam a témát. Mivel Budapesten végeztem a doktori képzést, helyszínt váltottam. Azt láttam, hogy még nem született olyan átfogó munka, amely Budapest vonatkozásában megpróbálja összefogni ezt a témát, és a különböző aspektusait megvizsgálni. Én erre vállalkozom. Olyan időszakot vizsgálok a dualizmus korában, amikor legalizálták ezt a tevékenységet, így ennek van írásos nyoma” – hangsúlyozza.

Áron szerint tanulmányában nem a helyszín a lényeg, hanem a probléma, hiszen a prostitúció ma is létező társadalmi jelenség, amelyet sokszor tabusítanak. Ezt nem tartja foglalkozásnak, inkább életmódbeli sajátosságnak hívja. Dolgozatában kitér a városiasodás árnyoldalaira: miközben épül-szépül Budapest, a prostitúció mellett kialakul a rendőrségi korrupció, a szervezett bűnözés és a nőkereskedelem. A doktori disszertációja megvédésével – amelyre várhatóan 2025 első felében kerül sor – fél évtized kutatómunkája fog beérni.

Az évek alatt folyamatosan képezte magát, szakfolyóiratokban és tanulmánykötetekben publikált. 

Mára több mint negyven tanulmánya jelent meg, sőt önálló kötettel is büszkélkedhet. 

Kémer öröksége. Társadalom, kultúra és gazdaság a szilágysági nagyközségben című könyve 2020-ban látott napvilágot.

Fontos a család és a közösség ereje

Áron életében a szakmai és a közösségi tevékenység párhuzamosan fut egymás mellett, ezenkívül kiemelt figyelmet fordít a feleségére és három gyermekére, akik sok erőt adnak neki a mindennapokhoz. „Szeretem a munkám, szeretek dolgozni, de számomra a legfontosabb a családi háttér. Köszönettel tartozom a feleségemnek azért, mert támogat engem, a szakmai munkámat és a közösségi tevékenységeimet. Amikor csak tehetem, a szeretteimre fordítom a szabadidőm. Ha lehetőségem van arra, hogy magammal vigyem őket egy-egy rendezvényre, akkor ezt megteszem. A család az én bázisom, ez az, amiből táplálkozom” – mondja vidáman.

Áron szerint fontos, hogy mindenkinek legyen olyan szakmája, amit szeret, de az is elengedhetetlen, hogy közösségi szerepet is vállaljunk. Úgy véli, nem szabad elfelejteni, hogy nem önmagunkban állunk a világban, hanem egy közösség részei vagyunk, amelyet jobbá tudunk tenni azzal, ha odafigyelünk egymásra. 

Ezt az erős közösségi kiállást a kisebbségi magyar lét adta neki. Mint mondja, regionális identitással rendelkezik, büszkén vallja magát szilágyságinak. 

A hovatartozása nagyobb tudatosságot adott számára, a legfontosabb értéknek pedig a közösség és a nemzet szintjén is a kohéziót tartja.

Csaknem üres a Puskin, amikor egy szép őszi délelőttön belépek a kávézó szélesre tárt bejárati ajtaján, így végképp nem nehéz kiszúrni Kern Andrást. A Kossuth-díjas színművész a terem legszélén ül, jobbján cigarettahevítő hever, szemközt vele a gyönyörű Bánsági Ildikó, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja beszél. Éppen interjút adnak egy internetes portálnak új filmjükről, melynek címe: Ma este gyilkolunk. 

A történet a Pirandello idősotthonban játszódik, ahol nyugalomban, szeretetben éldegélnek a visszavonult filmcsillagok. Ebbe az idilli környezetbe érkezik az új lakó, Tolnai Tivadar, aki később nyomozást indít az otthonban történt rejtélyes haláleset kapcsán. 

Az egykori sorozatsztár modora hagy némi kívánnivalót maga után, már a megismerkedés pillanatában mindenkinek alaposan beolvas.   

