A történet

Anthony és lánya, Anne története megrendítő, ugyanakkor nagyon is hétköznapi. Az apa című film azt a szélmalomharcot jeleníti meg, amelyet a családok vívnak az agyat megtámadó kór, a demencia ellen. Olyan küzdelem ez, amiben mindenki elszenvedő, nincs feloldás, szembe kell nézni az emberi elme és a test hanyatlásával, miközben nemcsak a beteg, hanem az egész család élete megváltoztathatatlanul széttöredezik. 
Anthony nyolcvan év körüli idős úr, aki a lányával él, mert egyedül már képtelen gondoskodni önmagáról. Természetesen ennek ő nincs tudatában, meggyőződése, hogy lánya, Anne csupán sokat aggodalmaskodik, ahogy mindig is tette.

Nem érti, miért lenne szüksége ápolónőre, felügyeletre, amikor egyedül is tökéletesen boldogul, ráadásul ezek a gondozók folyton ellopnak valamit, így aztán résen kell lennie, biztos helyre kell tennie a fontos értéktárgyait, különben örökre eltűnnek.

Paranoid, gyanakvó és bizalmatlan minden idegennel, aki az otthonukba érkezik, betegségbelátása egyáltalán nincs, és egyre furcsábbá válik a körülötte a világ. 
A film érzékletesen és mélyrehatóan mutatja be, hogyan esik szét a demenciában szenvedő egyén objektív és szubjektív valósága. Mintha egy másik bolygóra csöppenne, a tárgyak és a terek folyton változtatják a tulajdonságaikat, a családtagok, ismerősök, barátok néha teljesen más személyek bőrébe bújnak, ráadásul senki sem emlékszik arra, amit korábban közölt, az információk egyszerre igazak és hamisak. Láthatjuk, hogyan keveredik össze a fantázia a valósággal, milyen, amikor megbomlik az emlékek kronológiai sorrendje, és az értelmes, tényekkel alátámasztott narratívából hogyan lesz egy kapaszkodóktól mentes, minden koherenciát nélkülöző tényhalmaz. Sorvezetők nélkül pedig szinte lehetetlennek látszik a hétköznapi létezés. 

A film egyik nagy értéke, hogy Anthony nézőpontjából mutatja be az eseményeket. A férfi egyre inkább elveszíti a kapcsolatot a külvilággal és ezzel párhuzamosan önmagával is, napról napra kevésbé tudja, hogy kicsoda ő, és mi az élete értelme. A betegség azonban a lányát sem kíméli. Anne-nek végig kell néznie, ahogy a szeme előtt esik szét az édesapja világa, ahogy eltűnik a testből az az ember és elme, akit gyermekkorától idáig ismert, és olyan, mintha ezentúl egy kellemetlenkedő, vadidegen, hisztis gyermekkel kellene együtt élnie. A szerepek megfordulnak: az édesapja lányából apja szülőjévé kell válnia, hogy megbirkózzon a rájuk váró nehézségekkel, ám ez a szerepváltás életkortól függetlenül rendkívül megterhelő. 

A legrosszabb a tehetetlenség: erre a betegségre nincs gyógymód, bármennyire szeretetteljesen és gondoskodóan bánnak a hozzátartozóval a családtagok, a hanyatlás sebességét csupán mérsékelni lehet. 

A betegség előrehaladtával egy idő után már nagyon nehéz az erőforrásokat fellelni, és bár Anne egy darabig még önmaga előtt is tagadja és kisebbíti a probléma mértékét, kapaszkodik valamiféle utolsó reménysugárba, de mind fizikailag, mind érzelmileg nagyon kimerítő a helyzet számára. Ezen a ponton pedig döntéseket kell hozni: Mivel teszünk jót? Jogunkban áll-e otthonba adni a szerettünket, hogy a lehető legprofesszionálisabb bánásmódban részesüljön? Mit kezdjünk a bűntudattal, ami ezt a folyamatot végigkíséri? Nincsenek mindenkire érvényes megoldások, az érintett családoknak maguknak kell megtalálniuk a válaszaikat, ugyanakkor nagy szükségük lehet a külső támogatásra, amely segíti őket a problémamegoldásban, a változásokkal való megküzdésben és a nehéz érzések feldolgozásában.

Mi segíthet a családtagoknak?

Az elöregedő társadalmak egyik legnagyobb kihívása az időskori demenciával élő népesség növekedése. A demencia a kognitív képességek folyamatos hanyatlását okozza, ami memóriazavarral, gyakori emlékezetkieséssel, illetve viselkedési, alkalmazkodási-beilleszkedési nehézségekkel és személyiségváltozással is jár.

A kognitív hanyatlás következtében a betegséggel élők folyamatosan azzal szembesülnek, hogy a körülöttük lévő világ ismeretlen, és az ebből fakadó félelem miatt a viselkedésük nyugtalanná és akár agresszívvá is válhat. 

A korai felismerés kulcsfontosságú, hiszen a pontos diagnózis és a szakszerű ellátás segíthet a folyamat lassításában és a kísérő tünetek enyhítésében. A gyógyszer és az orvosi kontroll mellett nagy szerepe lehet a szellemileg és fizikailag is aktív életmódnak. Az agy ébrentartásában segíthet az olvasás, a keresztrejtvényfejtés vagy bármilyen hasonló tevékenység, amit a demenciával élő szeret. Sokat számít a mindennapi feladatokban való aktív részvétel, amennyire a beteg képes rá. Rendkívül pozitív hatása van a természettel kapcsolatos tevékenységeknek is, ilyen a séta vagy akár a kertészkedés, amelyek a demencia előrehaladott stádiumára jellemző agitált, agresszív viselkedés megjelenését is csökkentik.

Kép

Kép: Profimedia - Red Dot

Hazánkban az érintettek többsége az otthonában vagy családtagja otthonában él, és elsősorban a feleségek, lányok és menyek gondoskodnak róluk. Ez a munka rendkívüli módon igénybe veszi az érintett hozzátartozókat, hiszen amellett, hogy fizikailag gondoskodnak a betegről, végigkísérik a szellemi leépülését is, ami súlyos pszichés terhet rak rájuk. A lélektan ezekre a helyzetekre a „bizonytalan veszteség” fogalmát használja, ami azt a sajátos helyzetet jelenti, amikor a veszteség valamilyen szempontból lezáratlan.

Ahogy a demencia fokozatosan megfosztja a szeretett személyt az identitásától, a családtagoknak is el kell gyászolniuk a kapcsolatnak azokat az aspektusait, amik már soha nem fognak visszatérni.

Kopasz Marianna a demenciával élőket gondozó családtagok életminőségéről szóló tanulmányában leírja, hogy a demencia esetében a beteg állapota folyamatosan változik, ezért a gondozói szerep is időről időre átalakul. Az érintettek gyakran számolnak be arról, hogy a betegség lefolyásával összefüggő félelmeik is közrejátszanak a betegség kihívásaival való megbirkózásban, így elengedhetetlen az érintett családtagokkal való munka, ami egyrészt felkészíti őket a várható folyamatra, másrészt támogatja a krónikus krízissel és az ebből fakadó stresszel való megküzdést, illetve elősegíti a családi szerepek újraszervezését. Erre azért is nagy szükség lehet, mert a betegség miatt gyakran felborulnak az addigi szerepek, így például Anthony és Anne esetéhez hasonlóan, a gyermeknek kell gondoskodó, szülői feladatokat betöltenie. A családdal való munka során kiemelten fontos lehet annak végiggondolása, hogy a család éppen milyen életciklusban van, hiszen az adott életszakasz feladatai és jellemzői különbözőképpen bonyolíthatják a betegséghez való alkalmazkodást. A jelen nehézségeivel való megküzdést támogathatja az is, ha a család akár több generációra visszatekintve feltérképezi az erősségeit és a problémamegoldó stratégiáit. A múlt áttekintése során rátekinthetnek a családban előforduló betegségekre és halálozásokra, ami alkalmat adhat a gyászhoz és veszteségekhez kapcsolódó történetek és érzések feldolgozására is. A megküzdési és stresszcsökkentő stratégiák elsajátítása mellett érdemes arra is figyelni, hogy senki ne maradjon egyedül a terhe cipelésével.

