Kora polihisztora volt

„Volt egyszer egy híres magyar, aki az ördöggel cimborált. Legalábbis ezt fogták rá, akik megirigyelték, hogy sorjában minden sikerül neki. Még a királyok is úgy emlegették mint varázslót. Egész Európa megcsodálta tüneményes találmányait... Hívták pedig ezt a nevezetes embert: Kempelen Farkasnak.” Így kezdődik Szalatnai Rezső Kempelen, a varázsló című történelmi regénye. Főhőse a 18. század zsenije volt, élete pedig valóban regénybe illő.

1734-ben járunk, Pozsonyban, cikkünk főszereplője itt látta meg a napvilágot Wolfgangus Franciscus de Paula von Kempelen néven, nemes Kempelen Engelbert császári és királyi kamarai udvari tanácsos és Spindler Anna Terézia legkisebb gyermekeként. Több testvére volt, de csak hárman, két bátyja és ő élték meg a felnőttkort. A Kempelen gyerekek egyszerre három nyelven tanultak: magyarul, németül és latinul. Apjuk azzal szórakoztatta magát, hogy ebédnél, vacsoránál a nyelveket váltogatva kérdezgette fiait.

A legifjabb Kempelen Pozsonyban, majd Győrben és Bécsben végezte iskoláit.

Tanult filozófiát, jogot, ötvösmesterséget, de a matematika és a fizika is érdekelte.

Amikor átvette diplomáját, elővett egy papirost, és levélírásba fogott. „Bár azt írhatnám, hogy ezzel együtt elvégeztem a tévedéseket és csalódásokat, amik az ifjút kísérik, csalogatják, sőt üldözik. Azt hiszem, ezt a stúdiumot még nem fejeztem be, mint a mai napon jogi tanulmányaimat. Megelégedetten írhatom, hogy mint első eminens jöttem ki az akadémiáról. Vajon az életben milyen osztályzatot fogok kapni? Megállom-e a helyemet ott, ahová a sors rendel?” – írta szüleinek. Kétségei ellenére már ekkor kijelentette: célja nem más, mint Magyarország felvirágoztatása. „Erőmet említem itt elsőnek, mivel tehetségben sohasem volt hiány Magyarországon, annál inkább szilárd elhatározó akaratban. Én akaratomnak ura szeretnék lenni, s minden erőmmel azon akarok dolgozni, hogy hazám újra elérje azt a virágzást, melyet Hunyadi Mátyás alatt megélt. Remélni óhajtom, hogy nem marad el mellőlem azoknak támogatása, akik nálam idősebbek, s kezükben tartják a hatalom jelképeit.”

Kempelen felnőttkorára nyolc nyelven írt és beszélt (többek között németül, magyarul, franciául, latinul, olaszul és angolul). A tanulóévek után itáliai körútra ment, mivel a festészet érdekelte.

Kép

Kempelen Farkas egy korabeli metszeten

Gőzgép, írógép, budai Várszínház

A hatalom támogatására hamar rászolgált, miután 21 évesen latinról németre fordította Mária Terézia Polgári Törvénykönyvét. Három hét alatt végzett vele, így ismerte meg a bécsi udvar, egyúttal Mária Terézia látókörébe került. A fordítás azért volt fontos, mert állítólag a nemes urak a benne lévő reformokat figyelmen kívül hagyták, ám a német fordítással már el lehetett érni, hogy a legszegényebb rétegek számára lényeges intézkedéseket is végrehajtsák.

23 évesen már bécsi udvari tanácsos, majd 25 évesen a magyarországi sóbányák felügyelője lett. Bácska kormánybiztosaként betelepítette a néptelenné vált területeket, selyemgyárakat létesített, faluközösségeket szervezett. Kétszer nősült, első felesége, Piani Franciska két héttel az esküvőjük után himlőben meghalt. Később Gobbelius Anna Máriát vette el, két gyermekük született.

Amellett, hogy tisztviselő volt, folyton dolgozott valami találmányon.

Megtervezte a pozsonyi vár vízvezetékét, a schönbrunni kastély szökőkútrendszerét, megoldotta a budai vár vízellátását, foglalkozott egy Száva–Adria csatorna építésével.

Építészként is tevékeny volt, ha ma élne, projektmenedzsernek neveznénk, ugyanis elkészítette a budai Várszínház terveit, és irányította a kivitelezést.

Tökéletesítette a gőzgépet, megszerkesztette a turbina ősét. Rájött, hogy a vakok ki tudják tapogatni a domborított betűket, ennek köszönhetően írógépet készített Mária Terézia keresztlánya,  Paradis Teréz vak bécsi zongoraművésznő részére. A himlőben megbetegedett császárnőnek pedig mozgatható betegágyat álmodott meg. Ha mindezek mellett még volt üres órája, rajzolt, verseket és drámákat írt.

A „sakkozó Török” legyőzte Napóleont

A világhírnevet egyértelműen sakkozó automatája és beszélőgépe hozta meg számára.

„Felséges asszonyom, fenségek, főrangú hölgyek és urak, uraim! Fél évvel ezelőtt, ezen a helyen tudós francia professzor mutogatta, minő csodákra képes a mágnes. Én akkor ígéretet tettem felséges asszonyomnak, hogy mi, magyarok is tudunk ilyesfélét produkálni, ha van az embernek egy kis ideje efféle játékokra. Pozsonyi házamban összeállítottam egy gépembert, aki az én bánsági emlékeimből jött elő úgy, ahogy itt látják. Még az aranyszín kaftánja is olyan, mint a hírhedt Arany Basáé volt, aki ott rémítgette a népet. Ez nem rémít, igen jámbor lény, mindössze pipázik. Most megkérem, tegye félre a pipát, s ha éppen kedve tartja, játsszék valakivel egy parti sakkot. Ez mind nagyon egyszerű dolog, ne tessék elképedni, mert a jó gép mindenre képes, még erre is. Tehát!”

Az 1969-ben bemutatott „sakkozó Török” Mária Terézia kérésére készült el. A turbános emberi alak alacsony szekrény mögött egy széken ült, és az előtte lévő sakktáblán játszott. Állítólag Kempelen nem szerette ezt a művét, nem tartotta jelentősnek, ezért miután bemutatta Mária Teréziának, tíz évre, mondhatni, eldugta.  Később Mária Terézia fia, és a trónon utódja, II. József kérésére turnéra indult vele.

Az egész világot bejáró gépezet olyan ellenfeleket győzött le, mint Napóleon, II. Frigyes porosz király és az amerikai Edgar Allan Poe.

A detektívregény atyja újságcikkben emlékezett meg a bemutatóról. „Ha Kempelen sakkjátékosa valóban önállóan működött volna, a legcsodálatosabb, az ember minden mást toronymagasan felülmúló találmánya lett volna” – írta Edgar Allan Poe a Töröknek a Virginia állambeli Richmondban tartott bemutatóját követően.

Rejtély vagy szemfényvesztés?

De hogyan működött a szerkezet? Mi vagy ki mozgatta a bábu kezeit?
Kempelen mágneseket alkalma­zott, amelyek a tábla aljára voltak erősítve. A sakkfigurák fém magokat rejtettek magukban, amelyek megemelték a tűket, amint elmozdították őket. Így a játszma aktuális állása könnyen követhető volt.
A figura képes volt felemelni a bábut, és áthelyezni a megfelelő helyre. A nézők nagy részének világos volt, hogy a bábu karjainak mozgatását ember végzi, de azt nem értették, miként képes követni a dobozban elrejtett játékos a külső táblán zajló sakkjátszmát.

A feltaláló nem csinált belőle titkot, hogy ez egy trükk, de nem árulta el, hogyan működik. Gyermekjátéknak, mechanikai tréfának nevezte, ám kora legnagyobb szenzációja lett, sőt egyesek a mesterséges intelligencia megalapozójaként tekintenek rá. Ma már tudjuk, hogy a doboz belsejében valószínűleg egy törpe növésű, nagyon jól sakkozó ember ült. Kempelen az előadásokon a játszma előtt mindig kinyitotta, majd becsukta a doboz ajtajait, úgy, hogy az apró termetű embernek volt ideje helyet változtatni, elbújni.

A tudós halála után a német Johann Nepomuk Mälzel – a metronóm, a zenében használatos tempójelző feltalálója – vette meg a szerkezetet, aki először nagy haszonnal eladta, majd visszavásárolta. Mälzel showműsorainak állandó fellépője lett a sakkautomata, amellyel Bonaparte Napóleon és Benjamin Franklin is összemérte tudását.

Az eredeti Török ma már nincs meg, egy philadelphiai múzeumba került, ahol egy 1854-es tűzvészben végleg megsemmisült. De tervrajzok megmaradtak, ezek alapján rendszeresen újjáépítik.

