Vállaljam-e a vallásomat?

A legtöbb zavarodott gondolat a vallási hovatartozással kapcsolatban kering a médiában. Sokan aggályoskodnak, hogy mindenki választhat-e számára megfelelő egyházat, hogy a vallások közé sorolható-e az ateizmus, hogy lehet-e hátrányos következménye annak, ha valaki hitrendszerhez, felekezethez sorolja magát. Nos, akiben bármilyen transzgenerációs szorongás munkálkodik ezzel kapcsolatban (hiszen mind a náci, mind a szocialista időszakban felgyülemlett épp elég rossz tapasztalat a vallási hovatartozásból adódó hátrányokról), annak megnyugtatásként szolgálhat, hogy ez nem kötelezően kitöltendő kérdés. Aki viszont nem küzd ilyen gátlásokkal, érdemes átgondolnia, hogy nem veszíthet, csak nyerhet vallási meggyőződésének vagy szimpátiájának felvállalásával. Ha gyakorló vallásos, akkor „erkölcsi kötelessége” tanúságot tenni – akár egy kérdőívben is – a hitéről, ha csak a „maga módján” hívő, akkor is érdemes felmutatni, melyik az a hitrendszer, egyház, felekezet, amelynek a felmenői a tagjai voltak, vagy amelynek ő sokra becsüli a tanítását, kulturális hatását, erkölcsi törvényeit, és amelyhez igyekszik igazítani az életét.

A mai Magyarországon, a mai nyugati világban a vallási hovatartozás vagy annak hiányának megvallása semmilyen törvényes megkülönböztetéssel, hátránnyal nem jár.

Boldog időket élünk!

Gyakran elhangzik, hogy a történelmi keresztény egyházak csak azért ösztönzik a felekezeti hovatartozás megvallását, mert létszámarányosan kapnak állami juttatásokat. Nos, annál inkább fontos, hogy a valódi létszámmal tisztában legyünk, ha már anyagiakról is szó van. Ráadásul ritkán esik róla szó, de a tisztánlátás a létszámokat illetően visszafelé is fontos, mert az egyházak számára is tükröt tart a népszámlálás: szembesülhetnek azzal az egyházi vezetők és elkötelezett hívek, hogy sikerült-e hatásos missziót folytatniuk a bizonytalanok vagy istentagadók körében, vagy megbuktak-e ezen a téren, összehasonlítva az előző népszámlálási eredményekkel.

Vállaljam-e a nemzetiségemet?

Akár istenhívő, akár közömbös valaki, nem nehéz belátnia, hogy a nemzethez tartozás plusz ajándéka lehet az életnek. Egy sajátos színt és sok-sok értéket ad hozzá az identitásunkhoz – kezdve az anyanyelvünktől a népszokásokon át a genetikai örökségig. Miért ne lennénk rá büszkék ma, hogy valamelyik nemzetiséghez tartozunk ebben a magyar többség által lakott, de színes hazában, amikor ruszinnak, svábnak, ukránnak, lengyelnek, szerbnek, szlováknak, románnak – és igen, orosznak! – lenni nem szégyen, hanem sajátos szín, érdekesség, sőt, akár előny is? Végre elértük ezt a helyzetet, hát használjuk ki, éljünk a lehetőséggel, hogy a származásunkat megnevezhetjük!

Ráadásul itt sem mellékesek az anyagiak, hogy az egyes nemzetiségi szervezetek – létszámuk függvényében – mennyi juttatást kapnak, mennyire hathatósan tudják majd segíteni a nemzetiségi kultúra ápolását, fenntartását, politikai képviseletét.

Aki ezt nem látja be, a Kárpát-medencei sokszínű kultúrát szegényíti, és lehetőségéket vesz el a nemzettársaitól.

Vállaljam-e az egészségi állapotomat, a fogyatékosságaimat és betegségeimet?

A legtöbb belső kétség itt vetődhet fel jogosan, hiszen kinek mi köze az én betegségeimhez. „De miért is ne írnánk be azt, ami úgyis nyilván van tartva az egészségügyi elektronikus rendszerben, és aki igazán ki akarja deríteni, úgyis ki tudja deríteni?” – hangzik el a hiteles kitöltést támogatók érve. „Hisz épp ez az, miért nem onnan derítik ki az egészségügyi adatainkat, ha szükségük van rá?” – hallottam az ellenérvet. Csakhogy míg az egészségügyi nyilvántartásra nincs ráhatásunk – ott orvosi szempontok alapján jegyzik fel az életünk egészségügyi eseményeit, azok közül is csak azokat, amelyekkel elmegyünk orvoshoz –, itt mi magunk számolhatunk be arról, hogy milyen állapotban lévőnek, milyen nehézségekkel küzdőnek érezzük magunkat. Nekem az a szomorú tapasztalatom, hogy az országos elektronikus nyilvántartó rendszerek még máig sem értek teljesen össze (ezért kell duplázva, triplázva beadni kérvényeket, beszerezni igazolásokat, mert nem lehet három kattintással lekérni egyik rendszerből a másikba az adatokat). Szóval, ha a Statisztikai Hivatal arról akar kimutatást készíteni, hogy hány magát mozgásában korlátozottnak érző ember él Magyarországon, kézenfekvőbb lesz a mostani népszámlálási ívekről lehívni az adatokat, mint az egészségügyi rendszerből. És ez hozzájárulhat a tisztábban látáshoz, a valósabb helyzetmegítéléshez.

A fejvadász cégek és HR-esek nem ezekből az ívekből fogják eldönteni, ajánlanak-e minket egy állásra a meglévő egészségügyi problémáinkkal, vagy nem.

Vállaljam-e a lakásom alapterületét, komfortfokozatát?

Erről egy ismerősöm jut eszembe, aki lakásbiztosítást akart kötni, de minél olcsóbbat, ezért jóval kisebb alapterületű lakást diktált be a szerződéskötéskor, mint amilyenben valójában lakott. Pár év múlva hatalmas beázás tette tönkre az otthonát, és fel volt háborodva, hogy a biztosító által a jóval kisebb lakásra megállapított összeg nem fedezte a kár kijavítását. Ebből is látszik, hogy általában nem érdemes meghamisítani azt, ami van.
Szégyelli, hogy kicsi, rossz komfortfokozatú lakása van? Takargatná, hogy hatalmas luxusingatlanban lakik? Ezek az adatok is pontosan nyilván vannak tartva egy másik elektronikus rendszerben, amikor azonban nyilvánosságra hozzák, hogy Magyarországon milyen a lakáshelyzet a népszámlálás alapján, a most megadott – remélhetőleg nem hamis – adatokat fogják használni. Szerencsére a betörők nem a népszámlálási ívek alapján állítják össze a munkalistájukat, hanem helyszíni tájékozódás és baráti „füles” útján. Az ingatlanadókat sem a népszámlálási bevallások alapján fogják kivetni.

Nincs tehát jól megfontolt okunk, hogy ne vállaljuk fel azt, amink van és akik vagyunk.

Kép

A 2022-es népszámlálás plakátja – Forrás: KSH

Csakhogy a fiú kedvenc helye a híd, jobban szeret leülni a közepén, mint átkelni rajta, megáll félúton, bámul a mélybe, élvezi, hogy a két oszlop kapcsolódik, és az érintkezési pont éppen alatta van. Próbálgatja a szerkezet erejét, ugrál, futkározik, rángatja a csontokat, beleharap a bőrbe, várja, hogy mi történik.

A szerkezet bár erős, nem törhetetlen, néha szétválik a fáradtságtól, ilyenkor az egyik kar elkapja a fiút, lóbálja, lengeti, míg a másik összeszedi magát.

A fiú élvezi a mozgást, elkábul tőle, sőt, elalszik, és le lehet tenni, ilyenkor a ringató kar már nyúl is a folyó felett a pihenő másikért. 
De az újabb kapcsolódáshoz nem elég egyetlen mozdulat, terveket, számolást igényel, hogy minden este találkozzon a két távoli pontból induló építészeti vállalkozás. Hol az idő nem stimmel, és a híd egyik fele mered csak a levegőbe, hogy aztán támasz nélkül lehulljon, hol az építészek számításába esik hiba, és bár egyszerre ér a holtpontra a két kéz, elnyúlnak egymás mellett. Ilyenkor az építőanyag a semmibe dől, indulhat elölről minden, költségszámítás, precíziós rajzok, munkások toborzása. 
Viszont ha sikerül csak kisujjal is érinteniük egymást, összetapadnak, és szép lassan egyre közelebb kapaszkodnak egymáshoz. A kézfejek elérik a vállakat, fellendül a forgalom, az összes gondolat, szó és érintés egy irányba hajt, mint a megrakodott kamionok, amikor átadják az autópályát két távoli régió között. Aztán a híd egymás felé húzza az oszlopokat, hiszen minek a távolság, ha együtt is lehet lenni, úgyhogy ha senki sem avatkozik közbe, idővel a két oszlop eggyé válik. A karok, az utak összegabalyodnak, a két talapzatot földrengés rázza meg, és az alattuk tátongó szakadék egymásba illeszkedő partjai újra egyesülnek. 

Az írás Véssey Miklós „Apa, kezdődik!” című sorozatának része. A sorozat további részei itt érhetőek el.

Ez az írás a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

A gyöngyöket – színpompás gyümölcsökkel, virágokkal együtt – játékosan libbenő, pörgő-forgó szoknyákon látom díszítésként, amint Kiskunmajsa Roma Önkormányzatának tánccsoportja a Főtéri Sokadalom – Majsa Napok rendezvény színpadára lép. A nevük sem véletlenül lett Majsai Gyöngyök: a táncosok szépsége, mozdulataik kecsessége fényesen csillan a lágy napsütésben. Tán a sors akarja úgy, hogy első beszélgetőpartnereim egyike is anyai ágról roma: Zsanett férjével, az erdélyi születésű Istvánnal épp befejez egy közös imádságot a templomban, amikor az épület előtt csevegni kezdünk.

Szerelmesek, akiket a baj kovácsolt egybe

„Tavaly házasodtunk össze – vág bele kettejük történetébe Zsanett, majd mindjárt meg is lep a folytatással.

– Egy közös ismerős mutatott be egymásnak, és már az első randevúnk emlékezetesre sikeredett: kirepültünk autóval egy körforgalomból az árokba.