Fontos feltérképezni, hogy milyen támogató rendszereket, szociális hálót lehet mozgósítani, ami csökkenti a gondozó terheit, valamint azt is, hogy mit tehet ő maga a személyes jóllétéért.

A családi élet ezen szakaszában nem csupán a betegség körüli teendők vannak, hanem kezelni kell a vitalitás elvesztésével járó érzéseket, alkalmazkodni azokhoz a változásokhoz, amelyek a demenciából fakadnak, és feldolgozni a betegséggel, illetve a halállal kapcsolatos félelmeket. Ezek minden családtagra, sőt a demenciával élő személyre is hatással vannak, így a család jóllétének megóvása és helyreállítása kulcsfontosságú minden érintett életminősége szempontjából. 

Források:
Kopasz Marianna: A demenciával élőket gondozó családtagok életminősége, real.mtak.hu
Suzanne Midori Hanna: Családterápia a gyakorlatban – A modellek közös éptőelemei, Semmelweis Kiadó, Budapest, 2021.

Ez a cikk a Képmás magazin 2022. júliusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

A VALMAR duó és a STABILO október közepén hívta játékra a TikTok oldal felhasználóit: az volt a feladatuk, hogy  új, kreatív megnevezést adjanak kedvenc színeiknek, vagy akár egy rapszöveget is írhattak arról a Színvak című szám zenei alapjára felmondva. A verseny nemrégiben lezárult, a zsűri és az énekesek által kiválasztott nyertesek találkozhattak az együttes énekesével, Marics Petivel.

„Eszméletlen jó érzéssel tölt el, hogy ennyi embert megmozgatott az új dalunk, és szinte felrobbantottuk a TikTokot. A nyertes rajongókkal is menő volt találkozni, ők is csapatták az új dalunkra”

– árulta el Peti, aki az alábbi videóban bővebben is mesél a kampányról.

Itt pedig a Színvak című dalhoz készült videó:

„A fiatalok ingerküszöbét egyre nehezebb feladat átütni, főleg, ha azt digitális platformokon szeretnénk elérni. Ők sokkal jobban tudják, melyek az aktuálisan menő trendek, melyik applikáció az, amelyik éppen tarol az ő korosztályukban. Emiatt tölt el nagy örömmel, hogy a STABILO-val és a VALMAR-ral közösen egy olyan aktivitást hoztunk létre, amellyel pár nap alatt több millió emberhez tudtunk szólni” – mondta el Hidvégi Krisztina, a kampányt lebonyolító Lounge Group médiaigazgatója.

– Ahhoz, hogy adjunk, magunknak is töltekezni kell. Nagycsaládos édesanyaként hogyan jut ideje önmagára?

– Jelen pillanatban nem vagyok klasszikus értelemben vett nagycsaládos anyuka, mert hat gyermekemből négy elköltözött, közülük is három már családos. Egy húszéves és egy hétéves lánnyal élünk egy fedél alatt a férjemmel.

Az első öt gyermekünk tíz éven belül született, akkoriban választanom kellett, hogy alszom vagy töltekezem. Sokszor az utóbbit választottam: éjszaka hímeztem, varrtam, bábszínházi előadásokra készültem, „fonóztunk” a barátnőimmel. Ennek az lett az eredménye, hogy még fogfúrás közben, a fogorvosi székben is képes voltam elaludni. Az orvos meg is mondta, ha így viselkedem, nem vállal.

Mostanság, ha nem beteg a kicsi lányom, tudom úgy alakítani az időmet, hogy délelőtt jusson magamra is időm. A hétvégékbe mindig beiktatok egy kirándulást.

Kép

Júlia és férje, Lackfi János – Fotó: Bárdos Júlia

– Mik azok a jellegzetes kihívások és örömök, amelyeket egyik-másik korosztálytól anyaként kap?

– A kicsi gyerekek mindig megtanítanak máshogy látni a világot.

Amikor velük játszhatok, mindig azt élem át, hogy a kis Jézus társaságában lehetek.

Minden mondatuk szíven talál, ha ebből a perspektívából hallgatom őket. Nemrég gerincbalesetet szenvedtem, fél évet feküdtem, és csak merev fűzővel kelhettem fel rövid időre. Egyik nap, hogy enyhítsem a tétlenség miatti lelki szenvedéseimet, megpróbáltam kicsit mosogatni, de fél perc múlva felsóhajtottam: „Hú, abbahagyom, mert nagyon fáj”. Az ötéves Julcsi kétségbeesetten nézett rám: „Mama, miért mosogatsz?” „Hogy ne legyek olyan haszontalan” – csúszott ki a számon. „Nem az a hasznos, aki dolgozik!” – vágta rá szigorúan a kicsi. Éreztem, hogy most valami fontos következik. Odafordultam hozzá, és megkérdeztem: „Julcsi, szerinted ki a hasznos?” Mire gondolkodás nélkül felelte: „Ki haszontalan?” Az ilyen mondatokat magunkkal visszük egész életünkben…

Felnőtt gyermekeink tehetségét, kitartását, kedvességét szülőként kísérni hatalmas ajándék. Az életüket látva János evangéliumának sorai jutnak eszembe: „A vőlegény barátja csak ott áll mellette, és szívből örül a vőlegény hangját hallva. Ez az örömöm most teljes lett. Neki növekednie kell, nekem kisebbednem.” Keresztelő János ezt Jézusra mondja, de én ugyanezt élem meg a gyerekeimmel kapcsolatban.

– A hit – főként nehézségek idején – milyen fogódzót ad a mindennapokban?

– Állítólag a Bibliában 365-ször szerepel, hogy „ne félj!” vagy „ne féljetek”. Minden napra jut egy.

– Át lehet adni a hitet a gyermekeknek? Önök milyen értékeket próbál(nak) mindenképp közvetíteni nekik?

– Varga László püspök atyától hallottam, hogy Istennek nincsenek unokái, csak gyermekei. Igyekeztünk átadni a Biblia szeretetét, a hálás lelkületet, az ünnepek és a rájuk való készülődés szépségét és örömét. Továbbá a Gondviselés adta biztonságérzetet, a szentségekből áradó kegyelmek megtapasztalásának lehetőségét, és azt: használjuk ki, hogy mennyi jóbarátunk van a mennyei egyházban.

Személyes Isten-élményeinket is próbáljuk megosztani velük. Fontos tudatosítanunk: a döntés az övék, a hit pedig kegyelem.

– Milyen pluszt ad a művészet a gyermekneveléshez?

– Erről a szakemberek tudnának igazán jól mesélni. A lelki sebek igazi orvosa Isten. De a művészet segítségével, a gyerekekkel közösen létre tudunk hozni egy másik valóságot, amelyben könnyebben elindul a gyógyulás. Én különösen alkalmas eszköznek éreztem a bábszínházazást. Hatodikunkkal, Julcsival már készülünk az idei szentesti előadásunkra – minden évben ezzel lepjük meg a család többi tagját. Tavalyelőtt árnyékszínházként mutattuk be Fekete István Rorátéját, amely egy szeretnivaló történet a megbocsátásról. Tavaly meg Artur Madsentől a Zokni című novellát játszottuk el. Utóbbi arról szól, hogy a gyerekkori nélkülözés és megszégyenítés fájdalmát hogyan enyhítheti az együttérzés, a másik nyomorúságának megismerése és a segítségnyújtás. A sok titkos próbálás során ezek a történetek nagyon mélyen hatnak még a kicsi gyerekek szívében is.

A képzőművészet mindenféle ágát szeretem bevonni a hétköznapi házimunkákba: Nagyboldogasszonykor gyümölcsökből mozaikképet készítünk, illetve nagyon szeretünk zöldségekből szobrot faragni az ünnepi asztalra. A mézeskalács-készítés külön családi szenvedélyünk az adventi időszakban: mindenkinek megvan a saját „kézműves” stílusa…

Az esti imádságok sokszor énekléssel teltek: amikor még sokan voltunk itthon, többszólamú dalokat is előadtunk. Mostanság a plüssállatok szállnak be a dalokba hangszerekkel, énekszólamokkal, és verses imádságokat rögtönöznek. Julcsink ezerféle hangszínt produkál ilyenkor.

Kép

Fotó: Martus Éva

– Ön hogyan találta meg az egyensúlyt a munka és az anyaság között?

