„Tizenöt év kellett a testemnek, hogy épülni kezdjen a traumából” – A sebzett gyógyító ma sebzett lelkű gyógyulni vágyóknak segít

1999 márciusában néhány hónaposan még az igazak álmát aludtam a szépséges vajdasági Novi Sad (Újvidék) város egyik négyemeletes társasházának tetőtéri kis garzonlakásában, amikor megkezdődtek a NATO bombázási hadműveletei az akkori Szerbia–Montenegró államban. Ettől kezdve igencsak felgyorsultak az események. Egyévesen – már megjárva a menedéket adó Szlovéniát is – kettesben találtam magam édesanyámmal Budapesten, a Havanna-lakótelepen, egy bérelt lakásban, apa és szülőföld nélkül. 

Az az apró kis lélek bennem akkor még nem érte utol a testét, nem fogta fel a történéseket.

Hosszú ideig az egyetlen tudatos emlékem abból az időből a csipogós játékoktól való iszonyom volt, amelyek hangjára pontosan úgy sírtam fel vagy merevedtem le, mint a bombát jelző szirénákra egykor Újvidéken.

Tizenöt évre volt szüksége a testemnek, hogy a tudatosság szintjére felengedje a PTSD (magyarul: poszttraumás stressz-zavar) első tüneteit, s összesen negyed évszázadra, hogy a váratlan veszteségélmények és az ezekből következő gyász hatására visszataláljak a spontán feltörő emlékeimhez (angolul: flashback). Na, és hogy felvértezzem magam a feldolgozás iránti vágy bátorságával. Mert van bennem egy élet, amely a maga teljességében élni akar – szabadon, nem a múlt szorongató árnyékában. 

A trauma természete: töréspontok, amelyeket feledni igyekszünk

A trauma idegrendszeri, fiziológiás lenyomat, lelki töréspont, amely egy általunk életveszélyesnek érzékelt, a testi és lélektani határainkat egészségtelenül túlterhelő eseményből keletkezett. „A trauma az emberi szenvedés leginkább figyelmen kívül hagyott, eltagadott, félreértett és legkevésbé kezelt oka” – írta dr. Peter A. Levine világhírű pszichoterapeuta, a Somatic Experiencing (tudatosított testi tapasztalás) módszerének megalkotója.

A Levine-idézetben négy kulcsfogalom szerepel: figyelmen kívül hagyás, eltagadás, félreértés, hiányos kezelési mód. 

Ezek a traumás eseményt követő cselekvést vagy éppen nem cselekvést leíró szavak. Ha a bennünk kavargó, örvénylő érzésfolyamot leválasztjuk magunkról, a történetünkről, arról, akivé lettünk általa, amit okozott bennünk, akkor a kezdeti repedés az idő előrehaladtával szakadékká szélesedhet bennünk. 

Fontos kettéválasztani az eseményt és a hozzá társuló élményt, a kettő ugyanis nem ugyanaz. Ahogyan dr. Máté Gábor kanadai orvos, író megfogalmazta: „A trauma nem az, ami veled történik, hanem az, ami benned történik.” A trauma sajátossága, hogy a kialakulásához éppen az adott helyzetben átélt védtelenség, tehetetlenség, kiszolgáltatottság vezet. Bennünk reked a ki nem csatornázott pszichés és testi energia. Leesünk a minket addig stabilan tartó lábainkról, s az újbóli lábra álláshoz tudattalanul keresni fogjuk a kapaszkodókat. Akár úgy, hogy eltávolítjuk magunkat saját magunktól, az érzéseinktől, amihez társulhat egy olyan ijesztő élmény is, mintha nem lennénk a testünkben. 

De az is lehet, hogy önmagunk „érzéstelenítésének” más útjait választjuk. És van, aki ennek ellenkezőjéhez folyamodik: az életét veszélyeztető élmények keresése útján emeli a szorongás hőfokát – ilyen lehet például a bungee jumping vagy az ejtőernyős ugrás, amelyekben „a lét a tét” érzésének újbóli és újbóli átélése valójában a traumaismétlés egy formája. 

A traumát átélt lélek ilyenkor a túlélésből fakadó extázis élményére függ rá, így keresve a feloldódás lehetőségét. 

Az én belső érzéstelenítőm a teljesítményfüggőség volt

A saját terápiás utam során testi szinten is kézzelfoghatóan bizonyosodott be, hogy például a teljesítményfüggőségem a túlélés következménye volt. Újra és újra szerettem volna igazolni magam és a környezetem számára, hogy az élet küzdőtér, ahol meg kell feszülni, hogy élhető, azaz túlélhető legyen, amit csak nagy energiabefektetéssel ér véghezvinni. Ha ehhez nem társult az az érzés, hogy ebbe „bele kell halni”, akkor az olyannak tűnt, mintha semmit sem csináltam volna. 

