Felvidék egyetlen magyar állandó diakónusával beszélgetve tisztázzunk valamit rögtön az elején: a diakónusok nem papok, ugye?

A katolikus egyházban három szentelési fokozat van: a szerpapok, vagyis diakónusok, ezek vagyunk mi; az áldozópapok, azaz a „hagyományos” papok; a harmadik fokozat pedig a püspököké. Minden katolikus pap volt diakónus a tanulmányai során, de ez a szolgálat náluk általában fél évig tart csupán. Az állandó diakónus viszont megáll ennél a grádicsnál, soha nem lesz belőle áldozópap, pláne püspök. Nem újdonság ez, a szerpapi szolgálat egyidős az anyaszentegyházzal. Amikor az apostolok látták, hogy az oltár körüli szolgálat már az igehirdetés rovására megy, kiválasztottak hét férfit, ők lettek az első diakónusok. Ez a pozíció aztán közel 2 ezer évre kiveszett az egyházból, a II. Vatikáni Zsinat után került vissza a köztudatba. Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban ez ma már egy elterjedt szerep, Magyarországon és Csehországban is egyre többen vannak, Szlovákiában viszont alig találni állandó diakónust.

Miben tér el a diakónusi szolgálat a hagyományos papi szolgálattól?

Vannak bizonyos külsőségek, például mi a vállunkon átvetve viseljük a stólát, nem a nyakunkban. Ugyanúgy keresztelek, esketek és temetek, mint a papok, de akadnak szentségek, amelyeket egy diakónus nem szolgáltathat ki. Nem gyóntatok például, egyedül nem vezetek szentmisét.

Talán a legfontosabb különbség mégis az, hogy az állandó diakónusok a legtöbbször családos emberek. Én is nős vagyok, és van egy csodaszép lányom.

Ezek szerint nem is diakónusként kezdte a pályafutását?

Nem, mezőgazdasági mérnök vagyok! (nevet)

Mi a tapasztalata, jól kezelik a hívek, hogy a plébániaközösség diakónusa nős ember?

Azt hiszem, igen, de azért még mindig óvatos vagyok, mert diakónusként könnyen összekeverhetnek egy pappal. Lassan hetedik éve Dunaszerdahelyen, egy 25 ezres kisvárosban teljesítek szolgálatot, de még most is ügyelek rá, hogy a nejemmel szentmise után ne kézen fogva jöjjek ki a templomból. Nyilván nem csinálok belőle titkot, sőt, de néha akadnak megmosolyogtató esetek. Épp a múltkor mesélte a fodrászom, valaki szóvá tette neki, hogy az általam vezetett temetés után egy nővel karonfogva sétáltam ki a sírkertből. Nem értette, mégis miféle pap az ilyen! Mondanom sem kell, a feleségem volt az. (nevet)

A diakónusi szolgálat során többletet jelent az a tapasztalat, amit férjként, apaként szerez a „civil” életben?

Hogyne, abszolút! Számomra a diakónusi szolgálat híd, kapocs a hívek és az egyház között. Érdekes módon ezt leginkább nem is én érzem így, az emberektől érkeznek pozitív visszajelzések.

Esketés vagy temetés után gyakran odajönnek hozzám azzal, érezni a prédikációimon, hogy családos ember vagyok. Másként közelítem meg ezeket a témákat.

Érthetőbbek, könnyebben feldolgozhatók az üzenetek?

Legalábbis remélem. A diakónusi szolgálatom egyik legfontosabb célja pontosan ez. Jézus is mindig érthetően beszélt. Ha ma járna köztünk, a példabeszédei nem földművesekről és halászokról szólnának, hanem programozókról meg youtuberekről. Az érthetőség rendkívül fontos. Másként miként tudnánk bevonzani az embereket a templomainkba, ha halvány lila gőzük sincs, miről beszélünk?

Kép

Kép: Pexels/Luis Quintero

Ez az érthetőség, megközelíthetőség ezek szerint hiányzik egy kicsit a mostani egyházból?

Szerintem nem kicsit hiányzik! Nagy hiányosság ez. Mi, gyakorló katolikusok azt hisszük, ha otthonosan használjuk ezeket a fogalmakat, mint például megváltás, kegyelem, megigazulás, mert tudjuk, mit jelent, akkor más emberek is pontosan értik, miről beszélünk. De ezek nem alapvető fogalmak, ezeket el kell magyarázni a híveknek. Ha csak egy keresztelő vagy egy esküvő miatt tér be valaki a templomba, egyáltalán nem magától értetődő, hogy érti is majd, mi, papok és diakónusok miről beszélünk. Tanárként dolgoztam korábban, ott is azt tartottam a legfontosabbnak, hogy érthető legyek. A pedagógia művészete abban áll, hogy az ember képes-e úgy átadni a saját tudását, hogy azt a másik oldalon be is fogadják. Ebből a szempontból nagyon hasonlít egymásra a tanítás és a papi-diakónusi szolgálat, más dologban viszont merőben eltérő.

Például?

Papként én nem a saját tudásomat adom át, hanem az Istenét kérem el, szűröm át magamon, majd nyújtom át a híveknek. Az Istennek minden egyes közösség, minden egyes ember számára megvan a maga üzenete a közös alapokon túl. Erre a szolgálatom kezdete óta nagyon odafigyelek.

A délután háromkor előttem álló ifjú párnak mást üzen a Jóisten, mint az egy órával később házasodó fiataloknak. Az a feladatom, hogy ezt az üzenetet elkérjem számukra.

Ugyanígy van a gyászoló közösségekkel is. Nekem van hetente akár féltucat temetésem, nekik viszont az az egy halottjuk. Nem tehetem meg, hogy nem készülök fel.

Ez a személyességre törekvés nem általános a katolikus egyházban?

Sajnos nem. Az én megtérésem is egy személyes istenélményhez köthető, ahhoz, hogy engem, Olgyay Csabát az Isten személyes szeretettel szeret. Ahogy ezt elhittem magamról, elhiszem másokról is. Másokat is személyes szeretettel szeret, másoknak is személyes üzenetet tartogat a Jóisten. Emlékszem az egyik első temetésemre. Nagyon kevesen voltak. Egy nehéz embert, egy alkoholistát kísértem utolsó útjára, persze tudták ezt a gyászolók is. Sokáig kerestem ennek az embernek a személyes üzenetét, egy vonatkozó igerészt az Evangéliumból, végül megtaláltam a megfelelőt. Az Isten egy gazdán keresztül embereket hív a szőlőjébe kapálni. Kit reggel, kit ebédidőben, de akad, akit csak néhány perccel alkonyat előtt. Ezt az embert is, ha csak pár perccel a halála előtt, de meghívta az Isten. A család a temetés végén odajött hozzám, és megköszönték, hogy egy perlekedős, nehéz embertől ilyen békésen sikerült elbúcsúzni.

Mindez nehezebbé teszi a szolgálatot?

Fárasztóbb, igen. Gondolkodom, hordozom, forgatom magamban ezeket a kérdéseket, néha napokig is, aztán egyszerre azt érzem, készen van. Nyilván egy esküvő kapcsán sokkal örömtelibb folyamat ez. Emlékszem, tavaly eskettem egy párt, a srác óriási kosárlabda-rajongó volt. Utánanéztem az egyik kedvenc játékosának, és kiderült, keresztény ember, a bőrén is visel egy részletet a Szentírásból. Ez lett a szertartás első olvasmánya. (nevet) Nem nagy dolgok ezek, de így sokkal könnyebb a Jóisten felé terelni az embereket.

Úgy is, hogy az ön hallgatósága számára az „az” esküvő, „a” temetés, „a” keresztelő, míg önnek csak egy a sok közül?

Értem, mire gondol, de engedje meg, hogy kijavítsam. Amikor a szemükbe nézek, abban a pillanatban nekem is ott kell lennem, akkor nekem is az a temetés van, az az esküvő, az a keresztelő. Nem számít, hogy aznap még van másik három, ott és abban a pillanatban az nem lehet egy a sok közül. Az az EGY! Nyilván nem cipelhetem magammal ezeket mindörökké, de abban a pillanatban az az egy van csak. Nincs, ami volt, és nincs, ami lesz. Csak a most van. Az életben és az imádságban is a legfontosabb megérkezni a jelenbe. Ez a lelki élet szempontjából is rendkívüli jelentőséggel bír, holott egyáltalán nem természetes. Az agyunk folyamatosan szaladgál előre-hátra, hallgatjuk a szentmisét, közben azon tűnődünk, mi legyen a vasárnapi ebéd, hétfőn melyik hivatalba kell befutnunk, két nappal korábban miért szidott le a főnök.

