„Rendes fiút tanulónak felveszek”

Kopcsik Lajos édesapja bányász volt, de csodálatosan harmonikázott, egy barátja hegedűn játszott, és gyakran muzsikáltak együtt. A gyerekkori élmények hatására Lajos is zenével élt, alkotás közben rendszerint felcsendültek Bach, Vivaldi vagy Mozart szerzeményei. A zenehallgatás mellett a képzőművészetet kedvelte. „Mindkét hobbim segíti a munkámat: a zene szeretete karbantartja/megörvendezteti a szívemet-lelkemet, a képzőművészet szeretete pedig a vizuális látásomat segíti a munkámban” – vallotta.

A gyenge, betegségekre hajlamos fiú szülővárosa, Sajószentpéter főutcáján sétált édesanyjával, amikor Schmida Pál cukrászmester üzletének ablakában meglátták a feliratot: „Rendes fiút tanulónak felveszek”.

Édesanyja mindjárt ösztönözte, hogy jelentkezzen, talán meg is erősödhet a sok süteménytől. Így került 14 évesen a szakmába, és bele is szerelmesedett a cukrászatba. Büszke volt a surcra, a fehér kötényére, és áhítattal figyelte, hogyan tölt és díszít Pali bácsi egyszerre nyolc-tíz tortát. Nem sokkal ezután az üzlet ajtaját befalazták, bevonták az iparengedélyt, és a lelkes tanuló a Borsodi Vendéglátó Vállalathoz került, amelynek később vezetője lett. A gyakorlatot a fővárosban végezte, ahol többek között Szamos Mátyással is dolgozott. 19 éves korától hazai és nemzetközi szakmai versenyeken vett részt, ahol munkáit minden alkalommal aranyéremmel jutalmazták. Húszévesen feleségül vette Bencs Margitot, aki szintén cukrászként dolgozott, emellett mindvégig kitartó társa lett, és olyan hátteret biztosított számára, ahol szárnyalhatott a tehetsége. 

Matrjoska babák, testükön hagymakupolás templomokkal

1988-ban a frankfurti Szakácsolimpián a magyar nemzeti csapat tagjaként kapott aranyérmet és cukrász Oscar-díjat. Ugyanebben az évben költözött Egerbe, ahol többek között a Kopcsik cukrászdát vezette. Itt pezsgő kulturális életet teremtett kiállításokkal és egy kávé mellé meghívott művészekkel. Hosszú évek után, épp egy megbízás kapcsán itt futott össze földijével, Herczeg István festő- és grafikusművésszel. A kreatív cukrász az Egri Vendéglátóipari Szakiskola tanáraként és alkotójaként fordult a cukrász artisztika felé. Egy szakmai verseny zsűrielnökének kérték fel, ahová tíz darabot vitt a munkái közül, kiállításra.

Azonnal benevezték a berlini olimpiára, ahol egyszerre tíz aranyérmet kapott, s ezzel a Guinness Rekordok Könyvébe is bekerült.

„Egy vállalkozó, aki Moszkvában megnyitotta az Eszterházy cukrászdát, felismerte a lehetőséget, és 1996-ban megbízott minket azzal, hogy díszműcukrászati dekorációt készítsünk – emlékezik a művészbarát. – Elkezdtünk agyalni, hogy mit lehetne cukorból megvalósítani. A matrjoska baba mellett döntöttünk, és a babák testére hagymakupolás orosz templomokat festettem.” Szintén világrekord lett a három és fél négyzetméteres cukor falikép az egri Offi Házban, amelyet Herczeg István tervezett és festett az isztambuli Topkapi Szerájban talált miniatúrák stílusában, az egri török idők emlékére. „Olyan technikát is kitaláltunk, amellyel ikonhatást lehet elérni. Aznap este, mire a megoldás megszületett, két üveg pezsgőt ittunk meg.” Így telt el 15 év közös munkával, ötleteléssel, humorral.

Kép

Kopcsik Lajos és Herczeg István – Fotó: Teleki Clara

Kőkemény cukortészta, mandula nélkül

A tragant, vagyis a zselatinból és porcukorból álló cukortészta lett az alapanyag, amit a mester továbbfejlesztett. Díszítő glazúrként tojásfehérje és cukorliszt keverékét használta. A marcipánt el kellett hagynia, hiszen a benne lévő mandula magas zsírtartalma miatt avasodik. A cukortészta olyan keményre szárad, mint a porcelán. Lehet csiszolni, ami Sebők Sándor, a világ egyetlen cukorcsiszoló mesterének feladata volt. Ezután következett Herczeg István művészi munkája, aki temperával festett, vagy precízen előrajzolta a mintát. „A térbeli helyzeteket festéssel oldottam meg, a sík formákat viszont pontosan megrajzoltam. Celofánba tettük a színezett anyagot, mint a mézeskalácsosok, és bármit terveztem, Lajos kispriccelte” – meséli a grafikusművész.

A kiszáradt, kemény cukortészta törékeny, ezért a versenyekre általában két példány készült mindenből.

„Volt, hogy hungarocellre formázta Lajos a cukrot, mert a nyers cukornak önmagában nem lett volna tartása. A belső hungarocell legalább a kiszáradásig tartást adott a formának. Így készült például a harang.”

„Pistike, mit csináljunk?”

Herczeg Istvánnal végigsétálunk az egykori harangöntő műhelyek helyén álló Marcipánia szobáin, amelynek a neve kissé megtévesztő lehet, hiszen a marcipánt ki kellett hagyni a maradandónak szánt művekből. István minden darabhoz történetet mesél, és jó kedéllyel kuncog a felidézett emlékeken. A közös ötletelés sokszor egy felhívással indult: „Pistike, mit csináljunk?” Így készült a Kass János művészbarát által tervezett gyereknapi bélyeg cukorváltozata is, amely a világ legnagyobb cukorbélyege. A 120 tárgy között találjuk a két méteres borospalackot, a Minaretet, a Vasarely-reprodukciót, a Szépművészeti Múzeum kiállítására készült Monet-képet vagy Van Gogh jellegzetes napraforgóit, amelyen minden ecsetvonás precízen meg lett örökítve.

Gárdonyi emléke is inspirálta az alkotópárost: a székét formálták meg cukortésztából, amelyen ülve az Egri csillagokat írta, valamint a pipázós portréját örökítették meg.

„Mi minden egyes darabhoz személyesen kötődünk – meséli a társművész. – Lajos unokája nagyon szerette a kisvakondot, ezért azt is elkészítettük, továbbá Vukot, Nils Holgerssont és Lúdas Matyit. Utóbbiba belecsempésztem a valódi vargányát is, a mesekönyvekben megszokott mérgező galóca mellé.” Egy sakkozó kérésére sakk-készletet is készítettek.

Minél képtelenebb ötlet, annál vonzóbb

„Egyszer a nejem azt javasolta, hogy csináljunk tölcséres gramofont. Lajos képtelen ötletnek tartotta, végül mégsem hagyta nyugodni, és két példányban el is készítette: Moszkvának és Egernek. Egy szobrász barátom, Sebestyén Sándor formált egy kis bronzszobrot, a Pisztrángötöst viaszveszejtéses bronztechnikával. Ezt az ötletet felhasználva készítettünk egy hanglemez-kompozíciót, öt lubickoló pisztránggal. Elrejtettem rajta személyes gondolatokat is, mint például »vezényel: Kopcsik Lajos«. Az emberek sokszor észre sem veszik az efféle humort.”

„Pistike, csináljunk már népművészeti dolgot!” – kérte egy alkalommal a mestercukrász. István egy palettát tervezett, amin megjelenítették Magyarország leghíresebb néprajzi tájegységeit. „Mindkettőnkben volt nevelő szándék, hogy a munkánkkal jó irányba próbáljuk terelni az embereket.”
„Egyetlen olyan felvetés volt, amire Kopcsik Lajos először nem pusztán nemet mondott, de egyenesen ezt kérdezte: »Pistike, meg akarsz ölni?« A ravennai mozaik minden egyes kockáját külön kellett színezni, árnyalatokban. Három éven át tépelődött magában, mire bevállalta. Ez egy komoly szakmai kihívás volt.”

Kép

Matrjoska babák a Marcipánia múzeumban

Barokk cukorszoba, amelyet cukorkutya őriz

A Kopcsik Marcipániát 2005-ben adták át, ezt követte egy hároméves munka, a mester régóta dédelgetett álma, a barokk szoba.

Itt minden cukorból van, kivéve a tükröt és az ablaküveget. A padló, a tapéta, a függöny, a csillár, az impozáns méretű kályha, a kanapé, az asztal gyümölcsökkel, a hegedű vonóval.

Az unokák, valamint a felesége és a saját portréja is felkerült a falra. Hogy mennyire élethű lett a barokk szoba minden porcikája, azt István is bizonyítja: „A szobát őrző cukorkutya elé helyezett csonthoz a hentestől vittünk mintát, és amikor kész lett, figyeltem, hogy néz-e Lajos, és megszagoltam, melyik az igazi csont, és melyik a cukor.” Egy nap a vonó meghajlott, és ekkor derült ki, hogy beázott az épület. A cukor fő ellensége a nedvesség, ezért több hónapos küzdelem zajlott a barokk csoda megmentéséért.

Egy alkalommal egy orosz látogató megkívánta a mutatós cukortésztát, és kíváncsiságból beleharapott az esernyőtartóba. Szerencsére az nem tartozott a kiállítási anyaghoz, valódi fémből készült. „Lajos mindig jókedvű volt, sokat bolondoztunk együtt, a baráti-ismeretségi körben is. Mindenkihez szeretettel közelített. A két unokájával is rengeteget játszott, és amikor felnőttek, hiányolta ezeket az önfeledt pillanatokat” – jellemzi barátja.

Olykor enni is elfelejtett…

Herczeg Istvánnal készítettek egy vándorkiállítási anyagot, amelyet utoljára a mester 80. születésnapja alkalmából állítottak ki.

Kopcsik Lajos a munkának és a családnak élt.

Az alkotás sok örömet hozott számára, igaz, a hétvégét és a pihenést alig ismerte, olykor az evésről is megfeledkezett munka közben. Amikor ez az életmód műhely hiányában megszakadt, a cukrász lelke is összetört. Alkotói magányát a Covid-járvány még inkább elmélyítette. A művész, aki keze és tehetsége lenyomatát Eger mellett Oroszországtól Svédországon át az USA-ban is ott hagyta, talán most angyalokat formáz odafent, kedvencei élő muzsikájára. Reméljük, hogy a Herczeg Istvánnal létrehozott egyedi mű sokáig épségben megmarad, az egész világ örömére és a magyarok büszkeségére.

Forrás:

• http://www.kopcsikmarcipania.hu/kopcsik-lajos/
• https://receptletoltes.hu/arch%C3%ADvum/11932?pdf=11932
• http://www.egri-magazin.hu/az-egesz-eletem-a-cukraszatrol-szolt-el-sem-tudtam-volna-mast-kepzelni/

A születésed körülményei nem voltak hétköznapiak. Mesélnél erről?

Ikertestvéremmel a 36. hétre születtünk. Elsőként Judit természetes úton jött a világra, míg én farfekvés miatt császármetszéssel születtem. Kettőnk érkezése között majd félóra volt az eltelt idő, ezalatt én nem jutottam oxigénhez.

