Ahogy Nagy Veronika muzeológus végigvezet a varázslatos világon, egyre inkább érzem, hogy a babák belop­ják magukat a szívembe: kis emberképmások, amelyek őrzik egy-egy régen volt kislány simogatásának nyomát. Az üvegtárlók előtt állva a réges-régi kis kezek engem is megérintenek. 

Anya, lánya és a néprajzos 

A Hetedhét három nőnek köszönhető, akikről nem túlzás azt állítani, hogy mindent tudnak a játékokról, főleg a babákról. A történet Auer Erzsikével, egy kislánnyal kezdődött, aki szebbnél szebb játékokat kapott az édesapjától, boldog gyermekkora azonban apukája hirtelen halálával véget ért. Meg kellett válnia kedves kis tárgyaitól, amelyeknek minden darabja édesapját idézte. Auer Erzsébet – már felnőttként – mindig arra törekedett, hogy a Rákosi-, majd a Kádár-korszak nyomasztó valóságába vissza tudja idézni a boldog békeidőket, hogy elmenekülhessenek oda a kislányával. A babák iránti szenvedélyét továbbörökítette lányára, Moskovszky Évára. 
Éva öt nyelven beszélt, latin–történelem–művészettörténet szakokon szerzett diplomát, és régészetet is hallgatott. „Igazi békebeli úrinő volt. Hatalmas tudással” – mondja róla Nagy Veronika. Mindaz a sokrétű tudás, amit Moskovszky Éva elsajátított, tudományos tartalommal egészítette ki édesanyja játék babák iránti szenvedélyét.

Az ő anya-gyermek kapcsolatukat a babázás erősítette, és azok a felfedező, kincskereső utak, amelyek az Ecseri piactól különböző kis antikvitásokon át régiségvásárokig vezettek.

Sokszor kaptak gúnyos megjegyzéseket: „Itt van a bolond asszony és a lánya, régi gyerekjátékok és babák után kutatnak!” 
Moskovszky Éva nemcsak nemzetközi hírnevet szerzett magának a „babaológia” és a játéktörténet-kutatók között, hanem egy olyan gyűjteménnyel is megajándékozta hazánkat, amely egyedülálló egész Európában. A két asszony felbecsülhetetlen értékű gyűjteményét Moskovszky Éva 1998-ban a székesfehérvári múzeumnak adományozta. 
A gyűjtemény azonban nem volna teljes Nagy Veronika tudása nélkül. A muzeológus kislányával volt várandós, amikor a város kulturális vezetésétől azt a feladatot kapta, hogy legyen a Moskovszky-gyűjtemény gondozója, tudományos kutatója. „Kezdetben ismeretlen volt számomra ez a gyűjtemény. Néprajzosként nem arra készültem, hogy majd polgári gyerekjátékokkal fogok foglalkozni, viszont nagyon érdekelt ez a téma. Éreztem, hogy hazatalálok” – emlékszik vissza a kezdetekre Veronika. „Az 5000 tárgyból álló gyűjteményből 70 kis babaszobát rendeztünk be. Hűek maradtunk Auer Erzsébet és Moskovszky Éva kis világokat építő játéktevékenységéhez. Ők nem kronologikus és tematikus sorrendben alakították ki a kis enteriőröket, csak játszottak, ahogyan a gyerekek szoktak. Egymás mellé rakosgatták az apró tárgyakat. Nevet adtak a babáknak, kitalálták, hogy kik lesznek, milyen történetben elevenednek meg. Nem dokumentálni akartak egy-egy korszakot, hanem érzelmi alapon közelítettek a tárgyakhoz. Ennek köszönhetően egy játéktérbe és játékidőbe elhelyezett társadalomkép bontakozik ki a kiállításon látható különböző szobácskákban. Auer Erzsébet hihetetlenül ügyes kezű asszony volt. Sok babacipőt, babaruhát varrt régi minták alapján korabeli anyagokból a babáknak, és egy miniatűr földrajzi atlaszt is rajzolt a babaiskolába. Kettőjük közül ő szeretett jobban babázni. Számomra fontos volt, hogy mindvégig megőrizzem ennek a két asszonynak a jelenlétét a tárlaton” – mondja Veronika. 

A babák és a nőideál 

A babaszobák és babaházak bepillantást nyújtanak a XIX. és XX. század polgári világába. Képet kaphatunk a lakáskultúráról, a divatról, a hajviseletről, a társadalmi szokásokról. Nem utolsósorban pedig az érzelmeinkre is hatnak, ahogyan az az 1834-ben készült parányi kézimunka, amely az egyik babaszobácskát díszíti. Egy kislány hímezte az édesapjának. „Gyermeki szeretetemnek megbizonyítására fogadd jutalmát a szívemnek, becses neved napjára” – olvashatjuk a kis üzenetet. 
Nagy Veronika a „babaevulóció” rejtelmeibe is beavat. A gyűjtemény legkorábbi darabja az 1800-as évek legelejéről származó viaszbaba, amelynek bőrteste van. A test hűen tükrözi a kor eszményített testképét, a fűzővel elszorított, karcsú hölgyalakot. A babák az emberiség életével egyidősek. Ősi, szakrális szerepük mindenki számára jól ismert, úgy az antikvitásból, mint Japánból. Emellett viszont kezdetektől fogva a kislányok életében is jelen voltak. A népi kultúrában kukoricacsuhéból, csutkából, rongyokból készültek, az 1700-as években pedig megjelentek a fából, viaszból formált hölgybabák. A porcelán hölgybabák az 1840-es évektől hódítottak.

Az első darabok mázas porcelán fejecskéi bőrtesthez voltak ­varrva. Ennek az anyagnak a fehérsége megfelelt a kor elvárásainak, miszerint egy hölgynek hófehér a bőre, és soha nem lép ki meleg időben napernyő nélkül az otthonából.

Az 1860-as években a mázas porcelánt egy matt felületű anyag, a biszkvitporcelán váltotta fel. 
A hölgybabák luxusjátéknak, státuszszimbólumnak számítottak. Kezdetben Franciaország büszkélkedett a babanagyhatalom címmel, a francia divatházak legújabb kollekcióikat porcelánbabákon mutatták be. Minden babának saját kis ruhatára volt, bőröndjei, kiegészítői. Ezek a pazar hölgyek követendő mintául szolgáltak a jó házból való kislányoknak. Rajtuk tanulták meg mindazt, amit a társadalom elvárt tőlük, hogyan kell majd férjük oldalán reprezentálniuk a társasági életben. 

Kép

Kép: Páczai Tamás

A hölgybabák korszakában teljesen ismeretlenek voltak a csecsemőbabák. A felsőközéposztálybeli nők dajkákra bízták a kisbabáikat. Nem tartozott a feladataik közé a gyermeknevelés. „Az emberek a XIX. század közepén nem egy vágyott, felkészülést igénylő szerepként gondoltak az anyaságra, amit tanulni kell. Számukra az anyaság magától értetődő volt.

A század vége felé azonban már nagy figyelmet fordítottak a gyermekeikre, a gondozásukra. A kislányok pedig elkezdtek csecsemőbabákat ringatni, mert a játékpiac is reagált a női szerepek változására” – magyarázza Nagy Veronika,

aki a hölgybabák kapcsán egy izgalmas párhuzamra is felhívja a figyelmemet: „A Barbie baba nem előzmény nélküli új vívmánya a játékpiacnak. Egészen a XVII. századig visszamehetünk azokhoz az angol, fűzővel elszorított, keskeny, karcsú derekat mintázó, fából készült hölgybabákhoz, amelyek semmiképpen sem gyermeket, hanem egy felnőtt nőt ábrázoltak. Az említett babák arányai kifejezetten a Barbie-ra emlékeztetnek. Nincs új a nap alatt. A hölgybaba született újjá Barbie-ban. Az 50-es évekre új női szerepek bontakoztak ki a társadalmakban. A modern emancipált nő, aki dolgozik, és nem a háztartásban, gyermeknevelésben teljesedik ki. A Barbie-hoz is rengeteg kiegészítő, ruha, autó, luxuscikk tartozik. Visszatértünk oda, ahonnan elindultunk: a bőröndnyi ruhával rendelkező réges-régi hölgybabához.” 

Játszótársak és hiedelmek 

A XX. század elejére megváltozott a babakínálat. Megszülettek a karakterbabák. A változás legfőbb okai a reformpedagógiai mozgalmak térhódításában keresendők. „A reformpedagógia elvei szerint a gyermeknek sajátos világa van, sajátos igényekkel. A baba elsődleges funkciójának a játékfunkciónak kell lennie. Fontos, hogy a babák a gyermekek társai legyenek, hasonlítsanak hozzájuk; méretükben, öltözetükben, arcvonásaikban is őket tükrözzék. Ezeknek az igényeknek a kielégítésére születtek meg a karakterbabák, amelyek a század első évtizedeiben már nemcsak porcelánból, hanem puha anyagból (textilből) is készültek” – magyarázza a muzeológus.

A karakterbabák kis alakjában nyoma sem volt annak a méltóságteljes távolságtartásnak és ridegségnek, amelyet a hölgybabák sugároztak. Szobrászok és tervező­grafikusok anatómiailag is precíz munkája nyomán csupa ölelhető kislány és kisfiú született, akiket igazi gyerekekről mintáztak.

Ebben az időszakban Franciaországot leváltva Németország lett a vezető babagyártó, egész Európa gyermekszobáit ellátva a hiánypótló „kis barátokkal”. A babák ekkorra már nem számítottak annyira luxuscikknek, mint a XIX. században. A tömeges gyártás gondolt a szegényebb társadalmi rétegek csemetéire is, akik már hozzájuthattak az olcsóbb változatokhoz. 
Veronikától azt is megkérdezem, hogy mit gondol, miért félünk sokan a porcelánbabáktól, miért kapnak főszerepet a horrorfilmekben. „Az ókori görög és római kislányok, amikor serdülőkorba léptek, lemondtak a gyerekkorukról azzal a gesztussal, hogy felajánlották babáikat az isteneknek. Szimbolikus cselekedetükkel elfogadták, hogy megértek a házasságra, és ebben a baba mint a gyermekkor megtestesítője, közvetítő szerepet játszott. Mert a baba alkalmas arra, hogy az ember általa megossza a saját létét. Ha a baba csak egy bot vagy egy seprű, amire ráképzelek egy arcot, akkor is képes közvetíteni az ember és a természetfeletti erők között. Mindez nem más, mint az ősi kultúrák emberének mágikus gondolkodása, ami mélyen él ma is a lelkünkben. A baba emberképmás, meg tudom osztani általa a saját létemet, így engem helyettesít, és amire én már nem vagyok képes, arra őt át tudom lényegíteni.

