Csatamező helyett a média frontján

„Boldog az a város, amely oly üstököst adott a világnak, hogy fénycsóvája az emberiség művelődéstörténetét máig bearanyozza.” Ez a mondat dr. Tóth Ferenctől, a makói József Attila Múzeum néhai igazgatójától származik, aki a 21. század elején emlékezett meg ekként Pulitzerről. Az „üstökös” Makón Jozef Pollitzer néven született – érdekesség, hogy a Ford T-modellt tervező Galamb József és a színészóriás Páger Antal is ebben a városban látta meg a napvilágot. Pulitzerről utcát is elneveztek, emléktáblát is helyeztek az egykori otthona falára, és szobrot is állítottak neki. Unokáját a város díszpolgárává avatták, az ő unokája, V. (azaz ötödik) Joseph Pulitzer ma újságíró és pilóta.

Az első József egy Morvaországból hazánkba települt zsidó kereskedőcsalád gyermekeként indult, bár egyes források szerint édesanyja római katolikus volt, öccse, Albert pedig sokáig papnak készült. József egy hónap híján egy évvel az 1848-as forradalom kirobbanása előtt született, a forradalmat követő szabadságharcban az unokabátyja harcolt, innen eredhetett az ő katonai érdeklődése is.

Miután elvesztette édesapját, és a család elszegényedett, édesanyja újraházasodott, ő pedig – korán elhagyva a szülői házat – Budapesten tanult, és szeretett volna beállni valamelyik európai hadseregbe.

Harcos természetét igazolja az a történet is, hogy állítólag azt követően szökött meg a magyar fővárosból Párizsba, hogy egy vita során lekevert egy pofont a számtantanárának.

A franciák, az osztrákok és a britek azonban – főként a gyenge látása miatt, mivel fiatalkorától kezdve sokdioptriás szemüveget viselt – nem találták alkalmasnak a katonai pályára.

Az amerikai hadsereg, amelybe Németországban jelentkezett, befogadta, ezért 17 évesen emigrált, és hajófűtőként érkezett meg a tengerentúlra, ahol még pont belecsöppent a polgárháború végébe, de nagy szerepet már nem játszhatott benne. Mielőtt rálelt volna hivatására, az újságírásra, számos egyéb munkában kipróbálta magát: volt öszvérápoló a vadnyugaton, bálnavadász, temetőgondnok, folyami rakodó, pincér és könyvelő is. Nagy sikert ezeken a területeken nem könyvelhetett el.

Édesanyja osztrák gyökerei révén jól tudott németül, így 1865-től – még mindig csak 18 évesen – egy St. Louis-i német újságnál helyezkedett el, ahol nemcsak megkedvelték az írásait az olvasók, hanem hamarosan részesedést is vásárolt a lapban, amelyet tulajdonosként a város legolvasottabb kiadványává tett. Anyagi hátterét egy szerencsésen megkötött házasság biztosította, miközben 20 éves korában amerikai állampolgár lett, sőt beválasztották Missouri állam parlamentjébe is.

Elnökkel egy családban – és egy perben
Pulitzer 1877-ben Jefferson Davis amerikai katona és államférfi unokahúgát, Kate Davis-t vette feleségül, akivel öt közös gyermeket neveltek fel. Jefferson Davis az Amerikai Konföderációs Államok első és egyetlen elnöke, az amerikai polgárháború fontos alakja volt, de Pulitzer nemcsak a családban találkozott politikussal, hanem a tárgyalóteremben is. Miután Theodore Roosevelt elnökről 1909-ben kiderítette, hogy 40 millió dollárt adott jogtalanul a francia Panama Csatorna Társaságnak, az elnök beperelte a lapját rágalmazásért. Az eljárásból az újság jött ki győztesen.

Felvirágoztatott lapok, sajtótörténeti tettek

Pulitzer a parlamentben először azzal irányította magára a figyelmet, hogy rálőtt az ülésteremben egy képviselőtársára, ám megúszta az ügyet pénzbírsággal. 32 évesen megalapította első önálló újságját, a St. Louis Postot, majd a még nagyobb karrier reményében 1883-ban áttette székhelyét New Yorkba, ahol a The World című lapot vásárolta meg és virágoztatta fel. A példányszám egyes források szerint rövid idő alatt 12 ezerről 200 ezerre, mások szerint 15 ezerről 600 ezerre (!) nőtt.

Kép

Kép: Wikipedia

A kiadvány kirobbanó sikerét a tényszerűség és a függetlenség mellett a figyelemfelhívó, mai jelzővel élve bulváros hangvételének köszönhette, ami akkor újdonságnak számított, de Pulitzer emellett az oknyomozó újságírásnak is az úttörője lett. Elsőként jelentetett meg képes anyagokat, karikatúrákat, sportrovatot, női témákat, amelyek ma már természetesnek tűnnek. A Pulitzer által megteremtett új típusú újságírás már nemcsak a hírközlést, hanem a köz szolgálatát is fontos feladatának tekintette.

Ez adta meg az alapot ahhoz, hogy a sajtó hatalmi ággá váljék, amely egyszerre szól a tömegekhez és az elithez, reklámoz, politizál és szenzációt kelt. Ha már hatalom: Pulitzer volt az első magyar, aki bekerült az Amerikai Egyesült Államok Kongresszusába. Ő hirdette meg 1889-ben Jules Verne nyomán a „80 nap alatt a Föld körül” versenyt, amelynek győztese 72 nap alatt ért célba.

Óriási szerepe volt a New York-i Szabadság-szobor felállításához szükséges 100 ezer dollár összegyűjtésében is, nem hiába hangzott el a szobor – amelynek talapzatán a mai napig szerepel a neve – 1886-os avatásán:

„Amerika mily sokat köszönhet Magyarországnak, hiszen szülöttje, Joseph Pulitzer erőfeszítései nélkül talán sohasem került volna a Szabadság-szobor a New York-i öbölbe”.

Az ő nevéhez köthető a „sárga újságírás” (ez a bulvár korabeli szinonimája) térhódítása, hiszen nagy vetélytársával, William Randolph Hearsttel, a The New York Journal tulajdonosával való versengésük – amely arról szólt, hogy ki tud olcsóbban minél feltűnőbb, népszerűbb sajtótartalmakat előállítani – eredményezte a sárga papírra nyomtatott, a közvélemény ízlését nagyban befolyásoló kiadványokat. Mások a sárga jelzőt erre a fajta újságírásra az első tömegesen kinyomtatott színes képregény, a „Sárga kölyök” 1895-ös közléséből eredeztetik, amely szintén Pulitzer vívmánya volt.

A Pulitzer által indított Sárga kölyök képregény egyik darabja – Forrás: Wikipedia

A két említett rivális vitaindító cikkeinek állítólag az 1898-as amerikai-spanyol háború kirobbanásához is köze volt, de mielőtt elítélnénk Pulitzert a „botránymédia” megteremtéséért, azt mindenképp a javára kell írnunk, hogy az általa kialakított újságírási modell segítette a demokrácia és a média fejlődését.

Korrupciós ügyekről, gazdasági visszaélésekről rántotta le a leplet, és ösztönözte a törvényhozást is.

Fontos lett neki a csend és az utánpótlás

A harcias sajtómágnás a kisemberek védelmezője lett, s cikkeit nemcsak a hatásvadászat, hanem a pontos, megbízható információkra törekvés is jellemezte. 1887-ben szerződtette a The Worldhöz a híres tényfeltáró újságírónőt, Nellie Bly-t, aki hatalmas sikerű cikksorozatot jelentetett meg, miután elmebetegnek színlelve magát bejutott a Blackwell-szigeti női elmegyógyintézetbe, és tanúja lett az ott alkalmazott erőszaknak. Az ügy persze botrányt kavart, de fontos jelenségre hívta fel a figyelmet.

Kép

Nellie Bly – archív fotó

Az ilyen publikációk érdekeket sértettek, így sok támadás érte Pulitzert, s mindez hozzájárult amúgy sem erős egészsége megromlásához. Az 1890-es évektől abbahagyta a szerkesztést, de a tulajdonosi irányítást továbbra is a kezében tartotta. „Arannyal fizetett, de zsarnoki erővel tartott fogva mindenkit” – írta róla pályatársa, Pásztor Árpád, utalva kemény vezetési stílusára, indulatosságára.

Miután látását élete utolsó évtizedére teljesen elvesztette, érzékei megváltozása miatt betegesen zavarni kezdték a hangok, ezért nagyrészt Liberty nevű jachtján élt, vagy szállodában, ahol a szomszédos szobákat is lefoglalta, hogy csend legyen körülötte. A hajóján is halt meg 1911-ben a dél-karolinai Charleston kikötőjében. Bronxban temették el oda, ahol Herman Melville író és Miles Davis zenész is nyugszik.

Kép

Pulitzer síremléke Bronxban – Forrás: Wikipedia

Pulitzer József nemcsak szerzőként és laptulajdonosként hatott a maga idejében az újságírás fejlődésére, hanem – mivel hivatását tiszteletreméltó életpályának tartotta – a magas szintű újságíróképzéshez is hozzájárult. Ő kezdeményezte és támogatta a New York-i Columbia Egyetemen az Újságíró Felsőiskola megnyitását. Ez a halála után, 1912-ben kezdett működni, többek között az általa erre a célra hátrahagyott kétmillió dollárból. Máig ez az egyik legelismertebb újságíróiskola a világon, amely kiadja a Pulitzer-díjat is – de nem a legelső újságíróképző, mert az a Missouri Egyetemen indult ugyancsak Pulitzer támogatásával.

A díjat – végakaratának megfelelően – az általa létrehozott alapítvány kamataiból osztják 1917 óta minden év áprilisában. Ez az újságírás létező legnagyobb kitüntetése, amelyet egy független bizottság döntése alapján csak amerikai állampolgárok kaphatnak meg. Később az irodalom, a dráma és a zene területére is kiterjesztették, sőt 1989-ben Magyarországon is létrejött egy Pulitzer-Emlékdíj, amelyet magyarok kapnak, ezt a New Orleansban élt üzletember, Fábry Pál alapította.

A mindvégig ápolt magyar gyökerek
Pulitzer József sosem feledte magyar gyökereit, a magyar kötődésű ügyekhez mindig örömmel adta támogatását. Munkácsy Mihály 1886-os amerikai látogatásának megszervezésében is aktívan részt vett. Munkácsy megérkezésekor a The World „Éljen Munkácsy Mihály” magyar felirattal köszöntötte a festőt, majd Pulitzer az otthonában látta őt vendégül, és felkérte, hogy fesse meg a felesége képét. A festmény végül 1891-ben Párizsban, fénykép alapján készült el.

Források:

• https://www.pulitzer.org/page/biography-joseph-pulitzer
• https://www.britannica.com/topic/yellow-journalism
• https://ujkor.hu/content/pulitzer-jozsef-az-ujsagiras-bajnoka-es-a-befolyasolas-amerikai-nagymestere
• https://ng.24.hu/kultura/2022/06/04/a-pulitzer-dij-megalapitoja/
• https://www.sopronmedia.hu/cikkek/a-makoi-sajtocezar-pulitzer-jozsef
• http://hungarikum.hu/hu/content/pulitzer-j%C3%B3zsef-%C3%BAjs%C3%A1g%C3%ADr%C3%B3i-p%C3%A1lyafut%C3%A1sa
• https://ectopolis.hu/tortenelem/a-makoi-fiu-aki-amerika-elso-szamu-sajtomagnasa-lett-ki-volt-valojaban-pulitzer-jozsef/
• Wisinger István: Pulitzer c. dokumentumregény

Kezdő tanárként dolgoztam, amikor az osztálykirándulások napján azt a feladatot kaptam, hogy vigyázzak azokra a gyerekekre, akik valamiért nem tarthatnak a társaikkal, és az iskolában kell maradniuk. Egyetlen ilyen diák volt: Csaba. A fiú, aki azért nem mehetett el az osztálykirándulásra, mert nem kapott rá engedélyt és pénzt otthon. A barátai, a tanárai, a több száz diák mind vidáman, nevetve indult a parkokba, kiállításokra, Csaba pedig velem jött az üres, kihalt iskolaépületbe.

Kettesben ültünk le egy tanteremben, de olyan volt, mintha az egész világon ketten maradtunk volna.

