Ilyenek voltunk – Kovács András Péter: „Minden vicces gyerek, amellett, hogy szórakoztató, egyben elgondolkodtató is”

Gyerekként úgy képzellek el, mint aki minden alkalmat megragad, hogy szórakoztassa a környezetét. Ilyen voltál?

Pont ilyen, igen! Nagyon „sok” tudtam lenni néha. Ha most lennék a saját gyerekem, idegesíteném magam.

Kiktől jöttek az első pozitív visszajelzések arra nézve, hogy ez neked jól áll? 

Az osztálytársaktól. Egyébként a tanórákon sosem bohóckodtam, mert tartottam attól, hogy leromlik a magatartás érdemjegyem.

Vagyis volt benned egyfajta kettősség: a tanárok felé tepertél, hogy megfelelj, a diáktársak felé pedig igyekeztél a vicces énedet mutatni?

Igen. A gimnáziumban tudatosan nem is puskáztam, verekedni is csak egyszer verekedtem. Otthon sem kellett minket a tesómmal különösebben fegyelmezni, mert tudtuk, hol a határ. Mindig meg akartam adni magamnak az esélyt a fejlődésre. A jogi egyetemre is ezért jelentkeztem.

Magadba forduló és szemlélődő, vagy extrovertált – melyik volt gyerekként a jellemzőbb rád?

Gyerekként nem gondolkodtam ezen, és még utólag is nehéz így magamat kategorizálni. Szerintem teljesen normális gyerek voltam, átlagos baráti körrel. Kamaszkorban kifejezetten szerettem a társaságot, aztán az egyetemi évek alatt jött egyfajta magamba fordulás. Azóta inkább introvertáltnak mondom magam. Ha néha kidugom a fejem, akkor is csak a fellépések erejéig, hogy átadjam, ami szerintem vicces.

Még az e-mailjeimre is úgy tekintek, mint emberekre, akik becsöngetnek hozzám olyankor, amikor nem kellene. Jelenleg 9200 olvasatlan üzenetem van.

Litkai Gergely invitálására 2004-ben csatlakoztál a Dumaszínház társulatához, azóta a humor a hivatásod, a szenvedélyed és a nyelved része. De tekintettél valaha úgy rá, mint menekülésre vagy terápiára?

Aki gyerekként vicces, és mindenáron szórakoztatni akar, az vagy menekül, vagy kompenzál valamit, vagy pedig szeretetre és figyelemre vágyik. Minden vicces gyerek, amellett, hogy szórakoztató, egyben elgondolkodtató is.

Azt azért elhiszed, hogy elég jó ember vagy, illetve, hogy elég jó vagy abban, amit csinálsz?

Ma már igen, de sokat kellett tréningeznem magam arra, hogy elhiggyem: valóban vagyok annyira értékes és érdekes, ahogy azt rólam sokan gondolják.

Kép

Kép: Kovács András Péter

Vannak igaz barátaid?

Vannak régi barátságaim, akikkel 40 éve kísérjük figyelemmel egymást.

Szerencsére sosem szálltam el magamtól annyira, hogy vissza kellett volna húzniuk a földre. Én a stand-upot sosem a hírnévért vagy a pénzért csináltam.

Az motivál, hogy nevettessek, és hogy minél jobb legyek. Persze jólesik, ha felismernek az utcán.

A gyermekeid ezt hogyan viselik?

Egy évvel ezelőttig még sikerült meggyőznöm őket arról, hogy vadidegen emberek azért szólítanak meg az utcán, mert ismerjük egymást, de ma már ezt nem tudom nekik beadagolni. Megszokták. Az van bennük, hogy apu ismert, nem pedig az, hogy sztár.

A humorodat egyébként kitől örökölted?

Apukám nagyon humoros, sziporkázó elméjű ember volt. Tipikusan olyan, aki – ha nem kallódik el – sokra vihette volna.

Több alkalommal beszéltél már őszintén arról, hogy édesapád szenvedélybetegsége, alkoholhoz fűződő viszonya rányomta a bélyegét a családotok életére. Kisgyerekként hogyan élted meg azt, hogy édesapádra nem mindig számíthattál?

