Adèle d’ Aubouin 1822. szeptember 10-én látta meg a napvilágot a franciaországi Pontarlier-ben. Apja a század elején még gazdag vasgyáros volt, de tönkrement. A kislány korán elárvult, nővére révén egy németországi leánynevelő intézetbe került, majd 17 éves korától nevelőnőként kereste kenyerét, előbb Németországban, majd Csehországban. Josef Redtenbacher kémikus professzor házába került mint lányának nevelőnője, itt ismerkedett meg 1847-ben a nemesi származású, de szegény, leszerelt katonatisztből kémikussá lett magyar fiatalemberrel, Görgey Artúrral, Redtenbacher kedvenc tanítványával (aki ekkoriban még y-nal írta családi nevét, csak 1848-tól kezdve írta i-vel). Megismerkedésükre így emlékezett vissza öregkori emlékiratában:

„Egész személyiségét fellépésének rendkívüli szerénysége jellemezte, amely igen disztingvált benyomást gyakorolt ugyan, de anélkül, hogy a szemlélő már első látásra valami rendkívüli impressziót nyerhetett volna róla. Csak a további társalgás folyamán, amelyet csakhamar szembeötlő ügyességgel vezetett – és csak amikor a pápaszeme mögül elővillanó kék szemének meleg, kedves, mégis éles tekintete érte az embert, amikor szellemes társalgását hallotta az ember, amely néha gúnyos éllel és meglepően erős kritikával villogott: csak akkor és apránként kapta a hallgató azt a benyomást, hogy egy ritka érdekes, rendkívüli férfiúval van dolga.”
Borzongató, hogy 60 év távolából, 78 évesen is mekkora rajongással és beleéléssel idézte fel annak az ifjúnak a tekintetét, kék szemeit, akibe beleszeretett, aki élete társa, örömeinek és bánatainak forrása lett.

Artúrnak megtetszett a 25 éves lány, aki ezzel az életkorral akkor már „vénlánynak” számított.
„Volt alkalmam Adélt közelből kiismerni és – megszeretni. Anélkül, hogy belőle valamit neki elárultam volna, magamban elvégeztem, hogy – ha ő érzelmeimet viszonozza, s én a Szepességen megkeresek annyit, amennyi szükséges a megélhetéshez – egy év múlva elveszem” – írta levélben egy rokonának. A lánykérést meggyorsította az a külső, sürgető körülmény, hogy a professzor lánya is férjhez menni készült, aki mellett Adèle társalkodónő-nevelőnő volt, így munkája a közeljövőben megszűnt, és vissza kellett volna térnie Franciaországba. „Már most ezt tovább szó nélkül nem nézhettem – írta Artúr levelében. – Gyors elhatározással – számba vévén egyrészt, mindkettőnknek mily kevésre van szükségünk, és hogy másfelől Mari nénénktől talán csak nem lesz sok, ha toporci birtoka kezeléséért két szobát, élelmet, fát igénylek, Adélnek azt az ajánlatot tettem, hogy ha eléggé szeret, hát kövessen Toporcra a jövő ősszel.”

Anyós helyett a nagynéni szólt bele az életükbe

Nagynénje, Mari néni (özvegy Görgey Ferencné Kosztolányi Mária) korábban már meghívta unokaöccsét a birtoka vezetésére, de ő már kiszemelt a számára feleségnek egy rokon lányt. Talán ezért is győzködte Artúr a levelében arról, hogy ez a francia lány valójában mennyire illik hozzá: „…kor, vallás, jellem és vagyon tekintetében annyira hozzám illő, hogy meg vagyok győződve, boldog leszek vele, ha Isten egészséget ád.” A néni végül elfogadta unokaöccse választottját, így az 1848. március 30-i prágai esküvő után a mézesheteket az ifjú pár a Felvidék északi részén, Toporcon – a Görgey család ősi birtokán – töltötte.

Ám a házasság hátterében már gyülekeztek a felhők, amelyek nem kecsegtettek hosszú, nyugalmas időszakkal: Bécsben és Pesten is forradalom tört ki. Ráadásul alig másfél hónap alatt megromlott a viszonyuk Mari nénivel, mert Artúr megváltoztatta elhunyt férje hagyományos gazdálkodási metódusát, és ő ezt szinte kegyeletsértésnek tartotta. Május 16-án megjelent a Batthyány-kormány felhívása az első tíz honvédzászlóalj szervezéséről.

Artúr úgy gondolta, Magyarország katonájaként több hasznot hajthat, mint ha nagynénjével vitázik. Megállapodtak öccsével, Istvánnal, hogy mindketten belépnek az újonnan alakuló hadseregbe.

Az ifjú férj 1848. május 26-án hagyta el Toporcot, s másnap reggel 7 órakor már Késmárkról írt levelet a feleségének: „Édes, édes Etelkám, tegnap ilyenkor még belemerülhettem szelíd, gyermekded vonásaid szemlélésébe – most pedig nincs mellettem semmi, semmi, ami a te lényedből való. Végtelen elhagyottnak, egyedülállónak érzem magam, pedig hát férfi vagyok. Hát még te mit szenvedhetsz hirtelen elszakadásunk miatt! Bizonyára még inkább rászorulsz a vigasztalásra, mint én. Éppen ezért most írásban is megismétlem, amit neked tegnap szóbelileg megígértem. Ígérem neked, nem keresem majd soha szándékosan a veszedelmet, és nem fogom elfeledni, hogy az életemmel Tenéked tartozom.”
Ebből a szép levélből két dolgot is megtudhat az utókor: hogy Artúr bizalmasan Etelkának, Telkának szólította feleségét, és hogy mennyire nem tartotta be később a veszedelmek elkerülésére tett ígéretét. Hamarosan egyértelművé vált, hogy katonai neveltetése és tehetsége a hadsereg vezetői pozícióira is alkalmassá teszik.

A katonafeleség, aki folyton vándorol és aggódik

Adèle augusztusban nem bírta tovább Toporcon, Pest-Budára utazott. A felbolydult városban férjével ritkán tudott találkozni, inkább csak leveleztek. Görgeiné bejáratos volt a budapesti katonai társaságokba. Az egyik tiszt visszaemlékezései szerint Adèle „nem volt szép, de bájos, kecses alakú és mozgású, az orra rendkívül finom metszésű, szemei mély tűzűek, arcszíne pedig a hölgy hazájára, a szép Provence-ra emlékeztetett”.

A szabadságharc forgatagában az ő élete is felfordult, rengeteg helyre követte egyre magasabb rangú és egyre nagyobb felelősséggel harcoló férjét.

Szeretett volna Artúr közelében lenni, férje viszont szerette volna biztonságos távolságban tudni. Közben öltözéke elkopott, menekülnie is kellett, terhes lett és elvetélt.

Mindezt enyhítette valamennyire, hogy a kezdeti hadi sikerek Görgei alakját dicsfénybe vonták, és ebből a dicsőségből feleségének is jutott. A vesztes csaták, majd a fegyverletétel azután gyökeresen változtattak személye megítélésén: kellett egy bűnbak, akit a háború kudarcaiért felelőssé lehetett tenni. A „lánglelkű”, ám a realitásokkal kevéssé számoló Kossuth Lajos kultusza csak úgy maradhatott fenn, ha Görgei Artúr, a fővezér viszi el a vereség szégyenét.

Magyar honfitársai szemében áruló lett, amit az is erősített, hogy életét az uralkodó meghagyta I. Miklós cár közbenjárására. Az osztrákok szemében is áruló volt, ezért száműzték Klagenfurtba. Felesége vele tarthatott. „Egy meteor-szerűen ragyogó és meteor-szerűen lebukott kurta dicsőség után így költöztünk, mint hazátlan idegenek egy idegen és ismeretlen országba, idegen és ismeretlen emberek közé” – írta emlékiratában Adèle.

Száműzöttek, akik folyton haza vágynak

Internálásuk 18 éve, az 1849–1867 közötti időszak során megszokták, hogy a titkosrendőrség folyamatosan megfigyeli őket, leveleiket elolvassák. Az aradi kivégzések híre Görgeit nagyon összetörte. Adèle igyekezett tartani a lelket a férjében, és a tábornok is nagy gyöngédséggel vette körül a feleségét, naponta kétszer sétálni vitte, s Adèle élvezte a rájuk szakadt, kényszerű idillt. 1850. augusztus 1-jén megszületett lányuk, Berta. Sikerült megvenniük egy parasztházat a város közelében fekvő Viktring faluban. 1855. május 19-én megszületett fiuk, Kornél. A 33 éves Adèle szülése nehéz volt, ahogy Görgei írta: „…a fickó anyjának életére tört, mikor a szűkebből a tágabb gyermekszobába lépett. Még a veszély el nem múlt; de már reméljük.”

Ahogy a gyerekeik cseperedtek, egyre fontosabbá vált számukra, hogy magyarnak neveljék őket, nem osztráknak. Ők egymással valószínűleg németül beszéltek, Görgei Artúr is csak felnőttfejjel tanult meg magyarul.

Magyar internátusok után tudakozódtak, anya és gyermekei többször utaztak Magyarországra hónapokra. 1863-ban Bertát beíratták egy hazai leánynevelő intézetbe, emiatt anya és lánya a Felvidékre költözött. 1866-tól a 11 éves Kornél számára Rimaszombaton találtak internátust. A fiú tüdőgyulladást kapott, ezért halasztaniuk kellett kissé az utazást, de a terven nem változtattak, és az sem hátráltatta őket, hogy Görgei gyűlölt személy volt Magyarországon, és a gyűlöletből családjának is bőven jutott. Adèle ezt hősiesen tűrte, de nem számoltak azzal, hogy a gyermekeik lelkét ez majd mennyire megviseli. Talán erre vezethető vissza a két Görgei gyermek későbbi szomorú életútja.

Kép

Görgei Artúr és fia, Kornél
A képen kézírással hibásan szerepel az 1856-os évszám.
Kornél életkorából következtetve a kép 1860-61 körül készülhetett.

Adèle az évek során sokat fáradozott, hogy férje számára valamiképpen kieszközölje a hazatérés lehetőségét. 1866-67-ben az uralkodó amnesztiát adott sok ’48-as elítéltnek, ezért személyesen felkereste Andrássy Gyula frissen kinevezett miniszterelnököt, közbenjárását kérve. Fennmaradt egy évvel korábban írt levele is Deák Ferenchez, a legbefolyásosabb magyar politikushoz, amely egy szerető és okos feleségnek a diplomáciai mesterműve: megható védőbeszéd az életét a hazáért áldozó férje mellett, ugyanakkor próbál rájátszani Deák politikai érdekeire is.

1867 őszén végre hazatérhetett Artúr is, és megtörténhetett volna a nagy családegyesítés. Ám olyan nagy közutálatnak „örvendett”, hogy munkát alig kapott, mindig máshová kellett költöznie. És valami végképp eltörött a kapcsolatukban is.

A szeretet köteléke nem bír ki mindent

A mélyben már évek óta zajlódhattak széthúzó folyamatok, talán akkortól, amikor – gyerekeik vélt érdekében – a hosszú különélések mellett döntöttek. Magyarországra költözésük után alig laktak együtt, leveleik sem maradtak fenn ebből az időből.

