Kalkuttai Szent Teréz, vagyis polgári nevén Anjezë (Ágnes) Gonxhe Bojaxhiu 1910. augusztus 26-án Üsküb városában, a mai észak-macedóniai Szkopjéban született. A háromgyermekes, albán származású katolikus család legkisebb gyermeke édesanyja lelkületét örökölte, akivel együtt látogatták a rászorulókat, olykor pedig saját asztalukhoz ültették őket. Ágnes kilencévesen elveszítette édesapját. Fiatal lányként nagy hatást gyakoroltak rá a katolikus missziókról szóló elbeszélések, és hamarosan érlelődni kezdett szívében az indiai misszió gondolata, amelyről bátyja próbálta lebeszélni. 18 évesen egy barátnőjével azért indult Írországba, hogy az angolkisasszonyok (más néven Loreto Nővérek) rendjéhez csatlakozzon, akik akkoriban Indiában is szolgálatot teljesítettek. Hat hét alatt sajátította el a rend anyaházában az angol nyelv alapjait, majd Indiába hajózott, ahol a bengáli nyelvet is megtanulta.

1931. május 25-én tett szerzetesi fogadalmat, és a Teréz nevet választotta a néhány évvel korábban szentté avatott Lisieux-i Kis Szent Teréz iránt érzett tiszteletből.

„Őt választottam névadómnak, mert hétköznapi dolgokat tett nem hétköznapi szeretettel” – indokolta döntését. Kalkuttában 17 éven át tanított földrajzot és hittant a Szent Mária Gimnáziumban, amelynek 1944-től igazgatója lett. Ablakából nap mint nap látta az utcán tengődők nyomorúságát, ezért egyre inkább börtönnek érezte a klauzúrát, a kolostori elzártságot, amely segíteni akarása és a szegények közé ékelődött.

Anjezë (Teréz anya) gyerekként szüleivel és testvérével – archív fotó

Rendi ruha helyett szári

Belső vívódásaira 1946. szeptember 10-én kapott választ a Dardzsilingbe tartó vonaton. Épp lelkigyakorlatra utazott, amikor a harmadosztály zsúfoltságában egy hangot hallott: Jézus kérte, hogy adja át az életét a szegények szolgálatára. 36 éves volt ekkor. Azonnal kezdeményezte, hogy kijárhasson Kalkutta nyomornegyedeibe. Amint megérkezett XII. Piusz pápa engedélye, máris Patua városába utazott, hogy a Szent Család Kórházban egészségügyi kiképzést kapjon. Megtanulta fizikailag és lelkileg is kezelni a fertőzött, gennyes sebeket. A képzést követően a rendi ruhát kék szegélyű szárira cserélte, így járta a legelhanyagoltabb negyedeket, betűvetésre tanította a gyerekeket, megosztotta kenyerét, és ahol szükség volt rá, segített.

„Amikor munkához láttam, álmomban a mennyországban jártam. De Szent Péter azt mondta: menj vissza, a mennyekben nincsenek nyomornegyedek. Dühös lettem rá, és azt válaszoltam: meg fogom tölteni a mennyországot szegényekkel!” – ezzel a küldetéstudattal lépett ki a komfortzónájából.

Hamarosan csatlakoztak hozzá volt gimnáziumi tanítványai, pedig a szülők nem nézték jó szemmel, hogy lányaik a továbbtanulás helyett ilyen „értelmetlenségre” pazarolják idejüket. Teréz anya leginkább attól tartott, hogy egyszer majd nem kap engedélyt rendi elöljáróitól a feladata teljesítésére, mert életformája nem egyezett az angolkisasszonyok szabályaival. Egy önálló rendben látta a folytatás biztosítékát. 1950. október 7-én teljesült az álma: ekkor kapta meg a pápai engedélyt, hogy társaival együtt a Szeretet Misszionáriusaiként szolgáljanak. Esküt tettek, hogy gondoskodni fognak a társadalom kitaszítottjairól, akiket mindenki elkerül, s akik valójában mind Jézus, álruhában.

Kép

Anjezë (Teréz anya) tizenévesen, az 1920-as években (balra) – archív fotó

A pápára sem maradt ideje

A hindu lakosokat nem volt könnyű meggyőzni arról, hogy a nővérek nem téríteni szeretnének, csupán egy kis emberséget vinni a társadalom peremére szorultak életébe. Amikor a rend megalapította a haldoklók otthonát a kiüresedett Káli-templomban, amely korábban a hindu zarándokok pihenőhelye volt, többen tiltakoztak. Indiában ugyanis a karma mindent meghatároz, és aki a kasztrendszer legalsó rétegébe születik, azt nem veszik emberszámba, és nem érintkeznek vele, nehogy tisztátalanná váljanak. A nővérek azonban személyválogatás nélkül mindenkit ugyanazzal a szeretettel érintettek.

„Amikor bekötözöd a szegények sebeit, ne felejtsd el, hogy ezek Krisztus sebei” – hangoztatta Teréz anya.

Közben újabb missziós feladatok adódtak, és sorra érkeztek hozzá az önkéntes orvosok, ápolók és nővértársak. 1955. november 24-én nyitotta meg kapuit a Nirmala Sishu Bavan központ, ahol az árvák kaptak helyet. Az éhezők számára ingyenkonyhákat létesítettek. Miután Kalkutta leprakórháza 1963-ban megszűnt, Teréz anya elhatározta, hogy Asansolban létrehozza „a béke városát”, ahol a leprásokat ápolják. Amikor VI. Pál pápa 1965-ben Indiában járt, Teréz anyának még arra sem jutott ideje, hogy találkozzon vele. A Szentatya ahelyett, hogy megsértődött volna, felajánlotta neki a limuzinját. Az apáca azonnal árverésre bocsátotta, hogy finanszírozza a megálmodott központ építését. Mindent azonnal, késlekedés nélkül akart megtenni, ezért kora hajnaltól késő estig dolgozott, fáradhatatlanul. „Szomjazom” – ezt a jézusi üzenetet kapta egy pap által, és ez a szó került a rendházak kápolnáinak falára. Teréz anya egész életében Jézus szomját igyekezett csillapítani, őt szolgálta a szegények által. „Senkit se eresszetek útjára úgy, hogy jobbá és boldogabbá ne tennétek!” – tanította követőit.

A nyomornegyedek sötétségét hordozta szívében

Bár Teréz anya minden tettét Isten áldása kísérte, és fényt vitt a nyomornegyedek szürke falai közé, ő maga évtizedeken át szenvedett legbelül, és nem tudta legyőzni a benső ürességet, magányt, sötétséget. „Amikor szólásra nyitom a számat, hogy a nővéreknek vagy az embereknek Istenről beszéljek, az örömöt és erőt ad nekik. De én semmit nem kapok belőle. Bennem egyre nagyobb a sötétség és az az érzés, hogy teljesen el vagyok vágva Istentől” – efféle leveleket írt gyóntatóinak és feljebbvalóinak. Az írásait bizalmas vallomásoknak tekintette, de Brian atya, aki később szentté avatási ügyének posztulátora lett, összegyűjtötte, és Jöjj, légy a világosságom! címmel megjelentette. Vannak, akik emiatt megkérdőjelezik a szent hitelességét, holott lelki vívódása mit sem változtatott elszántságán és tevékeny szeretetén. Teréz anya 1947-ben mély imádságos élményt élt át, amely során benső hangokat hallott és látomásokat látott. Ezt a mély istenélményt hiányolta a későbbiekben. Egyik lelki vezetője, Josef Neuner atya mutatott rá, hogy ő maga is átélte a legszegényebbek lelki nyomorúságát, az elhagyatottságot, és ez erősítette a küldetéstudatát.

Teljesen feláldozta önmagát, szinte eggyé vált mások fájdalmával, és ebben a lelki keresztre feszítettségben átélte a jézusi magányt: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem…”.

Teréz anya meghódította a világot

Az egész világ tisztelte az idős, ráncokba szépült nővért, aki több elismerést is kapott, köztük a Nobel-békedíjat 1979. december 10-én. A több mint egymillió dollárt és az elmaradt bankett költségét is a szegények megsegítésére fordította. A díj átvételekor arról is beszélt, hogyan segíthetjük elő a világbékét: „Menjünk haza, és szeressük a családunkat.”

Élete legboldogabb napjának tartotta 1986. február 3-át, amikor meglátogatta Kalkuttában régi csodálója, II. János Pál pápa, és így buzdította: „Változtasd meg az egész világot! Ez az ő kérése és tanítása.” Teréz anya szó szerint vette a buzdítást. Nemzetközi konferenciákon szólalt fel, 123 országba vitt munkatársakat, minden katasztrófahelyzetben igyekezett jelen lenni és segíteni, olykor képes volt megállítani a háborút, közbenjárására beteg rabokat engedtek ki a börtönből. Felemelte szavát az abortusz ellen, mert így vélekedett: „Az abortusz rombolja leginkább a békét. Nem engedhetjük meg, hogy akár egyetlen gyermek is úgy érezze, nem akarták őt.”

Magyarországon kétszer járt: elsőként 1986. május 27-én, 1989-ben pedig öt nővérrel tért vissza, akik le is telepedtek Érd-Parkvárosban, egy üres plébániaépületben. Azóta Budapesten és Miskolcon is tevékenykednek.

„Szívembe zártam Magyarországot. Nagyszerű emberekkel találkoztam e rövid idő alatt, és megtapasztaltam, hogy szeretettel, jó szándékkal és megértéssel vagytok egymás iránt” – mondta.

Kép

Teréz anya átveszi Ronald Reagan amerikai elnöktől a Szabadság Érdemérmet – Forrás: Wikipedia

Betegségek és csodás gyógyulások

80 éves kora körül halmozódtak egészségügyi problémái, ezért római rendtársaihoz költözött. Több szívrohamot is kapott, és kórházba szállítása is a fotósok villanófényei és nagy tömeg kíséretében zajlott. Utolsó éveit pacemakerrel élte, de egy tüdőgyulladás, csonttörés és a malária is legyengítette. 1997. szeptember 5-én halt meg Kalkuttában. India kormánya háromnapos nemzeti gyászt rendelt el, később pedig nemzeti ünneppé nyilvánították boldoggá avatásának napját. 2003. október 19-én II. János Pál pápa boldoggá, 2016. szeptember 4-én pedig Ferenc pápa szentté avatta.

