Új divat a nagy Ő-k sorozata

Manapság monogámia alatt egyre kevesebben értik azt, hogy egy életre választanak társat. A monogámiáról sorozatmonogámiára váltást talán azért érezheti az átlagember (értsd: a nem ismert ember) is lassan normálisnak, mert ezt látja, hallja, olvassa a médiában. Ő maga is felbuzdulhat, és mondhatja: „Ja, ha 25 év után ez az elismert szaktekintély is továbblépett, én miért ne tehetném meg?!”. Kulcsár Edina és Szabó András (Csuti) válása nagyon nagy port kavart a médiában, és az egész még el sem csitult, jött a következő bejelentés: Szabó András új hölgy személyében találta meg az igazi szerelmet, és Edina is újra szerelmes, sőt, gyermeket vár újdonsült szerelmétől.

De ismerünk olyan hírességet is, aki – magát közröhej tárgyává téve – minden új „nagy Ő-jével” közös tetoválást készíttet.

Ezek az emberek valójában társfüggők? – kérdezem Gazdag Enikő pszichológus, pár- és családterapeutát, aki így válaszol:

„Valóban rendszeresen lehet olvasni, hallani külföldi és hazai ismert emberekről, hogy a szakításuk után rögtön egy másik hölgy/férfi oldalán jelennek meg egy eseményen, azt sugallva, hogy máris megtalálták szívük új választottját. Ők sérthetetlenek, jól vannak, nem fáj nekik semmi, a világ felé ezt akarják mutatni. Pedig talán pont ők azok, akik félnek önmagukkal szembenézni, félnek ránézni a jelenükre és a jövőjükre. Elképzelhető, hogy egyesek olyannyira csillapíthatatlannak érzik a szakítás okozta fájdalmat, hogy rögtön »fájdalomcsillapító« után néznek, esetleg társfüggők.”

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Unplash/Fuu

Nem maga a személy fontos, hanem az, hogy legyen egy személy

A pszichológus szerint nem túl szerencsés egyik párkapcsolatból azonnal fejest ugrani a másikba, hiszen minden szakítás nagy veszteség, amit időbe telik feldolgozni. Mindegyik félben gyászreakciót indíthatnak el a történtek.

„Amikor valaki elhiszi, hogy a hirtelen betoppanó új párban megtalálta az igazit, a legtöbbször téved. Amíg lelkileg nincs feldolgozva, lezárva az előző kapcsolat, amíg nem éli meg valaki a gyászfolyamatot, igazából nem is lépett tovább. Ilyenkor nem a másik ember – vagyis az új partner – személye a fontos, csupán az, hogy legyen. És ez a későbbiekben újabb fájdalmakat generál, mert gyakran megbántjuk azt a bizonyos új, harmadik felet is, aki semmiről sem tehet. A szakítás, a válás alapvetően veszteségélmény, hiszen elveszítjük azt, aki korábban éveken át fontos volt.

Egy új szerelem, a rózsaszín köd valóban tovább tud lendíteni minket egy fájdalmas szakításon, és doppingol minket, de szembe kell néznünk azzal is, hogy mi romlott el az előző kapcsolatunkban, hiszen nem célszerű továbbvinni ugyanazt a működési módot, amelyik a múltbéli kapcsolatban nem vált be.

Ha az új kapcsolatból elillan a rózsaszín köd, akkor látják meg a felek igazán, hogy milyen ember is valójában az új választottjuk” – jelenti ki a szakember, s hozzáteszi, hogy természetesen a lezárult kapcsolat minőségétől, időtartamától függően nagyon változó lehet, mennyi ideig tart az azt követő gyászidőszak, de akár egy napról, akár évekről beszélünk, mindegyikre igaz, hogy a veszteségeinket fel kell dolgoznunk.
El kell búcsúznunk életünk egy szakaszától, és fel kell építenünk új önmagunkat, új jövőnket, ami bizony magányos munka. Nyilván sokat segít, ha van mellettünk egy őszinte barát vagy családtag, akivel meg lehet beszélni, épp mi zajlik bennünk, de a belső folyamatok mégis egyénileg zajlanak.

Épp akkor kellene a legtöbb időt önmagunkkal tölteni, amikor vágyunk az elveszített gyengédségre?

Gazdag Enikő válasza erre egyértelmű igen.

„Van, akinek nem okoz problémát ezt az időszakot egyedül tölteni, vagy barátok társaságában feldolgozni a múlt jó és rossz emlékeit, és van, aki azt értékeli a legjobban, ha békén hagyják. Ők általában tényleg akkor lépnek tovább, és kezdenek újra nyitottá válni egy másik kapcsolatra, amikor túl vannak az előző kapcsolaton, és nem vonnak párhuzamot múlt és jelen, régi társ és jelenbeli partner között.

Akárcsak egy halálesetet követően, időt kell hagynunk a sírásra, a dühre, a szomorúságra.

Ha mindez megvan, akkor reálisan tudunk majd ránézni régi és jövőbeli új kapcsolatunkra. Világossá válik, mit kellene jobban csinálnunk, vagy hogy min szeretnénk változtatni egy új partnerrel. Az ideális az lenne, bármilyen nehéz is, ha csak akkor kezdenénk új kapcsolatba, amikor már túljutottunk a gyász, a harag, a megbocsátás és az elengedés fázisain.”

Amikor az édesapa lelép a családjától

Johann Strauss, az osztrák keringőkirály élettársa kedvéért elhagyta feleségét és gyermekeit. A legidősebb fia, ifj. Johann Strauss a helyébe lépve gondoskodott édesanyjáról és testvéreiről. Hogy hogyan tudta átvenni apja családfenntartó szerepét? Bár már hatévesen komponált egy dalt, édesapja nem akarta, hogy zenei pályára lépjen, így banktisztviselőnek készült, és csak titokban tanulhatott egy hegedűstől. Amikor viszont a családfő elhagyta őket, végre megnyílt a lehetőség, hogy természetes adottságait használja: jó szervezőként és muzsikusként 1844-ben – alig 19 évesen – saját zenekart alapított. Így vetélytársa lett legközelebbi felmenőjének, aki előzőleg nem akarta őt felvenni a zenekarába.

Ahhoz, hogy az ifjabb Johann el tudja tartani a többieket, versenyeznie kellett az idősebb Johann-nal.

Az apa–fia rivalizálás akkor érte el csúcspontját, amikor 1848-ban Bécsben a forradalom lángjai is magasra csaptak. Az idősebb Strauss a császári hatalom oldalán állt, az ifjabb pedig a forradalmárokén. A revolúció után az ifjabb Johann-nak bujkálnia kellett egy ideig, de utána visszatérhetett a karmesteri pulpitusra. A versengésnek 1849-ben apja halála vetett véget, amely 45 évesen skarlát miatt következett be. Az ifjabb Johann ekkor már befutott művésznek számított, és a testvérei is képesek voltak ellátni magukat. Európai koncertkörutakat tett zenekarával, sorra írta és adta elő a remekműveit. 1867-ben hatalmas sikerrel mutatták be Párizsban leghíresebb művét, a Kék Duna keringőt. Megkapta a bécsiektől a „Walzer-König”, azaz a „Keringőkirály” címet is, amit hosszú évek munkájával, sok színvonalas zenei produkcióval, a közönség odaadó szolgálatával ért el.

A testvérei járták a maguk szintén zenészi útját, Josef Strauss lett a legismertebb és legelismertebb közülük. Johann egyszer azt mondta öccséről, akinek Pepi volt a beceneve, hogy „kettőnk közül Pepi a tehetségesebb, én csak népszerűbb vagyok”. Josefnek kezdetben „tisztes” polgári foglalkozása volt, egy mérnöki irodában dolgozott. Egy nap aztán nekilátott zeneelméletet tanulni, és néhány hónap múlva már ő is egy zenekar élén állt. A harmadik Strauss testvér, Eduard pedig a keringőszervező lett. Neki köszönhette a család, hogy a bécsi muzsika az egész világon ismerté vált, ő volt a családi nagykövet és a Strauss-márkanév kiépítője.

Az apa elpártolása tehát az ő esetükben egy szebb történet kezdetének bizonyult.

Nem tudhatjuk azonban, hogy ha az idősebb Johann a családjával marad, nem történt volna-e valami ennél is nagyszerűbb…

Amikor egy diktatórikus természetű nagybácsi a családfő

Térben és időben messze áll a Strauss-októl annak a három nőnek a története, akiknek példája bemutatja, milyen következményekkel járhat, ha a családfő egy olyan rokon, aki kíméletlenül érvényesíti az akaratát. Itáliába kell utaznunk az ismeretekért, a 12. századi Assisibe.

A város legismertebb szülöttje, a később szentté avatott Ferenc már elhagyta otthonát és szerzetesrendet alapított, amikor egy számára jól ismert városi nemzetség feje – aki nem az édesapa volt, hanem annak idősebb és tekintélyesebb bátyja – úgy gondolta, hogy öccse három lánya közül a legidősebbet, Klárát férjhez adja egy rangjához illő gazdag emberhez.

Terve azonban ütközött a lány abban a korban kirívóan öntudatos és engedetlen döntésével: ő Ferenc szerzetesi életpéldáját követve szeretett volna élni.

Ezt a nagybácsi nem engedte meg, ezért a lánynak szöknie kellett. Igen ám, de Klára szerette volna tudni, hogy ez Isten terve-e, így a tervezett szökésről értesítette Assisi püspökét is. A püspök azt üzente neki, hogy virágvasárnap a legszebb ruhájában jelenjen meg a templomban, az ünnepi szentmisén. Klára mindent úgy tett, ahogy a püspök kérte. A virágvasárnapi szertartás mindenben a liturgiának megfelelően zajlott, de egy különösen érdekes mozzanat is volt benne. Miután a püspök megszentelte a barkaágakat, az egyiket Klárának adta át, ezzel jelezve az úri kisasszonynak, hogy támogatja őt Jézus szolgálatának és a szegény életformának a választásában. Klára este egy barátnőjével együtt el is szökött Ferenchez és szerzetestársaihoz.

Ferenc elfogadta Klára kérését, segített neki abban, hogy szerzetesnő legyen. Egy közeli bencés kolostorban talált menedéket számára, ahonnan családtagjai ki akarták hozni, ám próbálkozásaik sikertelenek maradtak. A biztonság kedvéért egy másik kolostorban kellett elrejtőznie: a Panso melletti San Angelo-kolostorban.