Nagyon sírtam, de István megölelt, megnyugtatott, és ma már úgy gondolom, a Jóisten próbatétele volt, hogy ezek után is kitartok-e mellette. Kitartottam, mert tőle megkapom azt a szeretetet és őszinteséget, amelyre vágyom. A legfontosabb, hogy segítsük és mindig kihúzzuk egymást a bajból, ahogyan az autóval is kijöttünk az árokból. S hogy milyen számomra az ideális udvarlás? A mai világban telefon, írogatás Facebookon, benne szép szavak. Találkozni egy erdőben, majd egy kocsmában. Előbb a férfi hívja meg a nőt, aztán fordítva. Beszélgetnek a jóról, hogy mit akarnak az élettől. Eltelik kettő–öt nap, megint összejönnek, akkor már puszival, öleléssel. A nő nem is menne ennél tovább a házasságig a keresztény hit szerint.”

István kiegészítve a sztorit elmondja, hogy egy kígyóspusztai tanyán élnek, s ő Székelyudvarhelyről, Zsanett pedig a Miskolc környéki Tornanádaskáról költözött ide. Méheik is voltak, most csak kecskét és baromfit tartanak, köztük az Ayem Cenami nevű, tetőtől talpig fekete indonéziai tyúkfajtát. Érdekességként említi, hogy a tanyavilágban több svájci és holland szomszédjuk is van, akik már nyugdíjasként költöztek a magyar Alföldre. Ők Zsanett-tel ápolónak tanultak, de nem a szakmában dolgoznak. A hegyeket egy kicsit hiányolják, de értékelik nyaranta a százéves fák és a vályogház hűvösét. Zsanett, aki 12 gyermekes családban, nagy szeretetben nőtt fel, így vall a boldogságról:

„A boldogság számomra az, hogy Istennel legyünk, és ne veszekedjünk. A szüleim sem csalták meg egymást soha. Azt sem szeretem, ha a barátok beleszólnak az életünkbe. Gyülekezetbe járunk, de szórakozni nem. Én alig várom, hogy munka után hazaérjek Istvánhoz, olyankor megdobban a szívem. Sokat mondjuk egymásnak, hogy »szeretlek«. Tegnap imaórán is arról volt szó, szeressük egymást tettekben és szóban is, hiszen azért vagyunk emberek, hogy ki is mondjuk mindennap.”

Kép

A Majsai Gyöngyök két táncosa – Fotó: Szász Adrián

Sportcsalád, akiket befogadott az Alföld

Alig indulok tovább a gyönyörűen felújított templomtól, amelynek elődje már az 1700-as évek közepén is itt állt, egy neves környékbeli lakosba botlom. Dr. Nagy Péter háromszoros olimpikon súlyemelőt nehéz volna nem észrevenni a maga 192 centis magasságával, erős testalkatával. Péter a legutóbbi ötkarikás játékokon Tokióban hetedik lett, és 36 évesen úgy véli, két év múlva Párizs is beleférhet még a pályafutásába. Addig is Szegeden élnek feleségével, Filoménával és kislányukkal, Larával. Mindjárt érdeklődöm is, hogy egy – civilben jogász végzettségű, jelenleg a honvédségnél állományban lévő – versenysportoló miként találta meg az Igazit. Könnyebben, mint gondolnánk.

„Szülőfalumban, Rédén ismerkedtünk meg már felnőttként, a párom is odavalósi. Hazajártam a családhoz, így ért utol ez a szerelem első látásra. Rögtön megtaláltuk a közös hangot, természetesen alakult minden, sokat beszélgettünk.

Sosem volt gondom az udvarlással, szeretek és tudok is beszélni, ez talán még a jó kiállásnál is fontosabb.

Az esküvőnket hat év együtt járás után pont a Covid idején tartottuk volna, s bár a járvány kitörésekor már minden le volt szervezve, a tervezett majdnem 200 főről végül 20 körülire kellett szűkítenünk a vendégek létszámát, de jól vettük ezt az akadályt is.”

Péter bevallja, neki a szíve csücskei a hegyek, mivel „nem született Petőfinek”, de mára megszerette Szegedet és környékét, azon belül a kiskunmajsai gyógy- és élményfürdőt, amely kellemes fás-árnyékos, tiszta és rendezett. Amikor a terveiről érdeklődöm, azt mondja, már a sport utánra is gondol, amikor kevesebben fogják veregetni a vállát, mint a jó eredmények idején, ezért is végezte el a jogot és helyezkedett el a honvédség toborzóirodáján. Közben Filoména is mellénk lép, és mesél.

„Péterben a kedvessége és a mosolya fogott meg. Fontos számomra egy férfiban, hogy figyelmes legyen, tudjunk együttműködni, egymáshoz alkalmazkodni. Egy élsportoló párjától külön türelmet igényelnek az edzőtáborok, s hogy ő sokszor a világ másik végén van, amikor mi családi rendezvényt tartunk. Lényeges, hogy eleget pihenhessen, ezért a tavalyi olimpia nyara »az enyém volt« Larával. Ráadásul amikor Péter hazajött, a szurkolók akkora szeretettel várták, hogy mintha még két-három napig távol lett volna, mert mindenki más fogadta, csak aztán jöttünk mi. Ezeket tudni kell a helyén kezelni. A környékről pedig azt tudom mondani, hogy ma már itt van az otthununk, új barátságok is szövődtek. Befogadók a kiskunsági emberek, tőlük hallottam először a »szép napot!« köszönést is.”

Hagyományőrző, aki a tarlón is tud mezítláb járni

A belvárostól egy jóleső sétányira, a Kiskunmajsai Tájházban folytatom a kérdezősködést. Abban a szerencsében van részem, hogy Dózsáné Mihálka Betti népi iparművésszel az általa újjá (azaz régivé) varázsolt tájház autentikus étkező-szobájában ülhetünk le beszélgetni. Betti éppen annak a búbos kemencének a melegedőjén foglal helyet, amely ugyancsak a saját keze munkája eredménye. Alig várom, hogy megtudjam, neki mi jut eszébe Kiskunmajsa és az Alföld időtálló romantikájáról.

„Eszembe jutnak a korabeli korzók – meséli kedves beleéléssel, ahogy nyilván a betévedő turistáknak is. – Ezeken sétáltak föl-le a lányok az édesanyjukkal, a fiúk pedig csodálták őket. Aki szimpatikus volt, annak a mamáját hangos »kezitcsókolommal« üdvözölték.

Ha komolyra fordult az érdeklődés, akkor is csak szülői engedéllyel mehetett a fiú a lányos házhoz, és akkor sem maradhattak kettesben.

Akit egy bálon az édesanyja – a »gardimama« – beleegyezésével felkértek táncolni, arra jó eséllyel már feleségjelöltként gondoltak. Az Isten színe előtt tett fogadalmat pedig komolyan vették. Igaz, kevesebbet is tudott a külvilág a kapcsolatokról, mert nem teregettek ki mindent az emberek, mint ma a közösségi oldalakon. Egy jó feleség szoknyája mindent eltakar, tartotta a mondás. A lányokat akár már 16-17 évesen férjhez adták, és a fiúk is legkésőbb a katonai szolgálat után megnősültek.”

Örülök, hogy Betti ezután a saját gyerekkori emlékeit is meghatódva felidézi. Látom magam előtt mindazt, amiről mesél, pedig nem az én nagyszüleim éltek a lajosmizsei tanyavilágban, s neveltek fel ott nyolc gyermeket, köztük Betti édesapját, de ő képszerűen varázsolja elém a múltat.

„Unokaként nyaranta egy hónapot is náluk töltöttem, s mindenkinek megvolt a feladata. Én voltam a kis pulykapásztor, megtanultam tarlón járni. A másik a kiskacsákra vigyázott, a harmadik kihajtotta a tehenet vagy megitatta a lovat. Nagymamám dagasztotta a kenyeret, kérdeztem tőle, mikor lesz jó a tészta. Azt mondta, majd, ha izzad a gerenda, kislányom. Én néztem a gerendát, ő meg mosolygott, hogy na, izzad-e már. Mondom, még nem. Azt mondja, de, nézd csak – és a homlokára mutatott. Az volt a gerenda. Remélem, büszke rám, hisz amiben benne éltünk, ma azt adom át a tájháztáborban a gyerekeknek. Nem tudhatjuk, mit hoz a jövő, ezek a tudások egyszer nekik is jól jöhetnek.

Ma mintha a 24 óra csak 12 lenne, alig érnek rá a szülők, pedig a nagyszüleink mindent kézzel csináltak, amellett is jutott idejük ránk.

Én nem egy gyerekkel szerettetem meg a zsíroskenyeret, aki utána otthon is azt kért, előtte csak azért nem, mert sosem kínálták vele. Fontos, hogy meghalljuk a gyerekek hangját!”

Előbb azonban a gyerekek fogják meghallani Betti néni hangját, hiszen már várják őt az udvaron, ahol épp csak elhallgatott a népzene. Most mesélni fog nekik az egyébként mézeskalács-készítéssel, népi gyöngyékszerekkel, nemezeléssel és tradicionális, méhviasszal írott hímestojásokkal foglalkozó hagyományőrző. Jól mondja, hogy a tájházból még senki sem távozott üres lélekkel – én sem teszem!

Figura mester, aki figurákat készít

Utam újra a főtér és a templom felé vezet, ám egy cégér kíváncsivá tesz: „Figura László Alkotóház – Magyarok Háza, Népi Örökségünk”. Belépek, s maga a névadó, Figura László fafaragó mester fogad. Miközben bemutatja a helyben kiállított műveit, arról mesél, hogy kamionsofőrként járta a világot, és már negyven is elmúlt, amikor az unalmas várakozásokat a különböző országhatároknál elkezdte farigcsálással tölteni. Ebből lett egy életre szóló szenvedély, egy őt 86 évesen is fitten tartó hobbi.

„A fafaragás lett a szerelmem – jelenti ki. – Főleg, miután a feleségem sajnos fiatalon elhunyt. Anyám nekem és a négy fiútestvéremnek a lelkünkre kötötte, hogy sose kártyázzunk, annyi ember ment tönkre amiatt. Megígértem neki, és be is tartottam, így amikor a többi sofőr szólt mondjuk Kuvaitban vagy Teheránban, hogy nincs ki a parti, én mindig azt feleltem: rám ne számítsanak. Cikiztek persze, hogy nem tudok kártyázni. Ám egyszer csak unalmamban elkezdtem egy felesleges lécet bicskával faragni, ma meg már saját múzeumom van... Ehhez persze a sok-sok fafaragó tábor is kellett, ahol megismertem az igazi véső szerszámokat, majd a táborvezetőktől lelkesen tanultam.”