Ebből, az emberi lélek zugaiban lakó félelemből táplálkoznak azok a hiedelmek, amelyekből a horrorfilmek készítői inspirálódnak. Mindemellett talán az is félelmet kelthet némelyekben, hogy ezek a babák nagyon valósághűek.

Ugyanakkor ne feledjük el a másik tábort sem, a gyűjtők csoportját, akik nem múltbéli rémeket látnak ezekben a míves játékokban, hanem szépséget, finomságot és múltbéli emberek életének egy darabját. Soha nem szabad a XXI. századi ember magabiztos gőgjével közelíteni a régiekhez. Mert az nem fog segíteni nekünk abban, hogy megértsük az előttünk élőket. A megértésben egyedül az empátia lehet segítségünkre” – mondja Veronika. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Köztudottan nagy futballrajongó vagy, a témában nem egy verset, Facebook-bejegyzést is írtál már. Mitől ennyire szerethető számodra ez a sport?

Láttam az angolok elleni legendás 4–0-t, így már békében halok meg! A többi történelem…Ez a meccs Erdélyben talált engem, felolvasókörúton voltam, és majdnem szétvertem a fogadóbeli szekrény oldalát, úgy megdöngettem az öklömmel a harmadik és a negyedik gólnál is. Kifizettem volna, persze. Amúgy is nagy focifüggő vagyok, hetente kétszer magam is rúgom a labdát itt, a zsámbéki öregfiúkkal. Meg a topbajnokságokat is követem, megrögzött Barcelona-szurkoló vagyok (itt vesztettem el a focidrukker olvasók felét), s persze nagy élmény látni a magyar válogatott szárnyalását.

Ez bizony Rossi mester varázslata, nincs mese! Vagyis van mese… Mesés!
 

Hogyan készültél a Rossi-interjúra?

Írtam én újságot hajdanán, nem is keveset. Úgyhogy igyekeztem tisztességesen felkészülni, összeszedtem az adatokat, jó pár korábbi interjút elolvastam. A kedves tolmácshölgy félrevont, és faggatott: „Ugye nem lesz sok futballszakszó, úgy, mint tért ölelő átadás meg passzsáv és tolódó védekezés?” Mondtam nevetve, hogy ez azért mégsem a l’Équipe vagy a Marca, hanem a Képmás, úgyhogy nem lesz gond. És persze csak minimálisat szakmáztunk, kívülállók számára is érthetően. Inkább a sztorik érdekeltek, no meg a kulisszák mögötti ember.

És mik voltak a benyomásaid a kulisszák mögötti emberről?

Már amikor betoppant a stúdióba, érzékelhető volt, hogy igazi személyiség, pedig nem élt túlzó gesztusokkal, nem követelt figyelmet, nem handabandázott, nem volt „sok” semmilyen értelemben. Csak érezted, hogy aki most itt van, komoly és erős karakter, jó vele egy légtérben lenni.

Igazi nagyágyú, mégsem fennhéjázó, remek humorral, öniróniával.

Ő maga mondta, sosem várta el, hogy úgy bánjanak vele, mint valami kivételes figurával. Hát, pedig nagyon is az!
 

Kép

Fotó: Jónás Jácint

Említetted, hogy remek a humora. Ezek szerint sziporkázott a beszélgetés során?

Szóba hozta például, hogy sajnos nem tudott jól megtanulni magyarul, nem úgy, mint Pippo barátja, akinek persze könnyebb a dolga, hiszen a párja magyar. „Nekem ez a vonat már elment, a feleségem alighanem lelőne, ha nyelvtanulási célzattal beszereznék egy kis magyar menyasszonykát” – mondta. Fergeteges!

Te melyik típusú szurkoló vagy, a csendesen magában izgulós, vagy a kiabálva tomboló?

Ó, tudok én üvölteni, a gólöröm nagy érzés, pláne, ha nagyobb társaság szurkol együtt! Kisbabaként Julcsi lányom és Aliz unokám is Eb-károsult lett, mert az apukák karjában nézték a portugálok elleni, 3–3-ra végződött meccset, és olyan váratlan ujjongás tört ki a góloknál, hogy a kicsik rögtön sírva fakadtak… Mi tagadás, nem számítottunk ekkora izgalmakra!

Ha egy kétsorosban kellene megfogalmaznod a Rossival való találkozás és beszélgetés értékét, milyen kétsorost írnál?

Szóljon mondjuk így:

Rossi mester megmondta, s ne kötekedj vele:
„A nyugalom az erősek fegyvere”.

Kép

Az októberi Képmás magazin szeptember 30-tól kapható az újságárusoknál, valamint előfizethető itt.

Az aktuális Képmás kapható a nagyobb Relay és Inmedio üzletekben is; egyes újságos pavilonokban; a forgalmasabb MOL, OMV és Shell benzinkutakon; Auchan, Interspar és Tesco hipermarketekben; egyes Spar és Tesco szupermarketekben; egyes Bee, CBA, Coop és Real üzletekben.

A szülőség minden öröme mellett állandó stresszforrás, készenlét is, emellett egyhangú, az eredményei pedig csupán a távoli jövőre várhatók. Vannak olyan időszakok, amikor a feltöltődés lehetősége minimális, és a készlet lassan elapad. Ilyen időszak lehet az alváshiány kilátástalan ideje a kisbaba mellett, a dackorszak vagy a végeérhetetlen alkudozások kora a kamasz gyermekkel. Erőt próbáló, fárasztó élethelyzetek alatt előfordul, hogy úgy éljük meg, ennek soha nem lesz vége, a napi monotonitás felőrli az idegeinket, elveszítjük a feladatban önmagunkat.

A szülői kiégés jeleit azért fontos tudnunk, mert a problémával csak úgy tudunk szembenézni, ha beismerjük azt.

Az első jel, amelyre fel kell figyelnünk, a kishitű, alacsony önbecsülést tartalmazó, önostorozó gondolatok felbukkanása, mint például a „pocsék anya vagyok”, a „nem vagyok képes nyugalmat, szeretetet adni”, vagy a „csak idegesítjük egymást”.
Ha ezek a gondolatok felszínre törnek, az azt jelenti, hogy a fáradtság olyan szintre lépett, hogy már az ideig-óráig teljesítménynövelő stresszhormonok is kimerültek, minden tartalék elfogyott. Fedélzeti komputerünk – a gondolataink – azt jelzik vissza minden jelzőfénnyel, hogy nincs több fedezet, sürgősen töltekezésre, leszállásra van szükség. A szülő ezen a ponton már úgy érezheti, hogy telítődött az érintési ingerektől is, morcosan és ingerülten próbálja lerázni magáról a gyereket.

Komoly jelzése a kiégésnek az állandó kimerültségérzet, a hobbik elhagyása, az óriási teherhordozás érzete arra a gondolatra, hogy szervezni és újra szervezni kell minden napot.
A nyomottság, kedvetlenség állapotában valamiféle mentális távolságtartással reagálhatunk, amikor kielégítjük ugyan a gyermek mindennapi szükségleteit, de igyekszünk magunkat egy láthatatlan menedékbe rejteni, kivonni a konfliktusokból, esetleg hetente többször is elfog minket a menekülési vágy, sóvárgás.

Ha ezután sem változtatunk, a test benyújtja a borsos számlát, fejfájásra, emésztési panaszokra, refluxra, pánikreakciókra számíthatunk. A kiégett szülő abban a helyzetben találhatja magát, hogy visszavonul a baráti kapcsolataiból, csak a kötelező tennivalóit látja el, és szabadulásként tekint az estére. Ha a szülő érzelmileg elérhetetlenné válik, azt már a gyermek is megsínyli, az egész család gyorsan lehúzó érzelmi örvénybe kerülhet.

Mit tehetünk?

A felismerés már hatalmas előrelépés, hiszen annak hatására elszenvedőből cselekvővé léphetünk elő.

Ha elfogadjuk, hogy gépünk üzemanyag nélkül repül egy jó ideje, akkor meg is tudjuk bocsátani magunknak, hogy fenséges szárnyalás helyett a hasunkkal súroltuk a betont.

Mindez nem annak a jele, hogy rossz anyák vagyunk, hanem hogy segítségre van szükségünk. Nem jellemhiba okozza az állapotot, nem is akaratgyengeség, hanem az, hogy az emberi idegrendszer teljesítőképességének határai vannak.

Az első, amit megtehetünk, hogy ha kibírhatatlannak érezzük a gyereket, csökkentjük a saját terünkben lévő ingereket.
A gyerek viselkedésének általában valamiféle szándékot tulajdonítunk. Jellegzetes kiégési tünet, hogy a gyerek fárasztó magatartásában azt a felhívást érezzük, hogy most oda kell mennünk hozzá és szerelnünk kell rajta valamit, tiltanunk kell neki valamit, válaszolnunk kell valamire, megoldást találnunk, szóval a gond a gyerekkel van. Valójában inkább a szülő fáradtsági szintjét jelzi, hogy milyen tennivalót rendel hozzá a gyerek viselkedéséhez. Vehetünk a viselkedésünkkel más irányt is, és azt a jelet, hogy a gyermekünk viselkedését nyúzásnak éljük meg, beazonosíthatjuk úgy is, hogy mi pörögtünk túl. Annyi inger ért minket, hogy az ingerek tömegében az egyik – a gyerek – már túl soknak bizonyult. Ekkor a legjobb mindent kikapcsolni, elhalasztani, lehúzni a spalettát, és együgyűvé, egyszerűvé tenni a világot.

Ha minden mást kizárunk, akkor csak a gyermekkel lenni akár luxuskategóriás élmény is lehet.

Aki azt mondja, hogy a gyerekkel lenni nem nyűg, nagyon szerencsés szülő. A legtöbb anyának és apának viszont szüksége van lazításra, saját magával töltött időre is, ráadásul olyan formában, ami tervezhető.
Egy érdekes technika a „bögremódszer”, amely azt jelenti, hogy megtanítjuk a gyermekeknek: ha anya vagy apa kezében bögre van, akkor békén kell hagyni, csendben kell maradnia, akkor a szülő „házban” van, nem elérhető. Ha letette a bögréjét, újra elérhetővé válik.