Az újraélesztésemig megsérült az agyam beszédért és mozgásért felelős része.

A túl korai születés a baj súlyosságát még tovább növelte. A kisagyamban a központi idegrendszer, a mozgás- és beszédközpont is sérült. Nincs finommotorikus mozgásom, a járásom nehezített, de eszköz nélkül mozgok, a beszédem pedig nehezen érthető, de a családom, és aki ismer, vagy kis ideig beszélget velem, az megért.

Hogyan nevelkedtél, milyen iskolába jártál? Mennyiben alakult máshogy a gyermekkorod, mint a testvéredé?

Egyéves koromban édesanyám a Pető Intézetbe vitt, ahová naponta vonattal jártunk fel Székesfehérvárról a délelőtti foglalkozásokra, fejlesztésre. Itt tanultam meg az alapokat: hasra fordulni, megülni a széken, elfújni a pingponglabdát, nyúlni a tárgyakért és megfogni azokat, fokos szék mellett, annak segítségével felállni, lépni. Az általános iskolát Budapesten a Mozgásjavító Általános Iskolában végeztem. Itt hasonló sérült gyerekekkel tanultam, ezért természetes volt a közeg, mert egyformák voltunk. Az úszás, gyógytorna, logopédia, gépírás mindennapos volt a normál általános iskolai tananyag mellett. Ott tanultam meg, hogy nekem a számítógép a jövőm, szinte belénk nevelték. Sokszor mondták, hogy mi itt „burokban élünk”. Persze akkor senki nem értette, nem is foglalkoztunk vele. Az iskolában állandó segítségünk volt, mindent elénk raktak, de közben arra tanítottak, neveltek, hogy minél önállóbbak legyünk. Ha ellentétek voltak köztünk, ott voltak, kisimították a vitákat. Középiskolai tanulmányaimat is más városban végeztem, szintén távol az otthonomtól. Azt, hogy külön kellett élnem az ikertestvéremtől és a családomtól, nagyon nehéz volt elfogadnom.

A család szeretete, harca segített mindig továbbmennem, és abban is, hogy eljussak odáig, ahol most vagyok.

Mennyiben gátolt az önkifejezésben a beszédproblémád? Inspirált ez arra, hogy más kifejezési módokat keress?

Kiskoromban sajátos beszédtechnikám volt, csak Judit és anyu értette meg. Ők voltak a szócsöveim a világ felé. A folyamatos iskolai logopédiai fejlesztésnek köszönhetően lassan tisztultak a szavaim. Az általános iskolában a saját beszédszintemen még szavalóversenyre is beneveztek, ahol helyezést is elértem. Felnőttként sajnos egyre nehezebben forog a nyelvem, valószínűleg most is jót tenne a logopédia. Sokat kell beszélnem, ezt annak idején elmondták nekem. Ha nem értik, amit mondok, akkor addig próbálom kifejezni, amíg meg nem értik. Aki nem mer szólni, az úgy járt. Amennyiben lehet, emailben intézem a dolgaim, ha pedig beszélni kell, akkor anyu segítségét kérem. Vagy ő beszél helyettem, vagy fordítja a szavaim.

Mesélj a mindennapjaidról: mivel foglalkozol, kivel élsz most?

Édesanyámmal élek itt, Székesfehérváron. Tavaly költöztünk vissza vidékről. Nevelőapukám, aki 18 évig volt része az életemnek, tavaly decemberben elhunyt. Most nagyon nehéz nekünk minden. Igyekszem segíteni a házimunkában, és lelkileg is támogatom anyut. Sokat megyünk, sétálunk, ügyeket intézünk. Ha utazunk, vonattal megyünk a kényelem miatt. Eszköz nélkül járok, de a túlmozgásos végtagjaim miatt nehezen mozgok, néha fogni kell a kezem a kényelmesebb járás kedvéért. Kirándulni, nyaralni a testvéremmel és családjával megyek.

Nekem a számítógép lett az életem, ahogy erre fel is készítettek. 

Saját laptopom van, ezen dolgozom. Megtaláltam általa, ami érdekel, ami kitölti a lelkem, és feltölt. Számítógépen készítek egy netes programmal montázsképeket, számítógépes grafikákat. Számomra ez azért kihívás, mert a finommotorikus mozgás hiánya miatt az egér mozgatása igen nagy összpontosítást és energiát igényel. Alkotásaim megtekinthetők és meg is vehetők a Facebookon, a Más-kép Szabó Anna montázsai című oldalon. Eddigi munkámmal, képeimmel sikeres vagyok, négy kiállításom is volt már.

Kép

Képek: Szabó Anna

2017-ben részt vettél a Salva Vita Alapítvány egyik rendezvényén, a „Neked munka, nekem álom” programban. Székesfehérváron az Alba Caritas Hungarica Alapítvány munkatársai szervezték meg az eseményt. „Sokan élnek köztünk olyanok, akik egyedi képességekkel rendelkeznek, akadályoztatva vannak életük bizonyos területein, de a személyi méltóságuk így is teljes és megkérdőjelezhetetlen” – mondta nyitóbeszédében Spányi Antal püspök. A program egyik résztvevőjeként a Kék Elefánt Nyomda jóvoltából grafikai szerkesztőként próbálhattad ki magad. Milyen élményekkel szolgált ez a program neked?

Ezzel az élménnyel úgy lettem gazdagabb, hogy megismertem a Kék Elefánt Nyomda vezetőjét, dolgozóit. Közelről láthattam a munkájukat, a gépeket, amiken dolgoznak. Szakmai tanácsokat kaptam, kérdésemre a technikai lehetőségeket is megmutatták. Jelen tevékenységemben mindezt hasznosítani tudom, sőt az internet segítségével fejlesztem a tudásom. A mai napig jó kapcsolatban vagyunk, mivel a kiállításokra szánt képeimet ez a nyomda nyomtatja ki.

„Montázsaimban mindennapjaim motivációi kerülnek kifejezésre” – írod. Mik a mindennapjaid motivációi? Hogyan választasz témát?

Hiszem, hogy a mindennapjainkban angyalok vesznek körül minket, és segítenek az életben.   Hiszem, hogy engem a művészetemben is ők vezetnek.

Van úgy, hogy napokon keresztül formálódik bennem egy téma. Lehet az tévénézés közben, vagy jön egy szó vagy kép, akár a buszon ülve egy érzés, és máris megvan az új téma. Már csak le kell ülnöm és megalkotni azt, amit elképzeltem. Amikor az elképzelésem összeáll a fejemben, és előttem van a montázsszerkesztőben a paletta, már tudom, hogy megvalósul egy újabb képem.        

Képeid különlegesek és egyediek, érzékeny módon adnak vissza hangulatokat, érzéseket. Mit jelent számodra a montázstechnika, és mennyiben áll a te sajátos témáid szolgálatában? Ha verset írnál, akkor is montázsban gondolkodnál? Mit tud kifejezni ez a technika, amit a szavak nem?

Az elképzeléseim szerint igyekszem minél színesebb és érzelmileg töltött képeket készíteni, amelyekkel meg tudom mutatni a bennem kavargó érzéseket. A számítógép, a montázstechnika szabadságot és az önkifejezéshez eszközt ad. Mindig az élet diktál, mindig az életből merítjük az érzelmeinket, amikből táplálkozunk. Ebből az érzelmi táplálékból igyekszem megvalósítani a képeimet, és átadni a bennem rejlő művészetet.

Kép

Anna néhány alkotása – Forrás: Szabó Anna

Mik a további terveid?

Szeretném, ha minél több emberhez eljutnának a képeim, hogy megláthassák bennük azt, amit mutatni, mondani akarok, hogy megismerjék és megszeressék ezt a műfajt. Továbbra is fejleszteni szeretném magam, hogy még tisztábbak, színesebbek legyenek az alkotásaim.

Miért pont ezt a nevet választottad a műveidhez? Mire utal a név?

Mivel én is más vagyok, ezért más képi formában látom a világot, élem meg a mindennapokat. Utal a szerzői másságomra is, de a képeimre is, hiszen mindegyik olyan mű, amely több képből áll össze, bonyolult egységet alkot.

Azt mindenki maga dönti el, hogy mit lát benne, és mit lát – bennem.

A filmes szakma előtt a színházi világban mozogtál. Hogyan kerültél a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színházhoz?

Tulajdonképpen a szomszédomnak köszönhetem, akit így is hívtunk, hogy Szomszéd. A kilencvenes évek közepén ő segített az akkoriban még befogadó intézetként működő udvarhelyi Művelődési Ház egyetlen technikusának előkészülni egy-egy előadásra. Sokszor unt egyedül menni a kultúrházig, és egyszer megkérdezte, hogy nem tartanék-e vele. 16 éves lehettem, és nagyon élveztem, hogy ott lehetek a színpad közelében, beláthatok a kulisszák mögé. Egy idő után a kultúrházban mindenki tudta, hogy ki az a Csibi gyerek, sőt, az épület 1997-es felújítási munkálataiban már komolyan foglalkoztattak. 1998-ban elmentem kötelező sorkatonai szolgálatra, ez idő alatt jött létre a Tomcsa Sándor Színház és az Udvarhely Táncműhely, ide toboroztak technikusokat. Miután leszereltem, halottak napján, világításkor a temetőben castingoltak le, és másnap már mehettem is a színházba dolgozni. Először díszítő voltam, utána kellékes, majd hangosító, az évek során tehát végigjártam a szamárlétrát.

Hogy jött képbe a filmezés?

Ezt egy szerencsés találkozás szülte. András Lórántnak, aki 2009-ben az Udvarhely Táncműhelynél rendezett egy előadást, egyszer poénból készítettem egy videót az egyik próbára. Ez annyira megtetszett neki, hogy beletette az előadásba, utána pedig jött a különféle kérésekkel, hogy tudnék-e ilyen és olyan felvételt készíteni neki. Még ha nem is tudtam, mondtam, hogy megpróbálom. A végén alkotótárs lettem, és az Argentina Express című táncszínházi előadásunk tele volt vetítésekkel.

Lóri kibillentett abból a kisvárosi kényelemből, amelybe bele voltam süppedve. A székely makacsságommal és konokságommal bizonyítani akartam neki, hogy tovább merek innen lépni.

Így jött a gondolat, hogy elmegyek Kolozsvárra elvégezni egy filmes képzést.

31 éves voltál, amikor felvételiztél a Babeş-Bolyai Tudományegyetem filmszakjára. A színházi munkáid, illetve az életkorod mennyit segített abban, hogy megtaláld a helyed a filmes közegben?

Valahol hasznomra vált, hogy tíz évet a színpad szélén üldögéltem, és betekintést nyertem sokféle műhelymunkába. Az életkorom is előnyt adott, hiszen minél tapasztaltabb vagy, annál könnyebben tudsz az élet dolgairól filmes nyelven fogalmazni. 31 évesen nagyobb élettapasztalattal választottam ezt a hivatást, és úgy érzem, hogy a generációs különbségek ellenére jól be tudtam illeszkedni a fiatal egyetemi csapatba. Elvégeztem az alap- és mesterképzést, utána a doktorit, és evidenssé vált, hogy nem fogok visszaköltözni Udvarhelyre. A záróvizsgám A kastély árnyékában című dokumentumfilm volt, amelyben a falubelieket megszólaltatva próbáltam a bonchidai kastély elmúlt 100 évét, illetve a Bánffyak történetét rekonstruálni. Ennek kedvező visszhangja volt Romániában és Magyarországon is, a film sikere további ajtókat nyitott nekem.