Laci bácsi a körte- és a diófát használja a legszívesebben, de tölgyből, égerből, sőt csontokból is faragott már. Egy egész betlehemes művét szokták a helyi templomban karácsonykor kiállítani. Díszes pipákat is készít, mutatja büszkén. Külön érdekel, honnan jön neki az ihlet az alkotáshoz.

„Az élet hozza. Volt, hogy az út szélén láttam meg egy bácsit a kamionból, aki gallyakat tört. Megálltam, odamentem hozzá, leskicceltem, hogy el ne felejtsem.

S tudja, mi jut még eszembe a szerelemről? Az, hogy az éhes férfinép – a sok kolléga –, amikor hetekig nem volt otthon a párjával, elkezdett piszkálni, hogy miért nem dús keblű, kerek fenekű nőket faragok inkább.

Mondom, mert az nem az én témám! Erre ők: mert azt nem is tudnál, csak ilyen parasztembereket. Kihúztam hát egy beszorult gallyat a kamion oldalából, és megcsináltam nekik ezt – mutat egy apró, de tényleg formás faragott nőt a tenyerében. – Mondom nekik, látjátok, tudok, csak nem akarok. Úgyhogy hagyjatok!”

Szank, ahol teljes lesz a romantika

Én persze nem ezért hagyom Laci bácsit, nekem az ő története fenekek nélkül is kerek. Hanem azért, mert vár még rám két környékbeli látványosság, amelyeket a helyiek ajánlottak figyelmembe a régió romantikáját őrző helyszínekként. Mindkettő a közeli Szank községben/mellett található – az egyik a Tartós szegfű tanösvény. Itt a sütkérező gyíkok kíváncsi tekintete villan csak rám, és tarka virágok hajladoznak a lábam előtt. Tartós szegfűt kizárólag a Duna-Tisza közén találunk, e fokozottan védett növény júniustól egészen az októberi első fagyokig virágzik. Biztos sok szerelmes sétált már köztük, gondolom, s erre mintha az egyik gyík rá is bólintana. Hangulatos a Kiskun Emlékhely is, amely a kun népnek és a névadó Szank vezérnek állít emléket, az ő egykori szálláshelyén található. Aki szeretné megérteni a hely szellemét és a helyi nép lelkét, annak feltétlenül ajánlott itt is egy elmélyülős séta.

Nekem pedig már csak a napot záró rockkoncert van hátra – hol máshol, mint – a majsai templom mellett. Kezdésnek itt varázsoltak el a Gyöngyök, zárásnak a testvérvárosból, Gyergyószentmiklósról érkezett No Sugar zenekar lazít le. Énekesnőjük, Portik Lívia itt árulja el a közönségnek, hogy már nem egyedül frontemberkedik, mert a szíve alatt új életet hord. Pólóján a felirat az egyik dalukból idéz: „bennem van élet”. Nos, egy ilyen sokszínű, fárasztó, de feltöltő nap után – más értelemben persze, de – bennem is. Meg ebben az egész vidékben. Kiskunmajsát egy nap is elég megszeretni!

Diana Frances Spencer 1961-ben született a Sandringham birtokhoz tartozó Park House-ban. Szülei, Edward John és Frances Spencer nemesi családból származtak, édesapja grófi cím örököse volt. A Spencerek Anglia egyik legrégibb arisztokrata családja, akik jó kapcsolatban voltak a királyi családdal, otthonukat is a királynőtől bérelték.

Amikor Diana megszületett, már két Spencer kislány szaladgált impozáns otthonuk tágas termeiben, és a szülők csalódottan vették tudomásul, hogy nem fiuk született, aki örökölhetné a grófi címet. Diana egyik életrajzírója, Martin Gitlin leírása szerint a Spencer házaspár annyira fiúra számított, hogy még lánynevet se néztek ki a gyermeküknek, így a kislány csak egy héttel a születése után kapta a Diana nevet. Az arisztokrata családokra jellemző távolságtartással kezelték a kislányt, akire ideje nagy részében dadák vigyáztak. A szüleinek nem volt boldog a házassága, és ezen az sem segített, hogy három évvel Diana után végre megszületett a fiú örökös.

Szülei rossz kapcsolata kihatott a kislányra, aki mindössze hatéves volt, amikor az édesanyja kilépett a házasságból egy másik férfi kedvéért. A gyerekeket a bíróság az apának ítélte.

Diana édesapja 1975-ben örökölte meg a grófi címet.  Az új cím új feleséget is hozott, azonban a tinédzser Diana nem kedvelte a mostoháját. A lány otthoni élete nem volt idilli, és bár lehetősége volt jó iskolákba járni, nem szeretett tanulni. Gitlin leírja, hogy a tinédzser lányt még egy svájci iskolába is elküldték, de ott is csak néhány hónapot töltött. Amikor 18 éves lett, az édesanyja vett neki egy londoni lakást, ahol néhány barátnőjével élt. Az iskola után Diana egy ideig egy amerikai család bébiszittereként dolgozott, majd óvodában kapott állást. A felnőttkor határán a leírások szerint vidám és szertelen lány volt, aki nem igazán találta a helyét, és nem tudta, mit akar. Ebben a cél nélküli állapotban tűnt fel Károly herceg, aki a hagyományos megoldást kínálta a lánynak: a házasságot. 

Diana szülei, Edward John és Frances Spencer – Forrás: Profimedia

Egy tündérmese gyors vége

Tracy Borman történész leírása szerint Lord Mountbatten, Fülöp herceg nagybátyja és Károly herceg bizalmasa azt a tanácsot adta a hercegnek, hogy olyan feleséget válasszon, aki megfelelő, vonzó, jó természetű, és még nem volt ideje arra, hogy szerelmes legyen másba. Diana tökéletes jelölt volt egy trónörökös feleségének: fiatalságából adódóan makulátlan múlttal rendelkezett, arisztokrata család sarja volt, szép is volt, és láthatóan örömmel is vállalta a walesi hercegné szerepét.

Azonban, ahogy Borman leírja, a tinédzserkor végén levő Diana egyáltalán nem illett Károlyhoz, nemcsak a korkülönbség, hanem ízlés, érdeklődés és karakter tekintetében sem.

Az 1981-es eljegyzési interjú során elmondták, hogy először 1977-ben találkoztak, amikor Diana mindössze 16 esztendős volt. Károly ekkor még Diana nővérének, Sarah-nak udvarolt. Amikor 1980 nyarán újra találkoztak, a királyi család már sürgette Károly házasodását. A rövid ismerkedést rövid jegyesség követte, amely során már felmerültek kétségek. Diana Andrew Morton újságírónak később elmondta, hogy minden nagyon gyorsan történt, és mindössze 13 alkalommal találkozott a herceggel az eljegyzés előtt. Diana attól is megijedt, hogy Károly szoros kapcsolatot ápolt korábbi szerelmével, Kamilla Parker-Bowles-szal. Az 1981-es esküvő hatalmas szenzáció volt, a szép hercegnő habos ruhában, több méteres fátylával mintha valóban egy meséből lépett volna ki. A világ előtt még hosszú ideig rejtve maradt, hogy valójában mi játszódott le a pompás kastélyok falai között.

A királyi család tagjának lenni nem pont olyan romantikus feladatokkal jár, mint a mesékben. Az életük nem bálokból áll, hanem állandó látogatásokból, intézményi ünnepségekből és sporteseményekből, ahol kupákat kell átadni.

Kiváltságos helyzetüknek az az ára, hogy bár rájuk irányul a reflektorfény, mindannyian mellékszereplőkként kell, hogy viselkedjenek.

Diana ugyan arisztokrata miliőből érkezett, nem volt felkészítve erre az életre. Penny Junor brit újságíró az életéről szóló dokumentumfilmben elmondta, hogy Dianának romantikus elképzelései voltak a hercegnői életről.

Kép

Kép forrása: Profimedia

A szerep, amelyre nem lehetett felkészülni

A hercegnő az esküvő után egy évvel megszülte Vilmos herceget, ezzel biztosítva az öröklődést, két évvel később pedig megszületett Harry herceg. Károly később azt mondta, a második gyermekük születése után omlott össze a házasságuk. Károly visszatért Kamillához, Diana pedig viszonyt kezdett James Hewitt lovassági tiszttel. Akkoriban kezdett kibontakozni az a Diana, akiért a mai napig tömegek rajonganak. A kedves, empatikus hercegnő, aki ügyesen bánt az emberekkel, különösen a gyermekeivel való kapcsolata váltott ki szimpátiát. Andrew Mortonnak elmondta, hogy az emberek rajongása erőt adott neki – férje elutasítását azzal torolta meg, hogy népszerűbb lett nála. Később a BBC-nek adott interjúban azt is elárulta, hogy Károly féltékeny volt erre a népszerűségre. Bár Diana eleinte igyekezett támogatói szerepet vállalni, ahogy a házasság kezdett elmérgesedni, egyre kevésbé akarta ezt a szerepet játszani.

A hűtlenségektől terhelt kapcsolatra végül ő maga dobta le a bombát, amikor titokban interjúkat adott Andrew Mortonnak, aki Diana részvételét elhallgatva könyvet jelentetett meg a hercegnőről 1992-ben. Ez olyan háborút indított, amely mindkettőjük megítélésének ártott.

Bár Diana nyerte meg a PR-háborút, hiszen kedvesebb volt, szebb és sebezhetőbb, teljes ártatlanságot ő sem kiálthatott, miközben aktívan próbált bosszút állni a férjén.

Károly a hűtlenségével hosszú időre elvesztette az emberek szimpátiáját. Diana azzal, hogy a sajtó elé tárta a házassága részleteit, és mintegy a társadalmat tette bíróvá, véglegesen maga ellen fordította a királyi családot. Pedig korábban apósa, Fülöp herceg egy levélben kifejezte, hogy sem ő, sem a királynő nem értik, hogyan választhatja Károly Kamillát őhelyette. Miután Diana egy BBC-interjúban nem válaszolt egyértelműen arra, hogy szerinte Károly fogja-e örökölni a trónt, bejelentették a válást. Borman leírása szerint maga a királynő kérte, hogy váljanak el. 1996-ban, 15 évvel az esküvő után Károly és Diana házassága véget ért.