Nem most találkoztam vele először, egy-két helyettesítés alkalmával már tanórán is megismerkedtünk, ráadásul a hírneve is megelőzte. Tudtam, hogy ő az iskola réme, akitől mindenki retteg, aki számtalan gyereket megvert, a tanároknak rendszeresen beszól, akadályozza a tanítást, fegyelmezetlen. Végignéztem a tizenhárom éves fiún, és láttam a két számmal nagyobb pólóját, a vakítóan fehér pipaszár lábát, a beesett arcát, a karikás szemét. Nem tűnt rémisztőnek, csak egy magányos gyereknek, akire a szüleinek nincs idejük. Csaba azonban nem akarta, hogy mindezt meglássák rajta. Fájt neki, ha észrevették, milyen kiszolgáltatott, szegény és szeretetéhes. Ő arra vágyott, hogy erősnek, nagynak, menőnek, tehetségesnek tartsák. A lakótelep hercegének!

Ha pedig nem tűnhetett ki sem drága ruhákkal, sem a telefonjával, sem a jó jegyeivel, úgy hitte, csak egy eszköze maradt: a nagy hang és az erőszak, amellyel elterelheti a figyelmet a gyengeségeiről, és ő is lehet valaki a közösségben. Most azonban nem vették körbe az osztálytársai, nem kellett versenyeznie a figyelemért, és egyetlen jó tanulóval sem kellett összemérnie, mit tud.

Aznap csak rá figyeltem. Társasoztunk, kártyáztunk, és hallgattuk a kedvenc zenéit.

Manók a betonóriások között

– Ez tetszeni fog önnek. Hallgassa, ez a zenész a barátom! – büszkélkedett.

– Hol ismerkedtél meg vele? – kérdeztem.

– Itt szokott erősíteni a pályán – felelte.

Erről eszembe is jutott, hogy hazaindulva mindig láttam a lakótelepen a fiatal, szűk trikós srácokat, amint fekvőtámaszoztak a betonon, és hallgatták a kihangosított telefonjaikról a saját zenéjüket. A tízemeletes tömbök között olyan aprónak tűntek, mintha manók lettek volna az óriások gyűrűjében. Ők mégis hatalmasnak érezték magukat.

– Szóval ők a barátaid? – kérdeztem.

– Igen. Több mint ezer ismerősöm van, és nagyon sok a követőm! – dicsekedett tovább a nyurga fiú, és látszott rajta az elégedettség, hogy végre csak vele törődnek.

Nem tudta, hogyan kérje és fogadja a szeretetet

Bevallom, előzetesen azt hittem, egész nap szófogadatlan, engedetlen és flegma lesz velem, mint általában a tanáraival. Feltételeztem, hogy csúnyán fog beszélni, és rosszakat mond majd a többiekről, ahogy máskor hallottam tőle. Ma azonban egyetlen rossz vagy csúnya szó sem hagyta el a száját, megnyílt nekem, és olyan lelkesen, kedvesen mesélt, mintha jó barátok lennénk, nem pedig diák és tanár.

Élvezte, hogy megmutathatja, ki is ő valójában. Mert míg az iskolában sokan rettegtek tőle, ő nem látta magát félelmetesnek.

Inkább erős lovagnak. Olyan fiúnak, aki segít a lányokon, ha bajba kerülnek, és megvédi őket. Olyan hősnek, aki ügyes, és mindig győz. Olyan diáknak, aki könnyen barátkozik. Olyan tehetségnek, aki jól focizik, és egyszer még sokra viszi.

A szülei minduntalan magára hagyták, és neki egyedül kellett boldogulnia. Ő pedig a maga fogalmai és elképzelései szerint igyekezett is boldogulni. Azt szerette volna, ha felnéznek rá és szeretik, nem pedig tartanak tőle. Csakhogy senki sem tanította meg neki, hogyan kérje és fogadja a szeretet. Azt hitte, az erőszak egyenlő a bátorsággal. Azt remélte, hogy az élet uralható, ha ő elég erős és gyors, és nem engedi bántani magát. Mint mindenkinek, neki is voltak álmai, és meg is osztotta velem őket.

Minden erejével védte az elképzelt világát

Elmondta, hogy szeretne sportoló, focista lenni. Amikor kisütött a nap, el is határoztuk, hogy kimegyünk az udvarra, és megmutatja nekem, mit tud. Én letáboroztam a pálya szélére, ő pedig focizni kezdett. Rohant a labda után, kapura lőtt, de valahogy sosem sikerül gólt rúgnia. Újra és újra elvétette, holott még ellenfele sem volt. Közben vakított a nap, és az udvar mintha csak a miénk lett volna: a fiúé, aki büszkén kergette az álmait, és az enyém, aki figyelte. Ahogy követtem a mozdulatait, lassan kirajzolódott a világ, amelyet maga köré teremtett. Ebben a világban ő uralkodott több száz ismerőse fölött. Bejárása volt a híres emberek közé (akik a lakótelepen edzettek), délután bringázott, és minden héten volt egy lány, aki az ő vállán sírta el a bánatát. Ha valakivel problémája akadt, könnyű szerrel elintézte. Ha kellett, erőszakot alkalmazott. És ő gyakran úgy ítélte meg, hogy kell is. Kizárta a gondolataiból a szegénységet, az otthoni magányát, a félelmet, és minden erejével védte az elképzelt világát. Így hát látszólag elégedetten futott a pályán. Talán már látta is maga előtt, ahogy focimeccsen játszik, és a lelátókon mindenki neki drukkol. Talán már hallotta is, ahogy a szurkolók felordítanak, amikor gólt rúg. Talán már odaképzelte maga köré a híres focistákat, akikkel együtt nyernek.

És talán nem is sejtette, hogy én csak egy sápadt, sovány gyereket látok, akinek a karikás, éhes szeme és a pólója foltja is elhagyatottságról árulkodik.

Rádöbbentem, hogy hiába fut egyre elszántabban, mivel egyre rosszabb eszközökkel kergeti az álmait, azok egyre inkább eltávolodnak tőle. Egészen addig, míg el nem tűnnek a szeme elől. És mi marad akkor neki?

Temetésen született barátság

Dr. Fodor Réka elmesélte, hogy szokatlan körülmények között, egy nigériai temetésen ismerkedtek össze Amaka nővérrel, az Isteni Irgalmasság Missziós Nővérei (Missionary Sisters of Divine Mercy) rend alapítójával. Nem egy átlagos temetés volt ez: a Covid-járvány hosszú hónapjai után ekkor végre lehetőség nyílt arra, hogy gyászszertartás keretében vegyenek búcsút a járvány halottaitól, akiknek a teste addig a zsúfolásig telt halottasházakban várta a temetést. Doktor Réka – ahogy a helyiek nevezik – éppen misszióban járt az onitshai katolikus kórházban, amikor kitört a járvány, és ő hónapokra ott ragadt. Kollégái, akik között több pap is van, nagyon komolyan vették a védelmét, hiszen egy európai különösen nagy fogás lenne az emberrablásra specializálódott bűnbandáknak. A szertartás idején rábízták őt egy helybéli apácára, Amaka nővérre, akivel összebarátkoztak. A nővér később meghívta őt Szicíliába, a rendjük egyik házába, Doktor Réka pedig meghívta a nővért Magyarországra.

Egy lány, akit túl élénknek tartottak ahhoz, hogy apáca legyen

Amaka nővér egy átlagosnak mondható nigériai családba született egy Mubi nevű kisvárosban (a kisvárosnak nevezett település ott kb. 150 ezres lakosú, akkora, mint Miskolc), majd Dél-Nigéria egyik központjában, a sokmilliós Onitshában nőtt fel. Szülei keresztények voltak, édesapja állami tisztviselőként dolgozott.

Édesanyja 15 éves volt, amikor összeházasodtak, és tíz gyermekük született, akikből hatan nőttek fel, mind a hatukat taníttatták.

Amakának családos testvérei révén sok unokaöccse és unokahúga van, nagyon erős a rokoni kötelék közöttük. Szülei nem akarták, hogy apáca legyen, túl élénknek tartották ehhez a hivatáshoz, de az egyetem elvégzése – a tanári diploma megszerzése – után ő mégis belépett a Szent József nővérek közé, ahol nyolc évet töltött – főleg Olaszországban – munkával, szabadság nélkül. Közben rengeteg emberi szenvedéssel, nélkülözéssel találkozott, sok gyereket látott meghalni az éhezés miatt. Azt tapasztalta, hogy a társadalomban kevés az irgalmasság a szegény emberek iránt, és kereste, hogyan lehetne a válságba jutottaknak segíteni. Ehhez viszont szűknek bizonyultak a rendje keretei, kénytelen volt kilépni és új szerzetesközösséget alapítani. Idén ünnepli szerzetbe lépésének 30. és új rendalapításának 18. évfordulóját.

„2003-ban alapítottam az Isteni Irgalmasság Misszionárius Nővérei kongregációt, és nem volt semmi pénzem, de bíztam Istenben. Az első társnőimmel általában a földön aludtunk, alig volt ételünk, de hittük, hogy Isten majd mindent ad, amire szükségünk van. Ha kaptunk valakitől ételt, mindig megosztottuk a szegény gyerekekkel. Megtanultunk úgy élni, mint a szegények, mert csak így tudunk nekik segíteni” – emlékezett vissza az első évekre. Különösen az afrikai gyerekek tanítását tekintették fontos feladatuknak, mert az iskoláért fizetni kell, és ha nem járhatnak iskolába, nem lesz esélyük jobban élni, lehet, hogy drogdílerek vagy tolvajok lesznek.

Kép

A nővérek iskolája Ogidiben – Fotó: dr. Fodor Réka

Egy lány, akitől rémülten elfutottak

Amaka nővér megrendítő gyermeksorsokkal szembesült. Egyik legemlékezetesebb találkozásáról így mesélt: „Volt egy nyolcéves kislány, akinek az otthonában kerozinnal töltött lámpával világítottak. A lámpa felrobbant, és ő megégett.

Úgy nézett ki utána az a kislány, mintha kétszáz éves lenne. Nem volt a helyén a szeme, az orra és a szája, és a környezetében élők iszonyodtak tőle.

Én elvittem ezt a lányt Olaszországba, és koldultam az emberektől pénzt, hogy gyógykezeltessem őt. Meggyógyult, felnőtt, és ma már össze se lehet hasonlítani azzal az egykori kislánnyal, akitől sikítva szaladtak el a diáktársai. Ebből áll a mi életünk: a munkánk és az összegyűjtött adományok segítségével ott segítünk a nehéz helyzetű embereknek, ahol csak tudunk.”

Mennyire szépen rímel ez a rendjük hitvallásaként megfogalmazott mondatokkal: „Minden apostolkodásunkat a szeretet, az együttérzés, az áldozatkészség, a bizalom és az irgalom szellemével végezzük. Minden nővér arra törekszik, hogy az Isteni Irgalmasság csatornája legyen.”

A cölibátusban töltött élet lehetővé teszi, hogy minden idejüket és energiájukat Isten országa építésére, az általa kért irgalmas cselekedetek gyakorlására szánják. Amaka nővér dönthetett volna a házasság mellett is, mert feltűntek lehetséges férjjelöltek az életében, ám ő Jézust választotta jegyeséül. „Nem mintha a házasság nem lenne jó, nagyon is jó – sietett leszögezni. – Ám nekem most rengeteg apám, anyám, testvérem, barátom van. Nincs saját gyermekem, de mégis sok gyermekem van.”

Állítása nem túlzás: sok gyerek várja, hogy ő és nővérei ételhez juttassák őket, és ha nem kapnak, sírnak az éhségtől.

Egy lány, akit a szülőszobán hagytak

Amaka nővér elmesélte egy lány történetét, akinek az élete különösen szorosan összefonódott az övével. Nem sokkal rendje alapítása után történt, hogy hívták egy szülőszobára, ahol egy lányanya életet adott a gyermekének, de meghalt szülés közben.

Az apa nem vállalta a kislányt, az anya családja ugyanis kényszeríteni akarta, hogy utólag hozza helyre az elkövetett hibát, és vegye feleségül a holttestet. Emiatt a jogi huzavona miatt az anya testét két évig tárolták egy halottas házban, miközben Amaka nővér gondoskodott a kisbabáról.

„Az apa is meghalt hamarosan, így aztán velem maradt a lány mostanáig. Már 17 éves, az Isteni Irgalmasság kongregációja fizeti a tanulmányait. Egyszer kérdezett a szüleiről. Elmeséltem neki a történetüket, de azt mondtam: »Most már én vagyok az anyád«. Ő döbbenten hallgatta, és hálás volt, hogy így alakult a sorsa, mert most boldog.”