Mielőtt elmerültél volna a dokumentumfilm-készítésben, televízióknál dolgoztál.

Igen, külsősként dolgoztam a közszolgálati tévé kolozsvári stúdiójának és a Digi24-nek is. Előbbinél nagy előny volt, hogy ismertem a színházi társulatokat, hiszen ezzel összefüggésben volt a munkám is: másfél évig az azóta megszűnt Pulzus című műsornak készítettem főképp erdélyi magyar társulatok színházi és táncelőadásairól képes beszámolókat, riportokat. Később a Digi24-nél hat évet dolgoztam, itt vágó voltam. És mivel a meleg vágószobából nem kellett futkorásznom bilincsbe vert polgármesterek és tanácselnökök után (ami a romániai hírtelevíziók kedvenc témája volt egy időben), megmaradt a kedvem, hogy munka után filmezni menjek. A televíziós operatőrködést mindig kerültem, meggyőződésem, hogy az kiégette volna a kreativitásomat.

Kép

Fotó: Tompa Réka

Hogyan kezdődött a dokumentumfilmes korszakod?

Abban az időben, amikor a filmes képzésen voltam, olyan telefonjaink voltak, amelyeken a kígyós játékkal lehetett szórakozni, videókat viszont azokkal nem lehetett rögzíteni.

Körülményes volt akkor filmezni ahhoz képest, hogy ma miket lehet készíteni egy-egy digitális eszközzel.

A dokumentumfilmes műfaj viszont nagyon közel állt hozzám, mert csak egy kamera kell hozzá, egy jó téma meg az alkotókedvem. Miután párszor megégettem magam, éreztem, hogy nincs türelmem ahhoz, hogy mások felelőtlen ígéreteihez igazodjak. Ráadásul tudom, hogy magamtól számonkérhetem a munkát és a feladatot. Időközben kialakult a munkamódszerem, a ritmusom. De ma már vannak nagyon jó segítőim is, akik nélkül el sem tudom képzelni, hogy filmet készítsek.

Hogyan történik a témaválasztás?

Tudod, vannak dolgok, amelyek érdekelnek, utánanézel, és egyszer csak azt veszed észre, hogy egyre többet kezdesz tudni róluk. Ez így történik nálam is. De van olyan is, hogy valaki rámutat, mint például a Lakitelki Filmszemlén, ahol az Édes Erdély, itt voltunkot vetítettük. Itt az egyik zsűritag állapította meg, hogy a film utolsó mondatával feldobtam magamnak a labdát, hogy bemutassam egy erdélyi holokauszt-túlélő történetét. A Nussbaum 95736 megrendezéséhez fiatalkori olvasmányélményeim is hozzájárultak, amikor pedig adódott egy lehetőség, hogy Kolozsváron bekopoghatok egy olyan embernek az ajtaján, aki mindezt megélte, nem volt kérdés, hogy ebből film lesz-e.

Az első találkozásnál teljesen meg voltam hatódva, hogy ott ül velem szemben a történelem, és én első kézből kérdezhetem.

Három hónapig jártam Nussbaum Lászlóhoz heti rendszerességgel, hogy elmesélje nekem az életét. Csak ezután kezdődött a közös munka.

A legutóbbi filmedet mi vagy ki inspirálta?

Erdélyi Lajos, aki Erdély egyik meghatározó fotóriportere volt, sokat mesélt nekem arról, milyen volt Romániában a sajtóban dolgozni a ‘60-70-es években. Sok anekdotikus történetet hallottam tőle. Ő mondta, hogy ha ilyen fiatal lenne, mint én, akkor elkészítené a filmet, amelynek az lenne a címe, hogy A szocializmus hátsó bejárata. Ő ültette a bogarat a fülembe, bár nem volt nehéz dolga: nekem is megadatott 12 év Ceaușescu korszakából, így megvolt a személyes indíttatás is, hogy a korszak abszurditásairól, a cenzúra és öncenzúra témája kapcsán készítsek egy filmet.

Több alkotásodat is díjazták már. Számodra mi jelenti a legnagyobb elismerést?

Amikor látom, hogy a közönség szereti a filmem, ha érdeklődést vált ki, az a legnagyobb díj. De az is jó érzés, ha a szakma értékeli a munkám, a filmre fordított energiám, de alkotás közben ez nem lehet szempont.

Kép

Fotó: Szabó Tamás

Nemcsak filmezel, hanem tanítasz is…

Igen, ahogy a filmezésre, erre sem készültem. Izgalmakkal teli volt az elmúlt néhány év. Amellett, hogy oktatok, másfél évvel ezelőtt létrehoztuk a BBTE Magyar Film és Média Intézetet, amelynek vezetője lettem, ami rengeteg feladat elé állított. Filmes alkotótáborokat, film- és médianapokat tartottunk, miközben az osztályaink elkezdtek létszámilag is nőni. Utólag is köszönöm a kollégáknak a kitüntetett bizalmat, hogy megválasztottak az intézet vezetőjének.

Az általad alapított Kolozsvár Filmműhelynél középiskolásokkal foglalkozol. Milyen tizenévesekkel együtt dolgozni?

Nagyon jó tréningnek bizonyul. A filmműhely sokat segített abban, hogy megtanuljam, hogyan tudok dolgozni a gyermekekkel, mert más egy egyetemista és más egy középiskolás társasága. Az egyetemistát első pillanattól felnőttként kezeled, a középiskolás még gyerek, szeret rosszalkodni és az idegeidre menni.

Élvezed, hogy ennyi feladatban és projektben veszel részt?

Imádom! Nem tudok csak úgy leülni és pihenni, bár mindig megfogadom, hogy ha elmegyek szabadságra, nem csinálok semmit.

Ez ritkán sikerül. Ráadásul idén mint könyvszerző is debütáltam. A doktori dolgozatom alapján készítettem volna egy dokumentumfilmet Teleki Samu kelet-afrikai expedíciójáról, de a pandémia miatt a projekt elúszott. Viszont a sok munka nem veszett kárba, és most kötet formájában lehet majd olvasni Teleki Samu kelet-afrikai utazásairól: az elmúlt közel egy évtizedben a személyéhez köthető, ismeretlen vagy csak részben feldolgozott dokumentumokat tártam fel (afrikai naplója, levelezései az utazásról), így az expedíciójának egy személyes hangvételű rekonstrukcióját is sikerült elkészíteni, és további, a felfedezőútján készült fényképeket is közöltünk.

Ez nagyszerű, gratulálok! Mi következik ezután?

Két filmem már a tarsolyban van, lesznek filmvetítéseim, A szocializmus hátsó bejáratát mutatjuk be több városban. Filmfesztiválokra megyek, eseményeket szervezünk, és közben ott az egyetemi munkám. A Magyar Film és Média Intézetnél szeretnék még több képzési vonalat elindítani, szóval tervnek nem vagyunk híján.

Szerinted mit adott a személyiségedhez az, hogy kisebbségi magyar létbe születtél?

A kisebbségi lét sokat ad.

Ez egyfajta kihívás, mivel nekünk a többséghez képest mindig túl kell teljesítenünk.

Nem szabad megelégednünk egy bizonyos szinttel, ha érvényesülni szeretnénk. Úgy alakult, hogy a filmjeim is kisebbségi témákat érintenek, ami abból is eredhet, hogy én magam is kisebbség vagyok.

Nem mindenki tud fast fashion boltban vásárolni

Bemegyek egy ruhaüzletbe, nézelődöm, próbálgatok, ami jó, megveszem, ami nem, otthagyom. Ilyen könnyű lenne a ruhavásárlás? Sokaknak igen, de mi van azokkal az emberekkel, akik eltérő testalkatuk vagy valamilyen akadályozottságuk miatt nem, vagy csak nagyon nehezen találnak ruhát maguknak.

Mindezt saját bőrén érezte Huszár Fanni is, akinek súlyos gerincferdülése miatt korzettet, vagyis orvosi fűzőt kellett viselnie. Fanni ma már a Dress-coding társadalmi vállalkozás projektvezetője és divattervezője. 2020-ban alakultak, céljuk, hogy egyedi, méretre szabott ruhákat készítsenek speciális igényű személyek számára.

Innovatív technológiák segítségével olyan ruhadarabokat hoznak létre, amelyek javítják az akadályozottsággal élő személyek életminőségét, és megoldást nyújtanak egyedi problémáikra.

„Fontos számunkra, hogy ne csak megoldást kínáljunk az egyedi problémákra, hanem fel is hívjuk a témára a figyelmet. A tervezés, megvalósítás mellett platformot teremtünk arra, hogy többet beszéljünk az akadályozottsággal élők és a divat viszonyáról” – mondja célkitűzésükről Solti Emese, a Dress-coding kommunikációs menedzsere. A Dress-coding mögött ugyanis tíz-tizenkét fős lelkes önkéntes csapat áll. Projektjeikre pályázati forrásból nyílt felhíváson keresztül keresnek speciális igényű jelentkezőket. A tervezés, megvalósítás folyamatát dokumentálják, és képanyagok, kisfilmek keretében mutatják be a nagyközönségnek.

Kép

Gerincferdüléses lány a neki tervezett, fűzővel viselhető ruhában – Fotó: Dömök Noel Szilveszter/Dress-coding

Hogyan öltözik, aki fűzőt hord?

Jázmin fiatal lány, súlyos gerincferdülése miatt fűzőt kénytelen viselni, az eszközre - hogy kreativitását kifejezhesse – gyakran festett is. Ő volt a Dress-coding első „modellje”. Jázminnak 2020 végén egy háromhónapos tervezési folyamat után egy kétrészes nadrág-felső szettet készített az önkéntes csapat, amelyen kényelmesen viselhető a fűző, és amely segíti az önkifejezését.
„A korzett alatt egy vékony réteg ruhát ajánlott viselni, ami megakadályozza, hogy az eszköz bevágjon, fájdalmat okozzon, dörzsölje a bőrt. Ezen túl viszont nagyon nehéz aláöltözködni. A ruhák nem tökéletesen méretre illeszkednek, ezért olyan helyeken lesz gyűrődés, ami miatt zavaróvá válik a segédeszköz” – magyarázza Emese. Fontos kitétel, hogy a tervezés során a segédeszközt nem módosítják, abba nem nyúlnak bele.

Alkalmi ruha a Down-os Liának

„A Down-szindrómával élőknek általában rövidebbek a végtagjaik, teltebb az alkatuk, és a bőrük gyakran érzékeny a címkékre. A fast fashion boltokban ezért problémás nekik a vásárlás” – mondja Emese.
Így volt ezzel Sőrés Lia Down-szindrómával élő festőművész is. Liának mindig fontos volt az öltözködés, annak ellenére, hogy nehezen talált magának ruhákat. Egy családi esküvőre készült, ezért kifejezetten alkalmi ruhát szeretett volna terveztetni.  A Dress-coding megvalósította az álmát, sőt talán annál többet is.