– Nem győzök mindennap hálát adni, hogy pénzkereset céljából nem kellett belekényszerülnöm olyan munkahelyi közegbe, ahol esetleg nem éreztem volna jól magam. Szeretek itthon lenni, rendben tartani egy háztartást, belevinni minden kreativitásomat – szeretek a magam főnöke lenni. A „munkatársaimért” mind rajongok. Persze a háztartásvezetés veszélyes feladat, mert soha nem mondhatom, hogy kész van, nincs vele több munka. Ha nem vigyázok, bele lehet bolondulni vagy keseredni. Volt is időszak, amikor ebben krízist éltem át.

Egy időben azon gondolkoztam, milyen jó lehetett Máriának, hogy egész életében Jézus háttérországa volt. Aztán egyszer csak leesett a tantusz, hogy én ugyanezt teszem.

Amikor mosok, a családtagjaimban lakó Jézus ruháit mosom. Amikor mosogatok, a velem lakó Jézus evőeszközét tisztogatom. Neki takarítom a lakást, neki főzök, neki díszítem a helyiségeket…

Meg is szoktam kérdezni tőle: tetszik-e, ízlett-e, ugye, milyen jó illatú? A házimunka közben mindig érzem, hogy nem vagyok egyedül, Mária mindent velem együtt csinál.

A bútorfestés körülbelül tizenöt éve része az életemnek. Sokféle használati tárgyat, bútort, egész konyhaszekrényeket kifestettem bonyolult, aprólékos mintákkal. Három templom mennyezetfestésében vettem részt. De a festés  számomra inkább feltöltődés, mint munka. Fontos, hogy ne vegye el a minőségi időt a családtagjaimtól.

– Nagycsaládban miként lehet minőségi időt tölteni mindegyik gyermekkel?

– Annak idején, még ötgyerekesként kidolgoztunk egy rendszert: „napozásnak” neveztük. Minden gyereknek volt egy állandó, saját napja a héten, amikor ő választhatott, melyik szülőjével szeretne kettesben tölteni egy órát, és mit csináljanak együtt. A szombat a kettőnk napja volt a férjemmel, a vasárnap pedig az Istené. Ez nagyon jól működött, az volt a célunk, hogy a nagycsaládban senki ne érezze magát mellékesnek. Ennek ellenére középső gyerekeinktől értek fájdalmas vádak, hogy ők úgy érezték, nem is fontosak. Szülőként mindig igyekszünk, de tökéletesek nem lehetünk.

Kép

Együtt a Lackfi család – Fotó: Molnár Mihály

– Mi a legnagyobb ajándék vagy éppen tanulság, amit az anyaság adott önnek?

– Amikor 41 évesen megtudtam, hogy babát várok, kicsit váratlanul ért a helyzet. Kértem Istent, hogy mondjon valamit segítségül a következő kilenc hónapra. Az aznapi Máté evangélium részlete így szólt: „Egy idegenbe készülő ember hívatta szolgáit, és rájuk bízta vagyonát”, és „kinek-kinek rátermettsége szerint” adott belőle.

Felfoghatatlan Isten rendíthetetlen bizalma bennünk: mi borzalmat művelt már történelme folyamán az emberiség, és a Teremtő még mindig ránk akarja bízni a legdrágább kincseit.

Ő, akié a világmindenség és minden gazdagság, vagyonának mégis a gyermekeket nevezi. Isten elképesztő méltóságot adott nekünk, szülőknek!

A cikk létrejöttét a Média a Családért Alapítvány támogatta.

Fanni egészségesnek tartja magát, és nem kér se szánalmat, se előjogokat. Egyszerűen csak annyit szeretne, hogy ugyanazok a jogok és lehetőségek illessék meg őt és sorstársait, mint az épeket.

A tartalomból:

-        Fejlődési rendellenesség, az orvos reakciója és a szülők döntése;
-        Szeparációról, kötődésről, érzelmekről és a valódi egészségről;
-        Szerelemről, Fanni párjáról, Álmásról és a kapcsolatukról;
-        Szakmai lelki segítségről, kiállásról, vitákról, Isten-hitről;
-        Arról, mit adott Fanninak az úszás a jelleméhez?
-        Fanni „küldetéséről”;
-        Babavárásról, anyaságról, gyereknevelésről, őszinteségről;
-        Paralimpiáról, besorolási nehézségekről, edzésekről, érmekről, győzelmi érzésekről;
-        Arról, miért gondolja Fanni a parasportot mostohának;
-        Fanni Alapítványáról, támogatásról, utánpótlásról.

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

A Mégis podcastban olyan életeket szeretnénk felvillantani, amelyeknek főhősei nem mindennapi hátránnyal élik hétköznapjaikat, miközben komoly kérdéseket kell megválaszolniuk, fontos döntéseket kell meghozniuk és feltöltő forrásokat kell találniuk a napi küzdelmekhez. Miközben a beszélgetésekből mindannyian erőt tudunk meríteni, mondatról mondatra bomlik le a fal a fogyatékkal élő emberek és épnek tartott társaik között.
A Mégis podcast műsorvezetője Keresztes Ilona.
Új adások kéthetente csütörtökön.
A Mégis podcast adásai elérhetőek a Spotify-on, a Képmás.hu podcast rovatában és a Képmás magazin Youtube-csatornáján.
A Mégis a Képmás és a Média a Családért Alapítvány közös podcast-sorozata.
A podcast támogatója a Szerencsejáték Zrt.

Az adás támogatója a Szerencsejáték Zrt.

A lapból megtudhatjuk, mikor kell szakemberhez fordulnunk kamasz gyerekünk negatív érzelmei miatt, hogyan kezelhetjük a karácsonyi családi konfliktusokat, miért vágynak kütyükre a gyerekeink. A magazinban olvashatunk az egészségügyben kívánatos kommunikációról és az ünnepi asztal hisztamin tartalmú fogásairól, interjút találhatunk Visky Andrással író-költővel és új színházi riportsorozat indul Történetek takarásból címmel.

Fizesse elő a lapot ITT!

Az aktuális Képmás kapható a nagyobb Relay és Inmedio üzletekben is; egyes újságos pavilonokban; a forgalmasabb MOL, OMV és Shell benzinkutakon; Auchan, Interspar és Tesco hipermarketekben; egyes Spar és Tesco szupermarketekben; egyes Bee, CBA, Coop és Real üzletekben.

A békéltető misszió szerepe

1995-ben Ashafa és Wuye megalapították a Vallásközi Közvetítő Központot (Interfaith Mediation Center), amely Nigéria-szerte folytat békéltető missziót keresztények és muszlimok között. Szervezetük, amelynek ma már több tízezer tagja van, a harcosokkal is felveszi a kapcsolatot, valamint nőket, vallási személyiségeket és törzsi vezetőket készít fel arra, hogy békeaktivistákká váljanak. Vezetésük alatt a muszlim és keresztény fiatalok közösen építik újjá a mecseteket és templomokat, amelyeket az összecsapások idején leromboltak.

Ashafa és Wuye történetét The Imam and the Pastor (Az imám és a lelkész), valamint az An African Answer (Egy afrikai válasz) című dokumentumfilmek dolgozzák fel, amelyek írásunkat is ihlették.

Afrika legnépesebb országa, Nigéria fél évszázada szenved a vallási erőszaktól, amelyben külön fejezetet nyitott a Boko Haram nevű terroristacsoport megjelenése, amely 2009 óta több tízezer embert gyilkolt meg az ország északkeleti területein. A terrorszervezet megalakulásáig az északnyugati Kaduna államban volt a legtöbb, mintegy 20 ezer vallási erőszakkal összefüggő gyilkosság. A 14. századtól a 19. századig ez a tartomány volt Afrika egyik legfontosabb kereskedelmi csomópontja. Egyik legnagyobb városát, Zariát vályogból készült falak vették körül, amelyek napjainkban az óvárost keretezik. Észak-Nigériában évszázadokon keresztül a saría volt a gazdasági, az igazságszolgáltatási és társadalmi rendszer alapja, és ez határozta meg a hétköznapi kultúrát.  A konzervatív muszlimok lakta óvároson túl keresztény hitre tért afrikaiak és a gyarmati adminisztrátorok éltek.

