Soha nem fogom elfelejteni azt a képet, ahogyan a lányom, a hasamból nem sokkal korábban kiemelt, tehetetlen kis újszülött, aki egészen addig a testem szerves része volt, egy üvegdobozban, lélegeztetővel az arcán, drótokkal a kezén és a lábán kalimpál. Pedig egy ideig nagyon szerettem volna elfelejteni ezt a képet, és ha nem akartam sírni, akkor jobb is volt, ha nem idéztem magam elé. 

Ma már azonban időnként tudatosan gondolok rá, és tudatosan nézem meg a fotót arról az életet mentő üvegdobozról, az inkubátorról, benne a kisbabával, hogy emlékeztessem magam, honnan is indultunk, és hová jutottunk. 

Vagyis hová jutott ez a PIC-i gyermek, aki a hozzá hasonlóan induló kisbabákkal együtt, vasakarattal küzdött az életéért, az orvosokkal, ápolókkal, a családdal karöltve. 

A november 17-i koraszülöttek világnapjának környékén erősödik ez az érzés, az, hogy emlékeztetnem kell magam, újra és újra hálát kell adnom azért, hogy ez a lassan tizenegy éves félkamasz lánygyermek velem, velünk lehet. 

Nem koraszülött volt – vagy legalábbis a hivatalos papír szerint nem. Mégis ott volt a koraszülötteket és ápolást igénylő újszülötteket ellátó osztályon, mert születése után légzéstámogatásra szorult. Nem lehetett mellettem, néhány emelettel lejjebb, egy másik teremben feküdt az inkubátorban, majd pár nap után – nagy örömünkre – már külön kis ágyban, de még mindig tőlem elválasztva.

Nehéz időszak volt, kétségekkel, bizonytalansággal, mégis reménykedéssel teli. 

Minden egyes alkalommal, amikor az osztály felé tartottam, eszembe jutott: mi van, ha üres inkubátort találok? Mi van, ha…? De ezt a gondolatot próbáltam minél messzebbre terelni a tudatomtól. 

Minden egyes nappal több lett a remény, a fény. Aztán a tizenegyediken végre hazahozhattuk őt. Hálás voltam, mert tudtam, láttam: mások, a valódi korababák sokszor hónapokat töltenek bent, zajos műszerek, erős fények, idegen emberek jövés-menése és vizsgálatok közepette – ám a növekedés, a fejlődés, a gyógyulás reményében, kitartó, erős, reménykedő szüleik, családtagjaik által támogatva. Az osztályhoz vezető folyosó falán pedig láttam azt a sok biztató fotót néhány levél kíséretében, amelyekben az egykori gondozott, már néhány éves, vidám, huncut, mosolygós gyerekek szülei köszönik meg a gondoskodást, a szakemberek munkáját, akik segítségével gyermekük az egészséges, időre született babákhoz hasonlóan fejlődhetett tovább. Ez biztató volt nekünk is. 

Kép

Illusztráció forrása: Freepik

Csodálatos kis harcosok, igazi túlélők kerültek ki akkor, és kerülnek ki most is a koraszülött osztályokról, a Perinatális Intenzív Centrumokból. A körülmények sokfelé változtak, javultak: igyekeznek jobban előtérbe helyezni a baba és a mama kapcsolatát, hiszen az erős kötődés, az anya jelenléte is gyógyítóan hat a kicsikre. 

Próbálnak minél puhább, melegebb, az anyaméhre emlékeztető környezetet biztosítani a korababáknak, akiket táplálni sem könnyű. 

És sokat jelentenek az olyan kiegészítő programok is, mint például a pont tíz éve indult, kapcsolatfókuszú perinatális zenei program, A te hangodat ismerem. Ez a zene, az éneklés által segít tompítani a szülők aggodalmát, oldani a szorongást a babáknál is, akiknél mérhető annak hatása, amikor a közelükben, az inkubátor mellett vagy már az anyukájuk, apukájuk ölében hallgathatják a szülő énekhangját a programban dolgozó szakemberek hangja, zenéje mellett. Milyen sokszor elhangzik ilyenkor: „Kicsi vagyok én, majd megnövök én…”

A már gyógyultaknak, az egykori korababáknak és hozzátartozóiknak pedig itt vannak az emlékeztető rendezvények a november 17-i koraszülöttek világnapján. Amikor minden „kililul”, lilába borul a korababák tiszteletére, felhívva a figyelmet az ő küzdelmeikre, arra a rendhagyó helyzetre, amelybe születésükkor kerültek, kerülnek. 

Az ellátás körülményein biztosan lehet még javítani, azt folyamatosan fejleszteni kell. S talán egyre több esély van erre, ha már egyszer a korababákra, a koraszülöttekre, a koraszülés veszélyeire világméretű eseménysorral emlékeztetnek. Nem kell egyedül, „sötétben” járnunk, léteznünk, szenvednünk – reménykedhetünk, hálát adhatunk közösen szép, erőteljes lilában is, akár újra és újra ismételve az ismert dalt: „Kicsi vagyok én, majd megnövök én…”

Ugyanis rendszeresen egy állandó, hónapok óta húzódó birtokjogi per tárgyalásán érzem magam. Ki rajzolhat a kék filccel? Ki kapta a plüssmacit, és melyik szülinapra? Ki játszhat a három gyerekgitár közül azon, amit harmadikként vettünk, hogy ne egymás kezéből tépjék ki a másikét? Kié a homokozó, amit kétnapos munkával direkt öt négyzetméteresre bővítettem, hogy ne találjanak benne egymásra? 

Kié a kanapé? A konyha? Apáék ágya? A vécé? A nappali? A nap? Az ég? 

Ezen a tárgyaláson én vagyok a bíró, és folyamatosan zajlik, reggeltől estig. Nincs csinos kis fakalapácsom, amellyel lecsaphatnék, pár hónappal eltolva az eset megoldását. Nem, engem a felperes azzal ébreszt, hogy az alperes az ő kiskanalával akar reggelizni. A kiskanalak közösek, válaszolom félálomban, meggondolatlanul. Tudhatnám, hogy ezzel csak felkorbácsolom a felek indulatait. Egyszerre üvöltik az arcomba: apa, nincs olyan, hogy valami közös! Igen, itt a jogot nem a bíró képviseli. A vitatkozó felek írják át percenként a paragrafusokat. 

Öt kislapátunk van, két szintetizátorunk, négy kismotorunk, három focilabdánk, és még sorolhatnám. Vállalnék én további anyagi terheket is egyébként, ha ez meghozná a békét. De be kellett látnom egy ponton, hogy ez csak felesleges pénzkidobás. Az egyik meglátja, hogy a másik a kék filccel rajzol. Egészen addig neki eszébe sem jutott, hogy rajzoljon, pláne nem kékkel, neki a sárga a kedvence. Ebben a pillanatban teljesen mindegy már, hogy kék filcből három van az otthonunkban. 

Neki AZ a kék filc kell. És indulhat a háború. 

Nem csoda, ha elfog néha az indulat, és Salamon király példáját követem. A bölcs uralkodó, megelégelvén, hogy két nő is a magáénak vallott egy kisbabát, kijelentette, hogy kettéhasítja, és akkor elfelezhetik. Aki ugyanis ebben a helyzetben nem mond le a gyerekről, az biztosan nem az anyja. Megfogom a plüssnyulat, és elhangzanak a súlyos szavak. De aztán, látva a rémült kis arcukat, elszégyellem magam.