Az álom, ami nincs messze a valóságtól

Amaka nővér mer nagyot álmodni, és az álma fokozatosan valósággá válik, hiszen nemcsak a saját erejére, hanem elsősorban Jézus segítségére épít. Az egész világot szeretné behálózni az Isteni Irgalmasság nővéreinek árvaházaival, iskoláival, szegény- és idősotthonaival. Szűk két évtized alatt hatalmas növekedésnek indult a szerzetesrendje: máig 150 nővér csatlakozott hozzá, dolgoznak Nigériában, Kamerunban, Burkina Fasóban, Kongóban, Olaszországban, Indiában, és tervezik a tanzániai, kenyai alapítást is. Az alatt a néhány nap alatt is jelentkezett szerzetesnek egy újabb nő, amióta Magyarországon tartózkodik.

Kérdésemre, hogy milyen lányokat vár elsősorban a rendjébe, oktató mosollyal válaszolt: „Isten nem személyválogató. Lehetsz szép, sovány, alacsony – mindegy.

Isten megérinti az emberek szívét, és ők követik őt. Én sem válogatok, elfogadom azokat, akiket Isten ide szólít.

Azt írja a Biblia, hogy »jöjj, és láss«. Ezt mondom én is a fiataloknak: jöjjenek, és nézzék meg, hogyan élünk, dolgozunk, imádkozunk, eszünk, alszunk. Ha továbbra is úgy gondolják, hogy velünk akarnak maradni, akkor írnak egy kérvényt, amit én elfogadok, és megkezdhetik a tanuló időszakot, hogy megbizonyosodhassanak, valóban erre hívja-e őket Isten.”

Kép

Amaka nővér a fóti templom szószékénél mesél életéről, miközben dr. Fodor Réka fordít a közönségnek – Fotó: Kölnei Lívia

Minden rendtag dolgozik: néhányan tanítanak, mások ápolónők, vagy gyerekeket gondoznak. Egy átlagos rendház átlagos napja hajnali négykor kezdődik, majd közös imákkal, munkával és étkezésekkel telik. Este nyolctól kilencig van olyan szabadidő, amikor felnőttek és gyerekek együtt játszanak, mesélnek, táncolnak és énekelnek – ez utóbbi kettő az afrikaiak temperamentumához, lelkiségéhez különösen hozzátartozik, még az oktatásban is alkalmazzák. Este 10-kor eloltják a lámpákat. Bevált napirendjük egyensúlyt biztosít a munkának, a pihenésnek, a lelki feltöltődésnek és a vidámságnak is.

Az emberrablók, a nap heve és az árvíz

Ugyanakkor a tragédiák sem kerülik el a rendet, hiszen nem kímélik magukat a szerzetesnővérek, mindenütt az élet veszélyes sűrűjében dolgoznak.

Egy hónappal ezelőtt Kamerunban elrabolták az ottani közösségük vezetőjét öt pappal és néhány nekik segítő személlyel együtt. Nem ritka ez, több afrikai országban kiterjedt bűnszövetkezetek élnek elrabolt emberekért kicsikart váltságdíjakból. De mivel a váltságdíj kifizetésével csak felbátorítanák az emberrablókat, sajnos szinte esélyük sincs a raboknak a szabadulásra. Imádkoznak elrabolt társukért, ám ez a helyzet nem rettenti el őket.

Ha valamit nem könnyű felfogni európai gondolkodásmóddal az afrikai keresztények elszántságával és derűjével kapcsolatban, az éppen a vértanúság lehetőségének tudomásulvétele, az az egyszerre fájdalmas és derűs viszony, ahogy a saját és szeretteik halálához viszonyulnak: „Jó neki, hiszen már Istennel van!”

Doktor Réka ellátogatott Ogidibe, Amaka nővérék egyik iskolájába, amelynek még nincs épülete, egy nejlontető oltalmában ülnek és tanulnak a gyerekek. Sem a tűző nap, sem a monszuneső ellen nem véd az összetákolt tető, ráadásul mostanában a Niger-folyó áradása miatt csak csónakkal lehet közlekedni az iskolához vezető utcában. Sokat lendítene helyzetükön egy masszív kőépület, ahol legalább kilenc terem kellene az iskolai osztályoknak és az óvodás gyerekeknek. A nővérek ugyanis felkeresik a környező családokat, és a sok testvér közül egyet meghívnak az iskolájukba, egyelőre erre van kapacitásuk. Azt remélik, ő majd továbbadja az írás-olvasás tudását a testvéreinek. Dr. Fodor Réka alapítványa, az Afréka Alapítvány többek között ehhez az építkezéshez is gyűjt pénzbeli támogatást, valamint harminc gyerek tandíját fizeti.

Kép

Fotó: dr. Fodor Réka

Amikor megkérdeztem Amaka nővért, milyen víziót lát maga előtt 50 évvel későbbre, mosolyogva válaszolt: „Bízom a növekedésben, hiszen rengeteg új hivatás van: most is 37 fiatal vár arra, hogy a rendünk tagja lehessen. El szeretnénk vinni mindenhová Isten irgalmasságának üzenetét. Ha Magyarországra hívnak, hozok nővéreket ide is szívesen.”

Ha szeretné támogatni Amaka nővér iskolájának felépülését, a gyerekek tanulását:
Afréka Nemzetközi Humanitárius Alapítvány
Számlaszám: 10101346-27099400-01004002

– Ágnes és András, mindketten 1971-ben diplomáztak a Semmelweis Egyetem Gyógyszerésztudományi Karán, jól gondolom, hogy ott ismerkedtek meg? 
Ágnes: Igen, évfolyamtársak voltunk. 
András: A villamoson utaztunk együtt, tulajdonképpen így kezdődött minden. Ugyanarra mentünk haza, Ági az akkori Lenin körúton lakott, én pedig szinte pont vele szemben, a kollégiumban. Harmadévben eljegyeztem, és a végzés után házasodtunk össze. 
Ágnes: Ezután külön kezdtünk el dolgozni. Én patikában, a férjem pedig 11 hónap katonaságot követően a Kőbányai Gyógyszerárugyárba (a mai Richterhez) került, a kozmetikai ágazatba. 
András: Ekkor indult meg – két évvel a fejlesztési munka kezdete után – az önálló kozmetikai gyártás Dorogon, 20 évig ide jártam munkába. 1991-ben a Richter egy profiltisztítás során az állatgyógyászati és a növényvédelmi termékek mellett „a kozmetikát” is leépítette. Gyáron belül lehetett volna ágazatot váltani, de ezt nem szerettem volna, így eljöttem a cégtől. Fél évig a Gyógynövénykutatóban dolgoztam, és utána kezdtük el a saját vállalkozásunkat. 

– Közben kétgyermekes családdá váltak, és a munkahelyük közös lett. Hogyan élték meg ezt az időszakot? 
Ágnes: Az egyetem után Budaörsön, Pest megye szerintem egyik legjobb patikájában dolgozhattam: a környezetet nagyon szerettem, de magát az ottani munkát nem annyira, inkább a kutatás érdekelt. Elkerültem az Országos Gyógyszerészeti Intézetbe. Miután megszületett a fiunk, már nem mentem vissza ide, én is a Richterben kezdtem el dolgozni, de egymástól teljesen függetlenül tevékenykedtünk, a gyárnak az új készítményekkel kapcsolatos ügyintézését végeztem. Átláthattam az új termékek bevezetésének egész folyamatát, a fejlesztéstől kezdve. Sok-sok emberrel voltam kapcsolatban. Ekkor született a lányunk, ezután átkerültem a kozmetikai ágazat budapesti részle­gére, ám ekkor sem kötődött össze a munkánk: a férjemék Dorogon a fejlesztést, mi Budapesten a termelés-irányítást és az értékesítést végeztük. 

András: Más-más területen vagyunk otthon, mások a személyiségjegyeink is, így rivalizálás sosem volt közöttünk, inkább erősítettük egymást a különbözőségünkkel, de hasonlóan ambiciózus természetünkkel. 

– Így érkezett el 1992, a cégalapítás éve. Milyen volt a kezdet? 
András: A mi váltásunk egybeesett a privatizációs időszakkal, a gazdaság átalakulásával, ebbe csöppentünk bele. Úgy gondolom, egy meggyökeresedett struktúrába sokkal nehezebb lett volna bekerülni. Alkalmazkodtunk, de egyben alakítói is voltunk ennek az új rendszernek. 
Ágnes: Nagyon sokat számított, hogy András évekig a Fabulon márka termékein dolgozott, óriási anyagismerettel rendelkezett és kiterjedt kapcsolatrendszerrel: tudta, mit hol érdemes venni, gyártatni. Gyakorlatilag nem volt konkurenciánk a piacon. Magyarországon rajtunk kívül senki sem fejlesztett napozót, mert nem volt meg hozzá a szakmai felkészültség. Mi ezzel kezdtünk, 5000 darabot gyártattunk először. A jó minőség mellett azzal is sikerült bekerülnünk a piacra, hogy olcsón tudtuk kihozni az árát, hiszen nem volt irodánk vagy bármi, ami nagy költségigényű lett volna. 
András: A lakótelepi lakásunk étkezője volt az iroda, az étkezőasztalunk a tárgyaló, és a pince a raktár. Később még egy biciklitárolót is béreltünk. Egy kis teherautóval hoztuk-vittük a termékeket. 
Ágnes: Rengeteget cipekedtünk, a napozó után jött a locsolókölni, de ezek természetesen szezonális termékek, így mindennap úgy keltünk, el kell fogynia a készletnek húsvétkor, illetve a nyáron. Egész más volt akkor a kereskedelem, nem voltak multicégek. 
András: Ekkor alakultak a gyógyszertárellátó nagykerek, ezek vették be a termékeinket. Ide bekerülni volt nagyon fontos. Előnyt jelentett, hogy mi is gyógyszerészek vagyunk, könnyebben „szóba álltak” velünk. 
Ágnes: Később vidékre kereskedők révén jutottak el a termékek, így kezdett elveszni a személyesség, amely ma, a multik világában már még kevésbé jellemző. Kezdetben a legnagyobb érték egy cégnek az emberi kapcsolat volt. Mind az alapanyaggyártókkal, mind a kereskedőkkel nagyon jó kapcsolatokat alakítottunk ki. 
András: Így szinte zökkenőmentes volt az indulás. A gyógy­kozmetikai termékek fejlesztésével még a Richterben kezdtem el kísérletezni a kollégákkal, akkor ezek nem valósultak meg, de erre a tudásra tudtunk építeni, kialakítva a mai termékkínálatunkat. A feleségem szerette volna, hogy legyen saját üzemünk, de a mai napig mi fejlesztünk, kereskedünk, beszerezzük az alapanyagokat, de a gyártás nem nálunk történik. Egy-két terméket más cégeknek is fejlesztünk. 

Kép

Kép: Jónás Jácint

– Az, hogy mindebbe házaspárként vágtak bele, kihívást vagy inkább könnyebbséget jelentett? 
Ágnes: Inkább az előnyös oldalát tapasztaltuk. Nem kellett a másikat ellenőrizni, mert megvolt a bizalom, és nem volt munkaidő sem, bármikor tudtunk beszélni egy felmerülő problémáról. Szétválasztottuk a munkát és a magánéletet, de közben mégsem: ha kellett, egy pillanat alatt tudtunk dönteni egy céges ügyben, hiszen nemcsak együtt dolgoztunk, de együtt is éltünk.

Éjszaka jártunk például a grafikusunkhoz is vidékre, ekkor volt csend, nyugalom a tervezésre. Réka 10, Ákos 17 éves volt a cég alapításakor. Egyfajta családi vállalkozás volt ez már a kezdetekkor is: „hozd fel ezt a pincéből”, „most ne gyere be, mert jön a bácsi tárgyalni”.