A német nyelvben a getürkt szó a hamisított dolgokat jelöli, egyesek szerint ez utalás Kempelen Törökjére.

A masina, amely utánozta az emberi hangot

Míg a sakkgépet hat hónap alatt, addig a beszélőgép végleges változatát Kempelen 22 év alatt készítette el. 1791-ben adta közre Az emberi beszéd mechanizmusa című tanulmányát, amely a modern fonetika alapja lett. Tanulmányozta az állatok hangadását, a nem beszéd jellegű emberi hangképzést (fütyülés, krákogás, horkolás, csók), sőt a beszédhibákat is, és javaslatokat is tett a javításukra.

Kép

Kempelen Farkas beszélőgépének magyarországi replikája – Forrás: Wikipédia

A masina gyermekhangon szólalt meg, a hangképző szervek működését utánozta. Egy könnyen formálható gumitölcsér ügyes manipulá­ciója és jó hallóérzék kellett ahhoz, hogy megközelítően felismerhető hangok keletkezzenek. Nem az akusztika törvényei irányították a gépet, hanem a kezelő, aki figyelmesen hallgatta, milyen hangot állít elő a gép. A tüdőnek fújtató, a hangszalagoknak sípok, az orrüregnek nyílások, a szájüregnek tölcsér felelt meg, a hangok képzésekor nyílásokat fedett le, és tett szabaddá.

A szerkezetet azonban nem volt olyan egyszerű szóra bírni. Ha a fújtatót az ember megmozgatta a könyökével, a szélládába levegő került; ezt a légtömeget aztán különböző szelepek és billentyűk irányították. A felhasználó keze eközben eltűnt a láda külső borításának két nyílásá­ban, amely a gépezetet a portól védte. Miközben az ember jobb kézzel a szélláda emelőjét és a szelepeket mozgatta, bal kézzel a puha tölcsért fogta, amely végül kiadta a hangot. Több nyelven lehetett vele szavakat létrehozni. „Én minden egyes francia vagy olasz szót, amelyet előre mondanak nekem, rögtön utána mondatom, ezzel szemben egy kissé hosszú német szó mindig sok fáradtságomba kerül, és csak ritkán sikerül egészen érthetőre” – írta Kempelen tanulmányában.

Siketnémáknak akart segíteni

Célja nem csupán az emberi hang működésének megértése, hanem a siketek segítése volt. Azt akarta, hogy az eszköz segítségével ők is képesek legyenek kifejezni gondolataikat.

„Összegyűjtött felismeréseimnek minden haszna, minden érdeme legfeljebb csak abban van, hogy általuk néhány süketnémának beszélni tanítása megkönnyíthető, valamint a hibás beszédű emberek egy részének kiejtése az én útmutatásaim alapján megjavítható.” Azt azonban nem tisztázta, hogyan lehetséges ez, ha nagyon jó hallásra van szükség ahhoz, hogy a kívánt hangok létrejöjjenek.

A polihisztort 43 évnyi szolgálat után nyugdíjazták. I. Ferenc osztrák császár – valószínűleg jakobinus kapcsolatai miatt – megvonta járadékait. A 18. század egyik legragyogóbb elméje szegénységben halt meg 1804-ben.

Kempelen élete legnagyobb alkotásának a beszélőgépet tartotta, de saját korában nem ismerték fel a jelentőségét. Magyarországon Nikléczy Péter és Olaszy Gábor fonetikusok, nyelvkutatók 2001-ben építették meg újra eredeti formában, a BME Informatikai Épületében van kiállítva. Kempelen több mint 200 évvel előzte meg az informatika korát, a 21. század elejét, amikor szinte minden digitális eszközbe már beépítenek egy beszédszintetizátort.

Felhasznált források:

• MTI
• Szalatnai Rezső: Kempelen, a varázsló (történelmi regény)
• https://www.mek.oszk.hu/01000/01069/01069.htm
• http://fonetika.nytud.hu/wp-content/uploads/2016/04/Nikleczy-Olaszy_KempelenBeszelogepe.pdf
• http://www.kempelen.hu/munkassaga.html
• Előadás Kempelen Farkasról az MNM Rákóczi Múzeumában https://www.youtube.com/watch?v=8BPZhz2NDDs
• https://www.vik.bme.hu/hir/2625-kempelen-farkas-beszelogepe
• https://hu.wikipedia.org/wiki/Kempelen_Farkas

Dávid 1510 és 1520 között született Kolozsváron Hertel Dávid német ajkú, szász varga gyermekeként. Franz David Hertelként született, a Dávid Ferenc nevet csak felnőttkorától használta, amikor magyarnak vallotta magát. Fiatalon katolikus papnak tanult, de már ekkor rokonszenvezett a reformátori eszmékkel. Ezt követően, formailag még katolikusként, a gyulafehérvári káptalan anyagi támogatásával 1545 és 1551 között Wittenberg és Frankfurt an der Oder egyetemén folytatott teológiai tanulmányokat, ahol megismerkedett Erasmus és Luther eszméivel, és tanulmányozta Erasmus nevezetes görög Újszövetség-kiadását. Alighanem katolikus pappá szentelték, hiszen hazatérve rövid ideig plébánosként szolgált, ám hamarosan nyíltan csatlakozott a reformáció lutheránus ágához. Besztercén volt a latin iskola igazgatója, rövid ideig Petresen lelkész, majd 1553-ban Kolozsvárra került kollégiumigazgatónak, 1555-től pedig ő volt a város lutheránus főlelkésze. Miután a német és magyar ajkú lutheránusok különváltak, 1556-tól a magyar lutheránusok püspökké választották. Komoly teológiai vitákat követően, miközben egyre radikálisabb eszméket képviselt, 1564-ben átlépett a református gyülekezetbe, és annak lelkipásztoraként, majd püspökeként, János Zsigmond fejedelem udvari papjaként működött tovább. Az udvarnál került kapcsolatba Giorgio Biandratával, Blandrata Györggyel, aki a fejedelem orvosaként radikális antitrinitárius nézeteket képviselt.

Dávid őáltala ismerkedett meg a Genfben máglyára küldött spanyol Miguel Servet és a lengyel földön menedéket találó itáliai Fausto Sozzini szentháromságot tagadó radikális nézeteivel, amelyekhez idővel maga is csatlakozott.

1565-től nyíltan kétségbe vonta a Szentháromságról és Krisztus istenségéről a reformátorok által is vallott tanítást, arra a meggyőződésre jutott, hogy „a Szentírás egy Istent mond, nem hármat, egy Krisztust, nem kettőst, egy hitet, egy keresztséget és egy úrvacsorát. Semmit sem mond kettősnek”. 

Az erdélyi unitarizmus élén

Meggyőződése miatt éles vitába bonyolódott a debreceni lelkésszel, Méliusz Juhász Péterrel, majd a reformátusokat is odahagyva a szerveződő unitárius közösségnek lett a lelkésze, 1568-ban az unitárius egyház alapító püspöke. Továbbra is udvari papja maradt az orvosa (és Dávid támogatója), Giorgio Biandrata hatására ugyancsak antitrinitáriussá – ahogy itthon nevezték, unitáriussá – lett ifjú János Zsigmond erdélyi fejedelemnek. Együtt elérték, hogy az 1568-as, vallási toleranciát hirdető tordai országgyűlés egyenlő jogokat, szabad vallásgyakorlatot biztosított a katolikus, a lutheránus és a kálvinista egyház mellett az unitáriusoknak is. A következő évtized az unitáriusok és Dávid Ferenc pozíciójának megerősödését hozta, bár a püspök ekkor is állandó vitára kényszerült ellenfeleivel, különösen korábbi munkatársával, Méliusz Juhász Péterrel. Az unitáriusok a fejedelem támogatásával nyomdát nyitottak, amely lehetőséget biztosított Dávid zömében latin nyelvű írásainak, hitvédő és hitvitázó műveknek a kiadására is, bár a püspök igazán élőszóban, a szószéken érezte elemében magát. Olyan jelentős antitrinitárius gondolkodók látogatása is erősítette őket, mint Jacobus Palaeologusé vagy néhány évvel később Fausto Sozzinié. A püspök és az unitárius közösség helyzete János Zsigmond fejedelem halálát követően rendült meg, 1571-ben a katolikus Báthori István lépett Erdély trónjára. Báthori Dávidot megfosztotta udvari papi tisztétől, az unitáriusok elveszítették nyomdájukat, ezt követően pedig – különösen a reformátusok részéről – komoly támadásoknak voltak kitéve.

Az unitárius közösség talán Dávid radikalizmusa miatt belsőleg is meghasonlott, még korábbi támogatója, Biandrata is elhagyta. Maga a püspök élénk irodalmi vitát folytatott ellenfeleivel, de egyre inkább defenzívába szorult. Végül 1579-ben a keresztény hit alapjainak megkérdőjelezése miatt per indult ellene.