Ashafa és Wuye előélete

Muhammad Ashafa szúfi családba született Zariában, s az apja mecsetjéhez tartozó madraszában (Korán-iskola) tanult. Apja nem engedte világi iskolába, mert attól tartott, hogy mivel ezek többsége keresztény misszionáriusok tulajdonában és vezetésében volt, fiát eltéríthetik az iszlámtól. A missziókban az európai politikai ambíciók eszközét látta, amelyek a tradicionális iszlámon alapuló rendszerek szétzúzására törekedtek. A muszlim családok tradícióik védelme érdekében a modern képzést és társadalmi felemelkedést segítő missziós iskolák iránti ellenszenvet igyekeztek táplálni gyermekeikben. Ilyen neveltetést kapott Muhammad Ashafa is. „Amikor a gyarmatosító hatalmak bevezették a saját rendszerüket, a kommunikáció nyelvét angolra változtatták. A muszlimokban ez ellenkezést váltott ki mindazzal szemben, ami nyugati. Nem engedték gyermekeiket missziós iskolákba. Úgy érezték, hogy semmi közük a nyugathoz, semmi közük Európához. A mi célunk az értékeink védelme, az iszlám rendszer és az iszlám dicsőségének visszahozása. Én is ilyen családból származom” – mondta az imám. Ashafa Szudánban az Afrikai Nemzetközi Egyetemen arab nyelvet tanult.

Jelenleg a kadunai központi mecset imámja, családja 13 generáció óta tölti be ezt a tisztséget.

James Wuye baptista szülők gyermeke, ám 13 éves korában nagybátyja családjával a Pünkösdi Egyházhoz tartozó Isten Gyülekezete (Assemblies of God) istentiszteleteire kezdett járni. Elköteleződött a közösségben, vasárnaponként az istentiszteleteken angolra vagy hauszára tolmácsolta a prédikációkat, ami Észak-Nigéria egyik legfontosabb nyelvjárása. Hamarosan a Nigériai Keresztény Szövetség (Christian Association of Nigeria ) Kaduna állambeli tagozatának titkárhelyettesévé választották. Egy német-amerikai keresztény evangélista ösztönzésére teológiai diplomát szerzett, majd lelkész lett.

Vallás és vér

Nigéria északi részén a muszlimok, délen pedig a keresztények vannak többségben. Ez a megosztottság természetesen azt eredményezi, hogy a legtöbb észak-nigériai államban a muszlimok dominálnak. Azonban a 8,9 millió lakosú Kaduna állam, amelyet néha Észak-Nigéria fővárosának is neveznek, különleges, mert mindkét felekezet megközelítőleg ugyanolyan arányban lakja. Az 1980-as évek közepén két tényező kezdte szembeállítani a két közösséget. Egyrészt a keresztények gazdasági és politikai előnyre tettek szert, másrészt a muszlim vezetők azt hirdették, hogy Észak-Nigériát vissza kell fordítani az iszlám gyökerekhez, és ennek érdekében erőszakra buzdítottak. „Néhányan közülük a szövegkörnyezetből kiragadva idéztek szent szövegeket, hogy igazolják az erőszakot” – emlékszik Ashafa.

1987-re ez a feszültség teret adott az erőszaknak, ami egy véres, az egész államra kiterjedő konfliktushoz vezetett, amelyben 1295 ember vesztette életét.

Az összecsapás az egyik főiskola muszlim és keresztény diákjainak vitájából eredt, annak kapcsán, hogy egy keresztény prédikátor rosszul idézte-e a Korán egyik versét.

Mindkét közösség súlyos áldozatokat szenvedett, ezért új taktikát választottak, különleges milíciákat hoztak létre. A Keresztény Szövetség ifjúsági szárnyában Wuye vezetésével harcoló alakulatot toboroztak. A másik oldalon a Muszlim Ifjúsági Szervezetek Nemzeti Tanácsa (National Council of Muslim Youths Organization) állt, amelyet 1987-ben alapítottak a muszlimok érdekeinek védelmére. Ashafa volt a Muszlim Tanács ügyvezető titkára Kadunában, ahol az ő vezetésével létrehozták a „Védelmi Liga” elnevezésű milíciát.

1992-ben a harcok során több mint 2 ezer ember halt meg; mind Wuye, mind Ashafa súlyos sérüléseket és veszteségeket szenvedett. Mindkét férfi hónapokon át kereste a lehetőséget, hogy bosszút álljon, ám 1995-ig nem találkoztak. Abban az évben az UNICEF és a helyi kormányzat együttműködött a gyermekbénulás elleni immunizálásban. Sok vidéki család azonban nem volt hajlandó elengedni gyermekeit az oltásra, attól tartva, hogy az igazi cél a fiatalok sterilizálása. A kormány meghívta a vallási véleményformálókat egy találkozóra, hogy megvitassák, hogyan lehetne felvilágosítani az embereket. Wuye és Ashafa is a meghívottak között volt.

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Pixnio

Út a feltétel nélküli megbocsátáshoz

Mindketten komoly félelemmel mentek el a találkozóra, nem tudták, élve fognak-e onnan távozni. Ellenségeskedésük közismert volt, ám az egyik résztvevő a teaszünetben megragadta a két férfi kezét, összefogta, majd arra kérte őket, hogy beszéljenek egymással. Wuye és Ashafa ugyan köszöntek egymásnak, de megbocsátani még nem állt szándékukban. Néhány héttel később Ashafa a mecsetbe ment, hogy részt vegyen a pénteki imán.

A szolgáló imám prédikációja arról szólt, hogy csak az juthat a Paradicsomba, aki feltétel nélkül megbocsát az ellenségének. Ashafát szíven ütötte, amit hallott, mert egyenesen neki szóló figyelmeztetésnek tűnt.

Másnap kora reggel felkereste Wuye-t. Kezdetben tele voltak gyanakvással. A látogatást követően Wuye attól tartott, hogy Ashafa csak azért ment el hozzá, hogy felderítse a terepet esetleges támadás céljából. „Ő volt az iszlám fundamentalizmus megtestesítője. Aztán amikor édesanyám megbetegedett, néhány társával elment, hogy meglátogassa a kórházban. Amikor édesanyám meghalt, ismét eljöttek, hogy részvétet nyilvánítsanak. Az ellenállásom lassan elkezdett enyhülni. Aztán elmentem a mecsetjébe, de még mindig nagyon féltem” – emlékszik vissza a lelkész.

Miután elfogadták az angliai Selly Oak College meghívását, hogy egy három hónapos konfliktusmegoldó és béketeremtő tanfolyamon vegyenek részt, az egymásba vetett bizalmuk megerősödött. Megalapították a Muszlim-Keresztény Ifjúsági Párbeszéd Fórumot, egy béketeremtő nonprofit szervezetet, amelyet később Vallásközi Közvetítő Központnak (IMC) neveztek el. Helyi és nemzetközi szervezetek támogatásával előadásokat, valamint rádió- és televíziós műsorokat szerveznek, amelyeken keresztül a nigériai fiatalokat a vallási toleranciára és a békés együttélésre tanítják.

Egymás nélkül nem megy

Kapcsolatuk még sokáig törékeny maradt. Néha nagyon nehéz volt egymás közelében lenniük, vagy éppen egy szobán osztozni utazásaik során. De ez a folyamat vezetett el ahhoz az egyedülálló módszerhez, amit kidolgoztak. A közvetítési folyamatot négy fázisra tagolják. Először személyes látogatás keretében feltárják a helyi konfliktusok kiváltó okait. Ezt követi a „belső közvetítés”, amelynek során Ashafa találkozik a muszlimokkal, Wuye pedig a keresztényekkel, hogy maguk között megvitassák sérelmeiket. Ezt követően közös találkozót szerveznek, ahol a rendezésről folytatnak párbeszédet. Végül békenyilatkozatot írnak alá, amelyben a csoportok kötelezettséget vállalnak arra, hogy a jövőbeni vitákat békésen fogják rendezni. Volt olyan város, ahová 17 alkalommal mentek el békéltetni. „Példát mutatunk, mert mi is az erőszak oldalán voltunk. De elveszítettük a szeretteinket, én az egyik kezemet is. És ebből a történetből világos számukra, hogy átérezzük a helyzetüket.

Nem tudunk egymás nélkül boldogulni. Isten arra teremtett minket, hogy egy helyen osztozzunk.