Ugyanakkor 1874 körül feltűnt Artúr oldalán a hét-nyolcéves „nevelt lánya”, Gambelli Klára, aki homályos figura, de az a legvalószínűbb, hogy az ausztriai internáláskor – Adèle valamelyik magyarországi tartózkodása idején – folytatott futó viszonyából származott.

A lánynak gondját viselte, később kiházasította.

Gyermekeik nevelése, sorsa is konfliktusforrás lett. Berta, akit hosszú, aranyszőke haja miatt nagy csodálatnak örvendett a bálokon, még 1867 őszén férjhez ment Bohus Lászlóhoz, aki egy ’48-as hős házaspár fia volt, így Görgei nagyon elégedett volt a vejével. Ám elsőszülöttjük meghalt, és hiába született újra gyermekük, a házasság megromlott, amiért Görgei a lányát – és közvetetten az őt rosszul nevelő feleségét – hibáztatta. A vejéhez intézett egyik levelében kimondottan durva szavakkal illette feleségét és lányát, s egyenesen rá akarta beszélni a vejét a válásra. 1874 elején a kedélybeteg Berta kénytelen volt apjához költözni, és magával hozta adósságai egy részét is, amelyek visszafizetése Görgeire maradt. Annyira rossz lelkiállapotban volt, hogy el kellett küldeniük gyógykúrára. Berta és László később megpróbáltak kibékülni, újabb gyermekük is született, de aztán végleg elváltak. Berta újra férjhez ment, külföldön próbált szerencsét, majd nincstelenül hazatért, és szegényen, rossz mentális állapotban tengette az életét.

Kép

Görgei Berta 1866 körül – Forrás: Wikipédia

Akik „bearanyozták” Görgei utolsó évtizedeit

Plátói vagy valóságos szerelmi viszony fűzte a tábornokot sógornőjéhez, Görgey Istvánné Dedinszky Auréliához, akit Arankának neveztek. Az Adèle-nél 14 évvel fiatalabb „rokonnal” 1874 körül fűződhetett szorossá a kapcsolata. Valószínűleg Aranka hatására osztotta meg férje a visegrádi házát és kertjét Artúrral, aki majdnem haláláig, 1916-ig ott élt. Ő járta ki Tisza Kálmán miniszterelnöknél, hogy nyugdíjat kapjon. Négy lánya volt még az előző házasságából, akik olyan rajongással vették körül az öregedő Artúrt, mint egy valódi család (közülük is Lenke szinte minden idejét Artúrra áldozta, nem is ment férjhez) , még egy mozgófilmen is így szerepeltek.

Arankát halálakor, 1920-ban úgy méltatták, mint „hős magyar asszonyt”, aki 40 éven át nagy gondossággal ápolta Görgei Artúrt, a szabadságharc tábornokát.

Görgei Artúr Kornéllal, a fiával is egyre elégedetlenebb volt, aki csak kallódott a világban, nem tudott tisztességes megélhetést találni magának. Az egykori hadvezér, aki legfőbb erényének a rendet tartotta, szégyellte a gyerekeit. Adèle a Szepességben élt nagy szegénységben, mert hol a lányát, hol a fiát támogatta a magántanítással keresett és a férjétől negyedévente kapott pénzből. A negyven körüli Kornél alig dolgozott, csak adósságokat halmozott fel, többször is a csőd szélére sodorva háztartásukat. Miatta újraindult a szülők között a levelezés, és 1896-ban Artúr választás elé állította feleségét: házat bérel kettőjüknek Visegrádon, ha hajlandó végre otthagyni a semmirekellő fiát, aki felnőtt férfi, meg kell élnie egyedül. Adèle azonban a fiával maradt.

Kép

Az idős Görgei "családja" körében, Visegrádon, 1890-ben, Czobor Béla felvételén
(Az őt körülvevők valójában: öccse, sógornője és annak családja)
Forrás: Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár

Akinek a sírkövén is rosszul írták a nevét

1898 januárjában Adèle eltörte a lábát. A gyógyítási költségeket sógora, Aranka és maga Görgei fedezték, majd, amikor jobban lett, újra magántanulókat fogadott. 1900 májusában váltott a házaspár utoljára levelet – megint csak anyagi dolgokról. Adèle 78 évesen, 1900. július 21-én Lőcsén halt meg, két nappal később Toporcon, a Görgey-birtokon temették el, de férje nem vett részt a temetésén. Sírkövén elírták francia vezetéknevét.
Úgy tűnik, hogy teljesen elfogyott mindkettőjükből a szeretet. Ezt cáfolja viszont, hogy Adèle aggódó levelekben érdeklődött sógorától férje állapota felől, amikor Artúr 1895-ben tüdőgyulladást kapott, és egyik utolsó (Falk Miksának küldött) levelében is rajongással írt férjéről. Szeretettel rajzolja meg alakját emlékiratában is, amelyet élete utolsó éveiben fiának mondott tollba német nyelven. 914 oldalas volt, ebből Berta közel 250 oldalt megsemmisített anyja halála után, Kornél pedig eladta a kéziratot.

Egy amatőr történészhez került, aki 1911-ben „Az Est” című napilap hasábjain tizenhat folytatásban közreadta kivonatos fordítását. A család tiltakozott miatta, de végül az utókor mégis jól járt ezzel az engedély nélküli publikálással, az eredeti kézirat ugyanis elveszett.

E cikksorozat nélkül alig tudnánk valamit erről a nehéz, de különleges sorsú nőről, aki osztozott férje dicsőségében és nyomorában, aki haláláig szerette elhidegült férjét és kisiklott sorsú gyerekeit.

Válogatott források:

• Hermann Róbert: A tábornok neje. Görgei Artúr felesége, Adèle Aubouin. In: Aetas 33. évf. 2018. 3. szám: http://real-j.mtak.hu/16006/1/aetas_2018_003.pdf
• https://en.wikipedia.org/wiki/Art%C3%BAr_G%C3%B6rgei
• https://www.youtube.com/watch?v=gyB5SUWV43I&t=59s

Az idei nyár Európa-szerte és Magyarországon is megmutatta: az éghajlatváltozás, a globális felmelegedés, a klímaválság nem a jövő, hanem nagyon is a mindennapjaink része – most történik, és mindannyiunkat érint.

Égető kérdéssé vált, hogy tegyünk valamit a probléma megoldásáért, és a mindennapokban is küzdjünk a klímaváltozás fő okának tartott üvegházhatású gázok, elsősorban a szén-dioxid-kibocsátásának csökkentéséért.

A probléma a városban élve a legszembetűnőbb, hiszen a kényelmes városi életmódunkhoz számos olyan tevékenység kapcsolódik (közlekedés, logisztika, eltúlzott fogyasztási szokások), amely rendkívül magas károsanyag-kibocsátással jár. A megoldás sokkal elérhetőbb, mint gondolnánk: ahogy fűtünk, hűtünk, közlekedünk, ahogyan az otthonainkat berendezzük és működtetjük, az mind kínál energiatakarékossági és egyben kibocsátáscsökkentési lehetőségeket.

Mérőn követhetjük, mennyit „füstölünk"

A Magyar Ártalomcsökkentő és Környezeti Betegségekkel Foglalkozó Tudományos Egyesület, valamint a füstmentes.hu 2021-ben indította el Dobj le 100 kilót elnevezésű kampányát, amely olyan megoldásokat mutat be – a közlekedési, vásárlási szokások átalakításától a komposztáláson át a dohányzás ártalmainak csökkentéséről történő tájékozódásig –, amelyek tudatos döntésekkel, de az életünk drasztikus átalakítása nélkül járulnak hozzá a széndioxid-kibocsátás és az ahhoz kapcsolódó egyéni és környezeti ártalmak kimutatható csökkentéséhez. A kezdeményezés olyannyira sikeres volt, hogy a kampány idén még nagyobb fokozatra kapcsol és Füstmentes Város néven hívja fel a figyelmet az életmódváltozás szükségességére, valamint mutatja be gyakorlati példákon keresztül, hogy városlakóként mit tehetünk az egyéni és környezeti ártalmak csökkentéséért a mindennapokban. Az ugyanis,

hogy mi történik az éghajlattal és az életfeltételekkel, jelentős mértékben a személyes döntéseinken, választásainkon múlik.

A kampány kulcseleme az immár megújult és továbbfejlesztett füstmentes kalkulátor, amely egyrészt beazonosítja és számszerűsíti a mindennapok tevékenységeihez tartozó széndioxid-kibocsátásokat, másrészt megmutatja a kisebb kibocsátással, kevesebb ártalommal járó alternatívákat is. A cél az ismeretbővítés, a tudatformálás – hiszen nem mindenki számára kézenfekvő, hogy például mennyi üvegházhatású gázzal terheli valaki a környezetet, ha ugyanazt az utat kerékpár helyett autóbusszal, vagy gépkocsival teszi meg –, illetve ezen készségeken keresztül a hétköznapi döntések befolyásolása, a kevesebb környezetterheléssel és egészségi ártalommal járó választások ösztönzése.

A Dobj le 100 kilót kampány füstmentes kalkulátorának különlegessége, hogy a dohányzáshoz kapcsolódó – korántsem elhanyagolható – széndioxid-termelést is számításba veszi, ösztönözve ezzel a teljesen dohányzásmentes életmódra. Sokan ugyanis nem tudják, de a dohányzás nemcsak az egészségünkre rendkívül káros, hanem negatív környezeti hatása is számottevő.

Külső környezeti hatások is megbetegíthetnek

A cigarettafüst szintén tartalmaz szén-dioxidot, de emellett közel száz olyan egyéb égésterméket is, amely bizonyítottan ártalmas a dohányzóra és a környezetére is.

A legjobb megoldás ha egyáltalán nem dohányzunk, hiszen a dohányzás minden formája káros. Azok számára, akik a kockázatok ismeretében sem szoknak le, lehetőség van az ártalomcsökkentésről történő tájékozódásra. Az égés és füst nélkül működő alternatívák használatakor lényegesen kevesebb káros- és potenciálisan káros anyag szabadul fel, mint a hagyományos dohánytermékek esetében, azonban ennek az egészségkárosító hatással való összefüggésének vizsgálatához még hosszútávú kutatások szükségesek. Hiteles, megbízható forrásból történő tájékozódással nagy lépéseket tehetünk azért, hogy csökkentsük az ártalmakat!

„Sokszor külső környezeti hatások és egyéni döntések is szerepet játszanak abban, hogy valaki beteg lesz, vagy adott esetben függővé válik egy ártalmas szenvedélytől. Kórházvezetőként emellett intézményi szinten is figyelek az egyéni és környezeti ártalmak csökkentésére, például a többi közt méhlegelő létesítésével a kórházkertben vagy zöld buszmegálló telepítésének kezdeményezésével” – hangsúlyozta dr. Toldy-Schedel Emil, az Egyesület elnöke.

Együtt könnyebb

A kampányhoz szakmai partnerként csatlakozó Egyesületen kívül különböző, a saját területükön elismert szakértők és civil szervezetek – így például többek között a Jövő Öko-Nemzedéke (JÖN) Alapítvány a szelektív hulladékgyűjtéssel kapcsolatban – nyújtanak a kibocsátások csökkentését szolgáló segítséget. Az egyéni törekvések mellett a városban másokkal összefogva ugyanis közösségi szinten is sokat tehetünk azért, hogy csökkentsük a kibocsátás mértékét. Ma már számos olyan közösségi kezdeményezés van, amely lehetővé teszi, hogy ne csak az egyes tevékenységekhez, szolgáltatásokhoz kapcsolódó terheket osszuk meg, de a megosztással az azokkal járó károsanyag-kibocsátás mértékét is csökkentsük.