Mikor nagyobbak lettek, aztán ők is besegítettek, jöttek például velünk a kiállításokra. 
András: Azért persze voltak nehezebb helyzetek is, egyszer például Ági azzal jött haza, hogy tojásfestéket kell csinálnunk, találjam ki a receptet – ezt kérte tőle egy nagyobb cég a többi termékünk „bevételéért” cserébe. Fogalmam sem volt, ki fogja ezt legyártani, hiszen a festék mindent összefog. Végül egy volt orosz laktanya üzemi konyhaépületében készítették el: mikor mentem az áruért, onnan tudtam, jó helyen járok, hogy az épület udvarán még a hó is piros volt. 
Ágnes: Komolyabb kihívás inkább az első nagyjából öt év pénztelensége volt. Hiába jött bevétel, azt vissza kellett forgatnunk a következő termék gyártásába. A cég pénzéből nem vehettünk a gyerekeknek télikabátot. Amikor már nem csak szezonális termékeink voltak, akkor lett könnyebb anyagilag. A partnereinkkel is nagy szerencsénk volt, szinte senki nem vert át minket, azt a néhány rázósabb helyzetet pedig megoldottuk, vagy „lenyeltük” a veszteséget. 
Réka: Visszatérve a család-munka egyensúlyra, nekünk gyerekként jó volt megélni, hogy lehet, hogy a szüleink dolgoznak reggel, este és olykor éjjel is, de mégsincs az, hogy egy fix munkaidő alatt nem szólhatunk hozzájuk, hanem igény szerint kereshetjük őket.

Szinte mindig otthon voltak. Nem nyolc órát dolgoztak, hanem többet, de a rugalmasságuk érték volt számunkra. 

András: Rékát például reggel el tudtam vinni az iskolába, és utána hazamentem dolgozni. 
Ágnes: Mi már akkor „home office”-oltunk, amikor ez a fogalom itthon szinte még nem is létezett.
– Mára egyre ritkább, hogy a felnőtt gyerekek ahelyett, hogy saját karriert építenének, szüleik életművét viszik tovább. Hogyan élték, élik meg a generációváltás időszakát? 
Ágnes: Nekünk még minden sikerélmény volt, minden új, nem is igazán volt kihez hasonlítani magunkat. A gyerekeknek szerintem már sokkal nehezebb. 
Ákos: Más típusú személyiség kell egy cég elindításához, mint a működtetéséhez, és megint más lesz az, amikor a következő generáció esetleg már csak mint tulajdonos szerepel a cég életében, kézben tartja azt, de nem jár be mindennap. 
Réka: Szükség van a megújulásra, a korhoz való alkalmazkodásra, de a jó alapokra is, amit a szüleinknek köszönhetünk. Szinte egymás mellett növekedtünk fel a vállalkozással. Érzek ebben egyfajta sorsszerűséget. Láttuk a szülők lelkesedését, ahogy felépítették a céget, hogy nekik ez örömet okoz, hogy ez egy jó és eredményes dolog. 
Ágnes: Egy ideig még együtt dolgoztunk, fokozatosan adtuk át a feladatainkat. Ákos 2007 óta, Réka és férje pedig nagyjából 12 éve dolgozik itt. Ekkorra már megvolt az irodánk, és volt már néhány munkatársunk is. 
Ákos: Nagy előny, hogy továbbra is bizalmi viszonyban működhetünk, mint testvér sem kell ellenőriznem a másikat, tudjuk, hogy mindannyian ugyanabba az irányba szeretnénk haladni. 
Réka: Egyszerre hatalmas szabadságot és felelősséget jelent az a döntés, hogy mi nem fogunk felmondani. Ez adja a stabilitásunkat. Ugyanakkor tisztában vagyunk azzal is, hogy ez másoktól nem elvárható, értek és még érni is fognak minket veszteségek. 

Ágnes: Valószínűleg ebben a formában megszűnt volna a cég, ha ők nem veszik át. Nagy megnyugvás volt, amikor idejöttek. Ezzel együtt sosem volt elvárás, hogy tovább­vigyék a mi munkánkat. Ez egy remény beteljesülése. 

– Öt unoka mellett feltételezem, hogy örömnek és feladatnak ma sincsenek híján. 
Ágnes: Igen, jól látja. A legfiatalabb unokánk hatéves, a legidősebb már egyetemista, fogorvosnak tanul. És van egy 99 éves édesanyám is, akiről gondoskodnunk kell. Emellett persze, hozzuk-visszük a kisebb unokákat iskolába, óvodába, és időnként a nagyobbak is kegyeskednek elmondani, milyen süteményt ennének. A „főállásom” ugyanakkor már régóta a parlagfű elleni küzdelem. A lányom érintett – így kezdődött. 

Támogatott tartalom

Ez a cikk a Képmás magazin 2022. márciusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

2017-ben adtál egy nagyinterjút a Képmásnak, címlapon is szerepeltél. Milyen fontosabb események történtek azóta veled, mi változott benned az utóbbi öt évben?

Akkoriban friss anyuka voltam, nagyjából féléves volt az első kislányom, és éppen kiléptem egy kiadói együttműködésből, független előadó lettem. Kisebb megszakításokkal azóta önmagamat menedzselem, mert nem találkoztam még olyan segítővel, akinek „oda merném adni az életem”. Nekem a családom mellett a Boggie-produkció az életem, ebben van mindenem, amit fölépítettem.

Az elmúlt öt évben megszületett a második gyermekem is, és anyaként mostanra teljesedtem ki igazán.

Lenkénél nem tudtam még letenni a munkát, azt éreztem, hogy „Úristen, el fogok tűnni, nekem énekelnem, koncerteznem kell”. Ez még most is hajt, de már nincs az a megfelelési kényszer, hogy nekem ott kell lennem, hanem amikor ott vagyok, annak örülök, amikor meg nem, akkor élvezem, hogy a gyerekekkel töltöm az időt. Minden szakmai sikernek örülök, de semmire sem vágyom görcsösen. Nagyon megbecsülöm azt, hogy van férjem és két egészséges, jó fej gyerekem.

Tetszett nekem az őszinteséged, amikor egy interjúban azt mondtad, szerinted „elég jó anya” vagy. Jó volt ezt olvasni, mert rengetegen frusztráltak amiatt, hogy nem érzik magukat jó szülőnek.

Sajnos a sokfelől érkező elvárások szétszedik az anyákat. Egyébként nem volt könnyű számomra sem, hogy a home office-os életem gyökeresen megváltozott a két gyerekem érkezésével. Olyan lakásunk van, hogy nem tudok elvonulni egy dolgozószobába, ezért néha azt mondom, bocsi, most nem tudok figyelni, most félóráig ezt csinálom, addig játsszatok. A két lány megtanult alkalmazkodni ehhez. És nekem is meg kellett tanulnom alkalmazkodni ahhoz, hogy a két gyerek mellett nagyon durván be van osztva minden napom. Igyekszem, hogy reggel jól egyenek, és megfelelően felöltöztessem őket, az ovis cuccaik össze legyenek készítve. Miután elmennek, rendrakás, berakok egy mosást, valamit főzök, hogy legyen friss étel, közben e-mailezek; lehet, hogy van egy interjú is, akkor gyorsan lezuhanyozok, hajmosás, smink… Kiteregetek, telefonálok, mert még néhány dolgot szervezni kell, próbát egyeztetek, és ez így megy addig, amíg nem megyek értük az oviba. Ha hazajönnek, igyekszem tényleg rájuk figyelni. Tehát nincs olyan, hogy leülök, kényelmesen kávézgatok, és nézek ki a fejemből. Olyan mértékben igénybe vesznek mentálisan a hétköznapok, hogy nem egyszer este az altatásnál én is elalszom velük.

Amikor koncerted van este, hogyan változtatsz az életviteleden, hogy addigra feltöltődve menj oda?

Na, akkor megengedek magamnak egy második kávét! (nevet) Koncert napján kicsit „lustább” leszek, és ráhangolódom agyilag, lelkileg az estére.

Két órával koncertkezdés előtt mindig a helyszínen vagyok a zenekarral együtt, a fellépéskor így mindig teljes összpontosítással jelen tudok lenni.

Láttam, hogy gyerekjegyet is lehet venni az október 27-i lemezbemutató koncertedre. Ez nagyon jó ötlet!

Én eredetileg családi jegyet terveztem, de meggyőztek a Magyar Zene Háza szervezői, hogy a gyerekjegy egyszerűbb és praktikusabb. Így kisebb anyagi megterhelést jelent a szülőknek, ha a gyerekeiket is magukkal szeretnék hozni.

Milyen lemezt, milyen új számokat várhatunk tőled?

Mindegyik fajsúlyos témát dolgoz fel. A Fragilité a párkapcsolati törékenységről, az Árnyék az alkoholista édesanyámról szól, aki gyakorlatilag árnyékként élte le az életét. A Füst egy párkapcsolati kísértés… Két duett is lesz a lemezen: az egyik Grecsó Krisztiánnal a Messziről jött ember címet viseli, egy „honnan jöttünk, és hol tartunk” történet. A másik duettet, egy „se veled, se nélküled” incselkedős, vidám dalt az Aurevoir zenekar frontemberével, Agócs Mártonnal énekelek.

A Fragilité album borítója

Amikor még csak bakelitlemezek voltak, azt mondtuk, hogy egy előadóművész „nagylemezt” készít. Beszélhetünk ma még nagylemezről?

Digitális formában létezik, és szerintem kell nagylemezben gondolkodni. Ha én szeretek egy előadót, akkor élvezem, hogy berakok egy lemezt, és úgy sokkal jobban megismerhetem a karakterét, közelebb tudok hozzá kerülni. Olyan ez, mint a regényírás. Annak is van eleje, közepe, vége, többféle hangulata: egy kis szerelmes, egy kis ballada, egy kis tragédia.

Ezt a nagylemezt öt éve készítem kisebb-nagyobb kihagyásokkal, így volt időm kidolgozni a gondolati ívet, a sorrendet, kiválasztani a címeket, átmenni az alkotási folyamat sok izgalmas szakaszán.

Egy interjúban említetted, hogy van egy füzeted, amelybe feljegyzed a szerzeményeidet. Ezt hogyan kell elképzelni? Ha motoszkál a fejedben egy dallam vagy szövegrész, akkor lejegyzed?

Ha megtetszik egy szó, körbejárom, ha jön egy dallam, akkor abba beleénekelek egy kifejezést, és leírogatom. Ebben a füzetben vannak kottával írott akkordok és szöveges jegyzetek. Az összes ilyen dallammorzsát összeszedtem egy oldalra, nézegetem, próbálgatom… Egyébként hét dal lesz a lemezen, és közülük kettőnek lesz idegen nyelvű fordítása.

Kép

Fotó: Trokán Nóra

Nem túlzott merészség magyar közönségnek franciául és angolul énekelni? Eljutnak a francia dalaid külföldre, vagy ez csak kedvtelés, mert szereted a nyelvet?

Én nem akarok nyelvi korlátokat! Persze egyre inkább megértem a pályán töltött 10. év felé közeledve, hogy az én zeném rétegzene, mert egy picit a szokásosnál „gondolkodósabb”. Hálás vagyok, hogy azt csinálhatom, amit szeretek, hogy van egy nagyon értékes, jó fej emberekből álló közönségem. Hálás vagyok, hogy ezzel a sajátos rétegzenével létezem ezen a piacon. Ha viszont nagyobbra akarok nőni, az itt az országon belül nem valósítható meg, mert a művészi elképzeléseim nem feltétlenül kompatibilisek a piaccal. Én nem tudnék „arccal a kassza felé” komponálni és énekelni olyan dalokat, amelyek „majd jól eladhatók lesznek”. Ezért is döntöttem úgy, hogy továbbra is több nyelven zenélek, mert elég, ha csak egy dal működik mondjuk a francia piacon, amely 200 millió fős – Franciaországon kívül Belgiumban, Kanadában és Észak-Afrikában is sokan beszélnek franciául –, és akkor már azon a piacon is meg tudom vetni a lábam.

Ezt a víziót nem vagyok képes elengedni, és lehet, hogy megmosolyogtató, de számomra nagyon is reális, hogy valaki mondjuk Brüsszelben az én zenémet akarja hallgatni.

Hallottam, hogy eljutottál nemrég Algériába. Ez hogyan történt?

Az algériai magyar nagykövetség szeretett volna elvinni a hagyományos algériai Európai Zenei Fesztiválra egy olyan produkciót, amely saját zenés, populáris és még francia nyelvű is – így találtak rám.

Algériában hivatalos nyelv a francia, mindenki beszéli. A tenyerükön hordoztak, ennyire megbecsülve még soha nem éreztem magam. Itt egy élő példa, hogy van értelme Magyarországon franciául énekelni.

Az elmúlt öt év történéseihez tartozik, hogy előjöttél egy nagyon bátor TEDx-előadással, amelyben a gyerekkorod törékenységét fedted fel: az anyukád alkoholizmusáról beszéltél. Nehéz volt?

