„születésemmel nagy bánatot okoztam…”

Karacs Teréz 1808-ban, a családi birtok melegében jött világra, a fogadtatása mégsem volt felhőtlen. Erre később naplójában így emlékszik vissza: „Én születésemmel, mint anyámtól hallám – nagy bánatot okoztam, mivel ő fiúval szerette volna férjét megajándékozni; e miatt keseredve tudatá atyámmal, hogy a negyedik is leány, és kérve kérte férjét, hogy engedje meg az újszülöttnek nemét eltitkolni, s egyezzék bele, hogy fiúnévre kereszteljenek, és írjanak be az anyakönyvbe mint fiút. Atyám ezen sajátságos és különös kívánságba nem ment bele, én – akinek születtem: mint leány neveltettem fel.”

Kompromisszum gyanánt kitűnő megoldásnak tűnt a szülők számára, hogy leányukat egyáltalán ne anyakönyveztessék, sőt a nevét is csecsemőkorukban elhunyt húgairól kapta.

Születése pillanatában sem apja, sem édesanyja nem sejthette, hogy kilenc gyermekük közül éppen Teréz lesz az, aki mind pedagógusként, mind íróként jelentős karriert fut majd be.

Könyvek között nőtt fel

Világra jöttének keserves fogadtatása ellenére Teréz szerető családi környezetben cseperedett fel, a korban példa nélküli oktatásban részesült. Édesapja, Karacs Ferenc térképkészítő volt, így a földgömb már a gyerekszobája részét képezte, édesanyjától pedig a könyvek szeretetét örökölte.

A Karacs család számára nem jelentett kérdést, hogy lány- és fiúgyermekeiket egyaránt iskolába küldjék, így a kis Teréz is a lehető leghamarabb megkezdte tanulmányait. Ez egy idő után csak önképzés formájában valósulhatott meg, mivel a fővárosban akkor még nem volt az elemi iskolánál magasabb fokozatú, magyar nyelvű nyilvános lányiskola. A viharos politikai helyzet miatt Terét szülei úgy döntöttek, hogy lányukat nem küldik sem német, sem francia nyelvű lánynevelő intézetbe, ahol főleg a császárpári arisztokraták gyerekeivel érintkezhetett volna. Ehelyett biztatták őt, hogy éljen az otthoni „házi könyvtár” adta lehetőségekkel, és autodidakta módon sajátítsa el az alapműveltséget.

Kép

Karacs Teréz fotója

Teréz kiváltságos helyzetben volt ebből a szempontból, mivel lexikonok tömkelege állt a rendelkezésére, könyvek ezrei vették körül, többek közt kortárs irodalmi művek is, ami kuriózumnak számított. A Karacs házaspár ugyanis bőszen támogatta a kortárs irodalom felvirágoztatásának ügyét, amelyet akkor többnyire csak azok olvastak, akik írtak is. Lakásuk gyakran szolgált egyes szerzők otthonául, így sűrűn látott vacsoravendég volt a háznál többek között Vitkovics Mihály, Kazinczy Ferenc, Vörösmarty Mihály, Kölcsey Ferenc és Katona József.

Katona – mint lakó – három éven át élvezhette a család vendégszeretetét, részben a Karacs-rezidencián írta meg legismertebb művét, a Bánk bánt.

Úton a nőnevelés felé

Bár Karacs Teréznek nem volt esélye közintézményben folytatni a tanulmányait, szülei törekedtek a korban elérhető alternatív lehetőségekkel élni, amelyek lányuk szellemének és jellemének épülésére szolgáltak. Így kapva kaptak az alkalmon, amikor a vidéki rokonok felajánlották, hogy fogadják legidősebb lányukat a mezőtúri családi birtokon, ahol a gazdálkodás csínját-bínját sajátíthatta el.

Az első szerelem is itt köszöntött be a lány életébe, egy fiatal, jóképű református tiszteletes, Jakab István személyében. A kor szokásai szerint a legtöbb nő emlékkönyvben örökítette meg barátságait, kapcsolatait, amelybe Jakab István a következő szavakat jegyezte: „Téged kell szeretnem, mert veled lesz az életem élet…” Bár Teréznek imponált a művelt ifjú, aki gyakorta apró költeményekkel kedveskedett neki, hamar kiderült, hogy a férfira szülei által előre elrendezett házasság vár, amely sokkal jelentősebb hozománnyal kecsegtetett, mint amit Karacs Ferenc bármikor is biztosítani tudott volna gyermekei számára.

Egyenes beszéd híján Karacs Teréz rövidesen véget vetett ennek az afférnak, tekintve, hogy a vendéglátói sem nézték jó szemmel az udvarlót a háznál, főleg miután az kerek perec kijelentette, hogy: „Igen, nagytiszteletű úr, én Karacs Terézt bámulni járok ide, én ilyen lányt még sohasem láttam, hallottam; bűnt követnék el, ha őt kerülném, ha társaságát kerülném.” Minden hízelgő bók ellenére Karacs Teréz maga mögött hagyta a mezőtúri élményeket, és Máramarosszigeten vállalt el házitanítói állást a Kállay családnál.

Afféle „írogató nő”

Ebben az időszakban Teréz már aktív tollforgató volt: első művét 1822-ben, 14 esztendős korában hozta le a Magyar Kurír Kedveskedő rovatában, ahol rejtvényeket és találós kérdéseket közöltek.

A gyermeteg versikéket rövid időn belül szeriőz munkák váltották fel, amelyek a század legnívósabb lapjainál jelentek meg. 

Így Karacs Teréz munkáit olvashatjuk az Életképek, a Honderű, a Rajzolatok, Kossuth Lajos Pesti Hírlapjának és a Regélő Pesti Divatlapnak az archívumaiban; sőt összegyűjtött műveit még életében kiadták.

Annak ellenére, hogy kora legjelentősebb női szerzőjének számított, aki egyaránt volt publicista, szerzett tanulmányokat, vitairatokat és szépirodalmi műveket is, nem tartotta magát írónak. Amikor írói pályájáról faggatták, röviden csak ennyit felelt: „»Én nem vagyok írónő, csak írogatok néha!« És valóban az ily írogatónők, aminő magam is vagyok, nem sorozhatok az írók közé. író énszerintem csak az, ki folytonos munkásságával és műveivel jelentékeny nyomot hagy maga után. Akik csak néha és rövid hatásra írnak, azok csupán írogatok.”

Kép

„neveljünk okos, nem okosdó nőket…”

Karacs Teréz már elismert írónő és sokak által dicsért házitanító volt, amikor felkérték a Miskolci Református Nővelő Intézet vezértanítónői pozíciójára. Teréz az intézmény fenntartásának bizonytalansága miatt tétovázva bár, de 1845-ben elvállalta az első olyan magyar közintézmény vezetését, amely anyagi háttértől függetlenül biztosított lehetőséget az elemi oktatásból kikerült lányoknak. Egyaránt tanultak itt munkáscsaládok gyermekei és nemesi származású lányok – az osztálykülönbségek áthidalása jelentős célja volt a pedagógusnőnek.

Miskolci évei alatt közel nyolcszáz lány tanulhatott nála, akik meglehetősen liberális oktatásban részesültek. A hímzés és a háztartásvezetés mellett – ami a korban elengedhetetlen ismeret volt a hölgyek számára – a miskolci lányok tanultak történelmet, földrajzot, matematikát, kortárs irodalmat, és gyakran értekeztek politikáról, társadalmi kérdésekről.

Nem túlzás kijelenteni, hogy Karacs Teréz kezei között nőtte ki magát az első értelmiségi, polgári rétegből származó nőgeneráció.

Lányok a forradalomban

A színvonalas oktatás mellett a társadalmi felelősségvállalás is szívügye lett a vezértanítónőnek, és demokrata nézetei sem voltak kétségesek. Így a forradalom kitörésekor egyértelmű volt, hogy az intézetben tanuló lányok is kiveszik részüket a nemzeti függetlenségért vívott harcból. Karacs Teréz és tanítványai több száz ruhaneműt varrtak a fronton harcoló katonáknak, és azt is sikerült elérni, hogy a miskolci lányintézet az egyetlen olyan közoktatási intézmény legyen az országban, amely a szabadságharc ideje alatt is háborítatlanul tud működni.

Az ország forradalmával párhuzamosan zajlott a nőnevelés ügyének forradalma is, aminek legjelentősebb eseménye az 1848-as tanügyi kongresszus volt 257 résztvevővel, ebből 256 férfival. Karacs Teréz egyedüli nőként vett részt az országos gyűlésen, ahol – a mai napig aktuális – nemek közti bérszakadék ellen szólalt fel. Illetve továbbította Teleki Blanka és a saját diákjai követeléseit a nők egyetemi tanulmányainak lehetőségét, valamint a nemtől független politikai választójogot illetően.

Nem alkudott, a végsőkig nevelt

Karacs Teréz tizenhárom éven át maradt a miskolci intézmény élén, annak ellenére, hogy az utolsó hónapokban már csak meglehetősen szűkös anyagi kerettel gazdálkodhatott. Elhivatottságát mutatja, hogy még az ínséges időkben is a közjót tartotta szem előtt, ugyanis számos kecsegtető ajánlatot utasított vissza. 

Teleki Blanka többször csalogatta őt saját, budapesti iskolájába, ahol jóval tehetősebb családok gyermekei tanultak, így anyagilag egyértelműen jobb döntésnek bizonyult volna ez az opció, mint a miskolci. Karacs Teréz barátnője hívását ugyanúgy visszautasította, mint az arisztokrácia családok felkéréseit, akik gyermekeik nevelését bízták volna az idősödő tanítónőre. 

Emellett még negyvenegy éves korában is akadt kérője, akit szintén elhajtott, ugyanis a jó cél érdekében „önként vállalt hajadonságra ítéltetett.”

Teréz csak a fenntartóval való összetűzés után távozott a lánynevelő intézet éléről, és vállalt el egy kolozsvári lehetőséget, ahol szintén a helyi lányiskola vezetését szánták neki. Távozása után a református egyház a tandíjakat megemelte, így a szegényebb réteg gyermekeinek továbbtanulását ellehetetlenítették. Miskolc hanyatlani kezdett, Kolozsvár azonban felvirágzott. Közel 400 lány oktatását vállalta magára Karacs Teréz, többek között Teleki Miksa lánygyermekeinek képzését, aki hálából ezért végrendeletében havi 200 forint nyugdíjat hagyott az idősödő Karacs Terézre.

Öregségére szüksége is volt erre az összegre, ugyanis a vezértanítónői posztról való végső leköszönés után már csak alkalmi munkákból élt. Egy darabig még vállalt házitanítói segédállást, például Arany Jánoséknál. A kis Széll Piroskát – Arany János és Ercsey Julianna unokáját – is ő oktatta, aki anyja korai halála révén a nagyszüleinél élt és nevelkedett.

Hetvenhét éves korában azonban egy súlyos betegség következtében Teréz bal oldala lebénult, így utolsó éveit már csak az írásnak szentelte. 

A cikk Karacs Teréz naplója és levelezései nyomán, illetve Pásztor Emil kismonográfiáját alapul véve készült.

Aki nem tartja a határait 

„A mai világban a vágyak hajszolása és az individualizmus felerősödése miatt az emberek nem képesek kölcsönösen támogatni egymást, és figyelembe venni a társuk szükségleteit egy párkapcsolatban. Ez az önzés gyakran a házasságok tönkremenéséhez vezet.”

Napjainkban gyakran jutnak ilyen és hasonló megállapításokra a párkapcsolatokról író szerzők, és sokan feszegetik azt, hogy miként ismerjük fel, ha a párunk nárcisztikus. Mindeközben a saját párterápiás gyakorlatunkban azt tapasztaljuk, hogy bár megjelenik ez a problémakör is, de sok pár éppen az ellenkezőjével küzd. Ezekben a kapcsolatokban az egyik vagy mindkét fél állandóan igyekszik alkalmazkodni és kielégíteni a partnere igényeit, miközben a saját szükségleteiről nem vesz tudomást. 

Az alkalmazkodó személyében egy végtelenségig együttműködő embert ismerhetünk meg, aki a világért sem bonyolódna konfliktusba. Rendkívül feszült lesz, ha megkérdezik tőle, hogy hogy érzi magát. Ilyenkor nem tudja, hogy mit válaszoljon, hiszen ő mindig jól van, vagy szimplán megvan. Nehezen tud reflektálni arra, hogy milyen érzések kapcsolódnak ezekhez az állapotokhoz. Amikor befelé kellene tekintenie, akkor összezavarodik, hiszen ez ismeretlen terep számára. A jól vagyok és megvagyok érzések mögött kutatva gyakran csak az üresség érzésével találkozik, amely a meg nem élt, elkerült vagy magukba zárt érzelmek nyomán alakul ki. 

Bár ő csak a pusztítónak ítélt indulatait, a dühét vagy haragját szeretné semmissé tenni, ennek az az ára, hogy a vágyott érzések is a süllyesztőbe kerülnek, és marad a kiüresedettség élménye.  

Mivel a saját belső valóságától leválasztva működik, ezért az abszolút iránytű számára az, hogy a körülötte lévő fontos személyek hogy vannak. Róluk próbálja leolvasni a saját érzelmi állapotát. Mindent megtesz, hogy őket boldognak, elégedettnek és kiegyensúlyozottnak lássa, mert akkor ő is jól van. Gyakran mond ilyeneket: ha nem gond, elnézést, nem akartam, ne haragudj, nem akarlak bántani.  

Szinte soha nem mond nemet, csak amikor már teljesen felemésztette ereje utolsó tartalékait is. Inkább a passzív elutasítás eszköztárát használja, bezárkózik és elérhetetlenné válik. Ilyenkor előfordulhat, hogy alacsony fekvésű hangulatról, érzelmi tompaságról számol be. Az elzárt érzések megjelenhetnek szorongásban, különféle pszichoszomatikus tünetekben (fejfájás, derékfájás) vagy akár pánikreakciókban is. Alapbeállítódása, hogy ő nem számít. 