A vádak nem unitárius hitvallását érintették, hiszen a tordai határozatok értelmében felekezete a katolikus, a lutheránus és a kálvinista közösséghez hasonlóan törvényi elismerést nyert, hanem éppen azt, hogy az ő radikális fellépése vallási újítások hirdetésével bontja meg a tordai országgyűlés által megalkotott vallásbékét, veszélyeztetve ezzel a fejedelemség rendjét és nyugalmát. A bíróság bűnösnek találta a nézetei mellett kitartó Dávidot, és országgyűlési végzéssel életfogytig tartó várbörtönre ítélte. Rövid ideig Déván raboskodott, de még 1579 novemberében meghalt. A hagyomány szerint az élettől az alábbi, börtöne falára írt kis verssel búcsúzott: „Mennyköve pápáknak, tüze, kardja, máglyarakása, semmi soha nem tartja föl azt, ki igaz. Azt írtam s hittel hirdettem, amiket érzék: holtom után a hamis hit Babilonja ledől.”
Bár Dávid a katolicizmusból indult, és a lutheranizmuson, kálvinizmusok át egészen az antitrinitarizmusig, unitarizmusig jutott, személye és nézetei azonban igazán élete utolsó, unitárius periódusában váltak jelentőssé. Hitsorsosaihoz hasonlóan ekkor már ő is elutasította Isten háromszemélyűségének tanítását, a Fiú és a Lélek valódi istenségét.

Vallotta azt is, hogy Krisztus nem megváltó, hanem erkölcsi példakép, akit a hívőnek szabad akarattal kell és lehet követnie.

Ami a Krisztus imádása körül az antitrinitárius közösségen belül kirobbant úgynevezett adorantista vitát illeti, azon a radikális állásponton volt, hogy csak a kiváló embereknek, prófétáknak kijáró tisztelet illeti meg a Megváltót, imádás azonban semmiképpen. Miután fejedelme jóvoltából felekezetének saját nyomdája volt, egymás után jelentek meg latin és magyar nyelven teológiai művei, a vallási vitákhoz hozzászóló írásai. Így műveiben sajátos unitárius üdvtörténetet vázolt, Istenről és a világról elmélkedett, egyháza hitét pedig a legrendszeresebben Rövid magyarázat miképpen az Antikrisztus az igaz Istenről való tudományt meghamisította címet viselő vitaértekezésében és az azt kiegészítő, csak Rövid útmutatás címen emlegetett munkájában fejtette ki. A Rövid magyarázat bevezető részében Dávid a katolikus egyházat és a pápaságot az Antikrisztus művének nevezve. A mű második részében azután a szerző a reformátori mozgalmak áttekintését adta, úgy vélve, Luther reformációja csak a hit felszínét érintette, Zwingli és Kálvin már közelített az igaz hit újrafogalmazásához, a hamis szentháromság-hit leleplezésével azonban az unitáriusok jutottak el az igaz Istenről való tanítás helyreállításáig, amelynek diadaláról a munka befejező, prófétai hangvételű részében ír. Dávid bebörtönzése és halála nagy csapást mért a vezetőjét veszített erdélyi unitárius egyházra, amelynek helyzete csak a következő században konszolidálódott, hogy kisebbségi egyházként Erdélyben, Magyarországon és a tengerentúlon máig is őrizze alapítója hitét és emlékezetét. Kultúr- és vallástörténeti jelentősége mellett Dávid Ferenc, a szenvedélyesen kereső és hite mellett kiálló tragikus hős, helyet kapott a magyar irodalomban is. Biandratával és Sozzinivel való képzelt találkozását az erdélyi író, Páskándi Géza örökítette meg Vendégség című, 1973-ban Békéscsabán bemutatott drámájában, amelynek későbbi emlékezetes pesti előadásain Várkonyi Zoltán rendezésében három színészóriás, Bárdy György, Básti Lajos és Darvas Iván elevenítette meg a hazai unitarizmus hőstörténetét. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2022. júliusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

– Bő három évvel ezelőtt szinte egyik napról a másikra bénultál le. Mi történt akkor veled?

– Tagkönyvtárvezetőként dolgoztam, de egyéb feladatokat is elvállaltam egy másik területen, és a júliusom nagyon megfeszített volt. Kimerültem, az utolsó munkanapomon pedig torokgyulladásom lett. A szervezetem tehát jelzett, és a szabadságomat betegen kezdtem. Egy hét alatt rendbe jöttem egy antibiotikumos kezelés hatására, ám a lábamban zsibbadó érzés keletkezett. Olyasmi, mint amikor „hangyák futkosnak” benne, csak ez nehezen múlt el. Aznap még tudtam közlekedni, de nagyon fájt a derekam. Azt gondoltam, hogy ez a sok fekvés, pihenés miatt lehet, esetleg megnyomódott egy ideg. Szombaton tovább romlott az állapotom, képtelen voltam egyedül közlekedni, ketten segítettek. Ezért bementünk a sürgősségire, ahol infúziót kaptam, majd hazaküldtek, hogy nincs nagyobb baj, menjek el hétfőn szakrendelésre a derekam miatt.

Vasárnap reggel azonban már egyáltalán nem tudtam mozogni nyaktól lefelé, ezért visszavittek a kórházba.

Az ügyeletben lévő orvos azonnal GBS-szindrómára (Guillain-Barré-szindróma) gyanakodott a felső légúti megbetegedést követő bénulásos folyamat miatt. Ez a gyanú be is igazolódott, aznap az intenzív osztályra kerültem, és megkezdték a terápiát.

Nagyon alattomos betegségről van szó: a bénulás alulról felfelé indul el a mozgatóidegeket érintve, de a légzőizmokra is hathat, ezért van, aki lélegeztetőgépre kerül. Másnál néhány hónap alatt spontán gyógyul a betegség, esetleg egy kis zsibbadás lehet. Nekem sajnos a súlyosabb változat jutott, de lélegeztetőgépre nem kellett kerülnöm. A terápiának köszönhetően annyit tudtam fejlődni, hogy a karjaimat újra mozgattam, illetve a jobb lábamat térdnél kicsit fel tudtam húzni. Így vittek haza a kórházból, ahonnan az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézetbe kerültem, ahol fél évet töltöttem. Itt végül is az volt a fő szempont, hogy megtanítsanak kerekesszékkel közlekedni és önellátóvá válni. Illetve, rövid távra rollátort, hosszú távra kerekesszéket javasoltak, és ezekkel ott már tudtam is közlekedni. Itthonra azonban nem voltam hajlandó kerekesszéket venni, elhatároztam, hogy megtanulok újra járni.

– Óriási változás lehetett ez az állapotromlás az életedben – hogyan viselted?

 – Könyvtárosként a munkámnak azt a részét szerettem a legjobban, amikor közvetlen kapcsolatom volt az olvasókkal. Élveztem, ha könyveket ajánlhattam, ha rendezvényt szerveztünk, beszélgettünk, a vezetői feladatokkal járó terheket azonban nehezen viseltem. Ráadásul nem igazán tudtam nemet mondani, ha rám bíztak valamit, azt megpróbáltam maximálisan megoldani, és elvállaltam, amit csak lehetett. Művészeti vezetője vagyok a Magyar Origami Körnek, ennek keretében is bőven volt feladatom, és jöttek az eredmények is. Olyan területen hajtogattam, amellyel kezdetben csak négyen foglalkoztunk az országban: tesszalációkat is készítettem. Ismerkedtem a paverpol technikával is. Önkéntesként vadmadarakat mentettem Berkényi Tamás állatorvossal együttműködve – ezek mind teljes embert igényeltek volna, de mindenbe annyira folytam bele, amennyire tudtam. Illetve ott volt még a gyermekem, akire szintén figyelnem kellett. Komplexnek éreztem a tevékenységeimet: az egyik hobbi volt, a másik hivatás, mind feltöltött, ám úgy tűnik, mégis sok volt.

A betegség megjelenése utáni állapot érdekes tapasztalást adott: úgy éreztem magam a kórházi ágyon bénultan, mintha megérkeztem volna egy nullponthoz.

A túlhajtásból elértem egy nyugalmi állapotot, ezt akkor így is tudtam megélni. Mindenkit megkértem arra, hogy ne keressenek, mert semmivel sem tudok foglalkozni, és nem is szeretném, ha az agyam bármi másra fókuszálna a felépülésen kívül. Ezt mindenki tiszteletben is tartotta. Vakon hittem abban, hogy pár hónap után már mehetek dolgozni. Sajnos nem így lett, mert a GBS súlyosabb változatával van dolgom. A kilátásaim kezdetben nem voltak túl jók, az orvosok nem láttak esélyt arra, hogy újra járjak, ráadásul a rehabilitációs intézetben a koponyasérültek osztályán voltam, és amit ott átéltem, az nagyon mélyen érintett lelkileg…

Kép

Fotó: Bakay Richard

– Az elmúlt három évben sokan segítették a felépülésedet fizikális és lelki szempontból, leginkább magánúton. Óriási eredmény, hogy ismét tudsz járni. Hogyan haladsz?

