Mi (nem) történik a párterápián? – Lássuk magunkat a terapeuta szemével!

A párterápia célja mindenáron egybetartani a kapcsolatot. 

A párterápia kapcsolatterápia, célja, hogy a kapcsolatban résztvevő felek, a pár tagjai tudatosabb rálátást nyerjenek a közös életükre, és erre alapozva tudjanak döntést hozni. Ez a döntés lehet az is, hogy együtt maradnak, de néha, sok bántással járó kapcsolat esetében az az eredmény, hogy felelősen ki tudják mondani, hogy szakítanak, illetve elválnak. 

A kapcsolatterápia a kapcsolatért van, nem pedig a benne résztvevők lelki jóllétéért. 

Nem tudnám különválasztani a kettőt, hiszen egy működő kapcsolat kölcsönösen oda-vissza össze van zsinórozva, biztonságos és szeretettel teli, ami nagyon nagy mértékben hozzájárul a benne lévő felek testi-lelki jóllétéhez. A hangsúly a kapcsolat jól működő és problémás területein van, kevésbé az egyes felek egyéni élettörténetén, személyes tulajdonságain.

Az menjen párterápiára, akinek az önismerete rendben van. 

Sokat segít a párterápián, ha a felek önreflektívek, és tisztában vannak a saját állapotukkal, de a legszebb terápiás munkáim éppen azok, amelyekben a kliensek a párterápia hatására elkezdenek önmagukkal dolgozni, holott addig nem mélyedtek el az önismeretben. 

De így például végig kell gondolniuk, hogy mi a fontos számukra egy kapcsolatban, mi az, ami az életszemléletükből vagy értékeikből fakad, és mi az, ami csak külső elvárás. 

Fontos ugyanis, hogy csak olyat várjunk egymástól, ami valóban nekünk fontos. Lehet lényeges, mondjuk az ízléses teríték, ha számomra az hozzátartozik a vacsoraélményhez, de amiatt, hogy a nagymamám ne legyen szomorú, vagy mit szólnak a szomszédok, nem érdemes ragaszkodni hozzá. Ez is önismereti munka.

Párterápiára csak végszükség esetén megy az ember. 

Ha a családi autót csak akkor visszük szervizbe, amikor már totálkárosra törött, és nem nagyon van ép része, sokkal kisebb az esély arra, hogy össze lehet rakni. Tényleg vannak, akik az utolsó pillanatban jönnek, azzal, hogy „ez az utolsó esély, nem is nagyon hiszünk benne, de még egyszer megpróbáljuk a válóper előtt”. Amikor a kapcsolat egyben tartására vagy javítására irányuló szándék már szinte teljesen kiveszett, sokkal kisebb lesz a mozgásterünk, és csökkennek a lehetőségeink.  

A párterápiát nem lehet elég korán kezdeni. 

Az előző példánál maradva, ha az autómat letojja egy madár, nem érdemes rögtön rohanni a szervizbe, hogy mérjék be, mert károsíthatja a gyöngyházfényezést. Abból csak a szerelő fog profitálni, ha elhiteti velem, hogy újra kell fényezni elemenként négyszázezerért. Akkor érdemes párterápiába jönni, amikor úgy érezzük, hogy nehézséggel küzdünk, kipróbáltunk már néhány olyan dolgot, amelyek eszünkbe jutottak, de nem működtek, nem hoztak előrelépést – ugyanakkor szeretnénk a kapcsolatunkat erősebbé tenni. Ez a legjobb mozgatórugó. 

Ott végre megmondják, hogy nekem van igazam. 

Felelős kolléga ezt nem fogja megtenni. A döntőbíráskodás egy másik hivatás. 

A jó terápiában nem azt keressük, hogy kinek van igaza, és miben hibás a másik, hanem azt, hogy ki mivel járulhat hozzá a kapcsolathoz. 

Mindenki a maga portája előtt söpör, és együtt söpörnek a közös porta előtt. Szóval ne várjuk, hogy majd a terapeuta megmondja, hogy a párom nárcisztikus vagy borderline – bár ez manapság nagyon divatos –, és akkor én hátradőlhetek, hogy vele van baj, neki kell változnia. A párom megértéséhez a magam megértésén keresztül vezet az út. 

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

A párterapeuta majd megjavítja, meggyógyítja. 

Gyakran előfordul, hogy valaki azzal hív, hogy belezokog a telefonba: „Kérem, mentse meg a házasságunkat.” Ilyenkor elmondom, hogy nem én fogom megmenteni. A terapeuta nem szobafestő, akit elhívunk magunkhoz, hogy fesse ki a nappalit, hanem olyan szakember, aki abban segít, hogy megtanuljuk mi kifesteni azt a bizonyos „nappalit”. Teszi mindezt a kérdéseivel, az ötleteivel, a visszajelzéseivel, a feladataival, de a munkát a párkapcsolat tagjai végzik. 

Nem kellene először meghallgatni mindkét fél verzióját? 

Meg szokták kérdezni a telefonban, hogy rögtön együtt jöjjünk, ne inkább külön? Ezzel kapcsolatban vannak különböző szakmai hozzáállások, szeparált ülésnek hívják, amikor a pár tagjai külön-külön vesznek részt a terápián. Az én szemléletem az, hogy a kapcsolatterápia arra épül, hogy a résztvevő felek minél több dolgot meg tudjanak osztani egymással. Ebből fakad, hogy nem látom hozzáadott értéknek, ha külön-külön minél több mindent elmondanak a terapeutának, mert azzal a kapcsolatuk legfeljebb indirekt módon gazdagodik.  

Ott is csak jól összeveszünk, ráadásul egy idegen előtt. 