Hogy kellően megfelelő legyen az, amit csinálok, és én is, aki csinálja, igyekeztem, természetesen tudattalanul, minden teljesítményhelyzetben a legkönyörtelenebb mércéket állítani magam elé. S hogy a kép teljes legyen, a teljesítmény kényszere nem válogatott: a lélektani határaimat túlságosan is meghaladó, érzelmileg kiégető párkapcsolatok is – kezdetben észrevétlenül – a bizonyítás kimerítő lehetőségei voltak, amelyekkel éltem, és persze feléltem bennük magamat is. Kívül szívósságnak, erős női jelenlétnek tűnt minden helytállásom, ami belül előfordult, hogy szilánkokra tört.

Kép

A kép illusztráció - Kép: Freepik

Kiút: a traumából meríthető kincsek, avagy testünk intelligenciája határtalan

A traumaterápiás személetmódban ezt a tudattalan, kockázatos belső késztetést ismétlési kényszernek nevezik: a lélek úgy keresi a gyógyírt, hogy belehelyezi magát a forrásélményhez hasonló helyzetekbe, hogy ismét megélhesse a már ismerős érzéseket. Az energia keresi a levezetődés helyét, és ehhez meg kell közelíteni a kiindulás állapotát. Létre kell hozni egy ahhoz hasonló szcénát, ahol mindez hajdanán kialakult. Az érzések, az egymást követő élménykockák sorrendje nem változik, csak az ezekhez asszisztáló elemek cserélődnek ki. 

A megszenvedés nyújtotta biztonság illúziója a személyes élményem az ismétlési kényszerről, amely egy adott ponton a kiégésig tolt el az életem minden területén. 

Onnan már csak felfelé tudtam elindulni. Ez hozott áttörést és biztonságos talajt, amelyen napról napra szilárdítom magam, az erőm és az életem.

A túlteljesítő törekvésem mostanra a „hadd eresszek erős gyökereket oda, ahol éppen vagyok” szellemben zajlik, amit napról napra finomítok úgy a hivatásomban, mint a kapcsolódásaimban. Az öngyógyító folyamataim sikeressége a klienseimmel való lelki munkában térül meg leginkább. Jelen vagyok és segítem azokat, akik felfedik előttem belső harcterüket, és egy közösen vállalt út során szépen lassan leteszik az önbántás fegyverét, békét kötnek magukkal, a testükkel, a történetükkel, és a javarészt kívülről nem látható sebeik gyógyulni kezdenek… 

A trauma persze nem kizárólagosan extremitással járó élethelyzet lehet, mint például természeti katasztrófák, háborúk, súlyos balesetek – ahogyan nem is feltétlenül egyszeri intenzív behatások eredményezik a klasszikus traumás forgatókönyveket. Például ismétlődő fizikai, szexuális és/vagy érzelmi bántalmazás is megrepesztheti testi-lelki rendszerünk finomabb burkait, átrendezheti neurobiológiánk mélyebb struktúráit, „megmagyarázhatatlan” testi, érzelmi tüneteket hagyva maga után.

A testünk bölcsebb és őszintébb, mint gondolnánk

Ahogy közeledünk önmagunkhoz, egyszerre kimegy a belső érzéstelenítő hatása. A testünkre ebben nagyon jó barátunkként számíthatunk. Kendőzetlen őszintesége és érzékenysége az, ami segíthet hazatalálni és gyógyítani a feldolgozatlan trauma fájdalmas nyomait, egykoron sérült ösztöneinket, el- és megtagadott érzéseinket. 

A testem bölcsességére hagyatkozva, a szemmel is látható tüneteimhez egyre közelebb kerülve, a saját bőrömön ezt a szó szoros értelmében is megtapasztalhattam, többek közt a több mint tíz évig tartó ekcémámból való kigyógyulásom tanösvényén.

A bőröm – a testhatáraimat óvó, a külvilággal összekötő és attól el is határoló szervem – különös érzékenységére sokáig úgy tekintettem, mint a szenvedés forrására. Egészen addig, amíg beengedtem az üzenetét, amit közvetített: az életem nagyon korai szakaszában megszakadt a kapcsolódásom a gyökereimmel. A hirtelen apa- és szülőföldvesztés emlékei akaratlanul is belém ivódtak. Milyen tragikus és szép, hogy a bőröm pont olyan életesemények hatására lobbant be anno, amelyek során elveszítettem az életemben első számú férfit és egy állandónak hitt, „otthonos” helyzetet, vagyis amikor megtört bennem az ősbizalom… 

A lelki vázám összeragasztott cserepeinek törésvonalai közé ma aranyszínű festéket húzok – ez a japánoktól eredeztethető szokás, a kintsugi közel áll a szívemhez, és a poszttraumás növekedés szimbólumának is tartom. A gyógyulás nem egyenlő a felejtéssel, a meg nem történtté tevéssel. Az arany vonalak egyszerre emlékeztetnek a töréspontokra és adják meg a tiszteletet annak, hogy ezek között újra illeszkedés jöhetett és jöhet létre, hogy bennem, a testemben egy törhetetlen lélek lakozik.