Szintén jó módszer lehet az a gondolati váltás, hogy a tökéletes anya szerepe helyett megelégszünk az „elég jó”-val.
Ez épp a fordítottja annak, amikor menekülésképpen érzelmileg eltávolodunk a gyermektől, és a testi szükségleteire fordítjuk az energiát. Az elég jó szülő jelen van a gyermek számára, és energiavesztéses időben inkább a háztartást engedi félárbócra.

Kép

Kép: Freepik

A gyermek önállóságának erősítése szintén kivezető út lehet.
Itt arról van szó, hogy az alapvetően iránykövető gyermeket fokozatosan problémamegoldóvá neveljük. Nehéz feladat annak a megélése, hogy a szülő a gyermek számára amolyan külső winchesterként működve állandóan mentálisan készen áll, megválaszol, számon tart, megjegyez.

Ha az „anya a kihelyezett winchester” modellről áttérünk arra, hogy az irányító és végrehajtó parancsok egy része a gyermekhez fusson be, felszabadul a tárhelyünk egy része.

A feladat kiszervezését azzal tudjuk segíteni, hogy kevesebb irányító és több kérdező kommunikációt választunk, döntésjogokat adunk át, bevonjuk a gyereket a szervező feladatokba, és szétosztjuk a felelősség egy részét. Ilyen szétosztható feladat, hogy milyen ruhát vegyen fel a gyermek, vagy mi legyen a heti menü. „Neked mi a terved?”, „Te hogyan oldanád meg?”, „Hány szendvics kell egy napra?”

Kiégés esetén sokat segíthet, ha hasonló problémával küzdő ismerősöket, barátokat, közösségeket találunk, ahonnan ötleteket, praktikákat és sok-sok támogatást nyerhetünk.
Már az is hatalmas erőt adhat, ha látjuk, hogy mennyien küzdenek ezzel a titokkal, hogy nem vagyunk a gondunkkal egyedül. Engedjük meg magunknak a haragot és a sírást is. Ha nem találunk ilyen csoportot, hát csináljunk egyet!

Érdemes a határainkat mielőbb jelezni, és legális elfoglaltságokat keresni, azokért harcolni. Ilyen tevékenység a sport, a tanulás, a szépségápolás, a barátokkal való találkozás.
Sok kiégett szülő ugyanis már csak a betegséghez tud fordulni, hogy házon kívül tölthető időt szerezzen magának, és ezt a mentsvárat a szervezetünk is észreveszi.

Egy szófogadó test még azt is megteszi értünk, hogy lerobban…

Jó megküzdési technika a láthatóvá tétel is:
Esténként rajz, naplójegyzet formájában megörökíthetjük, hogy mit sikerült végrehajtani abból, amit elterveztünk, így láthatóvá válik a láthatatlan munka és az apró eredmények. A gyereknevelés folyamat, ők még nincsenek készen… Ám a kicsi eredmények is lépések az úton.

Az örömforrás-rutinok bevezetése is támogató lehet a kiégéstől fenyegetett szülő részére.
Ilyen rutin a minden esti naplementenézés, a minden délután közös meseszövés, minden hétvégén barátnővel kávézás. Ha nincsenek rutinok, ki lehet alakítani őket, hiszen minden hagyomány elkezdődött egyszer, és a rutinok azért vannak, hogy gyengéden átvezessenek minket az olyan időszakokon, ahol nem látszanak a jelzőkarók. Szúrjuk le őket mi!

Nem vagyunk rossz szülők, ha bezárjuk a fürdőszobaajtót zuhanyzáskor. Nem vagyunk rossz szülők, ha egyedül esszük meg a csokinkat. Nem vagyunk rossz szülők, ha nincs kivasalva az ingecske, vagy ha nyelvet tanulunk, ha sportolni járunk a gyerek mellett. Ha töltekezni tudunk, akkor többet is tudunk adni, gazdagabb világot oszthatunk meg a gyermekünkkel.

Hogy a szerkesztőségben mennyire fontos a másik személye és mennyire összeforrunk egy-egy feladattal, jól mutatja, hogy a szövegeket nem egy olvasószerkesztés nevű mappába gyűjtöm. A mappa neve: Ildi. Gergely-Baka Ildi az olvasószerkesztő a printnél, ő az, akire – ha épp szükséges, akkor tartalmi és terjedelmi szerkesztés után – teljes nyugalommal rá tudom bízni a szerzőktől érkező írásokat, sőt, tudom, hogy vészhelyzetben ezt is megcsinálná helyettem. Szóval, több mint olvasószerkesztő: Ildi. Ahogy ő fogalmaz, az a feladata, hogy minden nyelvi, logikai és egyéb akadályt elgördítsen az érthetőség útjából. Persze, szerénykedik, hiszen sok cikkét olvashattuk a lapban és a kepmas.hu-n is, olykor még a személyes életébe is bepillantást enged, például az esküvőjéről vagy a nagymamájáról írt jegyzetében. Én ezeket az írásait szeretem a legjobban, de tudom azt is, hogy milyen felkészülten megy az interjúira. Azt mondja, a Képmásnál ismerte föl, hogy a vele azonos értékrendű emberek közössége sem egy homogén massza, mert rengeteg téma van, amelyben nem értünk egyet, és ez jó. 

Kép

Gergely-Baka Ildikó, kép: Éder Vera

Fodor Kriszti alapítványunk kulcsembere, ő szervezi a Média a Családért-díj jelöléseit, a zsűrizést, a díjátadót, a sajtózást, a médiamegjelenéseket, a podcastokkal kapcsolatos szerveznivalókat, de a szívügye a Képmás-estek. Azt mondja, lelkesíti, hogy ebben is évről évre meg tudunk újulni. Én meg azt mondom, nélküle ez nehéz lenne. Mivel élete évtizedek óta a háttérszervezésről szól, nagy színházi és egyéb kulturális rendezvényes tapasztalattal, megszokta, hogy a nézőtéren vagy a színfalak mögött figyel, szurkol ugrásra készen. Az első ötletcsírától a teljes szervezésen át az estről készült videók utolsó simításáig aktívan jelen van és kézben tart mindent. Még azt is, jól lát-e majd a néző a második sorban a kamera mögött és van-e víz az asztalon. Nincs hét, hogy ne jönne valami film- vagy témaötlettel, miből is lehetne Képmás-estet csinálni. A legfontosabb visszajelzéseket tőle kapom nemcsak a csillogó orromra, a színpadon elhangzottakra is. Szereti figyelni a közönség reakcióját, és annak örül a legjobban, amikor a nézők kifelé menet azt mondják: „Köszönjük!” De a legboldogabbnak akkor látom, ha kutya is van a közelben.

Kép

Fodor Kriszti, kép: Éder Vera

Amikor Demecs Timit megkérdeztem, mi mindent is csinál szerkesztőségi titkárként, nem kezdte el sorolni a postázást, a sok tucatnyi munkatárs számlázással kapcsolatos ügyeit, az előfizetésekkel kapcsolatos ügyintézést és telefonálgatást, a terjesztéssel járó apró-cseprő teendőket, a mindenféle elszámolásokat, adminisztrációt, kitelepülést, hanem felnevetett és azt mondta: „Hát, semmit, itt vagyok.” Azt hiszem, mi is ezt szeretjük benne legjobban. Hogy itt van. Hogy elintézze, hogy kipakolja, hogy megbeszélje, hogy beszerezze, hogy meghallgassa, hogy néha jól megmondja és aztán egy nagyot kacagjon a csilingelő nevetésével.

Kép

Demecs Timi, kép: Éder Vera

Mióta Hajni nálunk van, csak azzal kell foglalkoznunk, amihez értünk. Ez hihetetlen áldás. Az aláírásában az áll, hogy gazdasági és üzletfejlesztési igazgató. Nekünk ez a biztonságot jelenti. Az Excel-táblák gurujának mondja magát, de nem ezért dr. Péterfy Hajnal, hanem mert eredetileg gyógyszerész. Talán innen a precizitás és a türelem, amivel végül minden ügyes-bajos dologra, bölcsészek és fotósok számára pláne megoldhatatlannak látszó problémára megtalálja a gyógyírt. Ebben nemcsak a Babafalva oldal létrehozásában szerzett tapasztalata jön jól, hanem a kamasz fiaival való együttélés tanulságai is. 

Kép

Péterfy Hajni, kép: Éder Vera

Alig több mint fél éve van nálunk Jámbor‑Miniska Zsejke, de hangja nélkül már elképzelhetetlen a napi munkazaj. Ha feladat van, azonnal beleugrik, egyébként az online tartalomfejlesztés a fő feladata. Izgalmas nyári kétlaki életéről, a kemping kihívásairól mindig örömmel mesél. 

Kép

Jámbor-Miniska Zsejke, kép: Éder Vera

Lívia megjelenése volt valójában a kepmas.hu születésnapja, akkor vált önállóvá a Képmás online felülete, amelynek ma már több mint 2/3-a önálló tartalom. Kölnei Lívia a mi kis tudós nőnk, műveltsége és megfontoltsága közkincs a szerkesztőségben. Szerzőink is nagyon hálásak tapintatáért és kibillenthetetlen nyugalmáért. Hát persze, hogy igazi macskabarát.

Kép

Kölnei Lívia, kép: Éder Vera

Fekete Fanni a legújabb munkatársunk, ő végzi most Ivánkovics Szonja munkáját, akinek augusztusban született meg a kislánya. Szerzőként már képmásos volt, de elcsábítottuk a szerkesztőségi munkára is, ő bocsátja vízre online tartalmainkat. Azt mondja, már öt-hatéves korában is újságot írt, bár akkor még nem laptopon, hanem színes ceruzákkal, most pedig hálás azért, hogy a szenvedélye lehet a munkája. 

Kép

Fekete Fanni, kép: Éder Vera

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>> 

Ez a cikk a Képmás magazin alapításának 20. évfordulója kapcsán készült. A sorozat többi cikkét ide kattintva olvashatja el. 

A képrombolók és Napóleon célkeresztjében

A világ talán legkalandosabb sorsú műalkotásának története valamikor 1420 körül kezdődött. A németalföldi Gent város polgármestere, Jodocus Vijd és felesége, Lysbette rendelte meg Hubert van Eycktől és testvérétől, Jantól. A jómódú kereskedőházaspár hozzá akart járulni a város Szent Bavóról elnevezett katedrálisának feldíszítéséhez és persze a saját hírnevük öregbítéséhez. Az idősebbik van Eyck megtervezte és összeállította a faszerkezetet, és valószínűleg elkészítette a festés alapozómunkáit, majd az öccse, Jan fejezte be és vitte tökélyre az alkotást.