Ebben a kolostorban kereste fel őt Ágnes, Klára kisebb lánytestvére, aki szerette volna nővére életpéldáját követni.

Innen már közösen távoztak. Szent Ferenc az Assisi melletti San Damiano-kápolna mellett telepítette le őket, ott alakult meg a ferences apácák első kolostora, s rövid időn belül Klára és Ágnes számára ez a hely majdnem olyan lett, mintha otthon éltek volna, mert csatlakozott hozzájuk édesanyjuk is. Az apácarendet végül Kláráról nevezeték el, az ő követői a klarisszák.

Kép

Assisi Szent Ferenc és Assisi Szent Klára – Forrás: Wikipedia

Vajon lett volna Klárának testi és lelki ereje szembeszállni a rokonságával, megtörni a számára kijelölt asszonyi szerep kényszerét, betölteni a hivatását, ha nem kapja meg már otthon húga, Ágnes érzelmi támogatását? S Ágnes vajon Klára példája nélkül is erre az útra lépett volna? Vajon általános eset-e, hogy két, nagy ügyeket sikerre vivő testvér közül az egyiknek el kell vállalni a vezető, a hatékonyabban cselekvő szerepét? Válaszok helyett jöjjön újabb két testvér, két francia mérnök, akik közül az egyiket az utókor hatékonyabbnak látja, pedig…

Amikor az apa vállalkozása csődbe megy

Auguste Louis Lumière két év különbséggel, 1862-ben és 1864-ben születtek a franciaországi Besançonban. Mivel a család 1870-ben Lyonba költözött, mindketten a város legjobb technikai képzést nyújtó felsőfokú iskolájában tanultak. Az idősebb fiú már sorkatonai szolgálatát töltötte, amikor édesapjuk megalapított egy fotólemez-üzemet. Bár hajnaltól estig dolgozott benne a család több tagja, 1882-ben a vállalkozás a csőd szélére került. Ez a kényszer gyors megoldásra ösztönözte a leszerelő és hazatérő Auguste-ot és fivérét: automatizálták a munkafolyamatok nagy részét, így megmentették az üzemet az összeomlástól.

Nem erről lettek híresek a Lumière fivérek, de pályafutásuk indulásához ez a sikerrel megoldott válsághelyzet is erős lökést adott.

Legismertebb szabadalmuk a kinematográf volt. Ennek eredeti változatát más találta fel 1892-ben, de Auguste és Louis továbbfejlesztették. A Lumière fivérek kinematográfja alkalmas volt filmfelvételre és vetítésre is, ezért a találmányukért nevezik őket a filmkészítés atyjainak. Volt még egy nagyon fontos kísérletük: színes képet szerettek volna fényképezni. 10 év közös munkával hozták létre az autokrómot, az első valódi, tömegesen is alkalmazható színes direktpozitív képrögzítési eljárást.

Kép

A Lumière fivérek –

Nem tudhatjuk pontosan, hogy a mérnök testvérpár rájött volna-e, mennyire jól tudnak együttműködni, ha nem kellett volna a családi cégüket megmenteni. Az ő történetük és az másik két testvérpélda is azt mutatja: az egy családba tartozó emberek szoros, eredményes együttműködése lehetséges. És ez jó hír.

Források:

• https://hu.wikipedia.org/wiki/Auguste_%C3%A9s_Louis_Lumi%C3%A8re
• https://en.wikipedia.org/wiki/Auguste_and_Louis_Lumi%C3%A8re
• https://hu.wikipedia.org/wiki/Johann_Strauss_(zeneszerz%C5%91,_1825%E2%80%931899)
• https://hu.wikipedia.org/wiki/Josef_Strauss
• https://archiv.katolikus.hu/szentek/0811.html

Takács-Sánta András (1974) egyetemi docens, az ELTE Humánökológia mesterszakának igazgatója, a Kisközösségi Program szakmai vezetője. Mintegy 25 éve tanítja és kutatja az ember környezetátalakító tevékenységéből fakadó problémákat, és főként a kiútlehetőségeket az ökológiai válságból.

– Biológusból lettél humánökológus. Miért kezdett el érdekelni az ember környezetátalakító tevékenysége és az ebből visszaható környezeti problémák társadalmi következményei?

– Kisgyerekkoromtól nagyon szeretem az állatokat, így először az érintett meg nagyon, amikor tudomást szereztem arról, hogy milyen gyors ütemben pusztítjuk az élővilágot. Ez valamikor középiskola elején lehetett, a rendszerváltás időszakában, amikor a környezet- és természetvédelem elég hangsúlyos téma volt, számtalan kiadvány jelent meg, a médiában is sokat lehetett ilyesmiről olvasni, hallani akkoriban. Ezáltal az is világossá vált számomra, hogy nemcsak más élőlények vannak veszélyben, hanem mi, emberek is, a mi életünk minősége. Olyan egyetemi szakok, mint például humánökológia vagy környezettudomány, akkoriban még nem léteztek. Így az ELTE biológus szakára mentem, mert ott legalább ökológiát lehetett tanulni – még ha ez a terület akkortájt nem is helyezte az embert vizsgálódásai középpontjába. Ám amint fölvettek a doktori iskolába, onnantól már csak humánökológiával foglalkoztam: azzal az új tudományterülettel, amely bolygónk emberi átalakításával foglalkozik. Ezt kezdtem tanítani az egyetemen, majd egy idő után már annak falain kívül is: tizenkét éve tartok humánökológia-tanfolyamot mindenkinek, aki szeretne többet megtudni az ökológiai válságról és a kiútlehetőségekről.

– Ma is a biológiai sokszínűség csökkenését látod a legnagyobb ökológiai problémának?

– A globális éghajlatváltozás mellett ez a legsúlyosabb probléma, már csak azért is, mert ezek azok a környezeti gondok, amelyekkel nem igazán tudtunk eddig mit kezdeni – ellentétben például az ózonréteg elvékonyodásával. A klímaváltozás témájával csak később kezdtem komolyabban foglalkozni: az IPCC (az ENSZ Éghajlatváltozási Kormányközi Testülete) 2001-es jelentése annyira megdöbbentett, hogy egy részét lefordíttattam magyarra, és ez lett a vezető anyaga az általam szerkesztett Éghajlatváltozás a világban és Magyarországon című kötetnek.

– Ha már a fordítást említed, pár hete tudományos fórumon meglepődve hallottam a „fenntartható fejlődés” kifejezést, ami paradoxnak hatott, hisz ma már tudott, a környezeti problémák gyökere épp az, hogy amit csinálunk, az nem fenntartható. Ezt a kifejezést használja még a szakirodalom?

– Használja, de érezhetően kezd kikopni. A fő probléma ezzel a kifejezéssel, hogy kiüresedett: túl sok mindent lehet alatta érteni. Olyannyira, hogy néha csupán fenntartható gazdasági növekedést jelent, azaz megfosztják minden ökológiai jelentéstartalmától. De megjelentek helyette új divatkifejezések, mint a „zöldgazdaság” vagy a „körkörös gazdaság”. A probléma mindegyikkel ugyanaz: nem mondják ki egyértelműen, hogy korlátaink vannak, hogy határokat kell húzni, a növekedést le kell állítani, mert a termelés-fogyasztás vég nélküli bővítése ökológiai katasztrófához vezet.

– Ennek ellenére mégsem tudunk a GDP-től, mint a jól-lét szinte kizárólagos mérőszámától eltekinteni…

– Lassan ez is változik, sok helyen a világban léteznek törekvések arra, hogyan haladhatjuk meg az indokolatlanul fetisizált GDP-t. Ha azt hisszük, hogy a társadalom jólléte, az emberek boldogsága nem múlik máson, mint hogy mennyi árut és szolgáltatást vásárolunk, az nyilvánvaló tévedés.

Természetesen függ a jóllétünk a gazdaság által előállított anyagi javaktól is, ám a kutatások alapján igen alacsonyan van az a fogyasztási szint, ami fölött már sokkal inkább más tényezőkön múlik az elégedettségünk az élettel: többek között az emberi kapcsolataink minőségén, az értelmes elfoglaltságokkal eltöltött időn, hogy egészséges környezetben élünk-e, illetve hogy milyen a kapcsolatunk más élőlényekkel vagy a transzcendenssel.

Itthon az emberek többsége az alapvető létszükségletekből nem szenved hiányt, így már nem sokat ad hozzá a jólléthez egy nagyobb ház, egy újabb autó vagy egy távolabbi nyaralás. A GDP alternatívái közül a legismertebb talán a Happy Planet Index (Boldog Bolygó Mutató), ami egy összetettebb mérőszám: kiszámításakor az ökológiai lábnyomot, az egészséget és a boldogságot veszik figyelembe.

– Minden más téren is nagyon lassú a változás, beszélgetünk az ökológiai válságról, kezd bekerülni a köztudatba a téma – de van-e ennyi időnk? A klímaváltozásnak már érzékelhető jelei vannak, tömeges fajkihalás közepén vagyunk.

– Azt nyilván nem tudjuk, hogy pontosan mennyi időnk van. A múlt század hatvanas-hetvenes éveiben döbbentünk rá, hogy mit művelünk a bolygónkkal. Fél évszázad telt el azóta, sok korrekció, kisebb irányváltások történtek ezalatt, de nagyjából ugyanarra megyünk, mint ötven éve, ugyanazok a fő értékeink és az alapvető meggyőződéseink, a nagy kulturális változás és az ebből következő ökológiai fordulat egyelőre várat magára.

– Mennyire lehetünk elégedettek ezekkel a kis változásokkal?