Így nincs más választásunk, mint hogy együtt éljünk egymással” – mondja a lelkész.

Közvetítésükkel számos nigériai államban sikerült békét teremteniük a vallásilag megosztott csoportok között. Munkájuknak köszönhetően születhetett meg a Kaduna Állami Béke Nyilatkozat (2002), majd három évvel később ennek megerősítése, amelyben a muszlim és keresztény vezetők elkötelezték magukat a vallási tolerancia és a békés egymás mellett élés előmozdítása mellett. A Központban a munkát a muszlimok és a keresztények megosztják egymás között, az önkéntesek egy része az özvegyek és árvák gondozásával tölti idejét. Országszerte 42 egyetemen és főiskolán „békeklubokat" is létrehoztak a fiatalok számára, amelyeknek mára már több tízezer tagja van. Nemzetközi szervezetekkel együttműködve Nigérián kívül is számos országban, köztük Irakban, Szudánban, Srí Lankán, Líbiában és Etiópiában dolgoztak a konfliktusok enyhítésén.

Kép

Nigéria – Kép: Pixnio

Az életüket is adnák a másikért

Missziójuk komoly személyes áldozatokkal és kockázatvállalással jár. Számos utazásra a feleségük is elkíséri őket. Az imámot kétszer is megpróbálták meggyilkolni muszlim fiatalok, mert úgy vélték, hogy a keresztényekkel való együttműködésével veszélyeztette az iszlám értékeket. A lelkészt gyakran vonják kérdőre, hogy hű maradt-e vallásához. Az ilyen kritikák és kihívások közepette úgy tudják fenntartani elköteleződésüket, hogy ragaszkodnak a Biblia és a Korán békét és a szeretetet hangoztató verseihez, és rendszeresen imádkoznak. „Nagyon vallásos vagyok, és ő is. Valójában a kereszténység és az iszlám egymás mellett létezhet, még ha teológiai kérdésekben különbözünk is. Mi biztonságosabbá tesszük a világot. Én egy muszlim lelkész vagyok, több ezer embert tudhatok magam mögött. Soha nem adtam fel semmit az iszlám elveiből. Még ha nem muszlim is, szeretem őt. Képes vagyok az életemet adni azért, hogy megvédjem a gyermekét vagy a méltóságát” – mondja Ashafa imám.

A lelkész így beszél kapcsolatukról: „Muhammad egyszer balesetet szenvedett. Ez volt a legerősebb félelem, amit életemben éreztem. Azt hittem, hogy a társam eltűnt. De Isten megmentette.

Olyanok vagyunk, mint a férj és a feleség, akik nem válhatnak el.

Ha elválunk, a gyermekeink, a nigériai fiatalok, a keresztények és a muszlimok szenvedni fognak.” Erőfeszítéseik elismeréseként Ashafa imámot és Wuye lelkészt kétszer jelölték Nobel-békedíjra.

Az imám és a lelkész: https://www.youtube.com/watch?v=kFh85K4NFv0

Egy afrikai válasz: http://www.anafricananswer.org/

A történelem során a legtöbb államszervezet igyekezett információt gyűjteni a saját erejéről és teherviselő képességéről. Már az ókorban is eszközként használták a népszámlálást különböző közigazgatási és gazdasági célok eléréséhez.

A világon az első, statisztikai céllal szervezett népszámlálást azonban csak 1665-ben a mai Kanada területén, Québecben, Európában pedig 1749-ben, az akkor svéd fennhatóság alatt álló Finnországban hajtották végre. Mindkét adatfelvétel megfelelt a modern népszámlálások feltételeinek: egy időpontra vonatkozó és egyidejűleg végrehajtott, teljes körű összeírás volt, azaz az adott terület minden egyes személyére kiterjedt.

Az első teljes körű magyarországi népszámlálást II. József rendeletére, 1784 és 1787 között hajtották végre.

Az internet forradalmasította az adatgyűjtést

A mintegy tíz évvel ezelőtti, vagyis a 2011. évi népszámlálás újításai közül a legfontosabb az internetes kérdőívkitöltés lehetősége volt, amit Magyarországhoz hasonlóan sok más államban ekkor alkalmaztak először a népszámlálások történetében. Akkoriban itthon két hét alatt a lakcímek 19 százalékáról érkeztek be neten keresztül kérdőívek, ehhez képest az idei adatgyűjtés során ez a szám megháromszorozódott: 3,2 millió címről mintegy 7 millió dokumentum érkezett be az online időszakban. Az eredmény minden várakozást felülmúlt, és ez a siker a helyi szervezést végző jegyzőknek, a területi felelősöknek, a felülvizsgálóknak, a számlálóbiztosoknak és a lakosságnak köszönhető. 

A 2022-es népszámlálás adatgyűjtési időszaka nemrég zárult le, hogy végre fény derülhessen arra, amire mindenki kíváncsi: mégis mit olvashatunk ki az adatokból? A népszámlálás eredményei a nemzeti adatvagyon részét képezik, ezek most egy védett adatbázisban vannak, amelyhez nagyon kevés arra jogosult személy férhet csak hozzá, sőt a KSH már a népszámlálás megkezdése előtt folyamatos egyeztetésben volt a Nemzeti Adatvédelmi és Információszabadság Hatósággal. Az intézmény véleményezte a szervezet megoldási javaslatait, a kontroll pedig a népszámlálás adatgyűjtési szakaszának lezárása után is erős maradt.

A rólunk szóló információkat kizárólag statisztikai célokra lehet felhasználni, és semmilyen körülmények között nem hozhatják azokat nyilvánosságra.

De mégis mi hasznunk van a népszámlálásból?

A népszámlálás révén pontos és részletes képet kaphatunk hazánk népességének nagyságáról, demográfiai jellemzőiről, egészségi állapotáról, iskolázottságáról, foglalkoztatottságáról, nemzetiségi és vallási összetételéről, élet- és lakáskörülményeiről. Ez azért jó, mert az adatok így megbízható alapot nyújtanak a településünket és a szűkebb lakókörnyezetünket érintő legfontosabb gazdasági, szociális és területfejlesztési döntések előkészítéséhez, fontos információval szolgálnak a helyi ellátási, szolgáltatási igényekről, láthatóvá teszik társadalmunk kisebb csoportjait, például a fogyatékossággal élőket, a nemzetiségi, vallási közösségeket.

Emellett a népszámlálásból nyert információk segítik a vállalkozásokat is, amelyek ezek ismeretében biztosabban tervezhetik például egy új üzlet megnyitását, vagy a helyi szolgáltatásaik bővítését. A népszámlálás azért is a legfontosabb adatgyűjtés, mert számtalan kutatás alapját jelenti: etalonnak minősül, amelyhez képest reprezentatív mintákat alakíthatnak ki a következő tíz évben a társadalomkutatásokhoz, ráadásul minden egy főre jutó mutatót ez alapján számolnak.

A magyarországi népszámlálás egy globális program része, vagyis a világ valamennyi országában tartanak közel egy időben népszámlálást, de a nemzetközi tendenciákból az olvasható ki, hogy a következő évtizedben személyes gyűjtésre már nem lesz többé szükség.

Most fejlesztik azokat a mechanizmusokat, amelyek lehetővé teszik majd, hogy a következő alkalommal tisztán adminisztratív adatbázisokra épülő népszámlálás valósuljon meg. Az idei volt tehát az utolsó hagyományos népszámlálás.

Az első eredmények publikálása 2023 első negyedévében várható.

Támogatott tartalom.

Felhasznált források:

• https://nepszamlalas2022.hu/
• https://www.youtube.com/watch?v=Aae-7spIAPo

„Örülök, hogy van eszed, mert csinos, az nem vagy!”

Edith 1927. szeptember 29-én látta meg a napvilágot Kassán. Gyermekkori emlékei röpke pillanatokból állnak: édesapja, Elefánt Lajos közismert szabóként dolgozott a városban, műhelye két aranyéremmel büszkélkedhetett. Két testvére mellett sokszor érezte magát feleslegesnek, hiszen Klára tehetséges hegedűművészként, Magda pedig zongoristaként és játékos humorával varázsolta el a családot. Ezzel szemben Dicuka – ahogy otthon hívták – nem játszott hangszeren, illetve egy elrontott orvosi beavatkozás miatt hároméves korában kancsalítani kezdett, ezért mindig leszegett fejjel ment ki az utcára.