Huszár Fanni tervezőt ugyanis Lia alkotásai inspirálták, így az elkészült ruhán Lia saját színei, rajzai, mintái is megjelentek.

„A projektek során mindkét lányt jobban megismertük. Lia családjával is jó kapcsolatuk alakult ki, ő el is sírta magát, amikor meglátta a róla készült videót. Emberileg is sokat kapunk tőlük. Tanulunk tőlük arról, hogy tervezőként mire figyeljünk” – meséli Emese.

Mérőszalag helyett 3D szkenner

Ahogy a cikk elején már szó volt róla, a Dress-coding célja az innovatív technológiák és a divat kapcsolatának erősítése. Mit jelent ez? Azt, hogy már a tervezés is digitálisan zajlik. Gombostű vagy mérőszalag helyett 3D szkennerrel dolgoznak, és a tervezési folyamat egy számítógépes szoftver segítségével valósul meg. Csak egy mintadarabot, valamint a végső ruhát varrják meg.

„Digitálisan készül el a szabásminta, ehhez nem szükséges semmilyen mérés a fizikai térben, az alany testét 3D szkennerrel digitalizáljuk, így számítógépes szoftverrel egy avatarra van rászabva a ruha” – magyarázza a folyamatot.

Kép

Fotó: Borsi Flóra

Egy-egy kézzelfogható mintadarab készült Jázminnak és Liának is, amelyet fel tudtak próbálni.

„Egy tradicionális tervezési folyamatban több ilyen is készülne, mire kialakulna a tökéletesen illeszkedő végeredmény, vagyis több hulladék keletkezne” – hangsúlyozza a kommunikációs menedzser.

A folyamat mindenképp pontosabb, mint gombostűkkel tűzködni, és a digitális tervezés a fenntarthatóság miatt is jó alternatíva.  A jövőben valószínűleg egyre több ruha készülhet majd így. „Ez egy új irány, kérdés, hova vezet” – véli Emese.

Hallókészülék mint ékszer

A csapat jelenleg egy hallókészülék-ékszer megvalósításán dolgozik, amely szintén egy fiatal lánynak készül. Hallókészülékre vagy fülre rögzíthető ékszer lesz, amely felhívja majd a figyelmet az eszközre, és szebbé teszi azt.

„A speciális igényű személyek számára is ugyanolyan fontos, hogy esztétikus ékszereket, ruhákat tudjanak viselni, ki tudják vele fejezni önmagukat. A hallókészülékek ebben még nem járnak elöl, nem esztétikusak. Formájukban inkább orvosi eszközre hasonlítanak, mint trendi ékszerre. Ami a szemüvegeknél megvalósul, az a hallókészülékeknél egyáltalán nem” – mondja Emese.

Világszerte alig tíz olyan kezdeményezés van, amelyek hasonló ékszergyártással foglalkoznak, holott lenne rá igény. Arra viszont nagyon sok példa akad, hogy hallássérültek DIY (Do it yourself!, Csináld magad!) módon készítenek maguknak ékszert a hallókészülékeikre.

„A mi költségeinkbe nem fér bele, hogy hallókészüléket tervezzünk, viszont arra, hogy egy ehhez kapcsolható, 3D nyomtatott ékszert megvalósítsunk, van lehetőségünk” – mondja. Vagyis ezúttal is digitálisan zajlik majd a tervezés, Kiss Balázs Ágoston ékszer- és digitális tervező vezetésével.

Kép

Huszár Fanni tervező – Fotó: Dress-coding

Ruha a virtuális térben

Adott egy ruha, amit nem tudok megtapintani, felpróbálni, mert csak virtuálisan létezik. Röviden és tömören ez a digitális divat, amely a Dress-coding csapatát is megihlette. De mi is ez pontosan?

A digitális divat előfutárának tartják a számítógépes játékokból ismert avatarok világát és az ő személyre szabható megjelenésüket.

A népszerű életszimulációs számítógépes játék, a The Sims számára a H&M divatcég már 2008-ban külön kiegészítő játékot tervezett. Több mint tíz évvel később a Louis Vuitton luxusmárka pedig a Fortnite videójátéknak tervezett digitális kollekciót. Amikor kitört a világjárvány, a divatbemutatók átkerültek az online térbe, ez pedig újabb löketet adott a digitális divat elterjedésének.

„Ma már arra is van példa, hogy online teljesen digitális ruhákat vásárolnak emberek, amelyeket a fotóikra, videóikra tesznek rá. Egyre fontosabbá válik, hogyan fejezzük ki magunkat a virtuális térben. Egyre több dolgot csinálunk digitálisan, ezért érdekelt minket, hogy tervezői szempontból ez milyen kihívásokat, lehetőségeket rejt. A jövőben nagyon érdekes lesz, hogy a VR játékok és a metaverzum elterjedésével milyen ruháink lesznek a digitális térben” – magyarázza Emese.

A Dress-coding ezért Sőrés Lia mintái felhasználásával egy három ruhából álló virtuális kollekciót tervezett, amelyeket aztán online árverésre bocsátottak. 

A projekteket a fiatalokból álló csapat tanulás vagy munka mellett önkéntes munkában valósítja meg, de Emese nem tagadja, hogy a jövőben szeretnék majd elérni a profitábilis működést.

„Ruha, digitális ruha, hallókészülék-ékszer. Mindhárom téma kitölthetné egy-egy teljes vállalkozás koncepcióját.

Nekünk viszont pont a kísérletezés része izgalmas, hogy félévente új dolgot valósítunk meg, aztán meglátjuk, hogyan tudunk továbbfejlődni.

Az inspirál, hogy van egy probléma, és arra keresünk tervezői szemmel lehetséges megoldásokat” – mondja. „Örülünk, ha a ruháink, vagy akár a hallókészülék-ékszer megvalósul, és ezzel valakinek örömet tudtunk okozni. Ezen kívül igyekszünk minél szélesebb körben megismertetni a digitális tervezést és az inkluzív divatot” – teszi hozzá.

A történet 

Venus és Serena Williams forradalmasították a teniszjátékot, és minden idők legnagyobb játékosaiként vonultak be a sport történelmébe. A sikerhez vezető útjukról egész estés film készült (Richard király címmel), ami főleg az édesapjuk szemszögéből meséli el, hogyan hódította meg két afrofonatos kicsi lány a teniszpályát, és üzeni az egész világnak, hogy bárki elérhet bármit, ha erősen hisz benne, és hajlandó kitartóan és keményen dolgozni érte. 
Richard Williams egyszerű fekete férfi, szegény családból származik, és mint minden ember, hordozza ő is a gyerekkor terheit, igyekezve nem ugyanazokat a hibákat elkövetni, mint a szülei. Második feleségével három nevelt lánya mellett két közös gyermeket vállal, akiknek a sportkarrierjét már a születésükkor pontról pontra megtervezi. Fő mozgatórugója, hogy többre vigyék, mint ő, többre vigyék, mint bármelyik fekete a környékükön vagy akár az egész világon. Az ő gyermekeit nem fogják utcai harcokban lelőni, sem a detoxikálóban kezelni, szent meggyőződéssel hiszi, hogy a lányai ennél többre többre hivatottak. 
Még csak négy és fél évesek a lányok, amikor elkezdi őket tanítgatni a tenisz alapjaira. Lépésről lépésre haladnak; ha esik, ha fúj, gyakorolnak; a gettóban lévő szakadt pálya számukra a minden, ez az ő country klubjuk, ahol nem milliódolláros ifiedzők, hanem az édesapjuk dobálja nekik a labdákat, korrigálja a szervájukat, vagy épp bátorítja, lelkesíti őket. Nem számít, hogy az utcai bandák hányszor fenyegetik meg őket, és az sem, hogy a szomszédasszony rosszallóan szemléli elszánt törekvésüket. Richard Williams apai lendületét és a lányok lelkesedését semmi nem törheti le. 

Nincs pénzük drága felszerelésre, sem profi edzőre, de Richard víziója elég erős ahhoz, hogy fáradhatatlanul telefonáljon, mutogassa a lányairól készült felvételeket, és olyan karakánul álljon ki a gyermekei érdekei mellett, hogy azt egy emberjogi ügyvéd vagy egy sztárpszichológus is megirigyelné. Kételyek nélkül és mélyen hisz a gyermekei képességeiben, ahogyan a felesége és a nevelt lányai is. 

A film kiválóan mutatja be, hogy az elszántság és az akaraterő önmagában nem elég, a sikerhez elengedhetetlen a környezet támogatása. A népes család többi tagja egy emberként sorakozik fel a lányok mögött: ha kell, a kocsiban írják a leckét, amíg ők edzenek, vagy épp a junior tornákon szurkolnak mérkőzésről mérkőzésre, hogy meglegyen a hőn áhított győzelem.

Édesanyjuk két munkát vállal, hogy a férjének több ideje legyen a lányokkal foglalkozni, és amikor egy neves edző csak Venus tanítását vállalja ingyen, ő is tréningruhát húz, hogy Serenának is legyen kivel gyakorolnia. 
Az önbizalom és a magabiztosság magjai pedig fokozatosan kicsíráznak a lányokban, mert édesapjuk a technikai és erőnléti edzések mellett a mentális felkészítésre sem sajnálja az időt. A siker és a győzelem hajszolásánál fontosabbnak tartja a játék iránti alázatot, a szerénységet, a kitartást, továbbá az iskolázottságot és a műveltséget. Sajátságos, semmihez sem hasonlító szemlélete és rendkívüli konoksága újszerűen és furcsán hathatott a 90-es évek elején, amikor egy jöttment fekete apa jobban akarta tudni, mitől döglik a légy, mint a nagyok. És jobban is tudta. 

Mi fán terem a tehetség? 

Venus és Serena Williams története felveti a kérdést, hogy mi kell ahhoz, hogy valaki világra szóló tehetséggé váljon. Kivételes képesség, kreativitás, motiváció, a társas közeg támogatása, esetleg mindezek együttvéve? A legtöbb elméletalkotó szerint ez utóbbi áll legközelebb az igazsághoz, hiszen a tapasztalat és a kutatások tanulsága szerint a tehetség egy ígéret, ami a fejlődés során bontakozik ki. A gyermekben rejlő lehetőségek kiteljesedéséhez elengedhetetlen az elkötelezettség, a kitartás, a lelkesedés és a befektetett munka. Csíkszentmihályi Mihály egyenesen úgy fogalmaz, hogy „egyszerűen nem lehet megakadályozni őket abban, hogy csinálják, amit akarnak”. Ehhez a céltudatossághoz feltétlenül szükséges, hogy a gyermek élvezze, amit csinál, és a kihívás összhangban legyen a képességeivel. A tehetségfejlesztés ennek a motiváló közegnek a megteremtését jelenti, amikor az önmegvalósítást támogató tényezőket igyekszünk erősíteni, a gátló tényezőket pedig csökkenteni. 
A sporttehetség esetében sem csak a test, az izmok vagy az ügyes mozgás játszanak szerepet a sikerben, hanem az érzelmi, a kognitív, a spirituális és a társas tényezők is sokat nyomnak a latban.