Kívülről ez az állapot tűnhet kiegyensúlyozottságnak, segítőkészségnek és erőnek, máskor pedig az érzelmek megéletlensége miatt közönynek, esetleg ridegségnek is. Az, hogy minek olvassák, az a környezet lelkiállapotán múlik. Ez még inkább elbizonytalanítja az alkalmazkodót, mert nehéz azzal megküzdenie, hogy ő ugyanazt teszi, mégis egyszer megbízhatónak, máskor elérhetetlennek látják. Az ebből fakadó feszültséghez kapcsolódó indulatokat azonban igyekszik nem kimutatni, a harag megélését ugyanis veszélyesnek tartja a kapcsolatra nézve.  

Kép

A kép illusztráció − Forrás: Freepik

Az önfeladás története 

Mindannyian úgy születünk, hogy képesek vagyunk megélni érzéseket. Ez nem kialakul, nem megtanuljuk, ez adottság. A kezdetekkor ezeket az érzelmeket a csecsemő még nem ismeri fel, nem tudatosítja vagy szabályozza. A düh, a félelem, az undor, a meglepetés vagy az öröm mindenféle meggondolás nélkül a felszínre kerülnek. A baba sír, ordít, nyöszörög, mert ez segíti a túlélését, hiszen tájékoztatja a gondozót arról, hogy van-e valamire szüksége. 

Ahogyan a szülő visszatükrözi, megnevezi és tartalmazza ezeket az érzéseket, úgy kapnak nevet, és kerülnek szabályozás alá. 

De mi van, ha a szülő valamiért (például a saját traumái vagy éppen aktuális krízisállapota miatt) nem tud megfelelően reagálni ezekre a jelzésekre? Például figyelmen kívül hagyja, vagy nem azt adja, amire a babának szüksége volna? Ilyenkor a csecsemő lekapcsolódik a belső világáról, mert ez az egyetlen lehetősége, hogy „kezelje” az ijesztő és félelmetes érzéseit. 

Természetesen nem arról van szó, hogy mindig minden helyzetben tökéletesen kell hangolódni a baba belső állapotaira, erre egyetlen szülő sem képes. A lényeg, hogy többnyire jól reagáljunk a gyermek szükségleteire. Így nem kell azt választania (itt nem tudatos választásról van szó), hogy inkább nem mutatja ki az érzéseit, nehogy megharagudjanak rá, megbüntessék, vagy csalódást kelljen átélnie, mert nem azt kapja, amire szüksége volna. Ezzel ugyan megússza az elutasítást, de valójában láthatatlanná válik a kapcsolatban.  

Vannak, akik arról szereznek tapasztalatot gyerekkorukban, hogy az alkalmazkodásukkal segíteni tudják szüleik érzelmi vagy fizikai szükségleteinek kielégítését, amire nagy szükség van, mert a szülők magányosak, kimerültek vagy elkeseredettek. Ilyenkor az engedelmesség tűnik a kapcsolódás útjának, mert ezáltal lehet leginkább szeretetet kapni a szülőktől, vagy elkerülni a büntetést. Ilyenkor a gyermek szintén lemond saját érzéseinek és szükségleteinek megéléséről és közvetítéséről, hiszen számára az a legfontosabb, hogy kapcsolatban tudjon maradni a szüleivel. 

A tapasztalatok által közvetített üzenetek belsővé válnak, így olyan hiedelmek szerint viselkedik később is a kapcsolatokban, amelyek azt üzenik: neked kell felelősséget vállalnod, mások szükségletei fontosabbak, mint a tieid. 

Ugyanakkor ez a stratégia magában hordozza a csalódottság és elutasítottság élményét is, hiszen aki feladja magát, hogy mások kedvében járjon, és ezért szeressék, belül mindig bizonytalan, hogy vajon önmagáért szeretik-e, vagy csak a szerep miatt, amit játszik.

Mit tesz a kapcsolattal? 

Az, aki folyamatosan alkalmazkodik, szerepként megélt merev működésmódot választ, így nem lesz képes valóban kapcsolódni a másikhoz. Partnere nem, vagy csak igen ritkán találkozik társa igazi énjével. Habár eleinte látszólag kellemes egy állandóan alkalmazkodó partnerrel élni, idővel meginog a kapcsolati biztonság, hiszen bizonytalanságot eredményez: társa előbb-utóbb töprengeni kezd, hogy jó-e az, amit a másiknak nyújt. Aggodalmat érezhet, hogy mi lesz, ha nem találja el, mi jó a másiknak, és az egyszer megelégeli ezt. 

Feszültté válik, hogy állandóan találgatnia kell, mire van szüksége a párjának. Nem tudja, hogy társa egyáltalán jelen vane, ott akar-e lenni vele. Az a benyomása alakulhat ki, hogy a másikban van egy belső rész, amelyet mindig elzár előle, ahova ő sohasem juthat be. Csak küzd, de már előre tudja, hogy kudarcot fog vallani. Úgy érzi, csupán egyet tehet, elfogadja ezt az állapotot, amelyben bizonytalanságot, magányt és csalódást él meg. 

Esetleg mindkettőjükben gyűlnek a ki nem mondott mondatok. Egyre inkább arra szorulnak, hogy a másik viselkedését figyeljék, és próbálják értelmezni a kapcsolati eseményeket. A csend eleinte vonzó is, ha gyerekkorukban átélték szüleik veszekedését, s felnőttként másként akarnak élni. A csendbe annyi mindent bele lehet látni: harmóniát, egyetértést, bizalmat. 

Ezért eleinte talán örömmel is fogadják mindketten. Ráadásul az alkalmazkodó fél a későbbiekben gyakran abban az illúzióban él, hogy ő sokat kommunikál. 

Ha a társával egy nap aztán a kapcsolatukról beszélgetni kezdenek, könnyen kiderülhet, hogy ő a párbeszédeket valójában csak a fejében pörgeti. 

Társa közben azt éli meg, hogy legmélyebb őszinteségére vagy legtüzesebb mondataira sem kap egy kurta mondatnál, szónál többet. Mintha egy falról pattanna vissza. 

Ha az alkalmazkodásba menekülő fél és társa kerüli a konfliktusokat, akkor egyikük a konfliktus közeledte láttán visszahúzódik, és a hallgatást, az elvonulást, az ironizálást vagy a probléma lekicsinylését választja inkább. Az is előfordulhat, hogy a terelést választja, minden elhangzó fogalomra definíciót követel, majd beleköt azokba. Rendkívül gazdag ez az eszköztár. 

Társa reagálhat ijedtséggel vagy szomorúsággal, ha a magány túlzottan fájdalmas, lehet dühös, amit gyorsan el is rejthet. A lényeg mindkettőjük számára az, hogy ne legyen konfliktus. Óriási fájdalmakat söpörnek a szőnyeg alá a kapcsolat vélt stabilitása érdekében. A kimondatlan és megbeszéletlen érzések és élmények azonban visszatérnek az álmokban, a váratlan felcsattanásokban, vitákban, sőt akár gyermekeik viselkedésében is.  

Mindezek nagy része tudattalanul zajlik, ezért váratlan következményekre is láthatunk példát. Ilyen az, amikor az alkalmazkodó felet társa megcsalja, vagy kilép a kapcsolatból és újat indít, és az érintett fél nem is veszi észre, hogy a másik már régóta a párkapcsolaton kívül érzi magát. „Olyan szépen éltünk együtt, nem gondoltam, hogy közben belül már réges-régen eltávolodtunk egymástól” – mondják utólag, s környezetük egyetértően bólogat. Mélyen gyökerezik kultúránkban a tévhit, hogy az alkalmazkodás kapcsolódás. Ezt fejezte ki még pár évtizede, amikor a konfliktusmentes kapcsolatokra értékként ilyenformán utaltak: „Soha egy hangos szó sem volt közöttük!”  

A kizárólagos alkalmazkodás során kialakulhat a még működni látszó, de már kiüresedett kapcsolat, amelyben az együttműködés és a konfliktusmentes együttélés egy kívülről boldognak tűnő viszony látszatát kelti. 

Ám hiányzik az érzelmek áramlása, az egymásra hangoltság, az érzelmi összekapcsolódás, az egyezkedések és ütközések izgalma, az önmegmutatás bátorsága, az elfogadottság érzete.

Mit tesz a családdal? 

Ez a családi légkör rengeteg feszültségtől terhes, ugyanakkor kívülről talán a csend a legfeltűnőbb, a kevés vita, és a mindig békésnek tűnő légkör. Az ebben élő gyerekek azonban jól ismerik a megfoghatatlanul lebegő feszültséget. Ugyanakkor többnyire nem értik, nem tudják, mi baja lehet apának vagy anyának, mire volna szükségük, hiszen nagyon ritkán mondanak nemet, a gyermek azt sem tanulja meg, hogy ő miként fejezheti ki a szükségleteit. Egyáltalán van-e joga hozzá?  

A terápiás folyamatban a kommunikáció, a nyíltság, az önmegmutatás, az elfogadás kifejezése, a meghallgatás gyógyító ereje hamar megmutatkozik. Sok munkával és az érzelemfókuszú beszélgetések által, az érzések és élmények bemutatása és meghallgatása után megindul a szó és az érzelmek áramlása, döntések születnek, szinte tapinthatóvá válik a személyesség és a valódi kapcsolódás.  

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

Végre az okostelefonunkra költözhet az ügyintézés! Sokunk számára jelent megkönnyebbülést, hogy nem kell többet papírokat szkennelni, e-mailen vagy Messengeren küldeni, hiszen minden hivatalos dokumentum elérhető és megosztható lesz egy új módszerrel. Ráadásul nem kell majd az egyes ügyeket észben tartani, az állam proaktív módon lép fel, jelzi, ha lejár egy-egy igazolvány vagy határidő. 

A Digitális Állampolgársági Program (DÁP) a Digitális Állampolgár alkalmazásra épül, amely nemcsak a személyazonosítást könnyíti meg, hanem többféle szolgáltatást is egybegyűjt.

A Digitális Állampolgár alkalmazás első funkciói szeptemberben élesedtek. A regisztrációt bármelyik kormányablakban az ügyintézők segítségével pár perc alatt elvégezhetjük. 

A regisztrált digitális állampolgárok az alkalmazás segítségével a jelenleginél sokkal egyszerűbben is be tudnak lépni az azonosítást igénylő mintegy 200 állami weboldalra, így például a magyarorszag.hu-ra, az EgészségAblakba, az eSZJA-ra, a tárhelyükre és a többi állami szolgáltatásba. Ez azt jelenti, hogy a felhasználónevük és a bonyolult jelszavuk beírása helyett elég lesz elővenni a telefont, az alkalmazással beolvasni az adott felületen megjelenő QR-kódot, az applikáció máris elvégzi az azonosítást, és beléptet az oldalra (a DÁP-os belépés ezeken az állami felületeken a meglévők mellett, új azonosítási módként jelenik majd meg).

Mielőtt kitérnénk arra, hogy ez pontosan mit jelent, érdemes leszögezni, hogy az újítás következtében az állam továbbra is csak azokhoz az adatokhoz férhet hozzá, amelyeket egyébként eddig is tárolt, és amelyekhez eddig is hozzáfért – ezért tehát többlettudás az állam oldalán nem keletkezik. A mi oldalunkon viszont keletkezik, amihez ebben a formában az államnak nincs hozzáférése. Az adatok irányítása és tárolása továbbra is a mi kezünkben marad. 

Szabályozhatjuk, hogy kik láthatják az információkat, a kizárólagos hozzáférést pedig arcfelismeréssel és ujjlenyomatos azonosítással tehetjük még biztonságosabbá. 

Kép

Kép: Képmás.hu kollázs

Mire használhatjuk a Digitális Állampolgárt?

• 2024 végén érkezik az alkalmazásba a digitális aláírás: nem lesz szükség arra, hogy kinyomtassuk és kézzel aláírjuk a szerződéseinket és más hivatalos dokumentumainkat, helyette digitális aláírásunkkal hitelesíthetjük ezeket. A DÁP digitális aláírásával hitelesített dokumentumok ugyanolyan bizonyító erejű, közhiteles magánokiratnak számítanak, mint a papíralapon elkészültek.  
• 2025 elején érkezik a „szelfis azonosítás” az alkalmazásba: még egyszerűbben, a személyi igazolvány vagy az útlevél befotózásával és egy szelfivel is regisztrálhatunk az alkalmazásba.
• 2025 februárjától lehetővé válik a személyes adatok hiteles továbbítása az alkalmazásból, amellyel akár az okmányadatainkat – TAJ-kártyánk, adókártyánk, jogosítványunk adatait – is letölthetjük és hitelesítve oszthatjuk meg, kiváltva ezzel a fizikai okmányok használatát.
• 2025 júniusában megtörténik a piaci szolgáltatók csatlakozása, ezt követően a bankok, közmű- és telekommunikációs szolgáltatók felületeire is be lehet majd jelentkezni a Digitális Állampolgár mobilalkalmazással, és az elektronikus aláírással a piaci szolgáltatók dokumentumait is láthatjuk majd. 
• 2025 júliusában élesedik az az állampolgári felület, amely magában foglalja a megújult ePapír szolgáltatást is – ez már életesemény-alapon csoportosítja majd az ügyintézési lehetőségeket.
• Szintén 2025 júliusában megjelenik az első életesemény az alkalmazásban: magánszemélyek a használtgépjármű-eladáshoz vagy -vásárláshoz kapcsolódó ügyeiket is el tudják majd intézni.

2025. január 16-tól megszűnik az Ügyfélkapu, de lesz helyette Ügyfélkapu+

Az Ügyfélkapu már nem felel meg teljeskörűen az Európai Unió rendelkezéseinek. Helyette az Európai Uniós jogszabályok alapján is szigorúbb bejelentkezési lehetőségek, az Ügyfélkapu+ és a Digitális Állampolgárság Program lesznek elérhetők, amelyek biztonságosabb megoldást jelentenek az ügyintézésre.