– Sok mindent megteszünk az uralkodó kultúrán belül, egy sor kapitalizmuskonform cselekvést. Leginkább technikai megoldásokat: erősen hiszünk abban, hogy minden gondot megoldunk környezetkímélő technológiákkal. Olyasmiket teszünk, amivel nem kérdőjelezzük meg a gazdasági növekedést, a profitközpontúságot, a globális, kapitalista piacgazdaságot. Azonban egyre több jel mutat arra, hogy az uralkodó kultúrán belül maradó változtatások nem elegendők. Most egy nagy kanyart kellene bevennünk, át kellene váltanunk egy teljesen más gondolkodásmódra és egy teljesen más társadalmi-gazdasági berendezkedésre. Gyökeres átalakításra van szükség, le kellene ásnunk gondolkodásunk mélyéig, és fölépíteni egy teljesen eltérő alapokon nyugvó rendszert. Ami az együttműködést, a szolidaritást helyezi előtérbe a részvétlen profitközpontúsággal szemben. Ez a változás kényszerűen lassú, évtizedek alatt mehet csak végbe, ugyanakkor már zajlik. Magyarországon is léteznek olyan kezdeményezések, amelyek új alapokon akarják fölépíteni a társadalmat és benne a gazdaságot, nem a profitközpontú, nagy léptékű, technológiaigényes megoldásokat favorizálják, hanem az ökológiai gondolkodásnak megfelelőeket: a bevásárlóközösségektől kezdve – jómagam is szervezője vagyok egy ilyennek, a Vértesi Kamrának – a szívességbankokon és az adományboltokon át a kerékpározást népszerűsítő mozgalmakig számos jó példát említhetünk.

Kép

Kép: Freepik

– Hogy látod ezt megvalósíthatónak? Szívesen vásárolunk kávét, csokoládét vagy banánt, amiknek a szállítása iszonyatos környezetterheléssel jár, sokan vágynak pálmafás tengerpartokra, és akkor még a legnagyobb gazdasági szereplők motiválatlanságáról nem is beszéltem.

– Bármennyire is stabilnak tűnik olykor, a kultúra változtatható. Ha azt mondjuk, hogy nem az, azzal csak hárítunk: az ember ilyen, és nem is lehet más, mert ez fakad belőle genetikailag. Ám a történettudománynak és a kulturális antropológiának hála tudjuk, hogy ez nem igaz, hiszen ismerünk rengeteg, a miénktől gyökeresen eltérő kultúrát. Tőlünk genetikailag szinte semmiben sem különböző emberek nem egyszer a miénktől alapvetően különböző gondolkodásmódot és társadalmi berendezkedést hoztak létre. Az egy másik kérdés, hogy milyen társadalmi szereplők tudnának ma elindítani egy ilyen változást. Az államok kormányzatai és a nagyvállalatok, vagyis a jelenleg a legnagyobb hatalommal bíró szereplők biztosan nem lesznek zászlóvivői az ökológiai fordulatnak, ők a status quo fenntartásában érdekeltek inkább. Az egymástól elszigetelt egyének pedig alig képesek beleszólni a döntésekbe.

A társadalmi atomizáció az egyik legnagyobb gátja annak, hogy ökológiailag fenntartható társadalmakat alakítsunk ki.

Amint az emberek újra együtt tudnak működni, közösségeket tudnak alkotni, onnantól együtt már sokkal nagyobb erejük, hatalmuk van, és alulról indulva föl lehet építeni egy új rendszert. 2008-ban elindítottam a Kisközösségi Programot, amelynek fő célja, hogy minél több ökologikus helyi közösség jöjjön létre a Kárpát-medencében, bármekkora településen, aprófalvaktól a fővárosig. Ezek lehetnek bevásárlóközösségek, helyi természetvédelmi csoportok, eszközmegosztásra vagy hulladékcsökkentésre szerveződő közösségek és így tovább. De leginkább olyanok, amelyek egyszerre törekednek több ilyesféle változásra, azaz egy komplex életmód-alternatíva megvalósítása a céljuk. Ez utóbbi közösségeket igyekszünk összekapcsolni immár négy éve Új Koma Háló néven. E hálózat révén a kezdeményezések tapasztalatcserével is segíthetik egymást, ráadásul tagjaik látják, hogy nincsenek egyedül. Kiutak.hu oldalunkon folyamatosan bővülő cselekvési tippeket adunk mindazoknak, akik helyi közösségekben igyekeznek tenni az ökológiai válság ellen.

– Környezettudatos kisközösségeket működtetni mekkora energiabefektetést igényel a családoktól? Neked is van két kisfiad és egy kislányod…

– Az időhiány folyamatosan fölmerül, ezért sokan alternatív megélhetési utakat keresnek, például közösségi vállalkozásba fognak, vagy gazdálkodni kezdenek. Fogyasztáscsökkentést és mértékletességet eleve feltételez az ökologikus gondolkodásmód. Az emberek többsége nem élvezi a munkáját, és csak azért végzi, hogy legyen megélhetése. Rengeteg időt töltünk pénzkereső munkával, az ébren töltött óráink nagyjából felét. Ezért valami olyasmit volna jó csinálnunk, amit élvezünk, és ami nemcsak a pénzről szól, aminek magasabb rendű értelmét is látjuk, amivel tudunk másoknak segíteni, jobbá tesszük a világot. A munkának erről is kellene szólnia. A jelenlegi gazdasági berendezkedésben a munkavállalók nagy része pénzért cserébe eladja a képességeit, a munkaerejét, az idejét egy cégnek, amelyhez semmi köze. Csak azért, hogy meg tudjon élni. Aligha túlzás ezt bérrabszolgaságnak nevezni.

– Jól ismered a gyorsan súlyosbodó környezeti problémákat, és mégis egy lassan kibontakozó megoldási lehetőséget építgetsz. Sosem aggódsz, nem bénít meg a félelem?

– Évről évre egyre súlyosabb a helyzet, és egyre csökken az esélye egy békés átmenetnek egy ökológiailag fenntarthatóbb világba. Sokakat érthető szorongással tölt el mindez. Én másféle alkat vagyok, illetve mivel főképp a kiutakkal foglalkozom, sok biztató kezdeményezést látok itthon is, továbbá sok olyan emberrel találkozom, akik nemcsak hisznek a békés átmenetben, hanem tesznek is érte.

Egyfelől azt látjuk, hogy itt ez a megdönthetetlennek tűnő globális kapitalista rendszer, másfelől viszont minden világrend összeomlik egyszer, és ez a rendszer sem lesz örök életű, bőven látszanak már rajta a repedések.

A piaci-fogyasztói kultúra bomlásnak indult, és jön helyette valami más. Arra kell törekednünk, hogy az új kultúra az ökológiai fenntarthatóság szempontjából is jobb legyen a réginél. A közelmúltban elhunyt Immanuel Wallerstein, aki az egyik legtekintélyesebb kritikai társadalomtudós volt, azt tanította, hogy egy átmenti világállapotban élünk. Márpedig ilyenkor különösen számítanak a társadalmi akciók, és nem tudhatod, hogy nem épp a te picike cselekedetedből következik-e majd egy nagy társadalmi változás. Jól bizonyítja ezt Greta Thunberg esete, akinek a képzeletét biztosan fölülmúlta, ami vele történt. 2018. augusztus 20-án kiült a stockholmi parlament lépcsőjére egy béna kis táblácskával, iskolai sztrájk a klímáért felirattal, és 2019. március 15-én már több millió ember tüntetett ugyanezzel a céllal a világ nagyvárosaiban. Ha a Covid nem szól közbe, akkor ez a mozgalom ma talán még sokkal erőteljesebb volna. Az éghajlatváltozás nyilván nem állt meg ennyitől, de már az is egy fontos eredmény, hogy jóval többet beszélünk erről a kérdésről, ebben pedig Gretának nem kis szerepe volt. Évszázados gondolkodási sémáknak és évszázados intézményeknek kell megváltozniuk, úgyhogy villámgyors eredményt ne várjunk.

Ám a Wallerstein által említett, a káoszelméletből ismert pillangóhatás mégiscsak megvalósult itt: egy picike pillangó szárnycsapásaitól hatalmas vihar keletkezett. Lehet Gretát kritizálni, én is tudnám, de nem a személye az érdekes, hanem az, hogy bármelyikünkkel megeshet, ami vele. Lehetsz te is nagy hatású pillangó. A te kis apró mozgalmad, cselekvésed óriási változások elindítója lehet ebben a nagyon képlékeny világhelyzetben. Engem leginkább ez tölt el reménnyel. 

Ez az írás a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Egy kb. 45 négyzetméteres lakásban akár 20–30 ketrecet is kialakítanak, amelyek háromszintesek is lehetnek, és mindegyik ketrecbe csak egy ágyféleség vagy matrac zsúfolható be. A fülkék kb. 60x170 cm alapterületűek, sokszor ki sem tudják nyújtani a lábukat a bérlők. Hongkongban rendkívül magasak az ingatlanárak, egy nappali-hálószobás lakás a belvárosban megközelítőleg 16 550 hongkongi dollárba, azaz kb. 2100 amerikai dollárba kerül havonta, ami valamivel magasabb, mint Sydney-ben, és valamivel alacsonyabb, mint New Yorkban vagy Londonban. Ez a bérleti díj nagyjából a tízszerese egy szerényebb hongkongi havi fizetésnek.

A ketrec- vagy más néven koporsólakásokban lakóktól akár 200–300 dollárt is elkérhet a tulajdonos a „ketrecéért”. A hongkongi kormány „ágy-lakás” vagy „hálószoba-apartman” kategóriába sorolja ezeket, a hivatalos megfogalmazás szerint olyan lakásról van szó, amelyben 12 vagy több ember tartózkodik, akik egyénileg bérelnek hálóhelyet.

Becslések szerint 200 ezer ember él ilyen körülmények között, ebből 40 ezer gyermek.

Lelkileg és testileg is megnyomorít ez a lakhatási mód

A lakóknak minden személyes tárgyukat a zárt térben kell tartaniuk, de mivel nincs helyük extra személyes holmik elhelyezésére, ez csak alvóhelynek minősül. A többnyire régi negyedekben lévő ketreces házak homályosak, szűkek és melegek, a hőmérséklet elérheti a 34 Celsius fokot. A lakók közösen használják a vécét, a mosdót és a konyhát is, ezek a helyiségek büdösek, elhanyagoltak. Gyakori, hogy legyek, szúnyogok, egerek és csótányok vannak a lakásban, az ilyen koszos környezet pedig baktériumok, vírusok és betegségek táptalaja. A fémketrecek korábban bambuszból készültek, mostanra jellemzően vasból, amely nedves éghajlaton könnyen rozsdásodik. Tényfeltáró újságcikkek és kutatók is azt találták, hogy ilyen körülmények között élni mentális és fizikai értelemben is súlyos problémákhoz vezethet.

A helyhiány, az emberi ürülék, a konyhai hulladék szaga, a sötétség, az ágyi poloskák és egyéb higiéniai problémák miatt, aki teheti, az a napjai nagyobb részét kültéri, nyilvános helyeken tölti.