Orosz Róbert a sporttehetségekről írt tanulmányában arra is felhívja a figyelmet, hogy a siker nem lehet végcél, csupán eszköz egy teljesebb létezés felé vezető úton. Ha ezt szem elől tévesztjük, akkor a teljesítmény hajszolása közben könnyen elfeledkezhetünk a gyermek lényéről, és háttérbe szoríthatjuk a fejlődési szükségleteit.

Ugyanakkor jó esetben a versenysportnak számos személyiségfejlesztő hatása is lehet: többek között önelfogadásra, önfegyelemre, felelősségvállalásra, kemény munkára, kitartásra és időbeosztásra tanít, valamint közösségi élményeket is biztosít. 

Mi a szülő feladata? 

Richard pontról pontra megtervezi a gyermekei életét, szervezi és irányítja is azt. Bár a Williams lányok kétségkívül sikeresek lettek (mint ahogyan a magyar Polgár lányok is), óhatatlanul felmerül bennünk a kérdés, hogy jót tesz-e a gyermekeknek, ha a szülő ilyen mértékben kézbe veszi a sorsuk irányítását, és magát sem kímélve mindent megtesz a tehetségük kibontakoztatásáért. 
Minden szülő a lehető legjobbat szeretné a gyermekének, ám sokféle utat választhatunk ennek eléréséhez. Vannak, akik a gyermek szabad választásának megteremtése, mások az erőteljesebb iránymutatás és a szeretetteljes szigor mellett teszik le a voksukat. Amikor saját magunk számára igyekszünk ezt a kérdést megválaszolni, érdemes lehet néhány lélektani alapelvet megfontolni. 

Bízzunk a gyermekünkben, és ő is bízni fog magában! Richard megingathatatlan hittel tekintett a lányaira, biztatta, dicsérte őket. Kohut a csecsemőkkel kapcsolatban fogalmazta meg, hogy „a tükröző figyelem alapján építik fel önértékelésüknek centrumát”. Nincs ez másként a nagyobb gyermekek esetében sem. A szemünkben tükröződő büszkeség, a bátorító és elismerő mondataink, az általunk közvetített bizalom arra ösztökéli őket, hogy olyanná váljanak, amilyennek mi látjuk őket. Ahhoz, hogy ezt a gondoskodó, odaforduló figyelmet érezzék, nemcsak az kell, hogy jelen legyünk és megünnepeljük a sikereiket, hanem az is, hogy mellettük álljunk, amikor nem az elvárásaink szerint teljesítenek.

Kép

Kép: Profimedia - Red Dot

A gyermek nem a miénk! Richard Williams előre eldöntötte, hogy a tenisz szeretetével fertőzi meg a gyermekeit. Venus és Serena érdeklődése és képességei, illetve az apjuk elvárásai a film szerint megyegyeztek. Ez azonban nincs mindig így.

Jobban járunk, ha nem mi határozzuk meg, hogy miben legyen kiváló a gyermekünk, hanem figyelemmel kísérjük, hogy mi iránt mutat érdeklődést, illetve tehetséget, vele együtt döntünk, és abban támogatjuk, amit közösen felismertünk és amiben megegyeztünk. 

Figyeljünk arra, hogy a gyermek lehessen gyermek! Az óvodáskor és a kisiskoláskor a megfelelő érzelmi fejlődés megalapozásának ideje. Az elvárásmentes odafordulásunk, a törődésünk és a szeretetünk olyan érzelmi biztonságot teremtenek a gyermek számára, ahonnan jó lesz elindulni és megvalósítani az álmait, amikor eljön az ideje. A későbbi időszakban is érdemes megteremteni a lehetőséget, hogy a gyermek legalább a nap vagy a hét egy bizonyos részében ápolhassa a kortárs kapcsolatait, vagy egyszerűen számára fontos, az életszakaszának megfelelő apró kis semmiségekkel foglalkozhasson. 

Motiváció nélkül a tehetség mit sem ér. A Williams család történetének egyik legfőbb tanulsága, hogy a tudatos és kitartó munka messzebbre vihet, mint egy velünk született tehetség. Kevin Durant amerikai olimpiai bajnok kosarazó mondta, hogy „A kemény munka legyőzi a tehetséget, ha a tehetség nem dolgozik keményen.” 

Vonjuk be a gyermeket is a döntésekbe! A versenysport a gyermek idejét, energiáját igényli, és próbára teszi a kitartását, így fontos, hogy lehetősége legyen dönteni arról, hogy szeretné-e ezt. Nem kell minden edzés előtt megkérdezni, hogy van-e kedve elindulni, de érdemes a hosszabb távú elköteleződés előtt átbeszélni vele az ezzel járó feladatokat, és bátorítani, hogy szabadon fejezze ki a véleményét, akaratát. 

Tudatosítsuk, hogy kinek a vágyát valósítja meg a gyermek! Mivel a gyermekek szeretnek megfelelni a szüleiknek, könnyen előfordulhat, hogy a szülők megkésett önmegvalósítási projektjének megvalósítói lesznek. Természetesen nem feltétlenül káros, ha a gyermek a szülő gyermekkori álmát váltja valóra, esetleg az ő nyomdokaiba lép, ám érdemes lehetőséget adni neki, hogy erről szabadon döntsön, és akár nemet is mondhasson. 

Elsősorban maradjunk szülők! Fontos, hogy a sport mellett szakítsunk időt a teljesítménybeli elvárások nélküli együttlétre is. A megnövekedett terhelés közepette nagyon sokat jelent a támogató családi légkör, ahol lehet hibázni, és ahol nem az eredmények vannak fókuszban. 

Segítsünk a gyermekünknek a kudarc kezelésében! A kitartás és a motiváció mellett fontos, hogy támogassuk a gyermekünket a veszteségek kezelésében és a negatív érzelmek elviselésében. Ebben segíthet, ha a versenyhelyzetet kihívásként értelmezzük, ahol lehet hibázni, hiszen a hosszú távú siker nem egyetlen eredményen múlik. Fülöp Márta úttalálóknak nevezi azokat a tehetséges gyerekeket, akik a kudarcokat a fejlődésre használják. Sokat segíthet, ha megtanítjuk a gyermeknek, hogy veszteség esetén lépésről lépésre elemezze, hogy mit rontott el, majd a hibákat igyekezzen gyakorlással kiküszöbölni. 
Bárhogy is döntünk, kisgyerekkorban vagy később kezdjük el terelgetni a gyermeket saját tehetségének felfedezőútján, a legfontosabb és legértékesebb dolog, amit adhatunk neki, az az időnk, illetve a feltétel nélküli szeretetünk és figyelmünk. Ha a legkeményebb munka, a legnehezebb kihívás közepette is meg tudunk maradni szülőnek és gyermeknek, akik a cél érdekében összekapaszkodnak és együtt állják a viharokat, akkor bármi legyen is a végeredmény, a fődíjat már mindenképpen megnyertük. 

Forrás: A tehetség kézikönyve

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Több szempontból is formabontó műsor a Jézus és… a magyar televíziózás történetében, mert témája egy általános és egy vallási síkon is értelmezhető.

Így van. Az is jókora töltetet kap ettől a sorozattól, aki nem hívő, és az is, aki az életét odaszánta Istennek. Előbbiek megismerhetnek tizenkét csodálatos szakmát. Az epizódokban azt próbáltuk bemutatni, hogyan működhettek ezek a foglalkozások az ókorban, Jézus idejében, és hogy hogyan vannak jelen a Szentírásban, illetve a szimbolikájukat is megvizsgáltuk. Ugyanakkor nemcsak emiatt lett Jézus és… a műsor címe, hanem azért is, mert Jézustól fakad minden: az elhívásunk, a tehetségünk, a hivatásunk.

Vagyis, ahogyan a műsor kapcsán korábban is elmondtad, mi csak eszközök vagyunk Isten kezében, és ő dönti el, kinek mi lesz a foglalkozása. Téged hogyan irányított el a zene felé?

Sok dologhoz értek, mindig is szerettem például barkácsolni, asztalos szakmát is szereztem. Viszont elég korán kiderült, mihez van a legnagyobb tehetségem: már tízéves koromban kijelentettem, hogy a zenéléssel szeretnék foglalkozni.

De mindig hangoztatom, hogy ez a tehetség nem az én érdemem, Istentől származik.

A műsorban többek közt kenyeret sütsz, katonai kiképzésen veszel részt és nyájat terelsz. Melyik volt számodra a legtesthezállóbb a kipróbált mesterségek közül?

A legjobban a katona, az építőmester, a juhász és a halász mesterség tetszett. De az igazat megvallva nem tudnék egyet kiválasztani: mindegyikben fürdőztem, és mindegyik arra motivált, hogy a tudásom legjavát nyújtsam. Kívülről nézve lehet, hogy a bemutatott szakmák könnyűnek tűnnek, de ha benne van az ember, akkor láthatja, hogy komoly szakértelmet, fegyelmet és elhivatottságot követelnek.

A műsor nemcsak szakmai betekintőt nyújt, hanem időutazásra is hív. Hogyan dolgoztak az ókorban?

Nagyon erős hivatástudat jellemezte az akkori embereket, gyakorlatilag az egész életüket a foglalkozásuknak szentelték. Persze már akkor is voltak kevésbé kedvelt mesterségek, míg mások pozícióját jobban megbecsülték.

Úgy gondolom, hogy a műsor hatására pozitívan fog változni ezeknek a szakmáknak a megítélése, nagyobb tisztelettel fognak gondolni rájuk.

A műsor plakátja – Kép: MTVA

Több mint tizenkét hónapig tartott a sorozat forgatása. Mi volt számodra a munka legemlékezetesebb pillanata?

A Tudós epizódot Pisában, a gravitációs hullámokat kutató Virgo központban rögzítettük, ami hatalmas élmény volt. De emlékezetes az erdélyi forgatás is, ahol a Pásztort vettük fel. Az is óriási dolog, hogy ott lehettem az esztergomi bazilika kupolájának felújításán, ahol láthattam a belső kupola freskóinak restaurálását, és testközelből csodálhattam meg a száz méter magasban elhelyezkedő keresztet – ez nagyon kevés embernek adatik meg, hiszen pár száz évente történik felújítás. Amíg élek, ezek az emlékek elkísérnek.

De az egész forgatás emlékezetes volt. Felemelő érzés, hogy epizódról epizódra új embereket ismertem meg. Korábban nem vettem részt hasonló műsor készítésében, és rácsodálkoztam, hogy hogyan működik egy ilyen stáb, beleláthattam, mi a feladata egy vezető operatőrnek vagy egy szerkesztőnek.

Voltak kemény pillanatok is?

Igen, például amikor a Halász epizódot készítettük. Ezt a részt még télen, egy tavon forgattuk – embert próbáló volt a hajnali hidegben, egy vashajóban állva dolgozni.

A tévéműsort az útkeresőknek is ajánlottad, akik még nem találták meg a hivatásukat. Milyen tanácsot adsz majd a saját gyermekeidnek, ha számukra is aktuális lesz a pályaválasztás?

Hogy olyan szakmát válasszanak, amiben örömüket lelik, és semmiképpen ne a munka anyagi oldala legyen az elsődleges szempont.

Hiába keres valaki sokat, ha közben gyűlöli azt, amit csinál. Azt szeretném, ha boldog, kiegyensúlyozott emberek lennének a munkájukban, szerintem ennél fontosabb nincs.