Gyakorolnunk kell a „jelen létet” – ezt írja le nyugodtan két külön szóval. Meg kell tanulnunk csöndben lenni Isten előtt! A csend nemcsak azt jelenti, hogy nem mozog a szánk, hanem azt is, hogy megérkezünk a jelenbe.

Ez egy beszélgetésnél könnyű, de ha Isten ül a másik oldalon, már keményebb dió. Az imádság tulajdonképpen beszélgetés, tehát akkor jó, ha nemcsak én mondom a magamét, hanem hagyom a másikat is beszélni. Isten is szóhoz akar jutni, bár az ő válaszát nyilván nehezebb meghallani, jobban kell fülelnünk.

Hogyan?

Azzal, hogy minden egyes eltávolodás után újra és újra visszatérünk. Ne áltassuk magunkat, a szentmise alatt a legbuzgóbb híveknek is el-elkalandoznak gondolatai a Jóistentől. Ez természetes. Ilyenkor tudatosítanunk kell, hogy már megint a villanyszámla jár a fejünkben, majd vissza kell térnünk az Úr elé. Idővel egyre tovább maradhatunk a társaságában, egyre ritkábban mászkálunk el a jövőbe vagy a múltba, ott leszünk a jelenben Istennel. Ez a legfontosabb, hiszen csak ez van a kezünkben: a jelen pillanat.

Szerelmét is egy háború vette el

Az irodalmi Nobel-díjas John Steinbeck azt állította róla, hogy „fényképezni tudta az indulatokat, a vidámságot, a szív gyilkos fájdalmát. Még a gondolatokat is.” De Capának nemcsak az említett írózseni, hanem egy másik, Ernest Hemingway, sőt Pablo Picasso is a barátja volt, Ingrid Bergman pedig a szerelme. Elképesztő mennyiségű emberi találkozást, embertelen pillanatot, kreativitást, érzelmet és drámát sikerült 41 esztendőbe sűrítenie, ráadásul nem is vitte magával ezeket a halálba, hanem az általa készített felvételeken az utókorra hagyta.

1913-ban látta meg a napvilágot, édesapja divatszabó volt, ő maga írónak készült, de a fotográfia is rabul ejtette, s végül amellett maradt. Lényegében az első szerelme alapozta meg számára az „örök szerelmet”, ugyanis a később ugyancsak nemzetközi szintű fotóssá váló Besnyő Évát követve kezdett beletanulni a hivatásába.

Éva később úgy emlékezett, hogy a legendás művésznév kiválasztásában is nagy szerepe volt: „Bandit otthon Cápának hívtuk, öccsét, Kornélt pedig Krokodilnak”, mesélte – de mások erről mást mondanak.

Endre 1931-ben Németországba költözött, beiratkozott Berlinben a Német Politikai Főiskolára újságírást tanulni. Ennek előzménye az volt, hogy itthon az illegális kommunista párttal szimpatizált, ami miatt meggyűlt a baja a rendőrséggel, így a szülei is jobbnak látták, ha külföldön folytatja. A harmincas évek Berlinje azonban zsidó származásúként nem sok jóval kecsegtette, noha elérte első sikereit: bekerült a Dephot nevű fotóügynökséghez, és készített egy emlékezetes fotósorozatot Trockij dániai látogatásáról is.

Kép

Besnyő Éva 1931-ben – Forrás: Wikipedia

1933-ban Bécsbe ment, majd átmenetileg újra Pesten, egy fényképészüzletben elhelyezkedve idegenforgalmi kiadványoknak készített fotókat. A következő állomáshelye pedig Párizs lett, ahol már képes magazinoknak dolgozott, s megismerte Gerda Tarót, aki meghatározta későbbi életét.

A művészi és nyüzsgő Montparnasse negyedben laktak, és ekkor keletkezett a Robert Capa név: a legvalószínűbb verzió szerint Gerda ötletéből, ami abból indult ki, hogy Endre fotóspéldaképeinek Robert Taylort és Frank Caprát tekintette. Az egyikük keresztneve és a másik családi neve által ihletett új név mögé egy fiktív karaktert is kitaláltak: Capa egy gazdag amerikai fényképész volt, aki magas áron értékesítette a saját alkotásait.

1936-ban egy tragédia hozott újabb fordulatot – már nem Endre, hanem – Capa életébe: a Vu magazinnak dolgozva Spanyolországba utazott párjával együtt azzal a megbízással, hogy készítsen fotósorozatot a polgárháborúról, ám egy tank halálra gázolta Gerdát. Capa még a szomorú eset előtt elkészítette A milicista halála című, később világhírűvé vált felvételét, amelyen egy összeeső férfi látható a halála pillanatában.

Egyesek azzal támadták, hogy beállított a kép – a sikeres embereknek már akkor is megvoltak az irigyeik.

Gerda Taro – Forrás: Wikipedia

Amerikaiként vált belőle fotóslegenda

Capától persze nem állt távol a történetek utólagos kiszínezése, nem fotótechnikai értelemben, hanem hogy még regényesebbnek hangozzék mindaz, amit egy-egy helyszínen átélt. A kreativitása ebben is megmutatkozott. Gerda halála összetörte a szívét, és egy távol-keleti kitérő – a japán-kínai háború – után a Life magazin hívására Amerikába költözött.

Az édesanyja és az öccse akkor már ott élt, de abban, hogy a második világháború idején őt – mint a magyar hadüzenet után már az USA-val hadban álló ország polgárát – is befogadják, Hemingwayhez fűződő ismeretsége is szerepet játszhatott. A spanyol polgárháborúban barátkoztak össze ők ketten egy életre, Capának a Navacerrada-hágónál szerzett tapasztalatait Hemingway fel is használta az Akiért a harang szól című ikonikus műve megírásához. Capa pedig Hemingway családjáról készített később híres képsorozatot.

A fotós volt az egyetlen, akit az amerikai hadsereg ellenséges államból érkezve akkreditált, így a világháború alatt is a frontvonalból fotózhatott. Önéletrajzi írásában azt írja, a Collier’s amerikai magazin felkérésére – amely angliai tudósítást várt tőle – döntött úgy, hogy a rá vonatkozó tiltó törvények ellenére elhagyja New Yorkot. „Csak egy ötcentes volt a zsebemben. Úgy döntöttem, feldobom. Ha fej, nekivágok, és akár gyilkolok is, hogy eljussak Angliába” – idézte fel a pillanatot. Írás lett, a magát szerencsejátékosnak tartó Capa mégis nekiindult.

Kép

Kína, 1938 – Forrás: Wikipedia

Washingtonban az angol sajtóattaséval egy bárban, némi alkohol elfogyasztása közben találták meg azt a jogi kiskaput, amelynél fogva hajóra szállhatott. Engedték neki, hiszen akkor már ő volt a Picture Post képszerkesztője, „a világ legnagyobb háborús fényképésze” – ezt írták ugyanis a lapban az egyik leközölt képe alá. A fotós ezt a minősítést azzal érdemelte ki, hogy sajátos felvételei nem elsősorban a csaták véres voltát dokumentálták, hanem azok emberi arcát mutatták be. Capa lencséje mindig a résztvevők tekintetét, pillantását, pillanatnyi érzéseik, drámáik megélését kereste. Akkor is, amikor a szövetségesek haditudósítójaként Észak-Afrikából tudósított, s akkor is, amikor az ejtőernyős hadosztály szicíliai partraszállásakor a kiugrott katonákkal együtt zuhanva, a levegőből is fényképezett.

Sőt még segített is közben kibogozni az egyikük összegabalyodott ejtőernyő-zsinórját, amivel megmentette az életét. Az ott készült fotókat cigarettaparázsnál hívta elő, mert számára nem létezett lehetetlen.

Híres sorozatot készített Nápolyban a németek elleni gerillaharcokban elesett kamasz partizánok búcsúztatásáról. A normandiai partraszállást közvetlen életveszélyből úgy fotózta végig, hogy elbújt egy hadijárműroncs mögött a vízben, majd a holttestek között a kamerájával együtt kiúszott a partra. Onnan csónakba kellett szállnia, amellyel a véres vízen, a lelőtt katonák dzsekijeinek levegőben szálló tollai között jutott el az anyahajóig, ahol még lefotózta a hordágyakat, majd elájult. A filmek előhívását a laborban elrontották, a képek többsége megsemmisült.