Kép

A kép illusztráció − Forrás: Freepik

Inkább időhatárokat állítunk fel, tíz percig nálad van (a papagájos matrica jelzi az órán), újabb tíz percig pedig nála (amíg a majomig nem ér a mutató). Ebbe nagy nehezen belemennek. A nappaliban kijelölünk saját és közös területeket. Idővel ezt is elfogadják. Ülnek a két sarokban, és elmatatnak a játékaikkal. 

Aztán a fiam egyszer csak megkérdezi: Borsi, nem jössz át hozzám vendégségbe? 

Nekem pedig leesik, hogy nem az a feladatom, hogy igazságot tegyek. Sokkal inkább arra kellene megtanítanom őket, hogyan osszák meg másokkal, amijük van. Ha a kérdés mélyére ásunk, rájövünk: igazából azért vannak dolgaink, hogy meg tudjuk osztani őket. Csak nem olyan könnyű megtenni. Az is lehet, hogy ezt egy egész életen át tanulni kell.  

Az írás Véssey Miklós Apa, kezdődik! című sorozatának része. A sorozat további cikkei itt érhetők el.

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

Amikor Süveges Gergő a Mégis podcast adásának elején in medias res megkérdezi tőle, ki is ő, Robi gondolkodás nélkül válaszol: „Elsősorban sportoló vagyok. Ez a szenvedélyem.” A sport nemcsak fizikai munka számára, hanem életcél, tervek és álmok forrása. Robi több sportágban is kipróbálta magát: kézilabdázott, úszott, és ma már röplabdaedzőként U15-ös gyerekekkel foglalkozik. Bár néha aggodalom tölti el, hogy élete túlságosan egyirányú, bízik benne, hogy ebben a pozícióban hosszú távon is helyt fog állni.

Robi 2008-ban egy motoros találkozón szenvedett súlyos balesetet, amely során elvesztette a bal lábát. 

„Nagyon sok vért vesztettem... Három napig próbálták megmenteni a lábamat, de végül az amputáció mellett döntöttek” – emlékszik vissza. 

Ez a trauma egy gyereknél szinte feldolgozhatatlan, de Robi számára a sport segített átvészelni. Bár a családja számára nehezebb volt a feldolgozás, Robi fokozatosan visszatért a sport világába, sőt új célokat is kitűzött maga elé.

Kép

Fotó: Páczai Tamás

„Amikor az első művégtagomat megkaptam, elkezdtem guggolni, ugrani, futni… Vissza akartam menni kézilabdázni” – meséli. A sportban való kitartása nemcsak fizikailag, hanem lelkileg is megerősítette. Ahogy Robi mondja, ma már büszkén vállalja önmagát, elfogadva fizikai kihívásait. „Szeretem, ha az emberek meglátják a bal lábam... Már nem takargatom.” Az elfogadás folyamata egy belső folyamat eredménye volt, amivel környezetének is példát mutat: „Ha magadat nem fogadod el, a környezeted sem fog.”

A vidéki gyökerei fontosak maradtak számára, bár most Budapesten él. Demecser és Nyíregyháza gyerekkora meghatározó helyszínei voltak, ahol az összetartó közösség minden pillanatban mellette állt. „Ez olyan, mint egy nagy olasz család: ha összegyűlünk, mindenki beszélget mindenkivel, az asztalok roskadoznak az ételtől” – idézi fel mosolyogva. Budapest nyüzsgése éles váltás volt számára, de örömmel él a lehetőségek városában.

Robi őszintén elmondja, hogy voltak nehéz pillanatai is, amikor legszívesebben feladta volna. „Persze, vannak »basszus-napok«, amikor azt érzem, hogy minden sokkal nehezebb így. De a legnehezebb reggeleken is mindig találtam valamit, ami továbbvitt. Tudtam, hogy mennem kell az iskolába, és ahogy elkezdtünk ökörködni a többiekkel, egyből megszűnt az az érzés, hogy más lennék.” 

A sportban elért sikerei mellett Robi megtanulta, hogy a mindennapokban is talpon kell maradni. Ma már megtanult főzni, mosni, és értékeli az élet apró pillanatait, amelyek ugyanolyan jelentőséggel bírnak számára, mint a sportpályán elért teljesítmény.

„A sport számomra nem csupán mozgás, hanem egy lehetőség arra, hogy önmagam legyek” – vallja őszintén Robi az adás végén. 

Kertész Robi egy olyan ember, aki a balesete után új irányt talált az életében, és annak a sport a középpontjában áll. Ez az elhivatottság és kitartás adja meg számára azt az erőt, amellyel bármilyen kihívást leküzd, és folyamatosan képes továbblépni.

A teljes beszélgetés a lejátszóra kattintva hallható:

A Mégis podcast harmadik évada is az emberi erőről, kitartásról és a lehetetlennek tűnő akadályok leküzdéséről szól. Süveges Gergő műsorában történeteket hallhatunk nagy küzdelmekről és arról, hogyan néznek szembe sportolók életük legnagyobb kihívásaival. Az idei évadban paraolimpikonokat és az őket támogató szakembereket is megszólaltat, hogy bepillantást nyerjünk abba, hogyan válhatnak az életünk nehéz helyzetei erőforrássá, és miként segíthet a hit abban, hogy új célt találjunk.

További Mégis-adások itt érhetőek el.

Ahogyan kezdjük megismerni a belső folyamatainkat, lassan rájövünk, hogy minden mindennel összefügg: a bélrendszerünk és az agy között kétirányú csatorna működik. 

Ma már nemcsak egyetlen idegrendszerről beszélünk, az eddig központi idegrendszernek nevezett, agy által irányítottról, hanem tudjuk, hogy létezik a vegetatív idegrendszer is, amely szabályozza az emésztőszervrendszer működését.

Az egymásra hatásukat még csak most kezdjük felfedezni, de a tudományos kutatások szinte naponta produkálnak meglepő eredményeket. Sorozatunk előző cikkéből már megtudtuk, hogy több ezer féle baktérium dolgozik bennünk, és készít számunkra biológiailag ténylegesen hasznosuló tápanyagokat. Egy konkrét baktérium hatása viszont már régebb óta ismert. A Mycobacterium vaccae talajbaktérium egyszerű be­lélegzésével a kerti munka során jobb hangulatunk lehet, ezért el is nevezték a kertészek baktériumának. Még a hetvenes években fedezték fel, hogy ez a baktérium immunmoduláló, azaz az immunreakciókat befolyásoló tulajdonságokkal rendelkezik, ezenkívül a betegek jobb közérzetről és kevesebb fájdalomról számoltak be. Későbbi tanulmányok kimutatták, hogy az Mycobacterium vaccae növeli a szerotoninszintet a prefrontális kéregben, ami csökkenti a szorongást és a depressziót. 

Egy friss kutatás szerint a kognitív funkciókra is hatást gyakorol, javíthatja a tanulási képességeket. 

Csodálatos, hogy egyetlen baktériumról ennyi minden megtudható! Mi mindent rejthet még a természet? Ne hozzunk létre steril környezetet! Az sem a növényeknek, sem nekünk nem hasznos.

Kép

Illusztráció forrása: Freepik

Az ember számos mikroorganizmussal párhuzamosan és szimbiózisban fejlődött, és manapság, hogy megszűnt ez a kapocs a modern, városlakó ember és a hasznos mikrobák között, jelentősen nőtt az emésztőrendszeri problémák mellett az autoimmun betegségek és a különböző allergiák száma. Egyre inkább úgy tűnik, hogy a mentális betegségek kialakulásában is lehet szerepe annak, hogy az emberiség nagy része elszakadt a természetes, élő talajtól.