A párterápia elején az egyik legizgalmasabb tapasztalat, hogy sokszor az első, második, de legkésőbb a negyedik ülésen kimondják a kliensek: „Jé, ez nagyon hasonlít az otthonira, de mégis úgy tudunk egymással beszélgetni, ahogyan máshol nem.”  

Ezt egyrészt az teszi lehetővé, hogy van egy kívülálló. A barátaink ugyanis nagyon tudnak támogatni minket, néha az életünket mentik meg, de nekünk drukkolnak, és ezt nem rejtik véka alá. 

A terapeuta nem érdekelt senkinek a megerősítésében, nem fél a vitától, mert ezzel dolgozik mindennap. A párok számára általában ijesztő, hogy már megint veszekszenek. 

A szóváltás általában nem válik be, de mégis tekinthető egyfajta megoldási kísérletnek. A terápián a harmadik, negyedik pengeváltásig hagyom is, hogy a felek összevesszenek, ezt fontosnak is tartom, hiszen így tudom őket megkérni, hogy nézzünk rá arra, ami most megmutatkozott, hogy mi vezet a vitatkozáshoz, és hol lehet leállítani. Az egyik legalapvetőbb lélektani szükségletünk ugyanis, hogy mi irányítsuk a dolgokat. A veszekedés általában kontrollvesztett állapot, ezért is ijesztő. 

Azért van két terapeuta egy párkapcsolati ülésen, mert így dupla pénzt lehet elkérni. 

A legfelkészültebb terapeuta is kibillenthető a saját életének tapasztalatai mentén. Ott ül egy pár velem szemben, és az egyikőjük mondjuk, nagyon elkezd hasonlítani az édesanyámra. Ha nekem jó kapcsolatom van az édesanyámmal, ő rögtön rokonszenves lesz, a másik pedig kicsit fura. Ha ketten vagyunk, tudjuk egymást csillapítani, emlékeztetni, kiegyensúlyozni. 

A pár is gyakran érzi, hogy egyikünk jobban érti valamelyikük szempontjait. A két terapeuta tehát segít a kiegyensúlyozott kívülállás megtartásában, de a rutinosak egyedül is megküzdenek ezzel. Mióta kiképző vagyok, egyedül dolgozom, de előtte tizenöt évig én is párban üléseztem, sőt, az alapítványunknál terápiás teamben dolgozunk, négyen vagyunk, ketten beszélgetnek a párral, ketten pedig kívülről figyelik őket.  

Az asszony amúgy is olyan pletykás, kiteregeti majd a szennyest. 

A kapcsolatterápia is egy kapcsolat a pár és a terapeuta vagy terapeuták között, amelynek az alapja a bizalom. 

Akkor tudom elmesélni a számomra nehéz, fájdalmas, szégyenteli történeteket, ha nagyon tudok bízni a másikban. Ez gyakran két, három, akár négy találkozás eredménye.

A kliensek általában ügyesek ebben, ha van három nehéz témájuk, mondjuk egy tízes skálán egy hármas szintű, egy hetes meg egy kilences, akkor nem a kilencessel kezdik, hanem megkínálnak bennünket a hármas szintű nehézséggel vagy fájdalmas történettel, és figyelik, hogyan reagálunk. Ha megtapasztalják, hogy ennek helye van, elfogadjuk, segítünk a megértésében, akkor elő merik húzni a hetest, és ha ott is megélik mindezt, akkor a kilencest. 

Természetes, hogy a pár tagjai különböző motivációkkal vesznek részt a terápián: az egyik nagyon akarja, a másik ódzkodik, az egyik közlékeny, a másik visszafogott. Amikor a kevésbé motivált fél is megérzi, hogy itt tényleg kíváncsiak az ő szempontjaira, meghallgatják, kivárják, amíg azt megfogalmazza, akkor is, ha ő nem a szavak embere, akkor általában kedvet kap az egészhez.  

Hosszú hónapok múlva derül ki, hogy a terapeuta és a pár nem kompatibilis. 

A kapcsolatterápia a dolgok nyílt kimondására épül. Ebben segítjük a klienseket, és mi magunk is nyíltan vállaljuk, hogy hogyan vagyunk jelen. Van olyan etikai szabály, amely szerint nem helyes olyan klienst vállalni, aki hasonló problémával küzd, mint a terapeuta. Például, ha a pár azzal jön hozzám, hogy egyikőjük édesanyja napi szinten beavatkozik az életükbe, és az én anyósomnak is kulcsa van a lakásomhoz… Az ilyesmit el kell mondanom a párnak, hogy érezzék, ez tényleg az én korlátom, és nem az övék. A párok ugyanis ilyenkor elkezdhetnek fantáziálni, hogy „mi biztos menthetetlenek vagyunk”, vagy „ellenszenvesek voltunk neki”. 

Kötelező, hogy a terapeutának jól működjön az önismerete és az önreflexiója. Ha például egy eset kapcsán valami ellentétes az értékren­demmel, akkor abban nem segíthetek, mert a pár érezni fogja a megítélésem. 

Ha számomra terapeutaként elfogadhatatlan a házastársi kapcsolatban a szexuális kizárólagosság megszegése, akkor ne vállaljak hűtlenségi krízissel küzdő párokat, mert ítélkezni fogok felettük, az pedig nem az én dolgom. 

Előfordul az is, hogy a pár érzi azt, hogy a már említett bizalom nem épül ki a terapeutával. Ezt is ki kell mondani. A legfelkészültebb, legtapasztaltabb, legjobb sajtójú kollégák sem tudnak mindenkinek segíteni. Nekem körülbelül hetvenöt százalékos a rátám, ez jónak számít a pszichoterápiában.  

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.