Édesanyja, aki értelmiségi nevelést kapott, sokszor elvitte lányát operába és koncertekre, folyamatosan taníttatta. Ennek köszönhetően Edith már gyermekként felnőtteknek szóló könyvekből olvasott fel anyukájának. Kapcsolatuk azonban nem volt zökkenőmentes. Többször kapta meg azt a kritikával egybeszőtt dicséretet, miszerint „örülök, hogy van eszed, mert csinos az nem vagy!”.

Egyedül az iskola utáni balettórákon érezhette magát szabadnak, ahol minden egyes mozdulat a vagyok érzését keltette benne.

Az előítéletekkel szemben a szerelem fényében

„Úgy nőttem fel, hogy belül elfogadtam az alsóbbrendűség érzését és a hitet abban, hogy biztonságosabb nem bevallani, hogy zsidó vagyok; hogy veszélytelenebb, ha beleolvadok, elvegyülök és sohasem tűnök ki.”

1938-ban Horthy kormányzó előtt táncolt egy ünnepségen annak tiszteletére, hogy Kassát ismét Magyarországhoz csatolták. 1939-ben azonban a társadalomban egyre nagyobb teret nyert a nyilasok által szorgalmazott faji megkülönböztetés: kilakoltatták Edithet és családját, testvérét, Magdát az utcán leköpték, kijárási tilalmat rendeltek el a zsidóknak. Dicu ezeket tudatosan figyelmen kívül hagyta, és a táncban meg a gimnasztikában keresett menedéket. A szabadidejében egy könyvklub tagjaként gyűlésekre járt. Ebben az időszakban találkozott első szerelmével.

„A könyvklubban van egy Erik nevű fiú, aki egyik nap észrevesz engem. Látom, hogy figyelmesen néz minden alkalommal, amikor én beszélek.” Kapcsolatuk hamar mély vonzalommá vált, bár akkor még egyikük sem sejtette, hogy egymás fényforrásaivá válnak majd a nehéz időkben.

1943-ban a nyár egyik napján a szerelmespár egy folyó mellett töltötte a napját, ahol Erik lefotózta Edithet fürdőruhában, ahogy a füvön spárgázik.

Mire hazaértek, édesapját elszállították a nyilasok egy kényszermunkatáborba, ahonnan csak nyolc hónappal később szabadult.

1944-ben szembe kellett néznie azokkal az előítéletekkel, amelyek összetörték a jövőjéről alkotott képét: ekkor már az olimpiai csapathoz tartozott, méghozzá az egyik legerősebb versenyzőként. A felkészülés időszakában az egyik edzésen az oktatója félrehívta őt. Származása miatt el kellett távolítani a csapatból, így nem juthatott ki az olimpiára.

Az elhurcolás

„Sötétben érkeznek. Ököllel verik az ajtót, ordítanak. […] A katonák berontanak a hálószobába, és közlik velünk, hogy elvisznek minket az otthonunkból, máshová telepítenek át.” Ezen az éjjelen Edith élete örökre megváltozott, és kezdetét vette a harc az életben maradásért.

A Jakab téglagyárba hurcolták őket, ahonnan néhány nappal később teherszállító vonatokkal megérkeztek Auschwitzba. Az egyik vagonban látta utoljára Eriket, akinek a búcsúmondata Edith mantrájává vált:

„Soha nem felejtem el a szemedet. Soha nem felejtem el a kezeidet.”

 A haláltáborok foglyai

„Ha a teljes életemet belesűríteném egy pillanatba, egyetlen állóképbe, ez a következő lenne: három nő sötét színű gyapjúkabátban, egymásba karolva áll egy kopár udvaron. Kimerültek. Cipőjüket por lepi be. Egy hosszú sorban állnak. Ez a három nő: anyám, a nővérem, Magda és én. Ez az utolsó pillanatunk, amit egymás társaságában töltünk.”

Kép

Az auschwitzi haláltábor – Kép: Pixabay

Auschwitzba érkezésük napján sorokba rendezték a foglyokat. Ekkor látta először a Halál Angyalát, vagyis dr. Josef Mengelét. Látszólag véletlenszerűen küldték az áldozatokat jobbra vagy balra, csak később derült ki, hogy minden 14 év alatti és 40 év feletti személy a gázkamrák áldozataivá vált. Közöttük volt Edith édesanyja is. Egy kápótól érdeklődtek arról, mikor láthatják legközelebb az anyjukat, mire a tiszt a kéményre mutatott; „Ott ég az anyád!”. Ekkor Magda megölelte őt, és azt mondta: „a lélek sosem hal meg”.

„Miután a hajunkat leborotválták és meztelenre vetkőztettek, Magda felém fordult, és azt kérdezte: »Hogy nézek ki?« Ő nagyon csinos lány volt. És akkor én dönthettem, hogy arról beszélek neki, mi veszett el, vagy arról, mi van még meg mindig, és akkor azt mondtam: »Magda, gyönyörű szemeid vannak, de eddig sosem láttam, mert a hajad mindig eltakarta őket.«”

Auschwitzban gyorsan megtanulták az életben maradásért folytatott küzdelmek szabályait. Hajnali négykor keltek, az egész napos megterhelő munka végeztével zuhanyozniuk kellett.

Sosem tudhatták, hogy víz vagy gáz vár rájuk.

Mengele irodájában

Egyik mosakodás után Mengele behívatta Edithet az irodájába. Az első auschwitzi nap folyamán ugyanis mély benyomást keltett a Halál Angyalában, amikor egy vekni kenyérért eltáncolta neki a Kék Duna keringőt, így mocskos tervek forogtak a fejében a lánnyal kapcsolatban. „Itt vagyok meztelenül anyám gyilkosával, de őt soha nem tudja elvenni tőlem. Amikor már elég közel vagyok hozzá, hogy megérinthessen az ujjaival, amelyekről elhatároztam, hogy nem fogom érezni őket, a másik szobában megcsörren egy telefon. Hátra hőköl. Visszagombolja a kabátját.” Egyetlen telefonhívásnak köszönhette azt, hogy nem vált nemi erőszak áldozatává.

Haldokló test, erős lélek

Fogsága alatt nemcsak Auschwitzban raboskodott. Magdával együtt megjárta Mauthausent, a halálmenettel eljutott más koncentrációs táborokba is. Fogsága 1945 májusáig tartott. Gunskirchenben amerikai katonák felszabadították a munkatábort, ezzel megmentették a még életben maradt személyeket.

Ekkor Edith már annyira rossz állapotban volt, hogy a halottak között feküdt, de a lelke még nem halt meg, hanem ismét megmentette az életét.

„Szorosan lehunyva tartom a szememet, és folytatom a táncot. […] És most érzem a kezem. Tudom, hogy az én kezem, mert a katona megérinti. Kinyitom a szememet. Látom, hogy széles, sötét keze körülfogja az ujjaimat.”

Harminckét kilósan, törött gerinccel, tífuszosan, tüdő- és mellhártyagyulladással, szinte alig élve menekült meg a munkatáborok borzalmaiból. A felszabadítók egy német családnál szállásolták el Edithet és Magdát, ahonnan két hónappal később a saját lábukon tudtak hazaindulni Kassára.

Kép

Kép: Pxhere.com

Az élet próbái

A haláltáborok borzalmai megviselték az egészségét. Bevizesedett tüdejére azt hitték, hogy tbc-s lett, így tüdőgondozóba került, ahol találkozott egy tuberkulózisos férfival, Eger Bélával. „Aznap éjjel éberen fekszem az ágyban, arra gondolok, hogy ő a felettem lévő ágyban van, és próbálom kitalálni, mivel nyűgözhetném le.” 1946-ban Edith feleségül ment Bélához. Tizenkilenc évesen teherbe esett. Az orvosok azt tanácsolták neki, hogy vetesse el gyermekét, mert a teste túl gyenge ahhoz, hogy kihordja. Azonban emberfeletti erejével 1947-ben életet adott első gyermekének, Marianne-nak.

Két évvel később Béla átvette nagyapja jól menő vállalkozását, amit nem sokkal később a szovjetek lefoglaltak. Béla tiltakozott ez ellen, így letartóztatták. Felesége, összeszedve minden bátorságát, az eljegyzésére kapott gyémántgyűrűvel lefizette a foglárt, ezzel kiszabadítva Bélát.