Az Ügyfélkapu+ használatához kétfaktoros bejelentkezésre van szükség, amely során felhasználónévvel és jelszóval történő bejelentkezést követően a telefonunkra vagy esetleg számítógépünkre kapott kód segítségével tudjuk elkezdeni a hivatalos ügyintézést. Azonban, ha ennél egyszerűbb megoldást szeretnénk, akkor érdemesebb a DÁP-ot használnunk. 

Ebben az esetben nincsen szükség felhasználónév és jelszó megjegyzésére, a telefonos azonosítást követően már intézhetjük is ügyeinket.

A Digitális Állampolgársági Programot folyamatosan bővítik, a tervek szerint akár már jövőre teljes értékű digitális irattárcává válhat az alkalmazás. 

Támogatott tartalom

„Ennek így kellett lennie”, „majd lesz másik”, „idővel jobban leszel”, „lépj túl rajta” vagy „örülj neki, hogy van már másik gyermeked” – nem nagyon hallottam még, hogy ezekkel a mondatokkal vigasztalnának házastársat, édesapát, nagyobb gyermeket gyászolót, viszont édesanyát, aki a várandósság alatt, a szülés körül vagy csecsemőkorban veszti el gyermekét, annál gyakrabban. Valahogy máshogy kezeli a társadalom a perinatális veszteséget. Rengetegen alábecsülik, nem értik meg az érintettet, holott ugyanolyan mély fájdalmat él meg, mint a többi gyászoló. 

Ráadásul szakértők szerint ez a fajta gyász rendkívül nehéz és összetett, mert „a szülők nemcsak a gyermek elvesztését gyászolják, hanem azokat az álmokat, terveket és jövőképet is, amelyet a gyermekükhöz kötöttek". 

Így aztán sokan nem is beszélnek a tragédiájukról, egyedül maradnak fájdalmukkal, és azt gondolják, hogy csak velük történik ilyen, miközben a nők nagy százaléka él át perinatális veszteséget az élete során.

Tulajdonképpen tabutéma ez a fajta veszteség, nem beszélünk róla. Juhász Viktória azonban úgy döntött, nem hallgat tovább. Könyvében nyersen és kíméletlenül őszintén mesél saját veszteségéről, gyászfeldolgozásáról, egyrészt azért, hogy segítsen a sorstársaknak túlélni a hétköznapokat. Érezzék, hogy nincsenek egyedül, mások is ugyanazon mennek keresztül. Másrészt azért, hogy azok is, akik nem érintettek, megértsék azt a sötétséget, mély fájdalmat, amit ilyen helyzetben érez az édesanya. 

Marcell, a harcos

Viktória és férje öt évig küzdöttek azért, hogy szülők lehessenek. A harmadik lombikprogramban jött össze a gyermek. Felhőtlen örömük azonban nem tartott sokáig, ugyanis a második genetikai vizsgálat során fekete foltot találtak a magzat szívéből kinőve. Kiderült, hogy bal pitvari fülcseaneurizmája van, amely nagyon ritka, mindössze 17 ilyen magzati esetet tartanak nyilván a világon. 

Két héttel később újabb különleges szívbetegséget fedeztek fel nála, olyat, amit még sehol sem regisztráltak. 

Innentől kezdve minden vizsgálatot úgy zártak le az orvosok, nem tudják, a gyermek meddig fog élni. Mindezek ellenére szépen fejlődött és mozgolódott Viktória hasában. Mivel a 29. héten már összeért a szíve a tüdejével, az orvosok úgy döntöttek, inkább megcsászározzák Viktóriát. Előre jelezték, nem biztos, hogy a gyermek túléli a szülést, de ha igen, akkor sem tudni, meddig marad életben. Viktóriáék gyermeke azonban túlélte, és az értékei is rendben voltak. A Marcell nevet adták neki, amely harcost jelent. Azt hitték, most már minden rendben lesz. Marcell el is kezdett szépen fejlődni, majd elkapott egy fertőzést a kórházban, és a hetedik napon édesanyja karjaiban meghalt. 

Viktória a kisfia elvesztése után napokig nem bírt kikelni az ágyból, nem evett, nem aludt, a férje tartotta életben, próbálta etetni, itatni. Majd elkezdte leírni Marcellnek a benne kavargó érzéseket, gondolatokat, egyfajta öngyógyításként. Nem volt vele semmi célja, csak az, hogy kiírja magából a fájdalmát, a dühét, ugyanis rettentő dühös volt az egész világra. 

„Még mindig nem tudom elfogadni a halálodat. Dühös vagyok az emberi hanyagságra… Dühös vagyok, mert mindenféle haláldiagnózis után egy egyszerű kórházi fertőzés vitt el téged” – írta az első hetekben. Majd később így fogalmazott: „Utálom a környezetemben lévő embereket, hogy a legnagyobb bajuk is eltörpül az enyém mellett, mégis sopánkodnak. Utálom, hogy nem tudnak segíteni nekem, holott minden nap kiáltozok, egyre hangosabban… Utálom, hogy nem tudnak mit kezdeni a fájdalmammal, hogy csak megjátsszák magukat…” 

Kegyetlenül őszintén fogalmazta meg a legbensőbb érzéseit, ami ilyenkor az érintettek többségében benne van, de nem merik kimondani. Még arról is őszintén írt, mit érzett, amikor más kisbabával találkozott: „Nem leszek álszent, én is azt gondolom, ő miben másabb, hogy életben maradhatott? Kegyetlen gondolat ez, rettenetesen szégyellem is magam, de egy hónappal a halálod után ezt gondolom minden babáról. 

Miért lennél Te rosszabb, mint más? Te is ugyanúgy megérdemelted volna az esélyt, mint bárki más. Igazságtalannak érzem, hogy másnak egyből összejött a baba, mi évekig harcoltunk érted, és ezt érdemeltük utána” – írta. 

A szakemberek szerint ezek a gondolatok teljesen normális reakciók, amelyek nem az egyénnek szólnak.

Kép

Illusztráció forrása: Freepik

Erőt adó kapcsolatok

Kezdetben a férjével sem tudott beszélni a történtekről, túl fájdalmas volt mindkettőjüknek, nem akarták egymást terhelni, de Viktória megfogadta, nem hagyja, hogy a kapcsolatuk rámenjen, amint az sok párral történik ilyen helyzetben. „Nem hagyom, hogy ez a történet szétszakítson minket apukáddal. Legfőképpen rajtam múlik, egyik pillanatban normális vagyok vele, a másik pillanatban pedig agresszív. Mint egy pszichopata. Nem tudom, meddig tudja ezt még tolerálni, neki is meg kell küzdenie a saját gyászával, és akkor itt vagyok én, a labilis. Szerencsétlen egyelőre jól bírja. Mérhetetlen szeretettel fordul felém, akkor is, ha egy utolsó bunkó vagyok vele. Meg sem érdemlem” – írta. 

Viktóriáéknak két hónap kellett ahhoz, hogy meg tudjanak nyílni egymásnak, és őszintén el tudják mondani az érzéseiket. Ma már mindketten úgy érzik, hogy még szorosabb lett a kapcsolatuk, a tragédia még közelebb hozta őket egymáshoz. 

A kezdeti düh és halálvágy után Viktória elindult a feldolgozás útján, megfogadta, hogy nem hagyja el magát nemcsak önmaga és a férje miatt, hanem Marcell miatt sem. 

Elkezdett gyászfeldolgozással kapcsolatos könyveket olvasni, és még a könyvekben szereplő segítő feladatokat is megcsinálta, pedig az elején hülyeségnek tartotta őket. Szépen lassan felvette a kapcsolatot a barátaival, ismerőseivel. 

„Sokat segített, hogy nem a négy fal között töltöttem a napjaimat, hanem újra kimozdultam” – mondja. A feldolgozásban sok erőt adott az is, hogy újra elkezdett dolgozni, élete visszatért a normál kerékvágásba. Ám a legnagyobb segítséget mindmáig a sorstársak jelentik neki, akikkel a közösségi oldalakon ismerkedett meg, néhányukkal személyesen is találkozott már. „Kölcsönösen támogatjuk egymást, és próbáljuk kihúzni a gödörből azt, aki épp nagyon mélyen van” – mondja. Nekik köszönhető az is, hogy Viktória leveleiből könyv született, ugyanis – miután megmutatta írásait – ők biztatták, hogy adja ki azokat. 

A gyász lépcsői

Egy gyászoló nagyon nehéz helyzetben van, mert nemcsak a saját veszteségével, érzéseivel, fájdalmával kell megküzdenie, hanem a környezete reakcióival is. Mivel Viktória kezdetben csak belül gyötrődött, nem mutatta ki az érzéseit, sokan megjegyezték: „Nem is látszik, hogy gyászolsz, túl jól nézel ki”. Ám ez a mondat, ahogy Viktória mondja, egy gyászolónak nem bók, hanem tőrdöfés, amely még jobban felerősíti a benne lévő lelkiismeret-furdalást.

„Nekem amúgy is mindentől lelkiismeret-furdalásom van Marci halála óta. Ha eszem, ha nevetek, ha egy másodpercre városlátogatást, nyaralást merek tervezni. Ha pillanatokra jövőképek merülnek fel bennem” – mondja. Majd így folytatja: „Van a gyásznak egy általánosan elfogadott kinézete. Megtört, elhanyagolt kinézet, fogyás vagy hízás, sok sírás, piros, megduzzadt szem. Ha te ettől eltérsz, máris összesúgnak a hátad mögött, rosszabb esetben a szemedbe mondják”.

„Sokan nem is tudják, hogyan viszonyuljanak a gyászolóhoz, és magára hagyják” – mondja Viktória, aki saját bőrén is megtapasztalta, bizony többen inkább elkerülik, mert nem tudják, hogyan közelítsenek, mit mondjanak, kérdezzenek. „Mindenkinek más jó ilyenkor, valakinek az segít, ha hívják, van, akinek az, ha békén hagyják.” 

„Érdemes a gyászolót megkérdezni, hogy mit szeretne. Én eleinte nem tudtam Marcellről beszélni, de jólesett, ha keresnek, elterelik a figyelmemet. Ma már tudok, és szívesen is beszélek róla” – mondja. 

A történtek hatására átalakultak a kapcsolatai. Van, akivel szorosabbá vált a viszony, míg mással lazult, de nem bánja, mert ma már sokkal többre értékeli az őszinteséget, mint a felszínes megjátszást, illetve több új barátra is szert tett. 

Kép

Illusztráció forrása: Freepik

Viktória könyve még csak pár hete jelent meg, de már rengeteg visszajelzést kapott. Sokan írtak neki, hogy ők is elvesztették magzatukat/gyermeküket, és megosztották vele a saját tragédiájukat. Többen közülük még sehol sem beszéltek erről, mert túl fájdalmasnak érzik, vagy olyan mélyre elásták magukban, hogy nem is nagyon gondolnak rá. De olyanok is vannak, akik szégyellik, hogy ezt történt velük, és nem tartják magukat teljes értékű anyának.

„Ugyanakkora a fájdalom, akár a 12., akár a 24. héten, akár születés után következik be a veszteség” – tapasztalja Viktória, aki nem csak a sorstársaktól kapott üzenetet. Volt, aki azt írta, a könyv hatására sokkal jobban megbecsüli saját gyermekét, még akkor is, ha időnként hisztizik, és hálás azért, hogy megadatott neki, hogy édesanya legyen, és egészséges a kisfia. Egy válófélben lévő nő arról számolt be, hogy Viktória története példát mutatott neki. Ha ő kilábalt ebből a tragédiából, akkor megpróbál talpra állni, és új életet kezdeni. Míg egy harmadik olvasónak ahhoz adott erőt, hogy végre ő is rászánja magát, hogy kiadja az íróasztala fiókjában lapuló verseit. 

Viktória tudja, hogy még nem ért véget az ő gyásza, akár hónapokig, évekig is eltarthat, és bőven lesznek még benne hullámvölgyek. Hiszen teljesen változó, épp hogyan érzi magát. „Egyik nap jobban vagyok, majd másnap történik valami, hirtelen eltörik a mécses, és elkezdek sírni, de most már időnként úgy érzem, el tudom fogadni azt, ami történt. Ebben sokat segít, hogy látom, milyen hatással van a könyvem az emberekre” – mondja. 

Fél év után úgy érzi, lassan újra nyitottak egy új élet befogadására annak ellenére, hogy rengeteg félelem és aggódás van bennük. „Sokan ilyenkor egyből akarnak gyereket, hogy pótolják az űrt, amit a baba elvesztése után éreznek, sőt ugyanarra a gyermekre vágynak. Mi már el tudjuk különíteni a kettőt. Ez is a gyászfeldolgozás egy következő lépcsője. 

Már nem arra vágyunk, hogy Marcell jöjjön vissza, hanem a testvérére, aki másik személyiség lesz.  

Ettől függetlenül nagyon szeretjük Marcellt, és örökre ő lesz a mi elsőszülött kisbabánk, akit mindig nagyon fogunk szeretni” – magyarázza Viktória.

Ingyenesen hívható lelkisegély-vonalak:
A lelkisegély-szolgálatok ingyenes hívható számain minden telefonáló megkapja azt az empatikus odafordulást, értő figyelmet, ami segíthet oldani a krízishelyzetekre jellemző beszűkült állapotot. Egy beszélgetés erőt adhat, új utakat nyithat. Ha úgy érzi, Ön vagy a környezetében valaki krízishelyzetben van, a következő szervezetek lelkisegély-szolgálatait hívhatja:
Vadaskert Alapítvány: 06-1-392-1400 és 06-1-392-1435
Alapítvány az Öngyilkoság Ellen 
Ifjúsági Lelki Elsősegély: 137-000 
Magyar Lelki Elsősegély Telefonszolgálatok Szövetsége (LESz): 116-123
Kék Vonal Gyermekkrízis Alapítvány: 116-111
Református Telefon Lelkigondozás: +36 1 201-0011 és +36 80 296-844
Délután Alapítvány: 13777

– Elmentetek már az Orient expresszel Párizsba, ahogyan Kinga a közös dalotokban énekli? 