Az, hogy tudtam erről beszélni a nyilvánosság előtt, egy újabb felnőtté válási lépcsőfok volt. Úgy éreztem, most már olyan korban vagyok két gyerekkel, meg már van annyira távol tőlem ez a történet, hogy el tudom mesélni, és nem az lesz a vége, hogy „jaj, szegény Bogi”, hanem az, hogy „igen, föl lehet így nőni, és lehet belőle tanulni, meg lehet törni a családi mintát”! Ebben a beszédben is elmondtam, hogy én már tízévesen pontosan tudtam, milyennek kell lenni egy jó anyának, mert tudtam, mire vágynék – arra, hogy szabadon odabújhassak hozzá, hogy mindig támaszkodhassak rá –, amit nem kaptam meg. Pedig ott volt az apukám, de ő más típusú támaszt tudott nyújtani. Ugyanakkor még így is, hogy anyu alkoholista volt, hogy árnyékként élt, sütött belőle, hogy nagyon-nagyon szeretett minket, és ez tartotta szerintem sokáig életben.

Én harmincévesen úgy lettem anya, hogy tudtam: azt kell adnom ahhoz, hogy „elég jó” anya legyek, amit én nem kaptam meg. Emiatt nincsenek kétségeim a saját anyaságommal kapcsolatban, mert tudom, hogy amit én adok a gyerekeimnek, az fényévekkel jobb, mint ami nekem jutott, és akármilyen emberi hibáim vannak is, ezekben az alapdolgokban stabil vagyok a gyerekeim számára.

Nemrég megfogalmaztam magamnak egy új családi célt is.

Olyan anyuka akarok lenni, akire még 80 évesen is számíthatnak a gyerekei, ezért mindent meg fogok tenni, hogy fitt és egészséges maradjak, hogy hasznos támasza lehessek a családomnak.

Erzsébet királyné életét máig sokszor bántóan, lealacsonyítóan taglalják a médiában, mint egy mai bulvárcelebét. Számonkérik rajta, hogy a férje hűtlensége után miért nem maradt benne lángoló szerelem, és vádolják, hogy csak a szépségével törődött, ráadásul szeretőt szerzett a férjének. Ezeknek a tévhiteknek a sorát csak tovább növelik az elmúlt másfél évben megjelent sorozatok és filmek, amelyekben Erzsébet megformálásánál elsősorban nem a történelmi hűségre törekedtek, hanem a meghökkentésre vagy a történelmi szappanopera-gyártásra. A tavaly karácsonykor bemutatott Sisi című sorozatban például Sisi bordélyházba látogat, és egy örömlányt kér fel komornájának. Az alkotók a mai fiatalok vélt igényeire komponálták, vagy sokkal inkább hamisították a múltat, de ami nagyobb baj, hogy sok helyen valós történelmi tényeken alapuló sorozatként hivatkoztak rá, félrevezetve a nézőket. Így még nehezebb a sok tévhit ellenére megismerni, milyen volt valójában Erzsébet királyné.

A Sisi film sárba rántja a magyarságot

„Annyira kifordított világ jelenik meg a sorozatban, hogy nem is lehet, sőt méltatlan lenne összehasonlítani a szereplőket Erzsébettel és Ferenc Józseffel, vagy akár a valódi 19. századi császári és királyi udvari élettel – magyarázza Káli-Rozmis Barbara, Erzsébet királyné kutatója. – A film sárba rántja nemcsak Erzsébet királynét és Ferenc Józsefet, de a magyarságot is.

A magyar vértanúk feleségeit ápolatlan, toprongyos parasztasszonyoknak ábrázolják benne, és a magyar embereket kiáltják ki minden rossz okozóinak.

A filmet sok országban bemutatták, így azóta több nemzetközi együttműködésben is azon dolgozunk, hogy helyreállítsuk Erzsébet hírnevét. Magyar kollégáimmal pedig az is fontos célunk, hogy Európa- és világszerte bemutassuk a valódi arcát neki és magyar környezetének, valamint megcáfoljuk azt a sorozatbeli olvasatot, amelyben a magyar nemzet primitív, minden rossz okozójaként szerepel.

Ebben a munkában partnereim Pálinkás Patrícia Zita történész, Czédly Mónika divattervező, aki Erzsébet ruháiról készít korhű ruharekonstrukciókat, Gróf Seremetyeff-Papp János, aki a Habsburg családhoz kötődik, valamint a királyné megszemélyesítői: Vas Viktória élő történelmi előadó és Vilman Melinda, akikkel előadásokat tartunk a témában” – meséli Káli-Rozmis Barbara, aki több mint másfél évtizede kutatja Erzsébet királyné életét. Tavaly jelent meg első könyve róla, Erzsébet királyné és a magyarok – Barátság vagy szerelem? címmel. A kutatásban segítette őt Erzsébet ükunokája, Habsburg-Lotharingiai Mihály főherceg és családja is, akik megnyitották neki a családi archívumukat, amelybe eddig keveseknek engedtek betekintést. Olyan fotókat és dokumentumokat is a rendelkezésére bocsátottak, amelyeket még nem publikáltak sehol, hogy minél több forrással alátámasztott, minél pontosabb és igazabb képet festhessen Erzsébetről könyvében. Előadásokat is tart és YouTube-csatornát is vezet éppen azért, hogy a tévhiteket eloszlassa a királynéról, és személyét közelebb hozza a magyar és külföldi közönséghez. Most mi is arra kértük, gyűjtsön össze néhányat az Erzsébethez kötődő tévhitekből, és nézzük meg, mennyi bennük az igazság.

Igaz szerelem volt Erzsébet és Ferenc József között

Több filmben és írásban is úgy mutatták be Erzsébetet, mint aki nem szerelemmel szerette férjét, csak belekényszerült a házasságba, mert nem kosarazhatta ki a császárt. „Ez mindenképp tévhit, hiszen Erzsébet valóban igaz szerelmet érzett Ferenc József iránt, amit több levél és forrás bizonyít – emeli ki Káli-Rozmis Barbara. – Bár alig volt ideje megismerni a császárt, hiszen csak pár nap telt el a találkozásuk és az eljegyzésük között, nagyon imponált neki, hogy Ferenc József első látásra beleszeretett, és őt akarta feleségül. Addig a családja még gyerekszámba vette, ezért feszélyezte, de egyben örömmel is eltöltötte, hogy most egy felnőtt férfi figyelt fel rá, aki nőként kezelte. Ferenc József éppen az éves szabadságát töltötte Bad Ischlben, így az eljegyzést követően még két hétig elhalmozta Erzsébetet a figyelmével, kedvességével.

Ezalatt Erzsébet is beleszeretett a császárba. Többen is feljegyezték, hogy a búcsúzásukkor még el is sírta magát. Mire összeházasodtak, mélyen megszerette a császárt, és nem a rangjáért.

Erzsébet nem vágyott uralkodóné lenni, sőt félt a terhektől. A mézesheteket pedig megnehezítette, hogy Ferenc Józsefet egész napra elszólította a munkája, a 16 éves császárné pedig magányos volt a pletykaéhes bécsi udvarban, ahol az anyósa árgus szemekkel figyelte, mit tesz. Mégis megmaradt a szerelme férje iránt több mint hat éven át, egészen addig, amíg 1860-ban rájött, hogy Ferenc József megcsalja.

Hajlamosak vagyunk a történelmi személyeket más mércével mérni, de ha belegondolunk, mit érez ma, akihez hűtlen lesz a párja, megérthetjük, hogy Erzsébet szerelme megingott, és nagyot csalódott a férjében. Addig romantikus lélekkel hitt a tiszta szerelemben, ezért az eset nagyon megviselte, hozzájárult akkori betegeskedéséhez is, a hálószobáját pedig bezárta Ferenc József előtt. Az évek múltán azonban ismét közel kerültek egymáshoz. Ezt mutatja, hogy 1864-ben férjének olyan festményt ajándékozott, amelyen kibontott hajjal, fésülködőköpenyben látható. Ferenc József annyira boldog volt, hogy a képet kiakasztotta a dolgozószobájában, még azt is vállalva ezzel, hogy az audienciára érkezők is láthatják a császárnét fésülködőköpenyben, holott akkoriban ez illetlennek számított. A magyarokkal való kiegyezés idején, 1866 és ‘68 között ismét fellobbant köztük a szerelem, ezt kiolvashatjuk személyes hangvételű leveleikből és számos tettükből is. Erzsébet szerelmének az vetett végleg véget, amikor Ferenc József újabb hűtlensége – 1869-ben Salzkammergutban vadászattal töltötte a szabadságát, és megtetszett neki Theresia Pointinger – eljutott a fülébe. Baráti szeretete viszont egész életében megmaradt a férje iránt.”

Kép

Sisi és Ferenc József

Andrássyval csak barátság fűzte össze?

Sokak fejében megfordult a gondolat, hogy ha Erzsébet csalódott Ferenc Józsefben, talán beleszeretett Andrássy Gyula grófba. Még azt is pletykálták, hogy Mária Valéria főhercegnő Andrássy lánya. Ez azonban hazugság. „Nagyon mély barátság szövődött köztük, de ez a testiség szintjére sosem lépett – állítja a kutató. – Amikor erről beszélek egy előadáson, néha megjegyzik: ugyan honnan tudhatom, hiszen nem voltam ott Erzsébet mellett! Az igaz, hogy én nem voltam ott, viszont ott volt Erzsébet udvartartása.

A királynét nagyon szigorúan megfigyelték: a titkosrendőrség és a bécsi udvari arisztokrácia is. Ha csak a legcsekélyebb okot adta volna arra, hogy gyanakodjanak vagy megrágalmazzák, akkor meg is tették volna, és lenne róla feljegyzés.

Soha nem lehettek Andrássy Gyulával kettesben, és még a levelezésüket is másokon keresztül, Ferenczy Idán, Erzsébet felolvasónőjén és Nopcsa bárón, a főudvarmesterén keresztül folytatták. Szerettek hosszan beszélgetni egymással lovaglások, bálok, fogadások alkalmával, de ilyenkor diszkréten vagy kevésbé diszkréten mindig rengeteg szempár figyelte őket. A bécsi udvar így is botrányosnak tartotta, hogy a császárné egy férfival, ráadásul egy magyarral ilyen sokat társalog az eseményeken. Egyszer maradtak csak ténylegesen kettesben, csupán néhány percre, a császár tudtával. Gödöllőről indultak a vasútállomásra, és esett az eső. Andrássy Gyula felajánlotta a kocsiját a királyi párnak, de Ferenc József nem fogadta el, csak a felesége számára. Így Andrássyra bízták a királynét a néhány perces út erejéig, amiről be is számolt Ferenczy Idának egy levelében.

Szokták mondani nekem, hogy Erzsébet biztosan boldog lett volna, ha Andrássy lett volna a férje. Ezt sem hiszem, hiszen Andrássy is gyakran félrelépett, és bár szerette és tisztelte gyönyörű feleségét, még kevésbé türtőztette magát, és kevésbé is volt diszkrét, mint Ferenc József. Azaz Erzsébet mellette is ugyanúgy összetört volna, mint ahogy Ferenc József hűtlenségekor. Andrássy egy-egy félrelépéséről tudott is Erzsébet királyné, személyes levelezésükben gúnyolódott is a kalandjain. Erzsébetnek romantikus elképzelései voltak a szerelemről, a házasságon kívüli testi kapcsolatot lealacsonyítónak, tisztátalannak érezte. Ő nemcsak kifelé mutatta az erkölcsösséget, hanem valóban rendkívül tiszta volt, és egész életében hűséges maradt férjéhez.”

Kép

Sisi és Andrássy Gyula – Képek forrása: Wikipedia

Szeretőt kerített a férjének?

Egy másik tévhit, hogy Erzsébet királyné szeretőnek szegődtette Schratt Katalint a férje mellé. Valójában azonban Ferenc József és Schratt kapcsolata sem jutott el a testiségig. „Ferenc Józsefnek rendkívül számított, mit mutat a világ felé. Rudolf trónörökös halála előtt úgy gondolta, hogy belefér egy szerelem nélküli, csak testiségről szóló viszony, ha azt teljes diszkrécióval kezelik, és sosem kerül a nyilvánosság elé.

Viszont Rudolf halála után szigorúbban állt a nem éppen szalonképes ügyekhez, hiszen nagyon kínos volt, hogy elhunyt fiát a szeretője, Vetsera Mária mellett találták. Ezért a császár igyekezett felszámolni a családban az erkölcstelen kapcsolatokat, és a sajátjával kezdte.