Élete fotójának ő maga azt a felvételt tartotta, amelyet 1944 augusztusában Chartres-ban készített A kollaboráns nő kiűzése címmel egy kopaszra nyírt francia nőről, aki karjában egy német katonától született csecsemővel vonul az őt gúnyolók között. De járt Capa a háború éveiben a lebombázott Londontól kezdve a felszabaduló Párizson át az eleső Berlinig mindenütt. Majd a háború után amerikai állampolgár lett.

Színésznőt csábított, de a munkája lett a végzete

1945-ben visszatért Párizsba, ott szeretett bele Ingrid Bergman svéd színésznőbe, akit Hollywoodba is követett, két évig éltek együtt. A művésznő házas volt, de még a férjét is kész lett volna elhagyni Capáért, ám a fotós nem akarta elkötelezni magát. Inkább 1947-ben a társaival – olyan nagy fotós egyéniségekkel, mint Henri Cartier-Bresson vagy William Vandivert – megalapította a Magnum fotóügynökséget, amely a nevét az alapításakor elfogyasztott pezsgőről kapta. Ez volt a szabadúszó fényképészek első független nemzetközi ügynöksége, amelynek keretében Capa végre a polgári életet is fotózhatta.

John Steinbeckkel első amerikai tudósítókként utaztak a vasfüggönyön túli Szovjetunióba, erről a túráról az író Orosz napló címmel jelentetett meg Capa fotóival gazdagon illusztrált kötetet.

A fotós ekkor több ezer képet készített az orosz nép mindennapjairól, akikkel egyfajta szellemi közösséget is érzett, s mivel ezt nem titkolta, az USA-ban felkerült a „kommunista-gyanús” személyek listájára.

Capa 1948-ban hat hetet töltött Magyarországon, ahol megörökítette a háborúból ébredező, kommunista hatalomátvétel alatt álló ország mindennapjait Budapesten és a vidéki városokban. Ott volt az izraeli függetlenségi háborúban, látta Ben Guriont kihirdetni Izrael megalapítását. Ezután békésebb életet élt: a Holiday magazin megbízásából európai síparadicsomokat, tengerpartokat, lóversenyeket fotózott, s ekkor készített sorozatot Picassóról és a családjáról is Franciaországban.

Kép

Kína, 1938 – Forrás: Wikipedia

A békéjének azonban hamar vége szakadt: azzal az indokkal, hogy kommunista, végül bevonták az amerikai útlevelét, s ő az ügyvédjén keresztül Párizsból igyekezett védekezni a vád ellen, miközben elfogyott az összes pénze. Hiába mondta, hogy „a háború nekem olyan, mint egy öregedő színésznő – egyre veszélyesebb és fotón mind kevésbé ábrázolható”, újabb küldetést kellett vállalnia a megélhetésért. 1954-ben, 41 évesen egy japán kiadó megbízásából gyerekeket fotózni utazott az országba, aminek apropóján a Life magazin is felkérte, hogy ha már arra jár, tudósítson a francia gyarmati háborúról. Ő ezt már nem akarta, rossz előérzettel vállalta.

Vietnamban, Hanoiban május 25-én beszállt egy katonai dzsipbe, majd miután lefényképezte a Vörös-folyón túl a bevetésre készülő katonákat, a harctéren aknára lépett, s olyan súlyosan megsérült, hogy mire megtalálták, már nem tudtak rajta segíteni. Ő maga úgy tartotta, hogy „ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel”, de ez esetben nemcsak elég közel került a halálhoz, hanem az el is ragadta őt.

Barátja, John G. Morris szerkesztő azt mondta róla, mindig is „hitt az emberek testvériségében, és szenvedélyesen vágyott a békére”. André Kertész fotóművész pedig a temetését követő második napon egy ablakból a New York-i alkonyatról készített képét az emlékének ajánlotta, Homage to Robert Capa címmel.

Források:

• https://www.theartstory.org/artist/capa-robert/
• https://totallyhistory.com/robert-capa/
• https://www.famousphotographers.net/robert-capa
• https://www.britannica.com/biography/Robert-Capa
• https://www.newworldencyclopedia.org/entry/Robert_Capa
• https://www.ujakropolisz.hu/cikk/robert-capa-haditudositas-emberseg-nagykovete

Tatai Fényes-tanösvény – Ide aztán tényleg nem kell filter!

Magyarország egyik legérdekesebb tanösvénye, a Tata melletti Fényes egy karsztforrás-csoportnál kialakított, fából épült sétány, amely végigkalauzol a források felett, a láperdő égerfái között.

Nekünk, magyaroknak olyan ez, mint a horvátoknak a Plitvicei-tavak.

A forrásokat játékos módon fedezhetjük fel szépséges hidakról, pallókról, járdákról szemlélődve. Én legutóbb nyáron látogattam el ide – a szabadon használható parkolóból kis hídon át érkeztem a bejárati kapuhoz, a mellette lévő épületben váltottam meg 1600 forintos jegyemet. Innen balra fordulva pár perc alatt eljutottam a tanösvény kezdetét jelentő nagy fakapuhoz, és azon túl a modern látogatóközponthoz, ahol a helyi élővilágot bemutató kiállítások kaptak helyet, előtte pedig egy 14 méter magas, fából ácsolt torony jelzi, hogy a mélyben húzódó karsztvíz, ha szabadon törhetne fel, ilyen magasságba szökne. Az épület mögött kezdődik az 1350 méter hosszan kanyargó, a láp fölé, cölöpökre épített látványos ösvény, az állomásokon információs táblák segítenek megérteni a forrásvidékre jellemző élővilágot, a különböző tavakat, forrásokat, természeti jelenségeket. Ráadásul ez a túra akkor is kényelmesen megtehető, amikor úgy érezzük, hogy nem vagyunk edzésben. Szerintem a tanösvény leglátványosabb része a közel 4 hektár nagyságú, Nagy-Égeresben kiépített szakasz a kilátótoronnyal. Mesés képeket lehet itt készíteni!

Felsőtold – Álltál már kézen úgy, hogy egyáltalán nem volt megterhelő?

Hollókőn, a szép kézműves termékeket kínáló parasztházacskák között bármikor szívesen sétálok, de van, hogy felmegyek a Hollókői Várhoz is – a belépőjegy ára 2500 forint, amire azért nem sajnálom a pénzt, mert bőven van néznivaló. A várból visszafelé vezető úton meg szoktam pihenni az egyik padon, előveszem az előrecsomagolt szendvicsemet és csokimat, majd indulok tovább Isten tenyeréhez, avagy a Kéz-kilátóhoz (Hollókő és Felsőtold határán, a Cserhát vonulatai között található). Fotókon is szép, de élőben még fenségesebb!

A 2020-ban átadott kilátó Csíkszentmihályi Benjámin alkotása.

Inkább hétköznap érdemes ellátogatni ide, mert hétvégén sok a turista. Nem messze innen található az ingyenes Holló Jankó mesejátszótér is – igazi mesevilágba csöppen, aki ide betér. Mesevár, csúszdák, hinta és rugós játék várja a gyerekeket, a játszótér Holló Jankó meséje nyomán lett kialakítva, amely a bejáratnál el is olvasható.

Kép

Kilátás a hollókői várból – Forrás: Wikipedia

Apci Tengerszem – Az énidő terepe

Egy kellemes séta a Zagyva folyó völgyében ősszel? Apcért megéri felkerekedni! Apc egy Árpád-kori falu, az apci Tengerszem, vagy más néven Széleskő-bányató a Zagyva folyó völgyében található; 1995 óta helyi jelentőségű természetvédelmi terület. A túraútvonal első szakasza kényelmesen emelkedik, és egy kis ösvényen lehet bejutni a tóhoz. Nyáron vannak, akik megmártóznak az üdítően kellemes vízben, én azonban most inkább csak élvezem a táj szépségét, a fák levelein megcsillanó fényeket, mellettem a cicámmal, akit speciális hátizsákban szoktam szállítani a közös kirándulások alkalmával. A vizet ugyan utálja, de az új illatokért rajong, s ha kevesen vannak, szívesen szemlélődik a hátizsákon kívül is.

Szigetcsúcs, Kisoroszi – Semmi extra, csak egy kellemes délután a Duna partján!

A kedvenc helyek listáján nálam Szigetcsúcs az elsők között van. Olyankor szoktunk ellátogatni ide, amikor csak egy–két óránk van a kikapcsolódásra. Különleges rész ez, rejtett zugokkal, nem mellesleg a Dunakanyar egyik legszebb természetvédelmi területe. Mindegy, hogy éppen borús vagy derűs az idő, ezt a látványt nem lehet elrontani! Hangulata, páratlan természeti adottságai, festői partja körben a hegyekkel mindig elvarázsol.