– Kinga: Igen, én már utaztam Párizsba Orient expresszel, innen jött az ötlet is. Akkor még nem ismertük egymást Nándival. A dal, amelyre utaltál, különben egy énekvizsga apropóján született. 

– Nándor: Tényleg, az Orient expresszes és a párizsi utazásod adta a dal ötletét. Énekvizsgánk volt, és azt a feladatot kaptuk, hogy saját dalokat írjunk. Mivel én nem vagyok annyira képzett zeneileg, de verseket mindig is írtam, többen megkértek, köztük Kinga is, hogy az általuk szerzett dallamokra írjak szöveget. A vége az lett, hogy csináltunk egy osztályzenekart. 

– Kinga: Voltak fellépéseink, sikereink, csak időnk nem volt próbálni, új dalokat írni.

– A színészet, a szerelem is Kaposváron kezdődött? 

– Kinga: Kaposváron, az egyetemen mindketten Vidnyánszky Attila osztályába jártunk, és egy próbafolyamat során kerültünk közelebb egymáshoz. 

– Nándor: Kinga igazából madarásznak készült. 

– Kinga: Igen, madarász akartam lenni, nem készültem színészi pályára, mégis ide sodródtam. A verseket mindig nagyon szerettem, rengeteget tudtam kívülről. Az általános iskolában én voltam a szavalós kislány. Nem okozott különösebb problémát, hogy kiálljak az emberek elé. Német tagozatra jártam, így német szavalóversenyeken is részt vehettem. Viszont, amikor a zeneiskolában a záró hangversenyeken a közönség előtt kellett vizsgáznom, kezem-lábam remegett. Emiatt, hogy a szorongásomat leküzdjem, beiratkoztam egy musicalstúdióba. A stúdióban az éneklés mellett a színészetbe is belekóstoltam. Drámát és prózát is tanultunk. Ott kaptam először biztatást arra, hogy érdemes volna megpróbálkoznom a színészettel. Egyébként az általános iskola után a gimnáziumban már nem szavaltam, a madarak és a természet kerültek az érdeklődésem középpontjába. 

Az egyetemen első perctől fogva hatalmas lemaradásban éreztem magam a többiekhez képest, hiszen ők már korábban is valamilyen módon kapcsolódtak a színészi pályához. Úgy éreztem, hátrányban vagyok. Azon tépelődtem, hogy egyáltalán mit keresek én itt. 

Az osztálytársaim nagy része országos hírű dráma tagozatos gimnáziumokból jött, én meg tizenhat évesen tudtam meg, hogy létezik olyan felsőoktatási intézmény, ahol színművészetet lehet tanulni. Meg sem fordult a fejemben, hogy ezt az előnyt valaha behozhatom. 

– Nándor: Pedig minden beszédtechnika és koncentrációs feladatban ő járt élen. Nagyon idegesítő volt. Aztán már csak legyintettünk, hogy jó, úgyis Kinga lesz a legjobb. 

– A barna temperamentumos fiú és a mézszőke szolid lány, aki nem tud feloldódni, egy osztályba járnak. Az egyik visszahúzódó, ami ezen a pályán kuriózumnak számít, míg a másik bátor, nyílt, aki a nagy múltú, dráma tagozatos Debreceni Ady Endre Gimnáziumból érkezett. Hogyan lett ebből szerelem? 

– Nándor: Másodév végén jöttünk össze. Előtte is jóban voltunk, de nem beszéltünk sokat. 

– Kinga: Egyáltalán nem beszéltünk. 

– Nándor: A Fekete ég – A fehér felhő című előadás próbafolyamatán úgy alakult, hogy egy pár lettünk a darabban. Akkor kezdtünk el többet beszélni. A próbafolyamat olyan jól sikerült, hogy a végére szerelem lett belőle. 

– Kinga: Nem tesz rosszat az előadásnak, ha az ember legalább megszokja a párját, ha még nem is szereti meg, nyilván nem Nándiról beszélek! (Nevet.) Egyébként nem volt nagyobb feladat Nándival együtt dolgozni, mint bárki mással. Nekem benne a határozottsága tetszett meg. 

– Nándor: Ez jólesik, de azért nagyon sokszor gyötörnek kétségek engem is. Kinga nagyon kedves és empatikus. Az a derű, amely belőle sugárzott, nagy hatást gyakorolt rám. 

– Kinga: Nem ismertük egymást annyira, ez nagyon szerencsés együttállás volt. 

– Nándor: Azért ismertük! 

– Kinga: Annyira nem. A jeleneteken keresztül ismertük egymást, de egyáltalán nem beszéltünk a próbákon kívül. 

– Nándor: Igen, de én ezzel nagyon sok mindenben nem értek egyet. A színművészeti egyetemen megnyílik egy ember, kitárulkozik a lelke a játék során.

Kép

Fotó: Páczai Tamás

– Arról beszéltél, hogy az egyetemi éveid alatt nem sikerült megmutatnod a benned lakozó tehetséget, nem sikerült megnyílnod. Van abban szerepe Nándinak, hogy végül leküzdötted a szorongásaidat, és kinyíltál? 

– Kinga: Nándi nagyon sokat segített nekem abban, hogy el tudjam fogadni magam mint színésznő és mint ember. Fel tudtam szabadulni mellette. Éreztem, hogy elfogad úgy, ahogy vagyok, és mint művész is a társam tud lenni. Ez a pálya tele van a különböző egók harcaival. Hiába vagy empatikus, és törekszel arra, hogy mindenkit elfogadj, megérts, akkor is elszakadhat a cérna. Nándi abban is segítségemre volt, hogy megtanuljam bizonyos helyzetek kezelését, hogy ne reagáljam túl azokat. Jó, hogy itt van mellettem, és pontosan tudja és látja mindazt, amit érzek, amiről beszélek.

– Kinga nagyon szép. A színésznők sokszor kerülnek kiszolgáltatott helyzetbe a színház világában. Nem félted őt? 

– Nándor: Nem tudom, hogy a színházi szakma mennyiben más, mint a többi. Valószínűleg ugyanolyan intrikák, harcok vannak itt is, mint bármely más munkahelyen. Más szakmákban is jelen van a zaklatás, nemcsak a színház világában. Persze a szerepek nagyon kiszolgáltatottá tesznek minket, hiszen az érzelmeinkkel, a lelkünkkel dolgozunk. Megnyitjuk magunkat a külvilág számára. A kor, amelyben élünk és a tágabb környezetünk is azt akarja, hogy minél inkább bezárkózzunk. Arra ösztönöz, hogy védjük magunkat, bástyázzuk körbe a lelkünket. A művész megnyitja a lelkét, és abba bárki belelőhet. Ez már önmagában is kiszolgáltatottá tesz egy embert. 

A pályakezdők szomjazzák az elismerést, ilyenkor nagyon védtelenek, főként a színésznők. A zaklatók megérzik, ki az, aki labilis, és tökéletesen ki is használják, rá tudnak tapadni az áldozataikra. 

Minden színész a szeretet koldusa. Ezért kellenek tartópillérek az életben, amelyekre építhetünk, amelyek megtartják a személyiségünket, nem engedik, hogy összeroskadjunk különböző intrikák, zsarolások, zaklatások miatt. Számomra a családnak van az egyik legerősebb megtartó ereje.  

– Kinga: A hit szintén tartópillére az életünknek. Emellett a szakmánkat hivatásként, nem karrierlehetőségnek tekintjük. Nem magunkért vagy a szerep sikeréért játszunk. A darab tanulságát és igazságát igyekszem a legjobb tudásom szerint átadni minden este. A kaukázusi krétakörben teljes erőmmel azért dolgoztam, hogy megmutassam, milyenek az anyai érzések, hogyan lehet valakit feltétel nélkül, önmagunknál jobban szeretni. Azt szerettem volna elérni, hogy a nők vágyjanak arra, hogy ezt saját magukban is megtapasztalják. Érezzék azt a szeretetet, amelyet csak a gyermekünk iránt vagyunk képesek érezni. 

– Nándor: Ha valaki az egyéni sikerekért dolgozik ezen a pályán, az biztos út a boldogtalanság felé. Egyértelműen bele fog keseredni a színházba, mert mindig lesz egy másik szerep, egy másik film, amit nagyon akar. Ördögi körbe kerülhet az ember, amelyből nehéz, talán egyáltalán nem is lehetséges kikeveredni.  

– Megbeszélitek a szerepeiteket egymással, adtok egymásnak szakmai tanácsokat? 

– Kinga: Ösztönösen alakult ki nálunk, hogy a főpróbahétig nem szoktuk egymást megnézni. Csak beszélgetünk a szerepről, az aktuális munkánkról, meghallgatjuk egymás dilemmáit, vízióit. De minden próbafolyamatban eljön az a pillanat, amikor kikérjük a másik véleményét, mert az őszinte kritika nagyon sokat tud lendíteni a végeredményen. Azt pedig ki mástól várjuk el, mint egymástól. Bízunk egymás ízlésében, szemléletében. A kérdések általában csak technikai részletek, mint hangerő vagy hanglejtés. Vagy például az, hogy amit szeretnék egy mozdulattal vagy egy gesztussal kifejezni, az átjön-e a nézőnek. Persze a rendezőnek is ez a dolga, de ha van egy másodvélemény, az mindig óriási segítség.  

– Nándor: Fontos a nézőtér ritmusa, amelyre figyelniük kell a színészeknek. Pókhálószerű finom fonal köti össze a nézőt és a színészeket. 

Kép

Fotó: Páczai Tamás

– Távolodjunk el kicsit a színháztól. Mindketten hívő emberek vagytok. A hitéletetekben is ilyen nagy közöttetek a harmónia, mint a hivatásotokban? 

– Kinga: A reformátusok és a görögkatolikusok közötti különbség lecsapódik rajtunk. Én református családban nőttem fel, jártam templomba. Puritán, egyszerű hit az enyém, nincs benne semmi misztika.  

– Nándor: A görögkatolicizmus pedig épp ennek az ellenkezője. Engem nagyon érdekel és fontos számomra a misztika, ez valahogy velem született, és a görögkatolikus rítusban erősen jelen is van. De felajánlottam Kingának, hogy menjünk református templomba istentiszteletre is. 

Azért azt is meg kell jegyezni, hogy az ember hite annyira a személyisége legmélyén gyökerezik, hogy szerintem nem is nagyon illendő abba másnak beleszólni. 

– Kinga: Nándinak erős kötődése van a saját felekezetéhez, a görögkatolikus templomhoz, ahová járunk, és nem utolsósorban az ottani atyához. Nekem sokkal fontosabb, hogy a vasárnapi misén együtt legyen a család, mint az, hogy a református istentisztelethez ragaszkodjak, és külön templomba járjunk.  

– Nándor: Nagyon sokan a mai világban úgy mennek bele egy kapcsolatba, hogy fogadj el olyannak, amilyen vagyok. Nyilván elfogadjuk egymást, de ez még nem jelenti azt, hogy ne akarjunk végigmenni egy közös fejlődési úton. Én Kinga által komoly személyiségfejlődésen mentem keresztül. Nagyon sokat segített az érzelmi kapcsolataim kezelésében, abban, hogy hogyan kommunikáljak jobban a közvetlen családtagjaimmal, barátaimmal. Azt sem állítanám, hogy ebben a fejlődésben ne kellene továbbhaladnom. Persze elfogadom a házastársamat olyannak, amilyen, de arra esküdtünk meg a templomban, hogy együtt jobbá tesszük egymást. Az szerintem nem jó út, hogy semmit nem akarsz a másik fejlődésében. Tíz éve együtt élünk, látom, hogy mik Kinga hibái, ő is tudja mik az enyémek, és ezt próbáljuk elmondani egymásnak, beszélgetünk ezekről, és próbálunk változtatni rajtuk. És persze rettentően sokszor nem sikerül, és ügyetlenkedünk közben. 

– Összevesztek egy-egy ilyen őszinte kommunikáció során?  

(Nevetnek.) 

– Kinga: Persze, de ez is az élet része. Senki sem tökéletes. Van hová fejlődni. 

– Nándor: Van, hogy konfliktust kell vállalni persze, de mivel Kinga fontos nekem, ezt néha muszáj is. A mi kultúránk a szerelemből indítja a kapcsolatot, lelki, érzelmi töltetből. Vannak kultúrák, amelyek nem erre helyezik a hangsúlyt. Az, hogy a mi kapcsolatunk tíz éve tud működni, abban az is szerepet játszik, hogy az ismerkedésünk elején nemcsak érzelmeink voltak egymás iránt, hanem ésszel is tudtuk, hogy az értékrendünk, világlátásunk, céljaink hasonlók. 

Egyfelé tartunk. Fontos, hogy értsük egymás gondolkodását, vágyait, mindazt, ami fontos a másiknak.

Nyilván én nem fogok tudni egy ateista emberrel egyfelé tartani, hiszen teljesen más az értékrendünk, annyira mással akarok foglalkozni a hétköznapokban is. Hiába mesélnék a regényemről egy ateista lánynak, valószínűleg nem érdekelné, és ezzel nincs is semmi baj. Ettől még kedvelhetjük, tisztelhetjük egymást. De ha két ember nagyon mást gondol a világról, azt hiszem, nehezen tud majd együttműködni egy kapcsolatban. Az rendben van, hogy szeretjük egymást, de vajon le tudjuk-e bonyolítani a szürke hétköznapokat anélkül, hogy egymás idegeire mennénk, tudunk-e együtt élni, egy úton járni?

– Mit hozott a házasságotokba a kislányotok érkezése? 