Akkoriban Anna Nahowskival volt titkos viszonya, amiről sem a császárné, sem a nyilvánosság nem szerzett soha tudomást – csak az 1990-es években derült ki, amikor a leszármazottai publikálták Anna naplóját. Ferenc József megszakította vele a kapcsolatot Rudolf halála után, és a bécsi titkosrendőrség még titoktartást is íratott Annával, hogy ne beszéljen a történtekről.

Schratt Katalinnal viszont nem teljes titokban találkozott, hanem maga Erzsébet ismertette össze őket, amikor tudomást szerzett arról, hogy férje rendszeresen megnézi a színésznő darabjait az udvari színházban. Erzsébet okos asszony volt, épp azt gondolta, hogy ha ő ápolja és támogatja ezt a barátságot a császár és Katalin között, akkor ezzel nem fognak visszaélni. A császár meg is írta ezt levélben Katalinnak: »nem akarok semmi rosszat csinálni, szeretem a feleségemet, és nem akarok visszaélni a Maga iránti bizalmával és barátságával.« Schratt hivatalos státuszt is kapott az udvarnál: a császárné felolvasónője és a császárné »barátnéja« lett. Valójában azonban Ferenc Józseffel ápolt szoros barátságot, akinek felüdülés volt a szép színésznővel való találkozás, könnyed csevegés. A császár drága ajándékokkal is elhalmozta – amit szeretőivel sosem tett. Ráadásul a baráti viszonyba lányukat, Mária Valériát is bevonták. A fiatal lányt kellemetlenül érintette, hogy a színésznő ilyen közvetlen kapcsolatban áll az apjával, viszont az is biztos, hogy Ferenc József és Erzsébet sosem engedték volna, hogy szűz lányuk találkozgasson Katalinnal, ha az erkölcstelen viszonyt folytatott volna a császárral. Ráadásul többen is leírták a környezetükben, köztük Festetics Mária grófnő, Erzsébet udvarhölgye is, hogy Katalin nem a császár szeretője” – mutat rá a kutató.

Kép

Ferenc József és Schratt Katalin 1910 körül – Forrás: Wikipedia

Erzsébet vonzódott a magyar néphez

„Erzsébet magyarokkal való kapcsolatát sokan lealacsonyítják azzal, hogy csak az anyósa és a bécsi udvar elleni lázadásból szimpatizált népünkkel. Ez azonban nem igaz. Már a jegyessége alatt is vonzódott a magyarokhoz.

Erősen hatott rá, hogy a magyar szabadságszerető nemzet, mert a szabadságvágy benne is nagy volt, és sajnálta hazánkat, amiért a szabadságharcunkat vérbe fojtották. Tetszett neki az is, hogy a magyarokat lovas nemzetnek tartották, hiszen ő is imádta a lovakat és a lovaglást.

Ez a szimpátia csak tovább nőtt benne a bécsi udvarban, mert együttérzett a magyarokkal, és hasonlónak látta a helyzetüket a magáéhoz. A magyarok elnyomottak voltak a birodalomban, mint ahogy őt is elnyomták, bántották a bécsi udvarban. Nagyon szeretett volna segíteni nekik, és tudatosan választott magyarokat az udvartartásába is. Szoros barátság fűzte Ferenczy Idához, később pedig többek között Andrássy Gyula grófhoz és Festetics Mária grófnőhöz is. Andrássy és Deák Ferenc szerepét nem lehet lebecsülni abban a folyamatban, amelyben Erzsébet egyre közelebb került a magyarokhoz, viszont azt is tudni kell, hogy amit Erzsébet nem akart szívből, azt nem is tette volna meg. Ő őszintén megszerette a magyar népet a látogatásai során, és szívből segítette elő az ügyüket” – mondja a kutató. Bár azt is hangoztatták már, hogy a kiegyezésben Erzsébet szerepe elenyésző, valójában Ferenc Józseffel folytatott levelezéséből jól látszik, milyen erősen pártolta a magyarok érdekeit, és kivételesen milyen lendülettel folyt bele a politikába.

Lányával együtt magyarul imádkozott

„Azzal is vádolják, hogy csak unalmában kezdett magyarul tanulni Madeirán, ez azonban szintén tudatos döntés volt a részéről, és a kiegyezés idején már a saját nyelvükön szólította meg a magyarokat. Később is mindig magyarul társalgott magyar udvartartásával, sőt egy ideig Ferenc Józseffel is hazánk nyelvén levelezett. Erzsébet már második lányát is a magyarok tiszteletére, az első magyar királyné (és bajor hercegnő) után nevezte el Gizellának, negyedik gyermekét pedig egyenesen a magyar trónra szánta. Eltervezte, hogy Magyarországon fogja megszülni. Remélte, hogy fiú lesz, és egyszer majd Rudolf Ausztria császára, a Budán születő fia pedig Magyarország királya lehet. A gyermek azonban lány lett, akit a bécsiek gúnyosan, a magyarok pedig szeretettel neveztek magyar királykisasszonynak, mivel Erzsébet a születésétől fogva csak magyarul beszélt vele, és Ferenc Józsefet is erre kérte.

Így Mária Valériának tulajdonképpen a magyar lett az anyanyelve. A komornája is magyar volt, tanárának pedig Rónay Jácint püspököt kérte fel, aki korábban a magyar szabadságharcban is aktívan részt vett.

A püspök már Rudolfot is tanította magyar történelemre 1871-től, Mária Valériát pedig egészen 15 éves nagylány koráig oktatta. Erzsébet arra kérte, hogy a tanítás magyar nyelven történjen, különösen a vallásos oktatás. Mint mondta, ő is minden nap magyarul imádkozik kislányával, mert mindnyájuknak nagy szüksége van a vallás vigasztalására. Az osztrák udvartartás nem nézte jó szemmel Erzsébet magyarok iránti lelkesedését, és állandóan a magyarok ellen áskálódtak. Próbálták megtörni a királyné magyarpárti befolyását Ferenc Józsefen, ez azonban nem mindig sikerült nekik. Nem is csoda, hogy Erzsébet rengeteg időt töltött hazánkban, különösen Gödöllőn, ahol a bécsi udvari légkörtől távol szabadnak érezhette magát” – meséli Káli-Rozmis Barbara.

Nem csak a szépségének élt

„Az a leggyakoribb tévhit Erzsébet királynéról, hogy öncélúan csak a szépségével foglalkozott. Valójában amikor Erzsébet bekerült a bécsi udvarba, még nem tartották különleges szépségnek, sőt folyton a hiányosságai miatt becsmérelték. Hangoztatták, hogy nem elég művelt, nem ismeri jól az etikettet, nem makulátlan a családfája. Vidéki kis hercegnőnek tartották, aki nem méltó a császárnéi szerepre. Hatalma vagy szava sem lehetett, helyette mindig anyósa döntése volt a mérvadó. Amikor 1860-ban lelki és egészségügyi okokból Madeirára utazott, a bécsi udvartól távol döbbent rá először a szépségére, mert a magas rangú férfiak mind körülrajongták.

Rájött, hogy a szépségével hatással van az emberekre, ezért tudatosan is vigyázni kezdett rá és tökéletesítette, hogy a bécsi udvarba visszatérve legyen valami, amiben nem találnak hibát a bírálói.

Pár évvel később, 1865-ben, amikor Winterhalter megfestette róla a híres portrét, már őt tartották a világ egyik leggyönyörűbb asszonyának. Ekkor az önbizalma is megnőtt, és rájött, hogy szépségével hathat a férjére is, elérve, hogy figyeljen és hallgasson rá. Így a hatvanas évektől anyósa, Zsófia befolyása csökkent az övével szemben. Hozzá kell tenni, hogy Erzsébet bármibe fogott is, mindenben a tökéletességre törekedett. Így volt a lovaglással, a nyelvtanulással, a költészettel és a szépségápolással – túlzásba vitte, mert igyekezett a legkiemelkedőbb színvonalat elérni – mondja a kutató. – Ezért is lealacsonyító és téves az a vád, hogy nem ápolta a fogait, és mind kihullottak. Valószínűleg tényleg sárgák voltak a fogai, ám mosta, tisztította őket, hiszen nagyon adott a külsejére. Rendszeresen kezelték a fogait, erről a máig fennmaradt számlák is tanúskodnak.”

Az, hogy a szépségének élt, azért is terjedhetett el róla, mert különleges karcsúsága, gyönyörű, hosszú haja, bájossága nyilvánvaló volt. Erzsébet azonban nem csak a tükör előtt és lovaglással, testedzéssel töltötte a napjait. Rengeteget jótékonykodott is, ám ezt nem szerette nagy dobra verni, ezért sokszor nem szerzett róla tudomást a nyilvánosság. Háború idején látogatta a kórházakat, a magyar katonákkal hosszan beszélgetett, békeidőben is felkereste a betegeket, például még a saját egészségét kockáztatva kolerakórházba is ment, hogy a haldoklóknak vigaszt nyújtson utolsó napjaikban.

Nem az állam pénzéből utazgatott

„Gyakran ítélkeztek amiatt is, hogy Erzsébet királyné a Monarchia pénzét költötte, amikor drága utazásokra indult. Valójában ez is tévedés, hiszen a császári család nagyon szigorúan elválasztotta az állami kincstár és a magánpénztár költségeit. Ezt ma is olvashatjuk a pénztári könyvekből. Ferenc József a nagybátyja halála után örökölt hatalmas magánvagyont, ebből vásárolta feleségének az ajándékait, ahogy Erzsébet is ebből finanszírozta magánutazásait, és jótékonykodott is belőle rendszeresen” – osztja meg velünk a kutató.

Források:

• Káli-Rozmis Barbara: Erzsébet királyné és a magyarok – Barátság vagy szerelem?, Helikon Kiadó, 2021.
• www.temptprincess.hu
• Káli-Rozmis Barbara Erzsébet királyné kutatója YouTube-csatorna

A szervezők Abaújkérttől Zámolyig, megyénként 5-7 helyszínen biztosítják a teljes kikapcsolódást kicsiknek és nagyoknak, az egész családnak. A helyszínek és a megtekinthető rajzfilmek listája folyamatosan frissül. A vetítéseket izgalmasabbnál izgalmasabb helyi programok kísérik, a bábelőadástól kezdve a rajzversenyen át a néptáncos produkciókig.

Dr. Bubó, Mézga Aladár és Toldi is életre kelnek

Ki ne emlékezne a Vizipók-csodapókra, Frakkra, esetleg a Futrinka utca lakóira vagy a Magyar népmesék szereplőire? Ezen a hétvégén Bálint Ágnes írói és dramaturgi munkássága között is „mazsolázhatunk”. A 65 éves Pannónia Filmstúdió alkotásainak köszönhetően különös kalandokba keveredhetünk Mézga Aladárral, mi kérhetjük következőként Dr. Bubót, és egyként énekelhetjük A nagy ho-ho-horgász főcímdalát ezen az ünnepi hétvégén. Továbbá tisztelegve Jankovics Marcell animációs filmes életműve előtt, olyan rajzfilmklasszikusokat is megnézhetünk, mint a János vitéz és Az ember tragédiája.

A IX. Országos Rajzfilmünnep fővédnöke a nemrég elhunyt rajzfilmrendező özvegye, Rubovszky Éva. 

Az örökzöld rajzfilmeket a Nemzeti Filmintézet Filmarchívum és az MTVA biztosítja. Csatlakoztak továbbá a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem animációs tanszék (MOME Anim), az Eszterházy Károly Katolikus Egyetem Vizuális Művészeti Intézetének és Budapesti Metropolitan Egyetem Animáció és Média Design Tanszékének alkotóműhelyei.

Évről évre egyre több magyar animációs filmstúdió is részt vesz alkotásaival az eseményen. A Kecskemétfilm mellett a KGB Stúdió, a KEDD Animációs Filmstúdió, a The Hoppies, a BALFilm, a Filmfabriq, a Magyar Rajzfilm Stúdió, a Ionart Stúdió, a CUB Animation, a Luther Kiadó, a Hyperion Interaktív Oktatásfejlesztő Kft., a Picture Start stúdió, a Mimicry Motion, a BODDAH, a SALTO Film, a Borka és az Omega-Kreatív is képviseli magát alkotásaival. A Mozinet filmjei mellett pedig a Kecskeméti Animációs Film Fesztivál, a BuSho Nemzetközi Rövidfilm Fesztivál, az Anilogue és Cinemira Nemzetközi Gyermekfilm Fesztivál programjaiból is ízelítőt láthatunk a Rajzfilmünnep alkalmával. 

Bővebb információ a Rajzfilmünnep honlapján olvasható. 