A Füstmentes Város kampány nem merül ki az egyéni szemléletformálás szándékának sikerességében, a kezdeményezés meghirdetője helyi és közösségi szinten is tenni kíván egy fenntarthatóbb jövő eléréséért, ezért a füstmentes.hu az elkövetkező hónapokban –önkormányzati együttműködések keretében – különböző klímabarát és városzöldítési projektek megvalósítását tűzte ki célul. Hiszen

fontos tudatosítanunk: a hétköznapok minden mozzanatában van lehetőség a klímaváltozás megfékezésére, a földi életet, egészséget a környezetünket fenyegető káros hatások mérséklésére.

A kampány elindítói abban bíznak, hogy mindenki, akár apró változtatások révén is, de tevékenyen hozzájárulhat ehhez – hiszen az ártalmak csökkentésében és a változás elindításában minden lépés számít.

Ha Ön is szívesen csatlakozna a kampányhoz, megteheti a füstmentes.hu oldalára kattintva a füstmentes kalkulátor kitöltésével; ha pedig további tanácsokat olvasna, vagy bővítené ismereteit a témát illetően, akkor látogasson el a dobjle100at.hu weboldalra!

Emília szíve

A bécsi udvartól a Kossuth család 16 tagja kapta meg az „elbocsátó szép üzenetet”, vagyis az útlevelet, köztük a volt kormányzó akkor 45 éves lánytestvére, Kossuth Emília, az ő férje, a lengyel Zsulavszky Zsigmond (akit egyes források „kalandorként” emlegetnek, mások szerint az alkoholt sem vetette meg, a megítélése tehát vegyes), valamint fiúgyermekeik: Emil, László, Kázmér és Zsigmond.

Emília kint sajnos már csak nyolc esztendőt élt, a magyar emigránsok nagy bánatára, akik kedvelték, felnéztek rá. A New York-i Brooklynban található Green Wood temetőben búcsúztak tőle, sírkövére az alábbi gondolatát vésték:

„Akkor térek haza, ha Magyarország szabad lesz… a szívem ott van.”

Emil és a „négerbarát” sereg

Legidősebb gyermekük, az 1834-es születésű Zsulavszky Emil, aki Giuseppe Garibaldi katonája is volt, 18 évesen érkezett meg az USA-ba, ahol öccseivel együtt részt vett az északiak oldalán az amerikai polgárháborúban. Hadnagyként Asbóth Sándor tábornok mellett szolgált – Asbóth még Kossuthtal együtt emigrált, s a déliek őt és a magyar emigráns katonákkal megerősített csapatait „négerbarátnak” titulálták, miközben rettegtek tőlük. Asbóth Sándor példaképül szolgált a kortársai számára, kalandos életével máig nagy tiszteletnek örvend az Egyesült Államok egyik hőseként.

Emil 1863-ban, 29 évesen a fivére, Zsulavszky László által vezetett, Louisiana államban állomásozó 82. számú néger gyalogezredben lett törzsőrmester, majd alhadnagy, és 1866 szeptemberében szerelt le. A további sorsáról már csak annyit tudunk, hogy a polgárháború befejezése után az USA hivatásos katonai állományába kérte a felvételét, ám arról, hogy sikerrel járt-e, nem maradt fenn információ.

László ellenzett minden faji különbségtételt

Zsulavszky Lászlóról – aki 1838-ban született, és ugyancsak harcolt Garibaldi seregében, továbbá kitüntetést kapott a krími háborúban való helytállásáért is – többet lehet tudni. Ő az amerikai polgárháborúban az 51. néger ezred parancsnoka volt, amelyhez 606 színesbőrű katona tartozott. László maga szervezte meg a már említett 82. néger gyalogezredet is, amelynek az ezredese lett.

Az északiak elnöke, Abraham Lincoln ugyanis felismerte: a feketék alkotta seregek nélkül lehetetlen megnyerni a háborút. Igaza lett, a sikert a 178 ezer szabad és volt rabszolga fekete katonának is köszönhették.

„Olyan tisztjeitek vannak, akik hisznek abban, hogy férfiként tudtok küzdeni. Maguk mögött hagyták otthonaikat, hogy eljöhessenek közétek. S tették mindezt annak tudatában, hogy a lázadó kormány felakaszthatja őket, amennyiben fogságba esnek. S mindezt miért? Mert eltökéltek, hogy katonának képezzenek ki benneteket.” Így szólt Zsulavszky László 25. Általános Parancsa a fekete katonákhoz 1863. augusztus 7-én. Nem csoda, hogy elterjedt róla: a színesbőrű csapatok morális tartását különösképp erősítette, mert azt sulykolta a fekete katonákba, ők épp olyan bátrak és erősek, mint a „túlfavorizált” fehérek. László meggyőződéssel vallotta, hogy a fekete emberek semmiben sem különböznek fehér társaiktól – világnézetével több mint egy évszázaddal előzte meg az átlagos amerikai polgári gondolkodást, ami miatt akkoriban nem kevés kritika érte.
A háború után New Yorkban telepedett le, ahol a Magyar Egylet elnöke lett. Egy gazdag helyi kereskedő lányát vette feleségül, aki 18 évnyi házasság után, 1884-ben eltemette őt az édesanyja mellé.

Kép

Afroamerikai Polgárháborús Emlékmű – Forrás: Flickr

https://www.flickr.com/photos/mr_t_in_dc/2712643952

Kázmér rabolt, Zsigmond korán meghalt

A harmadik fivér, Zsulavszky Kázmér a család kivándorlását követően eleinte egy magyarbarát bostoni kereskedő üzletében dolgozott, majd egy kansasi ezredben szolgált főhadnagyként. Nem csak dicső tettek sorakoznak a neve mellett: 1862-ben egy vasúti pénztár kirablása miatt katonai börtönbe került, majd újabb szűk egy évig New York-ban szolgált, végül Washingtonban szerelt le.

A legkisebb fiú, Zsulavszky Zsigmond pedig mindössze 22 évet élt. 1841-ben született, még csak 19 esztendős volt, amikor elveszítette édesanyját, és egy New Hampshire-i család az akkori törvények adta lehetőséggel élve örökbe fogadta.

Ám ő alig 20 évesen beállt az ottani ezredbe közlegénynek.

1863-ban bátyja, László ezredébe került, ahol alhadnagy lett, Louisianában azonban hastífuszban megbetegedett.

Érdekesség, hogy még azon az őszön éppen Port Hudsonban hunyt el, amelynek kikötőjében az a Mississippi nevű hadihajó is állt, amellyel Kossuth bő egy évtizeddel korábban Törökországból Amerikába hajózott. Zsigmondot Brooklynban édesanyja mellé temették, később László teste is melléjük került, és mindkét magyar férfi neve a mai napig olvasható a washingtoni Afroamerikai Polgárháborús Emlékmű talapzatán.

1998. július 18-án leplezték le az USA fővárosában Ed Hamilton alkotását, azt a három méter magas bronzszobrot, amely az Afroamerikai Polgárháborús Emlékmű nevet viseli, és azoknak a katonáknak állít emléket, akik aktív szerepet vállaltak az emancipáció kivívásában – tehát azon fehér tiszteknek is, akik fekete ezredekben szolgáltak. A ma ismert adatok szerint tíz magyar harcolt ilyen alakulatban.

Források:

• https://ma7.sk/kozelet/magyar-emlekek-nyomaban-kossuth-emilia-n-new-yorkbrooklyn
• https://nyolcezer.hu/cikk/generaciok/2020/01/21/mernok_aztan_katona_%E2%80%93_majd_mernok_aztan_katona
• https://www.berenyianna.hu/kossuth-zsuzsanna/mi-igaz-a-reg%C3%A9nyben/br%C3%BCsszel-%C3%A9s-new-york
• https://hu.wikipedia.org/wiki/Zsulavszky_Zsigmond
• https://hu.wikipedia.org/wiki/Zsulavszky_K%C3%A1zm%C3%A9r
• https://hu.wikipedia.org/wiki/Zsulavszky_Emil
• https://hu.wikipedia.org/wiki/Zsulavszky_L%C3%A1szl%C3%B3

„Ha egy ember mentálisan nincs rendben, az egy vállalat működését tekintve is probléma. Mindez kiemelten érinti a gazdaság mozgatórugójaként számontartott kkv-k mindennapi működését. Hogy a koronavírus-világjárvány és az orosz-ukrán háború a mentalitásban tartósan nagy nyomot hagyott, tény. Viszont kevés szó esik arról, hogy mindennek a társadalmi feszültségét, a fentiek révén keletkezett szorongásokat miként „visszük be” a munkahelyünkre, és ott ez milyen hatással van a szervezet működésére.

Hiszek abban, hogy a szemlélet, a hozzáállás, illetve a szaktudás dimenziójában olyan munkatársat célszerű választani, akinek ezek a jellemzői stabilak és a szervezeti értékekkel megegyeznek.

Ezt a vezetői szemléletet erősítették az elmúlt évek bizonytalanságai.

Ezért vezetőként a hozzáállásra még nagyobb hangsúlyt kell fektetni, hiszen nehézségekbe ütközhetünk egy válsághelyzet idején olyan munkatársakkal, akik ragaszkodnak a megszokott rutinjukhoz, korábban jól hasznosított szakmai tudásukhoz, ám teljesen új, azelőtt sosem látott munkarendben, adott esetben ennek okán is teljesen megváltozott munkakörben, vagy átalakult szervezeti struktúrában már nehezen alkalmazkodnak. Prioritás lett tehát, hogy tenni akarjon a munkavállaló, a hozzáállása pozitív és együttműködő legyen.

Kép

Hidvégi Krisztina - Kép: Lounge Group

Fontos látni ugyanakkor, hogy napjaink kihívásai révén, a mentális frusztrációk tetőzése által egyre csökken a mentalitásában stabil munkavállalók száma. Ez részben azért van, mert a Covid, illetve a háborús helyzet generálta bizonytalanság az emberek szubjektív kontrollérzetét visszavetette. A szubjektív kontroll az az önreflexív alapú kép, amely sugallja számunkra, mennyire vagyunk befolyással a saját életünk alakítására.

Minél alacsonyabb a szubjektív kontrollérzetünk, annál kevésbé érezzük, hogy alakítói lennénk sorsunknak.

Ez a kiszolgáltatottság-érzet még a legstabilabb önbizalommal rendelkező munkatársakat is megérinti. Így közös pont lett a stabilitás keresése, ami együtt jár a munkahelyhez való erősebb kötődéssel, ezért lehet, hogy több helyen csökken a fluktuáció mértéke a munkaszervezetekben.

Ez azonban kétélű fegyver, mivel az a munkavállaló is maradni akar, akinek alapvetően nincs ilyen motivációja, de a csökkenő szubjektív kontrollérzete mégis erre sarkallja. Így demoralizáló hatást gyakorolhat azokra, akik motiváltságát valós belső igény hívja életre. Tapasztalatom szerint egy ilyen munkaszervezeti kockázat esetén a vezetők tréneri, coach-feladata felértékelődik, ugyanis minden erővel ki kell szűrni a mentalitásában stabil munkatársakat és – a lehetőségekhez mérten – szeparálni kell őket a demoralizáló hatást gyakorló kollégáktól.