– Kinga: Sok minden, ami eddig lehetetlen és elképzelhetetlen volt, az mostantól nyilvánvaló és egyértelmű. Mindennap arra törekszem, hogy senki és semmi ne tudjon kibillenteni az egyensúlyomból. Minden szeretetem ellenére, amelyet a színház iránt érzek, mégis a fő feladatot már az anyaság jelenti számomra, és az, hogy a gyermekemnek a lehető legharmonikusabb életet tudjam biztosítani. Azok a dolgok, amiket ezelőtt kizárólag magamért nem tudtam volna megtenni, azokat mostantól könnyedén vállalom, mert valaki másért teszem, akit én hoztam világra. Mindannyiunknak vannak olyan személyiségbeli jellemzői, amelyek csak szélsőséges helyzetben jönnek elő, és még magunk számára is meglepetést okoznak. Mielőtt szülővé váltam, sok dologban nagyon határozott véleményem volt a gyerekneveléssel kapcsolatban. Ezeknek nagy része azóta elpárolgott, hiszen a gyakorlatban ez egészen más érzés, mint amilyet elképzel az ember. Rengeteg probléma, ami azelőtt óriási dolognak tűnt, az megszűnt a kislányunk érkezésével.  

– Nándor: Megváltozott a gondolkodásunk. Nem tudom elképzelni, hogy milyen lehet az élet nélküle. Megújult minden. 

– Kinga: 

Feleségként, férjként, színészként megújultunk. Már nem ugyanazok az emberek vagyunk, mint azelőtt. 

Most pedig a második gyermekünket várjuk. 

– Nándor: Mercutio szerepét játszottam aznap, amikor a kislányom megszületett. Otthagytam a szülőszobán Kingát, és eljöttem játszani a színházba. Addig Kinga anyukája vette át a helyemet. Egész előadás alatt az dübörgött a fejemben, hogy csak mondjam el a szövegemet, ne szóljon senki hozzám, ne kérdezzenek, minél előbb mehessek vissza a kórházba, mert most születik a kislányom!  

– Kinga: Nándit az anyukám váltotta. Miután megérkezett, kaptunk még egy aranyórát. 

– Nándor: Egyszer csak ott voltunk hárman, kiment az orvos, az ápolók, és akkor rádöbbentem, hogy mi most már így vagyunk egy család. Az jutott eszembe, ha most meghalnék, már elmondhatnám magamról, hogy a legnagyobb boldogságot megkaptam a Jóistentől. A pillanatot, amiért érdemes élni! Most még nem tudjuk elképzelni, hogy milyen lesz, amikor megszületik a kistestvére, milyen lesz, ahogyan felnőnek együtt, ahogyan összekapcsolódnak, és testvérként szeretik egymást. Egy barátunk, aki a feleségével már több gyermeket nevel, azt mondta nekem, hogy a testvér érkezése újabb különleges öröm, amely felülírja az eddigieket is.  

Ez az interjú a Képmás magazin 2024. július-augusztusi számában jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

Éppen a második kislányommal voltam várandós, amikor olvastam a hírt: Kolumbiában lezuhant egy kisrepülőgép, feltehetően mechanikai meghibásodás miatt. A balesetben három ember vesztette életét, négy, a huitoto törzshöz tartozó kisgyermek (Lesly Jacobo Bonbaire, 13; Solecni Ranoque Mucutuy, 9; Tien Noriel Ronoque Mucutuy, 4; Christin Mucutuy 1) pedig eltűnt az erdőben.

A nagyobbik lányom most Solecni-korú, a másik éppen akkora, mint a kisbaba. Mégis hogyan tudnának ők egy napot is túlélni egyedül, étlen-szomjan az áthatolhatatlan, ragadozókkal teli dzsungelben, ahol napi 16 órán át esik az eső? 

„Ezt a táskát kipakolták”

Mindenkinek ugyanez a kérdés zakatolt a fejében, amikor elindultak a kutatócsapatok. Hiába a modern felderítő technikák, kezdetben a gép roncsait a hadsereg nem találta meg, és állítólag hiába akartak az őslakosok segíteni, a katonák lenézték őket, nem ismerték el a tudásukat. Holott az amazóniai őslakosok millió szálon kötődnek az erdőhöz, kapcsolatukat a természettel fehér ember valószínűleg egyáltalán nem értheti meg. Egy idő után a katonáknak is be kellett látniuk ezt, így hagyták, hogy az őslakosok magukra vállalják a gép megtalálásának feladatát. 

Végül egy önkéntes kamasz fiú mutatott először a bokrok közé, ahol egy szokatlan, „kék házat” látott. 

Amikor átkutatták a gép roncsait, benne három holttestet találtak, egyikük a gyerekek édesanyja, Magdalena Mucutuy volt. Ekkor még abban sem mertek reménykedni a mentőexpedíció tagjai, hogy akár egy gyerek is túlélhette a zuhanást. Később, a helyszínelés közben egy őslakos arra hívta fel társai figyelmét, hogy a bőröndöt kipakolták. Ekkor merült fel, hogy a gyerekek talán elindultak vizet és élelmet keresni a dzsungelbe. Egy hátrahagyott piszkos pelenka és egy cumisüveg hirtelen reményt adott a csodára.

Kép

Fotó forrása: Netflix

A gyerekek keresésére kiterjesztették a mentőakciót, amelyet „hope” azaz remény névre kereszteltek. Az egyik csapat katonákból, a másik őslakos önkéntesekből állt. A hadsereg átfésülte a területet, a magasból pedig megafonos helikopterekről játszották a nagymama hangját, és szórólapokat is dobtak az erdőbe. 

Az őslakosok évezredes nyomkövető technikáikat alkalmazták, és próbáltak „gyerekfejjel” gondolkodni, amikor a keresés útvonalait tervezték. 

A csatatéren egymással szemben, a gyerekekért vállt vállnak vetve harcolnak

A rendező nem tesz kísérletet annak teljes körű rekonstruálására, mit élhettek át a gyerekek, inkább e példátlan összefogás oldaláról közelítve ad lenyomatot Kolumbia megosztott társadalmáról. Az elit alakulat elmaszkírozott tagjainak beszámolóiból és az őslakosok elbeszéléseiből az derül ki, hogy ez az együttműködés a küldetés egésze alatt gyújtópont volt. 

A hadsereg ugyanis ötven éven át harcolt a gerilla csoportokkal, a sebek pedig még egészen frissek, sokan emlékeznek a polgárháborús terrorra, az egymás ellen elkövetett erőszakra. A katonaság legfőbb ellensége akkoriban a FARC (Kolumbiai Forradalmi Fegyveres Erők) volt. Ez egy olyan, marxista ideológiát követő szervezet, amely 1964-ben alakult, és azóta is a földosztás igazságtalanságát és az egyenlőtlenségek elleni küzdelmet hangoztatja, bevonzva ezzel a valós sérelmet hordozó őslakosok egy részét.

A harcok során rengetegen meghaltak, civilek szenvedtek, családok hagyták hátra otthonaikat, és sokszor tűntek el emberek úgy, hogy sorsuk további alakulása örökre rejtély maradt. 2016-ban ugyan békeszerződést írtak alá a felek, de a gerillacsapatok egy része továbbra is aktív maradt. Őslakosok – sokszor gyerekkatonaként – azóta is harcolnak az alakulatokban, így a helyzet továbbra is pattanásig feszült. 

Olyannyira, hogy a testvéreknek is azért kellett édesapjukhoz utazni látogatóba repülőgéppel Bogotába, mert a férfi elmenekült otthonról, miután a FARC egyik szakadár csoportja folyamatosan fenyegette őt.

A filmből az is látszik, hogy tovább mélyíti a bizalmatlanságot a két fél eltérő spiritualitása: míg a kolumbiai katonák jellemzően katolikusok, és Istenhez imádkoznak segítségért, a helyiek a dzsungel szellemeinek irgalmát keresik, nem ritkán a természetben fellelhető tudatmódosító szerek segítségével. A másik közbenjárását az égieknél egyik fél sem nézi jó szemmel. 

Az elveszett gyerekek című film mindkét keresőcsapat nézőpontját bemutatja külön-külön, de azt is, hogyan képesek összecsiszolódni, majd egymásba simulni, mint egy közös célt megpecsételő erős kézfogás Kolumbia konfliktusoktól terhelt történelmének árnyékában. 

„Felé nyújtottam a kezem, és azt mondtam: család”

Az egyik interjúból az is kiderül, hogy több mint egy hónap után eljött a nap, amikor a dandártábornoknak meg kellett hoznia a nehéz döntést: a keresést abba kell hagyni, haza kell engedni a katonákat. Az őslakos önkéntesek azonban a végsőkig kitartottak, és minden rendelkezésükre álló eszközt bevetettek annak érdekében, hogy megtalálják a kicsiket. 

Amikor már erejük végleg megfogyatkozott, és indulni készültek, a csapat néhány mindenre elszánt tagja – köztük a sámánnal – tett egy utolsó kísérletet egy törzsi rituáléval. „Ha ma nem találjuk meg őket, hazamegyünk” – mondták. És akkor egyikük meglátott egy rémült kis arcocskát a fák között. 

A putumayoi férfi felé nyújtotta a kezét, és azt mondta: „Familia”. Azaz család. Erre a gyerekek közelebb mertek jönni.

Megtörtént a csoda! A kicsiket rögtön kórházba szállították, a két legkisebb alig élte túl a megpróbáltatásokat. Ha pár nappal később bukkannak rájuk, valószínűleg nem maradtak volna életben.

Kép

Fotó forrása: Netflix

A film utolsó negyedében megismerhetjük Lesly vallomását is. A 13 éves kislány elbeszéléséből kiderül, amit már a kezdetektől tudtunk: akárhogy végződött is, ez nem egy boldog történet. A kislány súlyos lábsérülést szenvedett, sokáig csak vonszolni tudta magát a dzsungelben. Édesanyja holtteste alól húzta ki alig egyéves öccsét, ráadásul Magdalena a balesetet követően még legalább négy napig élt, utolsó szavaival állítólag arra kérte a gyerekeket, hogy hagyják hátra őt és keressenek segítséget. 

Lesly, Tien, Soleiny és Cristin több mint egy hónapon át olyan magvakon, gyökereken és növényeken éltek, amelyekről azt tanulták anyjuktól, hogy ehetők, a ragadozók elől pedig fatörzsekbe bújtak. 

Éhesek voltak és sokat sírtak, a koromsötétben üvöltő állatok halálra rémítették őket, Lesly pánikrohamokkal küzdött, miközben felnőtteket meghazudtoló erővel tartotta életben három testvérét. 

Sajnos a gyerekek nagynénjének súlyos vádjai később beigazolódtak: Lesly nevelőapjáról azóta kiderült, hogy bántalmazó (a négy gyerek két apától született). Manuel Ranoque jelenleg börtönbüntetését tölti, így a 34 napos bogotai kórházi tartózkodás után kiengedett kicsiket a Kolumbiai Családjóléti Intézet (ICBF) gondozásába helyezték.

Kolumbia elveszett gyermekeinek története nekünk is reményt ad arra, hogy léteznek olyan ügyek, amelyek mentén még a legnagyobb ellenségek is képesek az összefogásra. És ami még ennél is fontosabb: bebizonyítja, hogy ahol van hit, ott erős a remény. 

A Prader-Willi-szindrómát (PWS) először egy svájci orvoscsoport, Andrea Prader, Alexis Labhart és Heinrich Willi írta le 1956-ban. A genetikai betegség kóros elhízást okoz a gyerekeknél. Már születéskor sejthető, hogy a gyermek Prader-Willi-szindrómás, a ritka betegségnek ugyanis – ma már – jól azonosítható külső jelei vannak. A gyerekek izomhipotómiával születnek, amit hívhatunk rongybaba effektusnak is, mert az izmok petyhüdtek, és nem mozognak. Épp ezért az újszülöttek legtöbbször császármetszéssel születnek, gyakran koraszülöttként jönnek a világra. 

A befelé forduló, mandulavágású szemek, a család többi tagjához képest világosabb bőr, a kisebb kéz- és lábfej, fiúk esetében a nem leszállt herék mind gyanakvásra adhatnak okot. 

A gyerekek egyéves korukig nagyon nehezen táplálhatók, nem képesek szopni, mert nem rendelkeznek megfelelő nyelési reflexszel. 

A tanulási és a kognitív fejlődés esetükben megkésett. Habár PWS-es gyerekeknél a képességek széles skálája megmutatkozik, az IQ-juk átlagosan 60 alatt marad.

Pázmándon, a Manna Lakásétteremben találkozom (hogy miért éppen itt, az hamarosan kiderül) Baloghné Liplin Tündével, a Magyar Prader-Willi Szindróma Egyesület elnökével, aki azt is hozzáteszi az eddigiekhez: a PWS egy központi idegrendszert érintő komplex szindróma. A PWS-es gyermek hormonháztartása másképp működik, ezért az időben történő felismerés a legfontosabb.

A kóros elhízás elkerülése miatt döntő a korai diagnózis, hogy a hagyományos táplálkozást mielőbb átalakíthassa a család. Javasolt a cukormentes, szénhidrátban szegény étrend, persze a család többi tagjának sem árt, ha egészségesebben táplálkozik. Azért is fontos a mielőbbi kórmeghatározás, hogy a gyermek a számára ideális étrendet szokja meg, így azt sem kell később átélnie, hogy korlátozva van. Tünde arra nevelte kisfiát, hogy ha az iskolába az egyik osztálytársa valamilyen csemegét visz, ha lehet, ő keveset egyen belőle. (Ha fogyaszt a sütiből, azt a tanárok közlik az édesanyával.) 

Mivel ritka betegségről van szó, az érintett magyar szülők kezdettől fogva összetartottak, egy részük 2019-től egyesületbe tömörült. A civil szervezetnek jelenleg 24 család a tagja, de a zárt Facebook-csoportjukba nagyjából száz, a ritka betegséggel érintett család regisztrált már. 