A Jézus és… ismeretterjesztő sorozat tizenkét epizódja tizenkét ősi, a Bibliában is szereplő mesterséget – pék, orvos, katona, fazekas, földműves, halász, pásztor, tudós, építésvezető, szőlőműves, vámszedő és bíró – mutat be. A műsort vezető Mező Misi minden adásban egy-egy szakemberrel találkozik, aki nem kötelezettségként, hanem hivatásként tekint a munkájára. Az első adásban például Szabi, a pék vezet be a kenyérsütés rejtelmeibe, méghozzá az Aquincum Múzeum több száz éves falai között. Mező Misi állandó társa az adásokban a műsor szakértője, Vukics Adrienn régész, muzeológus, a foglalkozások biblia vonatkozásáról pedig egyházi személyek mesélnek. A műsor rendezője Palkó Áron.
Az ismeretterjesztő sorozat új részei szombat délutánonként láthatók a produkciót gyártó Duna Televízió műsorán.

Megelőzni a korai iskolaelhagyást

Kazincbarcikán 1993 óta a Szalézi rend fenntartásában működik a Don Bosco Iskola, egy többcélú szakképző intézmény: általános iskola, gimnázium, szakképző, technikum és kollégium is üzemel a falai között. A hátrányokkal, nehézségekkel küzdő diákok felzárkóztatását, számukra az iskola befejezését, az életben való elindítást próbálják sikeresen megvalósítani.

A Don Boscóba járó diákok nagy többsége roma származású, olyan borsodi falvakban élnek, ahol tapintható a nyomor, van, hogy az egész faluban nincs áram vagy víz. Nem ritka, hogy az itt élő gyerekeknek kell eltartani szüleiket, rokonaikat, vagy korán saját családot alapítanak.

A lemorzsolódással veszélyeztetett tanulók aránya a magyar alap- és középfokú oktatásban sokáig magasabb volt az európai uniós átlagnál. 2016–17-ben ez a szám még az akkori tanulólétszám 10,85 százaléka volt, azóta viszont jelentős javulás állt be. A KSH adatai szerint a 2019–20-as tanév második félévében a lemorzsolódók országos aránya 7,28 százalék volt. Ez a javulás viszont a szakképző intézményeket nem jellemezte. Sőt! Itt a lemorzsolódók aránya a 12,87 százalékot is elérte.

A legrosszabbul teljesítő megyék Zala, Borsod-Abaúj Zemplén és Szabolcs-Szatmár-Bereg, ahol a leghátrányosabb helyzetű fiatalok élnek.

A „Tedd képessé” Don Bosco Szakképzés-fejlesztési Mintaprogram 2020-ban azzal a céllal indult, hogy a 16 éven felüli, nyolc általánost végzett fiatalok a szakképzésben maradjanak, a műhelyiskolában részszakmát szerezzenek, és utána helytálljanak a munkaerőpiacon, vagy visszamenjenek tanulni. A programot az Innovációs és Technológiai Minisztérium (ITM) finanszírozta.

Az első eredmények már most látszanak, de erről majd később.

Nincs tankönyv, csak gyakorlat

 „Ha nem megy a szakképzés, gyere vissza dolgozni, és munka közben megtanulod a gyakorlati részeket. Utána még visszamehetsz tanulni, vagy elmehetsz dolgozni” – foglalja össze a képzés lényegét Puskás Balázs, a „Tedd képessé” pilotprogram vezetője.

A műhelyiskola a Don Boscóban a szakképző iskola része, a hároméves szakképzés új, rugalmas útja. A hároméves képzésről lemorzsolódó, 16 évet betöltött, nyolc osztályt elvégzett fiatalok kerülnek át ide. A műhelyiskolán belül működik az úgynevezett Dobbantó is: ide azok járhatnak, akik már elmúltak 16 évesek, ám nem sikerült elvégezniük a nyolc osztályt. Ők egyéves kompetenciafejlesztés után tovább mehetnek a műhelyiskolába.

A fiatalok 6–24 hónap alatt szerezhetnek részszakmát. Míg a fiúk falazó-kőművesnek, szobafestőnek, fémipari gyártáselőkészítőnek, csőhálózat-szerelőnek, addig a lányok lakástextil-készítőnek (a divatszabó részszakmája) tanulhatnak.

Nincs elmélet, csak gyakorlat, nincs órák közti csengetés, és nincs vizsgaidőszak sem. Mindenki akkor vizsgázik, amikor az oktatója úgy látja, hogy elsajátította a szükséges ismereteket.

A gyerekek és a szakoktatók mester-inas viszonyban dolgoznak. A mester az építkezésen mondja el a tanítványnak, hogyan rakja a téglát, hogyan keverje a habarcsot. Minden, ami elmélet, például anyagismeret lenne, azt is a gyakorlatban tanulják meg.

Tanulnak, és közben eltartják a családot

Szendrőlád és Sajókaza a környék két legelmaradottabb települése, ahonnan sokan járnak be a műhelyiskolába. Emellett Dédestapolcsány, Balajt, Edelény is vonzáskörzet.
„A brutális mélyszegénység és a családi minta sem segíti őket abban, hogy ki tudjanak emelkedni, óriási hátrányokkal kerülnek hozzánk. Sok esetben már a korai fejlesztés során sem jutottak hozzá az alapokhoz, ezért részképesség-zavaraik vannak. Gondolkodásbeli készségek, matematikai értés, szövegértés, dolgok sorrendbe állítása, nekik ez mind-mind nehézség” – magyarázza a programvezető. A fiatalokkal ezért heti egy napon pszichológus, gyógypedagógus, életmód-tanácsadó is foglalkozott. „A két év alatt kialakult egy közeg, amelyben jól érzik magukat.”

Vannak olyan tanulók, akik amellett, hogy a Tedd képessé programban részt vesznek, eltartják a családjukat is.

„Jártak hozzánk például olyan gyerekek, akik az iskola után hazamentek, majd indultak fát, rezet, fémet gyűjteni, amit eladtak, és abból élt a család, apuka, anyuka, testvérek. Nekik napról napra kell pénzt keresniük, ha azt látják, hogy csak a hónap végén fognak pénzt kapni, érthető, hogy kimaradnak az iskolából” – meséli Balázs.

A műhelyiskolában havi ösztöndíjat, egy fél minimábért tudtak fizetni a diákoknak.  Munkaviszonyban foglalkoztatták őket, amellett, hogy az iskola beiratkozott növendékei is voltak. Ha valaki nem jött el az iskolába, azt a napot levonták a munkabéréből. „Ha nem mész el a munkahelyedre, nem kapod meg a fizetésedet, ezt is meg kell tanulniuk” – mondja.

Kép

Sikeresen vizsgát tett fiatalok – Fotó: Tedd képessé! program

Mentorok nélkül nem működne

A műhelyiskolában nyolc gyerekre jut két mentor, akik sokszor egyfajta apa- vagy idősebb testvér-szerepet is be kell, hogy töltsenek.

„Ha egy gyerek nem jön be a műhelyiskolába, eltelik egy nap, két nap, és utána el kell menni beszélni az apukával, nagyapával, nagybácsival. Olyan is volt, hogy kisbusszal hozták be a mentorok a gyerekeket, mert nem jelentek meg reggel, amikor külső munkára kellett volna menni. Előfordult, hogy Fehér Béla, a műhelyiskola helyi vezetője vasárnap délután ment ki egy családhoz, mert akkor tudta csak elérni őket” – sorolja a példákat Puskás Balázs.

Ugyanakkor nem lehet mindig mindenkit megtartani. Sokszor a fent már említett pénzkérdés miatt van, aki inkább a fekete munkát választja.
 „Olyan nem volt, hogy valakit egy-két hét után elküldtünk volna, inkább hónapokig próbálkoztunk. De egy idő után sajnos van olyan eset, akit el kell, hogy engedj” – fogalmaz.

A Don Bosco Iskolában az alapítás óta állandó, élő kapcsolat van a szülők és a tanárok között. Kihelyezett szülői értekezleteket tartanak Sajókazán, Szendrőládon, ha a szülők nem jönnek be az iskolába. Keresztény szellemiségben nevelik az odajárókat, a szolgálatuk célja, hogy a leghátrányosabb helyzetűeknek is esélyt nyújtsanak.

„A srácok nagy többségükben keresztény családokból származnak, sajátos hagyományokkal átszőtt, nagyon szép hitük van. Az ott dolgozó szalézi papok, testvérek nagyon jól tudnak erre a hitvilágra kapcsolódni. Játékosan, viccesen tudnak zenélni, ami nagyon fontos, hisz ezeknél a gyerekeknél a kreativitásnak nagy szerepe van” – hangsúlyozza a programvezető.

Hatvanan végezték el a képzést

„Reggel hétre bejöttek, átöltöztek munkaruhába, megreggeliztek, ezután három blokkban dolgoztak, közben voltak szünetek. Ebéd, majd a nap végén értékelés” – vázolja a benti munkarendet Puskás Balázs. Ugyanakkor az itt tanuló fiúk általában külső helyszíneken dolgoztak. A Felzárkózó Települések Programban részt vevő Balajton például egy Jelenléti pontot újítottak fel.

Ezenkívül egy igazi nagyberuházás, az iskola területén található több mint 1100 négyzetméteres műhelycsarnok építési munkálataiban is részt vettek.
„Ez egy teljesen éles helyzet volt, egy éven keresztül tartott. Csőszerelőink, hegesztőink, festőink, kőműveseink is részt vettek benne, sőt festőink ott is tették le a vizsgájukat.”

A pilotprogram két éve alatt összesen hatvanan tettek sikeres vizsgát. Az elsőévesek utánkövetése alapján elmondható, hogy egy év elteltével a 80 százalékuk tanul vagy dolgozik.

A képzés néhány, sikeres vizsgát tett résztvevője – Fotó: A Tedd képessé! program

„A szakképzésből lemorzsolódók 80–90 százalékát sikerült visszatartani, ez elég jó arány. Közben az első évben a nyolc lányból hárman gyermeket szültek, nekik emiatt előre is hoztuk a vizsgájukat. Otthon nevelik a gyerekeiket, és megható, ahogy a pici babáikkal törődnek. Van olyan házaspár, akik mindketten hozzánk jártak, múlt héten voltam lenn, találkoztam velük. Az anyuka otthon neveli a gyereket, az apukának rendes állása van. Büszkén mutatta az autóját, amit meg tudott vásárolni” – meséli Puskás Balázs.

Hogyan tovább?

A mintaprogram két év elteltével véget ért, de a műhelyiskola továbbra is működik. A projekt vezetője eddig a Szalézi Intézmény Fenntartó volt, az idei tanévtől viszont a Don Bosco Iskola veszi át ezt a feladatot. Puskás Balázs szerint több kihívás áll előttük.

Egyrészről a szakoktatók túlterheltek, egyszerre három helyen (szakképzés, technikum, műhelyiskola) is dolgoznak, ezért a műhelyiskolában nehezebben tud kialakulni a mentor-tanítvány viszony.

„Pedig ezek a gyerekek azt igénylik, hogy egy az egyben velük foglalkozzanak” – szögezi le.