Egy befejezetlen élet

Diana hercegnő férjhezmenetele előtt mindössze egy esztendőt élt függetlenül, és házassága után szintén egyetlen év jutott neki. A walesi hercegné címet megtarthatta, de éppúgy, mint fiatal lány korában, hirtelen 35 évesen sem találta a helyét. A jótékonysági szervezetek pártfogolása volt a királyi család tagjainak egyik fő tevékenysége, ezt a munkáját is folytathatta.

A hercegnő magánélete oly mértékben köztulajdonná vált, olyan sok mindent megosztott magáról, hogy a sajtó ezt felhívásként kezelte, a válása után is mindenhová követték. Magánélete nem tudott helyrebillenni, szerelmes lett egy pakisztáni származású sebészbe, azonban a kapcsolat nem vezetett sehová.

A szakítás után ismerkedett meg Dodi Fayeddel, egy egyiptomi milliárdos fiával, akivel alig több mint egy hónapig tartott a viszonya. A bulvársajtó tele volt a kapcsolattal.

A legtöbb róla szóló dokumentumfilmben az ismerősei elmondják, hogy azon az utolsó nyáron aggódtak érte. Diana 1997 augusztus 31-én hajnalban autóbalesetet szenvedett Párizsban. Halála sokkolta a briteket, és válságba taszította a monarchiát.

Kép

Egy rajongó Diana és Dodi fotója előtt – Forrás: Profimedia

Diana nevével 25 évvel a halála után is magazinokat és könyveket lehet eladni, még mindig vannak „ismerősei”, akik újabb és újabb titkok leleplezését ígérik életével kapcsolatban. Rajongói szinte szentként tisztelik, kiemelve jótékonysági munkáját, míg mások negatívan tekintenek rá mint a nőre, aki megpróbálta lerombolni a monarchiát. Diana Spencer nem volt egyik sem, hús-vér ember volt, jó és rossz tulajdonságokkal, szerette a gyermekeit, próbált megfelelni a feladatának, de részben saját döntéseinek következtében, részben mások miatt megállíthatatlanul kisiklott az élete.

Források:

• Diana Princess of Wales: A Celebration of a Life, rendezte: Alan Byron (elérhető a Netflixen)
• Diana: In Her Own Words, rendezte: Tom Jennings és David Tillman, 2017 (Andrew Morton interjúi alapján készült dokumentumfilm)
• Martin Gitlin: Diana, Princess of Wales: A Biography, Greenwood Press, 2008
• Tracy Borman: Crown and Sceptre: 1000 Years of Kings and Queens, Hodder, 2021
• Károly és Diana eljegyzési interjúja
• Diana BBC Panorama-interjú

A Budapesti Operettszínház szólistái, Füredi Nikolett, Janza Kata, Nádasi Veronika, Polyák Lilla, Dolhai Attila és Homonnay Zsolt a legnagyobb Bond filmslágerekkel idézik meg a világ leghíresebb titkosügynökének rejtélyes világát december 7-én  a Papp László Budapest Sportarénában. A The Best of Bond Symphonic koncertshow a Csimborasszó Production és a Budapesti Operettszínház közös eseménye a Danubia Zenekar közreműködésével. A nagyszabású koncerten Tassonyi Zsolt, az Operettszínház fiatal karmestere vezényel, a műsorvezető pedig Kautzky Armand színművész lesz, akit a hazai nézők James Bond magyar hangjaként is ismerhetnek.

Az esemény sajtótájékoztatóján a The Best of Bond Symphonic koncertshow fellépői, a Budapesti Operettszínház művészei Bond ikonikus Aston Martinján érkeztek. A vörös szőnyeges bevonulás után elkészítették a legendás Vesper koktélt – természetesen rázva, nem keverve – ízelítőt adtak a decemberi koncert zenei anyagából, és elárultak néhány kulisszatitkot is a nagyszabású koncersthow-ról.

Homonnay Zsolt nemcsak szólistája, hanem rendezője is lesz a nagyszabású koncertshow-nak.

„A The Best of James Bond Symphonic produkcióban keveredik majd a legmodernebb technika, a filmes látványvilág és a monumentális szimfonikus hangzás."

"A James Bond főcímdalok mögött, melyek tulajdonképpen hatvan év zenei ízlésének a csúcsdalai és több, mint fél évszázad lenyomatát képezi, majd a filmek helyszínei elevenednek meg, így egy igazi utazásban lehet része a nézőknek térben és időben egyaránt” – mondta el.

Kép

Dolhai Attila és Janza Kata a sajtótájékoztatón – Fotó: Art&Lens

„A Bond főcímdalok mindig az adott kor emblematikus előadóival, az adott korra jellemző hangszerelésben szólaltak meg. Nagyon komoly szakmai kihívás, hogy ezt a hat évtizednyi zenei anyagot 2022-es köntösbe öltöztessük, de a Danubia Zenekar pont erről híres, hogy akár számról-számra átalakulva mindig más világba röpíti el hallgatóit" – osztotta meg Ács Péter Ferenc, a Danubia Zenekar ügyvezetője. 

A koncerten többek között a Goldfinger, Diamonds are forever, For your eyes only, Skyfall, License to kill, The world is not enough, You only live twice, A view to a kill, Tomorrow never dies, On her majesty's secret service, From Russia with love, GoldenEye és a  Thunderball című dalok is felcsendülnek. A GoldenEye-hoz egy klipet is készítettek Nádasi Veronika főszereplésével. A kisfilmben egy zenekari próba és a koncert plakátfotózásának kulisszatitkai elevenednek meg.

Tehát elő az öltönyökkel, koktélos poharakkal és csillogó ruhákkal, mert december 7-én a Papp László Budapest Sportarénában, a glamour és elegancia estéjén, mindenki James Bond vagy Bond-lány lehet néhány órára.

Jegyek az Eventim hálózatában október 8-tól kaphatók.

Emberek vagyunk, foglalkoztatnak minket a többiek, akaratlanul is összehasonlítjuk magunkat, párhuzamot vonunk mások életével, és bizony gyakran ítélkezünk is. A kibeszélés elsősorban talán ezekből indul ki, ám a skála rendkívül színes: az ártatlan megjegyzésektől a mások érdekét szolgáló diskurzuson át a kiteregető, irigykedő, utálatos pletykálkodásig (erről a témáról korábban Szvetelszky Zsuzsa szociálpszichológussal beszélgettünk) és a rosszmájú pletykák terjesztéséig minden belefér. Arról nem is beszélve, hogy milyen érzés, amikor mi tesszük, és milyen, amikor mások.

Kibeszélni és kibeszélve lenni

Egy kisvárosból származom, ahol a másokról való beszélés sokkal inkább a hétköznapok része, mint egy nagy településen.

Az emberek többsége ismeri egymást, sűrűn találkozik, beszélget egy-egy ismerőssel, és az idősek is szeretnek a kapuban álldogálva diskurálni. Legalábbis gyerekkoromban gyakran voltam szemtanúja ilyen sztereotip jeleneteknek. Sajnos egy időben a rosszindulatú kibeszélésből a családomnak is kijárt, a gimnáziumi, majd egyetemi éveim alatt pedig néhány rólam szóló pletykával is találkoztam, és az is előfordult, hogy távolabbi ismerősöm kérdezett rá számomra kellemetlen dolgokra. Valószínűleg segíteni akart azzal, hogy ily módon tudatta, páran beszélnek rólam és a magánéletemről, engem mégis bántott a dolog, főleg azért, mert sejtettem, honnan és milyen okból indult az információ, ami a valóságban sokkal árnyaltabb képet mutatott. Még ma is emlékszem a megsemmisítő érzésre, miközben fájt, hogy ilyen módon „kommunikál” velem az, aki útnak indította a „híreket”.

Ehhez hasonló élményei sokaknak vannak, például Eszternek is, aki szintén egy kis településen tapasztalta meg a családja ellen irányuló negatív kibeszélő folyamatokat.

„Édesapámról egy időben azt terjesztették, hogy feketén dolgozik, illetve, hogy a volt munkahelyéről lopott. Ez addig fajult, hogy álinformációkat is kitaláltak a terjesztő felek, amiket persze tovább is adtak. Mi és a közeli ismerősök tudtuk, hogy egyik mendemondának sincs valóságalapja, ettől függetlenül rettentően kényelmetlenül érintett bennünket, hiszen komolyabb baj is származhatott volna belőle – emlékszik vissza a harmincas éveiben járó nő. – Talán emiatt érzékenyebb is lettem a kibeszélésre, és azóta igyekszem nyitottabb lenni abban, hogy jobban megértsem többek között a hozzám közel állók magatartását. Egyszer a férjemmel egy közös barátunkról beszéltünk, és én bírálni kezdtem a viselkedését, érzéketlennek, közönyösnek tituláltam egy szituáció kapcsán, amiben véleményem szerint empátiát és kedvességet kellett volna mutatnia. Végül a férjem világított rá arra, hogy a barátunk egyáltalán nem akart elutasító lenni, csupán a szorongás gátlásossá tette, ezért nem tudta másképp kezelni az adott helyzetet.”

„Megértettem, és megbántam, amiket a háta mögött mondtam róla, de ehhez valószínűleg kellett a korábbi megtapasztalás és az élmény, hogy tudjam, milyen a másik oldalon állni.”

Miért beszéljük ki a másikat?