Van más fontos lelki hatása is annak, ha az élelmet, az ehető növényeket saját magunknak megtermesztjük, legalábbis részben. Ahogyan kiszerveztük az életünket – vagyis a legtöbb, régebben saját magunk által végzett tevékenységet ma szolgáltatásként vásároljuk meg –, úgy veszítettük el az önmagunkért érzett felelősséget is. 

Mindennek ára van. Ennek is. Hiszen ez a fajta kényelem nem egészséges állapot, és hosszú távon rombolja a mentális egyensúlyunkat. Az ember igényli azt a ki nem mondott, de legbelül ma is munkáló jóérzést, hogy képes önmagáról alapszinten gondoskodni. Az élelem előállítása a saját kezünkkel – ilyen érzés. A kertészkedéssel felépül, pontosabban visszaépül ez a típusú önbizalom és önértékelés, mégpedig megélt tapasztalatok által. A kertész sosincs egyedül. Sosem érzi magát feleslegesnek. Mindig van kiről és miről gondoskodnia. Télen tervez, tavasztól őszig pedig, amikor csak teheti, a növényeivel tölthet el időt: vet, ültet, palántát nevel, locsol, véd, vagy csak egyszerűen megfigyeli élőlénytársainak együttműködését vagy éppen harcát.

Tevékenykedése közben egyéb, nagyon fontos emberi erényekre is óhatatlanul szert tesz: a kert ugyanis szerénységre és alázatra tanít. Megmutatja valódi helyünket a világban.

Megtanít elfogadni a kudarcot. 

A poloskák, a gyapottok-bagolylepkék, a földi bolhák, az aszály vagy a jégeső pusztítása gyakran okoz bánatot, szomorúságot. A veteményesben megélt sikertelenség, pusztulás okozta fájdalom nagyobb, mint egy díszkertben. Ugyanakkor az időszakos szomorúság arra is megtanít, hogy örülni tudjunk annak, ami megtermett, ami éppen „van”. 

Tapasztalatom szerint, a kerti munkák a jelenben tartanak, lehetővé teszik annak valós, mély megélését. A másik oldalon, az állandó körforgás észlelésével az örökkévalóság érzését is meg tudjuk tapasztalni. Látjuk, hogy az elmúlásnak látszó folyamat sokszor csak pihenést és csendes felkészülést jelent a következő időszakra, amelyre nekünk is szükségünk volna. S ha valós is a pusztulás, az elhalt anyag visszakerül az élet körforgásába, és valamely élőlénytársunk által újrahasznosul. Ha úgy vesszük, újjáéled, csak épp másképp, más formában. 

Rendszeresen követheted Márta tanácsait és felteheted kérdéseidet A te veteményesed is számít Facebook-csoportban. 

A cikk Tkacsik Márta A te veteményesed is számít! című sorozatának része. A sorozat további részei itt érhetőek el.

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra itt lehet előfizetni.

Azt feltételeztem, hogy a rendőri szókészletnek és nyelvezetnek kötelezően tartalmaznia kell olyan kifejezéseket, mint „helyszíni szemle”, „bizonyításra kerülő tény”, „érvénybe lépés” vagy „szolgálati maroklőfegyver”. Vagyis muszáj, hogy olyan érzésem legyen, mintha energetikai tanúsítványt vagy műtéti leírást olvasnék, meg kell küzdenem azért, hogy megértsem a lényeget. Mi történt 2018-ban? Érkezett olyan kérés a kommunikációs csoporthoz, hogy legyenek a megosztások szórakoztatóbbak, kicsit könnyedek? Hogyan állt fel a héttagú csapat?

D.K.: Előtte is volt Facebook-oldalunk, de tudatosan ezzel foglalkozó csapat 2018-tól állt össze az oldal szerkesztéséhez. Én előtte sajtóügyeletes voltam, majd, amikor összeállt a csapat, onnantól foglalkoztam teljes egészében a közösségi médiával. Folytattuk a korábbi munkát, mégis új perspektívát, arculatot tudtunk adni az oldalnak, csapatként ötletelve és működve. 

Sz.A.: Én 2018-ban még javában a Zsaru Magazinnál, civil újságíróként vertem a klaviatúrát. Akkor már négy éve igyekeztem a zsargonokat megszelídíteni befogadható, érthető, urambocsá’ élvezhető olvasmányokká. Így visszagondolva, fokozatosan ment végbe az a folyamat, hogy megtaláljam, minek a sarkosságából, szögletességéből lehet lefaragni, melyik szakmai kifejezést lehet kiváltani valami általánosan használatos köznyelvi kóddal anélkül, hogy a beszámoló – kötelezően – egzakt mivolta ennek kárát látná. 

Ezt ott, akkor senki nem kérte, viszont nem is tiltotta, próbáltam saját magam megtalálni az üdvös arányokat.   

Egyikőtök állatorvosnak készült, a másik még civilben arról álmodott, hogy egyszer csíkos trikóban, „tök szenesen” egy nosztalgiamozdony fűtőjeként tengeti majd a napjait. Melyikőtök készült fűtőnek? Volt ebben egy kis Rejtő Jenős romantika?

Sz.A.: Természetesen én akartam szeneslapáttal kérgesíteni a tenyeremet. Persze, hogy van benne romantika – apai nagyapám egyébként vasutas volt, és én még emlékszem a nyolcvanas évek legelejéről valódi mozdonyfüstre, legalábbis valamiért így rémlik. Ha nagyon belemegyek, ez az elképzelés, vágy ugyanakkor leleplez egyfajta kishitűséget, szűklátókörűséget is; elég sokáig frankón azt gondoltam, hogy a melónak szükségszerűen nehéznek, koszosnak, kicsit talán utálatosnak kell lennie, ebből kiviláglik, hogy nem is igen tekintgettem értelmiségi pálya felé.   

Van egy úgynevezett riaszos kolléga. Ez mit jelent? Miből áll és hogyan osztjátok fel ezt a feladatot?

D.K.: A riaszos kollégánk, Ancsa nem hivatásos rendőr, hanem rendvédelmi alkalmazott. Ő szervezi az életünket, és ezt szó szerint lehet érteni. Nélküle nem lennének gördülékenyek a tervezett forgatások, fotózások, rendezvények, meg úgy egyáltalán semmi. Attila a kommunikáció felől érkezett a rendőrséghez, én a rendőri munkából a kommunikációhoz. 

Az irodában is ilyen vidám a hangulat? Segítetek egymásnak a munkáitok során? 

Sz.A.: Én biztos, hogy kaptam Katától is, a korábbi megszólalóimtól is rengeteg segítséget ahhoz, hogy megértsem egy-egy szolgálati terület sajátosságait, összefüggéseit.   

D.K.: Természetesen mindenben segítjük egymást, azonban a munka ránk eső részét, főleg, ha írásról van szó, egyedül csináljuk. Abban nem lehet segíteni a másiknak, hiszen van egy kifejlett stílusod, eszközkészleted, maximum szóamnézia esetén szólunk oda a másiknak, hogy segítsen megfejteni, mire is gondoltunk. 

A bevezetőben említett esethez például íródott egy líraibb hangvételű mű is: 

„Lábára lehajtja fejét,

alszik a tolvaj, mert piás,

vele alszik a bűnözés -

álmából kelti az elfogás.”

