Neked elmesélem – Eljutni oda, ahol korábban még senki sem járt

Sűrű, sötét éjszaka van. A negyvenkettedik éjszakám az afrikai dzsungelben. A sátorban fekszem dupla hálózsákban, hanyatt fekve. Kezeim a hasamon pihennek, szemeim csukva, csak néha egy-egy, élesen az éjszakába süvítő különös hangra nyitom ki őket. Automatikusan, felriadva, mintha azzal, hogy látnám, megszűnne az ereje az ismeretlennek. De nem látok mást, csak a sátor égbe mutató csúcsát. Sokszor féltem, a félelem megbénító erejével, mégis nekiindultam, sőt vágytam erre az útra.

Ezen az éjszakán, mint aki eszét vesztette, felkeltem, és úgy, ahogy voltam, kisétáltam a táborból, bele az afrikai dzsungel elnyelő sötétjébe. Nem akartam félni többé.

Akkor még nem tudtam, hogy a félelem véd, óvatosságra int, jelez. Olyan, mint egy őrző, aki körülleng és megállít pont a szakadék előtt.

Sokáig hittem, hogy a félelem csak gátol és visszahúz, hogy miatta nem merek, s meg akartam szabadulni tőle. Azon az éjszakán meghalhattam volna önszántamból. Nem látva, mire lépek, ki közelít felém, minek ütközöm neki, hova zuhanok, vagy épp mi fal fel. Azt hiszem, erre mondaná Kundera, hogy „a lét elviselhetetlen könnyűsége”. És valóban, amikor egy hajszál választ el a megszűnéstől, hirtelen minden leegyszerűsödik, lelassul, szinte megáll, és gyönyörűvé válik. Te is önmagad számára. Akkor tanultam meg, azon az éjszakán, hogy a félelmem én vagyok. Saját magamtól, magamért félek, magamat féltem. Mert mi lesz, ha nem leszek?

Éveken át naplót írtam, mert magányos voltam. Sok expedíción jártam egyedüli magyarként, körülvéve csupa más nemzetiségű emberrel, akikkel nem volt lehetőségem mélyen beszélgetni, megérteni, vagy csak megosztani azokat a lelki folyamatokat, változásokat és kétségeket, amik lejátszódtak bennem. A dzsungel kiszámíthatatlan, és ebben a kiszámíthatatlanságban csak magadra számíthatsz, a saját lélekjelenlétedre.

2011. január 3-án elbúcsúztam a szüleimtől a ferihegyi reptéren, és a Párizs felé tartó járat már repített is csekély csomagommal a francia fővárosba, ahol szeles, hideg idő fogadott. Mivel a trópusokra készültem, egy polárpulóveren kívül nem hoztam magammal más meleg ruhát. Másnap reggel kibuszoztam az Orly reptérre, ahol rövid várakozás után indultam is Francia Guyanába. Ahogyan a 10 órás repülőút vége felé lassan elértük a kontinens partjait, az apró ablakokból már látszódtak a trópusi esőerdőből kikandikáló hatalmas, szálegyenes fák lombkoronái, amelyek szinte viaskodtak a tűző napfényért. Már-már azt hittem, a dzsungel közepében fogunk landolni, amikor az óriási gép lomhán megfordult, és lezökkentünk Cayenne légikikötőjének betonburkolatára. Kisvártatva összeszedtem magam és a csomagomat, majd kiléptem a váróba, ahol megjelent André, aki valamilyen ötödik érzéktől vezérelve megtalált a tömegben, és megszólított. Később azt mondta, egyedül én néztem ki úgy, mint egy geológus.

Amint kiléptünk a reptérről, megcsapott a trópusok forró, balzsamos, párás levegője. Szinte fojtó volt, mégis azonnal beleszerettem.

Már a szállóba vezető út is leírhatatlan élmény volt. Amerre a szem ellát, mindenütt élénk zöld, élettől burjánzó egzotikus növények és madarak, káprázatos, négyszirmú és apró recés virágok. Tettem egy rövid sétát a bungalóm körül, miközben majdnem elgázoltam egy jó negyvencentis gyíkot, amelynek a farka rikítóan kékeszöld színben pompázott. A buja vegetáció takarta dombok felett keselyűk köröztek. És a hangok! Ezt fel fogom venni diktafonra. Számítottam valami hasonlóra, de ezt a változatosságot nem reméltem. Mindenfelől zümmögés, zizegés, brekegés a legkülönfélébb ritmussal, hangerővel és hangszínben. Mint az angyalok szólama, mintha az égből jönne, beterít, és mindent betölt.