„Ha evolúciós szempontból vizsgáljuk a kérdést, nagyon hasznos, ha kommunikálunk másokkal, hiszen ezáltal információkat szerzünk a környezetünkről – mondja Sarkadi Bálint klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta. – A jó- és rosszindulatú híreszteléseket persze el kell különítenünk egymástól. Utóbbi hátterében többféle pszichológiai folyamat is állhat. Például a saját belső feszültségünk és agressziónk indirekt módon való kifejezése úgy, hogy biztonságos környezetben, várható konfliktus nélkül mondjuk ki azt, ami nyomaszt, zavar minket. Ezzel másokhoz is kapcsolódhatunk, egyrészt úgy, hogy közös nevezőre jutunk azáltal, hogy együtt kibeszélünk valakit, másrészt úgy, hogy a konfrontáció elkerülése érdekében, még ha nem értünk is egyet, igazat adunk.
A kibeszélő habitusban tanult viselkedési minták is szerepet játszhatnak. Ha a szüleink előszeretettel beszéltek ki otthon másokat, akkor nagy valószínűséggel mi is követni fogjuk ezt a mintát a velük való azonosulás során. Az anyák és apák gyakran tanítják arra a gyermekeiket, hogy idegen közegben viselkedjenek szépen, ami olykor gátat szab az érzések, frusztrációk kifejezésének. Ám hazaérve, a biztonságos környezetben már elmondhatják azokat, a frusztráció csökkenésével viszont megerősödik az a viselkedési minta, miszerint védett miliőben beszélhetünk a negatív érzéseinkről. Ezzel könnyedén a szokásunkká válhat mások kibeszélése.”

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Élhetünk nélküle?

„Őszintén szólva kevés olyan embert ismerek, aki nem beszéli ki az ismerősei viselt dolgait másokkal – kezdi Klára, aki a témához való személyes viszonyáról mesél nekünk. – Érdekes, de a kibeszélést és az irigységet valahol egy kalap alatt kezelem, azt gondolom, az egyikből jön a másik.

Számomra mindkettő valami olyasmi, amit kínos felvállalni, és talán nem véletlen, hogy mindenki tagadja, hogy csinálja, vagy tudná, beismerné, hogy vele csinálják.

Ha magamba nézek, ki tudom jelenteni, hogy szeretek más emberekről csevegni, egyszerűen azért, mert ez rengeteg szituációt és emberi reakciót segít megérteni, ezáltal pedig sokkal inkább hajlok a tolerancia felé bizonyos helyzetekben, pláne, ha a beszélgetőpartnerem más véleményen van, mint én. Több tapasztalatot gyűjthetünk így mindketten, és akár azonos álláspontra is kerülhetünk. Mindezek ellenére gyakran ott mocorog a rossz érzés a gyomromban, ha másokról beszélek, és ezért nagyon remélem, hogy engem is rendszeresen kibeszélnek. Azt hiszem, ez megnyugtató lenne a lelkiismeretemnek.”

Az emberi természet része, hogy összesúgunk egymás háta mögött, és az is, hogy beszélnek rólunk, ezért szinte elkerülhetetlen, hogy úgy létezzünk a világban, hogy előbb vagy utóbb ne kerüljünk bele valamelyik helyzetbe. Még ha ezen nem változtathatunk is, azon igen, hogyan állunk hozzá a dologhoz.

„Ha rosszul érint minket az, hogy kibeszélnek a hátunk mögött, érdemes átgondolni a következőket: Mi bánt benne annyira? Mit mond el rólunk ez a szituáció? Hogyan szól önmagunkról az adott helyzet? Ilyenkor gyakran fel lehet ismerni fokozott megfelelési kényszert, kritika iránti érzékenységet és bizonytalan énképet – hívja fel a figyelmet Sarkadi Bálint, a Budapest Pszichológia – Pszichológia és Pszichoterápiás Központ vezetője. – Ha erre fény derült, célszerű dolgoznunk vele, fejleszteni magunkat ezeken a területeken, illetve lépésről lépésre feloldani az ehhez kapcsolódó elakadásokat.”

„Nagyon sok esetben persze a kibeszélés, a kritika nem rólunk, hanem a híresztelő személy elakadásairól, irigységéről, rosszindulatáról szól.”

A szakértő szerint a kibeszélésben találkozik az irigység és az üresség, ahhoz viszont, hogy pontosan meghatározzuk, miért is csináljuk, mélyen magunkba kell néznünk. Előfordul, hogy úgy próbáljuk meg fenntartani az énképünket, ha éppen bizonytalanok vagyunk, hogy másokat leértékelünk például a munkahelyünkön, az edzésen, egy szülői közösségben, vagy akár a baráti társaságunkban. Ilyenkor leginkább az irigység a hajtóerő, és azért viselkedünk kritikusan másokkal szemben, hogy csökkenjen bennünk az ellentmondás. (A témáról bővebben Dr. Almási Kittivel közös podcastunkban értekeztünk.) A kibeszélés mint magatartásforma valójában egy viselkedési minta, egyfajta megküzdési mód az életben. Változtatni akkor tudunk, ha felismertük, és ha komolyan elszántuk magunkat. Tudatossággal, önismeretünk fejlesztésével felülírhatjuk a korábbi sémákat.

Miért tud annyira fájni?

„Attól függ, mennyire fáj egy-egy pletyka vagy a rendszeres kibeszélés, hogy mennyire engedjük közel magunkhoz a negatív érzéseket. Ha stabil énképpel és önértékeléssel rendelkezünk, kevésbé tud minket megérinteni a kritika. Fájni akkor tud igazán, ha olyan embertől kapjuk, aki közel áll hozzánk, és akiben megbízunk, illetve, ha van némi igazságalapja a minősítésnek. Utóbbi esetében reagálunk a leghevesebben, hiszen valamilyen szinten valóságosnak érezzük.

Ilyenkor tanácsos a sértettség helyett azon elgondolkozni, hogyan lehet ezen a területen előrelépni.

Azt lehet mondani, összességében természetes, hogy kibeszélünk másokat, érdemes azonban törekedni arra, hogy ezt olyan formában tegyük, a mondandónkat úgy fogalmazzuk meg, amiként azt egy fordított helyzetben is szívesen hallanánk magunkról. Ugyanannyi energiabefektetéssel akár pozitívan is gondolkodhatunk másokról, és a hiányosságok helyett akár a jó dolgokat is kihangsúlyozhatjuk. Mások leértékelése helyett beszéljünk inkább őszintén a saját negatív érzéseinkről és bizonytalanságainkról” – javasolja a szakember. 

Valamit megtudhatunk erről, ha felütjük a Magyar Konyha 1985-ben megjelent kiadványát, amely a Főzőkanállal hazán kívül címet kapta. A szakácskönyv éppen abban az évben jelent meg, amikor Gorbacsov az SZKP főtitkára lett. Ma már tudjuk, reformkísérletei a Szovjetunió bukásához vezettek. A rendszer itthon is recsegett-ropogott már, amelynek egyfajta lenyomata a receptgyűjtemény előszava: „soha nem volt még olyan eleven a kapcsolat a külföldön honossá lett magyarok és az itthoniak között, mint mostanában”. És itt nem csak a rendszerhű külkeresek vagy hírszerzők élménybeszámolóira kell gondolnunk. Találunk a kötetben határon túli magyaroktól érkezett recepteket, és olyan szerzőket is, akik korábban emigráltak – a bevezetőben róluk szólhat az a rész, amely az egyre gyakoribb hazalátogatást, levélváltást, családi találkozókat említi. Ennek megfelelően számtalan nyugati étel található a kötetben, márpedig az, hogy innen ajánlanak inspirációt a háziasszonyoknak, sok más mellett szintén előszele volt a készülő változásoknak.  

„Voltam Keleten” 

Természetesen a Szovjetunió és az akkori baráti országok receptjei nem hiányozhattak a kötetből. A klasszikus orosz fogások, az izgalmas örmény ízek, a dagesztáni tökropogós, az üzbég piláf, a zöldségben tobzódó bolgár egytálételek mellett távol-keleti különlegességek is szerepelnek a könyvben. Mint mondjuk a saigoni húsleves, amelynek érdekessége, hogy a hozzávalók közt felsorolt szójaszósz mellé odaírták: „vagy kubai Conchita ételízesítő”. Tökéletes korlenyomat. Az akkori olvasónak ugyanakkor újszerű lehetett a ceyloni halleves (korianderrel és citrommal), a marhacurry, a szír joghurtos birka, a kínai sertéssült készítési módja (a hosszú szálakra vágott zöldségek, a forró wok, a külön megpirított hozzávalók és a fűszerek), a csilitől méregerős thai ragu (itt meg is jegyezték, hogy ha nem bírjuk az erőset, csökkentsük a paprikaadagot), a szakéban pácolt japán csirke. 

„Jártam Nyugaton” 

A kötetben ismerős ételeket is találunk: minestrone, rizottó, cukkinis spagetti, paella, mexikói tortilla, angol húsos pite, francia csirkeragu konyakkal, provence-i fűszerekkel. De vannak ismeretlenebb ízek. Mint például a narancsos babfőzelék, aminek receptje Argentínából érkezett – valójában a citrusnak csak a héja kerül bele, fűszerként. A francia reteklevélleves, az osztrák palacsinta levesbetétként pedig két egyszerű, de nagyszerű ötlet. Franciaországból érkezett továbbá két luxusrecept, főleg a 80-as évek Magyarországáról nézve. Az egyikben lazaccal, a másikban rákkrémmel töltik a palacsintát. Uruguayból egy klasszikust küldtek, a tarta pascualinát. A liguriai bevándorlók által meghonosított fogáshoz a pitetésztát spenót, hagyma, tojás, sajt keverékével töltik, majd a felső, fedő tésztaréteg alá egész tojásokat ütnek (hogy minden szeletre jusson majd belőle), és így sütik meg sütőben. 

„Déli legelőn” 

Szerintem ezek az afrikai, izraeli fogások a könyv legérdekesebb darabjai. Egy Kenyában élő levélírótól érkezett a paradicsomos-currys okra receptje. Nem tudom, hányan tudták ezt akkoriban kipróbálni itthon, mindenesetre a fűszerről zárójelben megjegyzik, hogy indiai sáfrány, a zöldségről pedig, hogy a zöldbabhoz hasonlít kissé az íze.

Aztán ott van a nigériai igbóktól tanult hagymás banán. Olajban sült főzőbanánból készül, ez kerül bele a hagymás-paradicsomos raguba.

Fűszere a bors, sült húshoz, omletthez ajánlja a recept beküldője. Gizdodo néven találtam rá egyébként erre az ételre, és sült paprikát is tehetünk bele. A líbiai mentás salátához nagyon apróra kell vágni paprikát, uborkát, paradicsomot, hagymát, majd elkeverni paradicsompürével, mentalevéllel, olívaolajjal. Főtt tojással és kenyérrel könnyű nyári vacsora a szerző szerint. 