Kép

Jodocus Vijd és Lysbette – Forrás: Wikipedia

A mű olyan grandiózusra sikerült, hogy a mai napig is a művészettörténet egyik legkülönlegesebb darabjaként tartják számon. Már a puszta méretei is tekintélyt parancsolók: tizenkét táblából áll, amelyek közül nyolcnak mind a két oldalára festményeket készítettek. Az összesen húsz képből álló, többszörösen kihajtható szárnyakból felépülő oltárkép kinyitott állapotban majdnem 20 négyzetméter területű, a súlya több tonna, a megóvására szerkesztett, hét méter magas üvegkalitka pedig golyóálló üveggel borított, klimatizált helyiséget választ le a templom teréből.

Nem is véletlen, hogy ilyen komoly elővigyázattal védik, a genti oltárképet ugyanis a története során legalább tizenkétszer próbálták meg elrabolni vagy elpusztítani.

1432-es felavatása után majdnem másfél évszázadnyi nyugalom következett a katedrális hűvös mélyén, aztán megkezdődött körülötte az ámokfutás. 1566-ban, a reformáció militáns időszakában Gent városát is elérte a legradikálisabb kálvinisták képpusztító mozgalma. Ez volt az az időszak, amelyben a 17 németalföldi tartományban – a mai Hollandia, Belgium, Luxemburg területén és egyes észak-francia vidékeken – megkezdődött a katolikus módra feldíszített templomok ostroma. Feldühödött polgárok rontottak be a templomokba, és ledöntötték a szobrokat, levakarták a freskókat, leszaggatták a festményeket, amelyekben az egyház bálványimádó, hivalkodó szentségtörését látták. A genti Szent Bavo-katedrális ajtaját egy faltörő kossal törték be, majd benyomultak a templomba, hogy elégessék a szárnyasoltárt. A pusztítást csak ezért nem tudták végrehajtani, mert az oltárnak nyoma sem volt. A katedrális hívői és őrzői már korábban tudomást szereztek a környező városokat ért atrocitásokról, és jó előre kimenekítették az értékes műtárgyat.

Darabokra szedve a katedrális tornyába hordták, ahol gondosan elrejtették.

Miután elvonult a vihar, az oltárt visszavitték az eredeti helyére, ahol megint a nyugalom időszaka következett. A történelem azonban újabb kihívásokkal állt elő. A francia forradalom káoszában hatalomra került Napóleon – mint szinte minden egyeduralkodó – hamar ráérzett a híres műalkotások vonzerejére. Szemet vetett a genti szárnyasoltárra is, ezért 1794-ben elküldte a katonáit, hogy hozzák el a neki járó részt. A francia csapatokkal érkező megbízottak kifosztották a templomot, leszereltek négy táblát a tizenkettő közül, és Párizsba szállították azokat. A darabokat a frissen kibővített és felújított Louvre-ban helyezték el, ahol a hódító császár sok más szerzeményével együtt volt hivatott hirdetni a birodalom nagyságát és erejét.

A tőzsdeügynök vallomása

A waterlooi vereség és Napóleon eltávolítása után az oltár darabjai szerencsésen visszakerültek Gentbe, és csodálói azt gondolták, hogy ettől kezdve minden visszatér a régi kerékvágásba, de nagyot tévedtek. A templom egyik kanonoka úgy érezte, hogy az oltárképek ósdiak, kopottak, és megrágták őket a kártevők. Azt a megoldást látta célra vezetőnek, hogy áruba bocsátja őket. A faszerkezetet kettévágatta, majd az egyik részt – hat panelt – sikeresen el is adta. Ezek végül a porosz király, III. Frigyes Vilmos udvarába kerültek, és Berlinben állították ki őket. A túlbuzgó muzeológusok viszont ezzel még nem elégedtek meg; a mindkét oldalon festett táblákat vastagságukban kettéfűrészelték, hogy a látogatók az előlapokkal egyszerre csodálhassák meg a hátoldali remekműveket is.

Eközben a Gentben marad tábláknak is sanyarú sors jutott.

A katedrális 1822-ben kigyulladt, és az oltár ott elhelyezett részei is megrongálódtak. Szerencsére nem pusztultak el, és hosszas, évtizedekig tartó restaurálás után megint elfoglalhatták a helyüket a templomban.

A Berlinbe került részeknek még száz évet kellett várniuk arra, hogy visszajuthassanak a szülővárosukba. Az elvesztett világháború után, az 1920-as versailles-i szerződés 247. cikkelye kötelezte arra Németországot, hogy a műkincseket visszaszolgáltassa Belgiumnak. A szárnyasoltárt újra összeszerelték, és kiállították a genti katedrálisban. 1932-ben nagyszabású ünnepséget is rendeztek a műalkotás 500. születésnapjára.

A következő megpróbáltatás mindössze két évet váratott magára. 1934 egyik áprilisi éjszakáján ismeretlen betörők hatoltak be a katedrálisba. A bal oldalon alul elhelyezkedő két panelt – az elöl Az igaz bírákat és hátul Keresztelő Szent Jánost ábrázoló táblát – fűrésszel leválasztották, és ellopták. Másnap reggel, amikor fény derült a rablásra, és kihívták a rendőrséget, a nyomozó szinte tudomásul sem akarta venni, hogy megint történt valami a viharvert oltárral. Az első dolga az volt, hogy elsietett egy közeli sajtszaküzletbe, ahol az éjszaka folyamán szintén lopás történt.

Kép

A genti oltár bezárva – Forrás: Wikipedia

Nem sokkal később üzenet érkezett a tolvajoktól: egymillió belga frankot, körülbelül 10 millió forintot követeltek Az igaz bírákért cserébe. A Keresztelő Szent Jánost ábrázoló hátsó oldalt „jószándékuk jeléül” a genti pályaudvaron hagyták, a másik oldal azonban nem került elő. A nyomozás rengeteg irányba indult el, de egyetlen szál sem vezetett eredményre.

Ugyanazon év novemberében aztán úgy tűnt, áttörés történt. Egy Arsène Goedertier nevű tőzsdeügynök a halálos ágyán beismerést tett az ügyvédjének. Titokzatos módon a következőket mondta: „Egyedül én tudom, hol van. Az információ az íróasztalom jobb oldali fiókjában van, egy »mutualité« feliratú borítékban.”

A borítékot meg is találták, benne a következő szöveggel: „Olyan helyen pihen, ahonnan sem én, sem más nem veheti el anélkül, hogy felkeltené a nagyközönség figyelmét.”

Az oltárt a nácik is elrabolták

A regényes események nyomán megindultak a találgatások. Abban mindenki egyetértett, hogy az idős és beteg, gyengén látó Goedertier képtelen lett volna egyedül végrehajtani a fizikailag rendkívül megterhelő rablást éjjel a katedrális sötétjében. Kellett, hogy legyenek bűntársai is. Jelentkeztek szemtanúk, akik éjjel két alakot véltek látni, amint egy autóba tesznek egy nagy csomagot a katedrális előtt. Egymás után keletkeztek az összeesküvés-elméletek. Az egyik szerint maga az egyház tüntette el a táblát, mások azt állították, hogy egy kudarcba fulladt pénzügyi befektetés kárvallottjai próbáltak ily módon pénzhez jutni.

A váltságdíjat nem fizették ki, az ügy pedig szép lassan kihűlt. Az igaz bírák nem került elő, majd kitört a második világháború, és Belgiumnak nagyobb gondjai is akadtak az oltártábla visszaszerzésénél. A nemzetiszocialista német vezetés viszont annál többet foglalkozott a genti kinccsel. Hitler mindenképpen a magáénak akarta tudni, Goebbels pedig 1940-ben külön megbízottat küldött Belgiumba a hiányzó tábla felkutatására. A Heinrich Köhn nevű nyomozó arra a következtetésre jutott, hogy a panel magában a katedrálisban van elrejtve, de akárhányszor végigkutatták az épületet, nem találtak semmit.

Végül Hitler parancsára a németek 1940-ben elrabolták az oltárt. Először Franciaországba vitték, majd a bajorországi Neuschwanstein kastélyba. Amikor aztán szorulni kezdett körülöttük a hurok, a náci vezetők – elképesztő mennyiségű más elrabolt műkinccsel együtt – az ausztriai Altaussee melletti sóbányában rejtették el.

Amikor végérvényesen kiderült, hogy a háborút elvesztették, aláaknázták az egész gyűjteményt, és fel akarták robbantani. Ez csak azért nem sikerült nekik, mert a szövetséges műkincsmentő osztaggal összejátszó bányászok az életük kockáztatásával elvágták a detonátorok vezetékeit.

A győztes szövetségesek megdöbbenve találtak meg több mint 400 tonna rablott műtárgyat, valamint felmérhetetlen mennyiségű aranyrudat és valutát.

Kép

Szövetségesek a nácik által ellopott műtárgyak megtalálása után, Altaussee, 1945. május – Forrás: Wikipedia

A genti oltár 1945-ben visszakerült a katedrálisba. Az igaz bírákról másolatot készíttettek egy volt festményhamisítóval, és azt tették be az eredeti helyére. Ez újabb tápot adott a találgatásoknak, sokak szerint ugyanis a valódi tolvajok ezzel a ravasz módszerrel csempészték vissza a helyére az eredeti festményt. A hatóságok a második világháború óta hatszor fésülték át az egész épületet, egyszer pedig tíz méteres mélységig hatoló röntgensugarakkal kutatták át, de mindhiába. A festmény azóta sem került elő, a belga rendőrség pedig még mindig nem zárta le az ügyet. A mai napig külön megbízott foglalkozik vele, az eredménytelen bejelentések pedig százával érkeznek.

1995-ben egy amatőr nyomozó illegálisan felnyitotta az állítólagos tolvaj, Arsène Goedertier sírját, és ellopta a koponyáját. Mindezt azért tette, hogy egy szellemidéző szeánszon megtudja tőle az igazságot.

Felhasznált források:

• The Ghent Altarpiece: the truth about the most stolen artwork of all time https://www.theguardian.com/artanddesign/2013/dec/20/ghent-altarpiece-most-stolen-artwork-of-all-time
• Great Art Heists of History: The Ghent Altarpiece and its Missing Panel https://www.mutualart.com/Article/Great-Art-Heists-of-History--The-Ghent-A/B450ABE50E4523E1
• Is This The World's Most Coveted Painting? https://www.npr.org/2010/12/25/132283848/is-this-the-worlds-most-coveted-painting?t=1659960783198
• The Amazing Survival of the World’s Most Stolen Artworkhttps://medium.com/thinksheet/the-amazing-survival-of-the-worlds-most-stolen-artwork-be9a3230437f

Igaz, hogy a családját különös kapcsolat fűzi Erdő Péter bíboroshoz?