Engem soha nem a turistacélpontok érdekeltek, a híres fővárosok, a hangzatos nevezetességek, hanem az érintetlen tájak. Volt egy vágyam, amely az egész gyerekkoromat végigkísérte: el akartam jutni valahová, ahol korábban még senki sem járt. Kisfiúként Molnár Gábor, Széchenyi Zsigmond, Gerard Durrell könyveit faltam, az én szememben ők voltak az igazi kalandorok. Ők „meséltek” nekem először végtelen szavannákról, oroszlánokról és elefántokról, szerecsenekről és feledhetetlen vadászkalandokról. Mindig élt bennem a vágy, hogy egyszer majd azokat az ösvényeket tapossam, amelyeket kedvenc vadász-íróim vágtak száz éve Afrika őserdejébe.

Kápolnásnyéken nőttem fel, a Velencei-tó partján, magasztos fákkal és hatalmas kerttel körülvett barátságos házban, ahol a kapuban mindig édesanyám ölelő karja fogadott. Szerettek. Most is szeretnek, úgy, ahogy szerintem meg sem érdemlem. Figyeltek ránk, és foglalkoztak velünk. Én, a húgom és az unokák jelentjük nekik a mindent.

Nincs sok emlékem a gyerekkoromból, csak egy érzés, hogy van egy hely, ahol jó lenni, ahova jó hazatérni.

Jónak látom őket, sőt, több mint jónak. Mindketten másképp kötődnek hozzánk. Míg anyukám babusgatós, ölelgetős, addig apu kevésbé mutatja ki az érzéseit, viszont mindenben számíthatok rá, ő a biztos háttér. Ők mindent megtettek azért, hogy nekünk jó legyen. Túl sokat is. Mindent elintéztek helyettünk, emiatt később, ha valami tőlem idegen helyzetbe kerültem, ha valamit egyedül kellett megoldanom, kételkedtem magamban: meg tudok birkózni a feladattal?

Kép

Fotók: Kupi László

Ha nem a szüleinkkel, akkor a nagyszüleinkkel voltunk, főleg abban az időszakban, amikor anyuék építkezésbe fogtak. A négy nagyszülő is szerette a közösen töltött időt, gyakran összejártak. A családunkban az összetartást, az összetartozást láttam, igazak voltak ránk Dumas híres regényének szavai: „Egy mindenkiért, mindenki egyért”. Tudom, hogy ez így túl szépnek hangzik, de én tényleg szerencsésnek tartom magam, hogy ebbe a családba születtem. Egy ilyen képnek, melegségnek és meghittségnek viszont nagyon nehéz megfelelni. Mondhatnám úgy is, hogy magasan van a mérce. Ilyen jól, mint ők, úgysem tudnám csinálni. De azért próbálkozom. (mosolyog)

Tízéves lehettem, amikor anyuék megvették a házunk melletti telket, amin egy nádtetős parasztház állt, a kert végében pedig egy faajtós, valaha sokat használt kovácsműhely, tele csupa ócskavassal és életlen szerszámmal. Édesapám ahelyett, hogy ledózerolta volna az egészet, múzeumot csinált belőle. A parasztházból tájházat alakított ki, amelyben helytörténeti gyűjteményt hozott létre. Itt kezdődött el valami, ami meghatározott. Tizenegy évesen itt kezdtem el idegenvezetősködni a múzeumban, amely a mai napig üzemel, és ahol a nagypapám kezdeményezésére egy ásványgyűjteményt is kiállítottunk. Ő volt az első a családban, aki az ásványok gyűjtésével foglalkozott. Alacsony termetű, zömök bányászember volt, apró kék szemekkel, tele szeretettel. Fogékony volt az ásványok szépségére, és a munkájának köszönhetően lehetősége is volt hozzájutni a különböző darabokhoz. Gyűjtőszenvedély élt benne, ami az én génjeimbe is kódolva volt. Valahányszor náluk voltunk, megálltam nagyapa vitrines szekrénye előtt, és egyesével végignéztem a változatos formájú köveket, de csak néztem, megfogni nem mertem őket. Megfigyeltem, hogyan növekszik hétről hétre a gyűjteménye. Szoros kötelék fűzött a nagyapámhoz. Ő volt az első, aki kalapácsot adott a kezembe, és mert elvinni a föld alá vagy a hegyek közé. Olyan felfedezőutakra vitt, hogy a lélegzetem is elállt.