Természetesen nincs lehetőség magánéletre sem, hiszen a ketrecek nagyon közel vannak egymáshoz. Bár egyes modern ketreces otthonokban válaszfalakkal vannak leválasztva a különböző részek, ezek általában csak vékony fából vagy papírlemezből készülnek.

A ketreces házak általában régi épületekben vannak, ahol nincs tűzvédelem. 1998-ban a kormány megalkotta az „ágyteres” lakásokról szóló rendeletet a tűzbiztonsági szabványok és követelmények betartatására. Ugyanakkor még az engedéllyel rendelkező ketreces lakásokból is hiányzik a füstérzékelő, a tűzjelző rendszer. Jellemző, hogy a sok lakó egy konnektoron osztozik, így gyakoriak az áramütések, mivel senki nem ellenőrzi, hogy a különböző biztonsági intézkedések megfelelnek-e a szabványoknak. A „bedspace” – ágyteres – lakásokra vagy ágy-lakásokra vonatkozó rendeletet még kevésbé tartják be az engedély nélküli ketreces lakásokban, így az ott lakók még rosszabb helyzetben vannak. A szűk és zsúfolt térben gyakran rossz a szellőzőrendszer, a lakók légúti betegségektől is szenvednek. Ráadásul az itt élő idősek, fogyatékossággal élők miatt nehezen is tudják vészhelyzetben kiüríteni az épületet.

Csillagászati árak, avagy kis hongkongi bérlakáskörkép

Több szempont is alakította a hongkongi lakáshelyzetet: ilyen az ingatlanárak elszabadulása, a közepes és alacsony jövedelmű lakosok nehéz helyzete a lakhatásban, és a szűk állami bérlakáskínálat.

A 2000-es évek eleje óta Hongkongban egyre inkább néhány kínai ingatlanmágnás család kezében összpontosul a lakáspiac, ráadásul a városi terület kevesebb mint 4 százalékát lehet ingatlanberuházásra használni, aminek következtében kevés lakás épül, és azok is rendkívül drágák.

A kínai befektetők az állami tulajdonban lévő földeket fölvásárolják, és ott épített ingatlanjaikat adják bérbe. Kutatások szerint minden hetedik hongkongi lakos a szegénységi küszöb alatt él, a legalapvetőbb szükségletek, az élelmiszer, a higiénia sem elérhető számukra, nemhogy a lakhatás. Rengetegen érkeznek vidékről, például a rendkívül olcsó munkaerőt jelentő szakképzetlen munkások, de sem ők, sem az idősek, betegek egy része nem jogosult a hongkongi törvényhozó tanács szerint szociális támogatásra, támogatott lakbérre.

Nem feltétlenül jó a diákok helyzete sem. Akik Hongkongban kívánják folytatni tanulmányaikat, az egyetem által biztosított rezidenciákban vagy hostelekben valamivel olcsóbbak lakhatnak, mint az egyetemen kívül. Az egyetem által biztosított lakóházak és hostelek bérleti díja szemeszterenként 5–15 ezer hongkongi dollár. Ha pedig a hallgató a campus falain kívül bérel lakást, évente átlagosan 30–50 ezer hongkongi dollárt kell fizetnie, beleértve az élelmezést, a szabadidős programokat, a közlekedést és a személyes igényeket is.

Kép

Kép: Wikipedia

A hatalmas bevándorlótömeget csak így lehetett fedél alá juttatni

Az első ketreces ágylakások vagy koporsólakások az 1950-es és 1960-as években jelentek meg. A kínai polgárháború alatt rengetegen vándoroltak ki Hongkongba, a letelepedő családok számának növekedése, valamint a felvirágozó gazdaság a népesség drámai növekedését eredményezte.

Egy évtized alatt egymillió emberrel nőtt a lakosság száma, ezért a hongkongi kormány, hogy megbirkózzon a lakásigénnyel, több állami lakótelep építésébe kezdett.

Nem tudták azonban kezelni a kínai migráns munkások által okozott többletterhet , és ekkor még lakás- vagy munkavédelmi politika sem volt. A ketreces otthonok így népszerűvé váltak a bevándorló munkavállalók körében, mivel akkor még alacsony volt a bérleti díjuk.

Mára hongkongi kormány pontozásos rendszert vezetett be az állami lakhatási kérelmekre, és tovább csökkentette az állami lakhatási kvótákat. Ráadásul a korábban már hatályban lévő, majd a hongkongi alaptörvénybe átvezetett szabály szerint az új letelepedőknek hét évet kell várniuk, hogy állandó hongkongi lakosokká váljanak. Emiatt a szegényebb bevándorlók gyakran kénytelenek koporsólakásokban lakni, amíg nem kapnak hongkongi személyi igazolványt.

Lakóketrecek és kapszulalakások világszerte

Érdekesség, hogy a ketrecágyas szobák a 20. század fordulóján gyakoriak voltak az Egyesült Államokban, például Chicagóban is; becslések szerint 40–60 ezer ember élt bennük a téli időszakban.

Ezek tetőterek vagy más nagy, nyitott épületek voltak, amelyeket hullámkartonnal, deszkákkal vagy lapokkal apró fülkékre osztottak. Mivel ezek a falak mindig 30–90 centiméterre voltak a padlótól vagy a mennyezettől, a szabad teret csirketenyésztő telepeken használt fémrudakkal zárták le, innen ered a „ketreces szállodák” elnevezés. Christopher Jencks kutató egy 1958-as felmérése szerint a hajléktalan férfiak magánéleti és biztonsági okokból a „ketreces szállókat” részesítették előnyben a menedékhelyekkel szemben.

Japánban most is vannak kapszula-lakások, ugyanis a legnagyobb japán városokban az ingatlan- és bérleti árak, hasonlóan a hongkongiakhoz, csillagászatiak, ezért a lakosság egy része és a szigetországba betelepülők kapszula-lakásokban élnek. Tegyük gyorsan hozzá, egészen más színvonalú lakások ezek, bár méretre hasonlóan kicsik. Népszerűek az egy fokkal nagyobb lakóterű – kb. 8 méter hosszú és 4–5 méter magas – „mikrolakások” is, amelyek havi 600 amerikai dollárnak megfelelő összegért bérelhetők. Sokszor nincs ablakuk, és közös a fürdőszoba. A népesség és a várossűrűség növekedésével egyre több ilyen típusú lakhatási megoldást látni Japánban. Eredete a régi időkre vezethető vissza, amikor a lakáshiány leküzdésére a fővárosban, Tokióban a nemes urak úgynevezett „geki-sema”-kat, avagy közös házakat alakítottak ki: apró szekrényeket, amelyek alig nagyobbak, mint a koporsók, s amelyek csak alvásra és néhány személyes holmi tárolására voltak alkalmasak.

Felhasznált források:

• https://en.wikipedia.org/wiki/Bedspace_apartment
• https://thetinylife.com/japans-coffin-houses/
• https://pop-japan.com/travel/inside-japans-tiny-capsule-apartments-coffin-homes/
• https://www.eastcoastdaily.in/2021/12/30/hong-kings-coffin-homes-intrigued-get-to-know-more.html
• https://www.paulhypepage.com.hk/cost-of-living-in-hong-kong/
• https://www.indiatimes.com/trending/human-interest/hong-kong-coffin-homes-544768.html

– Te ki vagy? – kérdezed.

– A jövőbeni éned. Azért jöttem, hogy életet leheljek beléd – mondom biztatóan, és odagurulok az ágyad mellé. – Szeretnék neked elmondani mindent, amit a jövődről tudnod kell.

– Nekem nincsen jövőm – válaszolod elcsukló hangon, miközben könnyek szöknek a szemedbe.

– Figyelj rám. Tudom, hogy kilátástalannak látsz mindent. Attól rettegsz, hogy sosem fogsz felépülni, és egész életedben ágyhoz leszel kötve.

– Balul sült el a műtétem – tör ki belőled a zokogás. – Az Üvegcsont-betegségemet el tudtam fogadni. Azt, hogy örökre járásképtelen leszek és kerekesszékkel fogok közeledni, el tudtam fogadni. De hogy 16 évesen ebben a rémálomban kell élnem, már képtelen vagyok. Fel akarok ébredni!

Ahogy nézem a könnyekkel áztatott arcodat, összeszorul a szívem, és a szánalom szikrája gyullad fel bennem. Elszégyellem magam, hiszen én utálom a legjobban, ha sajnálnak, mégis megrázó látni, hogy ilyen fiatalon ennyi fájdalom ér. Hiába tudom, hogy egy nap minden rendbe jön, azzal is tisztában vagyok, hogy még hosszú és rögös út vezet a szebb napokig. Együttérző tekintettel rád pillantok, és bátorítóan megszorítom a kezed.

– Tudom, hogy min mész keresztül, hiszen én is átéltem. Félsz, hogy elszaladnak a fiatal éveid, és kimaradsz minden élményből.

Félsz, hogy nem tapasztalhatod meg, milyen egy igaz barátság, egy mindent elsöprő szerelem, egy mámoros éjszaka.

Félsz, hogy soha nem leszel már olyan, mint azelőtt. Most még nem hiszed, de olyan élmények várnak rád a jövőben, amikről most még álmodni sem mersz!

– Például mi? – kérdezed, és felcsillan szemedben a remény.

– Konkrét dolgokat nem mondhatok, de azt elárulom: az összes bolondságot meg fogod élni a barátaiddal. Remélem, az éneklést nem hagytad abba…

– Néha dúdolok magamban, de elképzelni sem tudom, hogy valaha közönség előtt énekelhetek.

– Hát, pedig hidd el, nagyon sokszor leszel még színpadon – mondom büszkén.

– De mi lesz a fizikai akadályaimmal? Újra képes leszek aktív életet élni?

– Még a tenger illatát is érezni fogod…

– Hogy mi? Kerekesszékkel? – képedsz el. – Hiszen még a buszra sem merek felszállni egyedül!

– Ha tudnád mennyi országban jársz majd a szerelmeddel! – kuncogok magamban.

– A szerelmemmel? – kérdezed kaján vigyorral.

– Bizony ám! – kacsintok rád. – Apropó, ugye a spanyoltanulást nem hanyagolod el? – kérdezem kissé számonkérő hangon.

– Hát… – válaszolod lesütött szemmel.

– Pedig egy nap hasznodra válik, ha a nyelvtudásod nem az „Hola” és a „Buenos días” szavakban merül majd ki… – húzom fel a szemöldökömet. – Azt is látni fogod, hogy mennyire megéri az írásba fektetett munka. Csak könyörgöm, az egyetemet fejezd be!