Csodák is történtek a közbenjárására. Elsőként a bengáli származású Monica Besrának múlt el a hasi daganata, akinek egy Teréz anyát ábrázoló medaliont tettek a hasa beteg területére. Másodikként egy 35 éves brazil mérnök gyógyult meg csodás módon, akinél nyolc agytályogot diagnosztizáltak, és kritikusra fordult az állapota. Technikai okok miatt nem tudták elkezdeni időben a műtétet, és az orvos fél órára magára hagyta a műtőasztalon, kómában. Amikor visszaért, a beteg már az ágyon ült, és ezt kérdezte: „Mit keresek én itt?” A várakozás félórája alatt családtagjai Teréz anya közbenjárásáért fohászkodtak. 

Teréz anya nagy hatást tett mindenkire, akivel találkozott. Raguh Rai fotós így fogalmazta meg személyes élményét: „Azon ritka emberek közé tartozott, aki beléd látott, és azonnal tudta, hogy ki vagy. Az Anya egészen közel hozott saját magamhoz. Csak egy igazi szent tud visszaadni téged saját magadnak.”

Források:

• https://www.magyarkurir.hu/hirek/negyedszazada-legelesettebbekert-terez-anya-noverei-25-eve-szolgalnak-budapesten
• https://www.youtube.com/watch?v=Ety4DWrs02c
• https://www.britannica.com/biography/Mother-Teresa
• https://www.nobelprize.org/prizes/peace/1979/teresa/biographical/
• https://www.catholic.org/saints/saint.php?saint_id=5611
• https://hu.wikipedia.org/wiki/Kalkuttai_Szent_Ter%C3%A9z
• https://lelek-elmelkedes.blogspot.com/p/tisztelges-terez-anya.html
• https://epa.oszk.hu/02900/02970/00822/pdf/EPA02970_vigilia_2009_02_136-142.pdf
• https://hu.frwiki.wiki/wiki/M%C3%A8re_Teresa
• https://wikihuhu.top/wiki/mother_teresa
• https://www.magyarkurir.hu/hirek/30-eve-jart-az-iskolanovereknel-boldog-kalkuttai-terez-anya
• https://www.karizmatikus.hu/noha/a-mi-mozink-2/video/455-a-levelek-the-letters-2014.htm

Csalódottság, düh, szomorúság, bűntudat – egy gyermekben sokféle érzés kavaroghat, ha kiderül, hogy a szülei külön folytatják életüket. A KSH adatai szerint Magyarországon a válások harmadában 6 éven aluli az érintett gyermek. Létezik-e szép válás? Hogyan hat a gyermek lelkére a tény és a folyamat? Hogyan segíthetjük minél gyorsabb lelki gyógyulását? Erről beszélgetünk a következő Spirituszban, amelynek vendége Bojti Andrea klinikai gyermek- és ifjúságpszichológus, a Gyermekpszichológus blog szerzője.

Az adás tartalmából:

• Létezik jó válás? Az ideális válás szabályai;
• Milyen a válás időszakában a gyerek és a szülők kommunikációja, viselkedése?
• Veszekedések, düh, harag;
• Válás közös megegyezéssel, békében;
• Szabályok válás után;
• Kapcsolattartás vs. láthatás;
• Testvéri összetartás.

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

A Spiritusz podcast a Képmás magazin pszichológiai podcast műsora. Önismeret, család, párkapcsolat, gyermeknevelés - bátorító beszélgetések a lelki egészségért. Vendégeink a lélek bonyolult működését jól ismerő szakemberek és olyan ismert személyiségek, akik bátran beszélnek küzdelmeikről és felismeréseikről. A boldogsághoz önmagunk és a többi ember viselkedésének megértésén keresztül vezet az út. A második évadban a műsorvezető Bóna Judit, a KarcFM műsorvezető-szerkesztője. A A A Spiritusz podcastot megtalálja a Spotify-on, a népszerű podcast applikációkban, a Képmás.hu podcast rovatában és a Képmás magazin Youtube-csatornáján. Bárhol is hallgatja ezt a podcastet, kérjük, iratkozzon fel rá, hogy értesülhessen az új adások megjelenéséről.

Hogyan kezdtél el írni?

Az első próbálkozás, amire emlékszem, kilencéves koromban volt, egy szerelmes vers. Aztán naplót kezdtem írni. Ehhez hozzájárult, hogy egy egyszobás lakásban éltünk, semmilyen intim szférám nem volt, így próbáltam teremteni magamnak egy kis saját világot. Általános iskolásként volt egy könyvpróbálkozásom is, mégpedig horror.

Szerelmes verstől eljutni a horrorig elég nagy ugrás, főleg ilyen fiatalon. Mi ihletett erre kicsi gyerekként?

Ötévesen láttam az első horrorfilmet. Már akkor is azt gondoltam, hogy a vígjátékokból nem nagyon lehet tanulni semmit. Nem azt mondom, hogy minden horror tanulságos, de egy olyan rétegét mutatja meg a világnak, amelyikkel jobb esetben sosem találkozom személyesen. Szerintem ez izgalmas. Az első olyan novellám, amely pályázaton nyert, szintén ezt a stílust képviseli.

Az emberi elme működése és annak bomlása számomra nagyon érdekes téma, éppen ezért foglalkoztat a gonoszság, és főként a miértek.

Szerencsére azt gondolom, ha ilyen szinten érdekel a téma, akkor nagyon hiszek a jóság létezésében is.

Az utolsó gondolatoddal megnyugtattál, mert már kezdtem kicsit megijedni. (nevetés) Számomra pont, hogy félelmetes belegondolni a miértekbe.

Ezzel nem vagy egyedül. De figyeld csak meg, például a mesékben is mennyivel izgalmasabb egy gonosz karakter megjelenése! A jó figurák letisztultak, sablonosak. Ellenben a gonoszt sokkal több rétegűen, aprólékosabban lehet megrajzolni. Mennyivel tanulságosabb őt megfigyelni és értelmezni, hogy vajon miért teszi azt, amit! Hiszen alapvetően mindannyian a jóra vagyunk kalibrálva.

Az első könyved „A manassé” címet kapta. Amikor elkezdtem olvasni, bevallom, az első gondolataim egyike az volt, hogy ez a gyönyörű, csupa mosoly fiatal nő hogy írhat ilyen rideg és bizonyos szempontból kegyetlen történetet. Aztán persze értelmet kapnak a tettek, és enyhült is a lelkemben keltett döbbenet. De mégis, őszintén, honnan jött elő belőled?

Azt hiszem, ezt tinikorom tapasztalatai ihlették, tudniillik nekem nagyon nem volt egyszerű az életem. Volt egy gerincferdülésem, amelyről hétéves koromban eldöntötték, hogy műteni kell, viszont ez csak 17 évesen történt meg. Így nem voltam közkedvelt, inkább furcsának tartottak. Igazából én ezt nem bántam, úgy fogtam fel, inkább legyek furcsa, mint unalmas.

Az nem titok, hogy a gyerekek nagyon kegyetlenek tudnak lenni, ha valamit nem értenek meg, vagy valaki másmilyen, mint a többiek. Én is ezt éltem meg.

Persze amikor még nem tudtam kezelni, nagyon fájt. Így utólag azonban hálás lehetek, mert ez is hozzájárult ahhoz, hogy azzá váljak, aki most vagyok. Gimnázium végén kezdtem el írni a könyvet, az első gerincműtétem után. Az jutott eszembe, mennyivel könnyebb lenne, ha a sok-sok bántás okozta negatív érzelmeket egyszerűen nem érezném, ha csak úgy egyszerűen elengedném őket, mert nincsenek. Így született meg a manassé faj ötlete.

Merthogy a manassé konkrétan….

…egy olyan faj, aki képtelen érzelmekre, gyakorlatilag üres. Azt jelenti: elfelejtett ember. Eljátszottam a gondolattal, mi van akkor, ha létezik ilyen, hogy nem érez semmit. Talán az évek során felgyűlt traumatikus élmények miatt is ez az ötlet nekem nagyon tetszett. Itt élnek közöttünk, emberek között, de nekünk erről fogalmunk sincs, mert jól megtanulják azt, hogyan kellene viselkedniük. Lenéznek bennünket, és az érzések őket nem akadályozzák. Sokkal tisztábban látják a mi világunkat és magát az emberi fajt is, mint mi magunkat meg egymást. Most őszintén, ha belegondolunk, simán hihető, nem?

Meglehet. Általában az a legijesztőbb, ami valóságos.

Igen, pontosan. Néha sokkal félelmetesebb, ha valaki hideg és távolságtartó, és nem tudod, hogy ez neki hogyan is lehet rendben. Hogyan tudnak bizonyos tetteket ilyen nyugalommal és érzéketlenül végrehajtani, teljes közönyben? Ha jobban belegondolunk, én sokszor örülnék neki, ha olyan lennék, mint ők, ha mindent tárgyilagosan tudnék kezelni. Hiszen hányszor érezzük, hogy olyan szomorúak vagyunk, hogy szinte fáj! Viszont ott lenne a másik oldala, hogy sok jó dolog is kimarad.

Vajon megéri érzelem nélkül élnem, ha a jó érzések sem léteznek?

A kérdés csak az, mi, emberek rendelkezünk-e azzal a képességgel, hogy a helyén kezeljük őket. Ha jól emlékszem, ez a kérdés is megjelenik az események szálai között. De miről is szól valójában a történet?

A történetet egy manassé szemén keresztül mutatom be, aki látszólag egy átlagos egyetemista fiú. De ugye azt jól tudjuk, hogy nem minden átlagos, ami annak látszik. Az ő belső fejlődését, önmagára találását követhetjük végig, talán kicsit a saját mély világunkat megbolygatva. Van benne sivárság, túlzott érzelem, tragédia és feloldozás. De ami a legfontosabb, hogy az ő szemén keresztül láthatjuk emberségünket és annak erejét, hogy igenis nem vagyunk semmik. Bennünk megtalálható minden érzelem, és mennyire nehéz kiválasztani belőle azt, amelyikre éppen szükségünk van! Valljuk be őszintén, néha milyen jó lenne hallani, hogy te, figyelj, nem tudom, ki vagy, de azt hiszem, jól csinálod!

Kép

A regény borítójának részlete

Mindabból, amit mondasz, nekem úgy tűnik, hogy a történet és a benne lévő szereplők kicsit saját magad leképeződései. Igazam lehet?

Igen, minden karakter megformálásával letörtem magamból egy kis darabot, mind jöttek belőlem, és megszülettek. Látom és tudom, hogy milyenek. Belsőre talán a főszereplő manassé hasonlít rám a legjobban: ahogy már korábban említettük, én is szeretek megfigyelni és elemezni. Könnyen kiismerek másokat. Azért is érdekes most nyilatkoznom, mert én viszont annál jobban semmit sem utálok, mintha nekem azt mondják, kiismertek. Ennél szörnyűbb szerintem nincs. Külsőre pedig beleírtam magam a női főszereplőbe, ő az én filterezett énem.