– Mennyiben volt más a Képmás grafikai megtervezése, mint az addigi munkáid?
Niki: Az az első munkáim egyike volt, akkor még nem volt magazinos tapasztalatom, amihez viszonyítani tudtam volna. Az egyetemen egyszer csináltam csak magazint, és azt nagyon szerettem, de ott nyilván nagy szabadságot kaptam, tulajdonképpen azt csináltam, amit akartam. Tehát a Képmás mindenben újdonság volt, és ezért nagyon izgalmas is.

– Te mennyire voltál fogyasztója a műfajnak?
Niki: Az egyetemen már nem nagyon, de középiskolában sok divatmagazint olvastam, minden héten mentem az újságoshoz. A Képmást nem ismertem. Amikor a SaltCommhoz kerültem, feltűnt, hogy milyen szép ez a magazin – talán épp akkor jött ki az első megújult lapszám.

– És attól kezdve a te stílusod is része lett a magazinnak. Hogy érzed, milyen mértékben?
Niki: A Képmásnak ez a tíz éve a saját szakmai fejlődéstörténetem is. Amikor elkezdtem, nem voltam magabiztos, nem éreztem pontosan, hogy mit lehet, mit nem, szóval együtt nőttünk fel.
Béla: Én Niki után pár évvel érkeztem. De élénken emlékszem, hogy már előtte kiszúrtam, hogy az utcai hirdetőoszlopokon óriási címlaparcok jelentek meg, és megállapítottam, hogy milyen szép emberek. Ez a mai napig így van, elképesztően jók az arcok – ez a fotós, Emmer Laci nagy tudása, tényleg kihozza a legjobbat mindenkiből. Később klasszikus tördelőként léptem a lapba, bár amikor Nagy István megkeresett, hogy segítenék-e az új feladatban, a Képmásban, még a Burda magazin magyar verzióját készítettem. A tördelési gyakorlatom megvolt, és amikor belenéztem a lapba, láttam, hogy ezt tudnám csinálni, de azt nehezen tudtam elképzelni, hogy csak a szövegekkel foglalatoskodok, aztán át kell adnom a grafikusnak, majd egy ponton visszakerül hozzám. Mi van, ha nem értek egyet, ha elindul egy meccselés, és az megakasztja a lapkészítést?

Én dolgoztam korábban nagy apparátusban, jól ismerem a kompetenciavillongásokat, utálom őket, rangon alulinak tartom, és hosszú távon akadályozza a gördülékeny munkát.

Az viszont biztató volt, hogy három vagy négy évig, amíg külsősként dolgoztam más projektekben a SaltCommnak, láttam, hogy Niki nagyon talpraesett. Így végül mégis nagyon jól működött a közös munka.

– Niki, Béla félelmeinek volt alapja? Két különböző generáció is vagytok. Ráadásul egy férfi és egy nő. 
Niki: Én nem éreztem semmi ilyesmit, örültem, amikor Béla ide került hozzánk, mert korábban egy külső grafikai céggel dolgoztunk együtt, és nagyon személytelen volt az egész. Volt, hogy átadtam az anyagot, és attól kezdve nem is hallottam róla, amíg ki nem jött a nyomdából. Amikor viszont Béla idekerült, nagy megkönnyebbülés volt, hogy ott ül az asztal túloldalán, és ha valami kérdésünk volt, megbeszéltük. Béla nagyon jól kommunikál, ha valamivel nem ért egyet, azt is megmondja, és akkor megbeszéljük.

– Változtattatok egymás ízlésén?
Niki: Én szakmailag nagyon sokat tanultam Bélától. Azt nem tudom, hogy ízlésben megváltoztatott-e, de például új volt nekem a stílusozás, amit használt.

Én előtte ezeket csak érzésre bedobáltam, elég expresszív személyiség vagyok, nem nagyon kötöm magam az ilyen szabályokhoz, Béla meg nagyon rendszeres, nála mindennek megvan a helye, és tudja, mi miért van ott.

Béla: Az első képmásos munkám az volt, hogy be kellett szállnom egy cikknek a befejezésébe, amit még Niki kezdett el. Megnyitottam az anyagot, és volt ott egy csomó fájl különböző verziószámokkal. Elborzadtam: hogy lehetséges, hogy nem egyetlen anyagot látok, és abban, amiben én mint véglegesben dolgozom, még üres oldalak vannak? Azon is megdöbbentem, amit az előbb Niki mondott, hogy egy ponton a munkája mások kezébe került, akiktől már visszajelzést nem kapott. Mindezt el sem tudtam képzelni, én nem tudok máshogy működni, csak úgy, hogy van egy nagyon feszes rendszeresség a munkában. Amikor megkaptam a munkát, végignéztem egy elkészült lapot, az első oldal bal felső sarkától az utolsó oldal jobb alsó sarkáig. Megpróbáltam megérteni, hogy amit látok, az miért van úgy, mi benne az esetleges, mi az, ami jó, tehát amihez nem kell hozzányúlni. Levertem magam köré a cölöpöket, a szövegstílusokat, az alapbeállításokat, mindent, ami az arculathoz, a layouthoz tartozik. Ma is ezt a rendszerhálót készítem el Niki számára minden hónapban a megkapott szövegekkel, képekkel. Így aztán látom, ha mégis kilépünk a szabályrendszerünkből.

– A párosotokban Niki a felfedező, csapongó, kísérletező, Béla pedig a biztos háttér, aki a társa keze alá dolgozik, és ha kell, elvarrja utána a szálakat. Mintha a munkahelyeken nem ez a férfi–női szerepkör lenne a jellemző.
Béla: Én pont azt gondolom, hogy az a férfias, ha valaki tartja a kötött szabályrendszert. Az lenne a macsós, ha állandóan konfrontálódnék? Bolond lennék, ha a saját és a másik életét megkeseríteném fölösleges dolgokkal. Niki határozott, erős jellem. Megmondja, ha neki valami nem tetszik. Nem így van?
Niki: Hát, igyekszem…

 – Niki, az évek során nemcsak tervezőgrafikusként, hanem egyre inkább illusztrátorként is megjelensz a Képmásban. A grafikákat kézzel készíted?
Niki: Igen, kézzel rajzolom meg, és utána digitalizálom a képet. Nemcsak a lap illusztrációit, hanem a brandet hordozó tárgyakét is, például a képmásos vászonszatyrok grafikáját vagy azoknak a kisbababodyknak a grafikáját is, amelyeket a magazin kismamái kaptak a szerkesztőségtől a gyermekük születésekor. 

– A magazinkészítés havonta ismétlődő munkafolyamatai közül melyik a kedvencetek?
Niki: Nekem talán az, amikor megkapom Bélától az anyagokat, és friss szemmel átnézem, hogy melyik cikk inspirál legjobban, amelyikhez már rögtön van valami ötletem. Végignézem a képszerkesztő, Páczai Tamás válogatását, elolvasom hozzá a leadet meg a címet. Mégsem ezekkel kezdek dolgozni, az elején kipörgetem azokat, például a sorozatokat, amelyeknek már van határozott keretrendszere, közben érlelem a nagyobb kihívásokat.

Béla: Emlékszem, egyszer Niki egy nappal a nyomdai leadás előtt kiült az iroda előtti padra, a bokrok alá Lackfi János Vízen járni tilos sorozatának egyik írásával, húsz perc múlva bejött, és két óra múlva ott volt egy hihetetlenül jó illusztráció, betolva mellé a szöveg. Úgy irigyeltem, hogy ez ilyen könnyedén megy neki!

Niki: De nem mindig megy ilyen könnyen.
Béla: Én is szeretem, amikor az első kéziratokat befolyatom. Ez rutinmunka, odafigyelést, pontosságot igényel, de vannak anyagok, amiket ilyenkor mindig elolvasok, bár nem ezért fizetnek, de nagyon szeretem őket. Például Mártonffy András cikkeit, Dér Katalin sorozatát, Véssey Miklós írásait. És hát persze, szeretem, amikor visszajön Nikitől az anyag, hogy miből mi lett! Legjobban a nyomdai leadást szeretem, mert akkor elkészültünk.

– Te engeded el a nyomdába a lapot imprimatúra után. Kicsit olyan, mint amikor a suliban beszedik a dolgozatokat, tollat lerakni, már nem javíthatsz semmit. Ez milyen érzés?
Béla: Ez tényleg minden alkalommal egy vizsgadrukk. Egyrészt, hogy időben adjuk le, másrészt, hogy hibátlanul adjuk le az anyagot. Persze ez relatív, vannak dolgok, amiket a nyomda rendszeresen kifogásol, és én minden egyes alkalommal azt mondom, hogy az úgy marad, mert úgy lesz jó. De sajnos előfordul, hogy valamit nem veszek észre, például egy kifutó képnek nincsen rátöltése, valódi kifutója. És még mindig ott a rizikó, hogy nyomtatásban valami nem olyan lesz, mint a képernyőn. Előfordult, hogy már leadtuk a nyomdába a lapot, jóváhagyta a nyomda, nekem is minden oldalt jóvá kel ilyenkor hagynom, hogy gyárthassák az oldalakat. Ezután van még egy utómunkám a szövegekkel a későbbi online felhasználáshoz, és képzeld el, Kati, előfordult, hogy akkor vettem észre egy hibát az egyik címsorban, a szövegben, és felhívtam a nyomdát. Kiderült, hogy nem került át még az anyag a nyomdai lemezre, és így mentettük a helyzetet.

– Milyen érzés nektek egy olyan korszakban nyomtatott magazint készíteni, amikor mindenki „temeti” a printet?
Béla: Fantasztikus!
Niki: Temetjük a printet? Szerintem, aki szeret újságot olvasni, az mindig is meg fogja venni a magazinokat. Én is nagyon szeretem lapozgatni, kézbe venni. Szerintem jó magazinra mindig lesz kereslet. Az online világban mindenen csak végigpörgetek, el sem olvasok egy cikket, de ha ott van a kezemben, akkor annak nekiülök, nem kattintok át közben valahová.
Béla: Szeretem az illatát, tapintani a különböző textúrákat… Az igaz lehet, hogy napilapokat nyomtatni egyre feleslegesebb, arra az online híroldalak tökéletesek.

De a Képmás tartalma olyan, hogy szinte mindegy, hogy októberben olvasod el vagy májusban. Szóval ezek időtálló dolgok, én néha úgy érzem, hogy a Képmást az örökkévalóságnak készítjük, miközben gyakorlatilag a digitális az örökkévalóság. De mégis, az nincs úgy a szemünk előtt. Vagy rátalálok, vagy nem találok rá.

Az újságnak van egy egyensúlya, eleje és vége. 
Niki: Nagyon szeretek veletek, a magazinnal dolgozni, és ennek az is az oka, hogy úgy érzem, teljesen megbíztok a szaktudásomban. Sokszor előfordul, hogy valami olyan dizájnt csinálok, amiben nem vagyok biztos, hogy át fog menni, és akkor azt írjátok, hogy „hát ez nagyon jó”...
Béla: Én is szeretem, hogy a szövegek tekintetében nagy biztonságban érezhetem magam, mert jó állapotban érkezik meg hozzánk a szöveg. Amikor a lapkészítést itt elkezdtem, meglepődtem az első korrektúráknál, hogy valójában milyen kevés javítás volt, pedig nagyon alapos korrektorral dolgozunk. És ti is végigkíséritek az anyagokat, és sokszor kiszúrtok egy-egy hibát az utolsó pillanatig. Jó ilyen csapattal dolgozni. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Ez a cikk a Képmás magazin alapításának 20. évfordulója kapcsán készült. A sorozat többi cikkét ide kattintva olvashatja el.

A nap melege és fénye alapján tájékozódik a térben, mégis eligazodik a sötét erdőben is. Több mint 20 évig látta a világot, majd lassan elhomályosult körülötte minden, mégis „látja" mindazt, amire emlékezni tud, amit hall és érez. Puskás Tóni örökölte a betegséget, ami végül elvitte a látását. A retinitis pigmentosa farkasvaksághoz, színtévesztéshez, színvesztéshez, majd a vakság állapotához vezetett nála.

Elveszítette a munkáját, átkerült az épek világából a fogyatékossággal élők közé, és eltartott egy ideig, amíg kialakította az élhető életet a szeme világa nélkül. Hivatásos vadász volt, ebből mára az erdő szeretete maradt meg. Barátaival túrázni jár, és vadak helyett most hangokra, illatokra és friss levegőre vadászik. Az irányokat nem látja, ezért a nap melegével tájékozódik, és magával viszi azokat is, akiknek ő tud erőt adni a természetjárás által.