Éppen ezért még soha ekkora szükség nem volt olyan beszélgetésekre, amelyek a munkavállalók mentális állapotának, illetve a lehetséges koalíciós szerveződéseknek a feltérképezésére irányulnak.

Az elmúlt időszakban kiemelten éreztük mi is ezt az igényt, jóllehet a Lounge Groupnál már a kezdetek óta a munkatársak szemléletének, mentalitásának irányba állításában hiszünk. Kiszolgáltatott helyzetben vannak azonban sok esetben a kkv-k, akik számára azért is nehéz megtalálni munkavállalóik mentalitásbeli változására a megoldást, mert gyakran nincs erőforrásuk arra, hogy például HR osztályuk legyen.

Hogy nekik egyfajta kulcsot adjunk a témában, elindítottuk „Munkadinamika” című kutatási projektünket. Ezen projekt keretében nem konkrétan a koronavírus-világjárványban bekövetkezett mentális gondokra keressük a választ, hanem az a célunk, hogy általánosságban találjuk meg a megoldást a drasztikusan megváltozott környezetben bekövetkezett humánerőforrás-problémákra, -változásokra. A Munkadinamika hosszú távú projektünk, amely 2021 nyarán indult és jelenleg is zajlik, ám előremutató, és sok esetben meglepő eredményeiről a vizsgálati folyamat lezárulta után fogunk hírt adni.

Mivel a Lounge Group hosszú évek óta gondozza ezt a kérdéskört, a probléma nem eszkalálódott. A vezetők coach-szerepének fontossága, a munkavállalók hozzáállásának vezetői fókuszba helyezése, valamint a rendszeres és célzott kommunikáció a kollégák mentális állapotának felmérésére elengedhetetlenné vált egy sikeresen működni kívánó vállalat életében.

Mindezt azért tesszük, mert az alaptézis egyszerű: a mentálisan stabil munkaerő a hatékony munkaerő.”

– osztotta meg gondolatait Hidvégi Krisztina médiaigazgató.

A Lounge Group diverzifikált szolgáltatási portfólióval rendelkező full service ügynökség, amely integrált, 360 fokos reklámkampányok stratégiai tervezésén és megvalósításán túl többek között médiatervezéssel, médiavásárlással, klasszikus PR-feladatok ellátásával, kommunikációs tanácsadással, rendezvényszervezéssel is foglalkozik. Első divíziója 18 éve alakult, mára a cégcsoport közel 400 főt foglalkoztat. A szakma meghatározó szereplőiként számos hazai és nemzetközi díjat nyertek, munkájukat többek között Muse Creative Awards, Eventex Awards és The Golden City Gate díjjal is elismerték már.

„Ottó az utolsó császár, Károly legidősebb fia volt, akiből, méretes közhellyel élve, valószínűleg a Habsburgok legjobb uralkodója lehetett volna. Ottó kiválóságát azonban elsősorban nem annak köszönhette, hogy Habsburg, hanem hogy elkötelezett híve volt az európai békének és a katolikus egyháznak, valamint számtalan ügyet felkarolt az Európai Parlament tagjaként” – méltatja az utolsó Habsburg trónörököst Martyn Rady, a Londoni Egyetem Szláv és Kelet-Európai Tanulmányok Intézetének emeritus professzora, akinek a külföldön nagy sikert aratott átfogó monográfiája, A Habsburgok – A világ urai idén magyar nyelven is megjelent.

Habsburg Ottó 1912-ben született, majd a Ferenc Ferdinánd trónörökös elleni szarajevói merénylet (1914) és I. Ferenc József császár halála (1916) után hamar egyértelművé vált: az akkor megkoronázott IV. Károly után ő lesz a trón várományosa.

Bár a 20. század történelmi változásainak következtében sosem vezethette palotából népeit, mindent elkövetett annak érdekében, hogy a keresztény civilizációra épülő, egyesülő Európa parlamentáris keretek között teljesedjen ki.

Kép

Fotó: Szabó Zoltán, Habsburg Ottó Alapítvány

Az utolsó magyar trónörököst szülei és tanárai gyermekkorától az uralkodásra nevelték. Az első világháborút követően azonban a családnak menekülnie kellett, és a királyság sikertelen restaurációs kísérleteit (1921) követően a nagyhatalmak döntése száműzte az uralkodói családot. Ennek valósága és a restauráció vágya közötti ingadozás határozta meg Ottó fiatalkorát, amelyet gyakori költözések tarkítottak: élt többek között Madeirán, Spanyolországban, Belgiumban, az Egyesült Államokban és Franciaországban is. Végül a Szász–Meiningeni Regina hercegnővel kötött esküvője (1951) után a bajorországi Pöckingben telepedtek le. Ausztriába 1966-ban, míg Magyarországra csak 1987-ben térhetett vissza.

Habsburg Ottó eleinte restaurációra törekedett, de az önkényuralmi rendszerek fenyegetése ráébresztette, hogy az ellenük folytatott küzdelmet a dinasztia érdekei fölé kell helyeznie. 1979-ben az Európai Parlament tagja lett, és húsz éven keresztül képviselte egyre növekvő tekintéllyel a számára fontos ügyeket. A rendszerváltás után legfőbb célkitűzése a posztkommunista országok – köztük Magyarország – támogatása, gazdasági felzárkóztatása lett. Így közel hetven évvel apja, IV. Károly halála után, a királyi palota helyett az Európai Parlament tagjaként képviselhette Magyarország érdekeit.

A Habsburg Ottó életét bemutató szabadtéri fotókiállítás szeptember 30-tól december 1-ig ingyenesen megtekinthető a Várkert Bazárban, a gloriette-hez vezető rámpán.

A Habsburg Ottó hagyatékát és szellemi örökségét gondozó alapítvány a rendezvénysorozat alkalmából a közeljövőben egy fotókönyv megjelentetését is tervezi, amelyből a mostani fotókiállításon bemutatott képek ízelítőt nyújtanak. A rendezvénysorozat keretében 2022/2023-ban több magyarországi és külföldi kiállításra és konferenciára is sor kerül majd.

Emlékszel arra a pillanatra, amikor először szembesültél azzal, hogy más vagy, mint a többi gyermek?

Egy meghatározó pillanatra nem. Biztosan volt, hogy megbámultak, megszóltak vagy éreztették velem, hogy más vagyok, de a rossz dolgokat hamar elfelejtem. Szüleim mindent megtettek, hogy olyan életet élhessek, mint bármelyik másik gyermek. Hiába tanácsolták nekik, hogy mozgásjavító általános iskolába írassanak, ők nem azt választották. Egy integrált alapítványi suliba, a Gyermekek Házába jártam. Itt megadatott, hogy nem elzárt világban, mégis biztonságot nyújtó környezetben tanulhattam. Gimnáziumba már egy katolikus intézménybe jártam.

Mind a szüleim, mind az iskoláim hozzájárultak ahhoz, hogy nem tekintek magamra különcként, elfogadtam, hogy van, amiben más vagyok, másként működöm, mint a többi ember.

Okozott nehézséget gyermekkorodban, hogy a kezed helyett a lábadat kell használod?

Kiskoromtól kezdve teljesen természetes volt, hogy mindenre a lábamat használom, így fejlődött ki a lábujjaim finommotorikus képessége. Igazából mindent meg tudok csinálni a lábammal, leginkább a cipekedés okoz nehézséget, de mindig van, akit meg tudok kérni, hogy segítsen.

Még vezetni is tudsz a lábaddal.

Nagy álmom volt, hogy vezethessek. Először meg kellett győznöm a szüleimet, aztán ki kellett találnom, hogyan valósítom meg. Ehhez szükség volt a műszaki és az angoltudásomra is, ugyanis kezdetben angol nyelvű oldalakat böngésztem az interneten a lábbal vezetésről. Egy római nyaraláson annyira beleszerettem a Fiat 500-asba, hogy később, amikor autót vásároltam a családom támogatásával, ezt a típust választottam hófehér színben, automata kivitelben. Autószerelő ismerősöm segített aztán átalakítani. A jobb lábammal kormányzom, a ballal pedig a pedálokat kezelem. Az indexet a fejemmel irányítom, a fejtámlába van kivezetve.

Előfordult már, hogy a piros lámpánál a mellettem álló buszról megrökönyödve néztek, de szerintem kívülről nem nagyon látni, hogyan vezetek, és az sem nagyon tűnik fel a többi sofőrnek, hogy a lábammal intek, amikor valakit beengedek magam elé.

Ha már a műszaki tudásodat említetted, közlekedésmérnökként végeztél. Miért ezt a szakmát választottad?

Mindig is vonzottak a műszaki dolgok, és jól mentek a reáltárgyak, így nem is volt kérdés, milyen irányba megyek tovább. A közlekedésmérnök szakot pedig a repülés iránti szenvedélyem miatt választottam, leginkább a forgalomirányítás érdekelt. Miután végeztem, rövid ideig dolgoztam is ezen a területen, repülőgép-karbantartással kapcsolatos adminisztratív feladatot láttam el. Ám hamar kiderült, hogy ez nem az a munka, amelyre valójában vágytam, fejlődni sem igazán tudtam. Aztán teljesen más irányt vett az életem: másfél évig a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus előkészítésén és megvalósításán dolgoztam rendezvényszervező asszisztensként. Majd visszatértem a közlekedéshez, elkezdtem a rehabilitációs környezettervező szakmérnöki képzést, és elhelyezkedtem a BKK-nál akadálymentesítési referensként. Még csak egy hónapja dolgozom itt, de nagyon élvezem.

Kép

Borbála és segítőkutyája – Fotó: Ernyey-Balogh Júlia

Amit a fejedbe veszel, azt megvalósítod, és közben teljes önállóságra törekszel. Miért fontos ez neked?

Sok helyzetben van szükségem segítségre, néha csak kényelmesebb vagy gyorsabb megcsinálni valamit segítséggel, viszont nem szeretnék folyamatosan másokra szorulni.  Amíg otthon laktam, evidens volt, hogy segítenek a szüleim, ha már ott vannak, ám ez függőségi viszonyt is eredményez.

Hogyan váltál le a szüleidről?

Az első nagy lépés az önállóság felé egy Erasmus-ösztöndíj volt Varsóba. Ott laktam először egyedül. Hetente egyszer jött egy lány segíteni, különben magam intéztem mindent.

Komoly kihívás volt az a félév, ugyanakkor teszt is, hogy képes vagyok-e az önálló életre.

Az egyetem után költöztem el otthonról, amikor elkezdtem dolgozni. A szüleim heti egyszer átjönnek pár órára, leginkább a nagy bevásárlásban és a háztartás körüli teendőkben van szükségem segítségre. Kitakarítok egyedül is, de jóval időigényesebb és fárasztóbb. Egyébként a lakásomat úgy alakítottuk ki, hogy mindent, amire nap mint nap szükségem van, könnyen elérjek, és kényelmes legyen.

Hamarosan új távlatok nyílnak meg előtted, segítőkutyád lesz. Honnan jött az ötlet?