– Amikor hazajöttem, nem tudtam használni a lakásomat, mert elsorvadtak a lábizmaim, és technikailag problémát jelentett a tisztálkodás is. Új lakásba kellett költözni, ahol a lépcsőzés szintén gondot okozott, ám makacsul hittem, hogy helyrejövök, és hamarosan az is menni fog. Nem így lett, és azt nagyon rosszul viseltem lelkileg. Időközben azonban beszereztem egy járássegítőt, amit én csak „nyúlcipőnek” hívok. A lábszáramra kell felhelyezni, és azzal, valamint két mankóval ma már egészen jól tudok járni, akár kirándulni is tudunk. Ez óriási élmény! Sokat köszönhetek az edzőimnek és más segítőimnek. Kezdetben hajlamos voltam túlhajtani magam az edzések során, ám fel kellett ismernem: a gyógyulási folyamathoz a pihenés is hozzátartozik.

És megtanítottak arra: tűzzek ki célt, de ne annak az elérése legyen a legfontosabb, hanem a közben megtett út, az eredmények.

Most már otthon is elboldogulok egyedül a könnyebb tevékenységekkel. A páromra támaszkodhatok, ő ebben a nehéz helyzetben is kitart mellettem, és a fiam is segít, amiben tud.

– Azt szoktad mondani, írni magadról: afféle lelki El Caminóként tekintesz arra a folyamatra, amely zajlik. Hol tartasz most ezen az úton?

– Hiszek abban, hogy nem áldozatai vagyunk a betegségünknek, hanem lehetőséget kapunk általa a változtatásra. Az a szemléletem, hogy az adott helyzetből kell kihoznunk a legjobbat. Ezért csak mi magunk tudunk tenni, kívülről csupán segítséget kaphatunk. Abban is hiszek, hogy mindennek megvan az oka és a célja, még ha ez rögtön vagy utólag nem is látszik. Ha valaki nehéz helyzetbe kerül, akkor ugyanazzal a szemléletmóddal, amellyel korábban élt, nem tud kijönni belőle. Változtatni kell, legyen szó akár párkapcsolatról, munkáról vagy gyermeknevelésről. Tudni kell szemléletet váltani, és ha másként nézzük a dolgokat, abból jó is származhat. Így például ahelyett, hogy sajnáltam volna, hogy nem tudok origamizni, azt gondoltam: mivel van itthon vásznam és festékem, ecsetem, megtanulom az akrilfestést. Elkezdtem foglalkozni a színek elméletével, keverésével, és ezeket most már tudatosan alkalmazom. A kezdetben remegő kezemet a másik kezemmel segítettem. Írni is hasonlóan tanultam újra. Továbbá – miután feldolgoztuk őket – túl kell lépni a saját fájdalmunkon, sértettségünkön, és érdemes megnézni, mire tanít az adott betegség, állapot.

Engem megtanított például a jelenben lenni, az apróságokra figyelni, elfogadni a saját testem korlátait és értékelni magamat.

Az önértékelés egyébként nagyon nehezen ment ebben az akadályoztatott helyzetben, hiszen így sokkal kevésbé tudtam magamra teljes értékű emberként tekinteni. Ez a másság-érzés mindenképpen ott van, ám ezzel is meg kellett tanulnom együtt élni, akárcsak azzal, hogy az emberi kapcsolatok is átalakulnak. A másoknak való megfelelést ugyancsak el kellett engednem, tudatosítva, hogy ne az orvosnak vagy a gyógytornásznak akarjak megfelelni, hanem magam miatt haladjak, gyógyuljak.

Járássegítő eszközökkel voltam már nemrég kirándulni a Kékestetőn, és koncertre is elmentem. Nem volt könnyű, de nem is volt lehetetlen. Az élethez kell merészség, bizalom és kalandvágy – bennem ezekből sok van!

„Hogy a szelíden érző szépnemet 
Letiltva minden főbb pályáiról, 
Guzsalyra, tőre kárhoztatni szokta 
A férjfitörvény, vajjon jól van-e? 
Igen: ha az csak úgy tekintetik, 
Mint ösztöninknek szenvedő edénye 
S nyers kényeinknek játszó eszköze.”

(Részlet Berzsenyi Dániel Dukai Takács Judithoz című verséből)

Dukai Takách Judit verseit 1909-ben Vadász Norbert premontrei kanonok rendezte sajtó alá. Az idős atya plátói módon bolondult az őzikeszemű szerzőért. Ő volt az, aki egy titokzatos szombathelyi grófnő hagyatékában megtalálta az akkor már több évtizede elfeledett költőnő hagyatékát, és nem engedte elkallódni.

Poétából háziasszony

Az 1795-ben született Juditot szülei Takách István és Vittnyády Terézia gonddal és szeretettel nevelték, a gazdag család egyetlen lányaként, apja valósággal bálványozta. A kor legnagyobb költőjével, Berzsenyi Dániellel került rokonságba unokanővérén Dukai Takách Zsuzsannán keresztül. Ilyen pártfogók mellett a Parnasszusra vezető út sem bizonyult lehetetlennek. 
Vas megyében a mai napig látható az ősi Dukay-kúria. Hatalmas fenyők árnyékában csendben dacol az enyészettel. Valamikor Berzsenyi Dánielt látták vendégül tágas szobái.

A niklai remete, ahogy magát az öregedő Berzsenyi nevezte, reménytelen szerelmet táplált a fiatal poétanő iránt, aki úgy tett, mintha ebből semmit nem venne észre. Elfogadta, hogy az idős Berzsenyi Dudinak becézte, és a pártfogását sem vetette meg.

A férfi egyébként csak a lány szemében tűnt öregnek, még negyven­éves sem volt, amikor találkoztak. 1814. november 14-én Judit a következő sorokat jegyezte fel naplójába: „A halhatatlan Berzsenyi volt nálunk, isteni mód mulattuk magunkat. Egész héten mindennap vendégeim voltak, s utoljára jött a legkedvesebb vendég, a mi Berzsenyink. Igen jól töltöttük időnket, délután mind egész estvélyig olvastatott vélem. Igen jó kedve volt nálunk, kimondhatatlan sokat nevettem véle. Örülök, hogy Dukában mindég víg kedvvel van.” 1814. július 5-én keltezett Juditnak címzett levelében Berzsenyi a sorok közé rejtette szerelmi vallomását. „Már két ízben is voltam Vasban, de elkerültem Dukát, így kerültem valaha szeretőmet midőn látására nem valék elkészülve.”
Judit tisztelte a férfit és a költőt, de nem szerette. Ő a kontár Horvát József Elekbe volt szerelmes, és mikor imádottja mást vezetett oltár elé, bánatában férjhez ment egy felsőbüki földbirtokoshoz, Göndötz Ferenchez. Háziasszony lett, önként hajtotta igába babérkoszorús fejét.

Egy apa reménysége

Az 1811 és 1820 közötti időszakban azonban Juditnak még bőven termett babér, magyar Szapphóként tündökölt. Berzsenyi a következő sorokkal ajánlotta felfedezettjét Kazinczy Ferenc figyelmébe: „Szép értéke legalább megér hetvenezret” – de mielőtt a feministák tábora felhördülne, meg kell jegyeznünk azt az aprócska tényt, hogy Berzsenyi levelében Judit hozományára gondol, amit azért említ meg Kazinczynak, hogy tudja, nem akárkivel van dolga.

A lány apja, Takách István Magyarország egyik legtehetősebb középbirtokosa, aki gyermekének a korszellem diktálta feleség-, anya-, gazdaasszonyszerep helyett egészen mást képzelt el.

Egyszer azon kapta lányát, hogy verset ír. Az ijedt Judit el akarta rejteni művét, ám apja homlokon csókolta, akár egy „nyájas múzsa”, aki későbbi verseinek állandó visszatérője lett. 1811-ben Judit édesanyja meghalt. Apja, hogy enyhítse lánya gyászát, Sopronba küldte, ahol zenét, német nyelvet és irodalmat tanult. 
A lutheránus városban német nyelvű kőszínház működött, hangversenyeket is adtak, a város nagy múltú líceumának országos híre volt. Az intézményben kiváló teológusok működtettek magyar nyelvű irodalmi önképzőkört, egyébként maga Berzsenyi Dániel is ennek az alma maternak a kebelén nőtt fel. Igaz, nem élvezhette sokáig, mert állandó botrányai miatt rövid időn belül kicsapták az iskolából. Judit viszont egyetlen nőként részt vett a Kiss János irodalompártoló, tudós lelkész vezette Magyar Társaság ülésein, amely önképzőkörként funkcionált. Ezeken a foglalkozásokon csiszolódott a fiatal lány poétikai eszköztára, sajátította el a verstant és az antik műveltséget, ismerkedett meg a kortárs költészettel. 