A külföldi statisztikák szerint – ahol a diagnosztizálás pontosabb értéket mutat – minden 15–20 ezredik születésre jut egy PWS-sel érintett gyermek. Ennek fényében talán nem meglepő, hogy Tünde tapasztalatai szerint a társadalom szinte semmit nem tud a szindrómáról; normatív támogatást az államtól nem kapnak, de a személyi jövedelemadó egy százaléka felajánlható az egyesületnek. Az így befolyó összegekből igyekeznek minél több edukációs programot szervezni. 

„Az egyesület törekeszik arra, hogy elérje: a szülők minél korábban kaphassák meg a diagnózist, mert a PWS-es a gyerekek nem elhízottan jönnek a világra” – szögezi le az egyesület vezetője. 

Felidézi, hogy négyéves volt a gyermekük, amikor értesültek a ritka betegségéről, korábban nem tudták, miért táplálható nehezen a fiuk, miért alszik többet az átlagnál, miért fárad el gyorsan a fejlesztő mozgásterápián. Ahogy azonban megindult a mozgásfejlődése, jobb evő lett, nagyon érdekelni kezdték az élelmiszerek, a szülők – diagnózis hiányában – még örültek is (sok más hasonló szituációba került szülővel együtt) annak, hogy „jó evő” lett a gyerek. 

Pedig, ha ebben az időszakban a család nem figyel oda a táplálkozására, a gyermek nagyon könnyen elhízhat. A diagnózis birtokában azonban a szülők fel tudnak készülni arra, mi a teendő, amikor a gyerek érdeklődni kezd a táplálék iránt. 

Tünde elmondja, hogy az egyesület még ma is találkozik olyan esettel, amikor a szülő úgy nevelte fel a gyermekét, akár serdülő koráig is, hogy nem rendelkezett pontos diagnózissal. Ma már csecsemőkorban ki lehet szűrni a PWS-es gyerekeket: a külső jegyek árulkodók, ilyenkor vértesztet készítenek, ami egyértelműen igazolhatja a gyanút. 

Baloghné Liplin Tünde közli azt is: gyógymódja még nincs a ritka betegségnek, növekedési hormonnal kezelik a Prader-Willi-szindrómás gyermekeket, ami segít a zsír-izom arány helyes kialakításában. Külföldi tanulmányok azt mutatják, hogy a hormonkezelés még felnőtt korban is jó hatással lehet a szervezetre.

Kép

Fotó: Velkei Tamás

Nem lehet nyitva hagyni a hűtőszekrényt!

A faágakon harkály kopácsol, körülöttünk kerti madarak csicseregnek, mondhatnánk, idilli a környezet. Ám a hallottakkal szembesülni nem annyira vidám. Bent az épületben kellemes a meleg, a háttérben halkan dzsessz szól, egy asztal körül szülők, nagyszülők ülnek, akik mindannyian Prader-Willi-szindrómás gyermeket nevelnek. Hogy miért jöttek a főzőkurzusra? Nagy szükségük van minden támogatásra, új tapasztalatra.

Mivel a ritka betegség következtében a gyermekek hormonháztartása felborul, folyamatos éhségérzetük van. Létkérdés, hogy mit fogyasztanak, mennyi kalóriát tartalmaz az ételük. 

A megjelentek mind tisztában vannak ezzel, azonban ötletekből, ismeretekből, új gyakorlatokból soha nem lehet elég. Ezért ülik körbe az asztalt, s hallgatják Kiss Ágota előadását, így próbálva könnyíteni majd gyermekük mindennapjain.

Egy PWS-es családban nem lehet semmilyen ételt elöl hagyni, tudom meg. Sok család küszködik azzal, hogy a gyermek kutatja, csenegeti az élelmet. Van, ahol nyitva hagyhatják a szülők a hűtőszekrényt, mert a gyerek nem nyúl bele, másutt azt is zárni kell. 

Ági elmondja, külföldről kapta azt a jó tanácsot: lényeges, hogy biztonságérzetet biztosítson a lányának. Egyfelől, hogy amit kap, az megbízható élelmiszer, másrészt, hogy mindig megkapja az ételt, amikor eljön az étkezés ideje. Ezért a napi öt étkezést, ha törik, ha szakad, betartják, bárhol legyenek is; ez a metódus évek alatt épült be a gyermek életébe. A köztes időszakban már nem aggódik az étel miatt, más elfoglaltsággal tölti ki az idejét. 

Más családban, ahol testvérei vannak a PWS-es gyermeknek, azt is nehéz megoldani, hogy a többi gyermek se egyen a testvére előtt, ne ingerelje őt az étel illatával, látványával. Sok családban ezért a többiek csak akkor nasizhatnak, ha a testvérük nem látja, esetleg alszik.

Addig szuggerálja az ételt, míg kap egy falatot 

„Nálunk, hála Istennek, nagyon korán diagnosztizálták a Prader-Willi-szindrómát, háromhónapos volt a kislányunk, amikor megkaptuk az eredményt” – mondja Dóra. Az orvosok az első pillanattól kezdve gyanakodtak, mert amíg a gyermekintenzíven voltak, szondán keresztül kellett táplálni a gyermeket, még cumisüvegből sem tudott enni. „Rettenetesen hipotóm volt, igazából semmit nem csinált, csak feküdt, még a szemét is alig tudta kinyitni, annyira gyenge volt” – idézi fel az anyuka.

Ma már ötéves a kislány, szerencsére még nem nyitogatja a hűtőszekrényt, de nagyon érdeklődik az ételek és az illatok iránt.

Ha szülei főznek, vagy véletlenül elöl marad valamilyen élelmiszer, addig szuggerálja, amíg egy kis falatot nem kap belőle – hiszen folytonos éhségérzettel küzd. 

Dóráék gyermeke hízékony, hiába tartják szülei a diétáját, folyamatosan gyarapszik a súlya. Ez annak is köszönhető, hogy sokat betegeskedik, szívével és tüdejével is voltak gondjai. Kevesebbet mozoghat emiatt, de az izomgyengeségéből adódóan nem is szereti a túlzott testmozgást – emiatt sokkal hamarabb elfárad, mint kortársai. Szülei azonban tudják, hogy fontos a mozgás, ezért folyamatosan fejlesztőtornára, Dévény-testmozgatásra viszik a gyermeket.

Nehézséget okoz nekik az is, hogy a lányuknak van két nagyobb testvére. A nagyobbak kevésbé szeretik a salátákat, a teljes kiőrlésű pékárukat, diétás ételeket, nehéz e problémát kezelni. Dóra reméli, hogy sikerül majd az itt elsajátított ismeretekből minél többet becsempészni a mindennapok rutinjába. Férjével, Misivel (aki, mint megosztotta velünk, sok fehér kenyeret és zsíros ételt fogyaszt, s ha kell, disznót is vág), bízik benne, hogy gyermekeiket és magukat is sikerül egészségesebb étkezésre szorítani, hisz a PWS-es lányka számára hallatlanul fontos a jó példa.

Lakhelyükön él egy másik PWS-es gyermek, családjával rendszeresen tartják a kapcsolatot. Megosztják egymással a tapasztalataikat, de nem csak a lakóhelyükön: rendszeresen kommunikálnak az ország több más érintett családjával is.

Még tíz éve is alig ismerték a betegséget

Ági fia már felnőtt, a kisebbik gyermeke, aki PWS-es, most 13 éves. Elmeséli, kislánya három és fél évesen még nem járt, jobbára csupán ült vagy feküdt egész nap. Jártak vele a SE Ritka Betegségek Intézetében, sokan megvizsgálták, mi lehet a problémája, ami édesanyja szerint azért érdekes, mert a kislány egyértelmű PWS-es külső jegyekkel rendelkezett. Ám több mint tíz év nagy idő a tudományban.

Az óvodában még középsúlyos értelmi fogyatékos diagnózist kapott, ám a folyamatos és áldozatos gondozás következtében annyit fejlődött, hogy az általános iskolában már enyhén értelmi fogyatékos kategóriába sorolták a kislányt. 

Ez valóságos csoda, mert igen későn kapták meg a pontos diagnózist, addigra a gyermek már hat és fél éves lett. 

A Gondviselés jele, hogy a kislány kétéves korában találkoztak egy Németországban praktizáló doktornővel, aki áteresztőbél-szindrómát diagnosztizált nála, és hisztamin-intoleranciát társított hozzá. Az édesanya ezt követően igyekezett szigorú diétát alkalmazni, így amikor hozzájutottak a végleges kórmeghatározáshoz, nem kellett teljesen új életet kezdeniük, csupán kalibrálniuk az addigi metóduson. Ezt követően a tejtermékek mellett a lisztes ételeket is megvonták a gyermektől, hogy ne hízzon. 

Állapota egy idő után stabilizálódott, sikerült az étrendet tartani. Ma már nem kell diétázniuk, „csak” a kalóriabevitelre figyelnek. Ági azért érkezett a kurzusra, mert érdekli az egészséges életmód, a főzés, és a tanfolyamon szerzett ismereteket minél inkább igyekszik majd beépíteni a mindennapokba.

A magvakból készült tejföl és a változatosság

A Manna Lakásétterem vezetője, Kiss Ágota gyógypedagógus és gasztrocoach (emellett vegetáriánus). A koronavírus-járvány alatt szerzett szakácsképesítést, gyakorlatát a Rókusfalvy Fogadóban töltötte. A tanfolyamon számos, az életminőséget befolyásoló célszerű tanáccsal látja el a megjelenteket. 

Arról beszél a legtöbbet, mit kerüljenek a szülők; az átadni kívánt ismereteket az Egyesült Államokból szerzi, mert ott előrébb tartanak a PWS-szindróma kutatásában és az ahhoz kapcsolódó étrend kialakításában. A négy alapelv: a minőségi alapanyagok beszerzése, továbbá a mennyiség, az egyensúly és a változatosság betartása. 

Ágota javasolja, hogy a főzéshez telítetlen zsírsavakat, olívaolajat, míg cukor helyett alternatív édesítőszereket használjanak a szülők a konyhában. Nasinak igyekezzenek zöldséget, gyümölcsöt, például sárgarépát, savanykás almát adni a gyereknek. 

Fontos az egyensúly, fejti ki a tanfolyamvezető, hogy mindig biztosított legyen a fehérje, a szénhidrát és a növényi zsiradék; továbbá a változatosság az állag, a szín és az ízek esetében. Érdemes egy ételt többször is megpróbálni, ha elsőre nem kívánja a gyermek, hátha kinövi. Semmiképp nem szabd hagyni, hogy csak azt egye, amit szeret. 

Lényeges, hogy amennyiben szénhidrát kerül a gyerek szervezetébe, lassan felszívódó, alacsony szénhidráttartalmú étel legyen az: chiamag, köles, quinoa, barna rizs, teljes kiőrlésű lisztek. Ha zöldséget adunk a gyereknek, keressünk alacsony kalóriatartalmúakat: szárzellert, fekete retket, spárgát, brokkolit, uborkát, különböző salátaleveleket, cukkinit, paprikát, gombát, paradicsomot.

Kiss Ágota azt tanácsolja, süssünk otthon kovászos kenyeret, és azt se frissen tegyük az asztalra, hanem másnap és/vagy pirítva, mert úgy könnyebben emészthető, kevésbé ragad a bélfalra. 

A tejtermékek alternatívájaként kecsketejet ajánl, vagy növényi alapanyagokból készített termékeket. Maga házilag készít egy fermentáló készülék segítségével kefirt, joghurtot és tejfölt; tehéntej helyett mandulából, rizsből vagy zabból készült tejet használ. „Egy marék kesudióból és kölesből előállítok egy liter kefirt, illetve ugyanannyi fehér gyöngybabból és kesudióból egy liter tejfölt” – magyarázza. Megkóstolom az utóbbit: megtévesztésig hasonlít a tehéntejből készítettre.

Az előadás végeztével a szülők együtt kezdenek főzni. Készítenek töltött jégsalátát, minestrone levest, olasz paradicsomos húsgombócot, vegán fitt carbonarát, burgonyahajót, sütőtöksalátát és vegán brownie-t. Megkapják az előre kinyomtatott recepteket, a hozzávalókat, és hozzálátnak a munkához. Kiss Ágota instrukciókkal, további ötletekkel, tippekkel látja el őket. Az illatok az alternatív alapanyagok használata ellenére ugyanolyanok, mint megszoktuk. 

Ki találta ki, hogy erről a témáról készítsenek filmet?

Az ötletgazda a film rendezője, Cséke Zsolt. Két éve dolgoztunk együtt először. Nagyrészt mozambiki forgatással A Szabadság vára címmel készítettünk filmet két magyar jezsuitáról, akik a Zambézi folyó mentén alakítottak nagyot a 19. század végén. A 61 éves rendező földrajz szakot végzett Debrecenben. Részben tanulmányai és személyes érdeklődése, részben Balás Dénes indította el a nagyvilágba a magyarok nyomában még a nyolcvanas években. 1996 óta 32 ismeretterjesztő, dokumentum-, illetve riportfilmet jegyez. A Magyar Televízió, a Duna Televízió, a Spektrum TV, a Hír TV és az EWTN Katolikus Televízió vetítette alkotásait. Hogy kerültem bele? Összetalálkoztunk. Ha jezsuitákról készít filmet, ki más segítse, mint egy jezsuita?

Miről szól a történet?

A film majd a 18. század harmadik harmadáig létezett jezsuita redukciók, vagyis missziós állomások világába visz el bennünket. Akkoriban két jezsuita provincia volt Latin-Amerikában, az egyik a perui alkirályságban, a másik a mai Argentína, Paraguay, Uruguay, Chile és Bolívia egyes részein létezett. 

A készülő filmhez a Magyar Királyság területén született öt jezsuita nyomdokain forgattunk. Ők a perui alkirályság területén működtek. A fő alak Éder Xavér Ferenc lesz. 

A szakmai körökön kívül őt nem igazán ismerik Magyarországon. 1751-ben érkezett Limába, befejezte tanulmányait, majd 1767-ig működött főleg a mohenyo indiánok között a mai Bolívia területén. A Misszió című filmből ismerhettük meg a redukciók világát. Éder mindent lejegyzett, amit fontosnak tartott. Írt földrajzról, klímáról, a növényzetről, az állatvilágról, az indiánok nyelvéről, szokásairól, öltözetéről. Nagyszerű rajzképessége révén igen sokat rajzolt.

