A Dr.Rock története akkor kezdődött, amikor Kolyvek Pisti a Baleseti Intézetben kezdett dolgozni. A kórház egy jubileumi ünnepséget szervezett, és kitalálták, hogy legyen egy zenei műsor is. Ekkor kezdték el összeszedni azokat az orvosokat, akik tudtak játszani valamilyen hangszeren. Az első „koncert” után folytatásra biztatták őket. „Stílusváltoztatást javasoltam, és aztán szerettem volna saját dalokat is írni. A banda egy része lemorzsolódott, mert nem mindenkinek az idejébe fért bele, hogy ennyit foglalkozzon a zenével” – meséli az aneszteziológus, aki az indulásától jelen van a zenekarban. Kezdetben magyar feldolgozásokat játszottak, minden szombaton a kórház tornatermében zenéltek. Később klubokat szerveztek, ahova először csak a kórházi dolgozók jártak, aztán azok ismerősei, végül az ismerősök ismerősei, míg lassan kinőtték a tornatermet is. A próbák és a koncertek rendszeressé váltak.

„Ha az ember valamit nagyon akar, akkor azt megcsinálja. Nehéz volt, hiszen mind az öten orvosok voltunk, más ügyeleti beosztással, közben mindenki szeretett volna a családjával is időt tölteni.

Az orvos­szakma önmagában is sokszor kiszámíthatatlan, ahogy a zenészélet is” – mondja Pisti. 
’99-ben az akkori dobos, Ember Tibor kilépett a zenekarból. Ekkor jött „Ciki”, aki a mai napig meghatározó tagja a zenekarnak. „Ugyanabban az évben, amikor az Omega a Népstadionban játszott, Cikinek lesérült a térde, és behozták hozzánk, mi operáltuk. A műtét után összeismerkedtünk, sokat beszélgettünk, és levittük egy próbára, látta, hogy mennyire felszabadultan és örömmel zenélünk, hogy semmi kötelezettségünk sincs. Ez megtetszett neki. Csak viccből mondtam, hogy »gyere, dobolj velünk!«, de neki az volt a válasza, hogy miért ne” – emlékszik vissza az aneszteziológus. „Minden szempontból meghatározó volt, amikor Ciki elkezdett velünk játszani, hiszen így kapcsolatba kerültünk az Omegával. 
„Ha valaki azt mondja nekem gimnazista koromba, amikor otthon a tükör előtt álltam tollasütővel a kezemben, és gitározást imitáltam, hogy majd az Omega tagjait a barátaimnak mondhatom, és velük zenélhetek, biztos kiröhögtem volna” – nevet Pisti. „Amikor visszanézem a felvételeket, akkor jövök rá, hogy ez mit jelentett. Amikor az ember benne van és csinálja, zenél, dalokat ír, akkor abban a pillanatban van. Sok mindent csak most dolgozok fel, most látom, hogy ők mekkora emberek voltak.” 

Kép

Kép: Jónás Jácint

Pisti nem akart orvos lenni. A szülei pedagógusok, így az volt a példa előtte, a Testnevelési Főiskolára akart jelentkezni, de egy baleset keresztülhúzta a számítását. Végül beadta az orvosira a jelentkezését, de nem vették fel. Fél évig gipszelőként dolgozott, de mellette folyamatosan járt le próbálni Borsodivánkára egy zenekarral

„Mivel sokat zenéltem és keveset tanultam, másodjára sem vettek fel az orvosira. A szüleim persze ekkor már mondták, hogy kell valami komolyabb, ugyanakkor mindig támogattak, és én is éreztem, hogy csak azért is megcsinálom.” 

Harmadik alkalommal az egyetemi jelentkezése előtt felköltözött Budapestre. Kivett egy albérletet, majd elkezdett dolgozni az Anatómiai Intézetben mint segédboncmester, hogy kipróbálja magát. Tudni akarta, hogy ha tényleg belevág, fogja-e bírni egyáltalán. „Először nagyon tartottam tőle, és aztán pont annyira megtetszett ez az egész. Nem lehet elmondani, mi is pontosan, az egésznek a misztikuma, az emberi test szépsége. Akkor döntöttem el igazán, hogy ezt szeretném csinálni, és akkor, harmadjára fel is vettek az egyetemre. A zenélés folyamatosan megmaradt egyetem alatt is. De nem ez lett a fő hivatásom” – meséli. 
A zene kikapcsolódást, feltöltődést, inspirációt jelent számára. A mindennapi megnyugvást.

„Ha munka után hazamegyek, nem fáradság, hogy egy fél órát játszom és gyakorlok, ez benne van a napi rutinomban. Nem bántam meg semmit, mert szeretem ezt csinálni. Amikor kamaszként felmentem a színpadra, jött az adrenalinlöket – ugyanezt érzem most is.

Nem tudom, mi lett volna, ha profi zenész leszek, lehet, hogy bizonytalanabb lenne az életem, mert itthon nagyon jónak kell lenned ahhoz, hogy elismert zenészként tudd biztosítani a megélhetésedet, ezt csak a legnagyobbak tudják. Nyilván akkor nem voltam ennyire előrelátó, de most már úgy gondolom, hogy jól döntöttem.” 

Ez a cikk a Képmás magazin 2022. augusztusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Novák Katalin köztársasági elnök, Hornung Ágnes családokért felelős államtitkár és Böjte Csaba ferences szerzetes is beszédet mondott azon az emlékesten december 2-án, amelyen Kopp Mária orvos-pszichológusra, a Három Királyfi, Három Királylány Mozgalom alapítójára emlékeztek Budapesten. A civil szervezet a Kopp-Skrabski-díjak átadásával a családokért és közösségekért végzett kiemelkedő szakmai munkát is elismerte. 

A Kopp-Skrabski-díj Kopp Mária orvos, pszichológus és férje, Skrabski Árpád mérnök, szociológus nevét viseli. A házaspárként együtt kutató és alkotó szakemberek számos társadalomlélektani, magatartás-szociológiai munkát jelentettek meg. Országos reprezentatív felméréseket végeztek a magyar egészségi állapot és életminőség pszichoszociális háttértényezőinek feltárása céljából. A díj olyan emberek tevékenységét ismeri el, akik a másik boldogulásáért, testi-lelki egészségéért, kisebb vagy nagyobb közösségekért dolgoznak az élet legkülönbözőbb területein. A díj egyéni, házaspár és tudományos kategóriában kerül átadásra.

A Kopp-Skrabski-díj nyertese egyéni kategóriában Dr. NAGY NATÁLIA kárpátaljai egyetemi oktató; közönségdíjas STEINBACH ÉVA mentálhigiénés szakember. A Kopp-Skrabski-díj nyertesei házaspár kategóriában Dr. KAPITÁNY ÁGNES és Dr. KAPITÁNY GÁBOR szociológusok, az MTA doktorai. Közönségdíjasok Dr. MEZŐ FERENC pszichológus és Dr. MEZŐ KATALIN gyógypedagógus.

A tudományos Kopp-Skrabski-díj junior nyertese PERGE ANNA rehabilitációs szakember, tanársegéd; közönségdíjas Dr. POLCZ PÉTER informatikus kutató, egyetemi oktató. 35 év feletti kategóriában nyertes Dr. SZŰCS KINGA BEATRIX teológus; közönségdíjas Dr. SZABÓ-TÓTH KINGA szociológus, egyetemi oktató.

Kopp Máriáról emlékezett meg beszédében Novák Katalin köztársasági elnök is, aki kiemelte: Kopp Mária talán először mutatott rá arra, hogy van dolga az államnak – és nemcsak az államnak – ott, ahol kevesebb gyermek születik, mint amennyiről a fiatalok álmodnak.

Évtizedekkel ezelőtt felismerte azt, hogy „a jövőnk múlik azon, kitartunk-e a család mellett". Nemcsak a problémákra hívta fel a figyelmet, hanem segített megoldásokat keresni és megtalálni a válaszokat – mondta a Három Királyfi, Három Királylány Mozgalom tíz éve elhunyt alapítójáról az államfő.

Prof. Dr. Kopp Mária (1942-2012) orvos, pszichológus, klinikai szakpszichológus, egyetemi tanár, az MTA doktora, a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetének alapító igazgatója és tudományos igazgatóhelyettese, a Semmelweis Egyetem és az MTA Mentális Egészségtudományok társult kutatócsoport vezetője. A magyar népesség életminőségét, a testi és lelki egészség összefüggéseit vizsgálta évtizedeken át. A Népesedési Kerekasztal szervezője és a Három Királyfi, Három Királylány Mozgalom megalapítója. Több mint 300 tudományos cikk és 11 könyv szerzője. 2012. április 3-án hunyt el.

„Tíz éve lépten-nyomon Kopp Mária örökségével találkozunk, és magam is részese lehetek az öröksége építésének" – mondta Novák Katalin a díjátadón, majd példaként a Három Királyfi, Három Királylány Mozgalommal való szoros együttműködést említette. Úgy folytatta: a pszichológus, orvos örökségének építéséhez a Kopp Mária Intézet a Népesedésért és a Családokért (KINCS) megalapítása is nagyban hozzájárult 2018-ban, a családok évében.