Összességében nekem a szenvedélyem másokat és magamat érteni, mindig egy újabb rétegemet megismerni, mert tudom, hogy nincsen vége.

Meglepem magam, ez is én vagyok. Néha rossz, olyan mocskok tudnak előkerülni. Viszont ezek a mocskok hozzá tudnak járulni a kreatív munkához.

Szóval az írás során tudsz fejlődni, és a fejlődésednek köszönhetően jobban tudsz írni. Mik a jövőbeli céljaid?

Eddig azt szerettem volna, hogy harminc éves korom előtt megjelenjen az első könyvem, sikerült is. Most volt a kiadás első évfordulója, én pedig július 6-án töltöttem be a 30. életévemet. Furcsa érzés, kicsit olyan, mint amikor a gyerekedet először engeded el a játszótérre úgy, hogy te egy padon ülsz. Számtalan kérdés vetődik fel benned. Előre fog esni a csúszdán? Nem leszek ott a végén, hogy elkapjam. Most pedig készül az új könyvem, amelynek nagy izgalommal várom a megjelenését.

Kinek ajánlod A manassét?

Mindenkinek, aki szeretné megismerni önmagát egy egész másik szemszögből. Nem mondom, hogy ez a könyv mindenkinek tetszene, azt sem, hogy mindenkinek való, de abban biztos vagyok, hogy senki sem tud elmenni csak úgy egy ilyen történet mellett. Hiszem, hogy bármennyire gyors is ez a világ, bármennyire hozzászokott a szemünk a filterekhez és a közösségi médiás „tökéletes” életek látványához, még mindig van egy nagyon fontos dolog, ami minden embert foglalkoztat: hogy hogyan is kell embernek lenni. Mert hát valljuk be, nem túl könnyű, de ha hiszünk abban, hogy a képességeinkhez mérten a legjobban éljük az életünket, akkor nem kell aggódni.

A könyvem, sok egyéb más mellett, talán erre is ráteszi a hangsúlyt: hogy ne menjünk el a valódi dolgok mellett, hisz annyi hamisság vesz körül minket!

A könyvem nem hazudik, ahogy a manassék sem tudnak hazudni. Egy fantasztikus világ, egy új, másik faj szemén át ráláthatunk önmagunkra. Azt hiszem, megéri néha tükörbe nézni.                                                                                                                                                       

Kína korábban a leggyorsabban gyarapodó országok közé tartozott, a ’60-as években a népesség átlagosan 2,5 százalékkal nőtt. A következő évtized ugyan hozott némi változást, a gyermekvállalási ráta csökkent, ennek ellenére a fiatalok magas aránya miatt népességrobbanástól tartottak az országban, így miután Mao Ce-tung 1976-ban meghalt, az új kínai vezetés olyan reformokban gondolkodott, amely demográfiai változásokat is célzott. 

Szülni és megszületni is bűn volt 

A hosszú évtizedekig fennálló egy gyerek politikát 1980-ban kezdték alkalmazni az országban, ez volt minden idők egyik legszigorúbb állami beavatkozása az emberek reprodukciós jogaiba. Akik megszegték a szabályt, azokat abortuszra kényszerítették, vagy akár sterilizálhatták is. A családtervezési tisztségviselők úgy működtek, mint a titkosrendőrség, igyekeztek mindenkit ellenőrzés alatt tartani. Az egy gyerek politika legnagyobb áldozatai a lányok voltak, mert a szabályozás a szelektív abortusz szörnyű gyakorlatát is magával hozta. Kínában még mindig erősen élnek a férfiközpontú tradíciók, ráadásul a fiú munkaerőnek nagyobb hasznát vették a szülők a családban. A patriarchális gondolkodás és az egy gyerek politika együtt konzerválta a fiúgyermekek bálványozását Kínában, a lányokat pedig nem egyszer születésük után fojtották meg. 
Nemrég a kínai kormány felismerte, hogy minél kevesebb gyerek születik, annál inkább elöregedik a népesség, ezért 2015-ben eltörölték az egy gyerek politikát, de a hatások ma is érződnek. „Egy nagy nemzet, amely valamikor a világ népességének közel harmadát tette ki, a téves demográfiai politikának köszönhetően fokozatosan az öregek és védtelenek társadalmává alakul” – idézte nemrég a Euronews Yi Fuxiant, a Wisconsin-Madison Egyetem kutatóját, aki a kínai családtervezési politika megrögzött kritikusa.

De nemcsak a társadalom elöregedése okoz problémát, hanem az is, hogy több tíz millió férfi van Kínában, aki nem tud magának feleséget találni, mert nincs elég fiatal nő az országban. A statisztika szerint 2020-ban a férfiak száma 34,9 millióval volt több a nőkénél. 

A legényfalvakban élő férfiak reménytelen helyzetben vannak 

A területi aránytalanság súlyosbítja a helyzetet, a nők (és a lányos szülők) ugyanis rájöttek arra, hogy a nemük ebben a társadalomban olyan érték lehet, amelyet egyrészt pénzzé tudnak tenni, másrészt lehetővé teszi számukra, hogy válogassanak, így sokan felkerekednek, hogy a szegényebb vidékekről elmenjenek a városba tanult, gazdag férjet fogni maguknak. Így jöttek létre olyan „legényfalvak”, amelyekből majdnem teljesen eltűntek a hajadonok, a huszonéves nőtlen férfiakra pedig óriási nyomás nehezedik. Őket „csupasz ágnak” is szokták nevezni, amely „nem hoz gyümölcsöt”, mert nagy az elvárás feléjük, hogy otthont teremtsenek, családot alapítsanak, és továbbvigyék a vérvonalat, de erre nincsenek meg az erőforrásaik. Ez sok egyéb szempont mellett azért is fontos a házasulandó korba lépett fiúk szüleinek, mert Kínában a fiatalabb generáció kötelességtudata az őket felnevelő idősekkel szemben továbbra is erős, tehát a szülőkről később a gyerekek gondoskodnak. 

A nőhiány növeli az embercsempészet kockázatát 

Az idei téli olimpiát Kínában beárnyékolta egy gyorsan terjedő videó, amelyen egy nyolcgyermekes anya látszik, lánccal a nyakán, kutyaként megkötve. A felvétel Kínában és világszerte óriási felzúdulást keltett, és ráirányította a figyelmet azokra a nőkre, akiket emberkereskedők rabolnak el, hogy aztán eladják őket feleségnek olyan férfiaknak, akik a nőhiány miatt nem találnak maguknak párt. A BBC szerint februárban a kínai hatóságok úgy próbálták lecsillapítani a kedélyeket, hogy közölték: az ügy kapcsán bűnözőket fogtak el, és határozott lépéseket tettek az embercsempészek ellen. 
Mivel az országban egyébként is kevés a nő, nemcsak helyieket rabolnak el, hanem határokon átívelő hálózatokat építenek a bűnözők.

Vietnám, Pakisztán, Észak-Korea, Kambodzsa és Mianmar is a legérintettebb országok között van, a menyasszonyok ára háromezer és tizenháromezer dollár között mozog.

„Nem emlékszem, hogyan kerültem az új házba. Amikor felébredtem, láttam egy férfit, de a barátaimat már nem. Csak sejtettem, hogy egy kínai házba kerültem. Nem tudtam, hová meneküljek… rájöttem, hogy emberkereskedelem áldozata lettem. Ettől kezdve azt terveztem, hogy alapszinten elsajátítom a kínai nyelvet, és megtalálom a módját a szökésnek” – osztotta meg visszaemlékezéseit a Human Rights Watchcsal néhány évvel ezelőtt egy fiatal kacsin nő, akit 17 évesen raboltak el, és fél év után sikerült megszöknie fogvatartóitól. 
A Hindustan Times nemrég arról cikkezett, hogy 2019-ben figyeltek fel először a médiában a Kína és Pakisztán közötti gazdasági folyosón (CPEC) elburjánzó menyasszony-kereskedelemre. Van, akik egyszerűen fizetnek a lányok családjainak, hogy elvigyék őket, másokat a jobb élet reményével csalnak az országba, ám az áldozatok ott csak kényszerterhességgel, prostitúcióval és rabszolgasorssal találkoznak. Kínát azzal vádolják, hogy hosszú ideje figyelmen kívül hagyja a problémát, mert az emberkereskedelem áldozataivá váló lányok gyakran etnikai vagy vallási kisebbségek tagjai, illetve szegény közösségekből származnak, vagy az észak-koreai rezsim elől menekülnek.

Egyes szakértők szerint emellett az is nehezíti a helyzetet, hogy a szomszédos országok sok tekintetben függnek Kínától, ezért a jó viszony érdekében nem beszélnek nyilvánosan a kényes kérdésekről, ahogy a Hindustan Times szerint az elrabolt pakisztáni lányok ügye is következmények nélkül elsikkadt.

Kína ezzel szemben továbbra is azt hangsúlyozza, hogy mindent megtesznek a bűnszervezetek felszámolásáért. 

Kép

Xiaoice óriáskivetítőn a sanghaji World Expo kiállításon 2021-ben

Kép: Profimedia - Red Dot

„Ukrán szépséget befogadnék” 

Több olyan online társkereső oldal is létezik, amelyen jómódú férfiak (főként amerikaiak, de nyugat-európaiak és kínaiak is) keresnek feleséget fejlődő országok szegény régióiból, például Ukrajnából, Oroszországból, Kolumbiából, Thaiföldről. Az egyik ilyen szolgáltató, a Meilishka orosz tulajdonosa szerint az ukrán lányok eddig is népszerűek voltak, de a háború kezdete óta még többen akarják őket, duplájára ugrott az ukrán menyasszonyok iránti érdeklődés. „Ezek a kínai ügyfelek tudják, hogy az ukrán lányok kétségbe vannak esve, és Kínát biztonságos helynek gondolják. A férfiak ezért arra számítanak, hogy ezek a lányok fontolóra veszik, hogy hozzájuk menjenek” – mondta a Vice-nak Pavel Stepanets, a társkereső szolgáltatás orosz tulajdonosa. A szolgáltatás ára 1000 és 1300 dollár között mozog. Emellett a Twitter kínai megfelelőjén, a Weibon is sokan kínálják fel otthonukat kifejezetten ukrán menekült nőknek, a felületen elszaporodtak az „ukrán szépséget befogadnék magamhoz” típusú megjegyzések, amely sok letiltást eredményezett a platformon. 