Munkáját nem tudta befejezni. 1767-től hamis vádak alapján, kegyetlen módon kiűzték az összes jezsuitát Amerikából, majd mindenünnen. Sokan meghaltak utazás közben vagy börtönökben. Éder hazajutott, Besztercebányán lett plébános 1772-ig, haláláig. Jegyzetei könyvbe rendezését más fejezte be, a kötet latinul 1791-ben jelent meg Budán, 1985-ben fordították le spanyolra. Csak e könyv révén ismer sok mindent saját történetéből a mai Bolívia. 

Négy további jezsuitával is foglalkozunk, ők Reitter József, Réhr János, Zakariás János és Szuszics Miklós, akik szintén a mai Bolívia területén működtek a 18. században. Az ismeretterjesztésen túl szeretnénk bemutatni ezeknek a történeteknek a magyar olvasatát is.

Hogyan működtek a redukciók? 

Kisebb-nagyobb indián törzsek élték nomád életüket az esőerdőkben. Nagyon nehéz volt kapcsolatot találni velük a misszionáriusoknak. 

Például érdekes, fényes tárgyakat tettek ki a fákra, hogy fölkeltsék az indiánok érdeklődését, megnyerjék a bizalmukat, hogy azok értékesnek tartsák a kapcsolatot. 

Lassan közeledtek egymáshoz, mint Saint-Exupéry kis hercege és a róka. 

Idő kellett, hogy a nomád élet helyett letelepedjenek. Évtizedek alatt végül sikerült kialakítani stabil, védett, önellátó indián falvakat, a redukciókat. Pár generáció alatt elterjedt az írásbeliség, a zenei képzettség, mindenféle más hasznos tudás. A jezsuita missziókra jellemző, hogy a meglévő kultúrára épülnek. Az indiánok meg tudták őrizni nyelvüket, jó szokásaikat, szimbólumaikat.

A redukció az életet szolgálta. Több ezer indián élt egy-egy jól megtervezett településen, templommal, hatalmas épületekkel, műhelyekkel, lakóházakkal, két-három jezsuita vezetésével önellátón, szabadon, önkormányzattal és megvédve magukat. A fejük felett róluk hozott portugál–spanyol megegyezés ellen tiltakoztak. Nem akartak ismét rabszolgák lenni a portugálok alatt, nem akarták elhagyni őseik földjét. Védekeztek, amíg tudtak.

Kép

A bolíviai La Paz felülnézetből − Forrás: Sepsi Gergő/Sajgó Szabolcs − Kamera a hátizsákban

Mi volt a szerzetesek küldetése?

A misszionáriusok örömhírt hirdetni mentek azoknak, akik még nem hallottak Jézusról. Érte mentek a bizonytalanba, a halált is vállalva, tudva, hogy lesz, akit majd megölnek közülük. Ma sem veszélytelen a teljes, a valódi örömhír melletti tanúságtétel, még a magukat kereszténynek, keresztyénnek valló országokban sem. 

Az Ige közvetítésének hatására teljesen megváltozott az indiánok mindennapi élete, nemcsak vallási szempontból. 

Az emberben szunnyadó képességeket, kapacitásokat forradalmasítja az örömhír, inspirál mindenféle szempontból, és hatására az ember elkezd szárnyalni. 

Ez éppen úgy érvényes ma is és mindig mindenkire, aki komolyan veszi a Názáretit. A Lélek érintésére és vezetésével az isteni fantázia és erő kezd működni az emberben. Ha az ember élete nem változik Jézust befogadva, akkor nem a Názáretit fogadta be. 

Ezekben a missziókban új kultúrák virágoztak ki. Alig hihető, de igaz, hogy pár évtized alatt az akkori európai tudást, a különböző szakmákat át tudták adni, a kézműipari mesterségeket elsajátíttatni. A misszionáriusok rájöttek, hogy az indiánoknak nem magyarázni kell, mit és hogy csináljanak, hanem előttük megcsinálni. Azt utánozzák, megjegyzik, és tökéletesen megvalósítják. San Ignacio de Moxos keresett hegedűkészítője Bolíviában pár hónapja mondta: a szakmát úgy sajátította el, hogy a nagyapját alaposan megfigyelte.

Mik a helyszínek? A film hogyan követi a misszionáriusok útját? 

Bemutatja a dokumentumfilm azt is, hogy ezek a misszionáriusok honnan származtak, hol születtek, hogyan léptek be a jezsuita rendbe, miként készültek a misszióra otthon és Spanyolországban. Limába érkeztek velük a hajók. Ott filozófiai, teológiai főiskola fogadta azt, aki még nem fejezte be a tanulmányait, probációs ház azt, akinek arra volt szüksége: egy olyan hely, ahol az indiánok múltját, szokásait, nyelvét tanították nekik. Ha már felkészültek, indultak az esőerdők vadonába. Éder útját követjük Limától, bemutatjuk, merre járt, mit tett. Az első, ma is létező redukció, ahol most is jezsuiták szolgálnak, és ahol sok jelenetet forgattunk, Bolíviában, Beni tartományában van, San Ignacio települése. Jártunk a Titicaca tónál, Cuscóban az inka király palotájának maradványainál, a brazil határ felé az esőerdő benőtte San Martin romjainál, ami különösen fontos volt Éder életében.

Miről szólnak a dramatizált jelenetek?

Dokumentumfilmről van szó, de szerepelnek benne játékfilmes elemek is, mert szeretnénk bemutatni a helyszínt, azt a világot, miliőt, amiben éltek a misszionáriusok. A korabeli levelezésből, leírásokból sok olyan dolog került elő, amit dramatikusan meg lehet jeleníteni. Cséke Zsolt összeállított több mint tíz ilyen jelenetet. Ezekhez színészeket és statisztákat kértünk fel. Itthonról két színész jött velünk, az egyik operatőr és amatőr színész, a másik profi. 

Éder Xavér Ferenc könyvében látható, milyen volt az indiánok öltözete abban az időben. Csináltattunk előre helyben ötven ilyen ruhát, amit az indián asszonyok varrtak. 

San Ignacióban tíz napig voltunk, mezőgazdasági jeleneteket forgattunk, lovas, vízi és erdei jeleneteket. Megjelennek kereskedők, jelmezben korabeli férfiak és nők, ökrösszekér, hegedűkészítő műhely, ahol próbáltuk a korabeli körülményeket valahogy előállítani.

San Borja mellett az Apere folyón is forgattunk, ahol három valóság nézett farkasszemet: az esőerdő nomád népe, az új világot hozó misszionáriusok és a redukciókban már fölszabadultan, védetten élő indiánok. A Titicaca tavon csónakázó Éder is feltűnik majd a filmben, csónakja ősi technikával készült a totora növény szalmájából...

Mai indián közösségekkel is találkoztak?

Bolívia azért érdekes, mert ott a régi redukcióktól megvan a folytonosság, van ma is élő közösség és az eredeti, de természetesen karbantartott templom. Santa Cruz tartományban is folyamatosan működő plébániák, missziós állomások vannak, ezeket végigjártuk. San Ignacio missziós állomáson szép tapasztalat volt élő indián közösséggel találkozni. Ez a település az egyetlen egész Bolíviában a régi redukciók közül, ahol most is vannak jezsuiták. Ott még létezik az indiánok között a „kabildo”, aminek több jelentése van. Alapvetően a vének tanácsát jelenti, tiszteletre méltó embereket külön-külön férfi és női közösségben, ma is. Ennek van egy közös vezetője, ő a kabildo. Rájuk bízzák közös ügyeik vezetését. De magát a helyet is, ahol találkoznak, kabildónak hívják. 

Hogyan sikerült beazonosítani a telepeket az egykori missziók helyén? Milyen emlék maradt ezekből? 

Argentínában, Paraguayban, Uruguayban és Peruban ezek a régi redukciók még valamennyire lábon álló romok vagy talajszinttel egyenlővé vált alaprajzok, kövek. Valahol múzeum, turistalátványosság, ami megmaradt. Bolíviában több élő, lakott település, templom maradt, sok helyen az eredeti településszerkezettel. Santa Anában, San Miguelben, San Ignacióban a templom most is úgy néz ki, ahogy az a 17. században elkészült, a formája, a díszítőelemei, a berendezése. 

Az egykori San Martin misszió, ahol Éder sokáig tartózkodott, mára elpusztult. Az itthoni kutatómunka alapján korabeli térképek, írások alapján lehetett találni nem alaptalanul feltételezett helyet. Az előkészítő út során a helyiek segítségével megpróbáltunk a nyomára bukkanni, de a sok eső miatti sűrű aljnövényzetben nem találtuk a csekély megmaradt kőhalmokat. 

A San Martin folyón motorcsónakkal utaztunk vagy két órát az Amazonas vízgyűjtő területén, majd lovon haladtunk át a pampákon. Az esőerdőben is csak lovon tudtunk haladni. 

A forgatás idejére az arrafelé elindult fakitermelés könnyítette a hely megközelítését. A feltételezett területen két helyen is találtunk jellegzetes téglákat, égetett köveket, korsókat, de álló falak már nincsenek. Minden azt igazolta a helyiek emlékezete szerint is, hogy megtaláltuk a San Martint.

Fölkerestük kis kutakodással és a helyiek segítségével az esőerdőben San Pedrót, Magdalena város környékén. Szintén csak jellegzetes köveket, cserepeket találtunk a vadon visszahódította területen, hála a száraz évszaknak. Aztán San Miguelt is fölkerestük „a térképről lemenve a világ végén”, közel a brazil határhoz. A volt redukció hatalmas területén is dolgoztunk drónnal, a légifelvételeken elég jól kirajzolódik a templom, a lakóhelyek, a gazdasági épületeknek, a temetőnek az alaprajza. 

Santa Ana templomában több mint 4000 kottát találtak meg az 1980-as években. Még lehetett olvasni őket. Másutt rengeteg 18. századi kegytárgyat, liturgikus eszközt filmezhettünk. Olyanokat, amiket ma is használnak.

Peruban nagy élmény volt megtalálni az 1638-ban Limában felszentelt jezsuita Szent Péter templomot, ami az 1746-os hatalmas földrengésben igencsak megsérült. Helyreállításában fontos szerepe volt Réhr János jezsuitának, aki építész is volt. A templom homlokzata ma is hirdeti a nevét.

Kép

Alacsony vízállás a San Martin folyónál − Forrás: Sepsi Gergő/Sajgó Szabolcs − Kamera a hátizsákban

Az úti beszámoló szerint akadályok is nehezítették az utazást…

Kihívást jelentett mind az előkészítés, mind a forgatás idején a nyugtalan politikai helyzet, a blokádok, az úttorlaszok, a benzinprobléma. 

Kilométeres sorokat láttunk mindenütt a benzinkutak körül, ha híre ment, hogy üzemanyag érkezik vagy érkezett. 

Nem volt könnyű biztosítani a hosszú útjainkra szükséges benzint. Az időjárás is okozott nehézséget. A sok erdőtűz (több mint 60 ezer volt a forgatás idején Bolíviában) jelentős része mesterséges tűz. A fojtogató levegőben a látótávolság csak egy-két száz méter volt sok helyen. Egészségügyi problémák, betegségek is adódtak. 3800–4500 méteren az Andokban az oxigénhiány ellenére is dolgozni kellett. La Paz a maga 3800 méterével a világ legmagasabb fővárosa. Bérelt autóink többször lerobbantak, defektjeink voltak a rossz utakon, de az ügyes sofőrök jól kezelték a helyzetet. Jó volt naponta megtapasztalni, hogy a „fentiek” nem hagytak minket magunkra. Deo Gratias!

A kék zónákban élő szépkorúak étkezési szokásaira jellemző a mértékletesség. Az okinavai százévesek egy ősi mondást követnek: Hara hacsi bu. Ez arra figyelmezteti őket, hogy fejezzék be az evést, amikor úgy érzik, nyolcvan százalékban jóllaktak. A Loma Linda-i hetednapi adventisták hitének részét képezi a tudatos, egészséges életvitel („az egészség Isten ereje”). 

A kék zónák lakóinak mindegyikére jellemző, hogy a mértékletességet tartják szem előtt, és megadják az étkezés módját. 

Kifejezik a hálájukat evés előtt, családi vagy baráti körben étkeznek. Lassan esznek, közben beszélgetnek, így nem eszik túl magukat. Nagyon szeretik, ha az ételeik ízletesek, ezt pedig gazdag fűszerezéssel érik el. 

Táplálkozásuk gerincét a növényi alapú ételek biztosítják. Sokféle konyhakerti zöldséget és leveles zöldet fogyasztanak, mindig az évszaknak megfelelően; a felesleget savanyítják vagy megszárítják, így az év többi hónapjában is élvezhetik ízüket. Egész évben a hüvelyesek, zöldségfélék, édesburgonya, teljes kiőrlésű gabonák, gyümölcsök, diófélék és magok határozzák meg az étrendjüket. 

A kék zónák Földünk azon régiói, ahol különösen magas az idős – akár a száz évet is megélő –, jó egészségnek örvendő, boldog emberek aránya. Öt helyet találtak a világban – Szardínia hegyvidéki falvait, a Csendes-óceán déli részén fekvő Okinava-szigetet, a görögországi Ikária szigetét, a Costa Rica-i Nicoya-félszigetet, a kaliforniai Loma Linda városát –, ahol az emberek a legtovább élnek. A kutatás során kirajzolódott egy, a kék zónákra jellemző mintázat.