Skrabski Fruzsina, a Mozgalmat 2009-ben megalapító Kopp Mária lánya elmondta: „Sokunknak nagyon hiányzik ő, pótolni ugyan nem lehet, de továbbvinni, amit elkezdett, azt lehet. Anyukám, Kopp Mária, apukámmal, Skrabski Árpáddal együtt elindított egy missziót. És mi, az egész ország folytattuk."

Kép

Skrabski Fruzsina – Fotó: Három Királyfi, Három Királylány Mozgalom

Böjte Csaba, a Három Királyfi, Három Királylány Mozgalom egyik legnagyobb országos rendezvényének, a Gyereket a magasba! akciónak a mindenkori fővédnöke is beszédet mondott az emlékesten. „A legjobb orvosság a gyerek, csak használat előtt jól fel kell rázni! Ettől az ember jó tíz évvel tovább él! Egyszóval jó dolog gyereket vállalni, nevelni, arra biztatok mindenkit, ne sokat várjunk!" – mondta, felidézve, hogy az általa vezetett gyermekotthonokban is mennyire fontos a gyerekek számára a közvetlen érintés, a magasba emelés, a velük való játszás. 

Az eseményen bemutattak egy Kopp Máriáról szóló dokumentumfilmet is Borsody István rendezésében.

A Kopp-Skrabski-díjat azon személyiségek kapják, akik támogató közösségek létrejöttéért, a családbarát szemléletért, mások boldogulásáért, a kívánt gyermekek megszületéséért kiemelkedő tevékenységet végeznek az élet legkülönbözőbb területein.

Így volt már a nyertesek között lelkész, párterapeuta, szülész-nőgyógyász, hátrányos helyzetű gyerekeket segítő alapítvány vezetője, szociális munkás, színész és költő.

A tudományos Kopp-Skrabski-díjat a Richter Gedeon Nyrt. támogatta. Az eseményt a Miniszterelnökség és a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. támogatta. 

A férfinak az orvosok azt mondták három évvel ezelőtt, hogy legfeljebb két éve van hátra, csakhogy ő elhatározta, hogy az utolsó leheletéig küzdeni fog azért, hogy gyermekeit, a tízéves Macy-t, a hétéves Mayát és a hároméves Jacksont láthassa felnőni. Rob már nem tud járni és beszélni sem – a szeme által vezérelt billentyűzeten keresztül kell kommunikálnia, de a háromgyerekes házaspár életéből így sem veszett ki a humor és a jókedv. Felesége, Lindsey gyógytornászként dolgozik, és rendíthetetlen türelemmel gondozza a férjét. Viszi a gyermekeiket sporteseményeire, családi programokat szerveznek, és segíti a gyógytornáját is.

Nemrégiben azonban zokogva mesélte, hogy a férje sürgeti, keressen magának valaki mást.

 „Mindig azt mondja: keress valaki mást, még olyan fiatal vagy!  Pedig soha senki nem veheti át Rob helyét a szívemben” – nyilatkozta a Mirror magazinnak könnyeivel küszködve a sztársportoló felesége. Mindeközben a skóciai rögbiszövetség egykori játékosa, Doddie Weir és a labdarúgó Stephen Darby létfontosságú kutatási finanszírozásért kampányol Robbal. A trió azon 5 ezer ember közé tartozik az Egyesült Királyságban, akik MND-ben szenvednek.

M is az motoneuron-betegség?

Az MND a motoneuron-betegség angol megfelelőjének a rövidítése, egy degeneratív idegrendszeri betegség. Lényege, hogy ha a gerincvelőben a neuronok károsodnak, a szervezet szinte teljesen leépül. Az első tünet a kis kézizmok gyengesége, ügyetlensége, a mindennapi finommozgások nehézzé válása. Ezt követően az alsóvégtagi izmok is meggyengülnek, megterhelővé válik például a felállás vagy a lépcsőzés. Izomgörcsök is jelentkezhetnek, később általános gyengeség, izomsorvadás, görcsösség, nyelési és beszédzavarok, szemmozgatási zavarok lépnek fel. A betegséggel diagnosztizált páciensek mindössze 5 százaléka éli túl egy évtizeddel a kór felismerését.

A túlnyomó többségük a diagnózist követő egy éven belül meghal, mert jelenleg nincs rá gyógymód, és egyelőre nincs tudományos magyarázat sem arra, hogy miért alakul ki.

Csupán annyit tudni biztosan, hogy az esetek 5 százalékában örökletes, és hogy hazánkban körülbelül 500 új esetet regisztrálnak évente.

Léteznek ugyan kisegítő megoldások, amelyek megkönnyíthetnék a betegek mindennapjait, de sajnos ezek nagy része még csak laboratóriumokban érhető el. Ilyen például a Handy-1 névre keresztelt robot, amely a beteg helyett képes felvenni egy darab vagy egy kanál ételt egy adott rekeszből és a beteg szájához emelni. Inni is tud adni, továbbá olyan kiegészítők is készülnek hozzá, ahol a tálkákban sminkeléshez, illetve arctisztításhoz használatos anyagok helyezhetők el. A Handy-n kívül még léteznek olyan, kerekesszékbe szerelhető robotkarok is, amelyek alkalmasak földre leesett tárgyak felvételére, távolabb lévő eszközök elérésére. Amíg a robotok nem kerülnek piacra, marad segítségképp a fizikoterápia, a légzőtorna, a tolószék, a beszédsegítő eszközök, valamint az időszakos otthoni lélegeztetés megszervezése, ám mindez meglehetősen költséges, a közvetlen környezetet fizikailag és mentálisan egyaránt megterheli.

Kép

Stephen Hawking is ezzel a betegséggel küzdött – Forrás: Norske Leksikon

A világhírű Stephen Hawking is az MND egyik fajtájában szenvedett

Stephen Hawkingot 21 éves korában diagnosztizálták a betegséggel. Orvosai akkor azt mondták neki, hogy jó, ha két-három évig él a betegségével, Hawking azonban 50 évvel élte túl ezt a jóslatot, bár mozgáskorlátozottsága egyre fokozódott.

Végül már csupán két ujját tudta mozgatni, de ez is elég volt neki arra, hogy kommunikáljon a környezetével.

Hawking első feleségének memoárja az Utazás a végtelenbe – A mindenség elmélete magyarul is megjelent, amely alapján később film is készült.

Jótékonysági futás az MND-vel küzdőkért

A Nagy-Britanniában és a rögbi világában legendának számító 41 éves Kevin Sinfield egészséges, mégis rengetegszer támogatta már az MND-vel élőket: 2021-ben hét nap alatt futott le hét maratont és gyűjtött össze 2,7 millió fontot (mostani árfolyamon számolva nagyjából 1,16 milliárd forintot). Többször is csatlakoztak hozzá futók, ám a leginkább szívbemarkoló az volt, amikor a cikk elején említett Rob Burrow felesége, Lindsey és a lányuk, Macy vele tette meg az utolsó mérföldet.

Felhasznált irodalom:

• Farkas Gábor: Robotok alkalmazása a centrális motoneuron károsodás következtében bénulttá vált betegek számára 2008. SOTE.
• Neurological conditions
• Stephen Hawking had ALS for 55 years. How did he do it?

– Októberben egyik pillanatról a másikra kaptunk információt arról, hogy a távfűtési díjunk az eddigi összeg hétszeresére emelkedik. Polgármesterünk épp ez idő tájt köteleződött el amellett, hogy semmi szín alatt nem zárunk be a kerületben művelődési intézményeket. Összekapcsolódott ebben a történetben a kényszer és a gondoskodási igény: úgy gondoltuk, ha úgyis ki kell fizetnünk a havi 8 milliós számlákat, a szabad tereinket felkínálhatjuk olyanoknak, akiknek nagy problémát okoz a lakásuk kifűtése, hadd élvezze a közösséget és meleget minél több ember… Rögtön tudtuk is, hogy melyik csendes, bensőséges hangulatú termünk lesz erre alkalmas. Voltak díszleteink, kellékeink olyan darabokból, amelyeket ritkábban játszunk – ez a fehér asztal például az Árvák című előadásunkból van –, és a saját erőnkből be is rendeztük a teret. Itt a házban van érzékenység és tudás arról, hogy miképp érdemes foglalkozni az idősebb korosztállyal, és most már azon dolgozunk, hogyan tudjuk erre behívni őket, hogy elhiggyék, ez tényleg létezik, be merjenek jönni az utcáról. Heti két alkalommal állandó programot is beépítünk, ezzel is hívjuk, várjuk őket. Az első lépést még nehezen teszik meg, nemcsak fizikai, hanem lélektani határ is ez.

– Probléma az ő elérhetőségük, a megszólításuk?

– Sok idős ember jár a programjainkra, rendszeresen használják is a házat. De az, hogy csak beüljenek valahova, trécseljenek kötetlenül, lassan indult be az elején. Mi 9-től 15 óráig tartjuk nyitva a Nappalit, de tegnap még este hatkor is itt horgolt egy csapat, ugyanis most a közösségi karácsonyfa-készítő programot is elindítottuk.