– Jó, jó, befejezem – válaszolod kamaszos nemtörődömséggel. – És mi lesz ezzel az elviselhetetlen önutálattal? Gyűlölöm magam.

Gyűlölöm a testem, hogy ennyire más, mint a többi emberé. Gyűlölöm a törékeny csontjaimat, a műtéti hegeimet.

Gyűlölöm, hogy a sok traumától lelkileg sérült lettem, hogy már csak nyugtatóval tudok elaludni. Ne mondd nekem, hogy ebből van kiút! – mondod teljesen összetörve. Felkavaró látni ezt az érzelmi hullámvasutat, amire felültettelek.

– Tudnod kell, hogy az önelfogadás egy élethosszig tartó tanulás. Lesznek napok, amikor belenézel a tükörbe, és patakzó könnyekkel követeled a választ: miért pont én? Viszont eljön az az idő is, amikor elégedetten mosolyogsz magadra vissza, és hidd el, tetszeni fog, amit látsz. Abban a pillanatban ébredsz rá, hogy már az az ember vagy, akivel e pillanatban beszélgetsz.

– Válaszolj nekem őszintén – kérdezed még mindig hitetlenül.

Belém mar az érzés, és azt kívánom: bár annyira szeretnéd magad, ahogyan én szeretlek téged.

– Valóban boldog vagy?

– Vannak csodás napjaim, és van, amikor szomorú vagyok. Az életem viszont teljes egész, minden bánatával és örömével együtt. Egyet kérek csak tőled: ne add fel! Sose hidd, hogy nem lehet jobb, mert mindig lehet jobb.

Tekintetem bal alkarodra téved. Tele van vörösen égő vágásokkal, önmarcangolásod nyomaival. Megmutatom neked az enyémet; begyógyult sebeimet egy díszes tetoválás mögé bújtattam. A spanyol „pasará” szócska jelentésén megkönnyebbülve elmosolyodsz. Ez áll rajta: ELMÚLIK.

Egy uralkodó halála mindig kettőséget hordoz magában: lezár egy korszakot, de egyben egy újat is nyit. Amikor 1901-ben Viktória királynő meghalt, fia, az 59 esztendős VII. Eduárd lett a király. Tracy Borman történész leírása szerint Viktória halálakor általános volt a letargia. A történész idézi Henry James amerikai írót, aki a következőt jegyezte meg a nemzeti gyász időszakában: „Ma mindnyájan kicsit anyátlannak érezzük magunkat: az apró és titokzatos Viktória meghalt, a vulgáris és kövér Eduárd a király.” A helyzet II. Erzsébet halála után is hasonló: egy tisztelt és szeretett királynő után a jóval népszerűtlenebb fia fejére kerül a korona.

A 73 esztendős Károly eddig pozitívabb fogadtatásban részesült, mint ükapja, Eduárd. A brit sajtó egyelőre tisztelettel és óvatosan pozitív várakozással kezeli őt.

Az új királynak nemcsak azzal kell megküzdenie, hogy soha nem lesz olyan népszerű, mint édesanyja, hanem azzal is, hogy olyan törékeny a monarchia népszerűsége, hogy egyetlen rossz döntés könnyen válsághoz vezethet.

A fiú, aki aranykalitkában született

Károly 1948-ban született, három évvel a háború befejezése után. Édesanyja, Erzsébet hercegnő mindössze 22 esztendős volt ekkor, egy boldog ifjú feleség, aki még nem sejtette, hogy hamarosan elveszti édesapját, és idő előtt kell felnőnie az uralkodói szerephez. A fiatal hercegnő a feladatai miatt sokat volt távol a fiától. Ez a korán kialakult távolság kihatott a kapcsolatukra. Károly életrajzírói gyakran kiemelik, hogy magányos gyermekkor jutott osztályrészül a fiúnak, mivel édesanyjára váratlanul szakadt rá az uralkodással járó minden teher és feladat. Egyik életrajzírója, Sally Bedell Smith lejegyzi, hogy a kisfiú Károly a legtöbb időt a dadái mellett nagymamájával, az anyakirálynővel töltötte. Az ifjú trónörökös nem hasonlított szüleire, érzékenyebb volt, és férfias apja, Fülöp herceg a leírások szerint nem tudott mit kezdeni vele. Három testvére közül a nála két évvel fiatalabb Anna hercegnővel volt a legszorosabb a kapcsolata, mivel fiútestvérei 12, illetve 16 évvel ifjabbak voltak nála. A kor szokása szerint ő is bentlakásos iskolába járt, szülei megtörték a királyi hagyományt, amikor házitanítók helyett iskolába küldték.

A királyi család Károly herceg keresztelőjén – Forrás: Wikipedia

A fiatal herceg Cambridge-be ment tanulni, és ellentétben őseivel ő diplomát is szerzett. Károlyt nem kapta el a hatvanas évek lázadó szele. Bedell Smith azt írja, a fiatal trónörökös megvetően nyilatkozott „hosszú hajú és mosdatlan” diákszervezeti vezetőkről, makacsul ragaszkodott a klasszikus hajviseletéhez és tweed kabátjaihoz.

Miután elvégezte az egyetemet, elkezdődött a felkészülése királyi szerepére. Nem is sejtette, milyen hosszú ideig fog tartani ez a felkészülés.

A brit monarchia vezető tagjai már régóta csak ceremoniális szerepet töltenek be, mára az vált a fő tevékenységükké, hogy jelentős jótékonykosági hálózatot tartanak fenn, és különböző szervezeteket pártfogolnak. Károly 1976-ban létrehozta a Prince’s Trust jótékonysági szervezetet, amely elsősorban hátrányos helyzetű fiatalokon próbál segíteni. A szervezet csöndes sikere Károly egyik legnagyobb teljesítménye. Az új király fiatalkora óta elkötelezettje a klasszikus építészet megőrzésének. Legellentmondásosabb nézetei a környezetvédelemre vonatkoznak, és az elmúlt években hangos támogatója volt a klímaváltozással kapcsolatos radikális beavatkozásoknak. Az életéről készült dokumentumfilmből kiderül, hogy Károly már fiatalemberként is aktív herceg volt, a britek nem hivatalos nagyköveteként az egész világot bejárta. Húszas éveiben nagyon népszerű volt, és a világsajtó őt titulálta Európa legkapósabb férfijának.

Bár a brit trón örökösének lenni nagy kiváltság, a cím arra kárhoztatja viselőjét, hogy nem élheti a saját életét. A kastélyok és a ceremóniák pompája felülírja ezt, és a világ nem sok megértést mutat a privilegizált család tagjai iránt. Ráadásul a népszerűségük is igen törékeny, amelyet, ha egyszer elvesztenek, igen nehéz visszaszerezniük.

Kép

A gyermek Károly és Anna hercegnő – Forrás: Wikipedia

Egy herceg magánélete

A brit monarchia örökletes rendszere miatt Károlynak walesi hercegként az egyik fő feladata az volt, hogy megfelelő házastársat találjon. A herceg nyugodtan randizhatott bárkivel, azonban a jövendőbelije szigorúan meg kellett hogy feleljen a követelményeknek.

Bár a monarchia jövője jelentősen függött a házassága sikerétől, mégsem adtak neki szabad választást a kérdésben. Így történhetett meg, hogy nem azt a nőt vette el, akit szeretett, hanem azt, aki tökéletesnek tűnt a hercegnői szerepre.

Károly 1970-ben találkozott először Kamillával, azonban őt a család nem találta megfelelőnek. Az ügyet bonyolította, hogy Kamillának korábban komoly viszonya volt Andrew Parker Bowles-szal, akihez 1973-ban feleségül is ment. Ahogy a herceg közeledett a harminchoz, a média, a közélet és a család is azt találgatta, hogy kit fog elvenni. Végül 1980-ban színre lépett Diana Spencer, aki régi nemesi családból származott. Károly néhány évvel korábban látta először a lányt, amikor még Diana nővérének udvarolt. Hírhedten kevésszer találkoztak rövid eljegyzésük során. Diana tökéletes hercegnőjelölt volt, szép és fiatal, de pont a fiatalsága miatt nem tudta, milyen nehéz életet választ a házassággal. Károly több mint 12 évvel idősebb volt a feleségénél. Bár 1981-ben, az esküvőkor a világ tündérmeseként élte meg a házasságot, később kiderült, hogy a színfalak mögött nem sok idilli volt a kapcsolatban. A házasság hamar zátonyra futott, és a kisebbik gyermekük születése után Károly viszonyba kezdett Kamillával, Diana pedig több férfival is szerelmi kapcsolatba bonyolódott. A kilencvenes években nyílt háború kezdődött Diana és Károly között, amely végül váláshoz vezetett.

Diana halála után pedig Károly hosszú éveken át a királyi család leggyűlöltebb tagja volt.

A házasság kudarca nagy csapás volt a monarchia számára. Diana hercegnő hatalmas népszerűsége már a boldogabb első években is árnyékot vetett Károlyra. A házasság válsága alatt készült dokumentumfilmben egy újságíró elmondta, hogy Károly nem tudta feldolgozni, hogy mindenhol Diana a várva várt vendég, míg ő, mint jövendőbeli király, csak a kíséret. A hercegnő ráadásul kettejük médiaháborújában sokkal ügyesebben kommunikált, és olyan „lövéseket” adott le, amelyek a mai napig kihatnak Károly hírnevére. Diana halála után 8 évvel, 2005-ben vette el Kamillát, s a britek a kezdeti ellenségeskedés után lassan elfogadták a házasságot.

Kép

Károly Dianával – és Kamillával

A történelmi szerep

Az elmúlt években Károly imázsán sokat javított az idősebb fiával, Vilmossal és gyerekeivel kialakított kapcsolata. A Megxit utáni botrányok pedig hirtelen emelték az értékét, hogy tanulva a Dianával való háborúból a királyi család tagjai nem reagáltak Meghan Markle panaszáradatára.

II. Erzsébet halála után, amikor Károly a Buckingham-palota előtt köszöntötte a gyászoló tömeget, az emberek olyan lelkesen fogadták, mint talán utoljára a Dianával való házassága elején. Hogy ez vajon a királynő iránti nosztalgia, vagy valóban Károlynak szól, az csak idővel fog kiderülni.