A hüvelyesek a kék zónák leginkább magasztalt alapanyagai, és minden hosszú életre törekvő étrend sarokkövei. Nicoyán a feketebab, a mediterrán vidékeken a lencse, a csicseriborsó és a fehérbab, Okinaván a szójabab a legnépszerűbb. A kék zónák lakói háromszor-négyszer annyi babfélét esznek, mint egy átlag európai. Naponta kétmaroknyi magvat is fogyasztanak. Egy adventista tanulmány szerint, a magvakat ropogtatók két-három évvel tovább élnek azon társaiknál, akik mellőzik ezeket az étrendjükből. A kék zónák kenyere teljes kiőrlésű vagy kovászos. 

Konyhájukban elengedhetetlenek a maguk termesztette vagy vadon szedett fűszer- és gyógynövények, így még a látszólag legegyszerűbb ételek is igazán ízletessé tehetők.

Habár az öt kék zónából négyben fogyasztanak húst, de csak alkalomszerűen, főleg ünnepek idején. 

Az adventisták vegetáriánusok, az okinavaiak pedig inkább szójából készült tofut esznek, amely gazdag fehérjében és fitoösztrogénben (egészségvédő szerepet betöltő növényi hatóanyagok). A kék zónákban halat többnyire kis adagokban, heti három alkalommal fogyasztanak. Általában kis méretű, viszonylag olcsó fajtákat választanak, mint a szardínia, szardella és a tőkehal – azaz azokat az élelmiszerlánc közepén álló fajokat, amelyek kevés vegyi anyaggal vagy higannyal találkozhattak, a ma divatos ínyenc halak többségével ellentétben. 

A tehéntej egyik kék zóna étrendjében sem szerepel jelentős mennyiségben. A kecsketej és juhtej azonban megjelenik az ikariai és szardíniai konyhában, az is leginkább joghurt, kefir vagy sajt formájában. A kék zónák lakói heti két-négy alkalommal fogyasztanak tojást. A kék zónákban élők nagyon kevés kivételtől eltekintve csak kávét, teát, vizet és bort isznak. Az adventisták napi hét pohár víz fogyasztását ajánlják, ők alkoholt egyáltalán nem fogyasztanak.

Kép

Fotó forrása: Profimedia − Red Dot

Főszerepben a hüvelyesek

A kék zónák fent bemutatott étrendjének jótékony hatását a legújabb táplálkozástudományi kutatások is igazolják. Andreas Michalsen professzor, az egyik legnevesebb német táplálkozástudományi szakember, a Die Welt című lapnak a közelmúltban adott interjújában kijelentette, hogy az egészséges hosszú élet egyik legfontosabb összetevője az ideális táplálkozás (ezen túlmenően az időszakos böjt és a sport szerepét hangsúlyozta). 

Az átállás az egészséges táplálkozásra jelentős mértékben növeli az esélyét annak, hogy magas életkort érjünk meg betegségektől mentesen, cáfolva ezzel azt a korábbi nézetet, miszerint a gének szerepe volna a leginkább meghatározó. 

A professzor szerint, az ideális táplálkozásban az első helyen, akárcsak a kék zónák szépkorúinál, a hüvelyesek állnak, amelyeket mindennap kellene fogyasztani (például a babfélék, a lencse és a csicseriborsó), ezt követik a teljes gabonák és a teljes kiőrlésű lisztből készült ételek, a harmadik legfontosabb összetevőt pedig a csonthéjasok és a magvak jelentik. Továbbá azt javasolja, hogy fogyasszunk minél több és többféle zöldséget, valamint gyümölcsöket – különösen bogyós gyümölcsöket és almát. A feldolgozott élelmiszereket, amennyire lehet, kerüljük. Húst, édességet, alkoholt pedig csak alkalmanként és kis mennyiségben együnk, igyunk. 

„Óriási jelentősége van annak, hogy a kék zónákban élők mindennap esznek hüvelyes növényt – emeli ki Szabó Adrienn is. – A hüvelyesek mind nagyon jó hatással vannak az egészségre a rost- és az összetett szénhidráttartalmuk miatt, ezért kiváló energiaforrások, és fehérjeforrásként is az első helyen állnak a növények között. A makrotápanyagok mellett rengeteg antioxidánst (szabadgyök-kötő, egészségvédő vegyület) tartalmaznak, amelyekkel együtt a cukoranyagcserére is kedvező hatásuk van. Érdemes fokozatosan hozzászoktatni a tápcsatornát a hüvelyesek napi fogyasztásához. A vörösbabból készíthetünk krémet, vagy belekeverhetjük salátába. Ha bolognait készítünk, a darált húst kiegészíthetjük lencsével. A lencselevest rengeteg egyéb zöldséggel lehet gazdagítani, és készíthetjük paradicsomosan, tárkonyosan, hagyományosan vagy mustárral.” 

Miből mennyit és hogyan?

Nagyon fontos, hogy ne együnk, rágcsáljunk folyamatosan, a nap huszonnégy órájában, mert az nem tesz jót a szervezetünknek, emeli ki Szabó Adrienn. „Fontos a pihentetés, a regenerálódás. Életritmustól függően napi három-négy-öt étkezést szoktam javasolni – folytatja a szakember. 

– Szeretem a napi öt étkezést, mert az öt alkalommal jelent lehetőséget a tápanyagbevitelre, az étkezésélményre, az testünkhöz való kapcsolódásra. 

A tízórai és az uzsonna remek lehetőség, hogy magvakat – naponta kétmaroknyit – és gyümölcsöt fogyasszunk, ráadásul segíti, hogy napközben legyen egy kis megállás, öngondoskodás, mikro- és makrotápanyag-bevitel, energialöket.”

A dietetikus hangsúlyozza, hogy a manapság gyakran mellőzött savanyított tejtermékek, például a joghurt és a kefir emészthetősége nagyon jó – akár sérült bélflóra esetében is –, és bizonyítottan preventív hatásúak egy sor betegségnél. Mértékkel fogyasztva a tej is belefér az egészséges, kiegyensúlyozott étkezésbe. 

Az összes, hazánkban fellelhető gabonafélét – zab, köles, hajdina, amaránt, rizs, búza, rozs, árpa – bátran fogyaszthatjuk. Mindegyik kicsit más típusú, és mindegyikük más mennyiségben tartalmaz szénhidrátot, rostot, fehérjét, telítetlen zsírsavakat, vitaminokat, anti­oxidánst. „Minél többféle nyersanyagot viszünk be a szervezetbe, amit a szervezet lebont építőköveire és felépíti belőle a saját anyagait, annál nagyobb eséllyel fogunk minden szükséges mikro- és makroelemhez hozzájutni. A hajdina például régen jelen volt a magyar konyhában. Azt szoktam javasolni, hogy a hántolt hajdinát csak szárazon dobjuk be a serpenyőbe, néhány perc alatt pirítsuk meg, és máris kész egy kiváló ropogtatnivaló, amit szórhatunk saláta tetejére vagy krémlevesbe, zabkására, joghurtba, sőt még magában is nagyon finom.” 

„A szardíniaiak minestrone levese számomra az egészség csúcsa – folytatja szakember. – Itt is a koncepció, az alapelv a fontos: van benne káposztaféle, hüvelyes, paradicsom – amely egyébként főzés hatására jobban hasznosuló egészségvédő fitovegyületeket is tartalmaz –, többféle hagyma és fűszer, és szinte bármilyen zöldséget hozzá lehet adni.” 

Szabó Adrienn leszögezi, hogy tudományosan bizonyított evidencia, hogy alkoholra egyáltalán nincsen szüksége a szervezetnek. 

Persze testünk csodálatosan tud regenerálódni, és egy kulturált alkoholfogyasztásnak lehet helye az életünkben, de tudnunk kell, hogy kifejezetten káros hatású. A mediterrán diétában ugyan benne van a napi mérsékelt borfogyasztás, de az ott élők nem ettől egészségesek, hanem az étrendjük egészének köszönhetően. 

Fűszerek, változatosság, társaság

A kék zónákban élők gyakorlatilag minden étkezéshez fogyasztanak gyógy- és fűszernövényt. Ez annyira egészséges minta, amit mindenkinek át kellene emelnie az étrendjébe. A fűszerek nagyon erős antioxidánsok, bioaktív vegyületek, amelyek a bélflóra számára is létfontosságúak. Fűszernövényeket lehet használni salátához, a húsokhoz, zöldségekhez, igazából mindenhez. Például megtanulhatunk pestót készíteni, amelyet aztán a későbbiekben különféle fűszernövényekkel kombinálhatunk, így adva neki más-más ízt, jelleget. Kiváló egyszerű sült hús mellé, sült zöldségre, tésztára, sós gabonakására, vagy vaj helyett pestót kenhetünk a kenyerünkre reggelire vagy vacsorára. 

„Rendkívül fontosnak tartom – emeli ki Szabó Adrienn – ellesni és átvenni a jó konyhai technológiát más népektől. Annak a nemzetnek erős ugyanis a gasztronómiája, amelyik minél több hatást enged be, és utána a saját képére és ízlésére formálja azt. Ez is a sokféleségről, a diverzitásról szól. Bátran tanuljunk a különböző kultúrák technológiájából, és használjunk hozzá magyar alapanyagot. Japánban például fantasztikusan ízesen főznek, például rendkívül tartalmas leveseket. Míg nálunk a főétkezés általában hús és köret, addig a japán konyha több, kisebb mennyiségben szervírozott ételből épül fel. Azt az elvet sajátítsuk el, hogy sokféle szín és íz legyen a tányéron. A köret mellé készíthetünk egy kis salátát, egy kis hüvelyest, plusz valamilyen párolt vagy grillezett zöldséget, és máris nagyon gazdag az ebédünk. Nem eltörölni kell a magyar konyhát, hanem gazdagítani.” 

A szakember szerint jellemző, hogy étrendünk finomságára, fűszerességére nem figyelünk: „Önmagában a tápanyaggazdagság kevés lesz az érzelmi elköteleződéshez, hiszen hosszú távon azt csináljuk szívesen, amihez tudunk kapcsolódni érzelmileg is. Egy kis fűszerrel az egyszerűbb ízű zöldségekből készült ételeket különlegessé lehet tenni.” 

„Ehhez egy apró jó tanács, amely segíthet a sokszínű étrend kialakításában: minden bevásárlásnál a listánkon szereplő termékek mellé tegyünk be még egy plusz zöldséget vagy gyümölcsöt a kosarunkba, próbáljunk ki egy-egy új, ismeretlen alapanyagot.”

Szabó Adrienn dietetikusnak meggyőződése, hogy az életmódunkkal összességében tudjuk elérni azt, hogy elkerüljük azokat a betegségeket, amelyekre egyébként genetikailag hajlamunk volna. Önmagában csak a tápanyagoktól azonban nem leszünk egészségesek. Amikor az étkezésről beszélünk, abba beletartozik a szociális környezetünk, az, hogy magányosan vagy közösségben étkezünk-e, hogy tudjuk-e, hogyan kell jól enni, van-e kapcsolatunk az étellel, amit elfogyasztunk. 

A cikk Bodnár Zita A kék zónák hosszú életet ígérő titkai című sorozatának részeként jelent meg, amelynek további részei itt érhetőek el.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

A beszélgetés során bepillantást nyerhetünk Zoltán kalandos életébe. Mesél kubai orvosi tanulmányairól, motoros kalandjairól, és az ortopédiai hivatás iránti elkötelezettségéről is, amelyet édesapja mérnöki foglalkozásából merített. Szó esik a parasportolók iránti különleges kötődéséről, a műtéti döntések súlyáról, és arról a motivációról, amely napról napra vezérli őt. E rendkívüli életút és páratlan szakmai elhivatottság megismeréséhez hallgasd meg dr. Bejek Zoltán történetét, aki a parasport világában valódi csodadoktorként tevékenykedik.

A tartalomból:

• Hogyan vezetett egy belső sugallat dr. Bejek Zoltán orvosi hivatásához?
• Egy különleges életszakasz Kubában: Zoltán megosztja tapasztalatait kubai tanulmányairól, ahol elkezdte az orvosi egyetemet, és arról is mesél, hogyan sajátította el gyorsan a spanyol nyelvet. Egy szerelmi történetnek is fültanúi lehetünk.
• Afrikai kalandok: Zoltánt szenvedélye, a motorozás, messzire repítette – egészen Magyarországtól Afrikáig. Erről az életre szóló élményről is izgalmas részleteket oszt meg.
• A nyitottság útja: Hogyan lett a visszahúzódó tinédzserből érett, nyitott gondolkodású ember?
• Családi háttér: Egy összetartó, támogató családban nőtt fel, ahol édesapja mérnökként különleges hatást gyakorolt rá – ez az indíttatás játszott szerepet abban is, hogy Zoltán az ortopédiát választotta.
• A parasportolók világa: Hogyan kezdett el ortopédusként parasportolókkal foglalkozni? Zoltán arról is beszél, miért lett ez a munka számára különösen fontos, és miért szeretett bele a parasportolók világába.
• Műtéti döntések: Hogyan éli meg a döntéseket a műtőben, és milyen kihívásokkal jár a felelősségteljes beavatkozás?
• Paralimpiai szerepvállalás: A paralimpián betöltött szerepe és tapasztalatai, valamint a parasportolói klasszifikáció iránti elhivatottsága.
• Tudományos elhivatottság: Munkája mellett egy doktori iskolaprogramon is dolgozik, így a sport és az orvostudomány határterületén egyszerre két fronton is elkötelezett.

Az adás meghallgatásához kattints a lejátszóra!

Ki vagy te? Mi határoz meg? Mi akadályoz? Mi segít tovább? Honnan van az erőd? Hogyan tudod kimondani: mégis? – teszi fel kérdéseit a Mégis podcastban vendégeinek Süveges Gergő. Emberek, akik nem nulláról indultak, hanem mínuszból. És – mégis – példaképekké váltak. Parasportolókról és a segítőikről szól a Mégis harmadik évada.

A Mégis podcast a Média a Családért Alapítvány és a Képmás magazin közös podcastja. Az adások támogatója a Szerencsejáték Zrt. Köszönjük a Magyar Paralimpiai Bizottság szakmai támogatását a 3. évad elkészítéséhez.