Idén egy több mint ezer darabból összeillesztett, horgolt „nagyikockából” álló karácsonyfát állítunk majd föl a Marczibányi tér előtt, amelynek nagy egészében mindenki megláthatja majd a maga kis részét.

A kötős, horgolós, hímzős csapatunk volt itt tegnap, és horgolták a darabokat lelkesen.

– Azt hallottam, hogy rengeteg felajánlás érkezett a Nappali ötletéhez.

– Igen, először ingyenes szenior néptáncoktatást vállalt el egy felajánló, meg is fogjuk hirdetni. Tegnap tíz kiló almát hozott valaki, egyszerűen beugrott vele. Rengeteg fonalat kaptunk, mert a közös kerületi karácsonyfa ötlete megmozgatta az emberek fantáziáját. Kaptunk társasjátékokat, folyóiratokat, kártyát, volt, aki pszichológiai tanácsadást ajánlott föl, vagy közéleti beszélgetéseket, egy volt nagykövetünk, masszázst, gyönyörű képsorozatot érdekes idős arcokról, növényeket… Kicsi és nagy dolgokat egyaránt, és mindent örömmel fogadtunk. Az internetsarkunk is egyre bővül.

– Hogyan lehetne megfogni azt a gondolkodásmódot, ami egy ilyen helyzetben nem a bezárás, hanem a még tágasabbra nyitás mellett dönt, mint egyfajta „mégis-kultúra”?

– Eddig is nyitva voltunk, csak most újabb célcsoportot szólítottunk meg. Szerintem ennek a gondolkodásnak az a tudat az alapja, hogy közösségeket kell létrehoznunk, azután ezekből a közösségekből lesz a közönség, aki majd a többi programunkra is bejön. Ma már nem gondolkodhat régi klisékben egy művelődési ház sem, már nem olyanok a kultúrafogyasztási szokásaink, és nem ugyanaz a finanszírozás sem. A mi költségvetésünknek csak egy része jön az önkormányzattól, a másik részét nekünk kell kigazdálkodni, és ez egy óriási tétel. Erős színházi lábat növesztettünk, vidéki színházi profilt is építettünk, nálunk lép fel a Kaláka, vannak olyan aktivitásaink, amelyek az értékek átadása mellett profittermelésre is alkalmasak. A közösségformálás ezt a kétféle elvárást tartja egyensúlyban. A fiatalabbakat drámapedagógiai műhelyünk, 3D nyomtató tanfolyamunk vagy a robotika fogja meg, őket is ide szeretnénk vonzani.

Kép

Fotó: Kuttner Ádám

– Úgy tűnik, hihetetlen megtartó erő és érték van a közösségekben!

– Én azt is megfigyeltem, hogy a szétcincált idegrendszerű embereket a közösség egyszerűen közös platformra hozza. Itt mindenki egy csónakban evez, és érzi, hogy a saját közösségéért dolgozik.

Nálunk kialakulófélben van egyfajta „kerületi identitás”, amelyben áramlik a kedvesség, szinte tapintható az emberekben az odafigyelés a másikra, a lelki odahajolás.

Kis dolgokon, találkozásokon, egyszerű ötleteken alapul a világhoz és önmagunkhoz való viszonyunk. Ha együtt horgolok valakivel, ha együtt szedünk szemetet, ha együtt hajladozunk a permakultúrás kertben – akkor meghallgatom a véleményét, és tekintettel leszek az érzéseire is.

 – Mi minden bújik meg egy otthonos kis nappaliban….

– Minden olyan kis dolgokból indul ki, mint egy csipketerítős nappali vagy egy paradicsomültetés. Vagy például az, hogy a Marczi előtt nem parkoló van, hanem asztalok és székek, támlájukon takarókkal. Itt maga a tér is hívogat, kitárul. Egyszer csak azt vettem észre, hogy nagypapák ülnek a padokon, arcukat a nap felé tartva, várják az unokáikat, és közben beszélgetnek egymással. Mint régen a ház előtti pad, a szemünk előtt agorává vált a hely.

– Szélesedik a tér, szélesedik a kultúra fogalma is.

– Kultúra szerintem minden, ami körülvesz bennünket. A kert is lehet kultúra, a kézművesség is, és a vizualitás minden formája is idetartozik. Nemcsak az elit kultúra alakít minket, hanem az egyszerű tárgyi környezet is. Itt ez a nappali is: üzenete van. Gyere be, melegedj meg, érezd magad jól! Én hiszek abban, hogy mernünk kell elszakadni az elit kultúrától és nyitni a mainstream felé!

– Kik azok, akik használják a Marczi Nappalit? Milyen élethelyzetekből érkeznek ide az idős emberek?

– Ezt sosem kérdezzük meg tőlük… Végletesek a benyomásaink róluk, van, akiben azt látjuk, hogy óriási szüksége van erre a lehetőségre, sőt, ennél jóval többre is szüksége lenne. Van olyan köztük, aki csak a társaságért jön.

Sokan lehetnek olyan élethelyzetben, hogy csinosan és ápoltan jelennek meg a világban, otthon pedig 15 fokon tartják a fűtést, és szégyellik a problémáikat még a gyerekeik előtt is.

Aki ide bejön, annak felkínáljuk az összes lehetőséget, amit aznap igénybe tud venni. A lényeg, amire ők vágynak, az a társ, a társaság. A fűtésről, a melegedésről és a többiek társaságában való sütkérezésről is szól a Marczi Nappali. Remélem, hogy itt a szó szoros értelmében vett találkozások, meghatározó, sőt világraszóló kapcsolatok jönnek létre majd. Most az a titkos tervem, hogy készüljünk még egy nappalit kialakítani azoknak a gyerekeknek, akiknek a szülei nehezen tudják megoldani majd a téli szünet plusz három napját – csak besegít néhány nyugdíjas a csapatból a gyerekvigyázásba… Szerintem most ilyennek kell lennie egy művelődési háznak: a szociális feladatokból is kivesszük a részünket.

Rövid videók is, és hangfelvételek, és aztán ezekből feliratos képek: millió és millió emlék azokról az időkről, amelyek, jól tudjuk, gyorsan tovaröppennek. Aztán ebből az ezernyi fotóból elkezdünk posztolni a közösségi oldalakon. Ahogy a kisbabánk felállt. Ahogy leült. Ahogy nézett. Ahogy mi néztük. Romlatlan idők csodás jelei ezek, amelyeket meg akarunk őrizni. A baj csak az, hogy valaki más tulajdonolja azokat a felületeket, ahol megőrizzük őket. És aztán az is baj, hogy sok ezren nézhetik meg csemetéink portréit és hangulatait. De legalábbis egykor részben gondatlanul visszaigazolt ismerőseink sokasága szemlélheti növekedésüket, változásukat.

Tud ez a szülői fényképmegosztás túlzó lenni? Talán csak az tud lenni. Ma egy gyermekről 5 éves koráig átlagosan 1500 fotó kering a közösségi oldalakon. Ez nem azt jelenti, hogy minden kicsiről, hanem azt, hogy sokakról ennél akár több is.

A brit szülők havonta körülbelül 10-15 képet osztanak meg tündéri utódaikról, akik az óvodába érkezve a ki nem érdemelt hírnévtől megittasulva alhatják délutáni álmaikat. Kiskamaszkorig a gyermekek általában élvezik a szülőknek ezt a szokását, hiszen állandó jutalmazásként élik meg a rájuk irányuló, lájkokban és hozzászólásokban mérhető, többnyire pozitív figyelmet. Pedig ekkor válik képmásuk árucikké a figyelem piacán. A kamaszkorban azonban megváltozik valami. Egy nemrégi felmérés szerint ekkor már savanyúbb számukra is a közösségi média szőlője, sőt szülője is. Azt még csak-csak elfogadják, hogy felmenőik a megörökítés céljából közölnek képeket róluk, azt azonban már rossz néven veszik, hogy ezt tulajdonképpen a társas elismerés céljából teszik. A kamaszokat már zavarja, hogy valaki nélkülük dönt a digitális megjelenéseikről. 
A sharenting (szóelegy a share = médiában megoszt, parenting = szülői nevelés kifejezésekből) azt jelenti, hogy a szülő kiskorú gyermekéről számottevő tartalmat oszt meg a gyermek számba vehető jóváhagyása nélkül.

És persze hiába volna ott a gyermek jóváhagyása, hiszen nem jogosult magáról sem dönteni, vagyis a gyermekekről való szülői tartalommegosztás jogilag is aggályos – van olyan hely, például Franciaország, ahol felnőve a gyermek perelheti érte a szülőt.