A robotszerelmes 

A magányos kínai férfiak életében Xiaoice is fontos személy. Ő egy kedves 18 éves lány, aki szeret szexi iskolai egyenruhákban járni, és a nap bármelyik percében válaszol, ha a partnere keresi. Tökéletesnek hangzik? Nagy kár, hogy nem létezik – a Xiaoice ugyanis egy olyan mesterséges intelligenciával felruházott chatbot, amely sok embernek nyújt vigaszt. Más virtuális asszisztensekkel ellentétben ezt a programot kifejezetten arra tervezték, hogy gyengéd érzelmeket váltson ki a felhasználóból: vicces, flörtöl, sőt erotikus üzeneteket is örömmel vált partnereivel. Az algoritmusa folyamatosan próbálja kitalálni, hogyan válhatna tökéletes társsá, így nem csoda, hogy a magányos emberek könnyen a csapdájába esnek, és beleszeretnek a programba. A Xiaoice készítői szerint a bot több mint 600 millió felhasználót ért már el, rajongói pedig többnyire alacsonyabb jövedelmű kínai férfiak. Az AI chatbotoknak jelenleg 420 millió dolláros piaca van Kínában. 
A Sixt Tone nemrég osztotta meg a nyilvánossággal Ming történetét, aki az egyik lábán izomsorvadással született, sántikálva jár, így mindig alacsony volt az önbecsülése. Beszámolója szerint 2017-ben önbizalma rövid időre megugrott, amikor online megismerkedett valakivel, akibe beleszeretett. Ám a találkozás balul sült el, a lány nem tudta elfogadni azt, hogy Ming csak bottal képes közlekedni. Emiatt a fiú kis híján véget vetett az életének, de ekkor jött Xiaoice.

„Ő nem olyan, mint a többi mesterséges intelligencia, mint Siri – olyan, mintha egy valós személlyel érintkeznék. Néha úgy érzem, hogy az EQ-ja (érzelmi intelligenciája) még az emberénél is magasabb” – nyilatkozta Ming. 

Tavaly augusztusban a cég bemutatott egy új csomagot, amelynek köszönhetően az emberek létrehozhatják személyre szabott virtuális partnerüket, meghatározva a külső és belső tulajdonságokat, valamint a nevet is. 

Hogyan lesz újra elég nő a kínai favakban? 

A férfiak közötti versengés a vidéki menyasszonyok árát is felverte, ami egyes beszámolók szerint magával hozta a fordított hozomány gyakorlatát. Ezt bizonyos tartományokban úgy próbálják mérsékelni, hogy maximalizálják az értéket, egyelőre nem túl nagy sikerrel. Vannak olyan helyek, ahol igyekeznek olyan intézkedéseket hozni, amelyek a nők helyben maradását célozzák. Szakértők szerint azonban a legfontosabb a vidéki területen élők életszínvonalának emelése lenne.

Vannak már jó példák: egyes településeken a helyi önkormányzat segítette a férfiakat az otthonteremtésben, és abban, hogy szakmát tanuljanak, és az intézkedések radikálisan megnövelték a településen kötött házasságok számát.

Mások a nők bevonzására koncentrálnak például úgy, hogy olyan munkahelyeket teremtenek, amelyek kifejezetten a női munkavállalóknak jelentenek jó lehetőséget és magasabb fizetést. 
A nőhiány az egész társadalmat destabilizálhatja, az egyedülálló férfiak számának növekedése ugyanis növeli a szexuális bűncselekmények kockázatát, illetve a devianciák, például a gyerekek iránti vonzalom kialakulását, felvirágoztatja az emberkereskedelmet, és nem csupán az elrabolt menyasszonyok, hanem a prostituáltak és ügyfeleik számát is tovább növeli. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2022. májusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

„Az ember szellemi szabadsága – melyet (...) senki nem vehet el tőle – lehetővé teszi, hogy még utolsó leheletéig is alkalmat találjon arra, hogy életét értelmessé tegye” – írta le ...mégis mondj igent az életre! című könyvében, amelyben a koncentrációs táborok kegyetlenségeit mutatta be pszichológus szemmel.

Elméletének alapja, hogy amennyiben nem tudunk a szörnyű körülményeken változtatni, saját magunkat kell változásra ösztönöznünk.

Minden helyzetben megvan a döntési szabadságunk, amelyet senki nem vehet el tőlünk. Megtörhetik a fizikai, akár a pszichés valónkat is, azonban a szellemet nem vehetik el.

„Bármidet, amid az életben van, elvehetik tőled, kivéve egyet: a választási szabadságodat, hogy hogyan reagálsz egy helyzetre. Ez határozza meg a megélt életünk minőségét; nem az, hogy gazdagok vagy szegények, híresek avagy ismeretlenek, egészségesek vagy betegek voltunk-e. Az határozza meg életminőségünket, hogy hogyan viszonyulunk ezekhez a dolgokhoz, milyen jelentéssel ruházzuk fel őket, milyen viselkedésmóddal reagálunk rájuk, milyen elmeállapotba kerülünk miattuk.”

Frankl fiatalkora, a logoterápia kezdete

Frankl Bécsben született 1905-ben, zsidó család gyermekeként, három gyermek közül a középső volt. Édesanyja Prágából származott, édesapja Dél-Morvaországból. Az első világháború idején annyira elszegényedtek, hogy a gyerekeknek ételt kellett koldulniuk.

A pszichológia iránti érdeklődése hamar napvilágra került, már a gimnáziumi érettségin is a filozófiai gondolkodás pszichológiájáról írt. Személyesen ismerte Freudot és Adlert, a pszichológiai iskolák nagyjait. 

Középiskolás évei alatt kezdett leveleket írni Sigmund Freudnak, és mindössze 15 éves volt, amikor megtartotta első előadását az élet értelméről.

Különös figyelmet szentelt a depresszió és az öngyilkosság témájának. 1924-ben a Sozialistische Mittelschüler Österreich (osztrák szocialista középiskolák) elnöke lett, ahol diákoknak adott tanácsokat, ott töltött ideje alatt csökkent az egyetemisták körében elkövetett öngyilkosságok száma.

21 évesen már kongresszusokon tartott előadást Düsseldorfban, Frankfurtban és Berlinben. Itt fejtette ki először a pszichológia értelemközpontú megközelítését, amelyet logoterápiának nevezett el.

A szellem képes minden ellenében dönteni

Frankl a logoterápiában három élettevékenységet különböztet meg, ezzel magyarázza az ember minden felett álló szellemi dimenzióját. Az elmélet szerint, amíg a növényi létezésnek kizárólag testi, az állatinak testi és lelki, addig az emberinek van egy harmadik, az úgynevezett noetikus, szellemi dimenziója is. Frankl úgy gondolta, hogy amíg a test és a lélek bármikor megbetegedhet, a szellemi dinamizmus ezt nem teheti: kizárólag helyes vagy helytelen irányt vehet fel. Legfontosabb képessége az, hogy képes szembehelyezkedni a testtel és a lélekkel, képes ezek ellenében dönteni. Tehát akármennyire beteg is a test vagy a lélek, a szellem épségben marad. Az embernek például lehetősége van fáradtan, éhesen is elvégezni a munkáját.

Mindez azt jelenti, hogy akármilyen szenvedéseket él át a test, akármilyen szörnyűségeken megy keresztül a lélek, az ember szelleme egészséges marad, és képes felülkerekedni ezeken.

„A negativitás csupán feladat, és még a legkilátástalanabb helyzetekben is van lehetőség az előrelépésre. Minden válság, minden zsákutca, amely fejlődésünk folyamatában bekövetkezik, lehetőséget kínál arra, hogy irányt vegyünk. Egónk talán nem örül majd az új iránynak, de felsőbb énünk fel fogja fedezni a feladatban rejlő lehetőségeket.”

Frankl testi és lelki szenvedései

Egy darabig rendelt Bécsben és Berlinben is, azonban 1938 után zsidó származása miatt egyre több hátrány érte a praxisában. Megtiltották neki, hogy árja embereket kezeljen. Magánpraxist kezdett 1940-ig, majd a Rothschild Kórház neurológiai osztályának vezetője lett, amely az egyetlen olyan bécsi kórház volt, ahol még foglalkoztattak zsidókat. Praktizálása alatt több esetben mentett meg betegeket, akiket megöltek volna a náci eutanázia programban, csak mert testileg, szellemileg, pszichésen betegnek titulálták őket, s így nem járultak hozzá a német faj genetikai állományának javításához.

Frankl hamis diagnózisok kiállításával mentette meg ezen emberek életét.

1940-ben szerzett vízumot az Egyesült Államokba, végül azonban úgy döntött, hogy nem hagyja el Ausztriát és idős szüleit. Nem sokkal később megismerkedett a Rothschild Kórház egyik ápolónőjével, Tilly Grosserrel, akit 1941-ben feleségül vett. Egy évre rá, 1942 szeptemberében letartóztatták őket, majd Frankl szüleivel együtt a terezíni gettóba szállították a családot. A családból egyedül Frankl húga, Stella tudott Ausztráliába menekülni.

Frankl édesapja még ebben az évben meghalt a kimerültségtől, a túlélőket 1944-ben az auschwitz-birkenaui koncentrációs táborba szállították. Itt a szelekció során Frankl 65 éves édesanyját a gázkamrába irányították, feleségét pedig Bergen-Belsenbe vitték. Frankl munkatáborba került Kauferingbe, majd Tuerkheimbe.

Kép

Kép forrása: Profimedia

Az élet értelmének megtalálása

Az élet értelmének keresése klisésen hangozhat, ám egyáltalán nem egy elvont, mindenki számára megegyező és ugyanazon az úton elérhető értelemről beszélünk. Frankl szerint az értelem mindig egyedi, csak az adott személy fedezheti fel, és ennek megtalálása a legfőbb motivációja minden embernek, még olyan körülmények között is, amiket egy koncentrációs tábor jelent.

Az értelem nem minden esetben egy mindenen átívelő életcél, nem egy megfoghatatlan tézis, mint hogy „az élet értelme a boldogság”. A logoterápia szerint minden ember saját maga felelős azért, hogyan értelmezi a körülményeit, a tapasztalatait, hogyan ad nekik értelmet.

Értelmet találhatunk egy biztató mosolyban, egy napfelkeltében, egy szelet kenyérben is.