„Alapvetően tetszett a karakter, de egy darabig az volt vele a bajom, hogy olyan érthetetlenül ellenségesen és harapósan viselkedik a film elején a többi kollégájával az idős színészek otthonában. Aztán bele is tettünk valamit az én javaslatomra, hogy megindokoljuk, miért ilyen” – magyarázza Kern András, amikor arról kérdezem, mit gondolt erről a pokróc természetű figuráról, amikor először meglátta a forgatókönyvet. 

Az már a beszélgetésünk legelején kiderül, hogy a forgatás nem volt könnyű, több személyi és tartalmi változás is történt a gyártás során, ennek ellenére a színművész szerint jó hangulatban folyt a munka. Nincs ebben semmi meglepő, a stáblistát látva a néző akár azt is gondolhatná, hogy egy főiskolás osztálytalálkozóra kapott meghívót. A filmben hét Kossuth-díjas színész is feltűnik, mások mellett Bodrogi Gyula, Pogány Judit, Koltai Róbert, Jordán Tamás és Bálint András is szerepet kapott. 

Kép

Kern András és Bánsági Ildikó a filmben – Forrás: Filmpositive

„Jó volt megélni ezt. Barátságos, röhögcsélős légkörben készült a film” – nyugtázza Kern András, amikor arról kérdezem, milyen érzés ilyen sok régi baráttal, kollégával együtt dolgozni. Szerinte a Ma este gyilkolunk egyik erénye, hogy „van benne sárm”, és az egész történetet áthatja egyfajta kedvesség. 

„Ez egy kedves sztori, amiben a krimi és a vígjáték elemei keverednek, és szerintem ez ennek a filmnek még jól is áll” – összegez. 

És ehhez a sármhoz bizonyára annak is köze van, hogy Kern András játssza a főszerepet. A művész tehetsége, műveltsége, intelligenciája és kisfiúsan pimasz cinizmusa ma is könnyen rokonszenvet ébreszt az emberekben. 

„Apropó, sárm!” – vetem közbe, majd arról kérdezek, hogyan viseli egy színművész, hogy egyre több olyan szerepet kap, amelynek alakítása közben másodpercenként az orra alá dörgölik, hogy múlik az idő: „Ott az újrakezdő szerelmes szerepe a Kalamazoo-ban, az alzheimeres apa, most meg egy öregek otthona alulfoglalkoztatott színészek számára… Meg lehet ezt szokni?”

 „Mindent meg lehet szokni” – feleli flegmán, majd arról az időről beszél, amikor 17 évesen a Közjáték Vichyben című Arthur Miller-darabban játszott. Feleleveníti a pillanatot, amikor a Vígszínházban egy tucat rendőrségi vizsgálat előtt álló zsidót játszó színésszel volt a színpadon. „Latinovits Zoltán, Darvas Iván, Várkonyi Zoltán, Benkő Gyula, Pethes Sándor, Szakáts Miklós, Molnár Tibor, Tomanek Nándor, Miklósy Gyuri, Bitskey Tibor – sorolja. – Hihetetlen nagy társaság volt, főleg egy 17 éves fiúnak, aki már akkor tudta, hogy valami hasonlóval akar foglalkozni. Azért hoztam ezt fel, mert ott meg folyton öcsiztek. Az ember idővel mindent megszokik.” 

„Megszokja, hogy fiatal, és gyereknek tartják, aztán azt, hogy fiatalembernek tartják, és azért nem kap szerepet. Majd az ő korosztálya lesz a mainstream, a legtöbbet foglalkoztatott, aztán idősödni kezd, és nyilván idős embereket kezd el játszani.” 

Ezen a ponton emlékeztetem, hogy mindezt valamelyest árnyalja az, hogy több mint negyven éve alakítja Allan Felixet a Játszd újra, Sam! című darabban – ma is töretlen sikerrel. 

„Lehet vidáman öregedni?” – szegezem neki a kérdést Tolnai Tivadar jóindulatú, habókos kollégáira gondolva az idősotthonban. „Azt nem tudom, én nem tudok. Szerintem soha nem voltam igazán vidám típus. Biztos abból gondolják, hogy az vagyok, mert sok nevettető dologban játszottam, de nem én nevetek olyankor, hanem a közönség” – feleli. 