Akiért bolondultak a költők

„Asszonyi foglalatosságok között fonyás és varrás az ő legkedvesebb munkája, verseinek is nagyobb részét rokkája pergése mellett írta, a szabónak nem patronája, mert minden öltözetjeit önnön kezei készítik. Ez nem úgy említtetik, mint dicséret, hanem csak annak bizonyságára vagyon itt, hogy az asszonyisággal s annak foglalatosságaival a poézis hadat nem visel” – írta magáról Judit rövidke bemutatkozó életrajzában, amikor Festetics gróf invitálására részt vett a Keszthelyi Helikon ünnepségen, amelynek pillanatok alatt ő lett a legnépszerűbb művésze. Sikerében persze közrejátszott legendás szépsége, bolondultak utána a sármos, bús-borongós szakállas bajuszos poéták. Dukait sokszor frusztrálta hirtelen és könnyen jött emancipációja. Kazinczy, aki Berzsenyin keresztül keveredett Judit hálójába, és aki szerint „Judit méltó a tömjénre”, rövid levélben bátorította a lányt:

„Ne rettegje kisasszony azt a vádat, hogy amely leány verset ír, nem lehet jó asszonya a háznak, így ítél a közönséges ember.”

A költőnőre felszabadítóan hatottak a széphalmi mester szavai. Katona József, a Bánk bán szerzője sem ment el szó nélkül az igéző szépségű lányka mellett. Bár személyesen soha nem találkoztak, és a zárkózott férfi csak a hírét hallotta a nőnek, ennek ellenére ünneplő verssel üdvözölte az új „istennét.”

Családban magányosan

Dukai gyorsan felívelő költői pályájának hirtelen szakadt vége. Házasságot kötött első férjével, Göndötz Ferenccel, akit nem szeretett igazán, legalábbis Az én sorsom című verséből erre következtethetünk. „Szelíden mosolygó férj hű karjain igyekezett elfelejteni ifjú kori álmait” – írja egyik versében a házasodása okáról. Az ifjúkori álom – ahogy fent már írtam – nagy valószínűséggel a jóképű fűzfapoéta, Horváth József Elek volt. Klaviromhoz című versében utalást is tett egy bizonyos aranyfürtű „Apollóra”, akinek karja közé rogy, Apollón pedig „lantot ad, azt gondolom, hogy én is istennő vagyok!”
A fiatalasszony 1829-ben elveszítette leánykáját, Juliskát. Az anya fájdalmát Juliskám halálára című versében próbálta feldolgozni.

Alig két év múlva férje is meghalt. Judit három gyermekkel maradt egyedül. Bizonytalan jövője újabb házasságra sarkallta.

Az özvegyet 1835-ben férje egyik legjobb barátja, Patthy István táblabíró vezette oltár elé Ágfalván, nagy titokban. A házaspár Rábapatyra, a névadó folyó partján épített kúriába költözött. Judit ismét anyai örömök elé nézett. Ezekben az években írta meg élete utolsó versét, a már említett Az én sorsomat. Fájdalom és szomorúság csendül ki ebből a rímbe szedett önéletírásból. Többé nem írt. Teljesen felhagyott a költészettel. Örömtelenül és magányosan élte mindennapjait népes családja körében férje birtokán. Fiatalon, mindössze 41 évesen halt meg tüdővizenyőben, 1836-ban, abban az évben távozott a niklai remete, Berzsenyi is. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2022. júliusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Este rajzoltam egy betörőt, aki egy lángoló házból rohan ki a zsákmányával. A tűznek pont olyan színe lett, mint a Recsák Marci hajának. Ma reggel oda akartam adni neki, de amikor beértem a szobába, éppen fogathajtósat játszottak. Azonnal be akartam szállni, de a Recsák Marci azt mondta, nem lehet, mert ehhez túl magas vagyok.

A Juci bezzeg a tömpe lábain egész nap közöttük ugrált. Rém idegesítő volt, ahogy azt kurjongatta, hogy gyíííí meg hőőőőő. Szerintem még életében nem látott igazi lovat. Nem úgy, mint én, nyáron a Csipkét, akinek még a hátára is felülhettem. Ha Recsák Marci tudná, milyen ügyes lovas vagyok, sosem állt volna szóba a Jucival. 

Andi néni észrevette a rajzom, és annyira tetszett neki, hogy ki akarta tenni a falra. Mondtam gyorsan, hogy még nincs kész. Tudtam, hogy sürgősen szükségem van egy tűzoltóra, akit oda is biggyesztettem a jobb sarokba. Aztán a legszebb kékemmel elkezdtem rajzolni a kifele zubogó vizet a tömlőjéből. Egyre nagyobb és nagyobb lett a kék folt a papíron, egészen addig nőtt, amíg teljesen el nem oltotta a lángoló házat. Pár csepp igazi vizet is engedtem azért a biztonság kedvéért a papírra, ami egy kicsit maszatos lett, de legalább jól elázott a betörő is rajta. Andi néni sajnos így már nem akarta kirakni a rajzot, hiába magyaráztam, hogy néha a tüzek nagyon veszélyesek tudnak lenni, és hogy egyszer egy kicsit meg is égettem a kisujjam.

Délután aztán fontos dolgom volt. A focizó fiúkat néztem a pálya széléről. A többi lány is ott ült. A legtöbben Recsák Marcinak drukkoltak, minden rúgását hatalmas ujjongással fogadták. Én ugyan nem értem, mi tetszik nekik a ronda répahaján.

Egészen vizes lett az izzasztó futkosástól. A Juci kiabált a leghangosabban. Valaki elmagyarázhatná nekem, hogy lehet ilyen nagy hangja, mikor olyan rövidek a lábai. Közben észrevettem, hogy a Máté egész jó kapus, még a fekete keretes szemüvege sem zavarja a védésben. Szerencsére a kiabálás nem hozta meg a sikert Recsák Marcinak, a lövését Máté könnyen védte. A Marci nagyon mérges szemeket meresztett a Jucira, így végre csend lett, és nyugodtabban meg tudtam vizsgálni a Máté szemüvegét, hogy ha hazaérek, lerajzolhassam. Szerintem irtó menő a fekete keretes szemüveg. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2022. júliusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Egyedül zarándokolsz, vagy van kísérőd?

Teljesen egyedül. Voltam már Egerben, Esztergomban, Győrben, Kalocsán, Máriagyűdön, Pannonhalmán, Vácon, Pécsett, Sárospatakon, Szegeden, Máriapócson, Székesfehérváron, Nyíregyházán, Tihanyban és környékén, továbbá Budapest legtöbb templomát is felkerestem. Kezdetben az volt a célom, hogy minél több templomba eljussak, és imádkozzam a világbékéért. Miután elértem a százat, úgy döntöttem, csak a könnyebben elérhetőket keresem fel újra és újra, most is épp a kútvölgyi kápolnából jövök, amelyik az egyik nagy kedvencem. Már többször gondolkodtam azon, hogy abbahagyom, mert nagyon fárasztó egy-egy ilyen út, de a Jóisten mindig erőt ad és hív, hogy „gyere még egy kicsit”. Egyébként bárhova elmegyek egyedül, nem okoz gondot. Az otthonomtól a legközelebbi trolimegállóig fehér bot nélkül is eltalálok, mert kívülről tudom az utat. Ha nem ismerem a helyet, előre megkérdezem, hogyan jutok el oda, s ha bárhol elakadok, segítséget kérek. Azt szoktam mondani, egyedül az országhatárok szabnak nekem határt.

Mennyire segítőkészek az emberek?

Nincsenek jó tapasztalataim. Előfordul, hogy fél óra is eltelik, míg találok valakit, aki segít. Sokan a telefonjukba merülnek, fülhallgató van a fülükben, meg sem hallják, ha megszólítom őket. Az emberek sokszor nem is tudják, hogyan segítsenek egy látássérültnek.

Hogyan segítünk jól?

Nemcsak azt kell megkérdezni egy látássérülttől, hogy segíthetek-e, hanem azt is, hogy miben.

Ha az illető azt kéri, kísérjék el valameddig, vagy segítsenek leszállni a buszról, akkor kart kell neki nyújtani, hogy belekarolhasson.

Sokan ilyenkor azt a karomat ragadják meg, amelyikben a fehér bot van, vagy ki akarják venni a kezemből, hogy segítsenek. Ha a látássérülttől elveszik a botját, az olyan, mintha másnak befognák a szemét, mi ugyanis azzal látunk. Régebben műanyag botom volt, néhányszor előfordult, hogy a nagy sietségben ráléptek, és eltört, s nem tudtam továbbmenni.