Néha elgondolkodom rajta, hogy vajon látja, tudja, mekkora nyomot hagyott bennem? Hogy azzal, hogy a nagy, széntől piszkos kezeivel megfogta az én, akkor még az ő tenyerében elvesző kezemet, szenvedélyt és célt adott? Célt, hogy a lehető legjobb ásványfotográfus legyek?

Hogy miatta látom, mi a szép, mi a jó, hogy milyen kincsek rejtőznek a mélyben, ha keményen megdolgozol értük, ha nem félsz bepiszkolni a kezedet, ha mersz térdre kényszerülni?

Korán, tizenhárom évesen kerültem el otthonról Pannonhalmára. Hatosztályos gimnáziumba felvételiztem, ahova édesapámmal érkeztem. A vizsga után megbeszéltük, hogy megnézzük az apátságot. Az idegenvezetőnk egy végzős diák volt. A túra végén lazán kérdeztem tőle, hogy mégis mit kell tudni a gimiről, ha felvesznek, mire számítsak. „Hát, itt szombaton is tanítás van.” Huhh, gondoltam, az nem olyan jó. Utána folytatta: „Csak havonta lehet hazamenni, de van, amikor még ritkábban.” Hát, mondom, ez egyre rosszabbul hangzik. De csak ezután jött a hideg zuhany, amikor közölte, hogy „itt csak fiúk tanulnak”! Na, ez akkor teljes katasztrófa. Évekbe telt, mire megbékéltem a helyzettel. Az első év kész kínszenvedés volt. Szó szerint úgy éreztem magam, mint az a madár, amelyik kipottyan a fészekből, de még nem tud repülni. Fáztam. Sokszor bolyongtam esténként egyedül az apátság ódon falai között, körülvéve több száz éves festményekkel, amelyekről az egykori apátok, hercegprímások és más magas rangú vallási tisztségviselők marcona képmásai néztek rám vissza. Kirázott tőlük a hideg. Egyik-másiktól valósággal féltem. Vájkált bennem a tekintetük, szinte belém láttak, és én azt nem akartam. Megértésre vágytam, nem ítéletre.

Amikor érettségiztem, volt egy országos pályázat, amely révén a legjobb pályamunkát benyújtó diák automatikusan felvételt nyert az ELTE geológia szakára. Én is beadtam a pályázatomat, ami sikert hozott. A szüleimmel azért voltak vitáim, ők szerették volna, ha orvos leszek, de én tudtam, hogy alkalmatlan lennék rá. Geológus lettem. A diplomám átvételével egyidőben volt egy kutatás Észak-Magyarországon, amelybe én is bekerültem, és amelynek következtében beszippantott a kutató geológia, a terepi munka. Törökországban kezdtem először külföldön dolgozni. Érckutató geológussá, aranykutatóvá váltam. Olyan kőzeteket kutatok, amelyekből bizonyos fémeket lehet kinyerni. Vannak cégek, amelyek megfúrják ezeket a kőzeteket, mintát vesznek belőlük, ezt mi, geológusok megnézzük, kielemezzük az érctartalmukat, amelyekről 3D-s modelleket készítünk, majd készletet számolunk belőlük. Aki látott már kétmilliárd éves kőzetet, az talán tudja, milyen érzés ezeket kézbe venni.

Ilyenkor egy olyan régmúlt időt fogunk a kezünkben, amelynek időbeli dimenzióját elképzelni sem tudjuk.