Édesanyám két éven át a gyermek Erdő Péter nevelője volt, és hogy miket produkál az élet: amikor időskorában a máltai szeretetotthonba került, újra találkoztak. Az otthon kis kápolnájában egy ünnepségen a bíboros úr celebrált szentmisét, és akkor ők ketten megemlékeztek a régi időkről.

Abban is az édesanyjának volt fontos szerepe, hogy ön rajzolni kezdett?

Ő mindig támogatta az elképzeléseimet, azt mondta, ha valamiben nagyon hiszek, az előbb-utóbb megvalósul. Ez Az utolsó vacsora című filmemre is igaz, amely 40 év várakozás után készülhetett el, a tervét ugyanis már 1978-ban beadtam, de a vallási téma miatt elutasították. Utólag azt mondom, jobb ez így, mert ha akkor megcsinálhatom, sokkal gyengébb minőségű produkciót kaptunk volna a korabeli technikával. Mostanra viszont egy kicsit felnőhettünk Leonardo festményéhez. Ebből már azt is tudom, hogy ha valami nem működik, nem szabad erőltetni, mert kitalálhatok én bármit, Valaki fentről úgyis beleír a forgatókönyvembe…

A forgatókönyvébe, amelybe már egészen korán belekerült a rajzolás mellé a filmezés is?

Négyen voltunk testvérek, mind fiúk. Sportoltunk, mivel nem volt televízió, sem komputer, és nem is ültünk elszigetelten a telefonunkba zuhanva. Édesanyám csodásan rajzolt, kendőfestő volt, mintákat tervezett selyemkendőkre, batikolt. Engem is beavatott, mert látta a kézügyességemet, befizetett nyári művésztelepre, táborokba, rajzkörökbe. Nem volt még animációs oktatás az iskolákban, így egy ismerős révén a Mafilm trükkfilmcsoportjához meg a díszletfestőkhöz kerültem. Majd 1968-ban felvételizhettem a Pannónia Filmstúdióba, ahová hatvanan jelentkeztünk, hatot vettek fel, s én bejutottam. A Gusztáv sorozattal kezdtem, ami mellett olyan produkciók futottak, mint a Mézgáék vagy Dr. Bubó.

A házon belüli animációs akadémián a legnagyobbaktól tanulhattunk: Jankovics Marcell, Nepp József, Dargay Attila, Gémes József. Azóta jártam jó pár stúdióban a világon, de ennyi tehetséges, különböző stílusú alkotóval nem találkoztam!

Legalább tíz évet kellett a szakmában tölteni, hogy egyedi filmtervet adhassunk be, nekem az első a Kő lett. Emlékszem, Nepp József kihúzta a fiókját, és azt mondta, itt van 15–20 szkript, válasszak egyet. És én abba a három percbe a világot is bele akartam rajzolni!

A világot végül az 1980-ban készült „A légy” című háttéranimációs művével nyűgözte le. Jól tudom, hogy azt egy Pink Floyd-szám is ihlette?

A kollégáimmal együtt zenecentrikusok voltunk, én nagy Pink Floyd-rajongó is, ez akkoriban nagyon feltöltött. Az első zenekar volt a világon, amely bezörejezte a dalait, olyan effekteket tett hozzájuk, amelyek újszerűvé varázsolták a műfajt. Az Ummagumma című lemezük egyik száma ihletett meg, amelyben berepül egy légy egy épületbe, és kergetik. Mindjárt lepergett előttem a film. Addig minden animációs alkotás úgy készült, hogy háttér előtt ugráltak a karakterek, s lejátszották nekünk a sztorit. Én valami újat szerettem volna kitalálni, mert a mestereink már mindent tudtak, azt nem lehetett felülmúlni. Jött az ötlet, hogy mi lenne, ha betenném a kamerát a légy szemébe, úgy, hogy a legyet sem látjuk, meg azt sem, aki üldözi, csak a háttereket. Ez úgy valósult meg, hogy lerajzoltam egy képet, de ahogy odébb ment a kamera, megint mindent le kellett rajzolni, úgyhogy több mint 3600 rajzot készítettünk. Két hölggyel együtt két évig dolgoztunk rajta.

Kép

"A légy" animációs filmhez készült rajz

A filmet látva egy kicsit csodálkozom, miként mehetett át anno a szocialista cenzúrán…

Nagy szerencse, hogy a Pannóniában Hankiss Elemér végig támogatott, mert való igaz: jöttek fentről a kérdések, hogy ki itt a légy, és ki az üldöző. Nem úgy volt ám, mint ma, hogy leadok egy ötletet, és semmit nem kérdeznek. Ebben azért benne volt, hogy esélytelenek vagyunk, és leütnek, ha nagyon zümmögünk.

Csoda is, hogy végül engedélyezték a filmet, de jó fél éven belül minden fesztivált megnyert, így került be az Oscaron is a legjobb három közé.

Ott meg akkoriban a szakmai újításokon túl arra külön is figyeltek, hogy Kelet-Európából milyen üzenettel jönnek elő a versenyzők.

Mikor kezdte felfogni, hogy a háttéranimációs ötletével világszinten is nagyot alkotott?

Meghívtak az ottawai fesztiválra, kimentünk, s én akkora vetítőt még életemben nem láttam! Addig a Corvin meg az Alfa mozi vászna volt a csúcs. Akiknek a filmjeit aznap vetítették, azok az első sorban ültek, a végén felállt az alkotó, és a közönség tapsolt vagy kifejezte nemtetszését. Amikor elindult a filmem, őrületes ordítás, fütyülés kezdődött, meg voltunk győződve arról, hogy megbuktunk. Akkor még nem tudtam, hogy a kanadai fiatalok körében ez tetszésnyilvánítás. Lement a film, felálltam, rám világítottak, és mellettem is felállt egy két méter magasságú idősebb úr. Átölelt és gratulált, hogy ez fantasztikus! Bill Littlejohn, a Walt Disney legendás animátora volt az, akinek utánunk vetítették a filmjét, és ő már akkor tudta, amit én még nem, hogy szakmailag micsoda újítást követtem el. Meg is hívott magához Los Angelesbe, végigvitt a városon, mint a véres kardot, és mindent megmutatott.

Az Oscar-díját személyesen mégsem vehette át…

Mert Dósai elvtárs vette át helyettem a Hungarofilmtől, noha természetesen engem is meghívtak az eseményre, de útlevelet nem kaptam. Azzal indokolták, hogy úgyis esélytelen vagyok a két kanadai jelölttel szemben. Ment viszont egy több főből álló delegáció, én meg másnap reggel nyolckor a Szabad Európa Rádióban hallgattam, hogy „A légy” Oscart nyert. Döbbenetes volt!

Nyilván egész más lett volna ott ülni, amikor feltépik a borítékot, nem volt könnyű feldolgozni, hogy ehelyett az ágyban fekszem, és ébredéskor alig hiszek a fülemnek.

A Magyar Rádió csak délután mondta be, én meg két hónappal később mehettem ki a szoborért, amit Dósai elvtárstól még az átadás napján visszavettek. Littlejohn ugyanis jelezte, hogy ismer, és ennyit nem változhattam fél év alatt, úgyhogy valaki más ment ki a nevemben a színpadra. Ebből persze ott rögtön sztori lett a médiában. Ha ma mondanám egy fiatalnak, hogy nominálva vagy, de majd én hazahozom a díjat, azt hiszem, válaszolna valamit…

Mennyit változtatott az életén az Oscar?

Amikor utólag kimentem a szoborért, szembesültem vele, hogyan működik a biznisz odakint. Littlejohn fantasztikus körülmények között látott vendégül, az első kérdése az volt, mi van a bőröndömben. Mondom, mi lenne, teniszütő, mert mindketten teniszőrültek voltunk. Kérdezte, hol vannak az eredeti rajzok. Mondom, az egy raklapnyi, fel sem tudnám emelni, hogy hoztam volna el! Azt mondja, pedig dedikálhattad volna őket egy galériában a Sunset Boulevard-on, s ha darabját 50 dollárért eladjuk, meglenne a következő filmedhez a pénz! De reklámfilmekre is fel akartak kérni, mondván, a nevem Oscar-díjasként mindjárt 15 országba eladná őket. Rájöttem, hogy az Oscarral közvetlenül nem pénz jár, hanem lehetőség: kinyílnak az ajtók, s ez emelheti később a gázsimat a többszörösére.

A nyolcvanas években mégsem az USA-ba, hanem előbb Németországba, majd Kanadába távozott Magyarországról. Miért?

Egyrészt Reagan elnök szigorított, és a Kelet-Európából érkezők nem kaptak zöld kártyát, anélkül meg nem kockáztattam. Másrészt nekem itthon volt tervem, egy egészestés film, A Rabbi macskája címmel. A forgatókönyvet azonban elutasították, ahogy utána Erich Kästner Május 35-jét is, amit szintén beadtunk. Ezután mentem ki a Koncertirodával leszerződve Németországba mint szellemi terméket szállító művész, munkavállalási engedéllyel. Három és fél év után pedig elfogadtam a kanadai invitálást a legnagyobb ottani animációs stúdióhoz, a Nelvanához. 1988-ban emigráltam, a két fiam, akik velem jöttek, azóta is kint dolgoznak a szakmában. Csak már a mai 3D-s technikával, amit eleinte sajnáltam, aztán beláttam, hogy ez a jövő.

Én két év után saját stúdiót alapítottam, s Torontótól Chicagón át Los Angelesig mindenhová dolgoztam. Majd 2000-ben véletlenül hazajöttem.

Véletlenül?

Kint tönkrement a 30 éves házasságom, mert a volt párom nem érezte otthon magát, visszatért, engem viszont a szakmai fejlődés lehetősége még ott tartott. Én a jelenlegi feleségem, Zsófia miatt tértem haza, aki keramikus, korábbi diáktársaival hárman alapították a Budai Rajziskolát. Minden fiatalnak ajánlanám: menjen ki pár évre, majd jöjjön haza kamatoztatni a tudását. Itt vannak a gyökereim, ahogy Kanadában mondta egy ügyvéd ismerősöm: sosem leszek kanadai, mert nem ott jártam iskolába, nem ott ismertem meg az első barátnőmet, nem ott kapott el a rendőr, és nem ott rúgtam be először. Itthon folytattam, ahol abbahagytam, a kollégáimmal félszavakból is megértjük egymást. A mozgásban egy betegség sajnos már korlátoz, de ülni és rajzolni tudok az asztalnál, a kezem és az agyam működik.