Hol tanultál meg ilyen jól tájékozódni?

Amerikában. Egyetemi tanár édesapámat háromszor hívták ki vendégprofesszornak, összesen négy évet éltünk ott. Második alkalommal Texasban voltunk, ahol járt hozzám az iskolába egy közlekedéstanár. Hetente többször csak velem foglalkozott, sétáltunk a városban, és tanított, mit hogyan vegyek észre, mire figyeljek. Meg is lett az eredménye, abban az évben én nyertem el azt a díjat, amelyet annak a látássérültnek adományoznak, aki a legtöbbet fejlődött az önálló közlekedés terén. Szüleimnek is rengeteget köszönhetek, mert önállóságra, az életre neveltek. Mindig azon voltak, hogy mindent ugyanúgy csinálhassak, mint a három testvérem. A sporttól sem zártak el, sőt, még korcsolyázni, sífutni és biciklizni is megtanítottak. Tízéves koromban kaptam egy tandembiciklit, amelyben már több ezer kilométer van, rengeteget jártunk és járunk túrázni a mai napig. Már kilenc éve mindig részt veszek a Mozdulj! Egyesület Balaton-kerülő tandemtúráján is.

Kép

Réka Medjugorjéban szüleivel – Forrás: Szalay Réka

Hova jártál iskolába?

Óvodába és alsó tagozatba a Vakok Óvodájába és Általános Iskolájába jártam. Felső tagozattól kezdve látók között tanultam egészen az anglisztika alapszak befejezéséig. A legtöbb tanárom megtett mindent, hogy semmiből se maradjak ki. Technika órán is ugyanúgy szegecseltem, lemezt vágtam, tőkesúlyos hajót építettem és madáretetőt készítettem, mint a többiek. Nemrégiben lecseréltük néhány régi bútoromat. Az íróasztalt, a komód fiókjait és a könyvespolcot a hátlap kivételével én raktam össze.

Sokan ott rontják el, hogy mindent meg akarnak csinálni a látássérült helyett, és nem engedik, hogy ő is megpróbálja, megtanulja.

Tapasztalati szakértőként dolgozol a Nem Adom Fel Alapítványnál. Miből áll a munkád?

Érzékenyítő programokat tartunk gyermekeknek. Saját magam által kitalált játékos formában mutatom be nekik a saját sérültségemet. Például a Braille-írást úgy ismertetem meg velük, hogy legóból kiraktam a Braille-ábécét, és felragasztottam egy kartonlapra. A betűk mellett olvashatók a látóbetűk is. A gyerekeknek ki kell rakniuk legóból a saját nevüket, majd leolvasom a kezemmel, és leírom nekik Braille-írógéppel, amit megkapnak ajándékba. Nemrég kitaláltam és készítettem egy tapintós memória-játékot is, az új foglalkozásokra azt is viszem már. Ezek a programok arra is jók, hogy meséljek magamról, a sérültségemről, a nehézségeimről. Azok a gyerekek, akikkel találkozom, már biztosan máshogy fognak viszonyulni egy látássérülthöz, és máshogy segítenek neki.

Mit adnak neked ezek a foglalkozások?

Nagyon szeretem a gyerekeket, a velük töltött idő nekem maga a mennyország. Ezért is végzek önkéntes munkát a Bethesda Gyermekkórházban. Bemegyek többedmagammal, és olyan gyermekek ágyához ülünk oda, akiknél épp nincs látogató. Vigasztaljuk őket, mesét mondunk, énekelünk, beszélgetünk velük, kinek épp mire van szüksége.

Ahogy hallgatlak, az az érzésem, nem ismersz lehetetlent látássérültként sem. Mindent megoldasz magadnak?

A főzés és a takarítás nem megy annyira egyedül, de van segítségem benne. Néhány éve különköltöztem a szüleimtől, igaz csak a szomszéd lakásba. Így megvan a saját önállóságom, de ha bármi adódik, vagy csak szülői ölelésre vágyom, pár lépéssel elérem őket. A kisebbik öcsém is, aki még otthon lakik, sokat segít nekem. A minap is ő kísért el a vasárnapi misére, nagy biztonságot ad, amikor vele közlekedem, belékarolhatok.

Kép

Petrovac kikötőjében szüleivel és testvérével, Botival – Forrás: Szalay Réka

Hogyan élted meg, hogy elvesztetted a látásodat?

Hálaistennek nem emlékszem rá.

Arra viszont igen, hogy milyen a világ, milyenek a tárgyak, a formák és a színek, még a vattacukorra is emlékszem, amit Balatonon a strandon ettem.

Emiatt előnyben vagyok azokkal szemben, akik soha nem látták a világot. Tudom, hogy azért nem látok, hogy több mindent észrevegyek a belső szemeimmel, és több mindent halljak meg. Ezért tudtam meghallani Isten szavát is, amikor elhívott erre a zarándoklatra. Az Isten így, látássérültként is használ engem, én is tudok másoknak adni, van, hogy csak azzal, hogy megosztom a szendvicsemet egy hajléktalannal, van, hogy egy lelkileg válságban lévő embert hozok ki a mélységből azzal, hogy elkezdünk beszélgetni az utcán.

A produkció rendezői, Szebeni Zsuzsa, Bertha Lívia és Ugron Zsolna, valamint producere, Molnár-Bánffy Kata azzal a céllal készítették a filmet, hogy az megőrizze e kivételes nő emlékezetét. Az alkotók emellett a századfordulós Erdély kulturális életét is szerették volna jobban bemutatni. A film játékfilmes és dokumentarista elemek keverésével idézi meg Carola alakját és korát, amely archív fotókon és videókon elevenedik meg, míg személyisége, érzései, lelki vívódásai Kádár Noémi színésznő játéka révén bontakoznak ki a nézők előtt.

Saját gyermekét elvesztette, de megmentett 130 másikat

Szilvássy Carola, Erdély egyik legrégebbi arisztokrata családjának leszármazottja megosztó személyiség volt, aki soha nem rejtette véka alá véleményét, és kiállt a számára fontos ügyekért, rengeteg dologban megelőzve korát.

Támogatásával jöhetett létre a kolozsvári gyermekotthon, emellett némafilmet is rendezett, és ő volt az első magyar nő, aki repülőgépre ült.

A férfiak rajongtak érte, a nők pedig irigykedtek rá, pedig határozottsága mögött rengeteg személyes tragédia húzódott meg. Ifjú lányként a gróf, akit szeretett, nem őt vette feleségül, ezért válaszul egy másik férfihoz, báró Bornemissza Elemér későbbi országgyűlési képviselőhöz ment hozzá, de nem lelt boldogságra mellette. A házasságból egyetlen gyermek született, azonban a Dudinak becézett kisfiú hétéves korában meghalt skarlátban – ebben feltehetően közrejátszott, hogy apja egy kirándulás során nem öltöztette fel megfelelően.

A veszteség felerősítette Carolában az elesettek és a gyermekek iránti érzékenységét: pár évvel fia halála után bábaképzőt végzett, és később több szülést is levezetett, az első világháború idején pedig két évig szolgált szakszerszámos ápolóként a lembergi fronton, testközelből tapasztalva meg annak borzalmait. Az átéltekről naplót is vezetett.

Lelkiereje ezután sem tört meg.

Ezt mutatja, hogy 1916-ban, amikor a románok betörtek Erdélybe, 130 árvát menekített ki a nagyszebeni árvaház égő épületéből legjobb barátnőjével, Bethlen Margittal és Bánffy Miklóssal.

A Carolát megformáló Kádár Noémit ez az áldozatkészség fogta meg leginkább Bornemissza Elemérné jellemében. „Amikor a gyerekek mentését forgattuk, úgy éreztem, hogy ott van Carola is, nagyon megérintett ez a jelenet” – meséli a színésznő. A film mindenfajta hatásvadász elem nélkül ábrázolja élete legnehezebb pillanatait, amelyek ezáltal még megrázóbban hatnak, és elgondolkodtatják a nézőt.

Kép

Szilvássy Carola egy archív fotón – Forrás: Carola Egyesület

Megelevenedő szerelmes sorok

A film másik vezérfonala Szilvássy Carola és Bánffy Miklós kapcsolatának bemutatása. Bár az asszonyt több férfihoz is fűzték gyengéd szálak, az író volt az egyetlen igaz szerelme. Még kamaszkorukban ismerkedtek meg, és hamar lángra gyúltak egymás iránt, ám Bánffy apja nem engedte a fiúnak, hogy feleségül vegye a lányt. Ennek ellenére szerelmük Carola haláláig tartott.