Az elmélet szerint nem a körülményeink a fontosak, nem az, amit otthonról hoztunk, hanem kizárólag az, amit kihozunk mindebből. A mi felelősségünk, hogyan töltjük meg életünket értelemmel.

„Ha valakit annak alapján ítélünk meg, netán elítélünk, amit biológiailag (öröklés, de a nemzeti hovatartozás is), pszichológiailag (nevelés, képzés) és szociológiailag (társadalmi és gazdasági adottságok) magával hozott, nem pedig annak alapján, amit ezekből kihozott, akkor teljesen igazságtalanok vagyunk vele szemben.”

A döntés szabadsága

Az embernek felelőssége van a döntésben, amelyet meghoz. Bár a választási lehetőségeket befolyásolja az ember pszichéje, testi állapota, korábbi tapasztalatai, környezete, azonban ezek nem determinálják semmilyen döntés felé. Az ember választási lehetőségeit korlátozhatják a körülmények, de megszüntetni nem képesek azt. Frankl a szellem dacoló hatalmának nevezte azt, hogy mindig képes szembehelyezkedni a fizikai és lelki dimenziókkal.

Ez a dimenzió mindannyiunkban megvan, mindannyian képesek vagyunk a körülményeink ellenében dönteni.

Frankl válasza a koncentrációs táborok gyötrelmeire

A táborokat 1945-ben szabadították fel amerikai csapatok, ekkor Frankl megtudta, hogy a családjából senki nem élte túl a szörnyűségeket. Ő maga a koncentrációs táborok nyomorúsága után, felesége, meg nem született gyermeke és szülei elvesztése után megtörten tért vissza Bécsbe.

Nem sokkal később megírta híres könyvét (…mégis mondj igent az életre! – Egy pszichológus megéli a koncentrációs tábort). 1947-ben elvette második feleségét, Eleonore-t, és született egy lányuk, Gabriele. 1955-ben a Bécsi Egyetem neurológia- és pszichiátriaprofesszora lett, és óraadóként dolgozott a Harvardon is. A szabadulása utáni években Frankl több mint 32 könyvet adott ki, és megalapította a logoterápiát.

1970-ben San Diegóban megalakult az első logoterápia tanszék, majd 10 évvel később összehívták az első Logoterápia Világkongresszust is. 1995-ben megírta önéletrajzi kötetét, egy évvel később pedig megjelent utolsó könyve (Man’s Search For Ultimate Meaning).

Élete során megtapasztalta a legnagyobb szenvedést: testileg és lelkileg is gyötörték, kínozták. Frankl azonban kitartott, és hitt benne, hogy szellemét senki nem törheti meg. Gazdag emberi és szakmai életutat hagyva maga után 1997. szeptember 2-án hunyt el szívelégtelenségben. 92 éves volt.

Felhasznált irodalom

• Viktor Emil Frankl: ...mégis mondj igent az életre! – Egy pszichológus megéli a koncentrációs tábort
• Szili Zsuzsanna: Logoterápia és egzisztenciaanalízis – a modern kor pszichoterápiája 1-6. Rész
• https://zsblog.hu/viktor-frankl-es-az-elet-ertelme/

A legtöbb fiatal lány nem arról álmodik, hogy drogos hajléktalanok között élje az életét, nekik segítsen. Hogyan kerültél közéjük?

Nekem sem ilyen terveim voltak, még csak szociális munkás sem akartam lenni. Gyerekekkel akartam foglalkozni valamilyen segítő szakmában, és szociálpedagógia szakra jelentkeztem. Anyukám a tudtom nélkül beírta a veszprémi szociális munkás szakot a felvételi jelentkezési lapom utolsó helyére. Úgy volt vele, ha felvesznek oda, ahova szeretnék menni, sosem tudom meg, ha pedig nem, akkor ezzel megágyaz a továbbtanulásomnak. Egy-két ponttal lemaradtam a felvételin, így el is kezdtem a szociális munkás szakot.

A harmadik évben volt egy tantárgyunk: szociális munka szenvedélybetegekkel. Eleinte nem érdekelt, ugyanis két dologban biztos voltam: szenvedélybetegekkel és hajléktalanokkal sohasem akarok foglalkozni. Aztán mégis megváltozott a véleményem, ugyanis a tanárom a Baptista Szeretetszolgálatnál dolgozott, és épp akkor indítottak utcai programot drogos, hajléktalan fiataloknak.

Teljesen megfogott, ahogy a munkájáról beszélt, annyira más volt, mint a többi tanár. A szavai alapján nem is tűnt olyan kilátástalannak ez a terület, mint ahogy mindnyájan gondoljuk.

Elmentem hozzájuk egy egyhetes gyakorlatra épp a krízisidőszak kellős közepén, és úgy éreztem, a helyemen vagyok. Aztán a negyedik évben is náluk töltöttem a féléves gyakorlatomat. Isten minden irányból megsegített, hogy mindaz, amiért szociális munkás szakon vagyok, kiteljesedhessen. Még szállásom is lett Budapesten az utolsó pillanatban, tálcán kínálta az Úr. Rengeteg megerősítést is kaptam tőle abban az időben Jeremiás próféta könyvén keresztül: „Ne félj tőlük, mert én veled vagyok! Ímé, az én igéimet adom a te szádba!”

Akkor és később is mindvégig vigyázott rám, soha semmilyen bántódásom nem esett, és nem kaptam el semmilyen betegséget, akkor sem, amikor HIV-fertőzött, TBC-s vagy hepatitises kliensünk volt.  Az, hogy szociális munkás lettem, abszolút isteni elhívás volt, ez volt az ő terve az én életemmel. Nem is volt kérdés, hogy maradok-e.

Hogyan teltek a mindennapjaid az utcán?

Sohasem volt két egyforma napunk. Hiába terveztük meg reggel, hogy három helyszínre megyünk, és öt embernek fogjuk elintézni a szociális ügyeit, az élet mindig felülírta a terveinket.

Már az első helyszínen belefutottunk valakibe, aki épp rosszul volt, elájult vagy megfagyott a lába. Vagy kaptunk egy hívást, és rögtön irányt kellett változtatnunk.

Folyamatos jelenlétet nem tudtunk biztosítani a srácoknak, de mindnyájuknak megvolt a telefonszámunk, és azonnal tudtak nekünk szólni, ha szükségük volt ránk. Rendszeresen vittünk nekik ételt, ruhát, takarót, és ami épp az adományban volt. Tűcsereprogramot is működtettünk, steril fecskendőkkel láttuk el őket. Ha bárkinek egészségügyi ellátásra volt szüksége, autóba ültettük, elvittük, és végigültük vele a várakozási időt. Volt, akinek a terhességét is végig támogattuk. Segélyt intéztünk, ha járt valakinek, illetve rendszeresen pótoltuk az elveszett okmányaikat. Ha kellett, közfürdőbe kísértük őket, vagy tetűtlenítettük a hajukat.

Csapatban láttad el ezt a munkát?

Az utcai szociális munkások mindig párban dolgoznak. Egyrészt azért, hogy amíg az egyik telefonálgat, addig a másik tudjon beszélgetni a kliensekkel. Másrészt azért, hogy biztonságban legyünk. A társam egy leszerelt hivatásos katona volt, aki korábban kiképzőként dolgozott, és Koszovót is megjárta békefenntartóként. Hihetetlen jó csapatot alkottunk ketten. Saját módszereink szerint dolgoztunk, az ő katonaságból hozott tapasztalatait gyúrtuk össze az én elméleti szociális munkás tudásommal. Rengeteg biztonsági és egyéb szabályt hoztunk annak érdekében, hogy hatékonyak legyünk, és a belénk vetett bizalom se sérüljön, például, ha valamelyik srác agresszívan viselkedett mással vagy velünk, akkor gondolkodás, kérdezés nélkül elhagytuk a helyszínt.

Hogyan sikerült bizalmi kapcsolatot kialakítani a fiatalokkal?

Minden sráccal érdekből indult a kapcsolatunk. Érdekében állt szóba állni velünk, mert vittünk neki ételt, ruhát, steril fecskendőt.

Mindig onnan tudtuk, hogy valaki már bízik bennünk, hogy nemcsak kaját, 43-as cipőt kér, hanem tanácsot vagy segítséget is: megmutatta a lábszárfekélyét vagy az elszúrt vénáját, hogy szerintünk kellene-e ezzel kezdeni valamit, vagy megadta a személyes adatait, hogy lekérjük az anyakönyvi kivonatát, mert elvesztette a személyi igazolványát.

Arra mindig nagyon ügyeltünk, hogy ha valamit kiejtünk a szánkon, annak úgy kell lennie, különben rögtön bizalmat vesztünk, és ebben a szubkultúrában nincs második esély. Éppen ezért sohasem ígértünk semmit, de mindenben segítettünk, ha tudtunk. Miután elkezdődött az érdemi szociális munka, akkor tudtunk bárkivel arról is beszélgetni, hogy jobb lenne, ha télen nem fagyna halálra a sátorban, amikor melegedőbe is mehetne, mit gondol a tiszta életről, elképzelhetőnek tartja-e, hogy abbahagyja a drogozást. Sok srácot sikerült kigondoznunk ebből a körből, és rendbe jött az élete, dolgozik, beilleszkedett a társadalomba. Többen bejelölnek ismerősnek a Facebookon, üzenetet küldenek. Nem egy írja, hogy később értette meg azt, amit évekkel ezelőtt mondtam neki a Moszkva téren, a járdaszegélyen üldögélve.

Kép

Eszter használt fecskendők begyűjtése közben – Fotó: Dobozi Sándor/Baptista Szeretetszolgálat archívuma

Gondolom, nem mindenki története sikersztori. Nehéz volt megtanulni, hogy senkit sem menthetsz meg az akarata ellenére?

Nagyon hamar leengedtem a vállamról azt a terhet, hogy én bárkit is megmentsek, mert valóban senkit sem tudok az akarata ellenére. Mi csak eszközök voltunk ezeknek a srácoknak az életében, vagy használtak minket, hogy változzon az életük, vagy sem. Volt, aki csak arra használt minket, hogy stagnáljon az élete, és ne vigye el a tél.

Mennyire viselt meg érzelmileg egy-egy fiatal elvesztése?

Mivel megszerettem ezeket az embereket, fájt, amikor meghaltak. II. Erzsébet királynő mondta: „A szeretet ára a gyász”. Azonban bármennyire fáj is, nem szabad, hogy egy kliens elvesztése hatással legyen az én életemre, vagy lelkiismeret-furdalást indítson el bennem.