Ezért is vitatkozik össze a hazai celebnők egyik fele a másik felével. Hogy látható, felismerhető legyen-e a négy-, ötéves gyermek a családi képeken? Hogy az extrém közfigyelemnek magukat kitevő családok természetszerűleg kiterjeszthetik-e hírnévigényüket kiskorú gyermekeikre? A vélemények megoszlanak, de remélhetőleg a józan ész nem. Vagyis kitartóan tudjuk magunkat kötni ahhoz az elvhez, hogy senkiről a saját, felelős és morálisan érett, nagykorú akarata nélkül ne tegyünk lábnyomot a digitális térbe. Se büszkeségből, se pillanatnyi hevülésből. Az első és legfontosabb, ezt garantáló lépés az lehet, hogy nem minden kép készül el. Merthogy a retina és a tudat is kiváló emlék­album, olyan, amilyen senki másnak nincsen. Merthogy jó, hogy a pillanat eseménye a pillanaté marad, és nem az öröklété. És mert néha történetet mondani nagyobb teljesítmény, mint anyagtalan térben anyagtalan képeket tárolni és anyagtalan felületeken megosztani. Merthogy az elsharentált gyerekkor is valakinek a felelőssége. És nem foghatunk mindent Zuckerbergre, ugyebár… 

Ez a cikk a Képmás magazin 2022. augusztusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Apja száműzte a bohéméletbe

Françoise 1921-ben nagypolgári család egyetlen gyermekeként született Párizs külvárosában. Apja üzletember és agronómus, édesanyja keramikus, akvarellművész volt. A kislány bal kézzel kezdett el írni, de négyévesen apja arra kényszerítette, hogy jobb kézzel tegye, így kétkezes lett. Tízéves koráig otthon oktatták, ezért mire iskolába ment, a kortársainál többet tudott: hatéves korától jól ismerte például a görög mitológiát, 14 évesen pedig Poe-t, Baudelaire-t olvasott. Gyermek önmagát így idézi fel: „Nem voltam hajlandó alávetni magam azoknak a szabályoknak, amiknek nem láttam értelmét.”

Szenvedélye volt a lovaglás, de édesanyja a művészetek terén is képezte. Édesapja kívánalmainak megfelelően a Sorbonne-on filozófiából, a Cambridge-i Egyetemen angol irodalomból diplomázott, majd 1939-ben beiratkozott a rennes-i jogi egyetemre. A második világháború kitörésekor azonban Párizs a németek kezére került, és Françoise ekkor – 19 évesen – úgy döntött, inkább a festői pályát választja, amit addig hobbiként űzött: reggelente festett, és művészeti múzeumokba is sokat járt.

Édesapját úgy felbőszítette a döntés, hogy megverte és száműzte a családi házból a lányát. Françoise azonban nem csüggedt, a mohácsi születésű francia-magyar szürrealista, Rozsda Endre műhelyébe került, aki a mentorává vált. Később úgy elemezte Rozsda háborús művészetét, hogy „izzó és sötét színekkel telített képei tükrözték az egzisztenciális gyötrelmét és az őt körülvevő történelmi drámát”. 1940 novemberétől Françoise-nak mindennap jelentkeznie kellett a rendőrségen, mert részt vett a náci megszállás elleni tiltakozásban. A neve szerepelt a fiatal francia lázadók listáján, így határozatlan ideig nem hagyhatta el Párizst. Akkoriban a munkáiban is kifejezte, hogy mennyire félti a hazáját.

A szülői hatás
Françoise Gilot édesapja korán világossá tette a lányának, hogy inkább fiút szeretett volna. Nem bánt vele kesztyűs kézzel: amikor például a kislány kimutatta, hogy tériszonya van, a férfi arra késztette, hogy másszon fel egy magas sziklára, és ott ugráljon. „Az egyetlen lehetséges reakcióm a harag volt” – írja Gilot a könyvében. „De mivel nem tudtam kimutatni, elkezdtem táplálni egy belső haragot.” Ez vezethetett ahhoz, hogy hátat fordított apjának és a burzsoá neveltetésnek a bohémélet kedvéért.

A napernyős idill csak a látszat volt

Első kiállítását 1943-ban rendezte, s ugyanebben az évben mutatták be neki egy étteremben a nála 40 évvel idősebb Pablo Picassót. A találkozásból kibontakozó romantikus kapcsolat egy évtizeden át tartott, Françoise Életem Picassóval címmel 1964-ben írásba is foglalta a szerelmük történetét. Ő lett Picasso egyetlen olyan párja, aki faképnél hagyta a művészt, mert túl soknak érezte, hogy egyszerre modellként, múzsaként, házvezetőnőként, könyvelőként és két közös gyermekük (Claude és Paloma) édesanyjaként is helytálljon, miközben „saját személyiségét zsebre kellett tennie”, mint fogalmazott.

Kép

Forrás: Profimedia

A művészóriás mellett nem volt könnyű dolga: Dora Maar fotós, Picasso előző múzsája és szeretője nehezen dolgozta fel, hogy „lecserélték”, és a művész törvényes felesége, Olga Khokhlova orosz balett-táncos is nyíltan zaklatta Gilot-t Párizs utcáin. Gilot végül 1946-ban költözött Picassóhoz, de feleségül sosem ment hozzá, gyermekeik 1947-ben és ’49-ben születtek. Az egy darabig virágzó közös életük a művészetről is szólt: Picasso saját műtermet biztosított párjának, és a festésre buzdította.

A családi „idill” azonban nem épp az a tengerparti séta volt, amelyet a híres fotós, Robert Capa róluk készült fényképe ábrázol. Ezen Gilot a homokban sétál, Picasso egy nagy napernyőt tart fölé. Picasso a valóságban hol gyengédséget mutatott, hol kegyetlenkedett. Egy vita tetőpontján azzal fenyegette meg Gilot-t, hogy elégeti. „Elvette a cigarettát, amelyet elszívott, a jobb orcámhoz érintette, és ott tartotta. Nyilván arra számított, hogy elhúzom, de nem adtam meg neki ezt az elégtételt.”

A könyv, amely a fenti részleteket is tartalmazza, több mint egymillió példányban kelt el több tucat nyelven, Picasso sikertelenül próbálta jogi eszközökkel megakadályozni a kiadását. Onnantól kezdve nem volt hajlandó találkozni Claude-dal és Palomával, így a könyvből származó összes bevétel arra ment el, hogy a két gyermeknek abban segítsen az anyjuk, hogy a festő törvényes örökösei legyenek.

Gilot és Picasso filmekben 
Françoise Gilot alakja a Túlélni Picassót (1996) című mozifilmben és a Géniusz antológia-sorozat 2018-as évadában is megjelenik. Előbbiben Natascha McElhone, utóbbiban Clémence Poésy alakítja a nőt (Anthony Hopkins, illetve Antonio Banderas mint Picasso oldalán).

Saját jogon lett elismert művész

Picasso hatással volt Gilot munkásságára, például az emberi alakok eltorzítására inspirálta őt, ami addig nem jellemezte, de a nő ezt líraibb, kevésbé erőszakos módon tette, mint a spanyol. Picasso barátja, Matisse stílusa még nagyobb hatással volt Gilot-ra, az erősen telített színek használatában. A francia művész megjegyezte, mennyire tetszik neki Gilot szemöldökének háromszöget leíró formája.

A művésznő ugyanakkor korántsem Picasso és társai árnyékában alkotott, megvolt a saját karaktere. A háború után az újrealista (Réalités Nouvelles) absztrakcionisták közé tartozott, pályafutása nagy részét azonban az Egyesült Államokban töltötte, ahová 1970-ben költözött. Később, 1980-ban kezdte megalkotni népszerű „lebegő festményeit”, amelyeket azért hívnak így, mert e hatalmas vásznak – mindkét oldalról festve, felül egy farúddal megtámasztva – a faltól távol lógnak, szinte lebegnek.

Művészi rangja és munkáinak értéke az évek során odáig nőtt, hogy 2021-ben Paloma à la Guitare című festménye, amely lánya 1965-ös portréja, 1,3 millió dollárért kelt el a londoni Sotheby's-ben. Az utóbbi időben munkáit olyan múzeumok állították ki, mint a New York-i Metropolitan Museum of Art és Museum of Modern Art, továbbá a párizsi Pompidou Központ, illetve a budapesti Várfok Galéria.

Élete Picasso után
Gilot 1955-ben feleségül ment Luc Simon festőművészhez, akitől Aurelia nevű lánya született, majd 1962-ben elváltak. 1969-ben megismerte a gyermekbénulás elleni védőoltás kifejlesztőjét, Jonas Salk-ot, akinek aztán egészen az 1995-ös haláláig házasok voltak. Az 1980-as és ’90-es években Gilot jelmezeket, díszleteket és maszkokat tervezett a New York-i Guggenheim Múzeum produkcióihoz, idejét megosztotta New York és Párizs között. Magas szintű francia állami kitüntetéseket kapott.

Van bátorsága a labirintushoz

Lánya, Aurelia úgy véli, édesanyja gazdag és teljes életet élt. „Művészet, férfi, gyerek: nagyon ritka volt, hogy egy nőnek a 20. század közepén ez mind meglegyen. A társadalom azt mondta, választania kell, de anyám nem akart választani. A teljes spektrumot akarta, és azt szenvedéllyel megélni.” A tavalyi, 100. születésnapjára szervezett első saját ázsiai – hongkongi – kiállítása kapcsán például azt mondta: „Az én koromban néha belefáradok az életbe, de soha nem fáradok bele a festészetbe.”