Ernyey-Balogh Júlia ismerősöm, aki segítőkutyákat képez ki, kérdezte egyszer, mit szólnék egy kutyához. Rögtön megtetszett az ötlet, ugyanis gyermekkoromban is volt kutyám, mindig is szerettem volna újra, de nem tudtam elképzelni, hogy egyedül tartsak. Nyáron kiválasztották nekem a legmegfelelőbbet: Lírát, a portugál vízikutyát. Van egy hosszú lista, amit meg kell tanulnia ahhoz, hogy segítőkutya lehessen. Ha Juli elérkezettnek látja az időt, akkor kerül hozzám, és együtt készülünk a segítőkutyáknak előírt vizsgára. Addig hetente találkozom Lírával, ismerkedünk, játszunk, próbálgatom vele a feladatokat. Nemcsak azért várom már, hogy nálam legyen, mert sok mindenben segít majd, lekapcsolja a villanyt, cipeli a táskám, odahoz tárgyakat, kinyitja az ajtót stb., hanem azért is, mert lesz egy társam, nem leszek egyedül. Biztos jóval többet fogok majd sétálni, kimozdulni vele.

Több fogyatékosságügyi projektben is benne vagy. Hogyan lett belőled aktivista?

Amikor gimnazista, egyetemista voltam, tanultam, éltem a velem egykorú fiatalok életét. Időnként fel is tettem magamnak a kérdést, hogy kellene-e külön foglalkoznom fogyatékossággal élőket érintő kérdésekkel, de nem nagyon merültem el benne. Aztán szépen sorban megtaláltak a különböző projektek. Az egyik a Freekey, amelynek kampányaiban is szerepeltem már.  Az a célja, hogy Magyarországon is megvalósuljon a – külföldön már működő – személyi asszisztencia szolgálat, szeretnénk felhívni erre a döntéshozók figyelmét is. Rengeteg fogyatékossággal élő embernek lenne szüksége segítségre, van, akinek csak heti egyszer pár órára, s van, akinek napi szinten.

A személyi asszisztencia nagybetűs önállóságot jelentene ezeknek az embereknek, függetlenedni tudnának a rokonoktól, intézményektől, ugyanis a segítő akkor megy, amikor az illető akarja, abban segít, amiben kéri, és még ő is választhatja ki a személyét.

Ismerek olyan mozgássérültet, aki segítővel jár szórakozni. A másik projekt, amelyben részt veszek, a Nő az erőnk. Ez egy online képzésen indult el, ahol kiscsoportban is dolgoztunk. Az egyik feladat során egy kampányt kellett megterveznünk, témánk a fogyatékossággal élő nők voltak. A képzés után úgy döntöttünk a társaimmal, akiknek egyike szintén fogyatékossággal élő, hogy meg is valósítjuk. Március 8-án online esemény keretében megszerveztük a Fogyatékossággal élő nők napját. Annyira nagy sikere volt, hogy azóta beadtunk egy ifjúsági Erasmus+ pályázatot is, ennek keretében workshopot és közös fotózást szervezünk fogyatékossággal élő nőknek és nem érintetteknek, az elkészült fotókból kiállítást is rendezünk majd. Célunk, hogy nőiességükben megerősítsük a fogyatékossággal élő nőket, láthatóvá tegyük őket, és felhívjuk a társadalom figyelmét arra, milyen problémákkal küzdenek. Ha ránk néznek, ne a fogyatékosságot lássák először, hanem a nőt!

Kép

Fotó: Lettner Kriszta

Szeptember közepén a Forráspont rendezvényen háromezer fiatal előtt beszéltél és vallottad meg a hited. Mit adott ez neked?

Óriási élmény volt, próbáltam kizárni, hogy ennyi ember előtt beszélek. Sosem éreztem magam alkalmasnak arra, hogy motivációs beszédet tartsak, meg is lepődtem, amikor felkértek. Én inkább a tetteimmel, az életemmel szeretnék másokat motiválni. A fogyatékossággal élőket, hogy legyenek nyitottak az örömteli életre, a többi embert pedig az elfogadásra. Ne nézzenek ránk lesajnálóan, ismerjenek meg minket, így is lehet teljes életet élni! Lehet, hogy valamit nem kaptam meg az Istentől, de kaptam sok egyéb mást, amivel igyekszem jól gazdálkodni, mások hasznára fordítani.

Aggódó tekintettel kémlelem az eget, miközben ezeket a sorokat írom. A felhők sötét habokként úsznak el a Börzsöny fölött, a napernyő nyikorogva járja a széltáncot, keresztbe-kasul csavarva a köteleket, amelyek nem engedik, hogy mint Kosztolányi aranysárkánya, a magasba szálljon. Az erdei gombák illata esőszaggal keveredik az orromban. Aki a természetben él, ilyenkor már tudja: hamarosan be kell húzódnia a vihar elől. 

 Lapzárta után irány a Börzsöny 

„Így fog kinézni a kempingünk” – dugta az orrom alá a férjem egy februári napon azt a papírfecnit, amelyen először láttam meg vállalkozásunkat. „A micsodánk?” – kérdeztem vissza tágra nyílt szemekkel, aztán hallgattam, ahogy Attila azt ecseteli, hogyan talált egy gazos kis területet Nagymaroson, amelyet kibérelhetnénk, rendbe tehetnénk, vagyis mindenünket egy lapra téve életre kelthetnénk mindazt, amit tintapacaként láttam magam előtt. 
Hiszem, hogy léteznek olyan helyek, amelyek afféle köldökzsinórral vannak hozzánk kötve, amelyek bármerre is járunk a világban, magukhoz húznak és táplálnak. Az én zsinegem túlfelén a Dunakanyar van, így hát engedelmeskedve a hívásnak, fújtam egy nagyot, és azt mondtam: „Rendben, csináljuk!” 
Idén júniusban nekifutottunk az első teljes szezonunknak, ami egyben azt is jelentette, hogy nagy sebességgel kilőttem magam a komfortzónámból.

Férjemmel és az ötéves lányunkkal egy 15 négyzetméteres konténerházba költöztünk, ami elég aprócska, de napsütésben kárpótol az ötezer négyzetméteres Duna menti „kert”, ahol írhatok, ha éppen nem a városban van rám szükség. Nem tartott sokáig, hogy rájöjjek: kempingezni és kempingben élni két külön dolog.

A hely, amit alkottunk, kezdettől fogva leckéztet, hogy kiderüljön, megérdemlem-e igazán, hogy az otthonomként tekintsek rá. 

Első lecke: alkalmazkodás 

Az első lecke, amit megtanultam, hogy a boldogságom kulcsa az alkalmazkodás. Nincs két egyforma nap, az időjárás napszakról napszakra változik, amihez folyamatosan idomulni kell. Amikor Budapesten beborul, és cseperegni kezd az eső, behozom a törölközőt az ablakból, aztán visszaülök a fotelbe. Itt, ha gyülekeznek a felhők, először tanakodni kezdünk, hogy vajon részesülünk-e az égi áldásból, vagy „majd a Duna lehúzza”, ahogy a helyiek mondják. A dörgésnél még kint ücsörgünk, de amikor cseperegni kezd, mindenki behúzódik a kuckójába. Az otthonunkat úgy kell megszervezni, mintha egy lakóautóban élnénk: kicsi a hely, nem lehet sok holmink, és minden négyzetcentiméterrel okosan kell gazdálkodni. A szekrény nem fért be az odúba, így bőröndökből öltözködünk, és ugyanolyan felfújható matracon alszunk, mint a vendégeink, akik sátrat bérelnek nálunk. 
A rugalmasság, amire a kemping tanít, olyan, mint egy mesterkulcs: egész életemben hozzá fog segíteni ahhoz, hogy a problémákra megoldásokkal feleljek. Ha úgy érzem, hogy valamire nem vagyok képes, elakadok egy lelakatolt ajtó előtt, akkor ez a kulcs kinyitja majd a zárat, hogy továbbmehessek. 

„Csikimiki úr nem bánt” 

A betondzsungelből kiszabadulva, a ropogó tűz körül táncolva, a fák között napról napra letaglóz a felismerés: nem az épített, hanem a teremtett világ része vagyok. Minden, ami körülvesz, él, lélegzik, fotoszintetizál. „Szuszog” a fű mezítelen talpam alatt, a fa, amire rákötöm a függőágyam, a gém, ami lomha szárnycsapásokkal a fejem fölött elrepül, és az „aprónépek”, amelyek idegdúcokkal gondolkodnak, és feromonokkal beszélgetnek. 
Egyik reggel arra ébredtem, hogy egy kis réti farkaspók pihenget a karomon. Egymás szemébe néztünk, aztán úgy nekiiramodott, hogy apró lábacskái, mint a tollpihék kezdték csiklandozni az alkaromat. Miközben figyeltem ahogy eliszkol, eszembe jutott, hogy néhány nappal ezelőtt töltöttek fel képet hasonló állatkáról a határozós csoportba, aminek tagja vagyok. A fotóhoz valaki azt írta: „Ez egy réti farkaspók, de én csak Csikimiki úrnak hívom, mert amikor rohangál a karomon, úgy csikiz, nem bánt!”. Néhány évvel ezelőtt biztosan sikítozni és csapkodni kezdtem volna, de ma már úgy látom, hogy vendégségbe jöttem a világra, és megférünk egymás mellett a többi lénnyel, ha nem bántanak. 

Kép

Kép: Jónás Jácint

A Dunakanyar gazdag faunája lélegzetelállító: őzikék ugráltak a szemünk előtt, a szomszéd telken lakik Frigyes, a fácán, akit nemrég egy vadmalaccal láttunk barátkozni. Sok szarvasbogárral is találkozom, a lepkefélék pedig kimondottan barátságosak. Maja, az egyikük rendszeresen visszajár a testemen megpihenni. 

Egyszerre kiskosztümös és gumicsizmás életet élni nem könnyű: szellemi és testi energiára is szükség van a munkám elvégzéséhez és a „mindennapi túléléshez” a kempingben. A dézsában mosás, a 13,5 km-nyi sétát kitevő fűnyírás és az egyéb karbantartási feladatok igénybe veszik az embert. 

Egy nap, amikor éppen betelt a pohár, egyszer csak rászállt Maja a mutatóujjamra. „Hagyj békén!” – förmedtem rá a pillangóra, de ő nem tágított, pödörnyelvével egyre csak tapogatta a bőrömet, és akárhányszor elkergettem, visszajött, mintha meg akarna vigasztalni. Egy pillanat alatt elpárolgott a fáradtságom, és arra gondoltam, hogy a legjobb dolgokért az életben mindig meg kell küzdeni, és ilyen élményekben nem lenne részem, ha magamra zárnám a lakást. 
A természetben persze nem minden állatka olyan bájos, mint Maja. A vöröshangyákkal képtelen vagyok megbarátkozni, mert agresszívek, és a csípésük is fájdalmas. Emellett csíkos, fullánkos zümmögő lények is röpködnek errefelé, akikkel érdemes tartani a távolságot. 