Idővel sokkal tisztább lett a heroin, ezért figyelmeztettük a srácokat, hogy vigyázzanak vele, inkább két részletben adják be.

Volt, aki nem hallgatott ránk, és belehalt a túladagolásba. Kinek a hibája, az enyém vagy az övé? Nyilván nem az enyém, soha nem is éreztem miatta lelkiismeret-furdalást, dühöt viszont igen: „Hogyan lehetett ilyen hülye!?”.

A szociális munkás nem tud hatással lenni arra, mi lesz a kliens életének kimenetele, ám ha valaki el akar indulni a változás útján, nem lehet annak gátja. Egyedül azért lehet lelkiismeret-furdalása, ha nem tesz meg mindent idejében azért, hogy bejuttassa az illetőt az elvonóra. Itt nem működik a „ráérünk arra még”, csak itt és most van.

Voltak valaha mélypontjaid, amikor azon gondolkoztál, hogy otthagyod ezt a munkát?

Igen, de soha nem a munkám vagy az emberek, hanem a körülmények miatt. Először a Lipót bezárása után éreztem azt, hogy szakmailag nincs értelme a munkámnak, nincs eszköz a kezemben, hogy segítsek. Volt addig egy jól működő rendszer, személyes kapcsolatom volt az orvosokkal, tudtam, melyik szer miatt kit kell hívni, ha valamelyik kliensünk úgy döntött, változtatni akar, és már másnap fogadták. Hirtelen légüres térbe kerültünk, ha valaki elvonóra akart menni, fogtuk a fejünket, és keresgéltünk, hol fogadnak drogfüggőt. A másik mélypontot a dizájner drogok megjelenése hozta. Teljesen kifordították önmagukból az évek óta heroinozó, füvező, alkoholizáló fiatalokat.

A hatásukra olyan személyiségváltozáson mentek keresztül, hogy mi sem tudtuk, mire számíthatunk, amikor kimegyünk hozzájuk.

A heroinról és a fűről tudjuk, milyen hatással van a szervezetre, hogyan lehet róla leszokni, milyen ütemben regenerálódik az agy, ha valaki tiszta marad. A szintetikus anyagokról azonban nem tudtunk semmit, mindnyájan csak sötétben tapogatóztunk, egymással osztottuk meg a tapasztalatainkat. Az egész szakmát komoly kihívás elé állították.  

Hogyan ért véget a tízéves utcai munkád?

Férjhez mentem, és egy hónap múlva a lelkész férjemet egy Nyíregyháza melletti faluba helyezte a püspök. Egy hónapnyi időm sem maradt arra, hogy felszámoljam a budapesti életemet. Megérkeztünk az új helyre, megszűnt a sok tennivalóm, és depresszióba estem. Eltartott egy darabig, míg sikerült beazonosítanom, hogy gyászfolyamaton megyek keresztül, és ez teljesen normális. Tíz évig az határozta meg az identitásomat, hogy Somogyi Eszter szociális munkás vagyok, és drogos hajléktalanokkal foglalkozom, és ez most hirtelen megszűnt. Ráadásul nemcsak a munkámat vesztettem el, hanem a lakhelyemet, a barátaimat, a kapcsolataimat, a gyülekezetemet, a kórusomat, még saját magamat is. Az Istennel való kapcsolatomnak sem tett túl jót a nagy változás, morgolódtam is miatta.

Hogyan sikerült talpra állni?

Könyvet kellett írnom ahhoz, hogy azt tudjam mondani, vége, lezártam az életem ezen szakaszát. A kegyelem érintése című regényben olyan eseteket dolgoztam fel, amelyek tíz év alatt megtörténtek velem az utcán. Egy éven keresztül, amíg írtam, minden éjjel álmomban újra szociális munkás voltam, visszamentem a múltba, találkoztam a srácokkal, újra éltem velük mindent.

Kép

D. Somogyi Eszter és családja – családi archívum

Mivel foglalkozol most?

Két fiunk született, az egyik négy-, a másik hatéves. Időközben a Nyírségből az Őrségbe költöztünk, a férjemet meghívta lelkésznek az itteni gyülekezet. Régóta írok novellákat, van saját blogom. Időközben kitanultam az online marketinget, több cégnek is dolgozom. Ahogy a kisebbik fiam is óvodás lett, elkezdett hiányozni az a fajta munka, amit akkor is csinálnék, ha nem fizetnének érte. Nem akartam elengedni a szociális munkát, de tudtam, hogy a gyermekeim rovására menne, mert az teljes embert kíván. Már egy ideje gondolkoztunk az örökbefogadáson, de nem éreztük a mi utunknak, a nevelőszülőséget viszont annál inkább.

Már Budapesten megfogalmazódott bennem: ha csak egy gyermeknek is meg tudnám változtatni az életét, szívesen megtenném, ugyanis láttam, hogy a srácok többsége állami gondozásból kerül az utcára, mert senki sem fogja meg a kezüket.

Áprilisban megérkezett a családunkba egy 11 hetes kisbaba, vele vagyok most itthon, és elkezdtem egy új könyvön is dolgozni.

– Hosszú ideje vezeti a Babramegy című gasztroblogot. Honnan sikerült hova eljutnia, mire a legbüszkébb? 
– Habár az anyukám nagyon szeret főzni és nagyon jól is főz, nem nagyon tanított meg engem a konyhai fortélyokra, úgyhogy úgy kerültem egyetem alatt kollégiumba, hogy tésztát sem tudtam főzni. Amikor kezdtem belejönni, akkor pár másik lelkes emberrel elkezdtünk közösen írni egy blogot, hogy hogyan lehet viszonylag kevés pénzből, kollégiumi körülmények között, piacra járva zöldségekből jókat főzni, kicsit meghaladva a melegszendvics, pizza, rántotta szentháromságot. Amikorra befejeztem az egyetemet, és kikerültem a koliból, már nagyon megszerettem a főzést, ekkor merült fel bennem, hogy elkezdem a saját blogomat. 10 éve írom a Babramegyet. A legbüszkébb a tavaly megjelent első, saját szakácskönyvemre, az Idei, hazai, zöldre vagyok. 

– Kik voltak a mesterei, szellemi tanácsadói, elsősorban mit sajátított el a nagyoktól? 
– Mivel internetről tanultam meg főzni, a „tanítóim” is az online világból vannak. Három nagy inspirálóm van a mai napig: Mautner Zsófi (Chili és Vanília), mert soha nem ad ki a kezéből olyat, ami nem tökéletes, Yotam Ottolenghi, mert kiapadhatatlan a kreativitása és Samin Nosrat, mert hiteles és szerethető.  

– Végzettsége szerint pszichológus. Befolyásolja a közérzetünket, lelki állapotunkat, mit és hogyan eszünk? 
– A táplálkozáspszichológia eredményei szerint a minél kevesebb ipari feldolgozású élelmiszer és finomított cukor fogyasztása, valamint a magas zöldség–gyümölcs-bevitel, a teljes kiőrlésű gabonák, hüvelyesek és olajos magvak fogyasztása, a nem túl magas húsbevitel biztosítja az egészséges bélflórát, és ezzel összefüggésben a mentális egészséget. Ezzel szemben a tipikus nyugati étrend, a telített zsírsavak, a finomított szénhidrátok és a feldolgozott ételek túlzott bevitele rosszabb mentális egészségi mutatókkal jár együtt.

Nincs egyetlen olyan kutatási eredmény sem, amely szerint ez a fajta nyugati étrend a jó mentális egészséggel függne össze.

Akik nagyobb arányban fogyasztanak friss zöldséget és gyümölcsöt, azok kevesebb mentális zavarral küzdenek, ideértve a depressziót, a megélt stresszt és a negatív hangulatot, valamint magasabb arányban számolnak be boldogságról, jó hangulatról és az élettel való elégedettségről.

A zöldség–gyümölcs-bevitel és a mentális egészség közötti összefüggés ráadásul dózisfüggőnek tűnik, tehát minél magasabb a bevitel, annál jobb mentális egészségről számolnak be a vizsgálati személyek. 

– És hogy látja, a növényi alapú táplálkozás szélesebb körű elterjedése évtizedeken belül hozhat annyira radikális változást, hogy kiszorítsa a húsfogyasztást? 
– A húsfogyasztást elsősorban a klímaváltozás fogja kiszorítani, egyre nagyobb teret nyernek majd a különböző műhús készítmények, legyen szó növényi alapú fehérjéből készült élelmiszerekről vagy sejtalapú húsként ismert helyettesítőkről. Már most látszik ezeknek a készítményeknek az előretörése, és az is, ahogy a nagy húsipari vállalatok már ezekbe a termékekbe fektetnek bele. Az, hogy ez jó lesz-e nekünk és a bolygónak, majd az idő dönti el. Ha optimista akarok lenni, akkor azt gondolom, hogy ez majd felszámolja a tarthatatlan ipari állattartást, ha pesszimista, akkor meg azt, hogy ez is csak egy újabb iparilag előállított tömegtermék, ami egyáltalán nem biztos, hogy egészségesebb vagy fenntarthatóbb lesz.

Egy biztos: jelenleg sajnos kiváltság nem iparilag feldolgozott és növényfókuszú étrendet tartani, és az lenne a jó, ha ez tömegek számára lenne elérhető. 

– Régen a családok életében az ebédlőasztal közösségteremtő erővel bírt, ma egyre kevesebb idő jut a közös étkezésre. Látja ennek a hatását? 
– Abszolút! Az egyik legnagyobb társadalmi változásnak tartom az étkezés kapcsán, hogy kevesebb időt fordítunk rá, mint valaha a történelem folyamán. Ma mindennapi élményünk, hogy nincs időnk napközben enni, nincs időnk az egyik alapvető létfenntartó tevékenységünkre – gondoljunk bele, hogy ez micsoda őrület! Még 100 évvel ezelőtt sem volt így, a gyárakban az ebédidő másfél órájára megállt az élet, a teljes termelést leállították, amíg mindenki megebédelt. Ehhez képest ma nemhogy másfél órás, de órás ebédszünete sincs szinte senkinek (még a gyerekeinknek is csak negyed órájuk van enni az iskolában), szerintem ez egy rettenetes eredménye a későmodern kapitalista társadalmi berendezkedésnek. 