1949 októberében vagyon nélkül szöktek ki Amerikába egy jobb élet reményében.

„Az angolom 1959-re már eléggé feljavult ahhoz, hogy úgy érezzem: végre egyetemi tanulmányokba kezdhetek” – emlékszik vissza az Egyesült Államokban töltött első évtized végére. Segítségnyújtási vágyát kielégítve pszichológia szakon diplomázott, majd nem sokkal később a mesterdiplomát is megszerezte kiváló eredménnyel.

„Elengedlek!”

„Mindig két világom van. Az, amelyiket én választottam, és az, amelyet megtagadok, de az engedélyem nélkül is benyomakodik az életembe.” A pácienseivel való munka során Edith rájött arra, hogy addig nem tud igazán segíteni, amíg szembe nem néz saját múltja kísértő sötétségével. Mindennap borzalmas emlékek hullámai próbálták elmosni, miközben a túlélők bűntudatától is szenvedett. A leküzdés érdekében összeszedte minden lelkierejét és bátorságát, és 1981-ben, 54 évesen visszatért Auschwitzba.

„A mindig a bensőmben hordozott szörnyű bánat rétegein keresztül egy másik érzelem tör utat magának. Ez az olvadás első csermelye, amely a régóta fagyott hóból indul meg. […] – Elengedlek! – kiáltom annak a régi bánatnak. – Elengedlek!”

A koncentrációs táborok megváltoztatták az életét. Azóta nemcsak magáért, hanem másokért is él, és a történetével számtalan elveszett emberen segített már. 2017-ben publikálta A döntés című könyvét, amelyben megírta élete történetét és tanulságait, és 90 évesen világhírűvé vált általa.

Három gyermeke, öt unokája és hét dédunokája van – elmondása szerint ez az ő bosszúja Hitler felé.

Források:

• Edith Eva Eger: A döntés című könyv
• https://telex.hu/kult/2021/03/21/edith-eva-eger-auschwitz-balerina-poszttraumas-stressz-pszichologus-interju
• https://www.youtube.com/watch?v=eaM3XXOme1g
• https://www.youtube.com/watch?v=6vqVMig-ybI

Idén is csatlakozott a Tesco az Ökumenikus Segélyszervezet Adventi Adománygyűjtéséhez.

A kampány ideje alatt, november 14. és december 24. között az áruházlánc vásárlói a hagyományos és önkiszolgáló kasszáknál található 250 forintos adománykuponok vásárlásával tudják támogatni a Segélyszervezet munkáját.

A Tesco idén tizenharmadik alkalommal vesz részt az Ökumenikus Segélyszervezet Adventi Adománygyűjtésében: közel 200 áruházuk hagyományos és önkiszolgáló kasszáinál lehet megvásárolni a 250 forintos adománykuponokat, hozzájárulva a nehéz helyzetben levő családok és gyermekek támogatásához. 

A kuponok december 1-től 24-ig online is elérhetők lesznek a Tesco Otthonról felületén 250, 500, valamit 1000 forint értékben.

Kovács „Kokó” István, olimpiai bajnok ökölvívó, az Ökumenikus Segélyszervezet jószolgálati nagykövete mellett önkéntesként idén Gyurta Dániel olimpiai bajnok úszó és Wolf Kati énekes is a kampány mellé álltak.

„A Tescónál küldetésünk egyik alappillére, hogy napról napra többet teszünk a közösségekért. A koronavírus-járvány és a háború után most a megélhetés jelent egyre nagyobb terhet, legfőképpen azoknak, akik már eddig is nehéz körülmények között éltek. Ezért idén is örömmel csatlakoztunk az Ökumenikus Segélyszervezet Adventi Adománygyűjtéséhez, hogy ezzel is segítsünk a rászorulók mindennapi kiadásainak enyhítésében. Remélem, hogy a korábbi évekhez hasonlóan most is minél több kollégánk és vásárlónk vesz részt a jótékonysági kezdeményezésben, hogy az összefogás erejével segítsük a rászoruló családokat és az Ökumenikus Segélyszervezet egész éves munkáját!”– mondta Hevesi Nóra, a Tesco Global-Zrt. kommunikációs vezetője.

Gáncs Kristóf, az Ökumenikus Segélyszervezet kommunikációs igazgatója kifejtette: „Az Ökumenikus Segélyszervezet intézményei nélkülöző és krízishelyzetbe került családok ezreit segítik az év 365 napján. A többszörösére megnövekedett energiaárak, az égbe szökő élelmiszerárak most ennek a munkának a folytatását is veszélyeztetik, éppen akkor, mikor nagyobb szükség van rá, mint valaha.

Hisszük, hogy közös társadalmi érdekünk, hogy ott legyünk azok mellett, akiket ez a gazdasági válság most még kilátástalanabb helyzetbe sodor. És hisszük, hogy ha baj van, akkor az összefogás ereje az, ami átsegít a legnehezebb időszakokon is. Kérünk mindenkit, aki teheti, csatlakozzon az ünnepi összefogáshoz, adjunk együtt ÉTELT, OTTHONT és ESÉLYT azoknak, akik most legjobban rászorulnak! Köszönjük a Tescónak, Magyarország legnagyobb adománygyűjtő csapatának, hogy ezúttal is felkarolja Adventi Adománygyűjtésünket, amely idén is az összefogásról szól, amihez reméljük, sok vásárló csatlakozik majd az áruházlánc kasszáinál is!”

Tavaly 85 millió forint folyt be a Tescónál advent idején megvásárolható adománykuponokból.

Az összegből az Ökumenikus Segélyszervezet így egy újabb egész éven át ételt, otthont és esélyt tudott nyújtani a hátrányos helyzetű családoknak és gyermekeknek, valamint a járványhelyzet miatt bajbajutottaknak. Az áruházlánc az Adventi Adománygyűjtés mellett többek között a szervezet Kapaszkodó programját is rendszeresen támogatja, stratégiai partnerként pedig az ukrajnai menekülteknek nyújtott azonnali, közös segítséggel nemrég új szintre emelte együttműködését az Ökumenikus Segélyszervezettel.

Nem a fizikumáról volt híres

1875-ben az idős és hírneves Charles Darwin levelet kapott a skóciai Andersonian University címéről, az egyetem egyik ismeretlen tudósától, egy bizonyos James Crolltól. A levélíró a kőzetek folyók általi eróziójáról értekezett. Ez a téma akkoriban még viszonylag új tudományterületnek számított, mivel azt a forradalmi gondolatot támogatta, amely szerint a Föld életkora nagyságrendekkel magasabb az addigi elgondolásoknál. Darwin szívesen megosztotta a véleményét Croll-lal, majd hosszas levelezésbe kezdtek a témáról. Az addigra már köztiszteletben álló, betegeskedő zseni nem sokkal később megtudta, hogy kivel levelezett valójában.

James Croll egyáltalán nem a korabeli tudósok jellegzetes életpályáját járta be, mivel foglalkozására nézve eredetileg az egyetem takarítója volt.

A takarítói állás eredetileg nem szerepelt a vágyálmaiban, később azonban valódi áldásnak bizonyult az előmenetele szempontjából. Croll szegény skót családba született 1821-ben. Apja egy aprócska birtokot bérelt, ami nem hozott elég bevételt, így a földművelés mellett kőművesként is dolgozott. Feleségével négy fiút neveltek, akik közül a legidősebb és a legfiatalabb korán meghalt, de az életben maradt kettő is súlyos betegségekkel élt. David egy baleset következtében púpos lett, James pedig a koponyatetőjén rendellenesen összenőtt kutacsok miatt gyakori migrénekkel küszködött.

Akármennyire rászorította volna őket a szükség, a család egyik gyermekét sem tudta bevonni a munkába. James-t tizenhat évesen egy kerékgyártóhoz küldték tanulni, később pedig asztalost akartak csinálni belőle, de hamar kiderült, hogy esélye sincs elvégezni ezeket a fizikailag megterhelő munkákat. Ahogy nőtt, újabb betegségei bukkantak elő. Ízületei például egyre rosszabb állapotba kerültek, az állandó gyulladás miatt már alig tudta mozgatni az egyik könyökét.