Utóbbi alkalomból a New York Times meginterjúvolta őt manhattani lakásában és műtermében. Az interjún lángvörös ruhát viselt, amelyről azt állította, védelemként, a jelleme megerősítéseként hordja. „Ez teszi lehetővé, hogy olyannak mutassam magam, amilyennek szeretném, hogy lássanak.” Ez rímel arra, amit egyszer korábban mondott, miszerint kétféle ember létezik: akinek van bátorsága az élethez, és akinek nincs. Akinek van, annak akadnak zökkenői az úton, de az élete érdekesebb.

Kép

Forrás: Wikipedia

Ars poeticájaként azt is elárulta, hogy számára a festészet csendes művészet. A magánéletben azonban korántsem a csendre biztatott: „Fiatal nőkként arra tanítottak, hogy hallgassunk (…) Korán megtanították, hogy a második helyet könnyebb megszerezni, mint az elsőt. Azt mondod magadnak, ez rendben van, de nem teljesen. Fontos, hogy megtanuljuk kifejezni magunkat, kimondani azt, amit szeretünk, amit szeretnénk.” Ugyanakkor úgy vélte, a legbensőségesebb gondolatainkat meg kell tartanunk magunknak. A férjünkkel szemben is? – jött a kérdés. „Főleg vele szemben” – nevetett.

Lánya úgy látta, édesanyja második és harmadik házassága felett sokkal nagyobb hatalommal bírt, a két férfit már nevelte is, sőt segített nekik megtalálni önmagukat. Már egyáltalán nem hódolt be a férfitekintélynek, ezzel zárult a folyamat, amelyet még az édesapja indított el nála.

Abban is hű maradt kislánykori önmagához, hogy mindvégig azt vallotta: a művészet elsősorban abból fakad, ami a művészekben belül él, nem pedig abból, ami a szemük előtt van.

„Fontos, hogy egy kicsit naivok, spontánok legyünk” – adta a tanácsot 100 évesen, mondván: „Gyakran az első gondolat a helyes.”

Arra, hogy összességében milyen hatással volt rá Picasso, Chagall, Matisse társasága, azt mondta, sosem versengett velük, inkább csodálta őket. „De abban segítettek, hogy felnőjek” – tette hozzá kellő önbizalommal. „Rájöttem, ha ők olyan nagyok, akkor én sem lehetek túl kicsi.” Végezetül az 1960-as évek elején készült festményeire utalva, amelyek sorozatát Thészeusz és Ariadné mítosza ihlette, így vélekedett: „Talán ők képviselik leginkább azt, aki most vagyok. Az életet labirintusnak tekintem, amely ellen nem harcolsz, hanem mész, amerre visz… Vagy csak menj a másik irányba!”

Források:

• Françoise Gilot – Carlton Lake: Életem ​Picassóval című könyv
• https://www.christies.com/features/Francoise-Gilot-11973-3.aspx
• https://www.nytimes.com/2022/01/19/style/francoise-gilot-it-girl.html
• https://en.wikipedia.org/wiki/Fran%C3%A7oise_Gilot

Fennállása során először érkezik Magyarországra a Vincent Bohanan vezette new york-i gospel kórus, a Sound of Victory. A 25 fős csapat produkcióját élőben kíséri egy zenekar, látványos koreográfiával és egyéb showelemekkel varázsolnak karácsonyi hangulatot a Veszprém Aréna közönsége számára. Az idei év különlegessége, hogy a kórushoz csatlakozik David Bratton világhírű szólista is, aki több mint 52 héten át vezette a Billboard Gospel listáját. A formáció a december 12-i veszprémi koncert után pár nappal a pápának fog énekelni a Vatikáni karácsonyi koncerten december 17-én, de előtte Magyarországon is további 3 fellépésük lesz: Zalaegerszegen, Tatabányán és Pécsett.

A kórus nem titkolt célja, hogy esélyt és célt adjon azoknak a szegénységben, kirekesztettségben élő bronx-i és brooklyn-i fiataloknak, akik szeretik a zenét, hisznek a közösség erejében és keresik az Istenhez vezető utat.

„Korán megfogalmazódott bennem, hogy egy nap szeretnék egy saját csapatot. Aztán eljött a pillanat, amikor azt láttam, hogy annyi fiatal van körülöttem, akik keresik a helyüket a világban, hogy életre hívtam a kórust. A negyedik próbán már százan voltunk” – mesélte egy februári interjúban Vincent Bohanan, a kórus vezetője.

„Most itt vagyunk 8 évvel később, beutazzuk a világot és elvisszük az örömhírt mindenhova, ahol járunk. Ez nem csupán egy kórus, ez egy mozgalom. Megtisztelő számomra, hogy ezekkel a csodálatos emberekkel lehetek hétről hétre, és a színpad segítségével megoszthatjuk a világgal azt a szeretetet, ami bennünk van – egymás, és Isten felé.”

A csapat aktivitása kiemelkedő: az évek alatt rengeteget koncerteztek, és olyan előadókkal osztották meg a színpadot, mint a Grammy-díjas Cece Winans vagy épp Mariah Carey.

Az összesen 25 koncertből álló turnésorozat veszprémi állomásán a mindenki által jól ismert karácsonyi gospel slágereken kívül John Lennon és Whitney Houston dalai is felcsendülnek majd.

A koncert itthon is egy nagy összefogás eredménye: a szervezőket támogató partnerek segítik, köztük az Algida Veszprémi Jégkrémgyár, valamint együttműködnek a Magyar Református Szeretetszolgálattal, akik a helyszínen gyűjtést is szerveznek. A koncerten befolyt adományokból tartós élelmiszereket, tisztító- és tisztálkodási szereket vásárol a karitatív szervezet, melyekkel Veszprém megyei rászoruló családokat támogatnak az adventi időszakban.

További információk, valamint a jegyvásárlással kapcsolatos tudnivalók elérhetők a www.gospelkaracsony.hu oldalon.

Színe a portól lett vörös

A száraz trópusi éghajlatú, hegyvonulatokkal és mély szurdokokkal tűzdelt Pilbara régió Ausztrália északnyugati részén fekszik, ott, ahol a sivatag találkozik a tengerparttal. Gazdasága alapját főként a vasércbányászat képezi, a vasat leginkább Dampier kikötővárosából szállítják tovább. Valahol itt – egyesek tudni vélik, hogy Paraburdoo városában, de erre nincs bizonyíték – született a legendás Vörös Kutya 1971 táján, két ausztrál pásztorkutyafajta (a kelpey és a cattle dog) keverékeként. Az eb hamarosan a régió számos pontján felbukkant, így elkezdték őt megismerni és a sajátjuknak tekinteni a helyi emberek, noha igazi kóborkutya-életmódot folytatott. Több reménybeli gazda is befogadta, de ő rendre továbbállt, és egyedül vándorolta be a vidéket. A környékbeli közösség afféle kabalája lett.

Mindenki másképp nevezte, a Vörös Kutya mellett például a Bluey (az ottani pásztorkutyák általános beceneve) volt egy elterjedt megszólítása, később Az északnyugat kutyájaként és Pilbarai vándorként hivatkoztak rá. A szintén ráragadt Tally Ho nevet első tulajdonosától, az őt Dampier közelébe hozó Colin Cummingstól kapta.

Eredetileg csokoládészínben pompázott, Vörös Kutya csak az után lett belőle, hogy a Pilbara régiót – a tiszta kék ég mellett – jellemző vörös port a szőrzete magába szívta, és ez az egyik fő ismertetőjegyévé vált.

„Legigazibb” gazdája John Stazzonelli buszsofőr lett, aki a környék lakosait szállította munkába, és Vörös Kutyát is rendre magával vitte a buszán. A négylábú hol egyik, hol másik megállóig utazott, majd, mint aki jól végezte dolgát, leszállt, és újabb öntörvényű barangolásra indult. Még Perth-ben is látni vélték.

Kép

Részlet a Vörös kutya című filmből

Bankszámlája és a buszon saját helye volt

Stazzonelli 1975-ben bekövetkezett tragikus halála után Vörös Kutya (talán őt keresve) még inkább rákapott az utazásra: több ezer kilométert tett meg gyalog, „stoppal”, buszokon, teherautókon és vonatokon, sok új barátot szerezve. Ekkor lett igazán a közösség kutyája. Dr. Rick Fenny állatorvos ekkoriban nyitott magánrendelőt a közeli Roebourne-ben, ahol egy nagy lakókocsiban látta el kisebb-nagyobb pácienseit. Vörös Kutyával is gyakran találkozott, de mindig valaki más hozta el hozzá, aki épp a gondjaiba vette a vándorlásai során. Vörös olyannyira a mindennapi élet része lett Pilbarában, hogy például a dampieri sportklub, a vasipari és a közlekedési dolgozók szakszervezete is a tagjai közé fogadta, az Új-Dél-Wales-i Bank pedig, amely hivatalosan is a kabalájává választotta, bankszámlát nyitott neki a következő szlogennel: „Ha Vörös is a Walesnél bankol, akkor te is megteheted.”