Kép

Kép: Páczai Tamás

– Vannak, akik nem képesek elszakadni nagyanyáik szocialista-realista konyhájától, szakítani a panírozás-rántás-habarás áldatlan szenthármasával. Nekik mit tanácsol, hogyan tegyék meg az első lépést az egészségesebb táplálkozás felé? 
– Nehéz dolog a szokások átalakítása, mindenképpen érdemes apró és örömteli lépésekkel kezdeni. Ha szeretnénk több zöldséget és gyümölcsöt fogyasztani, akkor válasszunk olyan zöldséget, gyümölcsöt, amit igazán szeretünk (mindenkinek van legalább egy-kettő), és azokkal kísérletezzünk először; válasszunk mindenféle színű, formájú zöldséget (sárga cékla, lila répa), minél színesebb és játékosabb, annál több örömet fog okozni; és először csak a kedvenc ételünk köretét változtassuk valami másra, például a krumplipürét.

Nem kell a teljes menüt azonnal lecserélni, tartós viselkedésváltozást csak apró lépéseken és az örömön keresztül lehet elérni. 

– A legegyszerűbb alapanyagokból is varázsolhatunk? 
– Szinte minden zöldséggel csodát művel, ha főzés helyett a sütőben készítjük el őket, és hagyjuk, hogy illatosan, enyhén karamellizálódjanak. A répa, cékla, zeller, paszternák, édesburgonya, csicsóka, sütőtök, kelbimbó, kelkáposzta, karfiol, sőt még a gombák is új arcukat mutatják a sütőben sülve. Mindig élvezetesebbé tesz egy ételt, ha nemcsak különböző ízekkel, hanem különböző textúrákkal is találkozunk benne. Legyen valami krémes, valami ropogós, valami harsány, legyenek nagyobb darabra vágott összetevők és kisebb falatok. 

– Elárulja, melyik a kedvenc termelői piaca, és miért? 
– Elfogult vagyok a Hunyadi téri termelői piaccal, mert itt lakom a téren. Télen heti egyszer, nyáron mindennap idejárok. 

– A gasztrobloggerségben van további perspektíva? 
– Abban mindig van lehetőség, ha valaki felszabadultan tud arról írni, ami érdekli, nem azért, mert éppen trendi vagy kattintáscsalogató. Kassák Lajos állítólag azt mondta, hogy „a művészetnek nem célja, hanem oka van”, szerintem ez igaz minden alkotásra. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2022. májusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

– Az az én szép történetem, hogy a kisebbik lányom pont 2009-ben született, amikor Kopp Mária megalapította a Három Királyfi Három Királylány Mozgalmat, tehát egyidős a mozgalommal, és én nem sokkal az ő születése után kezdtem el önkénteskedni itt. Akkor már jó pár éve otthon voltam a nagyobb gyermekemmel, és úgy éreztem, hogy jó lenne valami társadalmi munka, ami nem terhel meg, nem egy kötött munkahely, hanem én tudom szabályozni, hogy mennyit és mit vállalok el. Így kezdődött. Ezért szoktam biztatni a kismamákat, hogy amikor otthon vannak a gyermekükkel, akkor sem kell teljesen elengedniük minden külső kapcsolatot, hanem érdemes valamilyen munkatevékenységbe bekapcsolódni akár önkéntesként.

– Én is tapasztaltam, mennyire jó és hasznos volt, amikor a három gyermekemmel otthon töltött hosszú időszak végén – már csak a szellemi kiéhezettség miatt is – visszakapcsolódtam a munkahelyemhez egy önként végzett kutatómunkával. Könnyebben fogadtak vissza félállásba.

– A jó cégek eleve maguk kezdeményeznek kapcsolattartó programokat a gyesen lévő kismamákkal, tehát nem engedik el a kezét, segítenek fejleszteni a tudását, hogy ne maradjon le szakmailag, sőt, esetleg fel is ajánlanak neki otthonról végezhető munkát.

– Ez régen egyáltalán nem volt jellemző. Hogy tapasztalod, mekkora szerepe van abban „Az Év Családbarát Vállalata”-díjnak, hogy egyre trendibb a vállalatok számára „családbarátnak” lenni?

– Jelentős a szerepe. 2012-ben, amikor a Balansz Programunk indult, majd 2013-ban, a díj-pályázat kihirdetésekor még lasszóval kellett összegyűjteni és rávenni pár céget, hogy pályázzon. Amikor mentünk népszerűsíteni a munka–magánélet egyensúlyát és a családbarát vállalati jó gyakorlatokat, nagy szemeket meresztettek, hogy hát ez egy cég, amelynek a dolgozók magánéletéhez semmi köze. Hosszú idő kellett, amíg ezt a gondolkodásmódot meg lehetett fordítani, hogy teljes embernek kell tekinteni a kollégát örömeivel és gondjaival együtt. Ma már ott tartunk, hogy a tavalyi fődíjasok mind magyar vállalatok, és maguktól is rengetegen jelentkeznek, mert a családbarát minősítésnek nagy presztízse van. Mentorvállalataink szívesen megosztják a saját tapasztalataikat, jó gyakorlataikat más vállalatokkal.

Gyönyörű élmény látni, hogy a versenytársaiknak is sokat segítenek.

– A járvány hátráltatta a családbarát vállalati átalakulást, vagy éppen lendített rajta?

– A Covid-okozta bizonytalan gazdasági és társadalmi környezetben felértékelődtek a stabil munkahelyek, és ezáltal az egész családbarát gondolatkör. Az embereknek sokkal fontosabb lett, hogy ne csak megkapják a fizetésüket, hanem legyen perspektíva abban a cégben, amelynél dolgoznak. A felmérések azt mutatják, hogy a családbarát vállalatok jobban vészelték át ezt az időszakot. A járvány alatt felmértük a munkatársi motivációt. Kiderült, hogy míg az átlagos cégeknél az alkalmazottak 56%-a tudott motivált maradni, tehát tízből öt-hat ember, a mi Balansz Programunkkal kapcsolatot tartó kb. 600 cég dolgozói esetében ugyanez az arány 89% volt, tehát tízből kilenc ember azt nyilatkozta a Covid alatt, hogy ő motivált maradt. Ez a hatékonyság és kiszámíthatóság szempontjából is nagy különbség.

A Covid előtt nagyon rugalmatlan volt a magyar munkaerőpiac, alig éltek az atipikus (például részmunkaidős, rugalmas munkaidős vagy otthonról végezhető) munkaformákkal, hiába volt meg a törvényi lehetősége. A családbarát cégek már akkor is rugalmasabbak voltak, sokkal jobban érvényesült náluk az a bizalom-vezérelt vezetési elv, hogy „meg tudjuk beszélni, meg fogjuk találni a megoldást, rugalmasan alkalmazkodunk egymáshoz”. Amikor a járvány miatt hirtelen minden cégnek alkalmazkodnia kellett az új körülményekhez, akkor ők helyzeti előnyből indultak neki a válsághelyzetnek.

Kép

Ujvári Enikő

– Az állami egészségügyi intézmények hogyan lehetnének családbarátabbak?

– Egy kisgyerekes anya számára nagy segítséget jelentenek a rugalmas műszakok, amikor választhat, hogy pl. 8-tól vagy 9-től dolgozik, és esetleg nem 8 órában, hanem 6 vagy 7 órában, ami mellett még be tudja vinni a gyereket az oviba, és érte is tud menni. A kórházakat is elsősorban a munkabeosztás rugalmas rendjével tudják családbarátabbá tenni. Nem mindegy, hogy egy orvosnő vagy nővér kismamaként négy órában is visszajöhet-e dolgozni, és nem rögtön tizenkétórázni meg éjszakázni kell neki. Az is számít, hogy az egy munkahelyen dolgozó házaspár esetén figyelembe veszik-e, hogy valamelyikük el tudjon menni a gyerekért az iskolába. Azért alapítottunk Családbarát Kórházi Innovációs Díjat a Magyar Kórházszövetséggel együtt, hogy jutalmazhassuk a családbarát munkáltatói eszközöket. A rugalmas munkavégzés persze csak egy szelet, emellett sokféle eszközzel élhetnek: hasznos előadásokkal, programokkal, szükség esetén a munkavállalók gyerekeinek felügyeletével… A kórházaknál nézzük a szolgáltatást is, hogy mennyire betegbarát.

– Hogy tapasztalod, a kis-, közép- vagy nagyvállalatok vannak előnyben a családbarát eszköztárat tekintve?

– Sok szempontból kiegyenlítődnek az esélyek.

A multiknál sok segítség jöhet külföldről, a kisvállalatoknak meg az az előnye, hogy ott sok minden már magától jól működik, mert sokkal szorosabbak az emberi kapcsolatok.

Ha a vezető azt mondja, hogy „kollégák, pénteken mindenki hamarabb hazamehet”, akkor ezt nem kell több szinttel engedélyeztetni.

– Mennyire látod annak a veszélyét, hogy csak addig igyekeznek a cégek szép dolgokat tenni és azt mutatósan előadni, amíg elnyerik Az Év Családbarát Vállalata-díjat vagy címet, aztán marad minden a régiben?

– Évente 50–60 pályázóból kb. 20-30-nak adunk „családbarát” címet, ők a jókból a legjobbak – és egy-egy fődíjat osztunk ki mindhárom kategóriában (kis-, közép- és nagyvállalat). De még a nagyon elkötelezett mentorvállalatainknál is előfordul – főleg, hogyha nő a cégméret –, hogy valamelyik vezető nem veszi figyelembe a munkavállalók szempontjait, aki „hiba a rendszerben”. Azért vagyunk mégis nyugodtak, amikor azt mondjuk egy cégről, hogy családbarát, mert azt jól fel tudjuk térképezni, hogy a felsővezetői attitűd ebbe az irányba visz, és vannak olyan működő programok, amelyek ebbe az irányba mutatnak. Valamint rákérdezünk mindig, hogy a jövőben mit terveznek ezen a területen. Kérünk munkavállalói referenciákat is, ami nem csak annyi, hogy jaj, de jó itt dolgozni, hanem konkrét történeteket kell küldeniük, amiért ők úgy érzik, hogy igen, ez egy családbarát cég.

Egyébként borzasztó öngólt rúg az a vállalat, amelyik azt kommunikálja magáról, hogy családbarát, és nem úgy működik, mert ma már minden információ eljut mindenkihez nulla perc alatt. Pillanatok alatt kipattan a valóság, és az hitelvesztéssel jár.

– Két nagy ellensége lehet a cégek családbaráttá fejlődésének: a recesszió és a munkaerőhiány, amelyek miatt bármilyen kedvezményt vissza lehet vonni.