Kép

Fotó forrása: Filmpositive

Utóbbit csak megerősíteni tudom, látva azt, hogy harmincéves felvételek keringenek a social mediában, amely videók alatt sokan mondanak köszönetet a vidám pillanatokért. Rákérdezek, hogy érzékeli-e ezt a sok szeretetet, fent van-e a Facebookon, követi-e, mit beszélnek róla a közösségi médiában, vagy teljesen elzárkózik, mint a filmbeli karaktere, Tivadar. A színművész némán megrázza a fejét. 

„Pedig pár éve azt mondta egy interjúban, hogy majd beletanul” – emlékeztetem, de ő csak somolyog. 

„Igen, ezt mondom, hogy az újságírók megnyugodjanak, de nem tanulok bele, úgy nézem. Kinyitni se tudom a számítógépet. 

„Nemhogy a Facebookon nem vagyok fent, én magam nem vagyok fent, amikor bárhol szóba kerül ez, mert állva elalszom…” – magyarázza Kern András, aki azért szeret a 21. században élni, noha vannak egyéb fenntartásai is a korral. 

 „Semmit nem lehet kinyitni, ezt megfigyelte?  – kérdi, miközben az ásványvizes üveg kupakjára bök. – Nem lehet kinyitni az üdítőt, ha sikerül, rá van ragasztva a kupak, amitől nem lehet inni belőle, de nem lehet kinyitni a süteményes dobozt, se egy kiló kenyeret...”

„Sem a szánkat… – vágok közbe. – Milyen érzés megélni a kommunista cenzúra után a politikai korrektség és a safe space korlátait?” – kérdezem arra utalva, hogy a Z generációnak már lehet olyan benyomása a TikTokot böngészve, hogy a Kern-poénok nem mindig „öregedtek jól”. 

„Hát, igen, ma már szinte semmivel sem szabad viccelni, ami elég nagy kár. Más lett a műsorkészítés” – sóhajtja, aztán arról kezd mesélni, milyen érdekes vitákat folytat ebben a témában egyik újságíró barátjával. „Ő azt mondja, hogy most van a helyén a kultúra és a televíziózás. Híradót, sportot és barom vetélkedőket kell vetíteni, mert ez kell az embereknek. Amikor mi voltunk fiatalok, szerinte a kultúra előrébb volt tolva a saját helyénél, és az volt az értelmiség diktatúrája. Hogy azt mondták, hogy ma este nem hülyeséget kaptok, ma senki nem fogja letolni a gatyáját és belefetrengeni a sárba, hanem Örkény István egyperceseit láthatjátok, vagy egy Németh László-történetből készült televíziójátékot. Ezt a színészek, az alkotók és a nép egy része nagyon szerette. Sokat jártam a Lukács uszodába, és amikor ott úszkáltam a vízben, valaki átszólt, hogy »Jó volt tegnap, művész úr!«, vagy azt mondta, hogy »Hű, mekkora marhaság volt ez tegnap este, művész úr!«, és akkor tudtam, hogy melyik televíziójátékra gondolt. 

Mindenesetre a kultúra körül egyfajta vita volt. A barátom szerint viszont nem szabad engedni, hogy az értelmiség diktálja, mit nézzen a nép, meg kell neki adni, amit akar, márpedig a nép nem kultúrát akar nézni, hanem hülyeséget. 

És az, hogy maga itt rázza a fejét, még nem jelenti azt, hogy ebben az országban öt és fél millió ember ne mondaná, hogy ő igenis marhaságot akar nézni” – érvel a művész. 

„Akkor a barátja szerint nem lehet olyat mondani, hogy a médiának felelőssége magasabb szintre emelni és formálni a társadalom igényeit?” – vetem fel, mire hangos nevetésben tör ki. „Tudja maga, hogy most éppen az 1969-es Népszabadságból idézett?” – kérdi finoman utalva arra, hogy a hozzáállásom a rendszerváltás előtt volt igazán divatban, mert a kereskedelmi televíziózás előretörésével a média szerepe teljesen átalakult, a bulvárosodás folyamata pedig kontrollálhatatlanná és megállíthatatlanná vált. 