Kép

Fotó forrása: Békés vármegyei rendőrség Facebook oldala

Danadai Krisztián r. zászlós és Galát Ákos r. őrmester egy ellopott bicikli tulajdonosának levelét olvassák. A levél írója így mondott köszönetet nekik a kerékpár megtalálásáért

Hosszú út vezetett odáig, hogy mára szinte teljesen megváltozott a rendőrségről alkotott társadalmi kép. A ti munkátok is hozzájárul ahhoz, hogy már nemcsak a rendőrruhát látjuk, hanem az embert is a ruhában. Könnyedebb nyelvezetet hoztatok be a szakmaiság megtartása mellett. Cél volt, hogy a tevékenységetek közelebb kerüljön a lakossághoz, hogy értsék, értékeljék a törekvéseiteket? Az oldottabb stílus hogyan tudott beférkőzni a nehezen érthető terpeszkő-kifejezések helyére? 

Sz.A.: Sok szempontból rendkívül dinamikusan változó korszakot élünk, a kommunikációs trendek szerintem különösképp gyorsan jönnek-mennek, úgy platformokban, mint az éppen az új felületek által létrehozott kifejezésmódokban. Amikor én elkezdtem újságot írni, még volt rendes printelt sajtószegmens, mondjuk, hogy akkortájt nyiladozott a monitorokon a Facebook, de még nem tudtunk Instagramról, TikTokról. 

Ezek az átalakulások óhatatlanul más médiaalkotói magatartást, hozzáállást követelnek, tartósan a rendőrségi sajtó sem barikádozhatja el magát az avíttság fellegvárában. 

Mik azok a félmondatok, amik egy hírben vagy jelentésben megragadják a fantáziátokat? Mi a merítési bázis, amiből dolgozhattok? Az ebédlőben hallott történetek is hozhatnak egy posztot?

D.K.: Olykor maga az egész történet, de van, hogy például a gyanúsított vallomása tartogat valami érdekességet, vagy a kollégáink elbeszélése ad valami pluszt. Posztötlet pedig szinte bárhonnan jöhet, nálunk is érvényes az a főszabály, hogy gyakran a téma az utcán hever. Emellett persze vannak olyan fajsúlyú esetek, jelentős közérdeklődést kiváltó ügyek, amikről muszáj kommunikálni, legyen az egy emberölés vagy egy súlyos közlekedési baleset.

Vannak olyan szereplők, akikre vissza kell térnetek, mert a közösségetek kíváncsi rájuk. Van, amiből már mémek sokasága, mesék, reklámanyagok készültek. Sanyi, az Állatkertből kisétált pingvin története még mindig lázban tartja a BRFK oldal rajongóit.

D.K.: Bár történetből valóban van egy kötetre való is, könyvet nem tervezünk. Van, amikor mi is úgyszólván nosztalgiázunk, vagy egy anyag újra aktualitást kap, de leginkább a jelen történéseit dolgozzuk fel.

Mi lett Sanyival? Igaz a pletyka, hogy ő „kijárós lakó”?

D.K.: Sanyi nemcsak, hogy elfogadta, hogy jobb neki a pingvintársai és a szerető gondozói körében, de valódi sztár lett az állatkertben. 

Mi pedig, ha már nyakon csíptük a világ körüli útra készülő pingvint, örökbe is fogadtuk, szóval Sanyi azóta a BRFK védence is. 

Nem minden témához lehet viccesen közelíteni. Gyönyörű és bensőséges visszaemlékezéseket olvashatunk rendőri veszteségekről, szolgálat közben életüket vesztő rendőrökről. 

D.K.: Az unokázós csalás egyike azoknak az írásoknak, ahol van demarkációs vonal. Ugyanúgy az erőszakos bűncselekményeknél, emberi tragédiáknál, de még ha nem is erőszakos egy bűncselekmény, akkor is az áldozati oldalt nézzük. Egy unokázós csalásnál például hatalmas sokkot szenvednek el az áldozatok, akiktől mondjuk kicsalták minden megtakarításukat. Ilyenkor nem viccelünk, még akkor sem, ha olyan fordulat van az ügyben – akár az elkövetői oldalon –, ami teret engedhetne a könnyedebb stílusnak.

Ha pedig egy kollégánkkal történik valami, az egy egészen másik helyzet; ilyenkor mi is úgy érezzük, hogy meg sem tudunk szólalni, de közben „működnünk” kell. Hitelesen, az eljárás érdekeit és a kommunikációs hatáskörünket figyelembe véve muszáj megszólalnunk. Emellett, mivel a társunkról van szó, a bennünk lévő gondolatokat is megírjuk, méghozzá úgy, hogy tükrözzék az összes rendőrünk érzéseit, gondolatait.    

A főváros rendőrsége egy kis ékszerdoboz a számos rendőrségi bázis között, sokan keresik fel a közösségimédia-oldalát. Már kissé bennfentesnek érezzük magunkat, mert a szereplők egyéniséget, arcot kapnak. Nehéz rábírni a rendőröket, hogy kicsit kitárulkozzanak, fotózkodjanak? Rólatok mit lehet tudni?

Sz.A.: ORFK-s és BRFK-s tapasztalatom, tehát országos és fővárosi érvényű merítésem, hogy a rendőrök ebből a szempontból pont olyanok, mint a lakosság egyéb csoportjai. Vannak extrovertáltabb és kicsit zárkózottabb alkatok, nekünk az a jó, ha egy egység heterogén közeget képez. Ha mindenki szerepelni szeretne, akkor elborulnának az arányok, ha viszont egy kollektívából senki sem akarja megmutatni magát, akkor az a terület rútul alulreprezentálódik. 

Létezhet szakmai oka, amikor valaki nem, vagy nem szívesen adja az arcát egy sztorihoz: olyan feladatkörben dolgozik vagy fog dolgozni reményei szerint, ahol nem szerencsés, ha agyonpromózzuk a fizimiskáját. 

Tudni kell bánni a szélsőségekkel: volt dolgom annyira zárkózott kollégával, aki a saját totál egyszemélyes rablófogását is le akarta passzolni másnak elmesélésre. Pár kapitánysággal arrébb akadt univerzálisan használható munkatárs, aki viszont bármelyik fedett, tehát nem megjeleníthető nyomozó sztoriját szívesen narrálta, akár önmaga csekélyebb érintettsége esetén is.     

Sokan látták a Facebookon, hogyan menekített ki a rendőrség egy kiskutyát, akit az év egyik legforróbb napján egy reklámszatyorban lóbáltak. Hogyan alakult Bojt további rendőrségi pályafutása? Szoros rendőrkézben maradt? Kollektív dögönyözés áldozata lett?

D.K.: Bojt nagyon is rendőrkézben maradt, egyik kollégánk fogadta örökbe. Azóta, ha találkozunk vele, ha akarnánk, se tudnánk elmenni mellette, mert következetesen begyűjti mindenkitől a simogatásadagját. Nála elég kérdéses, hogy ki az áldozat. 

A Budapesti Zsaruk Podcast szintén nagyon közkedvelt rendőrségi oldal. Van kapcsolatotok velük?

D.K.: Azt is mi csináljuk, mármint a közöségi médiás csapat. Maga a podcast a főnökünk, Nothoff Ingrid rendőr őrnagy ötlete és gyermeke, ő volt az, aki megálmodta, stúdióstól, műsorvezetőstől együtt. A stúdiófelvételeket és a vendégeket is főleg Ingrid szállítja, Ancsa pedig itt is a fő szervezője a műsornak.

Milyen rendezvényen lesztek kinn legközelebb? 