Egy igazi nomád paradicsom, amely nem csupán egy kellemes sétára ad lehetőséget, hanem számos szabadidős tevékenységre is.

Sokan táboroznak itt tavasztól őszig (saját sátorral), és vannak, akik hozzánk hasonlóan csak kiülnek a kavicsokra bámészkodni, hogy aztán tisztább fejjel térjenek vissza a munkába.

Kép

Kép: Wikipedia

Túra a Megyer-hegyi Tengerszemhez

Hazánknak tengere ugyan nincs, tengerszeme viszont annál inkább, és nem is akármilyen! Sárospataktól északra magasodik a több mint 300 méteres Megyer-hegy, amely hazánk egyik eldugott természeti csodáját, a Megyer-hegyi Tengerszemet rejti magában. A 15. századtól itt bányászták a gabonaőrlők, érczúzók malomköveit, mert a riolittufás őrlésben megpörkölődött búzaszemek igen finom lisztet adtak. Aztán az egykori malomkőbányában a csapadékvíz felgyülemlésével „tengerszem” alakult ki, és vele egy sajátos botanikai, zoológiai és földtani értékeivel egyedülálló jelentőségű terület. A helyenként 70 méteres sziklafalak páratlan szépségű kis tavat ölelnek körbe, és a mai napig őrzik a hajdani bányaőr barlangját meg egy sziklába vájt kovácsműhelyt.

Szegedi árvíztúlélő házak túrája

Az 1879-es „nagy árvízben” Szeged akkori, 65 ezres lakosságából 200 ember vesztette életét, és az ár elmosott több mint ötezer épületet. A katasztrófát mindössze 265 ház élte túl. A megmaradt épületeket egy tanulságos tematikus túrán járhatjuk végig, megismerkedve az egykor bennük élők sorsával is. Az egyik ilyen nevezetes épület a Szegedi Akadémiai Bizottság székháza, amely eredetileg Szeged első vendéglőjeként nyílt meg, később szállodaként működött.

Itt párbajozott Gárdonyi Géza 1891-ben Szegeden dolgozó újságíróként, de járt benne Radnóti Miklós és Mikszáth Kálmán is.

Víz előtti épület a Klauzál tér 5. szám alatt található Kárász-ház is, ahol állítólag Kossuth Lajos megszállt, amikor 1849-ben Szegeden járt. Ennek a háznak az erkélyéről mondott beszédet a város népéhez. Az épület 1857-ben Ferenc József osztrák császár lakhelyéül szolgált szegedi látogatása idején. 1918-ban erről az erkélyéről hirdették ki az őszirózsás forradalom győzelmét, majd 1919-ben az ellenforradalmi kormány megalakulását.

Túra a hírhedt vasfüggöny mentén

A vasfüggöny kifejezés Winston Churchill egyik beszédében hangzott el, és a volt brit miniszterelnök Európa második világháború utáni megosztottságának metaforájaként használta. A vasfüggöny nem sokkal később kézzelfogható valósággá vált, a „szocialista tábor” országait zárta el hermetikusan a kontinens nyugati felétől. 1949-ben az osztrák határszakaszon 356, a jugoszláv részen 630 kilométer hosszan egy- és kétsoros drótakadályt létesítettek aknamezőkkel, őrtornyokkal és fegyveres-kutyás határőrökkel.

A határon ezután csak keveseknek sikerült átjutniuk, sokan fizettek életükkel a próbálkozásért.

A vasfüggönyt 1989-ben bontották le, de eredeti vonalán érdekes és elgondolkodtató emlékhelyet alakítottak ki Hegykő község határában. A 40 méteres kiállítási szakaszon a rekonstruált aknamező és az őrtorony emlékeztet a tiltott határátlépések és politikai indíttatású szökések nyomasztó időszakára.

Városnézés a vízről

Az eredetileg faúsztatásra épített, majd sokáig a víz levezetésére használt mesterséges csatorna összeköti Gyulát, Békéscsabát és Békést. A gyulai városképet nagymértékben alakító Élővíz-csatorna szinte a város teljes hosszában, 5 kilométeren keresztül folyik parti fűzfák és futósétányok között. Aki igazán bevállalós, az akár a csatorna teljes hosszán, 33 kilométeren is végigevezhet.

Séta Közép-Európa leghosszabb gyaloghídján

Az óriás, repdeső szárnyú kérészre hasonlító, 444 méter hosszú Tiszavirág híd Szolnok belvárosát köti össze a tiszaligeti városrésszel. Alapkövében egy időkapszulát helyeztek el, amelybe nemcsak újságok és CD-k kerültek, de a járókelők rövid üzenetei is. A különleges formavilágú hidat, amely az esti kivilágításban még impozánsabb, 2021-ben az Év Hídjává is választották. Mivel kerékpárutat is kialakítottak rajta, nemcsak gyalogosan, de két keréken is teljesíthetjük a közel fél kilométeres távot.

Kép

A szolnoki Tiszavirág-híd – Fotó: Páczai Tamás

Túra Sisa Pista nyomában

A legtöbb ember a betyárokat az alföldi rónaság, esetleg a Bakony dimbes-dombos díszletébe képzeli bele. Pedig a Börzsönynek is megvolt a maga betyárja: Sisa Pista, az utolsó – végül jó útra tért – nógrádi betyár, akinek nem mindennapi történetét a Börzsöny környéki településeken – és főleg Bernecebarátiban, ahol egykoron élt – a helyiek máig jól ismerik. Szép helyszínt választott magának a híres betyár a bujdosáshoz, majd a börtönévek után a becsületes élethez is. Erről magunk is meg­győződhetünk, ha végigsétálunk vagy végigbiciklizünk a Bernecebarátiból induló Nagy-völgyön.

Az útvonalat végigjárva megismerhetjük Sisa Pista életének érdekes mozzanatait, és megtudhatjuk, hol volt „Sisa Pista barlangja”, és miért húzódott meg gyakran az Oszlai-árokban a hírhedt betyár.

Tekerés a szereken

Az Őrség jellegzetes településtípusai a dombtetőkre épült házcsoportok, a szerek. Lakóit még Árpád-házi királyaink bízták meg a vidék őrző-védő feladataival, innen a tájegység elnevezése. Az egykori őrállók, őrzők és gyepűőrök leszármazottai ma is büszkén hangoztatják, hogy az ő népcsoportjuk az egyetlen az országban, amely a honfoglalás óta ugyanott él. Az Őrségre jellemző szeres településrendszert szerről szerre is bebarangolhatjuk, de akár bringára is pattanhatunk. Látnivaló pedig szinte minden faluban akad bőven. Bakancslistánkra mindenképp vegyük fel a freskóiról híres veleméri Árpád-kori templomot, a hegyhátszentjakabi és őriszentpéteri erődtemplomot, a pankaszi, gödörházi és kercaszomori szoknyás haranglábakat, és kóstoljuk meg a prószát valamint a dödöllét!

Kép

A veleméri Szentháromság-templom – Fotó: Páczai Tamás

A legszebb kálváriadomb megmászása

A provinciális barokk építészetet képviselő kőszegi Kálvária-templom a hasonló elnevezésű dombon már fényképről is lenyűgöző látvány, nemhogy élőben! A pestisjárvány idejében épült templom története 1700-ból ered: a fekete halál a kőszegieket sem kímélte. Olyannyira nem, hogy fogadalmat tettek egy templom építésére, csak éljék túl a járványt. És az ígéretet megtartották:

az elbeszélések szerint a lakosság a kezében hordta fel a mintegy 70 ezer darab téglát a Kálvária-hegy tetejére, ami nem lehetett egyszerű feladat.

Bár a hegy nem olyan magas, de azért még üres kézzel is egy kellemesen fárasztó séta után érjük csak el a hegytetőt. Itt azonban nemcsak a templom fogad majd minket, hanem egy gyönyörű panoráma is Kőszeg belvárosára.

Túra Magyarország „fenekéhez”

Hazánk legmélyebb pontja „megváltozott” a 21. században, amikor kiderült, hogy a korábbi tiszaszigeti mélypont valójában egy méterrel magasabban van. A mind pontosabbá váló GPS-méréseknek köszönhetően így a megtisztelő címet a Szeged melletti Gyálarét vette át: az itteni holtágnál lévő Lúdvár közelében, egy mezőn található hazánk legmélyebb pontja, tengerszint felett 75,8 méteren. Magyarország „fenekén” egy geoládát is elhelyeztek a kincskereső kedvűeknek. 