 „Persze, mert maguk egész nap csak a számítógépet nézik, és olyanokról írogatnak, hogy most jött a tragikus hír, Tóth Béla elejtette a zacskóját, és eltört két tojás” – firtatja az újságírók felelősségét a színművész. „De én most Önt nézem, nem a gépet…” – felelem. 

„Akkor írja ezt a végére” – bólint halvány mosollyal az arcán, majd int a hátul várakozó PR-os kollégának, hogy hozhatja a frissen nyomott plakátokat, melyekre egy laza csuklómozdulattal azt firkantja: „Szeretettel: Kern András”.

Ma este gyilkolunk
krimi-vígjáték 
Forgatókönyvíró: Monori Abigél, rendező: Fazakas Péter, producer: Lajos Tamás.  
Operatőr: Balázs István Balázs 
Szereplők: Kern András, Bodrogi Gyula, Koltai Róbert, Pogány Judit, Jordán Tamás, Bálint András, Hámori Ildikó, Takács Kati, Bánsági Ildikó, Hermányi Mariann, Gyöngyösi Zoltán, Stefanovics Angéla, Keresztes Tamás, Pál András, Bánki Gergely, Elek Ferenc, Herczeg Adrienn. 
Bemutató: 2024. október 31.

A tartalomból:
-    Mindenkiben rejlik valamilyen tehetség? Hogyan ismerhető fel?
-    Milyen kulcselemek szükségesek a tehetséggondozás folyamatában?
-    Szülői feladat: hogyan derítsük ki, miben tehetséges a gyermekünk?
-    Orientáció vagy tehetség: mi a különbség?
-    Hogyan segíthetik a szülők gyermekeik kibontakozását?
-    Mi történik, ha a gyermek tehetséges, de nem érdekli?
-    A pedagógus szerepe a tehetségfejlesztésben: hol van az ő határvonaluk?
-    Tehetség = Siker? Mindig együtt jár a kettő?
-    Tehetségtámogató társadalom: tényleg abban élünk ma Magyarországon?
-    Nemzeti Tehetség Központ: hogyan segítik az iskolákat és milyen programokat kínálnak?
-    Mentorálás: miért ez a tehetséggondozás leghatékonyabb eszköze?
-    Mit tehetünk, ha elfogy a lelkesedés abban, amiben tehetségesek vagyunk?
-    A tehetség a gyermek szemszögéből: hogyan élik meg a saját fejlődésüket?
-    Mit jelent a természeti tehetség és hogyan lehet fejleszteni?
-    Késői tehetséggondozás: van még esély a kibontakozásra, ha csak később kezdik el felismerni?

Vendégünkről: 
Sándor-Kovács Dóra a Nemzeti Tehetség Központ ügyvezetője. A Moholy Nagy Művészeti Egyetem modellváltás folyamatát stratégiai tanácsadóként segítette az elmúlt években. Részt vett a Design Terminal innovációs ügynökség és a Brain Bar jövőfesztivál felépítésében, mely utóbbi ügyvezetése idején Európa egyik legnagyobb jövőfesztiváljává nőtte ki magát.
2017-ben a turisztikai szakma legrangosabb elismeréséért járó ProTurismo díjat vehetett át. Egyetemi tanulmányait az Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam és Jogtudományi Karán végezte, okleveles politológus diplomát szerzett.

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra!

A Spiritusz podcast a Képmás magazin pszichológiai podcast műsora. Önismeret, család, párkapcsolat, gyermeknevelés – bátorító beszélgetések a lelki egészségért. Vendégeink a lélek bonyolult működését jól ismerő szakemberek és olyan ismert személyiségek, akik bátran beszélnek küzdelmeikről és felismeréseikről. A boldogsághoz önmagunk és a többi ember viselkedésének megértésén keresztül vezet az út. A harmadik évad műsorvezetői Bóna Judit és Németh Szilvia. 
A Spiritusz podcastot megtalálja a Spotify-on, a népszerű podcast applikációkban, a Képmás.hu podcast rovatában és a Képmás magazin Youtube-csatornáján. Bárhol is hallgatja ezt a podcastet, kérjük, iratkozzon fel rá, hogy értesülhessen az új adások megjelenéséről.