Képkocka Rófusz Ferenc "Az utolsó vacsora" című animációs filmjéből

Ma már itthon is legalább annyira értékelik, amit elért, mint korábban külföldön?

A magyarokban volt anno egyfajta irigység, nagyon hamar ítélkeztek. Amikor elmentem, sokan szinte hazaárulónak véltek, eszükbe sem jutott, hogy nem a pénzért teszem. Mára változott ez a szemlélet, amit a Nemzet Művésze kitüntetés, a Szent István-rend vagy a mostani CineFest-életműdíj is mutat. Persze megrémül az ember a korától, ha életműdíjat kap, mégis öröm, mert a szakma adja.

Valamit csak sikerül hátrahagynom, ami minden művész célja, ez a visszajelzés nagyon jó dopping 76 évesen.

Mit gondol, ha megnézzük a filmjeit, megismerjük a személyiségét?

Jó kérdés, ugyanis szoktam menni gimnáziumokba pályaválasztási tanácsot adni, és ott a diákok gátlástalanul kimondják, amit gondolnak. A múltkor felállt az egyikük, s azt mondja, ne haragudjak, de végignézték a filmjeimet, és bár élőben humoros, jókedvű embernek tűnök, de hogy van az, hogy minden filmemben meghal a főszereplő… Erre mindenki elcsendesedett, velem együtt. Te jó ég, gondoltam, milyen igaza van! Úgy látszik, az emberből az jön ki, ami mélyen benne el van rejtve. A „Ticket” című ugyancsak háttéranimációs filmet 2011-ben a nagyobbik fiam unszolására készítettem. Arról szól, hogy mindenki kap egy tikettet az életre, nem tudjuk, hány megállóra, milyen osztályút, s mikor kell leszállnunk. A film egy életet pörget végig, a végén a főhőst értelemszerűen eltemetik. És én ebbe a filmbe belerajzoltam a járókeretet, az infúziót meg a kerekesszéket, pedig akkor még hat órákat tudtam teniszezni. A saját jövőmet rajzoltam le, mert most már, amíg élek, minden ötödik héten infúzióra kell mennem a János Kórházba, hogy lassítsák a romlást a mozgásomban. Ugye jól érzem, hogy Valaki fentről is beleír a forgatókönyveimbe?

Kép

Fotó: Vermes Tibor

Elgondolkodtató, amiket mond, akárcsak a filmjei. Miért fontos önnek, hogy a következő tervét, Hieronymus Bosch „Gyönyörök kertje” című triptichonjának animációs feldolgozását is elkészítse?

Mert óriási aktualitását érzem, pedig Bosch 500 éve festette, amikor Leonardo falfestménye, „Az utolsó vacsora” is készült.

Mára az ember erkölcsileg lecsúszott, fel kellene rázni és szembesíteni ezzel. Én megmutatnám a víziómat erről a műről, úgy, hogy a 21. századot is belecsempésszük.

A „Pokol” képtáblából csináltunk is tavaly egy kétperces előzetest, ebbe repülőket hoztunk be hangeffektekkel, pedig akkor még szó sem volt a háborúról. (Ezt láthatták is a Szépművészeti Múzeumban a Bosch-időszaki kiállítás látogatói – a szerk.) De akár egy vakuvillanással is maiak lehetünk, hiszen 500 éve még az sem volt. Ez az animáció öt–hat embernek is legalább másfél–két éves munka, s mivel az idő múlik, akár az utolsó kihívásom is lehet, szeretném maradandóvá tenni. Olyan elképzelés is van ehhez és Az utolsó vacsorához, hogy ahol a festmény megtekinthető, ott az előtérben levetítenék a filmet öt nyelvre lefordítva, s úgy mehetnének be az emberek megnézni Leonardo, illetve Bosch művét. Biztosan még mélyebb emlékkel távoznának, akár USB-n is magukkal vihetnék a filmet. Mert Leonardónak anno egyetlen képben kellett megfogalmaznia a mondanivalóját, nekünk pedig volt rá 11 percünk.

A családapa felelőssége

Vannak, akik szerint a hegymászók őrültek, mert teljesen értelmetlenül kockáztatják az életüket egy életveszélyes hobbi, az adrenalin és néhány magas hegycsúcs miatt, s vannak, akik az emberi teljesítőképesség határainak feszegetéséért tisztelik őket.

Erőss Zsolt első magyarként 2002-ben mászta meg a 8850 méter magas Mount Everestet. Kilenc éve május 20-án, 45 évesen társával, Kiss Péterrel elérte a Kancsendzönga csúcsát, de ereszkedés közben eltűntek. Kiss holttestét másnap reggel meglátták, Erőss Zsoltét pedig egy évvel később, 8100 méter magasságban egy rámpán fedezték fel. Már a vele történt tragédia előtt is sokan kérdezték: hogyan képes Hilda együtt élni azzal a tudattal, hogy férje minden expedíció alkalmával az életét kockáztatja a hegyen? Pláne úgy, hogy két gyermekük van.

Nem tartozik egy apa is felelősséggel a gyermekei iránt?! Hogyan lehet valaki annyira felelőtlen, hogy felesleges izgalmaknak teszi ki a szeretteit, kockáztatva azt, hogy azok esetleg apa és férj nélkül maradnak? Ezek a kérdések is rendre elhangzottak.

2013-ban Sterczer Hildára a média is hiénaként tapadt, szinte felelősségre vonta, amiért „elengedte a férjét”. Csoma Sándor rendező felismerte, ahhoz, hogy a kívülállók megértsék a hegymászók különleges világát és Erőss motivációit, a hozzá legközelebb álló ember, a feleség szemszöge szükséges. Az ő fájdalmán, gyászán és gondolatain keresztül kirajzolódhat egy kép, amelyet látva talán félretesszük előítéleteinket.

Kép

Részlet a filmből

Haragtól a beletörődésig

Már rögtön az első tíz percben belecsöppenünk a 2013-as eseményekbe, amelyeknek hiába tudjuk a kimenetelét, nézőként mégis izgulni tudunk. És reménykedünk Sterczer Hildával együtt, hogy az, ami a Kancsendzöngán zajlott, valójában meg sem történt. A film a jelen és a múlt, a realitás és az emlékfoszlányok pallóján egyensúlyoz, közben kirajzolódik egy megfontolt, két lábbal a földön álló, a hegymászásért szintén lelkesedő, az érzelmeit nehezen kimutató nő képe, a fiatalon özvegyen maradt Sterczer Hildáé, akit Pál Emőke alakít bravúrosan, minden mimikája, mozdulata mesél.

Mesél arról, hogy az emberek és a média támadásai közepette hogyan jut el egy feleség – aki egyben édesanya is – a haragtól a beletörődésig, s hogyan képes szimbolikusan eltemetni a „másik felét”, szeretett férjét.

És hiába nem Erőss történetéről van szó, szelleme átjárja az egész filmet, karaktere a visszaemlékezések alatt bontakozik ki. Trill Zsolt Erőss Zsoltja makacs, öntörvényű, mániákus sportember, de apa és férj is. Hogy ennyire képesek voltak átlényegülni, az talán annak is köszönhető, hogy a filmben a színészek Hilda és Zsolt saját ruháiban játszanak.

Kép

Részlet a filmből

A hegymászás halálos „diagnózis”?

A néző mélységet és magasságot egyaránt megél a 98 perces játékidő alatt; a legtorokszorítóbb jelenet – amely mindenkit elgondolkodtat arról, vajon mit csinálna az özvegyéhez hasonló helyzetben – az, amikor Hilda kislánya az édesapja felől kérdezősködik. A film nagy részét valós események adják, de fikciós elemek is bekerültek a történetbe. Csoma Sándor mély empátiával, közhelyektől mentesen mutatja be ezt a két embert, döntéseik mozgatórugóit, különleges személyiségüket.

„Ahogy Zsolt az amputációt követően megmászott még két hegyet lábprotézissel, Hilda ugyanekkora erővel állt fel a tragédia mélységeiből” – mondta még nyáron a rendező a film.hu-nak adott interjújában, Sterczer pedig a Képmásnak korábban így nyilatkozott:

„A hegymászás ahhoz hasonlít, mint amikor az ember megkapja a rákos diagnózisát. Van esélyed, hogy túléld, és van esélyed, hogy meghalj. Ez elgondolkodtat arról, hogy mit is ér az élet.”

Csoma Sándor anyaggyűjtés és inspirációszerzés gyanánt maga is falmászóterembe járt, valamint hegymászókról készült dokumentumfilmekből és Révész Szilvia A Hópárduc felesége című, Sterczer Hildával készített interjúkötetéből is táplálkozott. A magashegyi jeleneteket az Altausseer-tó mellett és a Dachstein-gleccseren rögzítették, a színészek segítségére képzett vezetők és mentők voltak (kaszkadőrt nem kértek, így nekik kellett legyőzniük a félelmüket 3000 méter magasan). A képi világ oppozíciókra épül: meleg és hideg, sötétség és fény, fent és lent váltakozik, szív és ész, valamint élet és halál „találkozik”.

Ez a film, egyrészt arra biztat, hogy merjünk beszélni a gyászról, másrészt megmutatja, hogyan lehetséges megbékélni a sorssal, s elindulni a reményt adó jövő felé, valamint segít megérteni a hegymászók – a mindennapi emberétől eltérő – értékrendjét és motivációit. Reméljük, nemsokára streaming-szolgáltatónál is viszontlátjuk ezt a csodálatos magyar gyöngyszemet, addig is az Oscar-díjas Deák Kristóf tanácsával zárjuk e cikket, amelyet a film díszbemutatóját követően osztott meg a közösségi oldalán:

„Nézd meg, mert jobb ember, jobb magyar, jobb apa/anya leszel tőle!”

A rendező nevéhez olyan sikeres rövidfilmek fűződnek, mint a Nem történt semmi, vagy a Casting, amelyben együtt dolgozott azzal a Gijs Naberrel, aki Enyedi Ildikó Feleségem története című filmjében is látható, főszerepben. A Magasságok és Mélységek forgatókönyvét Csoma Sándor írta, folyamatosan egyeztetve Erőss Zsolt özvegyével. A filmet a Nemzeti Filmintézet Inkubátor programjában fejlesztették. Pál Emőke és Trill Zsolt mellett Nagy Enikő, Horváth Lajos Ottó, Tankó Erika és Fenyő Iván is látható; a film operatőre Tóth Levente, vágója Márton Dániel.