Kép

Károly és Kamilla Erzsébet királynő gyászszertartásán – Forrás: Profimedia

Károly várhatóan jelentősen lecsökkenti a királyi család aktív tagjainak számát, és lehet, hogy lépések fognak történni az irányba, hogy egyetlen font költséget se jelentsen az adófizetők számára a királyi család, amelynek jelentős magánbevétele van. A monarchia fennmaradása azon fog állni vagy bukni, hogy Károly méltósággal fogja-e eljátszani a szerepét, és képes lesz-e az édesanyjához hasonlóan a saját véleményét magában tartani és hallgatni. A brit monarchia legnagyobb tesztje lesz ez a váltás. III. Károlyt úgy fogják megkoronázni, hogy az emberek egyre kevésbé tisztelik a hagyományokat és a hitet, amelyen a szertartás alapszik. Károlynak hosszú évtizedei voltak felkészülni a szerepre, és most ebben a kaotikus és feldúlt világban, amelyben egyre bizonytalanabb minden, neki lesz az a feladata, hogy az állandóságot képviselje.

Források:

• Sally Bedell Smith: Prince Charles: The Passions and Paradoxes of an Improbable Life, Random House, 2017
• Tracy Borman: Crown and Sceptre – 1000 Years of Kings and Queens, Hodder, 2021
• Dokumentumfilm: www.youtube.com/watch?v=KwFU_QeUgCo
• https://harpersbazaar.com.au/charles-camilla-relationship-timeline/
• https://www.vogue.com/article/a-timeline-of-prince-charles-and-princess-dianas-tumultuous-tragic-relationship
• https://www.princes-trust.org.uk/about-the-trust

Mennyit futottál legutóbb, s mennyit fogsz legközelebb?

Hétfőn 25 kilométert futottam, vasárnap egy maratont a Parlament körül. Pár hete 104-szer kerültem meg a Hősök terét. Az edzőmtől kapom a terveket, ma csak egy órára megyek ki.

Nehéz beilleszteni ennyi futást az egyéb teendőid közé?

Általában korábban kelek, s csak edzés után kezdem a napot, de van, hogy éjfélkor kell kimennem. A lényeg, hogy minden nap megcsináljam. Egy idő után beépül az ember életébe, mint a fogmosás.

Sosincs olyan, hogy nagyon nincs kedved hozzá?

A legtöbb futónak van ilyen, de csak amíg be nem fűzzük a futócipőnket, és be nem csukjuk magunk mögött az ajtót. Kint a futás emlékeztet arra, mennyire imádjuk, pláne, ha egy nagyobb cél elérése érdekében csináljuk.

A mozgás egészséges, de úgy sem lehet túlzásba vinni, ha nem tartasz benne pihenőnapot?

Minden futó más, nekem jobb, ha nem hagyok ki napot, mert amikor két nap szünet jutott egy hétre, nagyon el tudtam lustulni, nehéz volt visszarázódni a kellő ritmusba. Mentálisan, testileg is igénylem mindennap, de a nulláról elkezdeni másoknak csak fokozatosan felépítve javaslom.

Ha jól tudom, az életed első évtizedeinek egyáltalán nem volt része a sport…

Művészlélek vagyok, aki egész életében zenélt. Aztán eljutottam egy pontra, amikor nem tetszett az, amit a tükörben látok.

A menyasszonyom mondta, hogy menjünk ki pár kört kocogni, de elsőre nem jött be. Úgy gondoltam, nem nekem való, aztán mégis megmaradt, próbáltam növelni a távokat, a sebességet. Egy idő után felfedeztem a gyönyöreit, azt, hogy a futás mekkora ajándék.

Mindenben ilyen kitartó vagy?

Szenvedélyesebb, vagy inkább megszállottabb típus vagyok az átlagnál. Bármit csinálok, százezerrel akarok bizonyítani, belemélyülök. Ami érdekel, abban igyekszem a legmagasabb szintre jutni. Nálam egy hobbi vagy egy munka is átalakulhat életstílussá, ami lehet jó tulajdonság, de olykor hátrány is.

38 körül voltál, amikor elkezdted. Mikor jött el a pont, amikor a nehézség átfordult örömbe?

Az elején nyavalyogtam, mert az emberi test olykor saját maga ellen is lázad, főleg az ellen, amihez nincs hozzászokva. Mondták is az idősebb futók, hogy ha nem bírom a fájdalmat, ne ezt a sportot válasszam, de akkor bekapcsolt bennem valami, és elindultam az első félmaratonomon.

Hogyan jutottál el az első félmaratonodtól addig, hogy keresztülfusd Amerikát?

Kalandvágyból feszegettem a határaimat. Többet szerettem volna, mint egy maraton, magamnak és a szeretteimnek is bizonyítani akartam. Közben pénzt gyűjteni, felhívni a figyelmet fontos ügyekre. Ez valami belsőhangszerűség volt, nem hagyott nyugodni. Emlegettem a menyasszonyomnak az ötletet, egy kicsit őrültnek tartott, de pár hónap után érezte, hogy most már le kell ülnünk megtervezni. Aztán bejelentettem a tervet a közösségi oldalamon, s onnantól nem volt visszaút.

Kép

Fotók: Piringer László

Ennyire nagy motiváció, ha az ember mások előtt is kimondja a célját?

Ezzel valahogy pontot tesz a végére, hogy most már mindenképp meg kell csinálnia. Még általános iskolai osztálytársaim is megtaláltak, volt, aki előre gratulált. Más meg csak legyintett, hogy nem hisz benne, ez is normális jelenség, az ilyen embereknek is bizonyítani kell.

A saját Facebook-oldaladról végül sok száz ismeretlenhez is eljutott a futásod híre…

Előzetes akciókat tartottam – például keresztülfutottam Floridát –, amelyek felhívták a figyelmet az igazi nagy futásra. Bemutattam az embereknek, hogyan edzek. Mindenkit bevontam a projektembe, szép lassan gyülekeztek körém, beindult egy gépezet, amit a végén már nem is én irányítottam.

Hiszem, hogy egyre több fiatalt, gyereket is sikerült egészségesebb, boldogabb életre inspirálnom.

Los Angelestől New Yorkig 5005 kilométert teljesítettél 78 nap alatt, napi 65-70 kilométert futva.

Ketten csináltuk végig a menyasszonyommal, többhónapos tervezés után. Utcáról utcára minden sarkot végignéztünk a Google-térképen, hiszen volt, ahol elfogyott az út, és valahogy el kellett érnünk egy másikat. Olyan utakat kellett találni, ahol legálisan lehet futni, ahol az autók sem ütnek el. Épp ezért nem autópályák mentén haladtunk, hanem hátsó, régebbi utakon, például a híres 66-oson. Nagyon érdekes az a vidék, tele van elhagyott városokkal.

Azokon áthaladva mi járt a fejedben? Félelmetes volt, vagy inkább izgalmas?

Mindkettő egyszerre. Szellemvárosokban futottam. Olyan dolgokat tapasztaltam meg, amelyekről azt hittem, legfeljebb a filmekben léteznek. Amerika hihetetlen nagy, rendkívül sokszínű! Picinek éreztem magam, nemcsak a természethez, hanem az országhoz képest is.

Mennyire tudott lekötni az, amit látsz, s mennyire kellett a határaid feszegetésére koncentrálnod?

A futás megszokottá vált, persze akadtak napok, amikor úgy kellett kilökdösni a lakóautóból. Úgy éreztem, inkább bemegyek egy hotelszobába, rendelek egy pizzát, és egész nap tévézni fogok ahelyett, hogy fussak mondjuk 70 kilométert szakadó esőben. De a tájak is motiváltak, és emlékeztettem magam, hogy amin keresztülmegyek, az hihetetlen szerencsés emberré tesz. Tudtam, hogy még a halálos ágyamon is eszembe fognak jutni ezek az élmények, s örökké hálás leszek magamnak, amiért megcsináltam. Ez a hála dolgozott bennem, miközben a környezetet figyeltem.

A mélypontokon a párod adott plusz erőt?

Rengeteg erőt adott azzal, ahogy törődött velem, ahogy mindent elvégzett, ami nem a futás, hanem annak a háttere volt. Már csak ezt is tiszteletben kellett tartanom azzal, hogy nem nyafogok, hiszen egy ember az idejét, az életét szánta rám. Nélküle nem sikerült volna, ez tényleg csapatmunka volt.

Ő ugyanazt az utat járta be a lakóautóval, amit te, csak időnként megállt és bevárt?

90 százalékban igen, de volt, amerre nem tudott velem jönni, mert járhatatlan volt az út. Olyankor került, és mondjuk egy erdő vagy sivatag másik felén találkoztunk.

Ezek között voltak ijesztő szakaszok, ahol nem szerettem volna eltévedni, mert például pumák éltek, és ha történik velem valami, nem talál meg senki.

Ahol a telefonom sem működött, ott azért utolért egy kis világvége-érzet. Egy riasztókürt azért volt nálam, de szerencsére nem kellett kipróbálnom.

Kép

Fotó: Piringer László

Találkoztál végül veszélyes állatokkal?

Rengeteg kóbor kutyával, amik támadtak. Egy indiánrezervátumon haladtam át, ahol a helyi lakosok is kövekkel dobálták, hogy távol tartsák őket. Ezt én is kipróbáltam, de a kutyák azt hitték, ételt dobálok, abszolút nem ijedtek meg. Ilyenkor inkább lelassítottam gyaloglásra. Ez is egy ráébredés volt arra, mennyire nincs semmi kapcsolatom a természettel. Ott nem a Disney-filmekből ismert házikedvenc kutyákat láttam, hanem csontsovány házőrzőket, amelyek már egy kilométerről meghallottak és vártak rám. Néha kígyókat meg egyszer egy skorpiót is láttam az út szélén.

Az emberek hogyan viszonyultak hozzád?

Nagyon kedvesen, az indiánrezervátumnál kenyeret meg egy zsák búzát is akartak adni, utóbbival persze nem tudtam mit kezdeni. Egy katonai bázison is át kellett futnom, ott kíséretet biztosítottak.

Sokan azt hitték, azért futok a semmi közepén, mert kifogyott a benzinem, vagy lerobbant az autóm. A legtöbb helyen nem is gyalogolt senki, járda sem volt, így nem igazán értették az őrült ötletemet.

A másik dolog, amire rájöttem: ki kell menni, és találkozni az emberekkel! Mert a közösségi média meg a híradó lencséje erősen torzít, csak akkor ismered meg őket, ha kimész közéjük.