Jóban és rosszban, kempingben és Zuglóban 

A családi vállalkozások megmutatják, elég jól működik-e a csapatjáték a tagok között. Mielőtt igent mondtam a férjemnek, feltettem magamnak a kérdést: „Körbeutaznám vele hátizsákkal a világot?” A kérdésre az esküvőnk lett a válasz. A kemping folyamatos csapatépítés, amelynek során megmentjük egymást, és tanulunk a hibáinkból. Az első éjszakák egyikén úgy ömlött az eső, mintha dézsából öntenék, és pillanatok alatt kiderült, hogy nem feszítettük ki megfelelően a napvitorlánkat, ami alá be akartunk húzódni. Az egyhelyen összegyűlő víz tönkretette volna az anyagot, így gyorsan kellett cselekedni: egyikünk hozta a csavarhúzót, hogy lyukat vágjon, másikunk rohant a vödörrel, hogy ne árasszuk el a területet. A vitorla végül nem szakadt le, mi pedig egymáshoz bújtunk, és nevetni kezdtünk azon, hogy mibe vágtuk a fejszénket! 
A családunk és a barátaink nélkül viszont semmire se mennénk! A nagyszülők keményen részt vesznek a logisztikában, és ott van Lacika is, aki a zsákutca végén lakik a Duna-parton, és csak egy telefonhívásunkba kerül, hogy kihúzzon minket a csávából. Sok barátra leltünk itt, akik amellett, hogy gyakran meglátogatnak minket, mindig hoznak valami apróságot. Volt, aki fonott székkel jött, más függőágyat ajándékozott nekünk, így a kemping nemcsak minket, hanem a kapcsolódásainkat is tükrözi. 

A félnomád életvitellel együtt a kislányunknak ez a hely valóságos meseország. Van, amikor a lombok alatt hintázva beszélgetünk Kalácsról, a mókusról, aki olykor felbukkan a fákon, vagy történeteket szövünk erdei tündérekről, akik táncukkal megrezegtetik a leveleket.

Amikor egy forró nyári nap végén megfogjuk egymás kezét, és nagyot ugrunk a felfújható gyerekmedencébe, kissé „kusturicás” benyomást keltünk, amivel általában mosolyt csalunk a vendégeink arcára, akik azt mondják, hogy a lelkesedésünk miatt szerették meg leginkább ezt a helyet. 
Ha valaki megkérdezné, hogy melyik a legerősebben élő emlékem a kempingről, nehéz lenne választani a sok pillanat közül, de a szezon első vendégei (kamasz gyerekek és az őket kísérő felnőttek) örökre megmaradnak az emlékezetemben. A tinédzserek a szalonnasütés után kivilágították és birtokba vették a strandröplabdapályát. Arra gondoltam, hogy a négyzet, amely korábban azon a rongyos papíron létezett, ma már emlékeket hordoz azok számára, akikkel hosszabb-rövidebb ideig együtt élünk. 
Sokan mondják, hogy ők nem tudnának életvitelszerűen a kempingben lenni, én viszont egyre csak arra gondolok, hogy mennyire fog hiányozni, ha nem moroghatok az infláción a helyiekkel a kisboltban, és nem hallgathatom lefekvés előtt a barátunk történeteit arról, hogyan próbált kitessékelni az ismerőse házából egy beszabadult pelét, ami fél napig a fürdőszobában rumlizott. Egész télen azt fogom várni, hogy újra lerúghassam a cipőmet, és az erdei ösvényen futva, figyeljem az ébredező tájat.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>> 

„Még egy ateista is megteszi Isten felé az első lépést, ha muzsikálni kezd, attól kezdve nincs visszaút” – szögezte le Pintér Zsolt, a Louisiana Double együttes egyik tagja, s hozzátette: ha énekelünk, nem félünk semmitől. A zenész be is bizonyította axiómaként lefektetett tételeit, hiszen zenésztársával, Apáti Ádámmal olyan hangulatot varázsolt az először megrendezett Gellért Ünnepen a bakonybéli bencés monostor kávézójába, hogy lélek nem maradt érintetlen.

Az együttes rendkívül érdekes műsora a népzenei gyökerű észak-amerikai zenei stílus, az egyéni és a közösségi hit kifejezésének huszadik századi történetén kalauzolta végig a megjelenteket. Szólt bluegrass, gospel, blues, rockabilly, rock ’n’ roll, tradicionális Appalache-hegységi muzsika és előkerült számos hangszer.

Hogy miként mélyítheti el a zene a hitet, hogyan lehetséges átjárás egymástól látszólag távoli műfajok között, arról, aki befért a szűkösnek bizonyult helyiségbe, meggyőződhetett.

Aki érzett magában kurázsit, netán volt nála hangszer, be is szállhatott zenélni, énekelni, Istent dicsőíteni. Ahogy megtette ezt Dr. Baán Izsák, a Szent Mauríciusz Monostor perjele és szerzetestársai is, így avatva csöppnyi templommá a hangulatos kávézót.

A perjel szerint a legszentebb dolgokat elmondani nem, csak elénekelni lehet. Úgy gondolja, a zene a szavaknak olyan mélységet ad, hogy a hétköznapi dolgokat is egy másik szintre képes emelni. „Olyan rezgésegyüttes, ami meg tudja mozgatni a fizikumot és a spirituális valónkat egyaránt. Sőt, képes ezeket egymással is harmóniába hozni. A zene a valóságnak egy olyan dimenziója, ami az erőfeszítéseken vagy a kommunikációs szándékainkon túli módon tud békességet teremteni. Belső harmóniát, a transzcendenssel való harmóniát, és az emberek közötti harmóniát” – vélte Izsák atya.

Kép

Pintér Zsolt, a Louisiana Double együttes tagja – Fotó: Velkei Tamás

Sztárszónok a rengetegben

A megújult bencés monostor szerzetesei idén először rendezték meg hagyományteremtő szándékkal a Gellért Ünnepet. Szent Gellért püspök, vagyis születése szerint Gerardo di Sagredo (latinul Gerardus) Velencében született 977. április 23-án. „Szent Gellért egy olyan szentünk, aki európai hálózatba kapcsolja be a monostort” – mondta a fesztivál előtt tartott sajtóeseményen a perjel.

Hiszen, tette hozzá, Velencében született, a Szentföldre indult, de hajótörést szenvedett, így Magyarországra került, ahol a királyi udvarban – ma úgy mondanánk – sztárszónok lett.

Életének egy nehéz időszakában vonult vissza Bakonybélbe, a csöndes, eldugott helyre, ahol hét évet töltött el, majd István király kérésére lett püspök a keleti országrészben. Vagyis Gellért Bakonybélt nyugatra és keletre is becsatolja, rögzítette az atya. Gellért Budán, a róla elnevezett Gellért-hegyen (korábban Kelen-hegy) hunyt el, amikor 1046. augusztus 29-én pogányok meggyilkolták.

A szent életű férfi tiszteletére rendeztek kétnapos művészeti fesztivált, amelyen a komoly- és könnyűzenei koncertek mellett szabadtéri képzőművészeti kiállítás várta az érdeklődőket. Az úgynevezett Nyitott műhely program keretében Novák Erik festőművész (aki a monostor szomszédságában él) képeit lehetett megtekinteni.

A „Vendégségben az Úrnál” szabadtéri kiállítás megnyitóját a monostor parkjában tartották, ahol a pályaműveket a szabadban állították ki. Az eseményt az egész nap zeneileg igen aktív és sokoldalúságát bizonyító perjel nyitotta meg a templomban, ahol egy kamarakórus tagjaként maga is énekelt a megjelenteknek.

A gyűjteményt a MANK Magyar Alkotóművészeti Közhasznú Nonprofit Kft. és a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum még az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus tiszteletére szervezte. Tárlatvezetést Fazakas Réka művészettörténész, a kiállítás kurátora tartott.

A pályázatra 200 hazai és határon túli alkotótól érkeztek képző-, ipar- és fotóművészeti alkotások.

A szabadtéri kiállítással minél többek számára szerették volna láthatóvá tenni, hogyan inspirálja az eucharisztia szentsége művészeti alkotások megszületését. Az alkotóknak lehetőségük volt arra, hogy a tematikát tágabb bibliai kontextusban, valamint a hétköznapok valóságában értelmezzék.

Nyugatról keletre, múltból jövőbe

„Egy hely szelleméhez sokat hozzátesznek azok a nagy formátumú emberek, akik ideiglenesen vagy tartósan lakóhelyül választják” – osztotta meg gondolatait Bakonybél szellemével kapcsolatban Izsák atya. Kifejtette: nincs ez máshogyan Bakonybéllel sem, a Magas-Bakony csúcsai között meghúzódó, tágas völgyben található falucskával, amelynek bencés monostora ezer évvel ezelőtt két európai hírű és szentség hírében álló szerzetes jelenlétének köszönhetően jött létre. A monostor alapítójának tartott türingiai-bajor Szent Günter után 1023 és 1030 között Szent Gellért volt az itt élő emberi-spirituális közösség vezetője.

 „Egy napon, amikor írt, s úgy megiramlott képzelete, hogy észrevétlen álomba szenderült, odament hozzá egy szarvastehén a borjával, s mellette mindketten leheveredtek a földre. Egyszerre a hím – egy farkas elől menekülve – nagy sebbel-lobbal közébük rontott, elfutott vele, kicsinyét pedig a választott mellett hagyta. Hozzá akart bújni, és földre lökte a tintát, amellyel írt. Mikor pedig hajlékába tért, a szarvasborjú követte, ő meg kenyérrel etette, úgy, hogy az többé el nem szakadt tőle. Máskor pedig Szent Gellért egy tarisznyát vitt a házába, s azt látta, hogy ajtaja előtt egy farkas hever. Észrevette, hogy sebesült, kinyitotta hát az ajtót, és a farkas vele együtt bement. Letette a tarisznyát, a farkas pedig lába előtt a földre terült, föl sem kelt addig, míg meg nem gyógyult. Attól a naptól fogva aztán a szarvas fia is meg a farkas is ott maradt. Kijártak az ajtón a rétre, legeltek és egymást nem bántották” – őrizte meg a legenda Gellért bakonybéli tartózkodásáról.

A szarvas és a farkas jelképes története a vágyait és indulatait a természet csendjében szelídítő, belső harmóniára törekvő embert állítja az olvasó elé, egyben jól ragadja meg azt a genius loci-t, ami Bakonybél sajátja, s amiben Gellért is osztozott, rögzítette a perjel.

Gellért Bakonybélbe érkezésének ezredik évfordulóját jövőre ünnepelik.

Bakonybél településnek és a monostornak jelentős a spirituális, szellemi vonzereje, történelmi múltja, épített öröksége, egyházi, történelmi, művészeti értékei teszik egyedivé a térségben. Írók, muzsikusok, képzőművészek választják második (vagy akár első) otthonuknak, a turisták, zarándokok pedig a szellemi feltöltődést is keresik e befogadó településen.

Megtalálták Gellért menedékét
Az Eötvös Loránd Kutatási Hálózat (ELKH) Bölcsészettudományi Kutatóközpont szervezésében, Nagy Szabolcs Balázs vezetésével a szakemberek feltárták azt a sziklaüreget, amely a legenda szerint a magyar történelem első vértanújaként számontartott Szent Gellért lakhelye volt bakonybéli remetéskedése idején. A feltételezések szerint zarándokhelyként szolgáló területen található üreg, valamint az egykor a szomszédságában álló, a feltárás alapján vélhetően hozzá kapcsolódó kápolna használatának pontos részletei máig nem ismertek, de az előkerült fém és kerámia leletanyag meggyőzően alátámasztja a mélyedés középkori vagy korábbi eredetét, valamint a lelőhely intenzív Árpád-kori használatát.