Az ásványokhoz a szépségük miatt vonzódom. Így egyszerűen hangzik, de ez már szinte mánia, függőség, csodálat. Valaki műtárgyként tekint rájuk, mint egy-egy festményre, van, aki beruházásként, mint egy ingatlanra, mások a gyógyítóerejükben hisznek. Én azokat a darabokat szeretem a legjobban, amiket magam gyűjtöttem. Az egyik kedvenc darabom az a gránátkristály, amelyet a Börzsönyben találtam, Verőce mellett az erdőben.

Kép

Ásványok - Fotó: Kupi László

Később egy alkalommal a ruandai kormány felkért minket, hogy mérjük fel az ország nyersanyagkészleteit. Az egyik projekt ezen az expedíción a zafírkutatás volt. A feleségem jegygyűrűjébe egy ilyen zafírkristály van belecsiszolva, amelyet ott, Ruandában ástam ki. Azért specializálódtam érckutatásra, mert valahogy megfoghatónak éreztem az érceket, szemben például az olajjal. Ez nálam olyan, mint a matematika. Sosem voltam jó algebrából, mert nem tudtam az x2-et megfogni, viszont a térgeometriát meg nagyon szerettem, mindig az húzott ki a csávából. Amit látok térben, annál meg tudom érteni az összefüggéseket.

Harmincnégy éves voltam, amikor a gyerekkori álmom beteljesülni látszott, mert a cég, ahol dolgoztam, kiküldött minket Afrikába, a sivatagba egy aranykutatásra. Olyan érzéssel ébredtem fel ott minden reggel, mintha áldott lennék amiatt, hogy ez megadatik. Puritán sátrakban éltünk, kis tábori ágyakon feküdtünk. Az ágyon kívül nem volt más a sátorban, csak egy kis fémszekrény, egy pici íróasztal meg egy lámpa, amely generátorról üzemelt. A generátort este nyolckor lekapcsolták, és azon nyomban mély sötétség borult a táborunkra. Nyaranta sokszor kihúztam a sátor elé a fekhelyemet, a hátamon feküdtem, és csak néztem a csillagokat. Tiszta volt az ég, a nagyvárosok égboltjához szokott szemnek szinte elképzelhetetlenül sok csillag fénylett, jól kivehetők voltak a csillagképek, mert nem volt semmi fényszennyezés a közelben. Beduinok között éltünk, akik megtanították a híres fűszeres kávéjuk elkészítésének minden csínját-bínját. Ámulattal figyeltem hihetetlen tájékozódási képességüket, ahogy a számomra végtelen és kietlen sivatagban tévedhetetlenül megtalálják a hazafelé vezető utat.

Az afrikai sivatagban éltem át életem legnagyobb viharát, és ott fáztam életemben a legjobban, olyan hideg volt akkoriban, hogy még a piramisok is behavazódtak.

Bár lenyűgözött a kősivatag kérlelhetetlen vadsága, mégis azt éreztem, hogy az még nem az igazi Afrika. Szerettem volna látni a kontinensnek azt az arcát, azokat az állatokat és embereket, akikről Kittenbergerék írtak. Aztán egyszer csak megtörtént. Kaptam egy e-mailt a világ egyik legkomolyabb konzultáns cégétől, akiknek a kutatása épp Gabonban, az őserdőben folyt: „Várjuk szeretettel geológusnak a csapatunkba.”

Egyik alkalommal Kongóban voltunk expedíción, ahol helyi kísérőink voltak, akik mezítláb jártak a vadonban. Az egyikük beledugta a lábujját az úton elterülő elefántürülékbe, és megállapította, hogy még meleg, tehát az állatok ott vannak a közelünkben. Az elefántok után eredtünk, nálam mindig volt fényképezőgép, elhatároztam, hogy mindenképp készítek róluk képeket. Persze kísérőink figyelmeztettek, hogy óvatosan kell bánni ezekkel az állatokkal, mert az erdei elefántok ugyan kisebbek a szavannai társaiknál, viszont agresszívebbek tudnak lenni. Pláne, ha a területüket vagy a kicsinyüket védik. Szívdobogva araszoltunk egyre közelebb a csordához, végül nagyjából tíz méterre voltunk tőlük, amikor észrevettek minket. Egyszeriben átjárta az ereimet a félelem, egy pillanatig földbe gyökerezett lábbal álltam. Hihetetlen volt, ahogy rengett a föld az elefántok dobogásától, fülsiketítően trombitáltak, de úgy, hogy a gyomromban éreztem a rezgést. Hirtelen az elefántok megindultak, először nem tudtuk, hogy tőlünk el vagy épp felénk futnak, de aztán kiderült, hogy a csorda nagy része elfutott, egy elefántbika volt az, aki felénk közelített. Az adrenalinnak köszönhetően mi is egyre gyorsabban futottunk, és sikerült fedezékbe húzódnunk. Majd láttuk, hogy a nagy elefántnyomok mellett egy kisebb is van, ebből tudhattuk volna, hogy védelmezni fogják a kicsit, aki velük volt. Futás közben nagyon féltem, de onnantól kezdve, hogy az ember túléli, ezek a történések mind kalandként maradnak meg benne.