Sz.A.: A Szív Bajnokai Alapítvánnyal lesz egy közös rendezvényünk. Az alapítvány szívrendellenességgel született gyerekeket támogat, és már több közös programunk volt velük is. Nagyon fontos számunkra a társadalmi felelősségvállalás, és szeretjük is ezeket a közös projekteket. 

Mi hogyan tudjuk segíteni a ti munkátokat? Milyen visszajelzéseknek örültök, és mi szomorít el titeket? Hogyan tudunk szolgálni és védeni titeket? 

D.K.: Elszomorodni nem szoktunk, de olykor fejtörést okoz, hogy mivel tudjuk jobb belátásra bírni az embereket, például baleset-megelőzés terén. Ebben akár egészen drasztikus módszerekig is elmegyünk. Például volt olyan filmünk, amit halálos balesetek helyszínein forgattunk. Sokkoló volt a visszajelzések szerint is, ám ha ennek hatására akár egy ember is meggondolja, hogy mennyire nyomja a gázt, amikor beül az autóba, már megérte.

A Highlights of Hungary idei különdíjasai:

 •   Molnár-Bánffy Kata a Képmás Magazin képviseletében Fabók Mancsi Bábszínházát találta támogatandónak;

•    Ludvig Orsolya, a Libri marketing-kommunikációs igazgatója pénzjutalmat adott át Balázsi Gergő Ármin táncművésznek;
•    a Kreatív magazin ügyvezető igazgatója, Vándor Ágnes nagyinterjúval, előfizetéssel és előadási lehetőséggel jutalmazta Temesi Apol textiltervezőt;
•    az Index vezérigazgatója, Starcz Ákos szerint a kreativitás a világ egyik nagy hajtóereje, ezért is döntöttek úgy, hogy idén a Muralpaint projektet választják, akiknek egy éves médiatámogatást ajánlottak fel;
•    a Mathias Corvinus Collegium (MCC) különdíját pedig Kő Boldizsár mesetér-készítő vehette át.

Kép

Fabók Mancsi Molnár-Bánffy Katától vette át a Képmás különdíját – Forrás: Highlights of Hungary

A Highlights of Hungary idén rekordévet zárt: az összesen 25 jelöltre több mint 110 ezer szavazat érkezett mintegy 1500 településről. 

A díjakat az idei évad nagykövetei, dr. Almási Kitti, Borbás Marcsi, Gyurta Dániel és T. Danny adták át.

„Nagyon örülünk, hogy évről-évre egyre népszerűbb ez a kezdeményezés, hiszen az érintetti körbe csupa-csupa jó ember tartozik, olyanok, akik nem restek feltűrni az ingujjat, elvégezni a munkát, gondolkodni, de leginkább szeretni: szeretni önmagukat, közösségüket, magyarságukat” – fogalmazott Csehi Marianna, a Highlights of Hungary ügyvezetője.

A nagykövetek mind egyetértettek abban, hogy a sikerhez vezető út gyakran mélypontokon át vezet, de érdemes kitartani, és maximális odaadással, tisztességen haladni a kiválasztott úton. A jelöltek kiválasztásánál az egyik legfontosabb szempont az volt számukra, hogy olyan személyeket találjanak, akiknek valóban szívügye a segítségnyújtás és a közösségért cselekvés.

„Az én életszemléletemben ez jelenti a valódi életteret, ahol mi élünk, ezek a vizek, ezek a források, amiket mi ihatunk, ezek a legelők, ahol mi állatot tarthatunk és ez a levegő, amit szívhatunk. Ezek jelentik a jó életminőség három legfontosabb elemét .... így tartja a Jóisten a tenyerén elénk” – mondta el Gáll Levente és Tímea, a csíkmadarasi Zsigmond Malom-panzió két tulajdonosa, akik a nagyszülők vízimalmát mentik meg az enyészettől.

„Nagyon sokan ismerik már a hospice fogalmát, amely sokak számára erősen kapcsolódik a halálhoz. Holott a hospice nem a halálról szól, hanem arról az életszakaszról, ami az utolsó hónapokat jellemzi” – derült ki a Magyar Hospice Alapítványról készült kisfilmből.

„Az életben a munkát el kell végezni... és azt becsületesen kell elvégezni. Én nyugodtan szeretnék lefeküdni aludni, és teljesen nyugodt szívvel szeretnék átnyújtani egy kakaós csigát vagy egy kenyeret, tudva: mindent megtettem annak érdekében, hogy tiszta forrásból, gyönyörűen feldolgozott terméket adjak oda neked” – ismertette hitvallását Szabi a Pék, alias Szabadfi Szabolcs, aki ma már az egyik legismertebb kézműves pék Magyarországon.

A Highlights of Hungary nem klasszikus díj, nem szimplán egy elismerést nyújtó márka, sokkal inkább egy ügy, szellemi értelemben vett védőháló. Amellett tett hitet, hogy a pozitív magyar kezdeményezéseket kiemelje és bebizonyítsa, hogy van mire büszkének lennünk. 10 éves fennállása során több mint 500 kiemelkedő magyar teljesítményt mutatott be, ezáltal inspirálva és motiválva mindenkit cselekvésre, alkotásra. Ezen teljesítmények sorából csemegéz a gálán bemutatott, Sal Endre és Berta Mihály tollából született, „Inspiráló magyarok – 24 lebilincselő sikertörténet” című interjúkötet is, amely a Highlights of Hungary kiadásában jelent meg.

További információ:

Honlap: www.highlightsofhungary.hu

Facebook: https://www.facebook.com/highlights.of.hungary 

Instagram: https://www.instagram.com/highlights.of.hungary/ 

TikTok: https://www.tiktok.com/@highlights_of_hungary 

Ha jól tudom, vidéki, moldvai csángó környezetben nevelkedtél. Milyen nyelven beszéltetek egymással a családban gyerekkorodban?

Bákó megye legkeletibb falujából, Magyarfaluból származom, ahol a mai napig megőrizték a magyar nyelvet. A családomban most is beszélik, nem olyan szinten, mint itt, Székelyudvarhelyen vagy akár Kolozsváron, de az archaikus magyart most is használják. Gyerekként az óvoda mellett különórákra jártam a helyi Magyar Házba, ahol megtanítottak írni, olvasni, és olyan alapszavakat ismertettek meg velem, amelyekkel tudok boldogulni az életben. Később helyesírási és mesemondó versenyekre is vittek minket, év elején pedig mindig felmérték a képességeinket.

Kultúramegőrzés szempontjából mennyire sikerült összetartani a helyi közösséget az évek során?

Kiskoromban is voltak már olyan események a faluban, amelyeken összegyűlhettek az emberek és együtt lehettek. 

Most is megtartják ezeket a programokat, nemrég rendezték meg például a hagyományos őszi Hujjogtató Fesztivált, ahol én konferáltam fel a fellépőket. 

Korábban sok hagyományos táncot és éneket tanítottak nekünk, otthon pedig imákat, azzal a szándékkal, hogy ezek megmaradjanak számunkra a későbbiekben.

Szülőfaludból idővel a csíkszeredai csángó bentlakásba költöztél. Mikor hoztad meg ezt a döntést?

Már elsőosztályos koromban megfordult a fejemben, hogy magyarul szeretnék tanulni. Időközben azért voltak időszakok, amikor úgy gondoltam, románul könnyebb lenne boldogulni, de végül az általános iskola befejezése után Csíkszereda mellett döntöttem. Úgy éreztem, eleget haladtam a magyar nyelvvel az évek során, és megfelelően felkészítettek az ottani létre.