A cikk a Magyar Turisztikai Ügynökség támogatásával készült.

Az iskolai szerelmek elkerülték, volt, hogy bántották, mégis elhatározta, hogy óriás lesz, híressé válik, és boldogan fog élni. Azt mondja, benne minden megvan, csak nem csomagolták ki rendesen. Ő a „tömörített fájl”.  Fedinecz Pali felnőttként is kisgyerek méretű, 130 cm magasan éli az életét. Achondroplasiával született. 20–30 ezerből egy gyermek lesz ilyen. Ő mégis úgy döntött, hogy nem lesz magányos. Mindenért kétszer annyit kell küzdenie, mint másoknak, mégis azt érzed a közelében, hogy nincs lehetetlen.

A tartalomból:

- Milyen egy kis nagyember? Hogyan szeretne támasza lenni másoknak?
- Kihívásokról, csúfolódásokról, barátokról, "testőrökről".
- Fogyatékosság, vagy próbatétel?
- Szülői hozzáállásról, családi szokásokról.
- A betegség tüneteiről, nehézségeiről, növekedési módszerekről.
- Tanulmányokról, külföldi utazásokról, honvágyról, hivatásról.
- Társkeresésről, éneklésről.

A podcast meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

A Mégis podcast támogatója a Szerencsejáték Zrt.

Forgács Zsolt 35 éves, és egy kuplunggyárban dolgozott operátorként, mielőtt Szombathelyről a börtönbe került. Hét és fél éve fogvatartott, ha minden jól megy, november végén szabadul.

Az állampusztai tésztagyár az első munkahelye az intézeten belül, úgy érzi, jól dolgozik, a munkafolyamatot változatosnak tartja.

A legfontosabb azonban az, véli, hogy nem felejti el, milyen a munka, a civil életben nem kell majd a nulláról kezdenie, újra megszoknia a fegyelmet.

A gyártás mellett a raktárkészlet kezelésében is részt vesz, összeállítja más intézetek igénylését. Tapasztalata szerint a tarhonyából és a szarvacskából fogy a legtöbb, aminek azért is örül, mert a szarvacska az ő kedvence is. Szeretne visszailleszkedni a társadalomba, ami szerinte nem lesz nehéz, mert szereti a munka világát. „Nem bűnözni kell, hanem be kell állni a tornasorba és dolgozni” – mondja határozottan.

Kóser tésztát is előállítanak

Állampusztán és környékén a büntetés-végrehajtás cége, az Állampusztai Mezőgazdasági és Kereskedelmi Kft. hatalmas gazdaságot működtet, tudom meg kísérőmtől, akivel együtt érkeztünk a Schönfeld-pusztán található tésztagyárba. Hogy mekkora, arra példa, hogy csak ez az üzem 435 millió forintos beruházás keretében épült 2016-ban, s csak a gyártósor beszerzésére 500 ezer eurót költöttek. Az üzemben 14 fajta tésztafélét gyártanak, szükség is van rá, hiszen a büntetés-végrehajtási intézetekben 20-22 tonna tészta fogy havonta.

Azt, hogy milyen komoly vállalkozásról van szó, bizonyítja: még kóser tésztát is elő tudtak állítani.

A termékek elkészülésének körülményeit egy rabbi figyelte árgus tekintettel, csak a folyamatos ellenőrzése mellett lehetett a tésztát előállítani.

A termékeket végül Angliába exportálták zsidó közösségeknek.

Kép

Fotó: Velkei Tamás

De miért kezd gluténmentes tésztát gyártani egy bv.-s vállalkozás? „Cégünk mindig keresi a megújulás lehetőségét, kerestük a piaci réseket is” – mondja a Solthoz közeli üzemben Király Árpád alezredes, foglalkoztatási osztályvezető. Így tudatosult a vezetésben, hogy Magyarországon nem készítenek előfőzött lisztből gluténmentes terméket. Mindemellett szerették volna a szabad kapacitásaikat is lekötni.

Tarhonyából és szarvacskából fogy a legtöbb

A gluténmentes üzemrészt külön zsilipes ajtón keresztülhaladva érhetjük el – ügyelnek arra, hogy ne kerülhessen por vagy egyéb szennyeződés a részlegbe. Az egyik kisebb helyiségben Bárdi Attila fogvatartott pedált nyomva adagolja zacskókba az elkészült száraztésztát, majd egy másik rab lehegeszti a tasakokat, míg Forgács Zsolt felcímkézi és dobozolja.

Bárdi Attila Komárom-Esztergom megyében egy pékségben dolgozott, mielőtt megkezdte büntetése letöltését. „A liszt ugyanaz” – jegyzi meg, amikor korábbi munkájáról kérdezem. A pékség nem készített és kínált gluténmentes termékeket, de mivel a vásárlók gyakran keresték az ilyen pékárukat, Attila már korábban is tisztában volt a jelentőségükkel.

Kép

Fotó: Velkei Tamás

A munkában azt szereti a legjobban, hogy nem érzi a börtön szigorát, értelmes tevékenységgel tudja elfoglalni magát, megtanul olyan munkafolyamatokat, amelyeket a börtönfalon túl nem ismerhetett volna meg soha. Ráadásul mindezt olyan helyen teheti, ahol nagyon ügyelnek a tisztaságra. Értelemszerűen a miliő jobban hasonlít a civil életre, ahol egyébként két fia várja, hogy szabaduljon.

Kétéves büntetését tölti, már csupán pár napja maradt hátra. Nagy álma, hogy visszatérhessen egy pékségbe.

A tésztagyártás európai fellegvárából szerzik be a gépeket

A bv. cége Olaszországból szerzi be az alapanyagot, a tészta 60 százalékban rizsliszt, 20-20 százalékban fehér- és sárgakukorica-liszt. Ennek az elegynek az a különlegessége, tudom meg, hogy a terméknek nincs kukoricaíze, amit a gluténmentes étrend követői közül sokan nem kedvelnek.

Az állampusztai bv-intézet alapításának érdekes a históriája. Az a földterület, ahol ma a központi intézet található, Wagner Pál földbirtokosé volt a 19. században. A férfi szeretett vadászni, ám egy nap előbb ért haza a vadászatból, és feleségét rajta kapta a lovásszal. Felindultságában lelőtte az asszonyt, amiért 13 év fegyházbüntetést kapott. A különböző börtönökben eltöltött idő alatt felismerte, hogy unalmas a rabok élete, ezért úgy végrendelkezett, halála után a birtok az államra szálljon. Ott hozzanak létre egy büntetés-végrehajtási intézetet, a rabokat pedig mezőgazdasági munkával foglalkoztassák. Halála után, 1884-ben alapították a börtönt.

Az osztályvezető elmondja: az olasz kapcsolat nem újkeletű, hiszen a tésztagyártógépeket szintén Itáliából szerezték be, szerinte, aki tésztával akar foglalkozni, tudja, csak Olaszországból érdemes gépeket vásárolni. Köztudott, hogy az olaszok fogyasztják a világon a letöbb tésztát évente, értelemszerűen a gyártósoraik is a legmagasabb szintet képviselik. Partnerük a világ minden részébe szállít berendezéseket.

Ha nem olasz alapanyagot használtak volna, sokkal drágább technológiát kellett volna beszerezniük a gyártáshoz, ugyanis abban az esetben elő kellett volna gőzölniük a lisztet. Így ezt megspórolták.

Kép

Fotó: Velkei Tamás

Nem kívánsághangverseny, mindenki dolgozik

Jó, jó, vonhatja össze a szemöldökét az olvasó, de honnan értenek a rabok a tésztakészítéshez?

Mindenekelőtt: jogszabály rögzíti, hogy minden olyan fogvatartottnak kötelező dolgoznia, akinek egészségi állapota, illetve büntetési fokozata ezt megengedi.

Az intézetbe beérkező fogvatartottak megjelennek a befogadó és fogvatartotti bizottság előtt, amely megvizsgálja, ki, milyen munkára alkalmas. (Így kerülhetnek a tésztagyár mellett a növénytermesztést vagy állattenyésztést végző részlegekbe.)

Természetesen mindez függ attól is, hogy a fogvatartott milyen biztonsági csoportba tartozik, mert nem minden munkahelyen lehet az összes biztonsági fokozatba sorolt fogvatartottat foglalkoztatni. Emellett vizsgálják azt is, hogy a fogvatartottaknak milyen előképzettségük van. A tésztaüzemben átlagban 20 rabot foglalkoztatnak. (Az 1200 fogvatartottnak egyébként 95 százaléka dolgozik.)