A szülei kétségbeesetten próbáltak pénzkeresetet teremteni a számára. Egy hirtelen ötlettől vezérelve egy teakereskedőhöz küldték tanoncnak, de James gyenge fizikumával képtelen volt ellátni az ezzel járó feladatokat. Mire felnőtt, ő maga is állandó kényszerű munkakeresésben élt, mivel egyetlen helyen sem tudott huzamosabb ideig megmaradni. Egy ideig biztosítási ügynökként is próbálkozott, de az állandó utazgatással járó megpróbáltatásokat a szervezete nem bírta elviselni.

Saját magát képezte tudóssá

Mégis volt valami, ami örömöt hozott a mindennapjaiba. Tizenegy évesen megismert egy ismeretterjesztő gyermekújságot, a Penny Magazine-t. Ez szerettette meg vele a tudományok világát, és egy olyan szenvedélyt indított el benne, amely az egész életén át meghatározó maradt. Ettől kezdve – mivel iskolába alig járt – minden szabad percét a magányos tanulásnak szentelte. Megszállottan bújta a könyveket, és mindent magába szippantott, ami egyáltalán lehetséges volt.

Felnőttkorára – bármiféle hagyományos képzés nélkül – kompetens matematikussá, fizikussá, geológussá fejlesztette magát.

Igyekezett minél tisztább életet élni, tartózkodott az alkoholtól, és egy idő után egyetlen szenvedélyéről, a dohányzásról is leszokott. Családja hagyományai és a megpróbáltatások egyre mélyebb vallásos hit felé terelték, elkötelezett kálvinizmusában semmi sem tudta megingatni. A hit jegyében egy ideig egy absztinenseknek létesített fogadót is vezetett, ahol hozzá hasonló antialkoholisták mulathatták az idejüket. 27 évesen megházasodott, aztán néhány évvel később megtalálta azt az állást, amelyik meghozta neki a nyugalmat.

Az Andersonian University nevű glasgow-i egyetemen lett takarító. A munkával együtt járt egy szolgálati lakás is, ahová feleségével és a testi fogyatékossággal küzdő David öccsével együtt költözött be. Volt itt még egy olyan lehetősége, amely számára minden juttatásnál többet ért: szabadon használhatta az intézmény gazdagon felszerelt könyvtárát.

Kép

A Penny Magazine egy korabeli száma – archív fotó

Egészségi állapota erre az időszakra annyira leromlott, hogy a munka jelentős részét a púpos David végezte helyette, ő pedig átadhatta magát a tanulmányainak. Mindennap több órán át tanulmányozhatta az általa legjobban szeretett tudományágakat: beleásta magát az elektromosság, a mágnesesség és a geológia világába.

Rövidesen odáig fejlődött az ambíciója, hogy egyenrangú intellektuális partnerként a kor legnagyobb tudósaival levelezett: Darwinnal, Lord Kelvinnel és Sir Charles Lyell-lel.

Mindannyian érdeklődve kapták fel a fejüket azokra a tudományos felvetésekre, amelyeket felvázolt.

Az elsők között kutatta a klímaváltozást

A legjobban a Föld éghajlati viszonyai és a klíma változásai érdekelték. Azt állította, hogy a földtörténeti korok során időről időre jégkorszakok köszöntenek be, ezeknek az okait pedig a bolygó világűrbeli elhelyezkedésének és mozgásának, valamint a nagy óceáni áramlások hatásainak tulajdonította. Croll szerint amikor a Föld télen messzebb tartózkodik a Naptól, és kevesebb fényt kap, bizonyos körülmények összejátszásaként megnövekszik a felszínen a hó és a jég mennyisége. Ez a korábbiaknál több napfényt ver vissza, így önmagába visszatérő eseményhurokként további lehűlést és jegesedést okoz. Feltételezése szerint ilyenkor a Golf-áramlat is lehűl, így tovább erősíti a közeledő jégkorszak hatásait.

Néhány dologban persze tévedett, például nem tudhatta, hogy a Föld éppen télen tartózkodik közelebb a Naphoz, és a jégkorszakok okai között inkább a hidegebb nyarakat kell keresni.

Ennek ellenére ő volt az egyik megteremtője a modern éghajlatkutatásnak, és az egyik első tudós, aki komoly, tudományos alapon vizsgálta a globális klímaváltozás okait és következményeit.

Cikkeket, tanulmányokat, szakkönyveket írt, vitákban vett részt, és teljes energiájával belevetette magát a forrongó 19. századi tudományos élet sűrűjébe. Mindezt állandó fájdalmak és testi gyengeség közepette csinálta. Mozgásában jelentősen korlátozták a betegségei; többször a legkisebb fizikai erőkifejtés hatására összeesett és elájult. A fájdalmaira szedett erős gyógyszer mellékhatásaként egy ízben hosszú hetekre elveszítette a beszédképességét, ami aztán élete végéig nem is tért vissza száz százalékban.

A takarítói munkát végül abbahagyta, és 55 évesen a brit Királyi Társaság tagjává választották, majd a Saint Andrews Egyetem tiszteletbeli doktorává nevezték ki. Kiterjedt levelezése olyan hírnévvel ajándékozta meg, hogy a New York-i Tudományos Akadémia is a tagjai közé sorolta. Mindez megelégedéssel és büszkeséggel töltötte el, de nem biztosított számára nyugodt megélhetést.

Az utókor igazolta nagyszerűségét

Akármilyen nagy tisztelet övezte is a világ tudóstársadalmában, egész pályáját a szegénység jegyében küzdötte végig. Feleségével egy olcsó bérlakásba költöztek, a számukra biztosított szerény nyugdíjból éldegéltek. Számos alkalommal folyamodtak az államhoz egy kis emelésért, de ezt nem kapták meg.

Végül James barátai és tisztelői nem bírták tovább nézni az egyre gyengülő, beteg ember nélkülözéseit, és gyűjtést rendeztek a házaspárnak. Így történt, hogy 1886-ban, 65 éves korában James Croll, a szegény, takarítóból lett tudós egy kényelmes házba költözhetett a feleségével Skóciában. Bármilyen törékeny és esendő volt azonban, nem hagyta abba a tudományos munkát.

Még négy évig ontotta magából a könyveket az éghajlat változásairól, a csillagok életciklusairól, a Föld geológiai korszakairól és a darwini evolúcióról.

Élete utolsó szakaszában már tisztában volt a saját közelgő halálával. Mint utolsó heteiben írta: „A szívem erejének lassú gyengülésében szenvedek. A dolgok ezen állása valószínűleg addig folytatódik majd, amíg a szívem meg nem áll, amely eseményről már képes vagyok a legnagyobb önuralommal elmélkedni, mivel ezen a módon csak egy jobb világba léphetek át.”

Kép

Milutin Milankovics, aki továbbdolgozta Croll elméletét – archív fotó

James Croll 1890-ben, 69 évesen halt meg. Munkássága egy ideig még foglalkoztatta a közvéleményt, aztán hosszú évtizedekre feledésbe merült. Eredményei csak az 1920-as években kerültek elő újra, amikor egy szerb tudós, Milutin Milankovics kidolgozta a klímaváltozás tulajdonképpen máig is érvényes modelljét. Croll elméletét egy kissé feljavítva és további tényezőkkel kiegészítve beépítette a sajátjába. Az 1970-es évekig kellett azonban várni arra, hogy a tudományos bizonyítékok megdönthetetlenek legyenek. Akkor derült ki, mennyire megelőzte a korát bátor elméletével James Croll, az iskolázatlan takarító.

Felhasznált források:

• James Croll – bicentenary and biography, from janitor to genius https://www.cambridge.org/core/journals/earth-and-environmental-science-transactions-of-royal-society-of-edinburgh/article/james-croll-bicentenary-and-biography-from-janitor-to-genius/B9C60AF0757AD5500F278F935FC6820D
• James Croll – a man ‘greater far than his work’ https://www.cambridge.org/core/journals/earth-and-environmental-science-transactions-of-royal-society-of-edinburgh/article/james-croll-a-man-greater-far-than-his-work/3437C0BFCA369D27459BF8144E3B694C
• James Croll https://www.famousscientists.org/james-croll
• James Croll  https://en.wikipedia.org/wiki/James_Croll