Akkor bekalkuláltad az idődbe, hogy meg-megállsz szót váltani velük…

Nagyon szívesen elmeséltem, mit csinálok. Volt, aki adományt is adott, akár aprót a zsebéből. Más háromezer dollárral lepett meg, mondván, Jézus azt mondta neki, hogy ezt a pénzt nekem kell adnia.

Gondolom, futás közben annyira figyelned kellett a forgalomra, hogy nem tudtál közben mondjuk zenét hallgatni.

Zenét nem is szoktam, inkább hangoskönyveket, Stephen Kinget, Hemingwayt, esetleg podcastet.  Ezek elvonják a figyelmemet a valóságtól, sokszor autopilóta módban futok, szinte ott sem vagyok.

Láttam, van egy tetoválásod, amely szerint „No escape from reality”, azaz „Nincs menekvés a valóságból”. Akkor neked mégis van?

Ez a gondolat a Queen zenekar Bohém rapszódiájából származik, mert az egész családom Queen-fanatikus. De abszolút igaz, hogy én megtaláltam a menekvést a futás által. Ez nekem mentális menedék, meditáció, amely révén kizárhatom az élet zajait.

Jól sejtem, hogy az időjáráshoz való viszonyod is megváltozott? Egy átlagember, ha elered az eső, már nem szívesen indul neki futni vagy más kinti programot csinálni.

Mindig látom az embereket, ahogy futnak az eső elől, miközben én futok az esőben. Egyáltalán nem érdekel már az időjárás, úgyis megkerülhetetlenek a változásai.

 Az amerikai futáson volt, hogy egy héten át zuhogó esőben nyomtam, és azt azért nagyon lehet unni, ha 24 órán át jön a víz az arcodba. Ráadásul, ha be kellett öltöznöm vízhatlan ruhába, az le is lassított a futásban. Nem is mindig volt értelme átöltözni, mert ahogy kiléptem a lakóautóból, mintha egy medencébe ugrottam volna.

A megérkezés katarzis volt, vagy inkább az út maga volt az élmény?

A megérkezéstől nem vártam semmit, nem akartam, hogy csalódás érjen. Nem is volt semmi olyan, hogy például elsírtam volna magam, az agyam fel sem fogta, mi történik. Utána viszont jött egy kis depresszió, mint a sportolóknak, akik évekig készülnek valamire, azzal kelnek-fekszenek. Majd, ha túl vannak a versenyen, mintha elvágták volna. El kellett telnie pár hónapnak, hogy kitaláljam, merre haladjak tovább az életemmel.

Kép

Fotó: Piringer László

És merre haladtál?

A menyasszonyommal hazaköltöztünk Miamiból Budapestre, majd szerettem volna csak magamnak futni egy nagyot a Margitszigeten. Ebből lett a 24 órás futás, amelyhez sokan csatlakoztak, és ezzel is pénzt gyűjtöttem magyar gyerekeknek. Nem a gyorsaságra mentem, gyerekek, sőt asztmás betegek is kijöttek.

A mai napig erőt ad, ahogy a szemükbe néztem, és láttam, mennyit jelent nekik akár egy közösen megtett szigetkör is.

Van már következő nagy terv?

44 nap alatt Európa 44 országában maratont futni. Minden nap egyet. A második ember lehetnék a földön, aki megcsinálja. Nem is a futás része lesz a nehéz, hanem a lefutott maraton után egyből autóba ülni, és eljutni a következő napi országba. Amerikát csak két lábon szeltem át, ez más lenne. Jövőre összejöhet, de már egy külön csapattal mennék, már csak azért is, mert a párom babát vár.

Amerikában a kutyád, Turbó is veletek csinálta végig az utat…

Ő egy angol bulldog, már 13 éves, és valóban átutazta velünk Amerikát. Vagy, mivel nagyjából egész nap alszik, lehet, hogy inkább átaludta.

Jelenleg már konditermet is üzemeltetsz, azaz a sport teljesen átvette a főszerepet az életedben. Hogy érzed, sokat változtatott a személyiségeden?

Rengeteget. Most már hiszek abban, hogy bármi lehetséges a jövőben.

Olyan ember is lehetek, akiről most még fogalmam sincs.

Négy évvel ezelőtt nem gondoltam volna azt sem, hogy egyáltalán valaha futni fogok. A mindennapos futás nyugodtabbá, boldogabbá és egészségesebbé tett.

Ráadásul a követőid számát tekintve már nem kis felelősséged is van a példamutatásban…

Számomra az igazi üzemanyagot ezek az önexpedíció-típusú projektek jelentik, amelyek lehetővé teszik, hogy olyan embereket is aktív életmódra inspiráljak, akik nem feltétlenül futók. Mindig van, akinek talán csak egy utolsó kis lökésre van szüksége, hogy jobbá tegye önmagát! Én őszintén hiszek a pozitív hozzáállásban és ebben a másokat is inspiráló erőben.

Nem azért jött a világba, hogy elítélje,

hanem hogy szeretetébe ölelje.

Attól persze még van ítélet,

ha magunkra vesszük,

de nem az a lényeg, 

bizony nem az a lényeg.

Nem azért van autó, 

hogy bárkit elüssön,

sem hogy tropára törjön, 

de kétségkívül halnak meg 

emberek balesetben,

miközben kisebb csoda, 

hogy villámgyorsan

eljutunk bárhová.

Vágni van a kés, nem ölni,

építeni a tégla, nem ütni, 

inni a borosüveg, nem pedig 

letört nyakával hadonászni.

Élni van az ember, szeretni,

gyermekét óvni, dédelgetni,

nem kiszolgáltatni, bántani, eltaszítani.

Szövetségre van a szerelem, 

nem elárulni, eladni, unottan lecserélni.

Élvezni van az étel, 

megrágni, hagyni szétfutni 

szájunkban ízeit,

másokkal megosztani, megtörni, 

nem halmozni aranyárban, 

nem habzsolni két pofára,

nem finnyásan minél exkluzívabb után futni,

röhögni, míg másnak 

nem jut falat sem.

Társnak van az állat,

nem emberpótléknak, embergyűlöletre,

tudni helyét, szeretni,

tisztelni, ha létével táplál, 

nem arra, hogy támadjon, 

nyakunkat elharapja,

bár láttunk ilyet is már.

Nem azért van az Ország,

hogy lezárják határát,

hanem azért van az Ország,

mert odavárnak mindenkit,

útlevelet is kaptunk, 

ismerjük a nyelvét is, 

valutája zsebünkben, 

csak akkor válik idegen földdé,

ha dühben, fájdalomban, félelemben

végleg ellene döntünk. 

Lackfi János további, #Jóéjtpuszi jelölésű versei itt érhetőek el.

Ez az írás eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Ilona osztályos munkája közben piros szívecskés mintájú tunikát visel, amit magának varratott. Ha egy baleset elszenvedése után éppen kábán kezdünk visszatérni az életbe, lehetséges, hogy az ő arcát látjuk majd meg először, és a homályos környezetből a ruháján táncoló piros szívek fognak először értelmes képpé összeállni.

 – Ilona, te a negyven év alatt számos alkalommal szembesültél azzal a helyzettel, hogy egy család kénytelen megtudni: a hozzátartozójuk életét sikerült megmenteni, de a korábbi életminőségét nem tudjátok neki visszaadni. Komoly döntéseket kell meghozni néha pár nap alatt, miközben egy olyan világban kell az embernek kiismernie magát, amely addig teljesen ismeretlen volt számára.

– Először is tisztázzuk, mi az ápolás, és mi a gondozás, mert ennek tudatában kell gondolkodni. Ez két külön szakma is, hiba lehet az is, ha „túlgondoztatjuk” a betegünket, ez fölösleges pénzkidobás is. Olyanhoz ne fogadjunk ápolónőt, akit elég gondozni.

– Hol húznád meg a határt?

– A gondozó például a gyógyszerszedésben segít, de a gyógyszerek hatásaiban ő nem kompetens. Nem tud arról dönteni, hogy a magas vérnyomásos beteg bevegye-e a vérnyomáscsökkentőjét, amikor éppen alacsonyabb értéket mérnek.

A gondozó segít az önellátásban, bevásárol, gyógyszereket vált ki, rendezi a környezetet, mosdat, mozgásban-mozgatásban is segít, az ápoló viszont ismeri a szondát, infúziót, injekciót, tehát komoly szaktudása van a betegség természetéről és kezeléséről.

– Mit tapasztaltál, mi fut át az első pillanatokban a hozzátartozók fejében? A család számára váratlan és óriási dilemma lehet, hogyan oldják meg a tartósan beteg szülő, nagyszülő életét, hogyan biztosítsák az ellátását. Teljesen át kell szervezni az addigi időbeosztást, szinte az egész életet, és dönteni kell arról is, hogy intézetbe adják-e a beteget, vagy vállalják az otthonápolással járó hatalmas terhet és felelősséget.

– Sőt, nem ritka az a felállás sem, hogy a beteg a problémájára rehabilitációs ellátást kaphat, de arra heteket, hónapokat kell várni, és a kórház addig hazaadja az illetőt. Az intenzív osztályon mindig szükség van szabad ágyra, tehát a nem életveszélyes állapotban lévőket kiadjuk, és nem minden esetben másik osztályra kerülnek. Érdemes erre a helyzetre gondolatban felkészülni.

– Te milyen tanácsot adnál erre az időszakra?

– A kórházban töltött időszak kitolására szerintem ma már nincs lehetőség. Viszont amíg az intenzív gyógyítás folyik, máris kezdhetjük az aggódásunkat, a jövőre vonatkozó kétségeinket félretenni, és inkább tettekbe forgatni a félelmeinket. Ilyenkor lehetőség nyílik arra, hogy a legkülönbözőbb ápolási feladatokban működjünk együtt az ápolókkal, vállaljunk át tőlük feladatokat, és közben, amit csak tudunk, lessünk el tőlük. Hogyan mozgatják a beteget? Hogyan mosnak hajat egy ágyban fekvő betegnek? Milyen technikájuk van az etetésben? Mire jó egy szívószál, a csőrös csésze, hogy használják az ágytálat? Olyan ez, mint egy workshop, ahol technikákat, praktikákat tanulhatunk. A felügyelet, a felolvasás, a zenehallgatásban való segítség is átvállalható, és a beteg kéréseinek tolmácsolása is hatalmas segítség lehet. Ha a hozzátartozók és a személyzet együttműködik, minden feszültség a minimálisra csökkenhet köztük, és otthonosabban mozoghatunk a nehéz terepen.  Legyünk óvatosak az eszméletlen vagy kába beteg fölött elhangzó párbeszédeket illetően, hiszen ez az állapot kicsit hasonlít a hipnózisra, minden közlés szuggesztió, önbeteljesítő jóslat lehet.