Könnyen be tudtál illeszkedni a székelyföldi közösségbe? Előfordultak esetleg kezdetben nyelvhasználati különbségek vagy olyan helyzetek, amikor nem értettél valamit?

Az én szókincsem már elég bő volt, amikor odakerültem. Egyes szlengeket vagy rövidítéseket, mint például a suli vagy az oszi, nehezebben értettem meg. Természetesen tudtam, mi az iskola, és hogy az osztályfőnök mit jelent, de ezeket akkor még nem kapcsoltam össze. Kilencedik végére már ebből a szempontból is javult a helyzet, és megszoktam a beszédet.

A szülőfaludban mennyire maradt fent az eredeti csángós nyelvjárás, amelyet főleg a térségben élő emberek ismertek?

A magyar nyelv használata is folyamatosan visszaszorul, egyre kevésbé beszélik a családokban. Ennek ellenére továbbra is próbálják fenntartani különböző programokkal. Legutóbb a gyerekeknek tartottak filmvetítést, de az a baj, hogy ők otthon elsősorban a románt használják.

Ami az archaikus csángó szavakat illeti, azok főleg az időseknél hallhatók, a fiatalok közül ma már senki nem beszél úgy. Teljesen eltűnt náluk ez a nyelvjárás.

Kép

Fotó forrása: Csángó Magyarok Szövetsége

Ha jól sejtem, neked azért előnyt is jelenthetett a Székelyföldön született fiatalokhoz viszonyítva a román nyelv ismerete. Voltak olyan élethelyzetek, amikor ez megnyilvánult?

Tényleg könnyítést jelent, hogy jól tudok románul, hiszen mégiscsak Romániában élünk. Amikor az egyetemen románóra van, általában alapdolgokat veszünk, amelyeket én már tudok. Ha olyan emberrel kell társalognom, aki nem tud magyarul, vele is könnyen el tudok beszélgetni, előny, hogy jól megy nekem mindkét nyelv.

Milyen szakterületen szeretnél elhelyezkedni a jövőben?

Én jelenleg Székelyudvarhelyen tanulok, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Pedagógia és Alkalmazott Didaktika Karán. Tanulmányaim befejezése után haza szeretnék költözni, és a Magyar Háznál akarok tanítani. Célom átadni a gyerekeknek az itt megszerzett tudást, hogy ne veszítsük el a magyar nyelvet. Kezdettől fogva egyértelmű volt számomra, hogy ezt az utat fogom választani.

Saját csángó ismerőseid eseteit nézve, mennyire akarnak és tudnak magyar közösségbe beilleszkedni?

Magyarfaluban látszik a törekvés a magyar nyelv fenntartására. A bentlakásban volt olyan gyerek, aki kevésbé tudott jól magyarul, mint mi, de idővel ő is megtanult. Egyesek már magabiztosan beszéltek az elején is, de a végégre mindenki elsajátította a nyelvet. Ami a környező román településeket illeti, az ott élők főleg az anyanyelvüket használják, a miénkkel nem akarnak barátkozni.

Kép

Fotó forrása: Maria Denisa Biru

Hogy látod, a régión kívül Erdélyben és Magyarországon mennyire ismerik a kultúrátokat, és mennyit tudnak az életmódotokról?

Vannak, akik nagyon alaposan ismerik a csángók történetét és kultúráját, de itt, Csíkszereda környékén is előfordul, hogy egyesek egyáltalán nem ismerik, és azt hiszik, románok vagyunk. Bákóban pedig sokan teljesen magyarnak tartanak minket. 

Valójában ránk egyiket sem lehet mondani, hiszen vegyesen beszélünk. 

Általában a magyarországiak támogatnak minket mindenben, és érdekeljük is őket. Aki igazán érdeklődik a csángók iránt, annak könnyű tájékozódni velünk kapcsolatban, hiszen az interneten rengeteg anyag van rólunk. Megtudhatják, hogyan kerültek a magyarok Csángóföldre, és hogyan alkalmazkodtak a körülményekhez.

A csíkszeredai bentlakás korábban szervezett táncos és egyéb programokat Magyarországon, te magad részt vettél ilyeneken?

Valóban előfordult többször is az érkezésem előtt, hogy Magyarországra vittek gyerekeket, én viszont a covid időszakában költöztem a bentlakásba, akkortól elmaradtak ezek az események. Itt, Csíkszeredában minden évben rendeznek csángó napot, amikor érkeznek hozzánk meghívottak, ezt a hagyományt megtartottuk.

Ha a jelen helyzetet nézzük, csökkent azok száma, akik évente csatlakoznak az intézményhez nyelvtanulás céljából?

Ahhoz az évhez képest, amikor én érkeztem, egyértelműen nőtt a létszám. Akkor mi hatan jöttünk, mostanában pedig évente több mint tízen költöznek a bentlakásba. 

Az előző generációkhoz képest sokkal nyitottabbak arra, hogy szembenézzenek a kihívásokkal és magyarul tanuljanak. Ezzel a tudással az életben is boldogulhatnak, hiszen két nyelvet fognak magas szinten ismerni.

A Moldvai Csángómagyarok Szövetsége komoly erőfeszítéseket tesz a hagyománymegőrzés érdekében, te milyen gyakran szoktál részt venni a programjaikban?

Amikor lehetőség adódik, részt veszek ezeken. Legutóbb a korábban is említett Hujjogtató Fesztiválon voltam. A Csontkirály és Babkirály fesztiválra is mindig elmegyek, amikor otthon vagyok. Karácsony környékén, adventkor énekes esteket is tartanak, ezeken is szívesen megjelenek.

Összességében mennyire vagy optimista a kultúrátok jövőjével kapcsolatban, meg tud-e maradni szerinted a következő évtizedekben?

Akkor tudna megmaradni, ha a családokban beszélnének magyarul is a gyerekekhez, és nem próbálnák elrománosítani őket. Az összes szülő tud csángóul, de az életben való boldogulás miatt általában románul tanítják meg őket először. Fontos lenne, hogy ez változzon, és ezek a gyerekek rendszeresen járjanak a Magyar Házhoz is. Ha ez megtörténik, akkor fent tud maradni a kultúra.

Manapság a csángó népcsoport tagjai különböző szórványokban élnek Romániában, elsősorban a moldvai, barcasági és gyimesi régiók településein. Létszámukat illetően valószínűleg nem pontosak a közelmúltbeli felmérések és adatok. Ennek egyik oka, hogy az elmúlt két népszámlálás során nem volt a magyar nemzetiségnél külön alkategória a csángó, hanem ezt egyéb kategóriában lehetett bejelölni hovatartozásként. Jó eséllyel a népcsoport tagjai közül többen magyarnak vagy románnak vallották magukat. Tánczos Vilmos erdélyi magyar néprajzkutató 2008 és 2010 között végzett részletes kutatásai szerint a csángó népesség tagjai közül körülbelül 48 700 ember beszélte a magyar tájnyelvet a felmérés idején, ami az akkoriban becsült teljes létszám 21 százalékát jelenthette.