Kép

Fotó: Velkei Tamás

A tésztagyárban támasztott kívánalmak csupán segédmunkát igényelnek a fogvatartottaktól, amit bárki pár nap alatt elsajátíthat. A tésztaüzem rendkívül fontos szerepet tölt be a bv.-n belül, hiszen innen látják el tésztával az ország összes intézetét.

Vagyis: a fogvatartottak megtermelik maguknak az élelmiszert. Ezzel a bv. intézetek rengeteget tudnak megtakarítani.

A belügyminisztériumnak és az alá tartozó büntetés-végrehajtásnak általánosan az az elképzelése, hogy minden intézete legyen viszonylagosan önellátó, így más börtönökben is működnek kft.-k, ahol a rabokat foglalkoztatják. Ezekben az üzemekben szintén olyan termékeket állítanak elő, amelyeket más intézetekben is tudnak használni. Gyártanak bútort, egyenruhát, cipőt, termelnek zöldséget, tenyésztenek állatokat, sütnek kenyeret.

A hatalmas állampusztai gazdaságban hagyományos szántóföldi növények, vagyis kukorica, napraforgó, őszi búza, őszi árpa termelése mellett kertészet is működik, ahol sárgarépával, zellerrel, céklával, csemegekukoricával foglalkoznak. Állatokat is tartanak, van lovászat (ahol nóniuszokat tenyésztenek egy génmegőrző program keretében), juhászat (ahol szintén génállományt őriznek), két csirketelep, ugyancsak két mangalicatelep, de tartanak galambokat is, és működik egy EU-konform vágóhíd.

Kép

Fotó: Velkei Tamás

A húst nem csak a bv.-n belül használják fel, a piacon is értékesítik önkormányzatoknak, iskoláknak, a bárányokat például Olaszországba szállítják, emellett a juhok gyapját is eladják. Az intézmény teljes egészében kitermeli a működési költségeit.

A lapból olvashatunk a megbetegítő családi titkoktól, arról, mi választja el a szenvedélyes embert a szenvedélybetegtől, miért dőlünk be a csalóknak és mit jelent, ha egy gyerek „szenzoros”. Emellett Harcsa Veronikával és Gyémánt Bálinttal is találkozhatunk és sok hétköznapi hőst is megismerhetünk az októberi Képmásból.

Fizesse elő a lapot itt!

Az aktuális Képmás kapható a nagyobb Relay és Inmedio üzletekben is; egyes újságos pavilonokban; a forgalmasabb MOL, OMV és Shell benzinkutakon; Auchan, Interspar és Tesco hipermarketekben; egyes Spar és Tesco szupermarketekben; egyes Bee, CBA, Coop és Real üzletekben.

A szabadság terhe 

Az a világ, amiben a nagyszüleink és a szüleink felnőttek, sokkal közelebb áll egymáshoz, mint az a világ, amiben a szüleink és mi éltük a gyermekkorunkat és fiatal felnőtt éveinket. Édesapám gyermekkorában, a hetvenes évek elején a cukrászdában négyféle fagyi volt: csoki, vanília, puncs és citrom – ezek közül is általában egyszerre csak két fajta volt elérhető. Ma már elképesztően széles a választék, szinte bármilyen ízű és színű fagyit meg lehet kóstolni. Levendulástól egészen az olyan őrült ötletekig, mint a kolbászos. A lehetőségek tárháza egyszerre csodálatos és zavarba ejtő; van, hogy úgy érzem magam a fagyispult előtt, mintha ezrek sorsáról döntenék. Az édesapám és az én generációm sokszor konfrontálódik egymással fagyi kérdésben.

Ők úgy vélik, hogy óriási fagyi­szabadságba születtünk, amiben kissé elkényelmesedtünk. Sokszor lesújtónak találják, hogy nehezen választunk, nehezen köteleződünk el; úgy érzik, hogy problémáink vannak a kitartással, és féltenek minket az újabb ízek kipróbálásától.

Mi pedig azt hiszem, hogy sajnáljuk őket azért, mert nem volt ekkora fagyiszabadságuk, mint amilyen nekünk megadatott, de titkon irigykedünk is, amiért egyértelműbbek voltak a választási lehetőségeik, és erősebb volt a meghozott döntéseik helyességébe vetett hitük. Bennünk is van vágy az elköteleződésre, nagyon is, de előtte rá akarunk jönni arra, hogy melyik az az íz, ami igazán kifejez minket, ami igazán mi vagyunk. És ehhez tapasztalni és hibázni kell; rá kell jönni, hogy melyik fagyi rossz és melyik az, ami táplál és örömet okoz. 
Édesapám generációja diktatúrában született. Ők a kényszer, a szükség, a kell világából tekintenek ránk, és onnan próbálnak tanáccsal ellátni minket, mi pedig a szabadság világából nézünk vissza rájuk. Nem csoda, hogy sokszor nem értjük egymást. Szükségünk van a szüleinkre, de nem elsősorban konkrét tanácsokra, hanem érzelmi támogatásra, nyitottságra és alapvető értékeknek a közvetítésére vágyunk. Főleg, mert átmenetben, bizonytalanságban élünk, amiben könnyű elveszettnek érezni magunkat. A régi minták már nem működnek, új és működőképes mintáink viszont még nincsenek arra, hogyan hozzunk döntéseket, hogyan viszonyuljunk ehhez a szép és nehéz szabadsághoz. Ami a szüleinknek még segített választani a két fagyi közül, az ma már nem igazán tud segíteni abban, hogy a huszonöt fagyi közül melyik legyen a befutó. Máshogy néz ki a cukrászda is, modernebben a gépek, a cukrászdán kívül pedig egészen más világ vár. Szakmák születnek és szűnnek meg, új kommunikációs csatornák nyílnak, változnak a játékszabályok, akár egyik napról a másikra. Egy viszont biztos: azért van lehetőségünk ilyen szabadon dönteni az életünkről, mert szüleink és a nagyszüleink megteremtettek számunkra egy olyan élethelyzetet, amiben már nem a túlélésért kell küzdeni. Az ő kemény munkájuk a mi szabadságunk alapja, és ezért hálásak vagyunk. 

A pihenés nem gyengeség, hanem alapvető szükséglet 

Nagyon nagy kihívás egy olyan társadalomban felnőni, amelyet többek között az a hiedelem mozgat, hogy pihenni lustaság, haszontalan, elpocsékolt idő. Ez nem elszigetelt, hazai probléma, hanem globális jelenség, a kapitalizmusban gyökerező önkizsákmányolásból ered. Viszont korunkban egyedi, hogy a temérdek külső inger, a soha nem tapasztalt mértékű információáramlás, a kiélezett versenyhelyzetek már a kisiskolások, a középiskolások és az egyetemisták mindennapjait is áthatják, ami szinte törvényszerűen vezet a túlterhelődéshez. Nem tanultuk meg, hogyan is kell pihenni. Ezen a ponton az olvasó talán felszisszen, hiszen soha korábban nem látott ennyi fiatalt összenőve a telefonjával, okoskütyüjével játékok, sorozatok, hírek, információk bűvöletében – mi ez, ha nem kikapcsolódás? Talán lekapcsolódás a hétköznapokról (mértékkel abszolút van is helye), de nem pihenés és nem valódi feltöltődés. 

Fokozott online jelenlét tudatosság nélkül 

Nem célom démonizálni az online jelenlétet. Nem olyan dologról van szó, amit fiatalként huzamosabb időre ki lehet, illetve, amit egyáltalán érdemes kikerülni. Igyekezzünk használni az online világ adta lehetőségeket, de ne mi legyünk kihasználva! Ne szolgáltassuk ki intim pillanatainkat, ne éljünk a folytonos összehasonlítgatás börtönében! Ne függjünk lájkokon, nézettségszámokon, saját értékességünkbe vetett hitünket rombolva; ne költekezzünk impulzívan, felelőtlenül, személyre szabott hirdetéseknek bedőlve! 
A túlságosan gyors információáramlás, az összehasonlítás csapdája és a valódi kapcsolódás látszata mind hozzájárulnak a fiatalok által egyre gyakrabban tapasztalt fásultsághoz, kimerültséghez, belső bizonytalansághoz. 
A hírfolyam pörgetése során az agy nem pihen, hanem folyamatosan készenléti állapotban van. Percek alatt egymással teljesen ellentétes információk juthatnak el hozzánk, ez nyugtalanító és bizonytalanságérzetet szül. Ijesztő, hogy alternatív, egymást kizáró valóságok léteznek, amelyekért az emberek őrjöngő kommentháborúk során egymás méltóságába gázolnak a személyteleség lehetőségén felbátorodva. 