A műhelyiskola után sokan újra motiváltak lesznek, „beleszeretnek” a szakmájukba, és szeretnének visszamenni a szakképzésbe, teljes szakmát tanulni. De ilyenkor az a helyzet áll elő, hogy ugyanoda mennek vissza, ahonnan egyszer már az elméleti oktatás miatt elmenekültek.

„Fontos cél lenne, hogy legyen valamilyen átmenet a formális szakképzés és a műhelyiskola között. Ez még egy megoldandó feladat” – teszi hozzá.

A klímaszorongás mellett már a pénzügyi szorongás kifejezést is ízlelgetnünk kell, hiszen mostanában olyannyira áthatja a mindennapjainkat, hogy szinte népszerűbb beszélgetési téma lett, mint az időjárás. Normális, hogy ennyire meghatározza az életünket ez a téma? Vajon csak a nadrágszíj meghúzása oldhatja ezt a stresszt? Mire érdemes fókuszálni? A következő Spirituszban Buda Christina pszichológussal, sémakonzultánssal beszélget Bóna Judit.

Az adás tartalmából:

• Az anyagi és az érzelmi biztonság összefüggéséről.
• Tudatosság, lemondások, spórolás.
• A pénzügyi szorongásaink és (családi) kapcsolataink, közösségeink.
• Szülői hozzáállás, példamutatás.
• Relaxációs technikák a szorongásra.
• Az online vásárlás hatásáról.
• A sémákról.

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

A Spiritusz podcast a Képmás magazin pszichológiai podcast műsora. Önismeret, család, párkapcsolat, gyermeknevelés - bátorító beszélgetések a lelki egészségért. Vendégeink a lélek bonyolult működését jól ismerő szakemberek és olyan ismert személyiségek, akik bátran beszélnek küzdelmeikről és felismeréseikről. A boldogsághoz önmagunk és a többi ember viselkedésének megértésén keresztül vezet az út. A második évadban a műsorvezető Bóna Judit, a KarcFM műsorvezető-szerkesztője.
A Spiritusz podcastot megtalálja a Spotify-on, a népszerű podcast applikációkban, a Képmás.hu podcast rovatában és a Képmás magazin Youtube-csatornáján. Bárhol is hallgatja ezt a podcastet, kérjük, iratkozzon fel rá, hogy értesülhessen az új adások megjelenéséről.

– Családrendszer-terapeutaként mindig hangsúlyozod, hogy a függőségek okait keresve érdemes a család működését vizsgálni. 
– A szenvedélybetegség – biológiai, pszichológiai, szociológiai és spirituális eredetű – rendkívül összetett probléma. Nem vezethető vissza soha egy vagy két dologra. Úgy kell elképzelni, mint egy kört, amelynek az egyik cikke a genetika, egy másik, sokkal nagyobb a kortárs környezet, a barátok, lehetnek az okok között bizonyos életesemények is, és ott a család is. Én az utóbbinál le is szoktam ragadni családrendszer-terapeuta lévén, és mert szerintem ez a legnagyobb körcikk, a családban lévő minták, szokások, sémák.

Ha egy kamasz gyerek például drogozik, gyakran megfigyelhető, hogy az édesapa dolgozik, nyolc-tíz-tizenkét órát, hazamegy, nyílik a hűtő, szisszen a sör, és alkohollal oldja az aznapi feszültségeit. A gyerek is átveszi ezt a mintát.

Lehet, hogy ő nem alkoholt, hanem kábítószert használ, hiszen az ő világában a fű már könnyen beszerezhető és divatosabb. De tulajdonképpen ugyanazt csinálja, mint az édesapja, szocializáció kérdése, hogy hogyan oldjuk meg a mindennapi nehézségeket. Emellett traumák is érhetik a családot és a gyereket is, például a nagyszülők, szülők halála, baleset vagy bármilyen váratlan esemény, amelyet aztán nem dolgoznak fel a családban. Mert még maga az esemény sem feltétlenül okoz függőségeket, a baj az, ha nem történik meg a feldolgozás utána. 
 
– A könyvedben, a Flash-backben a saját történetedet is leírod. Sokat elárulsz a te származási családodról is. 
– Igen, az én életemben abszolút megvoltak ezek, és a könyvemben igyekszem visszaemlékezni, már mint szakember tudatosan ránézni, és mindezt elmesélni. Középső gyerek vagyok, akire általában kevesebb figyelem jut, és talán én vagyok a legérzékenyebb hármunk közül. Édesapám alezredes volt, ennek a pozíciónak talán gyakran része is volt a '80-as években a masszív alkoholfogyasztás. Többször agresszív volt, és nem volt jó otthon a légkör. Ebből menekültem. Az utca, a csavargás, a kontrollálatlan életmód tűnt megoldásnak.

A lakótelepen olyan kortársakat találtam, akik szintén menekültek otthonról. Mindent kipróbáltunk, amit csak lehetett.

Most biztos mondhatja azt az olvasó, hogy sok gyerek lakótelepen nő fel, sok gyereknek iszik az apja, és mégsem lesz kábítószerfüggő. Ez annyira így van, hogy egy családon belül is másképp alakul, mi is hárman voltunk testvérek, a testvéreim is kipróbáltak szereket, de nem volt bennük ez a nagyfokú lázadás. Ez azt is jelenti, hogy ha van két-három-négy gyerekünk, nem nevelhetjük őket ugyan­olyan séma szerint, hiszen más személyiségek, máshogy viselkednek, máshogy reagálnak dolgokra. Nekem is három gyerekem van, kettő nagyon hasonló, de a középső teljesen máshogy működik, az is meghatározó, hogy fiú vagy lány, és akkor ebben már máshogy kell nevelni. Pont ettől nehéz a gyereknevelés, hogy meg kell találnunk mindegyik gyerekünkben az értéket, azt, amit ő tud és azt, amiben segítség kell neki. 

– Ma már együtt van benned a volt függő tapasztalása és a segítő foglalkozást végző tudása, élménye, az egykori gyerek és a mai szülő nézőpontja is. Nehéz egyikből átlépni a másikba, és könnyű esetleg visszaesni abba a szerepbe, ami nem feltétlenül hasznos egy adott helyzetben? 
– Nem ilyen éles a határ. Mindig is rendelkeztem egy segítő attitűddel, érdekeltek az emberek, a kapcsolatok, a művészetek. Mint egy nagy kőtömbben a szobor, bennem volt ez a képesség, de nem volt lefejtve, kifaragva. Elkezdtem egyszerűen csak csinálni. És az évek alatt rétegenként jön elő mindez.

Azt gondolom, hogy az a jó segítő, akinek minél több rétege van.

Voltam kliens oldalon, voltam én a beteg, aztán voltam önkéntes segítő hasonló helyzetben. A rehabon már kénytelen voltam keresni magamat, a kőtömbben leásni ahhoz, aki vagyok. Aztán tanultam a főiskolán, dolgoztam, férj és apa lettem. Most már mindezekkel együtt tudom látni a 16 éves heroinfüggő önmagamat, aki rótta az utcákat. 

– Mondják, hogy a függő nem gyógyul meg teljesen, csak absztinens. A segítő Zénó tud segíteni a szenvedélybeteg Zénónak?

– Érdekes kérdés, hogy van-e teljes gyógyulás. Máté Gáborral értek egyet, hogy ez valójában egy mentális betegség, amiből meg lehet gyógyulni. És itt belép a személyes hitem is, hogy vajon Jézus szabadítása részleges vagy teljes tud-e lenni az életemben. Tudom, hogy ez egyrészt egy kőkemény szakmai kérdés, másrészt azonban tulajdonképpen az üdvösség kérdése is, tehát teológiai kérdés is egyben. Az alapszemélyiségemben benne van a kontrollvesztő magatartás, mindent túlzásba tudok vinni, ha nem figyelek oda magamra. Élménykereső, szenvedélyes ember vagyok. De hát, ha megnézzük a világot, sokan így vannak, az élsportolók mind szenvedélyes emberek, a mesterszakácsok, a művészek. Persze, van határ a szenvedélyes ember és a szenvedélybeteg között, de néha csak egy hajszál, ami elválasztja a kettőt. Nekem az a feladatom, hogy felismerjem, ha a szenvedélybetegség bekapcsol. Mondjuk ne menjen át munkamániába a szenvedélyem, a munkám. De ez valóban egy folyamatos megfigyelés, egy folyamatos önreflexió az életemben, ami azért egyáltalán nem fárasztó, ez egy életprogram, tudatosan élem az életemet, mit miért csinálok, mit miért választok. Nyilván itt is lehet hibázni, az érzéseim néha elvisznek. A munkámmal kapcsolatban például tudnom kell, hogy nem arról szól, hogy mindenkit megmentsek, magamat pedig háttérbe szorítsam.

A szenvedélybeteg címke, úgy gondolom, sok esetben a felelősség eltolása magunktól a genetikára, a szerencsétlen múltunkra, az orvostudományra.

Mondhatnám azt is, hogy szenvedélybeteg vagyok, egy időzített bomba, bármikor visszaeshetek, hiába van családom, három gyermekem. De nem így gondolom, igenis én vagyok a felelős azért, hogy bár újra drogozhatnék, nem teszem, nincs rá szükségem, mert a sérüléseimet feltártam, azokból meg­gyógyultam. Néha kérdezik, hogy mostanában nem is sóvárgok? Eltelt huszonkét év, a heroinra nyilván nem, de azt szoktam mondani, hogy dehogynem, sóvárgok. Most például egy jobb kocsira, meg arra, hogy végre elmehessek a tengerpartra, a családommal. Ahogy a heroin az elfogadásra, a szeretetre való sóvárgás volt, menekülés, hogy a problémáimról ne kelljen beszélni, ne kelljen belegondolni. 

Kép

Fotó: Jónás Jácint

– Azt mondják, le kell merülni a medence aljára, hogy el tudjunk rugaszkodni, de az alja mindenkinek máshol van. Sok mélypontról kívülállóként már azt gondoljuk, hogy nincs lejjebb, és kiderül, hogy mégis van. Mi az, aminek meg kell ehhez történnie?

– A mélypont személyre szabott. Valaki elveszíti a bankkártyáját, és összedől az élete, valakinek pedig semmi nem elég, már hajléktalan, eldrogozta a lakását és elveszített mindent… Hát én az utóbbi voltam. Eladtam mindenemet, kétes üzleteket kötöttem, és mindig rosszul jártam, árultam én is kábítószert és rövid úton belebuktam, vittek el a rendőrök nagyon-nagyon sokszor, amikor a '80-as években az volt a kihallgatás, hogy jól megvertek, aztán kiengedtek. Túladagoltam magam, kétszer újraélesztettek, de nem volt elég, eljöttem otthonról, hajléktalan státuszba kerültem egyetlen öltözet ruhában. Elvonási tüneteim voltak, napok óta nem ettem, és ott találtam magam az Örs vezér terén. Azon gondolkoztam, hogy a metró vagy inkább egy troli alá ugorjak be. Vajon melyik a nemesebb vagy gyorsabb halál? A szenvedélybeteg alapvetően önpusztító, önmaga ellen fordítja a dühöt, de nem gyorsan, hanem szépen lassan, mert sokszor nárcisztikus is. Szóval olyan gyorsan azért nem akartam meghalni, de börtönbe se akartam menni – tudtam, hogy csalok, lopok, hazudok. A magamfajta érzékeny gyerek a börtönben nem sokáig húzza. És akkor hat év szenvedés után megszólalt a hangosbemondóban egy kedves női hang, hogy „Örs vezér tere, végállomás”. Most már talán azt mondanám, hogy Isten így üzent nekem, hogy nem ennyi az élet, lehet jobb életed.