Kép

Fotó: Kupi László

Amikor az őserdőben voltunk egy nagyobb hegy tetején, miután napokig a sűrű dzsungelben, a mocsárban gázoltunk, miközben tömör köd gomolygott körülöttünk, és a vezetőnk machetével vágta az utat előttünk, egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy eldobja a bozótvágóját, hirtelen visszaugrik, és fogja a kezét. Síri csend. Csak rémült tekintetek. Két apró seb volt a karján – azonnal tudtuk, hogy kígyómarás.

Ilyenkor egy betanított protokollt kell követnünk: le kell ültetni a megmart embert, a műholdas telefonunkkal segítséget kell hívnunk, és tájékoztatni a központot.

Van nálunk egy úgynevezett spot device, amely GPS jeleket küld a mentőegységnek. De a vezetőnk állapota rohamosan romlott, remegett a szája, elkezdett lesápadni. Vakcina nem volt nálunk, mert nincs ellenszer mindenfajta kígyóméreg ellen, ha viszont véletlenül rossz vakcinát adunk be, az megölheti az áldozatot. Illetve ezek a vakcinák hűtést igényelnek, de hűtőt nem cipelhetünk magunkkal. A kígyók szeretnek a hatalmas fatörzsek alatt észrevehetetlenül pihenni, és ahogy az ember lelép a talajra, könnyen megmarhatja egy várakozó állat a bokáját. Az a legveszélyesebb, amit nem látunk. Ha egy mamba vagy egy gaboni vipera megmar valakit, akkor négy-öt órája van hátra maximum, ha nem kap ellenszert. Ez a veszély hozzátartozott a munkánkhoz, ezzel együtt kellett élnünk. Ott voltunk a kongói vadonban, nagyjából négy órára a szállásunktól, amely a hegy lábánál elterülő alaptábortól szintén négy órára volt. A hegy lábától két órára volt a legközelebbi település, amely tizenkét órányi autóútra feküdt a legközelebbi kórháztól. Ha ott egy veszélyes mérgeskígyó megmarja az embert, akkor nagyjából annyi lehetősége van, hogy felhívja a családját, és elbúcsúzik tőlük. Már, ha fel tudja hívni őket, mert a lombkoronaszint alatt nem mindig működik a műholdas telefon. Volt, hogy a feleségem napokig nem hallott felőlem, mert egyszerűen nem tudtam telefonálni. A kígyótámadás után le kell fényképezni az állatot, hogy tudjuk, milyen kígyó marta meg az áldozatot. Sikerült is lefotóznom, addig a csapatban lévő másik geológus próbált térerőt keresni, de nagyon rossz volt a vétel, ezért a táborban csak annyit hallottak, hogy kígyómarás történt. Amikor visszatértem a fotózásból, láttam, hogy a megmart társunk elkezd öklendezni. Ilyenkor nincs más, elkezdesz fohászkodni. Az ima a dzsungelben is enyhülést, reményt hoz.

A srác a törzsi gyógymódot alkalmazta kígyómarás esetére, ami annyit tesz, hogy ha megmarja a kígyó, akkor fog egy levelet, tölcsért formáz belőle, belepisil, és megissza.