„Bakonybél lelki fővárosom, olyan erjesztő közeg, ahol egy művész motivációt kaphat” – osztotta meg gondolatait Prieger Zsolt annak kapcsán, hogy 2023-ban a Veszprém-Balaton 2023 Európa Kulturális Fővárosa programhoz Bakonybél is csatlakozik helyszínként. (Zsolt a tavalyi Pilinszky-est után idén zsoltáros műsorral érkezett a településre.)

Nagy Krisztián, a Veszprém-Balaton 2023 Európa Kulturális Fővárosa – Kultháló projektvezetője úgy vélte: minden művészetnek van egy belső, spirituális tartománya, és ezt számtalan formában megtapasztalhatjuk Szent Gellért ünnepén.

Reményét fejezte ki, hogy jövőre az együttműködés hasonló intenzitással és még szélesebb távlatokat nyitva valósulhat meg.

Izsák atya szerint az Európa Kulturális Fővárosa eseménysorozat kapcsán Bakonybél kapcsolódhat a kulturális mainstreamhez, kiderülhet az is, mit tehet a helység a művészettel, a hely szelleme által mi születhet, az hogyan szólítja meg az itt élőket és az idelátogatókat. Szavaira rímelt, ahogy az autóba ülve még hallottam a monostor előtti kis téren felállított harangjáték dallamait.

Az Asbóth-fivérek édesapja, Asbóth János ismert és elismert szakember volt a 19. század eleji Magyarországon. Mezőgazdaságot tanult és tanított felsőfokon, tudományos munkássága hazánk határain kívül is híres volt. Asbóth Jánost gróf Festetics György 1801-ben meghívta Keszthelyre, a gróf által alapított Georgicon nevű gazdasági tanintézet igazgatójának. Nem meglepő, hogy két fia, Lajos és Sándor is tehetséges embernek született, talentumaikkal azonban egymástól eltérően gazdálkodtak, s más válaszokat adtak a magyar társadalmi kihívásokra is.

Asbóth Lajos, aki a zászlóaljak élére állt

Asbóth Lajos (1803–1882) mint 14 éves fiú a bécsi hadmérnöki iskolába került, 17 éves korában egy német lovasezredhez hadnagynak nevezték ki. 22 évig szolgált távol a hazájától, német és olasz ezredekben. 39 éves korában századosként leszerelt, és megnősült: felesége Metternich herceg magyarországi uradalmi igazgatójának a lánya lett, tehát egy osztrák-hű családba nősült. Lajos és felesége az erdélyi Lugos vidékén, románok lakta térségben földet béreltek és gazdálkodtak, itt éltek 1848-ig.

Szinte csoda, hogy Asbóth Lajos ezzel a múlttal annyira magyar lelkületű volt, hogy 1848 nyarán nemzetőrnek jelentkezett.

Katonai szakértelmére nagy szükség volt, így hamarosan egy 600 fős egység parancsnoka lett, majd Debrecen katonai parancsnokává nevezték ki. A tavaszi hadjárat során kiérdemelte az ezredesi rangot a császári sereget megtévesztő hadműveleteiért, és megkapta a Magyar Katonai Érdemrend III. osztályának kitüntetését. Egy kortársa a következő szavakkal ismerte el érdemeit: „Asbóthnál a stratégiai ismeretek gyors taktikai kivitellel párosultak; hideg és rendíthetetlen bátorsággal vezérelte a csatát s a döntő perczben villámsebességgel állott a rohanó zászlóaljak élére. Alárendeltjeivel emberségesen bánt és szükségeik kielégítésére a legnagyobb gondot viselt, miért is szerették és becsülték katonái. Jelleme komoly, gondolkozó.”

Buda visszafoglalásakor már a II. hadtest parancsnoka volt – majd megszegte Görgei Artúrnak, a hadsereg főparancsnokának a parancsát, aki ezért lefokozta egy tartaléksereg parancsnokává. Miután a Magyarország függetlenségéért vívott küzdelem elbukott, Asbóth Lajost 18 év várfogságra ítélték, és ebből hét évet le is töltött. Sorsa így sok lelkes hazafi sorsával mutat fájdalmas azonosságot, de az az igazán megrázó, ami ezek után következett. Mielőtt erre kitérünk, ismerkedjünk meg testvérének életével is.

Kép

Asbóth Lajos, a hős - Kép: Wikipédia

Asbóth Sándor, aki Kossuth szárnysegédje lett

Asbóth Sándor (1810–1868), aki hét évvel fiatalabb volt bátyjánál, Selmecbányán, majd Pesten tanult, és mérnökként végzett.

Hajózással foglalkozó hivatalokban dolgozott, és támogatta Széchenyi István hajózással kapcsolatos javaslatait, a Lánchíd építését is.

A szabadságharcosokhoz lelkesen csatlakozott, 38 éves volt ekkor. Rátermettsége miatt gyorsan ívelt fölfelé a katonai karrierje. Mérnöki tudásának nagy hasznát vette a hadsereg is hídveréskor és erődítési munkálatok során. 1849 nyarán alezredesként Kossuth Lajos szárnysegédje – vagyis kormányzói hivatalának katonai vezetője – lett. A katasztrofális vereség után más utat választott, mint a bátyja.

Asbóth Sándor – Forrás: Wikipédia

Az öcs, aki elhagyta hazáját

Asbóth Sándornak menyasszonya volt, de itt kellett őt hagynia, Kossuthtal együtt emigrált Törökországba, majd az Egyesült Államokba. Itt elváltak útjaik: míg Kossuth soha nem mondott le a visszatérésről és továbbutazott, Sándor második hazára lelt Amerikában. Tartotta a kapcsolatot a magyar emigránsokkal és egykori kormányzójával, de az Újvilág lakóinak is hasznára volt.

Mérnökként New York számára készített fejlesztési terveket, része volt a Central Park szabályozásában is. Az amerikai polgárháború kitörésekor már 51 éves volt, de lelkesen jelentkezett az északiak hadseregébe. Dandártábornokként ezredeket vezényelt, és több Kossuth-emigráns magyar katonát gyűjtött maga köré (köztük a híres Zsulavszky testvéreket is). A küzdelmek során súlyos sebesülés érte, bal karja roncsolódott, arcából nem tudták eltávolítani a puskagolyót – ennek ellenére föl tudott épülni.

A polgárháború után, 1866-ban diplomata lett, az USA argentínai és uruguay-i nagykövetévé nevezték ki. Ez a két dél-amerikai ország és Paraguay hosszú ideje háborúzott egymással, Asbóth Sándor feladata a békekötés kimunkálása volt. Két évvel később, 1868-ban Buenos Aires-ben halt meg, 56 éves korában. Halálának okát sokáig a polgárháborús sérüléseire vezették vissza, amiket sok szenvedéssel viselt, de Hermann Róbert történész szerint saját kutyája, York rántotta el, és ebbe a balesetbe belehalt.

Az amerikaiak nagy becsben tartják emlékét, 1990-ben földi maradványait átszállították az arlingtoni Nemzeti Temetőbe, ahol fekete márvány síremléket állítottak a tiszteletére.

Kép

Asbóth Sándor Amerikában – Forrás: Wikipédia

A báty, aki áruló lett és elismert akadémikus

Asbóth Lajos a testét-lelkét megviselő hétéves raboskodást követően részt vett a földalatti függetlenségi mozgalomban, egy felkelés előkészítésében. 1861-ben néhány hónapra ismét letartóztatták, és valószínűleg ekkor sikerült őt beszerveznie az osztrák titkosszolgálatnak, hogy legyen besúgó és provokátor. Ő adta fel az egyik összeesküvés résztvevőit, amiért 10 ezer forintot kapott. Ebben a szerepében is annyira ügyes volt, hogy tette csak 36 évvel halála után tudódott ki. Hadtörténeti munkákat írt, munkásságának elismeréséül 1863-ban a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választották. 1882-ben, 80 évesen hunyt el. Egy fiáról tudunk, az újságíróként, néprajzosként és politikusként is szép karriert befutó Asbóth Jánosról, akit jó sorsa megkímélt attól, hogy megérje apja árulásának nyilvánosságra kerülését.

Ki az igaz ember?

A két ember, akinek drámájába most beleshettünk, két testvér volt, akik ugyanazt a családi örökséget kapták, tehetségük és neveltetésük is hasonló volt, és a szabadságvágy is ugyanúgy égett a szívükben.

Sándorról ma is sokan mondanák, hogy cserbenhagyta a nemzetét, mások pedig azt állítanák, hogy elvitte hazánk jó hírnevét Amerikába.

A besúgóvá vált Lajost is sokan elítélnék, mások fölmentenék, mondván, a börtönkapu elzárja a döntésszabadságot. És persze biztos elgondolkoznak sokan azon is, hogy hányféle emberből válhat akadémikus.

Az Asbóth fivérek élettörténete az aradi tábornokok vértanúságához képest két túlélő életutat példáz: a tisztes helytállást az emigrációban és a kényszerű alkalmazkodást itthon, amely a behódolásig és árulásig is eljutott ebben az esetben.  Mindkét fivér elismert, tisztelt emberként halt meg. El lehet azon is gondolkodni, vajon kik kaphatták meg a szabadságharc túlélői közül azt a jutalmat, amely a Biblia szerint a mindhalálig hűeknek jár: az élet koronáját.

Ragyogó őszi napsütésben utazunk Rédére, az Esterházy Leszármazottak Világtalálkozójára. Elhaladunk a kastélypark mellett, majd a parkolóból a zene hangját követve megérkezünk a szabadtéri programok helyszínére. Amíg Jácint előkészíti a fotós felszerelését, körbekémlelek. Előbb érkeztünk, mint az Esterházy család tagjai, a színpadot még díszítik, felkerül az utolsó szál virág is a dekorációra, a néptáncosok szépen vasalt szoknyákban, hosszú szárú csizmában készülnek arra, hogy megmutassák a főleg Németországba és Svájcba elszármazott hazánk fiainak, mi is az a „magyar Wirtschaft”.  A sörpadok egyelőre üresen várják, hogy megteljen a tér kíváncsi emberekkel, akik a kézműves pavilonoknál vagy a rétesezőnél lézengenek, amíg elkezdődik a műsor. 

A világtalálkozó ötlete és megvalósítása egy kedves és elhivatott helybéli házaspárnak köszönhető. Buda Tibor Rédén született, feleségének, Beának az édesanyja szintén itt élt. A beszélgetésünkből kiderül, hogy Budaiék igazi patrióták (azon belül is erős lokálpatrióták) akik számára nagyon fontosak a gyökerek: csináltak már Magyarság Összetartozásáért Emlékművet, emlékeztek a világháborúban elhunyt rédei katonákra, ehhez levéltárakban végeztek átfogó kutatást, emellett a Trianon-emlékművet is ők találták ki.

A világtalálkozó megszervezése újabb bizonyítéka annak, milyen sokat tesznek közösségükért.  