Egy pilbarai lakos, Ian Waterstrom, aki az említett busszal rendszeresen utazott, így idézte fel az általa személyesen ismert Vörös Kutya alakját: „Mindig szörnyű szaga volt! Nem hiszem, hogy valaha is megmosdatták volna, mivel nem volt könnyű a közelébe férkőzni. Különösen a buszon védte a helyét, nem lehetett csak úgy mellé ülni, meg is harapott volna mérgében.” A többség mégis a cimborájának tekintette, a munkások azt is megengedték neki, hogy a műhelyükben aludjon, amelynek hűvös sarkaiba a pilbarai hőség elől behúzódott.

„Pontosan tudta, hol vannak a légkondicionált területek. Ott csak összegömbölyödött a földön, és aludt. Felbontottunk neki egy zacskó rongyot, amiből vackot rakott, és azon szundított pár órát.”

Senki és mindenki barátja

A Vörös Kutyáról 1983-ban könyvet író Nancy Gillespie, aki 10 éven át élt a környéken, így gondolt vissza az ebre: „A legszebb emlékem róla, amikor mi, várandós hölgyek, akik a helyi lakókocsiparkban éltünk, már közel jártunk a szüléshez. Felkeltünk, hogy kimenjünk vécére az éjszaka közepén, és a kutya ott volt, elkísért minket a mosdóig és vissza […] Amikor pedig az egyik gyermekem beteg volt, ő eljött és három napig ült az ágyon, amíg jobban nem lett.” Gillespie-nek egy másik emléke Vörös Kutyáról az, amikor egy nap hazafelé vezetett a munkából, és a négylábú kiugrott az autója elé, mert „lekéste” a buszát. „Akkor elvittem, és amikor bejutottunk Dampierbe, mondtam neki, hogy menjen, de nem akart. Jött egy busz, megállt, és jeleztem a sofőrnek, hogy nem tudom kiszedni a kocsiból, pedig haza kell mennem a családhoz, mire ő füttyentett, a kutya pedig átszállt a busz első ülésére.”

Az ausztrál kedvenccel külön honlap foglalkozik, itt többen megosztják a vele kapcsolatos emlékeiket. „Négy évet töltöttem Dampierben gyerekként. Jól ismertük Vöröst. […] Elég zárkózott karakter volt. Találkoztunk a tengerparton, hazajött velünk enni és pihenni, majd tovakalandozott” – írta Pete. „30 évet töltöttem Pilbarában. […] Sokat érintkeztem Vörössel, van egy dédelgetett fotóm is vele a Pond Zero felé vezető úton, ahová úszni és halakat üldözni utazott velem. Hálaistennek egy nyitott Dampier Salt Mini Moke-ot vezettem, így hiába bűzlött, ez a jármű elviselhetővé tette a társaságát. […] A képeken vörösnek tűnik, de valójában sötét, vörösesbarna színű volt. Mindenki a barátjának tartotta, de senkinek sem volt igazán a barátja, inkább több száz közeli társa volt” – mesélte Derek.

Ross 1978-ban dolgozott Dampierben, ő így emlékezik:

„Abban a kiváltságban volt részem, hogy találkozhattam vele, megpaskolhattam és ismerhettem Vörös Kutyát. Gyakran volt velünk a buszon.”

„Sokszor találkoztunk vele a Sellőnél (ez egy vendéglátóegység – a szerk.). Úgy emlékszem, Vörös nem nagyon szerette ott a kidobót, aki okoskodó volt. Talán Vörös tudott valamit.” Les pedig ezt újságolja: „Vörös 1975 közepén ott volt a Cape Lambert vasércgyárban, a D műszakban. Emlékszem, Wickhamben felszállt a CRRIA munkahelyi buszára, és a sofőr mögé ült. A Főműhelyben szállt le, nem tudom, hova ment utána, de a műszak végén visszaszállt a buszra, hogy beutazzon Wickhambe.”

Filmek, könyvek, szobor őrzi emlékét

Vörös Kutya története 1979-ben, körülbelül nyolcéves korában sajnos szomorú véget ért: valaki sztrichninnel szándékosan megmérgezte. A baj felfedezői már túl későn értek oda vele Fenny doktorhoz, aki a műtőjében ezúttal már csak elaltatni tudta őt, megmenteni nem. Majd titkos, jelöletlen sírba temette a roebourne-i rendelő közelében, utólag ezt a tettet is megideologizálta Vörös egyik rajongója, Jim McVey: „A Vörös Kutya vándor volt: élete sohasem egy helyen zajlott, a halálának is ezt kellett tükröznie. A sírja névtelenné tételével az őt eltemetők mindenkit arra biztatnak, hogy menjen és keresse meg őt odakint, valahol a Pilbarában. Vándoroljon úgy, ahogy ő tette, merítkezzen meg a porban és azokban az élményekben, amelyeket ő átélhetett. Azt hiszem, ez méltó örökség ennek a figyelemreméltó kutyának.”

Vörös története fokozatosan egész Ausztráliát, majd a világot is bejárta. A már idézett Waterstrom úr is szerepelt statisztaként abban a 2011-ben forgatott Vörös Kutya című filmben, amely Louis de Bernières Vörös Kutya című regénye alapján készült Josh Lukas és egy Koko nevű pásztorkutya főszereplésével. Koko több mint 50 trükköt tanult meg a film kedvéért, s a karaktere olyan érdekes volt, hogy 2019-ben Koko: A Red Dog Story címmel külön dokumentumfilm készült róla is.

Hogy még tovább fokozzuk: 2016-ban megjelent egy előzményfilm, a Red Dog: True Blue, amely a Vörös Kutya eredettörténetét képzeli el, Louis de Bernières Kék Kutya című regénye alapján. A Vörös Kutyáról ráadásul 1993-ban Beverly Duckett is könyvet írt Vörös kutya: a Pilbara vándora címmel.

Vörösnek egyik „kedvenc” városa, Dampier bejáratában állítottak szobrot (a felirat szerint „barátai, akiket a kóborlásai során szerzett”), ahová vándorlásai közepette oly gyakran visszatért.

A szobor egy vörös sziklán áll, mögötte zöld területtel és egy kis piknikezőhellyel. Végül az őt a másvilágra átsegítő állatorvos is megemlékezett róla egy emléktáblával egy sziklán annak a helynek a közelében, ahol eltemette. A táblán annyi áll, hogy az eb barátai nevében az állította, aki őt az utolsó útjára kísérte.

Források:

• https://www.reddogwa.com/
• https://www.australiasnorthwest.com/blog/explore-red-dogs-pilbara#no-back
• https://www.abc.net.au/news/2022-06-19/pilbara-stalwart-remembers-friend-red-dog/101164380
• https://www.abc.net.au/local/stories/2010/03/18/2849739.htm
• https://monumentaustralia.org.au/themes/culture/animals/display/60364-red-dog
• https://en.wikipedia.org/wiki/Red_Dog_(Pilbara)

A család biztonságos bázis, erőforrás, igazodási pont, a világ és önmagunk megismerésének, értelmezésének nélkülözhetetlen terepe. Ha az életünkben ilyen kitüntetett helye van, fontos, hogy mindezt a média is tükrözze. A 2007-ben alapított Média a Családért-díj olyan magas szakmai színvonalat képviselő, nyomtatásban és online felületeken megjelent cikkeket, rádió- és televízióműsorokat jutalmaz, melyek célja nem csupán az olvasottság, hallgatottság vagy nézettség növelése, hanem a mások számára inspiráló történetek bemutatása is.  

A szakmai zsűri az év minden hónapjában kiválaszt egy-egy hazai és külhoni megjelenést, és az így kiemelt 2 x 12 jelölt közül kerül ki az adott év két győztese, aki elnyeri a Média a Családért-díjat és a Külhoni Média a Családért-díjat. A jelölteket a Képmás magazinban és az alapítvány honlapján is bemutatják. 

A jelöltekre a közönség is szavazhat minden évben mindkét kategóriában, a legtöbb szavazatot kapó jelöltek lesznek a magyarországi és külhoni Média a Családért-díj közönségdíjasai. A közönségszavazásban résztvevők a kategóriákon belül több jelöltre is leadhatják szavazatukat a mediacsaladert.hu oldalon.

Az idei jelöltek sokféle műfajban és megközelítésben foglalkoztak a családokkal, családi témákkal. Megismerhetjük például egy hetvenéves nagymama történetét, aki 4 gyermek gyámjaként igyekszik helytállni a mindennapokban; valamint egy másik családot, ahol azon dolgoznak, hogyan lehet alkalmazkodni Down-szindrómás gyermekük születéséhez, megismerhetjük egy hármasikreket adó lombikprogram, valamint egy terhességmegszakítás utóéletét, olvashatunk az idősgondozás dilemmáiról vagy a online térben megnyilvánuló szülői jelenlétről.

A díjra jelöltek többsége a vele készült interjúkban elmondta, hogy úgy érezte, hogy munkája során maga is sokat kapott a megszólított interjúalanyoktól, a riportok szereplőitől. Többen kötelességüknek érzik a megbélyegzés elleni küzdelmet, és hivatásuk segítségével igyekeznek megmutatni olyan hétköznapi embereket, akik valami különleges dolgot visznek véghez, mégis észrevétlenül élnek köztünk.