– Mit tehetünk, ha a szerettünk még a kórházban van, de szeretnénk számára több kényelmet, gondoskodást nyújtani?

– Kevesen tudják, de a betegjogi törvény értelmében a tartós ápolást biztosító intézményben saját ápolónőt is fogadhatunk a beteg mellé, aki csak vele foglalkozik.

Őt mi alkalmazzuk, nekünk is kell megfizetnünk, és az elfoglalt nővérek mellett segíthet ő is az ágyazásban, a tisztába tételben, ágytálazásban, etetésben, a kiszáradás és a felfekvés megelőzésében. Hátrány, hogy konfliktusba kerülhet az intézményi személyzettel, például azon, hogy a fogadott nővér is használja a kórház eszközeit. Erre fel kell készülnünk. A jó kommunikáció itt is feszültségcsökkentő.

– Végül eljön a pillanat, hogy döntenünk kell: intézetbe adjuk, vagy otthon ápoljuk a betegünket.

– Kétségbeesett időszak ez, amikor összevissza cikáznak a gondolatok a hozzátartozók fejében. Hogy tudom megetetni őt egy gégemetszés után? Hogyan tudjuk leszívni a váladékot? Nem lesz-e neki jobb egy olyan intézetben, ahol értenek a szakápoláshoz? Biztonságos-e számára, ha velünk marad? Ha valaki sokat van a betegágynál, nem ijed meg annyira, sok trükköt el lehet lesni.

– Ha elképzelünk egy átlagos kétgyerekes családot, ahol például két közalkalmazotti bér a jövedelem, amiért mindkét felnőtt nyolc órát dolgozik, azaz munkaidőben távol van az otthonától, ők milyen választás előtt állnak, ha a nagymama például egy kis családi házban élt egyedül, és mostantól ápolásra-gondozásra szorul?

– Kézenfekvőnek tűnhet akár az is, hogy az állam gondoskodjék a betegről, ám én azt tapasztaltam, hogy a tartós ápolást nyújtó intézetek nem kínálnak erre jó megoldást. Az ápolási osztályokat ma már nem hívjuk elfekvőnek, de bárhogy változik is a név, ezek szerény költségvetésű, kevés szakképzett ápolót foglalkoztató, alacsony eszközszinttel rendelkező osztályok. 30-40 betegre jut itt sokszor egy ápoló…

– Hogyan segíthetjük a hozzátartozónkat, ha tartós ápolásra az idősotthonos keretet választjuk?

– Töltsünk vele minél több időt, akár többen, felváltva is, így nem szakad el a valóságtól, és képviselni tudja az érdekeit az ellátó személyzet felé.

– Választhatunk természetesen magánintézményt is.

– Ezek általában olyan idősek otthonában vannak, ahol van fekvőbeteg részleg is. Itt szakképzett betegápolók dolgoznak, és az orvos is elérhető. Hátrány viszont, hogy sokaknak ez elérhetetlen áron van, több millió forint lehet a „beugró”, és még ezen felül havidíj is van, ami meghaladhatja az átlagkeresetet. Mellette még ott a lelkiismeret-furdalás, hogy cserbenhagytuk, idegenekre bíztuk a beteget. Ha mégis így alakult, látogassuk minél gyakrabban!

– Mi vár ránk, ha nem tudjuk nyugodt szívvel intézetbe adni a hozzátartozónkat? Hogyan szervezzük át az életünket, hogyan gondolkodjunk pénzben, esetleg mennyire fenyegeti az otthonápolót a kiégés veszélye?

– Ha így döntünk, a zárójelentéssel el kell mennünk a beteg háziorvosához, és vele megbeszélni a továbbiakat. A háziorvos tudja eldönteni, hogy ápolásra vagy gondozásra lesz-e szükség. Az önkormányzat biztosít a zárójelentés alapján gondozónőt, ha ápolóra van szükség, azt a háziorvos írja ki. Az is fontos lehet, hogy az orvosi zárójelentés mellett a kórházból való távozáskor készül egy ápolási zárójelentés is, ezt kérjük el távozáskor. Információkat tartalmazhat a szükséges ápolás elemeiről, ez nekünk is kiindulópontként szolgálhat. A házi segítségnyújtás keretében kijövő gondozónő napi egy-két órát vállal át, ugyanígy a területi ápolónő is, tehát ezek segítségek, de nem teljes megoldások.

– Az otthoni ellátás választása kellő elszántságot igényel. Mit kell átgondolnunk?

– Pontosan tudnunk kell, hogy milyen szükségletet kell ellátnunk.

Mérlegelni kell, hogy igényel-e a betegünk 24 órás felügyeletet, mert például éjszaka elkóborol, vagy segítség kell számára a lakásban való közlekedéshez, netán éjszaka is tisztába kell tenni. Ilyenkor ápoló vagy szociális gondozó segítsége kell éjszakára.

Ha a napi tisztálkodásban, étkezésben kell segíteni, az szociális gondozó segítségével megoldható, ha viszont infúzió, szonda, katéter vagy sztóma van, akkor ápolóra van szükség. A társadalombiztosítás terhére az orvos tud kiírni otthoni szakápolást, de a szakápoló csak a beavatkozások idejére látogatja a beteget.

– Minden más az otthonápoló családtag feladata…

– Inkább családtagok. Lennie kell természetesen egy bázis ápolónak a családból, de ez úgy tud jól működni, ha az egész család a segítségére van. Támogatni kell a bázis ápolót abban, hogy regenerálódni tudjon, legyen lehetősége énidőre, ne csak ügyeket intézni járhasson el otthonról. Ez egy olyan felelősség, amelyről nem tudjuk, hogy meddig tart… A kiégés veszélye igen nagy. Ha valaki otthon marad a beteggel, fel kell adnia a karrierjét, és bár ápolási díj illeti meg, az nem annyi, mint a fizetés. Egy kétgyerekes család esetében azt mondhatom, hogy vagy kiesik egy fizetés, mert az anya otthon marad a nagymamával, vagy a fizetés a munkaidő idejére felvett ápoló fizetésére megy el. Érdemes csak annyi időre és olyan feladatokra ápolót fogadni, amennyi tényleg szükséges, az ápolónő ne főzzön vagy takarítson, felesleges kiadás ezekre képzett ápolónőt fizetni.

– Milyen eszközökről kell gondoskodnunk?

– Érdemes egy speciális betegágyat beszerezni, amelynek állítható a támlája, lehet használtan is. Olyan helyről érdemes, ahonnan házhoz szállítják. Fel kell mérni, hogy a lakás mennyire akadálymentes, főleg a lépcsők, küszöbök, illetve a kádba való belépés mennyire megoldott. Az üvegezett ajtó, billenő bútorok veszélyesek lehetnek. Szükség lehet csúszásgátlókra, WC-magasítóra, kapaszkodók beszerelésére vagy járókeretre, szobavécé vagy ágytál, pelenkák és gumilepedő, az evést és ivást megkönnyítő eszközök (pl. szívószál) beszerzésére.

– Előfordult veled, hogy a hozzátartozók megkértek, hogy kísérd tovább a beteget, és légy segítségükre az otthonápolásban?

– Sokszor megkértek, és volt, hogy vállaltam is. Van, akihez még mindig járok.

A kórházi nővérek tudnak segíteni abban, hogy hogyan induljunk neki az ápolásnak, őket érdemes megkérdezni. Ha nem is tudják vállalni az otthoni tennivalókat, van tudásuk arról, honnan szerezhetünk jó és megfizethető segítséget.

Kép

Magyar Ilona, ápoló – Fotó: Fejér Martin

– Az otthonápolásról szóló döntés komoly vállalás. Ez a helyzet mindenképpen veszteséges számunkra? Mindenképp egy szomorú és kilátástalan időszak kezdődik az életünkben?

– Valóban embert próbáló kötöttség az otthonápolás, ám gyönyörű érzelmi kihívás is. A beteg számára óriási lehetőség az, hogy a biztonságot nyújtó otthonában, a rutint nyújtó környezetében maradhat. Intézmény erre soha nem képes! Az otthonápolás egy különleges szellemi élmény, új képességeket fedezhetünk fel magunkban, és a szeretet olyan mélységét, amelyet még sosem éltünk meg… Addig nem ismert, mély bizalmi kapcsolatot alakíthatunk ki a beteggel, választ kaphatunk régóta érlelt kérdéseinkre, nagyobb mélységben ismerhetjük meg a múltat és a családi döntések hátterét. Megerősödhet a szeretet, és út nyílhat a megbocsátás, a kegyelem számára. Mindannyian gondoskodásra szorulunk életünk egyes időszakaiban, ezt érdemes megértenünk.

A szülei sosem hallották a hangját, és ő sem hallotta a szüleit beszélni. Mégis megtanult magyarul, és szót ért a világgal. Anyanyelve a jelelés. Amint elkezdte érteni a szavakat, a szülei tolmácsa lett. Mélyen megérti azokat, akik a csendben élnek.

Keresztes Ilona vendége Nagy Sándor, aki felnőttként a papi hivatást választotta. Pontosan tudja, hogy nem mindenkinek van füle a hallásra, ő mégis eljuttatja Isten szavát azokhoz is, akikhez a hangok nem jutnak el.

A tartalomból: 

• A csend világáról, a siket közösségről.
• Hogy kommunikál egy halló gyerek siket szüleivel? Hogyan vitáznak, veszekednek? Hogyan tanulta meg a jeleket és hogyan tolmácsol a szüleinek a mindennapokban? 
• Milyen technikai eszközök segítik a kommunikációt?
• Megérzésekről, érzékenységről, figyelemről, fizikai és lelki látásról.
• Papi hivatásról. A siketek védőszentjéről.
• Mennyire akadálymentes az egyház?
• A nemzetközi jelnyelvekről.
• Érdekesség: a karácsony, a húsvét és az ámen jelnyelvi jelentéséről.

A Mégis podcast támogatója a Szerencsejáték Zrt.