Az én hibám! 

Szonja pánikrohamok miatt kérte pszichológus segítségét. A tizenéves lány oviskori pajtása súlyos válságba került, önpusztító életmódot folytatott, és egyre távolabb sodródott régi barátnőjétől, akivel korábban jóban-rosszban kitartottak egymás mellett. Szonja eleinte nem látta az összefüggést szorongásos-depresszív tünetei és bűntudattal együtt járó, súlyos önvádja között.

Egy alkalommal elmesélte, mennyire megviselte barátnője állapota: „én tehetek róla, hogy idáig jutott. Többször a szememre vetette, mennyire nem értem meg, és nem tudok rajta segíteni.”

Kértem, meséljen kicsit a barátnőjéről. Vali szülei éppen egy csúnya válás közepén jártak, ahol a másik iránti gyűlöletükbe feledkezve teljesen elhanyagolták a gyerekeiket. Vali egy olyan bandába keveredett, ahol a fiatalok alkohollal, droggal és szexszel próbálták tompítani az élet okozta fájdalmaikat. A lány tanulmányi eredménye egyre romlott, lassan kimaradozott az iskolából, és önmagára veszélyes dolgokat művelt. 
Szonjával összegyűjtöttük az összes lehetséges okát annak, ami miatt a barátnője ennyire kiborult. Legalább 6-7 ilyen magyarázatot sikerült találnia (például szülők veszekedése, testvér elidegenedése, rossz társaságba keveredés, ill. Szonja tehetetlensége), majd megtippelte, milyen mértékben hathatnak az egyes események Vali állapotára. Kiderült számára, mennyire túlbecsülte a saját felelősségét, hiszen végül csak nagyjából 15%-nyi fontosságot tudott ennek tulajdonítani a többi, sokkal nyomósabb indok mellett. 

Te vagy a nagyobb és az okosabb! 

Egyáltalán miért vállalja valaki magára megmagyarázhatatlan módon a felelősséget? Gyakran találhatunk az ilyen attitűd hátterében korán berögződött viselkedésbeli mintázatokat. Például többgyermekes család általában legidősebb testvérét olyan szerepbe helyezik a szülők, amely szerint neki kell vigyáznia a kistestvérére, és ha az valamilyen galibába keveredik, akkor a nagyobb testvért vonják kérdőre és büntetik meg miatta. Legtöbbször azzal magyarázzák: „ő még kicsi, ügyetlen, neked több eszed lehetne! Te vagy a nagyobb és okosabb, a te hibád, ha vele történik valami!” Vajon mit tesz ilyenkor valójában a szülő? Olyan feladatot ruház rá az egyik gyermekére, amelyre az nem feltétlenül érett még. 
Dettivel az online oktatás folyamán kerültem kapcsolatba, szintén pánikrohamoktól szenvedett. Egy idő után elmaradozott a terápiáról, pedig kifejezetten motiváltnak látszott, így nem értettem a helyzetet. Az anyukája csak annyit jelzett számomra, hogy a nagylánya nem ér rá, túl sok időt vesz el tőle a pszichológiai foglalkozás. Felajánlottam számukra az online formát. Detti kapott a lehetőségen, és az első alkalommal mosolyogva mutatta nekem kétéves öccsét, akit az ülés alatt etetett, pelenkázott, szórakoztatott. Kiderült, amióta otthonról tanult, azóta egész nap ő vigyázott rá, míg az anyja dolgozott, mivel a kicsi nem kapott bölcsődei ellátást.

A tizenhat éves lány kimerültségét és szorongásos rohamait azonban csak részben köszönhette a túlterhelő életformának. Mivel gyakorlatilag átvette a családanya szerepét – a gyerekfelügyeleten túl a házimunkát is elvégezte otthon –, nevelőapja sem a gondozása alatt álló gyerekként kezdett rá tekinteni. 

Mit jelent a parentifikáció? 

Amikor egy gyermek szülői szerepet tölt be a családban, sérülnek a rendszeren belüli határok. Milyen helyzetek vezetnek leginkább a gyermek szülősítéséhez? A szülő hiánya haláleset, válás következtében olyan feladatok ellátására kényszerítheti a gyermeket, amelyekre még alkalmatlan, azonban a magára maradó fél nem képes ezeket egyedül megoldani. A szülői kompetencia hiánya hasonló nehézségekhez vezethet olyankor, amikor a felnőtt testi vagy mentális betegség következtében képtelen megfelelően funkcionálni. A kötődésében sérült felnőtt saját gyermekéhez sem tud megfelelően viszonyulni, így nem ritkán barát- vagy partnerpozíciót szán neki. Talán maga is ilyen helyzetben volt a származási családjában. A lányok gyakrabban parentifikálódnak, mivel őket alkalmasabbnak tartják a felnőtt státusz betöltésére, éppen ezért könnyen válnak áldozattá is. 

A gyerekek számára a leginkább megterhelő feladat az éretlen felnőtt érzelmi igényeinek kielégítése. Például a házastársa miatt sírdogáló anya vigasztalása, súlyos konfliktusok után a szülők békítése, az érzelmek csillapítása, vagy a haragvó apa lenyugtatása jelentősen meghaladja a parentifikált gyermek képességeit.

Olykor villámhárítóként is működhetnek, amikor önmagukat dobják oda a szülők indulatainak mérsékléséért. Kimerítő számukra a pillanatról pillanatra változó viszonyulás is: a tehetetlen szülő érzelmi ápolása után az hirtelen gyerekként kezdi kezelni, és esetleg számonkéri rajta, miért nincs még kész a leckéje. A túlterhelődés hatására a szorongás, depresszió és pszichoszomatikus megbetegedéseken túl sérülhet a személyiségfejlődés: állandó bizonytalanság, túlzottan empatikus viszonyulás, imposztor-szindróma vagy kényszeres segíteni akarás alakulhat ki. 

Gyerek szülőszerepben 

Mit tehetünk abban az esetben, amikor az élet rákényszerít bennünket arra, hogy gyermekünkre komolyabb feladatokat osszunk? Először is fontos nyíltan kimondani, mennyire hálásak vagyunk azért, amiért ilyen érett, okos gyermekünk van. Konkrét, cselekvéses munkával bízzuk meg, amelynek képes eleget tenni! A feladat elvégzése után köszönjük meg a munkáját, mások előtt is ismerjük el érte, és jutalmazzuk meg valamilyen módon: minőségi idővel, programmal, tegyünk neki mi is szívességet, vagy adjunk neki apró ajándékot. 

Gyermekvigyázás esetén a kisebb testvér előtt határozottan adjuk át neki a főnök szerepet, és szögezzük le, hogy életkorának megfelelően mindenki felelős saját magáért, vagyis ha a kicsi bajba kerül a nagytestvér figyelmeztetése ellenére, akkor magára vessen!

Egyértelműen vegyük vissza az irányítást tőle, amint lehet, és ezt fejezzük ki szóban! Például: „Szia, megjöttem! Mi a helyzet? Hogy bírtad? Köszönöm szépen, hogy helyettesítettél, és álltad a sarat a tesóddal, most már itt vagyok, nyugodtan visszatérhetsz a saját dolgaidhoz!” Ne váljék állandó feladattá a felnőtt tevékenység, esetenként kérjük csak meg, ha feltétlenül szükséges! 
Sohase ömlesszük rá a gyerekre a saját konfliktusainkat! Beszélni fontos a problémáinkról, de csak a hallgató életkorának megfelelően, és úgy, mint egy felnőtt ember gondjairól, amit neki, magának szükséges megoldania. A gyerek hajlamos lehet magára vállalni a megmentő vagy problémamegoldó szerepét, ezért hangsúlyozzuk számára: a krízis ellenére próbálunk úrrá lenni a történéseken. Ha a nehézségek ellenére is képesek vagyunk megtartani a családon belüli határokat a gyerekek és a felnőttek alrendszerei között, akkor az ideiglenes szülői feladatok akár pozitívan is hathatnak a gyermekünk önértékelésére: önálló, magabiztos, határozott, irányító, vezető személyiséggé válhat, megértve a különbséget egy kritikus helyzetben önmaga felajánlása és a saját magát elveszítő önfeláldozás között. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Túlélt egy balesetet, de megváltozott

1860-ban egy postakocsi rohant az úton az amerikai Texas államban. A kocsis valószínűleg túl nagy sebességgel hajszolta a lovakat, és veszélyes iramban tartottak a közeli sziklák felé. Amikor hirtelen fékezni akart, rá kellett döbbennie, hogy elkésett. Pánikba esett, és félrerántotta a gyeplőt, aminek következtében a lovak lerohantak az útról, a postakocsi egy sziklának csapódott, és darabokra tört. A kocsis a helyszínen meghalt, és az összes utas megsérült. A legsúlyosabb állapotba egy Edward James Muggeridge nevű, 30 éves fiatalember került, aki a fejét ütötte be. Elveszítette az eszméletét, és kilenc napig fel sem ébredt.

Amikor magához tért, a legfrissebb emléke az utazás előtti vacsorája volt. Szaggató fejfájásra panaszkodott, kettős látása volt, időlegesen megsüketült, valamint elveszítette az ízlelését és a szaglásérzékét. Muggeridge tíz évvel korábban érkezett New Yorkba angliai otthonából. Biztos megélhetést hagyott ott, mivel megözvegyült édesanyja gabonával és szénnel kereskedett. Edward azonban önállóan akart boldogulni, ezért 20 évesen könyvkereskedést nyitott Amerikában. A postakocsira azért ült fel, mert tíz év után eladta az üzletet a bátyjának, és éppen New Yorkba tartott. Amikor kissé már jobban érezte magát a baleset után, Londonba hajózott, ahol sikerült elérnie, hogy Viktória királynő orvosa, Sir William Withey Gull kezelje.

Gull hírneves neurológus, kiváló diagnoszta volt, és sok mindenben a korát megelőzve dolgozott. Egyik első kutatója volt többek közt az akkor még szinte misztikus jelenségnek számító anorexiának is. Vizsgálatai során megállapította, hogy Muggeridge fejsérülése a szemgödrök mögött elhelyezkedő orbitofrontális kérget érintette. Modern diagnosztikai ezközök híján ezt a Muggeridge viselkedésében beállt komoly változásokból következtette ki, márpedig ezekből akadt bőven.