Vannak ajtók, amelyek úgy tűnik, örökre bezáródtak. Hogyan lehet elérni a közeledést, a békülést azok között, akik évek óta szóba sem állnak egymással? Szakértő vendégünk dr. Barát Katalin pszichiáter, pár-és családterapeuta, aki segítőként több mint negyven éve foglalkozik családi nehézségek, konfliktusok kezelésével. 
Szükségünk van egymásra, gyereknek a szülőre, szülőnek a gyerekére, érezzük ezt mindnyájan, és bár sokszor pokolian nehéz megtenni az első lépést, félretenni a büszkeséget, de érdemes, mert gyakran a másik is csak egy apró gesztusra vágyik, és rögtön el is kezdődik az enyhülés…

Az adásban felmerülő témák, kérdések:

–    Sokat változtak a családi konfliktusaink az elmúlt negyven évben, vagy inkább csak a világ körülöttünk, de az, hogy alapvetően mit várunk az emberi, rokoni kapcsolatainktól, az nagyjából változatlan?

–    A jogszabályok 18 év felett tekintenek az emberre nagykorúként. Pszichológiai értelemben mikortól nevezhető valaki felnőttnek?

–    Normál esetben mikor és hogyan kezdődik a leválás a szülőkről, és meddig tart ez a folyamat? Milyen körülmények, tényezők nehezíthetik ezt?

–    A saját identitás kialakulásával az ember önmegvalósításra törekszik és egyre nehezebben viseli, ha a szülei más irányba terelnék az elképzeléseit. Jobb egyetem, jövedelmezőbb hivatás választását presszionálják, és a párválasztásba is rendre beleszólnak puszta „jó szándékból” persze. Mi állhat az ilyen, „gyermekére rátelepedő” szülői attitűd hátterében?

–    Sokan jóval 18 éves koruk után is még meg akarnak felelni a szüleiknek, amikor azonban ők is szülővé válnak, ez a korábbi alá-fölé rendeltségi viszony egyre feszítőbbé válik. Ha eddig nem történt meg, hogyan kell helyesen elkezdeni kijelölni a határokat úgy, hogy ne mérgesedjen el a kapcsolat?

–    A mai fiatalok már foglalkoznak önismerettel, transzgenerációs témákkal, míg korábban az érzésekről sem nagyon lehetett családon belül beszélni. Hogyan lehet feloldani ezt a disszonanciát?

–    Mi zajlik abban a szülőben, aki képes megszakítani a kapcsolatot a gyerekével, unokáival, akinek a szeretete haraggá alakul pusztán amiatt, hogy felnőtt gyereke meghúzta a határait, már nemet mond bizonyos elvárásokra, és igyekszik átírni a régi családi mintázatokat?

–    Általában a folyamatos összetűzéstől, a kapcsolat megszakadásától szenved mindkét fél, de vajon kinek kell nyitnia, megtennie az első lépést a másik felé?

–    Az unokák érkezése képes enyhülést hozni akár egy hosszú ideje befagyott kapcsolatban is?

Az adás meghallgatásához kattintson  a lejátszóra!

A Spiritusz podcast a Képmás magazin pszichológiai podcast műsora. Önismeret, család, párkapcsolat, gyermeknevelés - bátorító beszélgetések a lelki egészségért. Vendégeink a lélek bonyolult működését jól ismerő szakemberek és olyan ismert személyiségek, akik bátran beszélnek küzdelmeikről és felismeréseikről. A boldogsághoz önmagunk és a többi ember viselkedésének megértésén keresztül vezet az út. A harmadik évad műsorvezetői Bóna Judit és Németh Szilvia. 
A Spiritusz podcastot megtalálja a Spotify-on, a népszerű podcast applikációkban, a Képmás.hu podcast rovatában és a Képmás magazin Youtube-csatornáján. Bárhol is hallgatja ezt a podcastet, kérjük, iratkozzon fel rá, hogy értesülhessen az új adások megjelenéséről.

A  BME mellett működő Pro Progressio alapítvány 16. alkalommal díjazta azokat a kiemelkedő, 55 év alatti, matematikát, fizikát, kémiát, biológiát, informatikát oktató középiskolai tanárokat, akik tanítványaikat a műszaki és természettudományi pályák választására orientálják, valamint diákjaik hazai és nemzetközi tanulmányi és szakmai versenyeken érnek el kimagasló eredményeket.

A tanárok teljesítményét elismerő díj 2022 óta viseli Pécsi Eszter, az első magyar mérnöknő nevét, aki 1965-ben az év statikusa címet nyerte el az USA-ban. A díj elnevezésével az alapítvány  ösztönözni szeretné a középiskolás lányokat a mérnöki pálya választására, valamint hangsúlyozza továbbá azt is, hogy a tudományos munkában és kutatásban ugyanolyan karrierlehetőségek állnak a nők, mint a férfiak előtt.

A díjátadó ünnepségen a 10 kiváló pedagógust köszöntötte Charaf Hassan rektor mellett Bódis László, a Kulturális és Innovációs Minisztérium innovációért felelős helyettes államtitkára is. 

A zsűri munkájáról Sipos Imre, az Oktatási Hivatal elnökhelyettese tartott összefoglalót, Pécsi Eszter életútját pedig Sebestyén Ágnes művészettörténész ismertette.

Pécsi Eszter Tanári Díj 2024 elismerésben részesültek:

• Farkas Ilona, a Szeghalmi Péter András Gimnázium és Kollégium biológiatanára
• Hegedűs Csaba, a Balassagyarmati Balassi Bálint Gimnázium matematika és fizika szakos tanára
• Dr. Hömöstrei Mihály,  a Budapesti Német Iskola fizika szakos mestertanára
• Dr. Konczné Dr. Jámbrik Katalin, a  Kisvárdai Bessenyei György Gimnázium és Kollégium biológiatanára
• Molnár-Sáska Ildikó, a Budapesti Szent István Gimnázium matematikatanára
• Sápi Anikó, a Kecskeméti Református Gimnázium és Kollégium biológia-kémia szakos tanára
• Dr. Schramek Anikó, a Budapesti Fazekas Mihály Gyakorló Általános Iskola és Gimnázium fizikatanára
• Szabó Beatrix, a Szegedi Tóth János Mórahalmi Szakképző Iskola és Szilágyi Mihály Kollégium inforamtikatanára
• Szivós Ádám, a Szegedi Radnóti Miklós Kísérleti Gimnázium biológia-kémia szakos tanára
• Tóth Kristóf, a Győri Czuczor Gergely Bencés Gimnázium matematika-fizika szakos tanára

A Pécsi Eszter Tanári Díjban részesült pedagógusok aktív tananyagfejlesztők, közösségépítők, új ismeretek és módszerek fejlesztői és terjesztői, igazi példaképek. 

Hazánkban a tanulmányaikat a felsőoktatásban megkezdő diákoknak még a negyede sem választja a műszaki-és a természettudományi szakokat, és ezen belül különösen alacsony a nők száma. 

Bódis László  helyettes államtitkár köszöntőjében hangsúlyozta, hogy a pedagógusoknak kiemelt szerepe van a diákok STEM területek felé történő orientálásában.

Charaf Hassan rektor bízik benne, hogy az elismerésben részesült tanárok közreműködésével szoros kapcsolatok alakulnak ki a középiskolák és a Műegyetem között.

Sipos Imre, a zsűri elnöke  összefoglalta a beérkezett 80 pályázat értékelési szempontjait, Sebestyén Ágnes művészettörténész pedig köszönetét fejezte ki a jelenlevő Fischer Zsuzsának, Pécsi Eszter unokájának, hogy az első magyar mérnöknő hagyatékát a Magyar Építészeti Múzeumnak adományozta.

A Pécsi Eszter Tanári Díj nemcsak tisztelgés Pécsi Eszter emléke előtt, de inspiráció is egyben minden középiskolás lány számára, hogy bátran válasszák a műszaki- és természettudományi pályákat – hangsúlyozta Pakucs János, a Pro Progressio alapítvány elnöke.