„Északi ugaron” 

Amikor a járvány kitörésekor bezártak az üzletek, remek reklámfogásként közkinccsé tették a híres svéd húsgolyó receptjét, hasonló stílusban, mint amilyenek a bútorhoz csatolt összeszerelési útmutatók. Az 1985-ös szakácskönyvben azonban már rég ott volt ez is. Sőt, a levélíró azt is megosztotta a hazai olvasókkal, hogy főtt krumplival és áfonyalekvárral egyék. Összevetettem egyébként a két receptet, és csak pár apró eltérést találtam. Darált marhát és sertést keverünk össze zsemlemorzsával, reszelt hagymával, tejjel, tojással, zsemlemorzsával, sóval, borssal. (Különbség: a régi recept szerint mehet bele bazsalikom is.) A kisült golyókat aztán tejszínes-mustáros szószba forgatjuk. Érdekes, hogy a ’85-ös recept szójaszószt ajánl még bele. A híres bútoráruház csak öt évvel később érkezett meg hazánkba, úgyhogy aki elkészítette ezt a korabeli olvasók közül, megelőzhette korát – legalábbis itthon. 

A cikk Bogos Zsuzsanna Végy egy régi receptet! című sorozatának része. A sorozat további írásai itt érhetőek el.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Legbaba és négy szálon futó élmény

A nemzedékeken átívelő értéket Éva is megerősíti. Mint fogalmaz, „egy porcelánbaba négy generáció számára ad értéket: a gyermek örül a játéknak, a szülő babázik a gyerekkel, a nagyszülő ruhácskákat varrhat és öltöztethet, a dédszülőnek pedig a régi emlékeit élteti”. Míg a Barabás Villa kiállítóterében sétálunk, azt is elárulja, fordított utat járt be a babákhoz való viszonyában, előbb készített ugyanis saját babákat, és csak azután fogott antik babák restaurálásába. Nem meglepő, amikor kiderül, hogy rajongása gyermekkora óta tart, meghatározó meseélménye volt a „Panninak van hat babája” kezdetű mondókás-rajzos kis mesekönyv, de megemlíti nagyapja, Budavári Mátyás hatását is, aki saját meséket mesélt, mindenfajta állattal megismertette – legyen az szalamandra, levelibéka, éticsiga stb. – és az állatok szeretetére nevelte unokáját.

Egy alkalommal például a szomszéd kutyája megharapta a kis Évit, nagyapja ekkor kézen fogva visszavitte az állathoz, hogy helyrehozza a rossz emléket, a kutya pedig végül a legjobb barátja lett.

A gyermekként ajándékba kapott babáit látva azonban folyamatosan hiányérzete volt. Élt ugyanis egy elképzelése egy részletgazdag, tökéletes porcelánbaba-ideálról, amely talán nem is létezett, de amelyre annyira vágyott, hogy körülbelül 15 éve elkezdte kitanulni a babakészítés mesterségét, hogy végre elkészíthesse a „legbabáját”.

A mostani életmű-babakiállítást Éva a férjével már több éve megálmodta. A fenti galériában két, a földszinti részen pedig négy szinten tudta megjeleníteni a babagyűjtemény „111+1” darabját. Ezzel a megoldással nemcsak felnőtteknek nyújthat a kiállítás páratlan élményt, de a padlóra rendezett kis enteriőrök, életképek a gyerekek számára is elérhető magasságban láthatók. Két szinten pedig antik babák sora helyezkedik el. A falakat a restaurálás vagy készítés fázisfotói díszítik, csupa „ilyen volt – ilyen lett” kép, így nyugodtan mondhatjuk, hogy a kiállítás forgatókönyve négy szálon futtatja az élményt.

Elemér bácsi, Lenke néni és a többiek

Bandika, Jázmin, Dalma, Krisztián, Erdei Manó – utóbbi így, szigorúan vezetéknév–keresztnév kombinációban –, záporoznak a nevek, miközben Helmeci Éva végigvezet a babái között.

Itt fönt ugyanis – mutat szét a galérián, ahol saját készítésű babái foglalnak helyet – mindegyik babának neve van, míg alul az antik restauráltbaba-remekműveket gyártó és típus alapján emlegetik. A sor a kereskedelmi forgalomban kapható gipszformák felhasználásával készült mai, egyedi porcelánbabáktól haladva a saját modellezett figurákig tart. Egy angyalarcú, elmélázó kislány baba vonzza magára a tekintetet, és megdöbbenésünkre a lányka ölében még egy méretarányos, élethű plüsscica is gömbölyödik. Aztán kiságyban fekvő reborn csecsemő baba mellett sétálunk el. A reborn egy festési technika – világosít fel Éva –, segítségével élethűvé varázsolható egy vinyl baba.

„Karakterbabák!” – hangzik el a kulcsszó, amikor a sok angyalarcú mellett egy különösen realisztikus kis pofihoz, egy megszeppent babához érünk: a festett szemöldök fölfelé hajló íve, a csodálkozó tekintet, a jellegzetesen görbülő szájacska mind azt mutatja, hogy a baba – bocsánat, nevezzük őt is a nevén: Ilka – még nem döntötte el, hogy elég nagy-e a hirtelen jött ijedtség ahhoz, hogy sírjon, vagy legyőzi a meglepetés és kíváncsiság izgalma a riadalmat.

Kép

Fotó: Bojtos Anita

Pár méterrel odébb egy 25 centi magas „öreg figura” kerül a szemünk elé: Elemér bácsi, Éva régi szomszédja, aki élete végén, felesége halálát követően egy öregotthon lakója lett.

Haláláig Éva hetente többször is meglátogatta, és bár az idős úrról egyetlen fényképet sem őriz, a keze modellezés során szinte „véletlenül” megformázta a tíz nyelven beszélő korábbi banktisztviselő alakját.

Eredetileg idős hajléktalant szeretett volna alkotni, de az ihlet valahogy mégis úgy vezette a kezét, hogy végül Elemér bácsi vonásai öltöttek formát a modellezés nyomán. S hogy Elemér bácsi felismerhető lett, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a kiállítás megnyitóján hatalmas mosollyal lépett Évához egy ismeretlen hölgy, aki elárulta: ápolónőként dolgozott az idősotthonban, és jól ismerte a modellt.

Elemér bácsi „óriás párja”, egy másik idős figurát ábrázoló életnagyságú baba a galéria végében egy széken helyet foglaló Lenke néni. Az idős asszonynak megformázott alak olyan élethű, hogy ha nem a kiállítótérben, hanem egy parkban, villamoson vagy épp a templomban ülve pillantanánk meg, fel sem tűnne, hogy nem hús-vér ember.

A készítési folyamat kulisszatitkai

Az „élettelenség” persze jelen vonatkozásban nem is olyan egyértelmű, és immáron nemcsak a babák személyiségtükröző egyediségére vagy a nevükre gondolunk, hanem megformálásuk mikéntjére is. Helmeci Éva figurái ugyanis az utolsó apró részletig kézzel készülnek, szemben például a gyári babákkal. A babák bőrszíne, kék erecskéinek festése éppúgy átgondoltan jelenik meg, mint ahogy a tekintetük sem véletlenül annyira élethű: mindegyikük kristályüveg szemet kapott. A kiállításon haladva persze nem tűnne fel, hogy melyik az az egyetlen baba, akinek nem kristályüveg, hanem festett szeme van. Ő a nagy rózsaszín masnis Fruzsina, tekintetét a mester porcelánfesték és vékony lakkréteg segítségével alakította ki.

Mint megtudjuk, a porcelánbabák „születésébe” nem csúszhat hiba.

A folyamat sok buktatóval jár: buborékmentesnek kell lennie a folyékony porcelánmasszának, amelyet az alkotó gipsz negatív formába önt, később a nyers porcelánformák csiszolásánál nem maradhat lyuk vagy karcolás, mert azt égetés után már lehetetlen kicsiszolni a felületből.

Ha mégis becsúszik egy kis gikszer, Évának elölről kell kezdenie a folyamatot. A porcelánbabákhoz általában hat gipszforma tartozik: fej, mell-lap, két kar és két láb. A hozzájuk tartozó textil testet a babakészítők saját maguk varrják kifejezetten arra a babakarakterre. A babamodellezésnél is a fej és a végtagok készülnek hőre keményedő plasztilinből, és általában a textil testet a megálmodó művész varrja minden esetben a babára.

Alapanyag-használatban szintén szigorúak a követelmények: szinte csak természetes anyagokat használnak. A ruhákat organikus anyagból varrják, a babacipőket pedig éppúgy bőrből, mint az igényes gyerekcipőket, így aztán nem ritkán majdnem annyiba kerülnek, mint a hús-vér gyerekekre kerülő változatok. „Előfordul azért, hogy gyerekcipő kerül egy-egy babára – avat be Éva, rámutatva egy kopottas pici lábbelire. – Édesanyám ugyanis eltette az én kisgyermekkori cipőcskéimet »Évike első cipői« megjegyzéssel, így azokat most az antik babáim öltöztetéséhez magam is fel tudom használni.”

Kép

Fotó: Bojtos Anita

Titkokat suttogó babák

Az alsó szinten antikbaba-karaktereket csodálhatunk meg. Előtűnnek itt a német babagyártók által létrehozott, kézzel festett arcú, különböző ruhákba öltöztetett, a régi idők hangulatát idéző babák: Heubach, Armand Marseille, Kestner, Kathe Kruse, Schildköt, vagy a velük versenyre kelő, igényesen kialakított ritka, biszkvit porcelánfejű, századfordulós francia babamodellek: Jumeau, Francois Gaultnier, vagy épp az olasz Lenci baba.

Később, már kint, a Barabás Villa kertjében beszélgetve Éva egy általánosabb érvényű következtetést is megoszt. „Úgy érzem, régebben a gyerekek valahogy jobban vigyáztak a játékaikra, igaz, az akkori játékokat időtállóbbra készítették. A kiállítás egyik enteriőrjében is látható fiókos kis szekrény, a kis húzólovacska olyan csapolásokkal és betonbiztos kialakítással készült, hogy a gyermekek gondosságával kiegészülve sokáig fennmaradhatott.”

A biszkvit porcelánfejű antik babáknak még a használatuk is más volt: nem játszhattak velük naponta, csak ünnepnapokon, vagy egy-egy fénykép erejéig vehették kézbe a babácskájukat. Ma ennek köszönhető, hogy a 100– 170 éves darabok is föllelhetők, restaurálhatók.