„Mély, intellektuális kapcsolat alakult ki köztük, ami egyszerre volt szerelem és barátság – mondja Szebeni Zsuzsa, Bánffy Miklós életének kutatója. – Jóban-rosszban kitartottak egymás mellett, és nemcsak az érzelmeik, hanem közös ügyek is összekötötték őket, legyen az színházalapítás vagy az Erdélyi Helikon írói kör, amelynek mindketten tagjai voltak. Ezért is tarthatott ez a kapcsolat egész életükön át.”

Rengeteg levelet írtak egymáshoz, Bánffy mindenben kikérte Carola véleményét, sőt róla mintázta az Erdélyi történet trilógia női főszereplője, Milóth Adrienne karakterét.

A forgatókönyvet is író Ugron Zsolna többek között Bánffy Miklós Carolához írt sorait is beépítette a párbeszédekbe. Az asszony Bánffynak írt válaszlevelei viszont nem maradtak meg az utókornak: az író hagyatékát egyberendező felesége, Váradi Aranka vélhetően megsemmisítette azokat. De a filmben szintén idézett háborús feljegyzések is képet adnak Carola személyiségéről, karakán, mégis érzékeny alkatáról. Ennek köszönhetően az alkotás úgy hiteles, hogy közben érzelmekben és fordulatokban gazdag.

Igazi kincsekre bukkantak a film készítése közben

Szilvássy Carola hagyatékának feldolgozását nagy ívű kutatómunka előzte meg, az így előkerült különleges dokumentumok a filmben is láthatók. Az egyik ilyen egy pármásodperces mozgóképfelvétel, amelyen az Erdélyi Helikoni Íróközösség tagjai – többek közt Kemény János író, Kós Károly, Bánffy Miklós és maga Carola – szerepelnek. „A felvétel még a Kemény-leszármazottaknak is nagy meglepetést okozott, mivel 1992 óta senki sem láthatta. Ekkoriban veszett nyoma, és csak nemrég, egy szekrény mélyén bukkantunk a filmtekercsre” – osztja meg Bertha Lívia. A másik nagy felfedezés egy vázlat, ami azt a fejdíszt ábrázolja, amelyet Carola egy jótékonysági jelmezbálon viselt.

„A rajzot Bánffy Miklós készítette, és a Ráday-gyűjteményben találtuk. Az író Theodóra bizánci császárné fejdíszéről mintázta, a vázlat alapján készült fejdísz azonban nem maradt meg. A rajz nemcsak ezért különleges, hanem mert aztán az elkészült fejdíszt hadiárvák megsegítésére árverezték el” – avat be a kulisszatitkokba Szebeni Zsuzsa.

Kép

Szilvássy Carola az ikonikus fejdísszel – Forrás: Carola Egyesület

A nézők belehelyezkedését a szereplők helyzetébe a korhű jelmezek is segítik, amelyek nagy részét az alkotók Tordai Hajnal jelmeztervezőtől kapták.

„Komoly tartást ad az embernek, amikor egy ilyen ruhát visel” – mondja Kádár Noémi.

A filmben és a plakáton Carola ikonikus fejdíszének rekonstrukciója is szerepel, amely pedig Csilip Tünde munkája.

A játékfilmes jeleneteket olyan valós helyszíneken forgatták, ahol Carola sok időt töltött, mint az Erdélyi Helikon kör bázisaként működő Marosvécsi Kemény Kastély, a Kolozsvári Magyar Opera, ahol ő is színpadra állt, és a Kolozsvári Botanikus Kert, ahol sokat sétált.

Kép

Kép: Salt Communications

Hite és bátorsága kiemelte kortársai közül

Szilvássy Carola érdemeinek hosszú sora ellenére nevét ma kevesen ismerik. „A kommunista rendszer igyekezett eltörölni az arisztokrácia emlékét, ahogyan azt láthattuk Bánffy Miklós esetében is. Az utóbbi években azonban előtérbe került a nőkutatás, ennek köszönhetően pedig Szilvássy Carola neve is újra bekerült a köztudatba” – mondja Szebeni Zsuzsa.

Szilvássy Carola emlékét (valamint az erdélyi magyar kisebbség kulturális értékeit) a 2015-ben létrejött Carola Egyesület ápolja. Az utóbbi években felújították síremlékét, Kendőzetlen feljegyzések Kolozsvárról címmel kiadták kéziratait és levelezéseit, és iskolákban tartanak róla előadást. Ismeretterjesztő munkájuk révén alakja már a diákok körében is egyre népszerűbb – a fiatalokhoz leginkább a receptjeit tartalmazó két könyvvel sikerült közelebb hozni. Persze a konyhaművészet csak egy kis szeletét képezte munkásságának, és valamennyi cselekedete példa lehet a 21. század embere előtt. „Kiváló sportoló volt, aki jótékonysági esteken lépett fel, és az irodalmat is támogatta.”

„De, ami miatt leginkább kitűnt a kortársai közül, az a bátorsága, hogy fel mert lépni a századforduló szabályaival szemben” – sorolja Szilvássy Carola kutatója.

Bornemissza Elemérnét tetteiben minden bizonnyal erős hite is vezérelte: az erdélyi diakonissza mozgalom támogatója volt, élete végén pedig rájuk hagyta vagyonát. „Protestáns identitása mindvégig nagyon sokat jelentett számára. Egyfajta cselekvő hit volt az övé, amelyet adománygyűjtő rendezvényeken való szerepvállalása is mutat. A feljegyzések szerint azok a jótékonysági bálok, amelyeken megfordult, rendkívüli bevétellel zárultak. Később pedig komoly áldozatokat hozott az árvaháza érdekében” – idézi fel Szebeni Zsuzsa.

A film plakátja – Kép: Carola Egyesület

A maga természete szerint és szabadon elkészülésével még szélesebb körben ismertté válhat a neve: a terv szerint a filmet jövőre kulturális fesztiválokon és rendezvényeken is bemutatják, majd a Duna Televízió is műsorára tűzi, később pedig az interneten is elérhetővé teszik.

A maga természete szerint és szabadon
történelmi dokumentumfilm, ’69
Producer: Molnár-Bánffy Kata, Salt Communications Kft.
Forgatókönyvíró: Ugron Zsolna
Rendező: Szebeni Zsuzsa
Társrendező: Bertha Lívia és Ugron Zsolna
Operatőr: Szepesi Dávid

A karácsonyi időszak az együtt töltött időről és a valódi értékekről szól. Sokféleképpen ünneplünk, különbözhetnek a szokásaink és a családi tradíciók, ám ezek a momentumok mindenkinek egyaránt meghatározók. Ezt emeli ki a Zwack idei karácsonyi filmje is, rámutatva, hogy az otthon, amely biztonságot, megbecsülést és szeretetet ad, nemcsak egy fizikai helyszín lehet, hanem azt fogódzkodót jelenti az életünkben, amelyből a nehéz pillanatokban erőt meríthetünk, az örömteli momentumokat pedig még teljesebbé teszi.

„Különleges helyet foglal el a szívemben ez a reklámfilm, olyan emlékeket adott és idézett fel, amelyekre szeretettel tekintek vissza. Édesapám munkamorálja rendkívüli példaértékkel bír számomra, odaadására és kitartására mindig felnéztem. Ezt a tanítását viszem magammal tovább, igazi kincsként őrzöm”  – mondta el Haumann Máté.

„A családunk számára a karácsony mindig rendkívül fontos szerepet töltött be. A közös ünneplésekre édesapám teremtett lehetőséget, így mutatva példát számomra, én pedig boldogan folytatom a tradíciót. A világ különböző pontjain élünk és dolgozunk, ilyenkor jön el az idő, hogy újból hazatérjünk, köszönetet mondjunk szeretteinknek, és együtt ünnepeljünk” – mesélte el Zwack Sándor.

A legújabb karácsonyi film 2022 elején nem mindennapi helyszíneken, különleges technikával és izgalmas kamerabeállításokkal készült Nyitrai Márton rendezésében. Az otthonos mesevilágot idéző pillanatokat a Magyar Vasúttörténeti Parkban forgatták, a lékhorgászat jelenetéhez greenboxot vettek igénybe. Az ünnepi varázslatot a hófödte téli tájképek és a harangok éneke teszi teljessé. 