„Kisbabával utazni csodás kaland, különösen, ha a közösségi közlekedést használjuk.” Bevallom, nagy várakozásokkal görgettem tovább a BKK babakocsis utazásra vonatkozó cikkét. Leperegtek az elmúlt hetek emlékképei, ahogy a kocsit és a tíz hónapos babát egyensúlyozva araszolok az aluljáróban, a villamos lépcsőjén vagy préselődöm fel a tömött buszra. Kalandnak kaland, de csodásnak éppen nem nevezném. 

Már megszoktam, hogy rohad körülöttem a kerület, hogy a napos évszakokban térdig gázolok a gazban, hogy a nagylányommal karöltve streetmasterekkel felszerelkezve szedjük a szétszóródott szemetet, hogy kerülgetem a kátyúkat, hogy esőben a lakásom előtt a járdán bokáig áll a víz, és mindennap megbotlom a felüljáróhoz vezető, erodálódott, esőben medencévé, télen jégpályává alakuló lépcsőn, amit olyan régóta hagynak pusztulni a BVSC-vel szemben, hogy tisztán kivehető a rendszerváltás előtt „belegravírozott” „szeretlek”. 

De abban őszintén bíztam, hogy 2024-re eljutunk már odáig egy európai uniós fővárosban, hogy legalább a legfőbb útvonalakon és legforgalmasabb aluljárókban akadálymentesen lehessen közlekedni. 

„Budapesten a tömegközlekedés fantasztikus!” – áradozott egy francia ismerősöm nemrég arra utalva, hogy a hálózat milyen okosan van kitalálva. És igaza van! Soha nem volt autóm, imádok gyalogolni, járműveken utazni, hiszek a tömegközlekedés elgondolásának nagyszerűségében, és amíg egyedül jártam-keltem, az olvasás a buszon negyven perc pótolhatatlan énidőt jelentett, amíg beérek a munkahelyemre.

Ám amióta mindennap én hozom el a nagyobbik lányomat az iskolából, és babakocsival közlekedem, kénytelen vagyok azzal szembesülni, hogy hiába a jó hálózat, a csillivilli új metrókocsik, az útvonalak tele vannak akadállyal, sokkal komolyabb tervezést, hosszabb útvonalakat és az utak beható ismeretét igényli az, hogy eljussak A-ból B-be. 

A napi útvonalamon van egy „horroraluljáró” is, ahol a hosszú lépcsősor mellett vékony sín jelzi, hogy már megint csak a biciklisek nehézségeire gondoltak, ránk, tömegközlekedő szülőkre nem. 

Kép

A kép illusztráció − Forrás: Freepik

Persze egyre több alacsony padlós villamost lehet látni a kötött pályán, mégis hiába várok hosszabban a megállóban, elvétve találkozom csak velük. Ugyanez a helyzet az „akadálymentesített” megállókkal: sok helyen nem működik a felvonó, amikor meg igen, nemegyszer előfordul, hogy az ember hányingerrel küzdve száll be, mert odaragad a pisis padlóhoz azon morfondírozva, miért nem lehet megőrizni valamit épen-szépen és működőképesen, ha már rendelkezésre áll. 

Persze létezik hordozós megoldás is, de egyrészt az utazás hosszától függ, hogy tudjuk-e magunkra csatolva vinni a babát, másrészt sokan nem merjük/akarjuk úgy vinni a hátunkon gyermekünket, hogy összepréselődünk a többi utassal az 5-ös buszon, és nem látjuk, hogy mi történik a hátunk mögött (igen, ez az a járat, amelynek már külön Facebook-csoportja is van a kollektív traumafeldolgozáshoz: Budapest kínzókamrája: az 5-ös busz). 

A tűrőképességem határainak kitolásán és a reziliencianövekedésen túl két nagy bicepszet is köszönhetek ennek a „csodás kalandnak”, lévén mindennap többször kinyomok guggolásból 15 kilót. 

De legalább sok erőfeszítéssel kivitelezhető a babakocsis utazás, nem úgy a kerekesszékesek közlekedése, akik nem tudják felkapni a széket és fel-le lépcsőzni az aluljáróban. 

De ne legyünk igazságtalanok, lássuk a fejlesztéseket! A BKK májusban összegyűjtötte és pontokba szedte azokat a projekteket, amelyek keretében az elmúlt években változás történt ezen a területen. Mint írják, akadálymentessé vált az M3-as metró, valamint nőtt az akadálymentesen használhatójárművek és peronok aránya is. Az autóbuszok 94 százaléka akadálymentes, a budapestivillamosbeszerzésekkel 2021-ig 73 db CAF-villamos állt forgalomba, emellett a BKK 2022 novemberében további 20 rövid, majd 2023 márciusában 26 rövid és 5 hosszú CAF-villamost rendelt meg. Értékelendő a haladás, de úgy tűnik, ez még mindig nagyon kevés a közlekedéshez, mert ahogy Bodor Ádám, a BKK Mobilitásfejlesztés igazgatója nyilatkozta korábban a Telexnek: „Egy jármű akadálymentesítése akkor hasznosul teljesen, ha akadálymentesen oda is lehet jutni hozzá”. 

Kép

A kép illusztráció − Forrás: Freepik

A kisföldalatti és az M2-es metró (három megálló kivételével) babakocsival biztonságosan megközelíthetetlen, ahogy a legtöbb aluljáró is használhatatlan. Ezek a fejlesztések milliárdos nagyságrendűek, és nem mennek egyik percről a másikra, de az joggal elvárható, hogy legalább a legfőbb közlekedési csomópontokon érvényesüljön az esélyegyenlőség a közlekedésben. 

Klímavédelmi okból is kulcsfontosságú lenne a tempósabb infrastruktúra-fejlesztés. 

A World Resources Institute cikkében arról ír, hogy a tömegközlekedés az egyik legjobb, legköltséghatékonyabb megoldás napjaink éghajlati és fejlesztési kihívásainak kezelésére: az autóbuszok és a vonatok akár kétharmadával is csökkenthetik az üvegházhatást okozó gázok kibocsátását. 

Az ENSZ szerint is létfontosságú a tömegközlekedésre való áttérés az éghajlatváltozás megfékezéséhez, ráadásul használata más előnyökkel is jár a társadalom számára: általa kevesebben halnak meg közlekedési balesetben, emellett ahol jól működik, ott aktívabbak a városlakók, és hozzáférhetőbbé válnak számukra a munkahelyek, az oktatás és egyéb szolgáltatások. Mint írják, becslések szerint 2030-ra meg kell duplázódnia a globális tömegközlekedési kapacitásnak, ha el akarjuk érni a klímacsúcson megfogalmazott célokat, és el akarjuk kerülni az éghajlatváltozás ijesztő forgatókönyveit. Szakértőik szerint a városoknak és országoknak sokkal nagyobb ütemben kell elkezdeniük az infrastruktúra kiépítését, és lépéseket kell tenniük a forgalom növelése érdekében.

Ma Budapesten a kisgyerekes családok, a fogyatékossággal élő emberek, a kismamák és az idősek jelentős része autóba kényszerül, pedig sokan szívesen választanák a tömegközlekedést, ha megtehetnék. 

Ezért azt szeretnénk, hogy a főváros többet fektessen tömegközlekedése fejlesztésébe, akadálymentesítésébe, az aluljárók megközelíthetőségébe, mert „nem az a fejlett város, ahol még a szegények is autóval járnak, hanem ahol még a gazdagok is a tömegközlekedést választják”.