Ilyenkor keresel magadnak másik apukákat.

Világossá vált, hogy apukámmal nem lesznek nagy beszélgetéseim az életről vagy az iskolában átélt sérelmeimről, és nem fog barkácsolni velem, viszont ott volt a szomszéd nyugdíjas Pista bácsi, aki igen.

Ha a legjobb barátom apukája sütögetett a konyhában, odaálltam mellé, és figyeltem. Nem tudatosan, de megtaláltam magamnak a férfi példaképeket. És ott volt szerencsére a Svájcban élő nagybátyám is, aki mindig fontosnak tartotta, hogy foglalkozzon velem, és terelgessen. Ritkán találkoztunk, de volt, hogy egy teljes hónapot kint töltöttem náluk. Akkor is sikerült minőségi időt együtt töltenünk.

Alkoholt szoktál inni?

Persze, de csak ritkán. Ha havonta egyszer vendégségbe megyünk, egy-két fröccs le szokott csúszni, de nem vagyok nagy alkoholfogyasztó. Szerencsére nincs belém kódolva az ital iránti vágy, nem kell magam tudatosan visszafogni.

Egyetemistaként sem ittad magad az asztal alá?

Nem. Katolikus gimiből kerültem az állam- és jogtudományi karra, ahol rajtam kívül szinte mindenki aktatáskával járt órára. Visszahúzódó, szemlélődő életet éltem akkoriban.

Ha lyukasórám volt, beültem az egyetemi templomba, és lejegyeztem a novellaötleteimet. Szerinted ilyen emberrel ki akarna bulizni és inni?

Volt ugyan egy rövid bulizós korszakom, de hamar véget ért.

Sokat beszélsz önálló estjeiden a családodról. A gyerekeidben mennyire látod magadat?

Jaj, nagyon! Látom a kis útkereséseiket, a különböző alkotótevékenységekben való elmélyülésüket, és figyelem, ahogy a kreativitásuk szárba szökken. És azt is észreveszem – amit annak idején magamon is észleltem –, hogy magukra maradnak.

Kép

Kép: Kovács András Péter

Ezt hogy érted?

Úgy, hogy én csak iránymutatást tudok adni nekik, de például a zenében vagy a rajzolásban nem tudok sokat segíteni, ezért magukban alkotnak. Pedig nagyon szeretném, ha lenne olyan közös projektünk, ahol át tudok adni valamit nekik a tudásomból. Nekem nem volt meg az az élményem, hogy apám megmutatja a világot. Én szeretném a gyerekeimnek ezt megadni.

A konyhához „visszatérve”: mi volt gyerekkorod kedvenc étele?

A sült krumpli. Sokáig csak a Balaton-parton vagy vendéglőkben lehetett kapni. Tízéves lehettem, amikor anyukám vett egy fritőzt, és utána szépen elindultunk együtt a lejtőn (nevet). Csodálatos dolog volt otthon együtt sült krumplit enni ketchuppal! Egyébként meg nagyon édesszájú vagyok, főleg a csokoládékat szeretem, de mivel a családomban mindenki cukorbeteg lett időskorára, igyekszem ésszel nassolni.

Van olyan gyerekkori álmod, ami teljesült?

Mint a legtöbb kissrác, én is szerettem volna kukás lenni. Nem jött össze. Amerika viszont igen. Apukám 1983-ban járt Amerikában, hozott ajándékokat, és mutatott fotókat. Ugyanazokat a pálmafákat láttam a képeken, mint a Bud Spencer-filmeken. Az az ország számomra sokáig csak elérhetetlen vágyálom volt. Harminchat évesen jutottam ki, és tudod, mi az érdekes? Nem jött el az az elképesztő eufória, amire számítottam.

Ha valami nagyon távolinak és elérhetetlennek tűnik, de nagyon vágysz rá, az akkor is távoli lesz, és elérhetetlennek fog tűnni, amikor már megkaptad.

Ettől függetlenül én nagyon szeretek álmodozni.