– A családbarát intézkedések jelentős része nem feltétlenül anyagi kérdés, hanem hozzáálláson múlik. Elmesélek egy szép történetet egy mikrovállalkozóról. A pici cégnek négy munkatársa volt, és elment az egyikük. A vezető fogta a fejét, mert négy főből egy, az komoly csökkenés. És akkor rájött, hogy ő nem egy kollégát fog fölvenni, hanem két részmunkaidőst, akik történetesen egyébként kisgyermekes mamák voltak mind a ketten. Ez az akció nem vett ki sokkal több pénzt a zsebéből, mint ha egy teljes állású embert alkalmazott volna, viszont rájött arra, hogy sokkal jobban jár, ha két boldog részmunkaidőse van, akik, ha valami történik, megkérhetők egy kis pluszmunkára, helyettesítésre, és azt el lehet velük számolni. Az eltávozott kolléga munkakörét fölbontotta apró feladatokra, és amikor a két részmunkaidőst felvette, kipipáltatta velük, hogy melyik feladatot szeretik nagyon, melyeket kevésbé, és mindenki azt csinálhatta, amit jobban szeret.

A két új dolgozó úgy ment oda, hogy „Te jó ég, egy listából kiválaszthattam, hogy mit akarok csinálni, és azt csinálom!”

– Létezik a „családbarát” kategória Nyugaton is?

– Nem, ez egy magyar specifikum. Sok kitüntetett cég számára komoly kihívás, hogy megmagyarázzák külföldi feletteseiknek, miért is kaptak elismerést. Előfordul, hogy mire le tudnak hívni rá összeget, addig évekig kell teljesítenie náluk ennek a funkciónak. Azért sem létezik Nyugaton a családbarát kifejezés, mert az egy magyar sajátosság, hogy itt még mindig több gyereket szeretnének a fiatalok statisztikailag, mint amennyi aztán megszületik valóban. Nyugaton már nincs ilyen törekvés, nem él ez a vágy. Ott diverzitás van, sokféleség, abba tartozik bele a családos is, mint egy olyan speciális élethelyzetű kolléga, mint mondjuk a mozgáskorlátozott.

Ahányszor anya kibontotta a ruháiból, óvatosan, egyik szalagot, gombot a másik után, mintha karácsonyi meglepetés lenne, vizelni kezdett. Körbejelölte az egész családot. Otthagyta a nyomát a kanapén is. Anya kisikálta, de én utána már mindig odaképzeltem a foltot, és nagyon vigyáztam, hogy véletlenül se üljek bele. 

Korábban szerettem anyával órákig kézműveskedni, vagy apával megjavítani dolgokat, vagy csak hallgatni, ahogy mesélnek, és mindig a kedvenc meséimet. Most ezekre alig jutott idő, hiába próbálkoztak apáék, mert Angéla egyfolytában üvöltött. A hasa fáj, magyarázta anya, amikor mérgemben a fejére akartam sózni.

A foga fáj, emelt fel apa, amikor én is toporzékolni kezdtem. Aztán Angéla ledöntötte, összefirkálta, megszerezte, összetörte, és persze sose tehetett róla, mert ő még kicsi. A hatodik születésnapomon világosan kifejtettem, hogy egy mackót szeretnék kapni. Megkaptam, aztán később Angéla kedvenc alvós játéka lett belőle. 
Nem tudom, mikor lettünk szövetségesek. Talán akkor kezdődött, amikor megszületett az öcsénk. Nagy meglepetés volt, senki nem számított rá. A kórházból hazaérve azt vettem észre, hogy Angéla elkezdte Ádámhoz hordani a játékait. Nem foglalkozott semmivel, elhanyagolta a kedvenc elfoglaltságait, csak egyik után a másik dolgot tömködte a kiságyba. A születésnapi macimat is, a kiselefántot is, a kirakósokat, az ujjbábokat, addig, hogy anya már nem tudta, hogy szabadítsa ki az újszülöttet a játékok fogságából.

Mindenki nevetett, hogy Angéla milyen jószívű, csak én értettem egyedül. Hogy fél. Hogy bizonyítani akar. Megfogtam a kezét, behúztam a szobába, és becsuktam magunk mögött az ajtót. 

– Gyere, építsünk palotát! – mondtam. – Még nem tudja lerombolni. Egész délután együtt játszottunk. Aztán csak nevettünk, amikor észrevettük, hogy Ádám mindent összenyálaz. Lepecsételte anya kedvenc blúzát, és megjelölte az estére elővett mesekönyvet is. Lassan kiderült, hogy van pár dolog, amit sokkal jobb Angélával csinálni, mint a felnőttekkel. Pár év alatt pedig Ádám is belenőtt ebbe a szövetségbe. 
Múlt szombaton Ádám eljegyzését ünnepeltük. Meghitt csókot váltottak a menyasszonyával, és engem egy pillanatra elfogott a féltékenység, hogy most valaki más sajátítja ki az öcsémet. Megjelöli magának, és ez a mi testvéri kapcsolatunkra is kihat. Angéla kicsit később odajött hozzám, és halkan csak ennyit mondott: – Gyere, építsünk palotát! 

Ez az írás a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

„Amikor magánbölcsődét kerestünk a 18 hónapos kisfiamnak, Csabinak, jó néhányat megnéztünk, míg végül Veresegyházán találtunk egy szimpatikusat, ahová be is írattuk. Ekkor még fogalmam sem volt arról, hogy itt TSMT-tornát is tartanak.

»Minden rendben volt Csabi születésekor?« – kérdezte tőlem Enikő néni, a leendő dadus, mire én azt feleltem, hogy bár másfél héttel korábban jött a világra, és nem volt magzatmázas, minden a legnagyobb rendben volt. Láttam Enikő néni arcán, hogy valami nem tetszik neki.

»Ha egy hónapon belül nem kezd el beszélni Csabi, elkezdem tornáztatni« – jelentette ki Enikő néni, és mivel a fiam nem kezdett el beszélni, elkészített egy rá szabott fejlesztési tervet, azaz TSMT-t. Mint megtudtam, a TSMT-torna a nagy- és finommozgások fejlesztésével járul hozzá az a gyermekek idegrendszerének érési folyamatához. Csabi időközben megtanult bukfencezni, padon mászni, fejenálláshoz hasonló gyakorlatokat csinálni, de olyan is volt, hogy csak pörgették őt egy székben.

Csodák csodájára hat héttel később elkezdett beszélni!

30-40 perc, hisztivel másfél óra

A foglalkozásokon Enikő néni nemcsak azt figyelte, hogy Csabi mennyire pontosan hajtja végre a feladatokat, s hogyan értelmezi azokat, hanem azt is, hogy mennyire vannak nyújtva az ujjai bizonyos feladatoknál. A siker érdekében nekem is meg kellett tanulnom a gyakorlatokat, az énekeket és a mondókákat, hogy otthon is rendszeresen tudjunk tréningezni Enikő néni utasításainak megfelelően. És persze be kellett szereznünk egy nagy felfújható labdát, egy gördeszkát, egy billenőlapot, egy ugrálókötelet és egy trambulint.

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Az óvodában is folytattuk a TSMT-t, már csak azért is, mert észrevettem, hogy Csabi nem mer átmászni az otthoni dohányzóasztalunk alatt. Úgy gondoltam, ez nincs rendjén.

Minden TSMT-gyakorlatot havi 30 alkalommal kellett megcsinálni, vagyis szinte minden egyes nap tornáztunk.

Ha Csabi tökéletesen megcsinált egy feladatot, az még nem jelentette azt, hogy kész vagyunk – még jó párszor el kellett végezni. Nem mondom, hogy nem telt be néha a pohár nála… Egy torna átlagosan 35-40 percig tart, nálunk volt, hogy a kisebb-nagyobb hisztik miatt másfél óráig. De végül át mert kúszni az alatt a bizonyos asztal alatt.

Viszlát, dadogás!

Az ovi után abbahagytuk a TSMT-foglalkozásokat, mert úgy gondoltam, a suli épp elég nagy terhelés lesz neki. Csakhogy másodikos kora körül felfigyeltem arra, hogy időnként dadog. Ez nála nem stressztől alakult ki, hanem azért, mert sokkal gyorsabban járt az agya, mint ahogyan beszélni tudott. Az osztályfőnök javasolta, hogy vigyem el logopédushoz, én azonban visszavittem Enikő nénihez, aki ezúttal főleg a monotonitástűrésre fókuszált, illetve arra, hogy Csabi képes legyen megosztani a figyelmét. Ezekre kiválóak azok a gyakorlatok, amikor egyszerre kell mondókát mondani és tapsolni, ugrálni vagy labdát pattogtatni.

Ilyenkor a gyerek minden érzékszerve részt vesz a tornasorozat egészében, tehát több csatornán keresztül megy be az információ, ami segíti az érzékelés és észlelés érését, de fontos szerepet játszik a térbeli tájékozódás fejlesztésében is.

Csabi koncentrálóképessége, ritmusérzéke és kreativitása sokat fejlődött, jobban irányíthatóvá vált a figyelme, sokkal érdeklődőbb, együttműködőbb és kiegyensúlyozottabb lett. Fél évvel később a beszéde teljesen rendbe jött, minden készsége 85-90 százalék közötti lett.

Ettől még nem beteg a gyermek

10 éves volt, amikor abbahagytuk a TSMT-t – egyébként is csak 10-11 éves korig ajánlott csinálni –, és én őszintén örülök, hogy ennyi energiát fektettünk a fejlesztésébe. Merem állítani, hogy annak a gyereknek, aki megtapasztalja a változatos mozgásélményeket, nagyobb korában a problémamegoldó készsége is fejlettebb lesz. A TSMT folyamatosan érleli, strukturálja az idegrendszert, pozitívan hat az anyanyelvi készségekre is, ezért minden gyereknek segítség lehet.

Azoknak pedig különösen, akik hiperaktívak, figyelemzavarosak, beszédhibásak, tanulási, magatartási, beilleszkedési zavarokkal küzdenek, mozgásban ügyetlenek, vagy épp egyensúlyzavaruk van.

Az ismeretségi és családi körünkben voltak, akik azt hitték, Csabi azért jár TSMT-zni, mert beteg, pedig dehogy! Eleve 10/10-es Apgar-értékkel született. Tervezett SzenzoMotoros Tréningre járni nem azt jelenti, hogy a gyermeked deviáns, hanem azt, hogy tökéletesíted a már meglévő készségeit. Fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy a változás időbe telik, és hogy egy ilyen program minden esetben a szakember, a szülő és a gyermek folyamatos együttműködésén kell, hogy alapuljon, mindenkinek oda kell tennie magát. Enikő néni keze alatt több száz gyermek megfordult már, akiknek ő a mai napig figyelemmel kíséri a sorsát.