A régi játékok, babák sok generáció életét kísérhették végig. Éva ezért egy-egy helyreállítás során gyakran eltöpreng azon, vajon mi mindenről tudna mesélni a sokszor több emberöltőt is végigkísérő baba. Így lett a kiállítása címe „Titkokat suttogó babák”, mondja.

Gyűjteménye legidősebb darabja, Paulie 1850-ből származik. Paulie egy német papírmasé vállfejű baba, négy bambuszfoggal, kristályüveg szemekkel és kecskebőr testtel. Kész csoda, hogy francia selyem eredeti ruhácskája és eredeti bőrcipőcskéi ilyen megkímélt állapotban fennmaradhattak. Restaurálása során Éva különösen sok időt töltött vele. Előbb törött fejét kellett újjáépítenie, aztán kezébe vette az ecsetet, hogy visszaállítsa eredeti arcvonásait és hajtincseit. „Amikor hozzáláttam a festéséhez, nem voltam elégedett a végeredménnyel, így leszedtem a festéket. Újrafestettem, megint leszedtem. Ez így ment egy darabig, aztán elpakoltam a babát a festékekkel együtt. Megfőztem a paprikás krumplit, és ebéd után friss fejjel újból elővettem, akkor végre sikerült a befejeznem.”

Az elgondolkodó gyermek nem unatkozó gyermek

Helmeci Éva szerint rossz passzban nem szabad ilyen nagy figyelmet igénylő, aprólékos munkát végezni. Amikor viszont alkotni kezd, a baba szinte újjáéled a kezei alatt. „Van olyan baba, amelyre, ha ránézek, és esetleg megkérdezik, mit is javítottam rajta, még én magam sem tudom... Akkor jó az eredmény, ha az antikbaba-restaurálás után nem fedezhető fel a munkám nyoma” – árulja el, hozzátéve: a restaurálás persze nagy felelősség is, hosszú út vezet addig, hogy profi munka kerüljön ki a kezei alól.

Abban is biztos, hogy a tanulást senki nem úszhatja meg. Ugyanígy szükséges hozzá kézügyesség, anyagismeret, egy kis történelem és nagy adag babaszeretet.

A gyermekkori babázás fejlesztő hatásáról is megosztotta tapasztalatát. Éva szerint szükség van arra, hogy a gyermek szerepjátékokat játsszon velük, és történeteket találjon ki vagy dolgozzon fel. Ha a kisgyermek a gondolataiba mélyed, és történeteket talál ki, azzal a kreativitása fejlődik, kreatív felnőtté válik majd. „Ne gondoljuk, hogy a gondolataiba mélyedt gyerek unatkozik” – mondja.

Helmeci Éva szerint ma nagyon kevesen foglalkoznak Magyarországon babakészítéssel, és igazán iskolája sincs ennek a szakmának. Mindezekkel együtt a babakészítésen morfondírozó, babaszerető fiatalokat arra buzdítja: bátran válasszák ezt hobbinak, mert nagy örömet szerez, az alkotásból nyert derű pedig az egész család érzelmi stabilitására kihat. „Ha a nő boldog és kiegyensúlyozott, akkor a család is boldog és összetartó – összegzi a babakészítés és -restaurálás tanulságait. – A mai világban az alkotás mint hobbi felértékelődik, hiszen nincs időkorlát, az ember a saját tempójában fejlesztheti önmaga képességeit, határ a csillagos ég. Kívánom, hogy mindenki találja meg a saját maga örömforrását jelentő hobbit, és akkor sokunk számára boldogabbá válik a világ” – teszi hozzá útravalóként.

„Egyik pillanatról a másikra tele lett a testem vörös, viszkető foltokkal. Anyukám szerint úgy néztem ki, mint aki beleesett a csalánosba. Szerencsére akkor egyetlen éjszaka alatt megszűntek a tüneteim, a szüleim azonban nem hagyták ennyiben a dolgot, és orvosi tanácsra elkezdtünk ételekkel „kísérletezni”, teszteltük és figyeltük, mitől jöhetnek elő a foltok. Amikor már szinte biztosak voltunk abban, hogy a tejmentes étrend lesz az, ami nekem beválik, a kiütések ismét előjöttek. Egy évbe telt, mire rájöttünk, hogy a hideg levegő a problémám forrása. Azóta több, mint 20 év telt el, de a hidegallergia velem maradt. A tüneteim akkor erősödnek fel, ha például télen meleg lakásból utcára, vagy utcáról a meleg irodába megyek – ilyenkor az arcomon, a nyakamon, a karomon, ritkábban a lábfejemen vagy a térdemnél jelentkeznek piros foltok, pörkök, apró hólyagok, amik olyannyira viszketnek, hogy úgy érzem, mintha az egész testem égne. Bőrgyógyásznál, immunológusnál és allergológusnál is jártam, de a válasz mindig ugyanaz volt: nem lehet ezzel mit kezdeni.

Ha Skóciában vagy Kanadában kellene tartósan élnem, talán bele is halnék.

Megtudtam ugyanis, hogy a hidegben való hosszas tartózkodás hatására erős fejfájás, szívritmuszavar, vérnyomás-ingadozás, légzési zavar is jelentkezhet, súlyos esetben pedig akár anafilaxiás sokk is bekövetkezhet, ami az allergiás reakció legsúlyosabb formája, és életveszélyes is lehet. Utóbbit egyetlenegyszer tapasztaltam meg: enyhe fulladást éreztem, az ujjaim kékeslilás színre váltottak, s ha hozzáértem a mellkasomhoz, olyan hangot hallottam, mintha nejlonzacskót morzsolgatnék az ujjaim között. Később tudtam meg, hogy ez ödéma – hidegallergia esetén a tüdő és a légutak is ödémásodhatnak, ami fulladást idézhet elő. Egy ideig allergiagyógyszert szedtem, de a tünetek éppen, hogy csak enyhültek, így nem láttam értelmét tovább szedni, inkább egy olyan kenőcsre váltottam, amely hidrokortizont és neomicint tartalmaz, és mostanra már – túl a sokadik angol nyelvű szakirodalmon – kiokosodtam annyira, hogy tudjam, az azonnali meleg vizes fürdő és a kalcium számomra életmentő.”

A hidegallergia speciális fajtája

Dr. Eli Silver, a Clevelandi Egyetemi Kórház allergológusa felhívja a figyelmet arra, hogy a hidegallergiának létezik egy speciális fajtája, amelyet öröklött gyulladásos hidegallergia szindrómának neveznek, és amelyért egy bizonyos fehérjét kódoló gén mutációja a felelős.

„Ha a szülő tudni szeretné, hogy gyermeke örökölte-e tőle ezt a típusú allergiát, tegyen gyermeke kézfejére jeget, tartsa rajta 5 percig, s ha a bőrfelület erősen viszketni kezd vagy bepirosodik, nagy valószínűséggel a hajlam öröklődött.”

Tanácsok a hidegallergia miatt kialakuló tünetek enyhítésére, megelőzésére

„A hidegallergiát onnan lehet felismerni, hogy valamilyen hideginger – hőmérséklet-változás, hógolyózás, hideg vízben való úszás vagy jeges szél – hatására hisztamin szabadul fel az érintett testrészen, amely heves bőrpírral, csalánkiütéses tünetekkel, erős viszketéssel, fájdalommal, duzzanattal és akár hólyagosodással is járhat. Az érintetteknek kifejezetten vigyázniuk kell a jeges, túlhűtött italokkal, ugyanis az allergiás panaszok nemcsak a bőrön, hanem a nyelőcső nyálkahártyáján is jelentkezhetnek, ahol a kialakult duzzanat fulladáshoz vezethet” – magyarázza Dr. Madarasi Anna, a Budai Egészségközpont tüdőgyógyásza, allergológusa, s hozzáteszi, hogy mint minden allergiás betegségre való hajlam, a hidegallergia is öröklődik.  A szakember szerint nagyon fontos, hogy a betegek kerüljék a hideg hőmérsékletet és a hirtelen hőmérséklet-változásokat, fokozottan figyeljenek a megfelelő öltözködésre, téli hidegben ne maradjon fedetlenül a fejük, arcuk, nyakuk, illetve használjanak kesztyűt, vigyázzanak lábuk melegen tartására, valamint védjék a bőrüket arc- és kézkrémmel. Jó, ha mindig tartanak maguknál antihisztamin-tartalmú gyógyszert, mert ez gátolja a tünettermelő hisztamin felszabadulását – így csillapíthatók a leggyorsabban a hevesen jelentkező tünetek.

Felhasznált forrás:
You Really Can Be Allergic To Cold Weather? In: https://www.uhhospitals.org/Healthy-at-UH/articles/2020/10/you-really-can-be-allergic-to-cold-weather

Neked hogyan alakult ki az érdeklődésed a programozás iránt? 

Egyrészt már általános iskolában nagyon érdekelt a matematika, ami ugye közel áll hozzá, másrészt a szüleink egy nagyon okos trükköt találtak ki. Erősen korlátoztak a videójátékokban, a trükk pedig az volt, hogy amelyik játékot mi magunk fejlesztjük, azzal korlátlanul játszhatunk, amelyiket pedig megvesszük vagy letöltjük, annál marad a szűk időkeret. Hárman vagyunk fiútestvérek, összeültünk hát, hogy fejlesszünk valami szuper játékot. Fél évet dolgoztunk rajta, kész lett, de csak két napig játszottunk vele. Aztán rájöttünk, hogy van egy sokkal jobb ötletünk, és azt kezdtük el fejleszteni. Mire meglett, jött egy harmadik elképzelés, hogy na, azzal már tényleg sokat fogunk játszani!  

De lassan ráébredtünk, hogy nekünk nem is a játék, hanem maga a játékkészítés okoz igazi örömet. 

Akkor körülbelül mennyi idős voltál? 

12 éves. Egy jó ideig még könyvekből képeztem magam, majd fordulópontot jelentett, hogy a Fazekas Gimnáziumban Korándi Dániel programozószakkört kezdett tartani. Engem is meghívott valamilyen versenyeredményem alapján, ott ismertem fel, hogy az egésznek mekkora mélysége van. Akkor még gátolt, hogy izgulós, szorongó kisfiú voltam, de ma éppen ennek köszönhetően tudok a saját diákjaimnak segíteni a hasonló problémáik kezelésében. 