Jézus belépne egy kézműves kávézóba,
elővenné a bankkártyáját és a törzsvásárlói
kártyáját, lecsippantana egy burundi lattét,
beleszippantana az illatába, ez lenne az ő kis
énideje, távol az értetlen tanítványoktól,
a ricsajozó tömegtől, amely hol köztársasági
elnököt akarna csinálni belőle, 
hol kis híján meglincselné.
Jézus két nagy szatyorral közlekedne
a TESCOnál, kartonpapírt keresne fekhelynek,
mert az Emberfiának nincs hová lehajtani
a fejét, csóválná a fejét, mennyien kihajigálják 
a még simán fogyasztható ételeket,
meg persze örülne is ennek, hiszen jóllakhat,
és alapvetően kedvesek tudnak lenni
az emberek, adnak némi aprót 
vagy visszatolhatja a bevásárlókocsit,
van, aki még a mondókáját is 
végighallgatja néha.
Jézusnak lenne egy szolid kis befektetési cége, 
több tucat embernek adna munkát, 
nagyon emberségesen bánna mindenkivel,
a problémákat empatikusan oldaná meg,
önzetlenül adakozna jótékony célokra, 
zarándoklatokat szervezne fiataloknak,
hétvégente wellnesshotelben pihenné ki
az őrült hajtás fáradalmait.
Jézusnak jól működő plébániája 
vagy gyülekezete lenne, 
sokszor vidékre is lehívnák előadásokat 
meg lelkigyakorlatokat tartani, hiszen
igazán tüzesen tudna beszélni a jóhírről,
nem csak olyan lagymatag kegyességgel,
mint a farizeusok, de azért néhányan
ferde szemmel néznének rá, szerintük 
csomó eretnekséget beszél,
nagyon hatásos, de folyton túloz,
nem hiteles ez a nagy lángolás,
a radikális kijelentések meg minden,
ez az az eset, amikor a kevesebb több.
Jézus lenne a legjobb autószerelő,
ezt az egész környéken tudnák,
nem kéne bedobálni a névjegyét
a postaládákba, szóbeszéd útján
terjedne hírneve, te, ez a pasas
sosem ideges, végtelen a türelme,
„nem probléma, megoldjuk”, ez a
szavajárása, belépsz a műhelyébe,
és valami időtlen nyugalom fog el,
még pucér nők sincsenek a falon,
és ha arra gondolsz, még csak nem is drága,
valósággal csodát tesz a kocsikkal. 

Lackfi János további, #Jóéjtpuszi jelölésű versei itt érhetőek el.

Ez a vers eredetileg a Képmás magazin 2022. júliusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

A középút 

Minden családban máskor jön el az a pillanat, amikor a szülő elérkezettnek látja az időt arra, hogy elengedje egyedül a gyermeket, hagyja önállóan közlekedni. Az iskolánál szoktam figyelni reggelente a gyerekeket és a szülőket. Vannak olyanok, akik már nyolc-kilencévesen egyedül érkeznek, míg másokat felsős korukban is a kapuig kísérnek, sőt, még az iskolatáskájukat is cipelik. Olyan gimnazista lányról is hallottam, aki már a barátjával gyalogol reggelente az iskolába, de az apa így is kíséri őt, mögöttük kullog.  

Mi valahol középúton járunk, szépen lassan kis lépésekben haladunk előre. Valljuk, hogy nem halat adunk a gyermekeink kezébe, hanem megtanítjuk őket halászni, ezt képviseljük az önállóság és a leválás terén is. Megtanítjuk nekik, hogyan oldjanak meg egyedül problémákat, helyzeteket, hogyan kezeljenek konfliktusokat, hogyan kérjenek bárkitől segítséget, hogyan közlekedjenek egyedül, és olyankor mire figyeljenek, kivel ne álljanak szóba.  

Még jelszót is megtanítottunk nekik, ha valaki leszólítja őket, és azt mondja, mi küldtük. Tudják, ha rossz jelszót mond az illető, akkor futás.  

Persze minden eshetőségre nem tudjuk őket felkészíteni, bármilyen váratlan dolog történhet, de nem láncolhatjuk örökre magunkhoz őket, nem oldhatunk meg mindent helyettünk, csak azért, mert féltjük őket, és azt hisszük, azzal teszünk jót.  

Büszkeség- és önbizalomnövelés 

Biztonságos kisvárosban élünk, ezért már korábban is elengedtük volna egyedül a lányunkat. Ő azonban ahhoz is félénk volt, hogy a szomszéd utcában lévő kisboltba elmenjen, mert tartott attól, hogy a környék stikkes nénijével összetalálkozik. Így hát nem erőltettük. Körülbelül egy évvel ezelőtt érzett késztetést, hogy az önállóság útjára lépjen. Akkor már attól sem tartott, hogy „Stiki néni” leszólítja. Megbeszéltük, hogy köszön neki, és azt mondja, sietnie kell haza. Boltba menéssel, környékbeli kutyasétáltatással kezdte, amelyben az akkor ötéves öccse is partnere volt. Mivel a lányomnak még nincs telefonja, mindig megbeszéltük, melyik irányban meddig mehetnek el, és beállítottuk a karóráján az ébresztőt, hogy tudja, mikor kell hazaindulniuk. Általában a csörgés után pár perccel meg is jelentek kézen fogva a kutya kíséretében. Itthon is hagyom már egyedül egy-két órára, olykor a telefonom kíséretében, ha gond lenne. Ha engem nem is, az apukáját vagy bárki ismerőst fel tud hívni, de az is mindig nyitva áll előtte, hogy átmenjen valamelyik szomszédhoz.  

Szerencsére még nem kellett igénybe venni egyik segítségkérési lehetőséget sem, viszont több ismerőssel szívélyesen elcsevegett, akik épp akkor kerestek.  

Óriási büszkeséget látok rajta minden önállósági törekvése teljesítése után. Hát még akkor, amikor először jött haza egyedül egy osztálykirándulás végéről! Reggel megbeszéltem a kísérő tanító nénivel, hogy engedje haza egyedül. Csak annyit kértem, írjon nekem egy üzenetet, amikor vége a programnak, és a lányom elindul, hogy tudjam, mikorra várjam, mikor kezdjek el aggódni. A kedves tanító néni egyből ajánlkozott, hogy hazakíséri, ne menjen egyedül. „Engedje el, otthon leszek és várom, el is tudnék jönni érte, de ez most bátorságpróba és önbizalomnövelő alkalom” – magyaráztam. Elengedte a lányomat, akinek még le kellett beszélnie a kísérő szülőt is, aki haza akarta hozni. Körülbelül tízperces utat tett meg egyedül biciklivel. A ház előtt vártam, amikor befordult az utcába, vigyorgott a boldogságtól, büszke volt magára, hogy teljesítette.  

Azóta, hogy ezek az alkalmak egyre gyakoribbak, sokkal felelősségteljesebb lett az élet más területein is, és az önbizalma is nőtt.  

Tudja, hogy bízunk benne, és hogy milyen sok mindenre képes egyedül is. Már várja azon alkalmakat, amikor ezeket bizonyíthatja. Leginkább azt szereti, amikor az iskolából egyedül megy cserkészetre a barátnőjével, és még van idejük kicsit császkálni a városban, csokit venni maguknak, és „jutifalatot” a kutyájának. „Ti már engem elvesztettetek!” – jegyezte meg egyszer viccesen. Egyből idősebb ismerőseim szavai jutottak eszembe, akik azt mondták nekem évekkel ezelőtt — amikor arról panaszkodtam, hogy a mosdóba sem tudok egyedül elmenni, és a reggeli kávémat sem tudom nyugodtan meginni —, hogy olyan gyorsan elmegy ez az idő, holnap már azt sem fogod tudni, merre járnak. Ha nem is tudom, melyik percben épp hol jár, azért nagyjából még sejtem. 

Az erősködő felnőttek 

Nem gondoltam volna, de a lányom legtöbb nehézsége nem abból adódik, hogy egyedül van, egyedül kell elintéznie valamit, hanem abból, hogy más felnőtteket kell meggyőznie arról, hogy ne kísérjék haza, ne szóljanak helyette, ne várjanak vele, amikor későn érek oda érte különóra végén. Hiába tiltakozik, hogy így beszéltük meg anyával, megyek egyedül, vagy van könyvem olvasni, meg tudom mondani stb., akkor is erősködnek, hogy majd ők segítenek. 

„Anya, én szóltam, hogy egyedül is hazajövök, de nem értették” – mondta legutóbb is a lányom, amikor ilyen helyzetbe került.  

Én sem győzőm ilyenkor magyarázni, hogy nem azért nem mentem érte, mert nem tudtam, hanem mert így beszéltük meg. Tudom, hogy minden felnőtt jó szándékból teszi, de ha a gyerek nemet mond, mert mást beszélt meg a szüleivel, akkor hagyják. Még akkor is, ha ők még nem látják elérkezettnek az időt arra, hogy kicsit lazítsanak a köteléken.  

Vannak a környezetünkben olyan családok, ahol már sokkal önállóbbak a gyerekek, van, aki mindennap egyedül jön-megy az iskolába, edzésre, könyvtárba. Míg mások azt mondják, majd akkor engedik, ha nyolcadikos lesz. Mindenki maga dönti el, mikor engedi el a gyermeke kezét, csak ne legyen túl későn, és ne legyen hirtelen túl nagy lépés, mert nem lesz komfortos a gyermeknek, ha egyik nap még a kapuig kísérték, másnap meg már egyedül kell mennie gimnáziumba a szomszédos városba.