Szegény fiú éhgyomorra és a nagy stresszre megitta a saját vizeletét, és olyan rosszul lett, hogy elkezdett hányni. Persze ez a törzsi „gyógymód” nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. De életben maradt, mert a marás úgynevezett száraz marás volt, így nem került méreg a sebbe.

Fülemben cseng ez a néhány sor a Trója című filmből: „Az istenek irigyelnek minket. Irigylik a halandóságunkat, azt, hogy bármelyik perc az utolsó lehet. Mindent megszépít számunkra a biztos halál.” A dzsungelben eltöltött idő sokat tett hozzá a személyiségfejlődésemhez. Ott az ember megtanulja kezelni a félelmeit, szembenéz velük, becsüli őket, és békét köt velük. Az őserdőben az ember kiszolgáltatott, ott még a természet az úr, a természet játékszabályai szerint kell játszanod, és megértened: ember, légy alázatos! Megértettem, hogy soha nem magunkon kívül kell keresnünk a félelmeink forrását, hanem önmagunkban, és az ember leginkább saját magától fél, attól, hogy egyedül marad a gondolataival. Egykor naplót írtam, mert segített, hogy rendezni tudjam a gondolataimat. Ma már nem írom le, hanem a nap végén végiggondolom, mi minden történt velem. Megköszönöm, hogy átélhettem a napot, hálát adok a legtermészetesebbnek tűnő dolgokért is. Ez segít a jóra fókuszálni, megteremteni a belső békémet, átsegít a nehéz pillanatokon. Sok olyan helyzet van az emberi létben, amely térdre kényszerít minket, ilyenkor kell a kapaszkodó. Ahogy ott álltam a dzsungel belsejében, mint egy őrült, aki a saját vesztébe rohan, rájöttem, hogy egy csodálatos világ vesz körül. A szemem egy idő után hozzászokott a sötéthez, és elkezdtem látni. Láttam, hogy sok kis élőlény világít körülöttem, különféle gombák, lepkék, szentjánosbogarak. Hirtelen olyan szépnek és igézőnek láttam a minket körülvevő világot, mint soha még. A teljesség érzése járt át.

Az egyik alkalommal vezetőinkkel térdig érő mocsárban gázoltunk, elcsigázva az egész napos kutatás után, amikor egyszer csak véget ért előttünk az út, és egy hatalmas szakadék tárult elénk, rajta két őserőtől duzzadó vízeséssel. Azt a területet még a tapasztalt vezetőink sem ismerték, fantasztikus élmény volt, hogy ott előttünk még nem járt ember, még a helyiek sem.

Gyorsan el is neveztem a vízesést a feleségemről. Teljesült a célom: eljutni valahová, ahol korábban még nem járt senki.

Kép

Fotó: Kupi László

Amióta kislányom van, nem megyek ilyen veszélyes és hosszú utakra. Ma már ijeszt a halál gondolata, talán pont őmiatta. Szeretnék még sok mindent átadni és elmesélni neki. És szeretnék bizonyítani magamnak is. 2016 óta nagyon tudatosan építem az ásványfotós karrieremet. Ezt a munkámat nem is munkának, hanem felüdülésnek, alkotásnak érzem. Minden olyan kép, amelyre büszke vagyok, visszajelzés számomra, hogy képes vagyok rá, csak gyakorlás kérdése. Fontos nekem, hogy amikor a közönség elé kirakok egy képet, tudjam, hogy abba a fotóba én beletettem minden tudásomat. Ha úgy érzem, hogy nem, akkor megpróbálom azt a darabot még egyszer lefotózni, nekiállok újra. Van, amikor egy óra, van, amikor egy nap, amíg kész lesz egy ilyen ásványfotó. És bár néha még álmodom az esőerdővel, néha még vágyakozva gondolok a visszatérésre, most mégis úgy érzem, révbe értem. Egyelőre nem szeretnék veszélyes helyekre menni, hónapokra eltűnni a dzsungelben. Legfeljebb, ha a családom azt mondja, hogy már eleget voltam itthon. (nevet) Az őserdei kalandok örök tanítómestereim maradnak, amelyek által megismertem, ki is vagyok, és amelyek segítettek, hogy merjem megvívni a csatákat önmagammal.

A történetet Kosztin Emese írta Kupi László geológus emlékei alapján.