Még mindig fiatal vagy, de úgy tudom, már 12 évnyi tapasztalattal bírsz a tehetséggondozásban. Ennyire korán kezdted a tanítást? 

Már egyetemistaként kipróbáltam, hogyan tudom a fiatalabbaknak a tudást érthetően átadni, és elkezdtem élvezni. Hamar komoly eredményeik születtek, és a szakkörök hangulatát, a stresszmentességet is díjazták. Kiderült, hogy kimondottan szeretek tanítani. 

Közben a munkád Svájcba szólított. Nagy kihívás volt emellett az utánpótlás-nevelést is folytatni? 

Elvégeztem a matematikus mesterszakot. A negyedik év utáni nyáron kijöttem gyakornoknak Zürichbe. Be akartam bizonyítani a világnak és magamnak, hogy a kutatómatematika izgalmasabb, mint a programozás, de a végén az bizonyosodott be, hogy leginkább emberekkel közösen szeretek dolgozni. Nagy örömforrás nekem, ha együtt lehet ötletelni egy vibráló közegben, és mindjárt megvan a visszacsatolás is. Mivel ezt Svájcban megkaptam, egyetem után ki is költöztem szoftvereket tervezni. De akkor már öt éve tanítottam itthon gyerekeket, és az kisebb törést okozott, hogy addig fizikai jelenléttel tartottam a szakköröket, amely lehetőség így megszűnt, és máris hiányzott. 

Ebből a hiányból született az Alphacademy ötlete? Hogyan indult be az oktatás? 

Az Alphacademy létrehozása Nikházy László barátommal közösen jutott eszünkbe. Laci is szoftverfejlesztőként dolgozott akkor, most száz százalékban oktatásra és tehetséggondozásra fordítja az idejét. Szuper ember, élmény vele együtt dolgozni. A korábbi tanítványaink keresgéltek tanácsokért, és elkezdtük őket online mentorálni.  

Arról is beszélgettünk, miért győznek le minket rendre a lengyelek és más környező országok diákjai a programozási versenyeken, mire rájöttünk, hogy ők sokkal korábban elkezdik tanítani a gyerekeket.  

Mi akkor még csak 14–15 éveseket oktattunk, mert az volt a vélekedés, hogy kisebbeknél ez nem működne. Én meg vérszemet kaptam, hogy de nézzük meg, tényleg lehetetlen-e, és elkezdtem ötödik-hatodikosokat online tanítani. Eleinte azt éreztem, nem elég motiváltak, akkor még nem találtuk el, mivel lehet igazán segíteni őket. Aztán a kulcs az lehetett, hogy mindegyiküktől megkérdeztem, akinek valami nem tetszett, mit javasol, hogyan csinálhatnánk jobban. Eleinte meglepte a gyerekeket, hogy egy felnőtt tanár kikéri a véleményüket, de aztán elkezdett csökkenni a lemorzsolódási ráta. A járvány idején több régi tanítványom szeretett volna tanárként csatlakozni hozzám, addigra felfutott az online oktatás is, és rengeteg új gyerek jött. 

Kép

Kép: Alphacademy

Apropó, kik járnak hozzátok, és milyen típusú gyerekeket szeretnétek, ha hozzátok járnának? 

Én még abban nőttem fel, hogy a tehetséges gyerekekkel érdemes foglalkozni, akik jó eredményt érnek el a versenyeken, hogy nekik adjunk még többet, őket segítsük. Egy darabig ugyanezt vittem tovább, de mára változott a gondolkodásom.  

Észrevettem azt az igazságtalanságot, hogy a programozásban a férfiak, a gazdagabb nagyvárosiak, az elitiskolába járók nagyobb eséllyel indulnak, és az említett hozzáállás erre még rá is erősít.  

Úgyhogy az lett az elvem, hogy nem a tehetséges gyerekeket szeretném tanítani, hanem a motivált gyerekeket. Persze ennek a tehetséges gyerekek is a részhalmaza, de én minden olyan gyerekkel foglalkozni szeretnék, aki a szüleitől függetlenül önmaga akar fejlődni, tanulni, erőfeszítéseket tenni. Ha nem ötös matekból, mi akkor is befogadjuk, segítjük, és egy idő után úgyis ötös lesz, ha nálunk tanul. 

Mennyire vált be, hogy a korábbi trendet megtörve már nyolcéves kortól elkezdtek oktatni? Egyáltalán hogyan mérhető a rendszer sikeressége? 

Először is ezek a gyerekek megtanulnak örülni a gondolkodásnak, ami szinte fontosabb is, mint a szakma. A szakmai részt pedig objektív számok igazolják vissza: a tavalyi nyolc-tizedikesek között az országos első 20-ból 16 a mi diákunk volt. Minden évben legalább egy olimpikon tanítványunk van, aki az első négybe kerül az országos válogatóversenyen. Akik nálunk tanítanak, azoknak is komoly olimpiai vagy országos versenyeredményeik vannak. Azt is jó látni, hogy aki szeretne, az később jó egyetemre kerül, és kiválóan el tud helyezkedni a szakmában, de mi azokkal is törődünk, akik nem versenyeznek, és nem programozók lesznek. Ezt nehezebb mérni, de hiszem, hogy ők is kapnak egy olyan gondolkodásmódot, amely segíti őket később, az élet bármely területén helyezkedjenek is el. 

Azt hallottam, kimondottan csapatmunkára ösztönzitek a gyerekeket, így igen erős közösség is formálódik nálatok… 

Egyrészt megtanítjuk, hogy a világban nem készen kapjuk a megoldásokat, hanem kreatívan kell gondolkodnunk, hogy mi jöjjünk rá a dolgokra. Ezért nem is nagyon mondjuk el a gyerekeknek a megoldásokat, inkább csak fogjuk a kezüket, amíg ők fel nem fedezik azokat maguktól. Így megkapják azt az érzelmi biztonságot, amelyben szabad hibázni, szabad elsőre nem rájönni a megoldásra, mi akkor is mellettük állunk. És a vége hatalmas sikerélmény.  

A másik cél valóban a csapatmunka, mert ugyan rövid távon talán az a célravezetőbb, ha legyőzzük a másikat, ha a másik vállára állunk, de hosszú távon az hozza meg a sikert, ha vele közösen, egymást segítve tudunk dolgozni. 

Ezt azért emeled ki, mert a munkádban is ezt tapasztalod? 

Ott nagyon határozottan, ott ez teljesen egyértelmű. Én rengeteget profitálok abból, hogy szívesen és jól dolgozok együtt másokkal. És még egy fontos dolog: alapvetően nem vagyunk túl szigorúak, nincs túl sok szabályunk, teljes mértékben partnerként kezeljük a gyerekeket, meg is hallgatjuk a véleményüket. Egy dologban azonban zéró toleranciát alkalmazunk: ez a bullying, a mások bántása. Az elején elmondjuk a gyerekeknek, hogy ez egy olyan közösség, ahol nincs piszkálódás, mert aki ezt megszegi, azonnal kikerül a rendszerből. Nincs második esély. Ez egy biztonságos közeg, ami azért is fontos, hogy mindenki bátran felvállalhassa, ha valamit nem tud, s olyankor nyugodtan kérdezhessen. Ha el kellene rejteniük, hogy valami nem megy, mert különben kicsinálják őket a többiek, nem lehetne kinyílni és együtt gondolkodni. Arról nem beszélve, hogy barátokat is sokkal könnyebb így szerezni. 

Kép

Kép: Alphacademy

Mit lehet tudni az oktatás menetéről, időtartamáról, időbeosztásáról? 

Mindenkit arra invitálunk, hogy az iskolás évei alatt végig járjon hozzánk, és sokan később tanárként is visszatérnek. Aki anyagilag kedvezőtlen helyzetben van, de lelkes, annál is találunk megoldást, a tandíj tetszőlegesen csökkenthető. Ahhoz, hogy valaki megragadjon nálunk, kell is a lelkesedés, hiszen rendszeresen szükséges házi feladatot készíteni. Kéthetente van óra, amivel azt is jelezzük, hogy az önállóan végzett munkának is értéke van. Azok a gyerekek, akik csak akkor képesek dolgozni, amikor egy felnőtt ott áll mellettük, előbb-utóbb lemaradnak az önállóbbaktól. De senkit sem hagyunk egyedül, a nap minden percében lehet kérdezni tőlünk, s mi küldjük a választ online. Sőt nagyon sokszor a gyerekek egymást segítik a tanulási helyzetekben, erre is motiváljuk őket. Fontos nekünk a közösség összetartása, ezért rendszeresen játékesteket tartunk, sőt szerveztünk már programozótábort is, sokan alig várják, hogy megismételjük.  

Az új jelentkezőket pedig folyamatosan várjuk diáknak – és tanárnak is! Olyan oktatókat keresünk, akik szintén hatalmas lelkesedést mutatnak a fiatalok tanítása iránt. 

Ha jól figyeltem, a szellemiségetek lényege, hogy azt erősítitek a gyerekekben, amiben jók tudnak lenni, és az ebben való kiteljesedéshez adtok meg minden segítséget ti, és ők is egymásnak. 

Sőt, még egy szinttel tovább is mennénk, hogy ne rejtsék el azt sem, amiben nem jók, mert abban lehet a legtöbbet fejlődni. De ehhez stigmamentes hozzáállás kell, amihez át kell törni egy falat, hiszen abban nőttek fel, hogy a gyengeségeiket titkolják. Mi itt nem egymás ellen vagyunk. Mindenkinek van egy csomó fejlesztenivalója, de utána mekkora öröm lesz, ha az már menni fog! Úgy tekintünk a programozásra, mint a maratonfutásra. Az első lépéseket könnyű megtenni, hiszen elindulsz egy hatalmas tömegben, mindenki tapsol. Egy idő után viszont eljutsz arra a pontra, ahol már nincs közönség, nehezedik a dolog, és tényleg oda kell tenned magad. Az utolsó szakasz pedig megint elképesztően szórakoztató, mert már közel vagy a célhoz, és vár rád a siker. Mi a középső szakaszon állunk ott a gyerekek mellett, a legnehezebb periódusban motiváljuk és segítjük őket.