Nemcsak a családunk, a barátaink, a személyes ismerőseink életébe nyerhetünk bepillantást, hanem szinte bárkiébe. Ennyi életút szemlélése összehasonlításra késztet. Ha pedig a folytonos újraértékelés, összehasonlítgatás állapotában élünk, akkor az csak elégedetlenséget szül, és nehezíti az elköteleződést az elég jó kapcsolatok, az elég jó hivatás, az elég jó dolgok mellett. A virtuális világ alapfogalma a tökéletesség, mi viszont emberek vagyunk. 

A hatalmas választék miatt törvényszerű, hogy tovább állunk a fagyis pult előtt, mint a szüleink, de nem ácsoroghatunk ott örökké. A nem létező tökéletesség utáni vágyakozás veszi el tőlünk a legtöbbet, megfoszt minket a valódi élettől, amiben szépségeknek és nehézségeknek egyaránt helye van. 
Az online világ a kapcsolódás látszatát kelti. Sok az ismerős, a követő, a lájk, tudjuk, mi történik valakivel a világ másik felén, bárkinek bekukucskálhatunk az életébe. Olyan, mintha közel lennénk egymáshoz, de közben még sosem voltunk ennyire magányosak. A biztonságosabb, tudatosabb online kapcsolódást tanulni kell. De mégis honnan, hogyan? Nincsen minta, amit elleshetnénk a szüleinktől vagy a nagyszüleinktől. Ők csak harmincas-negyvenes-ötvenes-hatvanas éveikben kapcsolódtak be a közösségi média új világba, ha egyáltalán úgy döntöttek, hogy bekapcsolódnak. Teljesen mást jelent kiskamaszként, tinédzserként belecsöppenni ebbe a világba, mint felnőtt, szilárd identitással. Egy középkorú ember számára a közösségi média jó lehetőség arra, hogy felvegye a kapcsolatot a régi osztálytársaival, ismerőseivel vagy egy platform, hogy a munkájának nagyobb keresletet szerezzen; egy önmagát kereső tinédzser vagy már az online világban szocializálódott fiatal felnőtt számára a közösségi média értékességének és szerethetőségének tükrévé válhat, amely átírja mindennapjainak valóságát. 
Nem állítom, hogy bármikor könnyű volt, de most teljesen új kihívásokkal kell szembenéznünk. Meg kell tanulunk tisztelni egymás útjának különbözőségeit, ami nagyban fakad azon világnak a különbözőségéből, amelyben felnőttünk, és együtt kell létrehoznunk valami újat. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Anno, amikor a lányom ment iskolába, azért aggódtam, hogy jól fogja-e érezni magát, talál-e hamar barátokat, elég bátor lesz-e, meri-e mondani, ha valami baja van, és nem fog-e valamit túlságosan a lelkére venni. Abban biztos voltam, hogy mindig minden holmija rendben lesz, vigyázni fog rájuk, tudja, mi hol van, időben átöltözik tesiórára, és emlékezni fog arra, amit a tanító néni mond, sőt, még arra is, amit nem, mert apró mozdulataiból, nézéséből leveszi, mit gondol, milyen kedve van.

A fiam iskolába menése teljesen más érzelmeket, félelmeket ébresztett bennem. Tudtam, hogy neki olyan problémája nem lesz, hogy nem mer valamiért szólni, nem lesz kivel játszania. Tulajdonképpen el sem tudtam képzelni olyan helyzetet, amely kizökkentené a magabiztosságából, ugyanis bárkivel könnyen elbeszélget, eljátszik, főleg, ha az illető is szeret focizni, kosarazni, futni, ugrálni vagy bármilyen más sportot, mozgásformát űzni.

Amiatt viszont aggódtam, hogy elég türelmes lesz-e a monoton munkához, tud-e hosszasan egyhelyben ülni, megtalálja-e a dolgait, emlékezni fog-e rá, mit hova tett, elég gyorsan átöltözik-e.

Itthon ugyanis képes hosszasan keresni a kikészített nadrágját, és a zoknifelvétellel is meggyűlik a baja. Már láttam magam előtt azt is, ahogyan a talált tárgyak között kutatom a cuccait. Olykor előfordul, hogy ha valaki megkérdezi tőle, tiéd-e ez a póló, rávágja, hogy nem. Majd idővel rájön, hogy mégis, és elintézi annyival: „Ja, elfelejtettem!” Irigylésre méltó könnyedséggel tud kezelni helyzeteket. Neki mindig minden jó, és mosolyog, nem akad fenn apró dolgokon, sőt sokszor fel sem tűnnek neki.

Elég könnyedén vette az iskolakezdést, már két nap után egyedül ment be. A mellette ülő kislány nevét napokig nem tudta, de ez nem zavarta, azt mondta, aranyos. Mondjuk, ezen meg sem lepődtem: ikerpár ovistársait, akikkel nap mint nap együtt focizott, két év után tanulta meg megkülönböztetni, a nevükről nem is beszélve. Mindig úgy mesélt róluk, hogy tudod, akiből kettő van. Hegyezőjét már másnap elhagyta, de miután megbeszéltük, hol nézze meg (padban, táskája másik zsebében stb.), előkerült. Első héten mindennap új konyharuhát kellett tennem az uzsonnájához, de aztán elkezdtek hazaszállingózni.

Egyből sok barátot szerzett, de nemcsak a saját osztályában, hanem a nagyok között is: negyedikesekkel, ötödikesekkel focizik délután, és simán megkér egy hetedikest, hogy várja meg az öltözőben, amíg átöltözik edzés után.

Még a nővére is csodálkozik: „Te oda mersz menni a felsősökhöz?!”

Arról nem sokat tudok, mi történik az iskolában a tanórákon, csak azt, hogy tesiórán ő volt a leggyorsabb, és délután hány gólt vagy mekkora kosarat dobot. Kinek mi fontos! Minden egyéb információt harapófogóval kell kihúzni belőle, ugyanis arra a kérdésre, hogy mi volt ma, csak annyit válaszol: „Minden nagyon jó volt!” Szerencsére a tanító néni mindig megnyugtat, minden rendben van, ügyes és aranyos.

A lányom is kellő információval szolgál mindennap, sőt többet tud arról is, hogy az öccséék mit csináltak aznap, mint maga az öccse. Ezen sem vagyok meglepődve, mert a lányom mindig mindent részletesen elmesél: mit játszottak, ki kibe szerelmes, kik vesztek össze, kivel mi történt, melyik tanárnak van új frizurája. Még arról is előbb tudott, hogy az egyik tanító néni babát vár, mint hogy mondta volna nekik, ugyanis a lányokkal összetették a képet: „Orvoshoz ment, nem jött pár napig, máshogy viselkedik, az egyik tanár megölelgette, biztos, hogy babát vár!” A fiamnak szerintem akkor sem tűnne fel, ha már a hetedik hónapban lenne, csak annyit mondana: „Ja, olyan nagy lett a hasa!”

Azt is a lányomtól tudom, ha az iskolában összetalálkoznak, mindig megölelik egymást, és figyelmezteti bizonyos dolgokra az öccsét:  „Add oda a lapot a tanító néninek; ne hagyd bent a kabátod” stb.

Teljesen különböző személyiségek, de mindig is jól kiegészítették egymást. Már néhány évvel ezelőtt is együtt mentek fagyit venni a strandon. A fiam beszélt, mert ő a bátrabb, de kellett a lányom is, akit észrevesznek a pult túloldalán (a fiam még nem érte fel), és fizet, ugyanis a fiam simán elszalad a visszajáró nélkül, ha már fizetett, és megkapta a fagyit. Valahogy nyugalommal tölt el, hogy egy helyen vannak, és számíthatnak egymásra. Közben pedig kíváncsian várom, milyen egyéb különbségek lesznek még, akár az olvasás-, akár az írástanulásban.

Életem során kétszer gondoltam arra, hogy a hajunkhoz való viszonyunk mennyire a lelkiállapotunk tükre. Egy nagy veszteség után a pszichiátrián kellett töltenem néhány hetet. Amikor először vonultam el a nővérállomás mellett a zuhanyzó felé, kezemben a samponommal, a nővérek mosolyogva bólogattak felém. Éreztem, hogy ezzel nagy áttörést értem el. Másodjára lelkisegély-szolgálatosként ért ugyanez az élmény, csak ekkor a másik, a segítői oldalról. Akkor lettem biztos abban, hogy a vonal túlsó végén lévő hölgy aznap este nem lesz öngyilkos, amikor rá tudtam beszélni őt egy hajmosásra. Gyönyörű, frissen mosott hajjal senki nem lesz öngyilkos…

Az elhanyagolt haj jelezhet rossz lelkiállapotot. Viszont egy csinos frizura segíthet abban, hogy a világot újra reménytelinek lássuk.