Az adás tartalmából:

• Gabi, Tóni párja, és Kriszti, egy túratárs is megszólal a podcast elején.
• Vajon annak könnyebb, aki látott, vagy annak, aki vakon született?
• Családi örökségekről;
• Vadászatról, gazdálkodásról;
• Milyen látássérültként munkát keresni?
• Munkahelyi közösségről;
• Nem kívánt találkozásokról;
• - Világlátásról, változásokról;
• Hasznos eszközökről (Be my eyes app - https://www.bemyeyes.com/)

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

A Mégis podcastban olyan életeket szeretnénk felvillantani, amelyeknek főhősei nem mindennapi hátránnyal élik hétköznapjaikat, miközben komoly kérdéseket kell megválaszolniuk, fontos döntéseket kell meghozniuk és feltöltő forrásokat kell találniuk a napi küzdelmekhez. Miközben a beszélgetésekből mindannyian erőt tudunk meríteni, mondatról mondatra bomlik le a fal a fogyatékkal élő emberek és épnek tartott társaik között.
A Mégis podcast műsorvezetője Keresztes Ilona.
Új adások kéthetente csütörtökön.

A Mégis podcast adásai elérhetőek a Spotify-on, a Képmás.hu podcast rovatában és a Képmás magazin Youtube-csatornáján.

A Mégis a Képmás és a Média a Családért Alapítvány közös podcast-sorozata.
A podcast támogatója a Szerencsejáték Zrt.

Az adás támogatója a Szerencsejáték Zrt.

Áramütés, majd zuhanás

A Sárospataki Református Kollégiumtól nem messze van egy pályaudvar. A kollégium bennlakó diákjai gyakran jártak ki oda egy félreeső területre sétálni, beszélgetni, bandázni. Április 4-én, hétfő este is így tettek, amikor 8 óra előtt nem sokkal egyikőjük hirtelen ötlettől vezérelve felmászott egy tehervonat tetejére. Állítólag azért, hogy szelfit készítsen.

Azonban a nagyfeszültségű áram, 25 ezer volt áthúzott rajta. Teste meggyulladt, berobbant.

A történteket lentről látta a 15 éves, szintén kollégista fiú, Csáky Soma.
„A fiam 30 másodpercig éktelen kiabálásba kezdett, hogy hívják a mentőket, majd mivel a vagonon lévő fiú jó barátja volt, fölszaladt, hogy segítsen, és a lábával próbálta oltani. Vele is megtörtént ugyanaz, mint a barátjával. Egyikőjük a vagon egyik, másikuk a másik felére esett le a földre” – kezdi történetüket Csáky László, Soma édesapja.

„Vonat tetején fotózkodtak!” „Tehervonaton szelfizett két kamasz!” „Senki ne szelfizzen vonat tetején!” – ilyen szalagcímekkel jelentek meg a híradások a fél évvel ezelőtti baleset, tragédia idején. Az elsőként áramütést szenvedett fiú tíz nappal a baleset után a Bethesda Gyermekkórház Égési Intenzív osztályán életét vesztette. De hogy valójában hogyan történt a baleset, és mi lett a másik, életveszélyesen megsérült fiúval, arról a nagy nyilvánosság mostanáig alig tudott valamit.

Kezdetben a Sárospataki Rendőrkapitányság vizsgálta a baleset körülményeit. Miután az életveszélyesen megsérült fiúkat a fővárosi kórházba szállították, a Budapesti Rendőr-főkapitánysághoz (BRFK) került az ügy. A haláleset körülményeit közigazgatási eljárás keretében vizsgálták, bűncselekmény gyanúja nem vetődött fel, büntetőeljárás nem indult – tudtuk meg a BRFK-tól.

Soma életveszélyesen megsérült, de ma már kimondható, kapott egy második esélyt az életre.

Történetéből Somakönyv címmel édesapja könyvet írt. A kötet arról a 105 napról szól, amit a tinédzser fiú kórházban töltött. De menjünk vissza Sárospatakra, arra a bizonyos áprilisi estére! 

„Csáky úr, történt egy baleset Somával”

„Három gyermekünk van, a lányomat vártam edzés után egy parkoló autóban, egy jól végzett nap után. Előző nap búcsúztunk el Somától, mert egy hétig itthon volt. Ültem az autóban, és az iskola igazgatója hívott: »Csáky úr, történt egy baleset Somával«, mondta. Akkor kezdett el kibomlani a történet” – emlékszik vissza az édesapa.

Soma testének körülbelül 50 százaléka megégett, és olyan rosszul esett, hogy koponya-, és lábtörést szenvedett. A mentők a Miskolci Kórház traumatológiájára szállították, ahol látták, hogy komoly koponyaűri vérzése lett, és ödéma alakult ki az agyában, ami növekszik.

„Azonnal megműtötték, ott volt az első komolyabb életmentés. Azt gondolom, annak a műtétnek köszönhetjük, hogy fél év elteltével Soma szellemileg ép” – hangsúlyozza Csáky László.

Két nap múlva átszállították a budapesti Bethesda Gyermekkórházba.

Több száz alkalommal mentették meg az életét

Soma két hónapot töltött élet-halál között mélyaltatásban, ezrek drukkoltak, szorítottak, imádkoztak érte.

„Megtanultuk, hogy az intenzív osztályon tartózkodás a folyamatos életveszély állapotát jelenti.

Az első két hónapban nem beszéltünk szemtől szemben orvossal, ami szülőként idegőrlő volt. Ez nagyon kegyetlennek tűnt akkor, de visszatekintve már értjük, hogy felelősségteljesen és professzionálisan senki semmi konkrétumot nem mondhatott.

Nem lehetett tudni, mi lesz a fiunk jövője, életben marad-e” – fogalmaz az édesapa.

Mint mondja, az orvosok több százszor mentették meg Soma életét, aki három-négy esetben nagyon közel volt ahhoz, hogy „azt a döntést hozza, hogy nem marad itt”. A fiú körülbelül tíz műtéten esett át. Az első időkben óriási fájdalmat jelentett neki a megégett testfelület átkötözése is, ami ezért kábításban történt. Egy-egy ilyen alkalom akár négy-öt órába is beletelt.

Kép

László és Soma a Bethesda Kórházban – Forrás: somakonyv.hu

„A szellemem ép, én itt vagyok, meggyógyultam”

„A századik napon a kórházban Soma azt mondta nekem, hogy ő meggyógyult. Ránéztem a gyerekemre, akinek a teljes testét múmiaszerűen kötések fedték, nincsen füle, hiányzik egy része a hajának, gyomorszondán, torokkanülön keresztül beszélget velem. Kérdeztem, hogy ezt miből gondolja? Erre azt mondta, hogy a szellemem ép, én itt vagyok, meggyógyultam” – meséli Csáky László.

„Abban a pillanatban megértette, hogy kapott egy második esélyt, és máshogy kell tekintenie innentől az életre. Hiszen életet könnyű eldobni, de nehéz kapni egy plusz életet. Abban a kegyben, áldásban, szerencsében részesült, hogy ő itt maradt. A szelleme ép, ami hihetetlen egy ekkora esés, koponyatörés után. Az első két hónapban pedig a fájdalom miatt folyamatosan altatták, kábították. Amennyire mi tudjuk, ilyenkor ópiát alapú anyagokkal dolgoznak, akár ez is okozhatott volna károsodást” – folytatja.

Összesen 105 napot töltöttek a Bethesdában, amikor a főorvos behívta az édesapát, hogy közölje, hazavihetik a Somát. Ezért maga a könyv is itt ér véget egy Breaking News fejezettel. 

Soma nyár közepe óta otthon gyógyul. Jelenleg gyógyszert nem kell szednie, de folyamatosan gyógytornára jár, hegkezelést kap, és az egész testét fedő kompressziós ruhát hord.

A másod-, harmadfokú égési sérült testfelületeit úgy gyógyítják, hogy az épen maradt részekről átültetik a bőrt az érintett területekre. Így Soma teljes testén jelenleg több mint 80 százalékos a sérült bőrfelület.

Mozgása is korlátozott, egy bottal ugyan tud járni, de a közeljövőben újabb műtét vár rá.

Csipogó gépek között született a könyv

Csáky László a kórházi tartózkodás alatt írta meg a könyvet. „Addig volt ihlet, amíg körbevettek a csipogó gépek, az intenzív osztály. Soma ott aludt mellettem, kötöttem a sebeit” – magyarázza. Mint meséli, az első 60 napban nagyon elszigetelődtek, feleségével nem tudtak válaszolni az ismerősöknek, amikor kérdezték, hogy van a gyerekük. „Szerettem volna velük is megosztani a történetet, akik kíváncsiak voltak rá, de akkor nem tudtunk, meg nem is szerettünk volna beszélgetni erről” – mondja.

Másrészről az írás terápia volt neki is, és a fiának is. „A kórházban felolvastam neki, ugyanis az ő engedélye volt szükséges a könyv megjelenéséhez. Jó volt közösen felidézni a korábbi sárospataki élményeket.” Nem utolsósorban pedig a könyvvel a Bethesda Gyermekkórház dolgozóinak is szeretnének köszönetet mondani, akikkel ezáltal csak szorosabb lett a kapcsolatuk.

A könyv díjmentesen elérhető, már ezer fölötti megrendelésnél jár. Ha valaki úgy érzi, támogatná a családot, adományokat elfogadnak, amit a fiú rehabilitációjára fordítanak. Ennek a folyamatnak ugyanis egy 80 százalékban sérült, komoly mozgásszervi, ortopédiai problémával rendelkező gyermeknél mondhatni sosincs vége. Rengeteg költséget jelent, a társadalombiztosítás pedig ezeknek csak a töredékét állja. Például egy kompressziós ruha költsége több mint egymillió forint, az égett testfelületekre használt krém havi százezres tétel.

„Nincsen csodagyűjtés, nincs olyan, hogy össze kell gyűjtenünk valamennyi összeget, és akkor Soma meggyógyul.

Az eddigi adományoknak köszönhetően egy speciális rehabilitációs intézetbe valószínűleg el fog jutni.

Másfél-két év múlva juthatunk el oda, hogy esetleg esztétikai műtétek következhessenek” – hangsúlyozza az édesapa. Ha orvosi szakvélemény alapján Soma rehabilitációja lezárul, és rendelkezésre áll még valamennyi az adomány összegéből, azt az adományozókkal közös döntés alapján, jótékony célra fordítják.

Kép

Fotó: Csáky László

Másszunk-e a vonat tetejére?

Soma most 16 éves, első éves gimnazistaként egyéni tanrendben, biatorbágyi otthonukban tanul, de minden héten autóba ülnek, hogy ha csak néhány órára is, de a Sárospataki Református Kollégium Gimnáziumában osztálytársai között lehessen. Jelenleg egy bottal képes járni. Amennyire csak lehet, kihasználja a képességeit: a közelmúltban Tarcalon négy óra alatt ugyan, de majdnem négy kilométert tett meg. Felsétált az Áldó Krisztus szoborhoz.
„Ő vigasztal mindenkit, nagyon hálás az életért, nagyon tisztában van mindennel, reálisan látja a világot maga körül. Az együttműködés vele inkább jutalom nekünk, mint hogy megterhelő lenne” – mondja az édesapa.

De mi a történet tanulsága? El lehetne intézni annyival, hogy senki ne másszon vonatok tetejére, kerülje el a nagyfeszültséget, mert az életével játszik. Talán ez, de a képlet azért nem ilyen egyszerű.

A könyv szerzőjét több helyről magánszemélyek, egyesületek keresték fel, hogy tartson előadást arról, miért ne másszunk a vonat tetejére. Hogy miért nem vállalta ezeket?

„Azt gondolom, másszunk a vonat tetejére, hogyha a barátunk bajban van. A vonat teteje csak egy közeg volt. Ez lehetett volna víz, tűz vagy oroszlánokkal teli ketrec” – vallja.

„Soma a mai napig sajnálja, hogy ott voltak, és ez megtörtént, de azt egy pillanatig nem bánja, hogy így tett. Ha ő került volna ilyen helyzetbe, bízom benne, hogy lett volna olyan barátja, aki ugyanezt tette volna. Az semmiképp nem konklúzió, hogy egy ilyen éles helyzetben ne tegyünk meg mindent a barátunkért. Viszont mindenki gigantikusan messze kerülje el a nagyfeszültségű vezetékeket” – teszi hozzá.

Az adományozásról és könyvrendelésről bővebb információk itt találhatók.