– Mikor lett számodra ez a történet a Gondvidelés jele?

– Akkor felhívtam az édesanyámat, és néhány hónap múlva lekerültem Ráckeresztúrra egy bentlakásos rehabilitációs otthonba, ami véletlenül egy református, keresztény intézmény volt. Nekünk otthon nem Biblia volt a polcon, hanem a BTK, és édesapám sokszor valóban fel is lapozta, és komolyan elolvasta nekem az odaillő passzust, hogy hány év jár mindazért, amit teszek.

A rehabon néhány hónap után mégis azt éreztem, hogy Isten nekem mondani akar valamit, holott előtte azt se tudtam, hogy létezik.

Volt a lakótelepen is egy-két templom, ahova öreg fejkendős néniket láttam bemenni, és azt gondoltam, ez az ő bulijuk. Ráckeresztúron az volt kiírva, hogy „Isten hozott”. Előtte a kórházi kezeléseknél azt éreztem, hogy a társadalom alja vagyok, drogos kutya, akitől mindenki fél, mert ellopom a táskáját, vagy legalábbis fertőző betegséget terjesztek. Ott először éreztem azt, hogy az elfogadás, szeretet, közösség, hit, remény fogalmak mögött tartalom is van, és lehet, hogy az életem erről fog szólni.

– Azt mesélted, zárkózott gyerek voltál, most pedig szinte élvezettel mesélsz olyasmikről, amiket mások inkább eltitkolnának. Mikor váltott át benned ez a kapcsoló? Mesélted, hogy a terápia során erre szükség volt, de az egy zárt, védett környezet, nem a média nyilvánossága.

– Az volt igazából a gyakorlóterep. A terápián megtanuljuk, hogy mindent ki kell mondani. Szétvert az apád, tök részegen? Szíjjal vert? Ki kell mondani. És akkor az ember magához engedi végre azt a síró kisfiút. És közben hallod a másikat is, hogy ugyanezek történtek velük is, nem vagy egyedül. Ha nem mondod ki, ami van, akkor megbetegszel. Az a hivatásom, hogy ezt minél többen megtegyék.

– Szerinted Magyarországon a függőségek kezeléséhez, megelőzéséhez mire lenne leginkább szükség?

– A prevencióban sokkal nagyobbat kellene álmodni, az oktatást kellene kicsit átalakítani. Mert minden évben jön egy új szer, és abban is biztosak lehetünk, hogy a fiatalok kockázatkeresők, és szeretik kipróbálni az új meg tiltott dolgokat. Egyrészt a kortárs segítést kellene fejleszteni, mert a fiatalok a kortársaikra hallgatnak a legjobban. A prevenció nem tűzoltás, hanem egy folyamatosan jelenlevő dolog. Ezt születés előtt kell elkezdeni, érdemes lenne erről szülők akadémiáját tartani. Aztán általános iskolától lehetne arról beszélni a gyerekeknek, hogy kik az igazi barátok. Mi az, amit szeretsz csinálni? Mi az, ami fontos neked? És akkor eljutunk egyszer csak a szerhasználatig. Hetedik, nyolcadikban ez már valós probléma. Azon kell dolgozni, hogy a gyerek ne legyen egyedül, ne legyen magányos, el tudja mondani a problémáit. Ha trauma éri, legyen elérhető ember, akire támaszkodhat, nagyjából ismerje az ellátórendszert, hogy kihez fordulhat segítségért. Az oktatásba be kéne tenni a szociális kompetenciafejlesztést, és ebben a túlpörgött világban meg kellene tanulni meditációs vagy relaxációs technikákat. Fel kellene hívni a figyelmet a zene, a tánc, a sport, az alkotás és a természet közelségének fontosságára. Ez mind drog­prevenció. Jó lenne, ha volna egy ilyen óra, ami személyes szinten róluk szól.

– Tudom, a keresztény Zénó mit válaszolna erre, de kérdezhetem most csak a szakembert? Van reménytelen eset?

– Lehet, hogy van, de nem szeretem ezt kimondani, mert egyrészt én aztán reménytelen esetnek gondoltam magam, és mégis nagyon gyorsan meg tudtam fordulni, másrészt 22 éve foglalkozom ezzel, és tudom, hogy vannak nagyon nehéz élethelyzetek, de segítőként megtapasztaltam, hogy minden embernek vannak rejtett erőforrásai. 

Az interjú a Képmás magazin 2022 októberi számában jelent meg, fizesse elő a lapot ITT!

Az aktuális Képmás kapható a nagyobb Relay és Inmedio üzletekben is; egyes újságos pavilonokban; a forgalmasabb MOL, OMV és Shell benzinkutakon; Auchan, Interspar és Tesco hipermarketekben; egyes Spar és Tesco szupermarketekben; egyes Bee, CBA, Coop és Real üzletekben.

Milyen a jelenlegi helyzet Kárpátalján?

Varga Éva: A közvetlen harcok még elkerültek bennünket, ám a háború többi velejáróját megtapasztaltuk: háborús menekültek, áremelkedés, infláció, üzemanyaghiány...

Nehéz végignézni, hogy sokan elmenekülnek, de a legborzasztóbb mégis az, hogy az utóbbi időben egyre több férfit koporsóban hoznak haza.

Nagyon nehéz lehet így élni a mindennapokat. Hogy érzitek, megváltozott a közgyűjteményi intézmények szerepe?

Éva: Igen, határozottan. Amióta kitört a háború, nincsenek szórakoztató rendezvények (koncertek, bálok, fesztiválok), helyettük több hazafias rendezvényt szervezünk. A kultúrházakban egy ideig menekültszállások voltak, de arra is volt példa, hogy raktárnak használták őket. A könyvtárakban különböző foglalkozásokat szervezünk a menekülteknek, főként gyerekeknek, így próbálunk segíteni.

A jelenlegi helyzetben talán még fontosabb az összetartás és a hovatartozás erősítése. Hogyan tudjátok őrizni és ápolni a magyar nyelvet?

Éva: Állománygyarapításra nincs anyagi fedezet. A Márai-program megszűnése óta nincs olyan lehetősége a magyarlakta települések könyvtáraiban dolgozó kollégáknak, hogy önállóan válogassanak. A Fuss Neki! program most remek lehetőség. A beérkező összegből talán frissülhet a könyvállomány, hiszen a gyerekek a szép, új könyveket szeretik kikölcsönözni, és azért valljuk be, mi is. Állománygyarapításkor mindig először a gyermekkönyvekre gondolunk, hiszen a gyerekeké a jövő.

Észlelhető-e változás az olvasói szokásokban az elmúlt fél évben?

Éva: Talán annyi, hogy kevesebb orosz nyelvű kötetet kölcsönöznek az olvasók.

Ha már szóba került a Márai-program, mit jelent ez pontosan?

Illés Péter: A határon túli könyvtárak számára a magyar nyelvű könyvek beszerzését volt hivatva támogatni a Márai-program, az elmúlt években 71 határon túli könyvtár is élhetett a lehetőséggel. Az elérhető keretösszeg azonban lassan a nullához közelít, így a könyvtárak támogatás nélkül maradnak. Különösen igaz ez most Kárpátalja intézményeire.

Hogyan jött a Fuss Neki! program ötlete, és miként lettél futónagykövet?

Péter: A székelyudvarhelyi könyvtár kért fel, náluk ez a módszer már bevett szokás. Idén májusban a Kárpát-Medencei Könyvtárosok Konferenciáján személyesen találkoztunk a kárpátaljai kollégákkal, és szembesültünk a szomorú helyzetükkel. Mivel a székelyudvarhelyi könyvtáraknál viszonylag jó a helyzet, több helyről is kapnak forrást, ezért úgy gondolták, hogy most a Fuss Neki! programmal másnak segítenek. Ebben veszek részt.

Kép

Fotó: Révész Gábor

Hány kilométert tűztél ki célul?

Péter: Évek óta futok, így a kitűzött célom 100 kilométer. Ezen felül október első hétvégéjére tervezek egy 100 kilométeres közösségi futást is a csongrádi Körös-torokban, szeretném, ha minél többen eljönnének.

Adományozni egy internetes felületen keresztül lehetséges. Ne lepődjön meg senki, hogy lejben lehet fizetni, hiszen ez a gyűjtés a székelyudvarhelyi Bibliofil Alapítványon keresztül valósul meg.

Az október 9-ig összegyűlt összegből új magyar nyelvű könyveket tud vásárolni Kárpátalja, amelynek kiszállítását a kecskeméti Katona József Könyvtár vállalta magára. Minden futónagykövetnek van egy saját adományozási linkje, ez az enyém: https://udvarhely.fussneki.ro/nagykovet/illes-peter/ 

Miért fontos, hogy új magyar nyelvű könyvek kerüljenek a határon túli könyvtárak polcaira?

Péter: Számunkra természetes, hogy az anyanyelvünket használva kommunikálhatunk, olvashatunk. Pillanatok alatt eljutnak hozzánk a legújabb sikerlistás könyvek, kölcsönözhetünk gazdagon felszerelt könyvtárainkból, részt vehetünk könyvbemutatókon, felolvasóesteken. Szabadon élhetünk az anyanyelvünk adta lehetőségekkel, fejlődhetünk, gazdagodhatunk, felszólalhatunk és kritikát fogalmazhatunk meg. Talán sosem jutott még eszünkbe az a disztópisztikus gondolat, hogy a magyar egyszer csak nem az államnyelvünk többé. Pedig, ha jobban belegondolunk, a határon túl élő magyar emberek számára ez nagyon is reális élethelyzet.

A magyar kulturális élethez a fő kapcsolódási pont számukra a magyar nyelvű könyvek beszerzése és olvasása, ezért fontos, hogy az újabb könyvek is eljussanak hozzájuk.

Érdemes a sport segítségével felébreszteni az emberek segítő, adakozó kedvét?

Péter: Mindenképpen! A futók többnyire kötődnek közösségekhez, akik szívesen állnak be jó ügyek mögé. Emellett teljesítményt vállalnak, amivel akár népszerűsíthetik magát a mozgást és annak jótékony hatásait is.

Mik a kilátások Kárpátalján a közeli jövőre nézve?

Éva: Jelenleg nem látunk előre semmit sem. Mindenki azt várja, hogy mikor lesz vége a háborúnak. Amikor ez megtörténik, utána lehet csak tervezni. Addig élünk napról-napra, igyekszünk kitartani, a rászorulókat segíteni, ahogyan tudjuk, de a téltől mindenki tart…

Sokat jelent nekünk a Fuss Neki! program és a könyvtárak összefogása értünk. Nagyon megható, hogy van hova tartoznunk. Egy könyv ára nagyjából 50 lej, az alapítvány oldalán megtekinthető a gyűjtés jelenlegi állása, és elérhető a 27 futónagykövet. Aki támogatna bennünket, itt teheti ezt meg: https://udvarhely.fussneki.ro/szervezet/bibliofil-alapitvany/