Kép

Fotó: Jónás Jácint

„Az elmúlt öt hétben magyarul tanultam”

„Az utolsó élő gróf Lajos gróf volt, aki Zürich mellett egy idősotthonban élt, nem voltak gyerekei. A férjem nagyon szeretett volna találkozni vele, de ez sajnos nem valósulhatott meg, mert mire megszervezték volna a találkozót, megkaptuk a hírt: Lajos gróf elment. Ez tíz évvel ezelőtt történt. Nagyon hideg tél volt abban az évben. Úgy volt, hogy Rédéről többen elmennek a temetésre, de senki más nem vállalta végül az időjárási körülmények miatt, a férjem viszont azt mondta, hogy márpedig ő elmegy vonattal, és így is tett. Mivel nem volt nyelvtudása, a lányunkkal fonetikusan leírtuk, hogy mit kell mondania a taxisnak, hova vigye, melyik temetőbe kell mennie. Szeretett volna vinni valamit a szertartásra, úgyhogy kijött a kastélyparkba, csináltattunk egy kis zsákot nemzeti színű szalaggal, ráhímeztettük, hogy Réde. A parkból tett bele anyaföldet, amit kiszórt a temetésen. Amikor kiszállt a taxiból, jó magyar ember módjára elköszönt: »Viszontlátásra!« Meghallották ezt az Esterházyak, és összenéztek, hogy valaki itt magyarul beszél? Ők törték csak a nyelvet, de azért felismerték. Körülállták, tudni akarták, hogy ki ő, mit keres itt. Ekkor kezdődött az együttműködés” – emlékszik vissza az egyik főszervező, Buda Tiborné Bea.

Idén 300 éve, hogy V. Esterházy Imre megszületett, ennek apropóján arra gondolt a házaspár, hogy szobrot kellene készíttetni, az avatóünnepségre pedig Esterházyakat is érdemes lenne elhívni. Az alkotás elkészült, és a Világtalálkozót tökéletes alkalomnak tartják az ünnepélyes leleplezéshez.

Kép

Fotó: Jónás Jácint

„Felvetettük Esterházy Pál úrnak, akivel a temetés után is tartottuk a kapcsolatot, hogy mit szólna hozzá, ha a szoboravatás köré szerveznénk egy nagyszabású Esterházy-találkozót, ő pedig nagyon örült az ötletnek. A fia, Béla egy osztrák bankban dolgozik, és magára vállalta, hogy felkutatja a még élő Esterházyakat.

Összegyűjtötte a címeket, Peruba, Venezuelába, Brazíliába is küldtünk leveleket, összesen hatvan meghívót adtunk fel, Amerikából, Angliából is érkeztek most ide rokonok.

Az Ausztráliában élő, tatai kötődésű Esterházy Francesca felhatalmazásával tudjuk ezt a palástot most kiállítani, amit egyébként a tatai Esterházy-kastélynak ajándékozott. Ezt viselte Francesca nagymamája IV. Károly koronázásánál” – teszi hozzá Bea.

Amikor busszal megérkeznek az elegánsan felöltözött Esterházyak a sátorhoz, kutatni kezdek a sok ragyogó arc között, akik a kabátjukon „E” kitűzőt viselnek, jelezvén, hogy családtagként érkeztek a rendezvényre. A pillantásom találkozik egy korombeli férfiéval, rámosolygok és odalépek hozzá, hogy a gyökereiről és a családjával kapcsolatos érzéseiről faggassam. 

„Münchenben születtem, az édesapám Esterházy János. A nagyapám, Esterházy Kázmér és a felesége Budapestről menekült Németországba a második világháború idején, és ott is maradtak életük végéig – avat be a családtörténetébe Vincent Esterházy. – Ebben az évben lettem harmincéves, és mostanság kezdtem igazán rájönni arra, hogy mit jelent számomra Esterházynak lenni, egyre jobban érdeklődöm a családunk története és úgy általában a történelem iránt.

Számomra a családommal kapcsolatos egyik legfontosabb dolog, amit érzek, az alázat.

Alázat abban az értelemben is, hogy hálával gondolok sok mindenre, ami velem történt. Voltak az életemben krízisek, amelyeket egyedül kellett leküzdenem, és a gyökereimhez való kapcsolódás erősebbé tett, segített megvívni ezeket a csatákat. Az elmúlt öt hétben magyarul tanultam, de abban a pillanatban, hogy átléptem a határt, kicsit sokkolódtam, hogy mennyire nem értem a nyelvet. De továbbra is szeretnék tanulni, kapcsolódni, nemcsak a magyar történelemhez, hanem a modern Magyarországhoz, a kultúrához, ismerni akarom a zenét, a filmművészetet és még sok minden mást. Az egész hétvége lenyűgöző, hiszen nemcsak a családot ünnepeljük, hanem mindenkit, aki kapcsolódik hozzánk, ráadásul korábban nem ismert rokonokkal is találkozhatok. Nagyon boldog vagyok!” – örvendezik Vincent.

„Láttál már ilyet?” – mutatok a színpadra kíváncsian, ahol hujjogatva ropja, szorosra font copfokkal, rakott szoknyákkal és csizmaszár-csattogtatva a Rédei Eszterlánc Néptánccsoport.
„Nem – csóválja a fejét Vincent. – És lenyűgöz” – teszi hozzá.

Kép

Vincent Esterházy – Fotó: Jónás Jácint

Az Esterházy családdal kapcsolatban ma is sok az előítélet Magyarországon

A program után átmegyünk az intézőházba, ahol több kiállítást is megtekinthetünk, a tatai Esterházy-kastély által felajánlott tárgyakat, emellett vadászathoz, fegyverekhez, valamint a Bakony élővilágához kapcsolódó tárlatot lehet megnézni. Az esemény szakértője, aki később előadást is tart az Esterházyakról, Terplán Zoltán. A történész felhívja a figyelmet arra: nagy problémának látja, hogy az Esterházy családdal kapcsolatban ma is élő sztereotípia, hogy aulikus, tehát udvarhű emberek voltak.

„Az Esterházy család Árpád-kori eredetű, és főleg mióta tagjai a 17. században Esterházy Miklós nádornak köszönhetően köznemesekből főnemesekké váltak, fontos szerepet játszottak Magyarország és Európa történelmében. Miniszterelnököt, minisztereket adtak az országnak, de nem csak a politika és a diplomácia területén munkálkodtak. Az első magyar atlétikai egyesületet is Esterházy Miksa alapította 1875-ben. Esterházy Pál nádor is sokoldalú személyiség volt a 17. század végén, 18. század elején.

Amellett, hogy részt vett Bécs török elleni védelmében, Buda felszabadításában, újjászervezte a török hódoltság utáni magyar közigazgatást, megírta a magyar barokk zenetörténet egyik legnagyszerűbb művét, a Harmonia Caelestist, és összeállított Szűz Mária tiszteletére egy gyönyörű könyvet.

Az Esterházyak mindig azt hangoztatták, hogy ha valakit megválasztanak magyar királynak, ki kell állni mellette. Esterházy Ferenc gróf 1921 őszén Tatára menekítette az utolsó magyar királyi párt, IV. Károlyt és Zita királynét a második sikertelen visszatérési kísérletük után a letartóztatás elől. A menekítés nem érte el célját, ugyanakkor ez is alátámasztja azt, hogy az Esterházyaktól nemcsak olyan hangzatos dolgokat lehet tanulni, mint »magyarság« és »kereszténység«, mert ők igazából rendkívül cselekvőképes emberek is voltak, akik tettek az országért. A kommunisták elég jól elérték, amit az Internacionáléban hallunk: a múltat végképp eltörölni. Építeni nemigen tudtak, már 1945-ben elkezdték szétverni az Esterházyak nagybirtokrendszerét, utána fokozatosan a gyökereiket is eltépték. Megsemmisítették a levéltáraikat, a családtagokat tönkretették, akik nem tudtak elmenekülni, azokat kitelepítették, illetve 1956-ban is sokan hagyták el az országot” – magyarázza a történész, muzeológus.

A kiállítási tárgyakat nézegetve megszólít egy hölgy angolul.
„Tudja, én azt sajnálom a legjobban, hogy nem tanultam meg magyarul.” „Még nem késő” – válaszolom mosolyogva, de ő csak a fejét csóválja. „Szerintem már az” – feleli. Szeretném tovább fűzni a beszélgetést, de szerényen továbbáll. Gondolataimból hatalmas kacagás rángat ki, felkapom a fejem, és meglátok egy másik „E” kitűzős hölgyet, akinek olyan erős kisugárzása van, mintha a nap ragyogna benne. Hátravetett fejjel nevet, haját szoros kontyba fogta, kezeivel erősen gesztikulál, miközben láthatóan valami izgalmas történettel szórakoztatja a körülötte állókat. Amikor megszólítom, kiderül, hogy ő nem más, mint a híres Christine Esterházy von Galántha (leánykori nevén Christine Obermayer) operaénekes, aki élete szerelmének köszönheti, hogy a család részévé vált. „Rengeteg helyen énekeltem, Bécsben, Budapesten, Münchenben, a legkülönfélébb operaházakban. 1992-ben találkoztam egy csodálatos férfival, Esterházy Endrével Münchenben, két évvel később összeházasodtunk.

Zenetudományt is tanultam, és amikor beleássa magát az ember ebbe a területbe, rájön, hogy az Esterházyak milyen fontos részei a kultúrának.

Ma is nagyon érdekel a család története, és nagyon boldog vagyok, hogy itt lehetek Rédén. Csodálatos, hogy így gondolnak itt a családunkra, és mind örülünk, hogy ebben a gyönyörű országban és gyönyörű faluban lehetünk most, ezért szeretnék köszönetet mondani” – hálálkodik a művésznő.

Kép

Terplán Zoltán és a riport szerzője, Jámbor-Miniska Zsejke – Fotó: Jónás Jácint

A kastélyból csak a timpanonos főbejárat maradt meg

Terplán Zoltán arról is mesél, hogy azért nem a 18. században épült Rédei-kastélyban állunk most, mert állítólag az egy 1947-ben bekövetkezett padlástűz miatt leégett, és csak a timpanonos főbejárat maradt meg, illetve az intézőház, amely jelenleg Varga János tulajdona, és amelyben a kiállítást is bemutatják.
„Az intézőházat a kommunista időkben szociális lakásoknak rendezték be, végül magánember vette meg, és vadászházzá alakította. Gyönyörűen felújította, vadászati gyűjteménnyel gazdagította. Van tanösvény is itt, a kastélyparkba a régi fotók alapján még az őzikék is bejártak, közöttük sétálgattak a grófkisasszonyok” – teszi hozzá a muzeológus.  
A történész elmondja, hogy az Esterházyak egész Rédének és a környéken élőknek is adtak munkát, akik dolgozhattak a földeken, cselédek, iparos és mesteremberek voltak. A birtok olyan jól működött, hogy a piacra is tudott termelni.

„Az Esterházyak ugyanolyan emberek, mint mi, nem érzik úgy, hogy nekik az utcán másképp kellene sétálniuk csak, mert Esterházyak.”

„Ilyenkor viszont megérzik a szeretetet, ami körbeveszi őket, hogy ők igenis adtak ennek a falunak, közösségnek valamit, és bár a világon sokfelé élnek, mégis összetartoznak” – zárja gondolatmenetét a szakértő.

A főszervező házaspár azt vallja, hogy ha nem ápoljuk a múltunkat, nincs jövőnk, az Esterházy Leszármazottak Világtalálkozóját pedig múlt és jelen találkozásának látják, mert annak a generációnak a tagjai is eljöttek, amelyet kitelepítettek, de itt vannak a leszármazottak is, akik Rédén találkoznak először. A múltat nem sikerült a kommunistáknak végképp eltörölni, megtörtént a rendszerváltás, a diktatúrát sikerült felszámolni, az Esterházyak pedig ma is összetartanak, és visszajönnek Magyarországra ápolni a hagyományokat, és táplálni a gyökereiket.