– Gábor, honnan jött ennek a vállalásnak az ötlete? Az enyémhez hasonló filozófia van mögötte?

– A 2008-as gazdasági válság alatt indult el bennem ez az egész. Ahogy akkor hirtelen összeomlott a gazdaság, ahogy családok szegényedtek el, veszítették el az otthonaikat… Úgy gondoltam, segítenem kell az embereken, de mivel az anyagi lehetőségeim nekem sem voltak valami fényesek, én úgy segítettem, ahogy tudtam: a munkámmal. Egy akkori kollégám is elveszítette az állását. Két munkanélküli felnőtt és két kamasz gyerek volt a családjában. Egy vörös, egyedi bobfrizurát csináltam a feleségének. Nekem ez a filozófiám.

– Azóta az életed részévé vált, hogy minden hétvégén bepakolod az autódba a fodrászfelszerelésedet, és indulsz fűtetlen tanyákra, anyaotthonokba, beteg emberekhez… Emlékszel arra a napra, amikor kitaláltad, hogy mostantól az ollód lesz az eszköz, amellyel segítesz másoknak?

– Arra emlékszem, hogy egy péntek este jöttem a munkából hazafelé, de az évre nem. A következő héten sorra megkerestem a helyi szervezeteket az ötletemmel. Sajnos ezek a nagy segítő szervezetek, a Vöröskereszt, a Caritas, nagyon nehézkesen működnek az én kis vállalásomhoz képest, úgyhogy csináltam inkább egy közösségi oldalt, onnan indultam el.

Én egyszerűen annyit teszek, hogy ingyenesen készítek frizurát azoknak, akik nem engedhetik meg maguknak, hogy fizessenek érte. Vagy azoknak, akiknek az egészsége nem engedi, hogy kimozduljanak otthonról.

Általában csak vágást vállalok, ha épp kapok festéket, eszközöket, és mellette van elég időm is, akkor bármilyen kívánságot meg tudok valósítani. Nem kell mögém nagy szervezet, megtalálnak a rászorulók így is.

– Az oldaladon egyetlen fotó sincs rólad, csak az frizurákról készült képeket osztod meg.

– Egyszerű ez az egész dolog. Horváth Gábornak hívnak. Szombathelyen születtem, és azóta is itt élek. 39 éves múltam, a végzettségem valóban fodrász, de az élet úgy hozta, hogy nem a szépségiparban helyezkedtem el. Családi nyomásra léptem erre a pályára. Akkoriban úgy tűnt, hogy biztos megélhetést fog nyújtani, ha átveszem nagybátyám fodrászüzletét. Végül máshogy alakult, az üzletet nem én kaptam meg, más pálya után kellett néznem. Egy ideig dolgoztam édesapám autószerelő műhelyében, de be kellett látnunk, hogy az apró műhely két ember bérét nem tudja kitermelni, így jobb híján egy helyi multicégnél kötöttem ki. Eleinte segédmunkás voltam, később megmunkáló gépeket kezelhettem, majd hagytak önállóan dolgozni. Néhány év és néhány tanfolyam után már gépbeállító munkakört tölthettem be. Azóta innen is sikerült feljebb lépni, a minőségbiztosításban dolgozom. Időközben családot alapítottam, férj és apa lettem. Szögre került a versenyzői sisak és overál is, egy gyermekkori barátommal tíz csodálatos évet tölthettünk a magyar rali mezőnyében.

Gábor néhány munkája – Forrás: Hajvágás Ingyen

– Mi alapján mondasz igent vagy nemet egy kérésre?

– Az első néhány mondat már mindent elárul nekem. Hogy valóban rászoruló-e az illető, vagy csak rajtam akar spórolni néhány ezer forintot. Árulkodók a közösségi oldalak profiljai is, illetve mindig van közös ismerős, akinél utána lehet kérdezni az illetőnek. Meg kellett tanulnom nemet mondani, volt ebből konfliktusom több alkalommal is. Volt olyan, hogy egyszerűen visszafordultam a ház elől. De az esetek többségében valóban azok találnak meg, akik nehéz körülmények között élnek.

– Hogy néz ki egy ilyen program, milyen helyekre érkezel?

– Házhoz megyek mindenkihez, ez alapszabály. A saját privát életem szent és sérthetetlen, ahogy az otthonom is. Egyeztetünk időpontot, ha városon kívülre megyek, akkor általában úgy, hogy egy napra teszem azokat, akik közel élnek egymáshoz. Aznapi frissen mosott haj, egy szék kell hozzá… Ha van áram, akkor örülök, de ha nincs, az se baj. Nem zavar, ha romos az épület, ha nincs folyó víz, ha bármi egyéb hiányzik, ami másnak természetes.

Ilyenkor derülnek ki az emberi sorsok, hogy valójában milyen körülmények között élnek azok, akik a társadalmi rétegek alján helyezkednek el.

Volt egy Vera nevű vendégem, aki sajnos már nincs velünk, ő tőlem 150 kilométerre lakott. Nehéz körülmények között élt, előbb a fiát, majd a férjét veszítette el. Egy pici önkormányzati lakást bérelt, télen sokszor nem tudott fűteni, éhezett. Neki többször vittem élelmiszert, ruhát, elég erősen hullott a haja, azt is sikerült rendbe tenni. Ott mindig volt pityergés, amikor megmutattam a tükörben a frissen vágott haját. Idén februárban ment el, amikor már kezdett egyenesbe jönni. Alakult egy kapcsolata, lett munkahelye. Hetekig nem jelentkezett, az unokatestvérétől tudtam meg, hogy meghalt. Tüdőembólia.

– Van olyan vendéged, akihez visszatérsz?

– Szerencsére nagyon sok helyre hívnak vissza. A várólista nálam több hónap is lehet, gyakran már a frizura elkészülte előtt lefoglalják a következő időpontot. Viszont mindig vannak üres napok, ezeket a váratlan helyzetek megoldására tartogatom, esküvőre vagy halálesetre. Ezekre az időpontokra illesztem be azokat a családokat is, ahol beteg vagy sérült gyermek van, a bántalmazott nőket, akikhez nem könnyű bármikor bejutni, anya- és gyermekotthonok lakóit, valamint azokra a frizurákra is tartogatok időpontot, amelyeket szeretnék elkészíteni, de még nem volt rá lehetőségem.

– Melyik történet hagyta benned a legmélyebb nyomot?

– Évekkel ezelőtt keresett meg egy mozgássérült hölgy, ő a férje halála után egyedül neveli a kisfiát. Vele már szinte baráti viszonyunk alakult ki.

– Rengeteg emberrel kerülhettél kapcsolatba az évek során.

– A kapcsolataimnak köszönhetően tudtuk Magyarországra hozni egy régi barátomat és a néhány hónapos kisfiát Ukrajnából idén márciusban a háború elől. Az egész történet nagyon sok ember összefogásáról szól, nem csak az én érdemem. A feleségem a családi megtakarításból vette ki azt az összeget, amellyel lefizettük az ukrán határőrt, hogy engedje át a vendégeinket útlevél nélkül. A munkahelyemnek is köszönettel tartozom, aki az odaszállított adományok nagy részét állta, a kollégáimnak, akik a kevésből adtak valamit a közösbe, és az autókölcsönzőt működtető barátomnak, akitől a furgont kaptuk (pedig tudta, hova készülünk). Köszönet illeti az egészségügyben dolgozó ismerősöket is, akiktől az orvosi felszerelést kaptuk.

Mindenki mindent adott a puszta szóra. Soha senki egyetlen elismervényt vagy papírt nem kért. Ez az, amit én kapcsolatnak gondolok.

– Te vidám vagy szomorú történetet szeretnél a beszélgetésünk végére?

– Nekem sajnos a szomorúból van több. Reményteli élményt ebből a látószögből nehéz lenne adnom, mert akikkel én kapcsolatot tartok, azok most patthelyzetben vannak. Egyik napról a másikra élnek, egyik fizetéstől a másikig tart nekik minden. Igaz, most volt egy 63 év körüli hölgyvendégem, akinek az új frizurája láttán „hellóval" köszöntek a boltban… Ez elég neki. És nekem is.