A díj megalapítása óta összesen már 114 újságírót díjaztak.

A Média a Családért-díj eredményhirdetésére 2023. január 24-én kerül sor. A két szakmai fődíj összege 1-1 millió forint, a közönségszavazás díjazottjai 400-400 ezer forint jutalomban részesülnek.  A magyarországi Média a Családért-díj főtámogatója a Magyar Telekom, a külhoni Média a Családért-díj pedig a Nemzetpolitikai Államtitkárság támogatásával valósul meg. A hazai közönségdíj támogatója idén az MKB Bank NyRt.

Magyarországi jelöltek:

• Mellik Éva, Bognár Péter: „Nem tartom magam szupernagyinak” | nlc videó
• Kovács Márta, Palági Barbara: „Ő nem az anyukám, hanem a nagymamám, csak addig az anyukám, amíg nem jön az anyukám” | 24.hu
• Mohácsi Edit: Így működik a lelked – pszichológiai ismeretek gyerekeknek | Kossuth Rádió, Vendég a háznál
• Szendéné Kiss Nóra: Omphalocele. Te tudod, mit jelent? | midio.hu
• Ambrus Eszter, Nagy-Bozsoky József: "Úgy tűnik, mintha down-szindrómás lenne, de ha jobban megnézed, kiderül, hogy gyerek" | Találkozás, MTVA
• Ivanova Daniela: Idősgondozás – Segítséget kérni nem szégyen! | csalad.hu
• Süveges Gergő: A szklerózis multiplex árnyékában | Kossuth Rádió, Vendég a háznál
• Gáspár Kinga: „180 ezer gyerek született a járvány bizonytalanságában, tudnunk kell, ez mit okozhat – interjú Czeizel Barbarával |egy.hu
• Péterfi Eszter: Mit tanulhatunk az öregektől? – egy idősgondozó vallomása |Új Város Online
• Krúdy Tamás: "Hihetetlen, de a végére pozitív lesz a mérleg" | Nők Lapja
• Balogh Fruzsina: Aktivált múltunk | A Szív
• Madocsai Bea: Ráhel szőlőskertje | Kossuth Rádió, Tanúim lesztek
   

Külhoni jelöltek:

• D. Balázs Ildikó: Meglátni az embert és megszeretni | liget.ro
• Homolya-Horváth Ágnes: Csillagszemű hármasikerek | Magyar Szó
• Kádár Hanga: Mesével megértetni a világot | romkat.ro
• Szász Cs. Emese: Te beszélsz a gyerekednek a háborúról? Kádár Annamária szerint így kellene megtedd | liget.ro
• Szomolai Andrea: A háborúban is fontos a gyermekkor szentsége | ma7.sk
• Kiss Réka: Sok nagymama sok története | ma7.sk
• Csatlos Tünde: Mikor vállaljunk gyereket? | Erdélyi Magyar Televízió, Nőszemközt
• Madár Anikó: Úgy támadtak rám, mint hiénák az oroszlánra |Magyar Szó
• D. Balázs Ildikó: Akiket az köt össze, hogy sérült gyermekeik várják őket haza: hős anyák napjai |liget.ro
• Markovics Annamária: Megállítható-e a népességcsökkenés? | Hét Nap Online 
• Kovács Eszter: Szülői közösségek - Ide is tartozni? | Nőileg
• Asztalos Ágnes: Te posztolsz a gyermekedről? | Nőileg

Magyarországi zsűritagok:

• Prof. Dr. Aczél Petra, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem tanára
• Gáspár Monika, a Librettó vezető szerkesztője, M5 (MTVA)
• Király Eszter, újságíró
• Martí Zoltán, a 777 alapító-főszerkesztője
• Mohay Bence, az M4Sport műsorvezetője
• Molnár-Bánffy Kata, kommunikációs szakember, a Képmás Kiadó és a Salt Communications ügyvezetője
• Szilvay Gergely, a Mandiner főmunkatársa
• Szám Katalin, a Képmás magazin főszerkesztője

Külhoni zsűritagok:

• Csinta Samu, újságíró, közíró (Erdély)
• Dunda György, a Kárpáti Igaz Szó lapigazgatója (Kárpátalja)
• Molnár Judit, a Ma7 médiacsalád főszerkesztője (Felvidék)
• Tóth Lívia, a Hét Nap hetilap főszerkesztője, a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesületének alelnöke (Délvidék)

További információ, közönségszavazás: www.mediaacsaladert.hu.

A hivatalos megfogalmazás szerint mi a meddőség?

Az orvosi definíció szerint az, ha egy pár legalább egy évig sikertelenül próbálkozik gyermekáldással. Ha a nő 35 év fölött van, akkor ez fél év. Itthon a párok 10-15 százaléka, körülbelül 150 ezer pár küzd ezzel a problémával, és ez a szám egy kicsit növekszik sajnos.

Gyakran az a közvélekedés, hogy a meddőség elsősorban a nők problémája.

Mi úgy látjuk, hogy ez a pár problémája, a párokra fókuszálunk, őket hívjuk az Anna–Joachim programunkba. A statisztika is azt mutatja, hogy biológiailag 30-40 százalékban a női, 30-40 százalékban a férfi oldalon van a gond, a maradék 10-20 százalékban mindkettőjüknél. Ezen felül van, amikor elvileg senkinél nincs, de nem tudják, miért nem jön a baba.

A meddőség pszichoszomatikus modellje szerint valamilyen lelki elakadás testi tüneteket okoz.

Vannak bizonyos testi betegségek, ahol ez létezhet, de ez a meddőségre nem feltétlenül igaz, ezért próbáljuk eloszlatni ezt a tévhitet.

A tudomány nem mutat egyértelmű lelki okokat a meddőség mögött. A meddőségi diagnózissal küzdő nők 10-12 százalékban mégis spontán teherbe esnek.

Vagyis lehetnek lelki okok, de nem biztos, hogy ez befolyásolja a termékenységet?

Ahhoz, hogy egy nő teherbe essen, kb. húsz hormonnak kell jól együttműködnie, és a stressz ezt negatívan befolyásolhatja. De ez sem százszázalékosan bizonyított. Ha belegondolunk, sokszor születik gyerek erőszakból, háborúban, válási krízisben.
A pszichogén modellel az a gondom, hogy stigmatizál. Képzeld el, hogy tíz éve gyereket szeretnél, elmész egy pszichológushoz, hogy kisírd a bánatodat. Telesírtál öt csomag zsebkendőt, és azt mondja a pszichológus: „önnek azért nem születik gyereke, mert maga tudattalanul elutasítja az anyaságot”. Ezután hogy éreznéd magad? Ezzel kicsit azt mondja, hogy te tehetsz róla, te vagy a hibás olyan dologban, amit nem direkt csinálsz. Jönnek be hozzánk párok ilyen történetekkel, és megszakad a szívünk értük. Lehet, hogy a pszichológus nem rossz szándékkal mondja, de a kliens magára veszi. Amit rokonoktól, barátoktól hallunk: ne görcsölj rá, engedd el, ez sem segít. Az a nő, aki minden menstruációjánál sír két órát, az nem tud nem rágörcsölni.

Magyarországon 2010-ben a nemzőképes korú nőknek 1,2 gyereke született, ami nagyon alacsony szám. Ahhoz, hogy a társadalom stagnáljon, 2,1 kellene. Most, tíz évvel később részben a családtámogatási intézkedéseknek vagy ki tudja, minek köszönhetően 1,59-nél tartunk, ami javulás ugyan, de még mindig kevés.

Az Anna–Joachim program akkor lép színre, amikor a párok már kimerítették az orvosi lehetőségeket?

Általában akkor jönnek, amikor úgy érzik, már elegük van a biológiai utakból, és kezdik érezni, hogy valami másra is szükségük van. Mi nem hiszünk egyértelműen a lelki okokban, viszont abban igen, hogy az érzelmi támogatás, a sorstársközösség, a párkapcsolat erősítése segít könnyebben elviselni a helyzetet.

A meddőségi állapot, a párkapcsolati nehézségek, a munkahely és a reménytelenség okozta stresszt igyekszünk csökkenteni. Ez könnyítheti a teherbe esést.

2019 tavaszán az Apor Vilmos Katolikus Főiskolán indult a program, amely a keresztény értékrenden alapszik. Kitaláltunk egy olyan hétvégesorozatot, ahol párkonzultációt tartunk, közösség van, és szakembereket hívunk. A főiskola pesterzsébeti campusán látunk vendégül 5-6 házaspárt is péntektől vasárnapig, kapnak szállást, étkezést. Női kísérőként én végig velük vagyok, férfi kísérőként pedig Frankó András család- és párterapeuta csatlakozik. Lehet sírni, nevetni, dühükben csúnyán beszélni, mindent lehet. Az utolsó vasárnap mindig van egy közös szentmise.

A névadásról
Anna és Joachim a 2. századtól írásba foglalt szent hagyomány szerint Jézus anyjának, Máriának a szülei. Anna és Joachim meddőséggel küzdöttek, emiatt kiközösítették őket. A legenda szerint Joachim elbujdosott az erdőbe, de jött egy angyal, aki vigasztalta, mondta neki, hogy gyermeke fog születni, kérte, menjen vissza a városba a feleségéhez. Végül időskorukban megérkezett hozzájuk a gyermekáldás.

Elvárás, hogy valaki hívő, kifejezetten katolikus legyen?

Nem. A jelentkezésnél motivációs levelet kérünk, és egy online interjúban ismerkedünk meg. Mindig elmondom, hogy nem kell katolikusnak lenni, nem kell Istenben hinni, de ez egy olyan hely, ahol beszélünk Istenről. Azok szoktak jönni, akik erre nyitottak. Általában 3-4 pár van, aki nagyon elkötelezett hívő.

Volt egy fiatal pár, akik ugyan karácsonykor eljártak templomba, de nem voltak gyakorló hívők.

A hétvége végén odajött hozzám a srác, és azt mondta: „Te, ezek a keresztények milyen jófejek tudnak lenni!”

Nem szokott ebből konfliktus lenni, valaki hisz, valaki meg inkább csak keresi Istent.

Hangsúlyozzák, hogy a program nem ígér gyermeket.

Mi nem ígérünk a pároknak gyermekáldást, abban hiszünk, hogy ez a Jóistennél dől el. Azt ígérjük, hogy segítünk megküzdeni a helyzettel, amelyben vannak. Segítünk megerősíteni a párkapcsolatot, sorstársközösségre hívjuk őket, és hogy esetleg találjanak más életutakat.

Amikor a párok szembesülnek azzal, hogy nem sikerül a foganás, először orvoshoz mennek. Ez jó, logikus. Az orvosi körök viszont be tudják őket húzni, és próbálnak levegőt venni, de akkor már lehet, hogy 2, 5, 10 éve küzdenek azért, hogy babájuk legyen. Magyarországon ez még mindig tabu. Nehezen beszélnek erről a párok, mert a környezet se tud vele mit kezdeni.

Homokiné Hollósi Mária Cecília – Fotó: Oázis Szolgálat/Hegedűs Márton

Mivel találkoznak a környezet részéről?

Nagyon szélsőséges példák vannak. Egyrészt a leendő nagyszülők kérdezik, hogy na, mikor lesz már unoka. Aztán jönnek a barátok, munkatársak a tanácsokkal: tudok egy jó orvost, asztrológust, kineziológust, pszichológust, vitamint, varázscseppet, gyertyapózt. Megint mások támadva indítanak: „Mikor lesz már gyereketek, miért nem akartok gyereket, miért vagytok ilyen önzők?!” Olyat is hallottam, hogy egy fiúnak egy férfi kollégája mondta, hogy „majd én megmutatom, hogy kell csinálni, nem olyan bonyolult”.

Milyen sikertörténetek vannak? Születtek már babák a programban résztvevőknél?

Az is sikertörténet, ha egy pár jobban van. Az egyik részt vevő házaspár, akik már hét éve vágytak gyerekre, szerveztek egy zarándokutat, amelyre hívtak más érintetteket is. Ez is siker, de tudom, hogy azt szeretné hallani, hány gyerek született. Az interjú előtt pont egy nőtől kaptam üzenetet, a legutóbbi lelkihétvége-sorozatunkon vett részt, amit november elején zártunk. Az utolsó alkalomra pozitív teszttel jött, spontán esett teherbe, van szívhang. Most váltottam vele üzenetet, nyolchetes várandós, és megkaptam tőle a felhatalmazást, hogy megemlítsem a történetét.

Harmincnégy párral dolgoztunk együtt a programban, eddig öt baba született, egy januárban születik, hárman örökbe fogadtak. És van most ez a nyolchetes terhesség.

Azaz egyharmaduknak lett gyermeke.

Ha valakinek sokáig nem jön a baba, az orvosok a mesterséges megtermékenyítést, majd a lombikot ajánlják. Tudom, önök ezt nem javasolják. Miért?

Egy mondatban: a katolikus hit miatt. A lombikeljárások során 25–30 százalékos a siker, de látjuk, mennyi erkölcsi dilemmát hordoz. A Katolikus Egyház tanítása szerint a megtermékenyült petesejt már egy emberi élet, az embrióban ott van Isten lelke. Beültetnek mondjuk három embriót, és ha mindhárom fejlődésnek indul, előfordulhat, hogy azt javasolják, hogy egy-két babát vegyenek el, mert orvosilag a hármasiker-terhesség kockázatos. Szerintem ez gyilkosság. Másrészről van olyan embrió, aki megtermékenyül ugyan, de megáll a fejlődésben, és a nőknek sokszor már ez is magzatvesztés, gyász. A lombiknál az orvos felelős a fogantatásért, nem az Isten, nem a férfi, nem a nő.

Vannak, akik részt vesznek, részt vettek lombikprogramban, úgy jönnek hozzánk. Nem mondjuk, hogy ne jöjjenek, hanem elkísérjük őket a kérdéseikben és a dilemmáikban, képviselve az egyház tanítását. Az örökbefogadásról és cikluskövetési módszerekről viszont mindig beszélünk a résztvevőknek. Ha úgy tetszik, a keresztény értékrendet reklámozzuk.

Létezik úgynevezett katolikus lombikprogram. Ez rendben van?

Ez érdekes kérdés, a programunkban nem vetődött fel.

Ilyenkor csak annyi petesejtet termékenyítenek meg, amennyit biztosan be fognak ültetni, és a nő ki tudja hordani.

Az egyháznak még így is problémája van azzal, hogy az „orvos Istent játszik”, meg hogy a megtermékenyülés a való életben egy csodaszép folyamat, egy lombikmegtermékenyítés viszont petricsészében történik. Isten színesnek teremtette a világot, és akkor én fölveszek egy fekete-fehér szemüveget…

Nem lesz színesebb attól a világ, ha új élet születik a tudománynak köszönhetően?

Nem mondom, hogy az a baba, aki így fogant, más lenne, mint aki természetes úton. Napokat, heteket sírtam végig olyan párokkal, akik dilemmáznak: lombik, vagy nem lombik. Nem értek egyet, de együtt tudok érezni velük, ha végül a lombikot választják. Akik átélték, azt mesélik, hogy futószalagszerűen történik a kezelés. Az Anna–Joachim programon kívülről sokan elmennek külföldre (a meddőségi klinikákat államosították, ezért megnőttek a várólisták – a szerk.), illetve akik felvettek babaváró kölcsönt vagy csok-ot – ha nem jön a baba –, őket is a lombikprogramokba irányítják. Úgy tudom, ha tudják igazolni, hogy öt kezelésen részt vettek, akkor nem kell kamatot fizetniük a törlesztéskor. 

A lelki hétvégéken túl mit nyújt még az Anna–Joachim program?

Elindult egy kétéves szakirányú továbbképzésünk reproduktív egészségfejlesztő és meddőségi szaktanácsadó néven. Nyáron létrejött az Anna–Joachim párkonzultációs centrum, ahol online vagy élőben tudunk beszélgetni a párokkal. Lelkes párok pedig AJTÓ néven önsegítő csoportot indítottak Pécsett és Győrben. Múlt hétvégén megtartottuk az első szülőcsoportos találkozónkat, ahová már mindenki a gyerekével jött, féléves kortól négyéves korig vannak már gyerekek a közösségben.

Ha megszületik a baba, akkor is kell a támogatás, mert nem egyszerű szülővé válni például tíz év várakozás után.

Nemrég tartották a program első konferenciáját. Milyen tanulságokkal zárult?

Egy asztalhoz tudtak ülni orvosok, pszichológusok, lelki gondozók, lelkipásztorok. Kiderült, valóban a holisztikus szemlélet, a test–szellem–lélek kapcsolata az, ami segít. Nem tudok más olyan konferenciáról, amely a lelki gondozás és a pszichológia szemszögéből foglalkozott volna a meddőséggel.

Kell, hogy az emberek tudják: a meddőségről nem tehetnek a párok. Sokan nem mernek erről beszélni, keresztény körökben sem. Van egy elvárás vagy nyomás a katolikus körökben is, hogy legyen gyereked, minél hamarabb és minél több. De nem feltétlenül a gyerektől lesz boldog a párkapcsolat. A házasság önmagában szent és értékes. Ketten is ugyanúgy család. Sokan vannak, akiknek a kurzus óta sem született gyermeke, de azt látjuk, hogy kisimultak, jobban vannak. Az a stressz, amivel a meddőség jár – azáltal, hogy látnak más párokat, akik ugyanezzel küzdenek – lecsökken. A meddőséggel küzdők 10-20 százaléka gyermek nélkül marad, de attól az ő életük boldog tud lenni.
Figyeljük meg a babaprojekt és a gyermekáldás szavakat! A babaprojekt tényleg arról szól, hogy kell a gyerek, a gyermekáldás meg áldás: megáldhat engem az Isten gyermekkel, de megáldhat másként is.