A férfi személyisége gyökeresen megváltozott. A korábban kedves, udvarias ember agresszív lett, nehezen tudta kontrollálni a dühkitöréseit, eluralkodott rajta az önzés és a birtoklásvágy.

A grandiózus helyszíneket kereste

Az orvos sok pihenést írt elő neki, azt javasolta, hogy sétáljon sokat a természetben, és keressen magának valami megnyugtató, kielégítő foglalkozást. Beszélgetéseik során – részben saját érdeklődési körét népszerűsítve – azt javasolta, hogy Edward kezdjen el fényképezni. Ez az ötlet megtetszett Muggeridge-nek, mivel már korábban is kacérkodott ezzel a viszonylag új művészeti formával. Könyvesboltjában árusította neves fotográfusok munkáit, és valószínűleg ő maga is próbálkozott fényképek készítésével. Angliában kitanulta az akkor legnépszerűbb módszert, a nedves kollódiumos eljárást. Ez a módszer akkoriban váltotta fel a korábban leginkább elterjedt dagerrotípiát, és komoly szakmai felkészültségre volt szükség az elsajátításához. A bonyolult eljárással előállított kollódiumot rafinált, körkörös kézmozdulatokkal kellett eloszlatni egy tükörüveglapon, majd amikor kocsonyás állagú lett, további vegyi anyagokkal „érzékenyíteni”. Ezek után még nedvesen helyezték a fényképezőgépbe, majd levették az objektívsapkát, és hosszasan, adott esetben percekig exponáltak. Mindehhez nagy mennyiségű felszerelésre volt szükség, amit a legtöbben csak jól felszerelt fotóstúdióban tudtak tárolni.

Muggeridge azonban más ember lett, mint amilyen korábban volt, és nagyon sokban különbözött az átlag fényképésztől is. Egy kétkerekű lovasfogatot alakított át mozgó stúdióvá, ezzel kezdte el járni az amerikai Nyugat csaknem érintetlen vidékeit. Leginkább tájképeket készített: csupa olyan grandiózus helyszínt örökített meg, amelyeken, ha egyáltalán szerepelt ember, csak jelentéktelen törpeként jelent meg. Vad hegységekben hatalmas erdőségekben járt, és csodálta a természet féktelen vadságát.

Ez már önmagában is életveszélyes volt, ő azonban a sérülése óta a legkevésbé sem törődött a rizikóval, sőt kifejezetten kihívta maga ellen a sorsot. Egy saját magáról készült fotón például lazán üldögél egy 700 méteres mélység fölött magasodó szikla peremén.

Nemcsak öntörvényű lett, gyilkolt is

Megszállottja lett a fotográfiának és a természetjárásnak. Miközben járta az országot, folyamatosan kísérletezett, módosította, fejlesztette a fényképezéshez használt vegyi anyagokat, eszközöket és eljárásokat. Mindez nemsokára szakmai és anyagi sikerhez vezetett. Mind többen megismerték a nevét és a munkáit, jó pénzért árusította a fotóit, ő pedig egyre inkább felvette a különc művészember szerepét. Nem sokat adott a valóság pontos ábrázolására sem: a kor korlátozott lehetőségeit meghazudtolva, szinte szégyentelenül szerkesztgette a képeit. Ha úgy tartotta kedve, felhőket adott a tájképekhez, ráretusálta az égre a holdat, sőt az is előfordult, hogy egy tűzhányót „photoshoppolt” egy általa unalmasnak ítélt tájképre. Minden megkérdőjelezhető különcsége ellenére azonban újat és nagyot alkotott a fényképészet terén. Olyan alkotásokat hozott létre, amilyeneket korábban senki, és olyan művészeket inspirált, mint a tájképfotózás talán legnagyobb alakja, a ma is tisztelettel emlegetett Ansel Adams.

Muybridge "Tojásfőzés a Boszorkányüstben" című fényképpárja (1867-1871 körül) – Forrás: Wikipedia

Amikor korábbi ismerősei, barátai találkoztak vele, alig ismertek rá. A külseje radikálisan megváltozott: a korábban sötét hajú férfi teljesen megőszült, hatalmas szakállat növesztett, és a viselkedésével sokakat megbotránkoztatott. Kötözködött, vitatkozott, nem tartotta be az ígéreteit, megállapodásait az utolsó pillanatban önkényesen felrúgta.

1871-ben, 41 éves korában feleségül vett egy nála húsz évvel fiatalabb nőt, Flora Shallcross Stone-t. A házasság azonban az első pillanattól kezdve nem jelentett sokat számára. Idejét leginkább utazással, fényképezéssel, olvasással és filozofálással töltötte, így az új asszony egyedül volt az ideje legnagyobb részében. Nemsokára megszületett a fiuk, Florado, de az ő megjelenése sem sokat változtatott apja excentrikus életfelfogásán.

Flora rövidesen másfelé kezdett vigasztalást keresni, és szenvedélyes viszonyba bonyolódott a család barátjával, Harry Larkyns-szal. Muggeridge hamar tudomást szerzett a kapcsolatról, és minden eszközzel megpróbálta megakadályozni, hogy folytatódjon. Nem járt sikerrel, sőt egy ízben a felesége szerelmeslevelét is megtalálta a férfihoz. A szöveg alapján meg volt róla győződve, hogy a gyermekük nem az övé, hanem Larkynstól származik. A balesete óta kialakult gátlástalanság és impulzivitás ekkor teljesen elhatalmasodott rajta.

Töltött pisztollyal ment a férfi lakására, majd, amikor az ajtót nyitott, megcélozta a fegyverrel. „Üzenetet hoztam a feleségemtől” – mondta, majd közvetlen közelről agyonlőtte.

A vágtató ló problémája

A bírósági tárgyalás nem egészen úgy zajlott, ahogy ma zajlana. Muggeridge ügyvédje természetesen elmebetegségre hivatkozott, és részletesen ecsetelte, milyen súlyos személyiségtorzulásokat eredményezett védencénél a súlyos fejsérülés. Maga a vádlott azonban – hirtelen fellángoló érzelmi kitöréseivel – nem sokat segített a saját ügyén. Önérzetesen kifejtette, hogy a gyilkosságot előre megfontolt szándékkal követte el, mert a felesége megcsalta, és más férfitól szült gyereket. Az esküdtszék végül nem fogadta el a védő érvelését, Muggeridge-et mégis felmentették. Az indok rendkívül egyszerű volt: az állam törvényeit ugyan megszegte, de az alapvető emberi, erkölcsi törvények áthágásában vétlennek találták. Az esküdtek szerint ugyanis egy megcsalt és elárult férjnek jogában állt megölni a felesége szeretőjét.

A felesége – hosszas jogi küzdelem után – elvált tőle, de alig egy évre rá meghalt. A fiukat Muggeridge nem érezte a sajátjának, ezért árvaházba adta. Florado egész életében mezőgazdasági idénymunkákból élt, majd 1944-ben, 70 éves korában elütötte egy autó. Neki nem volt olyan szerencséje, mint annak idején az apjának, mert belehalt a sérüléseibe.

A tárgyalás után a sok vihart kavaró fotográfuson egyre jobban elhatalmasodott egyfajta kényszeres viselkedés. Rendszeresen megváltoztatta például a nevét. Arra hivatkozva, hogy I. Eduárd angol király koronázási kövén a neve Eadweardként van feltüntetve, Muggeridge is egyszer csak ugyanígy kezdte írni a saját keresztnevét. A vezetéknevét sokszor megváltoztatta: élete során volt ő Muggridge, Muybridge, Maybridge, Moybridge vagy éppen Mybridge.

Az 1870-es évek elején régi szenvedélyét megvalósítva azt tűzte ki maga elé célul, hogy a mindennapi élet unalomig ismert mozdulatait fogja részletekbe menően dokumentálni a fényképezőgép segítségével. Ma már elképzelni is nehéz, hogy mindössze 150 évvel ezelőtt a mozgás átláthatatlanul gyors szakaszai tünékenyek voltak, minden mozdulat azonnal eltűnt a világból, elenyészett, amint végrehajtották.

Különösen misztikusnak találták az emberek az ügető és a vágtázó ló mozgását. Örök vita volt a szakértők között, hogy vajon van-e olyan pillanat, amikor az állat egyik lába sem éri a földet.

A vitát mindenképpen szerette volna eldönteni Amerika egyik leggazdagabb üzletembere, a volt kaliforniai kormányzó, Leland Stanford. Óriási birtokain egész ménesek legeltek, neki pedig a pénze és az ideje is megvolt arra, hogy ilyen kérdésekkel foglalkozzon.

Muybridge egy lovas fotósorozata – Forrás: Rawpixel

Stanford felbérelte Eadweard Muybridge-et, hogy oldja meg a vágtató ló problémáját.

Munkássága máig ható tudást hozott

A fotográfus bizakodva vágott neki a feladatnak, mert ekkor már több fontos újítást mondhatott a magáénak. A leglényegesebb kérdés az expozíciós idő volt. Mivel az akkori eljárások hosszas exponálást követeltek, mindaddig nem állt rendelkezésre olyan szerkezet, amely rövidebb, akár a másodperc tört részéig tartó expozíciót tett lehetővé. Muybridge azonban elektromosan vezérelt zárszerkezeteket készített, amelyekkel a fényképezőgépe rekesze akár egyetlen ezredmásodperc alatt elvégezte a feladatát. Stanford anyagi támogatásával 24 fényképezőgépet helyezett el egy lófuttatópálya hosszában, majd vékony huzalokat feszített ki a talaj fölött és az állatok mellmagasságában. Ezek oldották ki a kamerák elsütőszerkezetét, ezzel az elhaladó ló mozgását apró pillanatokra tördelték fel, és gyakorlatilag létrehozták a történelem első mozgófilmjét.

Az évszázados rejtély megoldódott: kiderült, hogy van olyan pillanat, amikor a ló egyik lába sem ér földet. A kísérlet világhírű lett, Muybridge pedig szinte kényszeresen tovább kísérletezett. Ezrével készítette a mozgástanulmányokat: fotózott lépkedő elefántot, vízhordó asszonyokat, meztelenül tevékenykedő nőket, meztelenül teniszező férfit, meztelenül bakot ugró fiúkat, és persze saját magát – szintén anyaszült meztelenül. Az ő képein láthatjuk a világon először megörökített pszichiátriai és neurológiai betegeket mozgás közben. Mindez nem maradt elrejtve a világ szeme elől, mivel Muybridge megalkotott egy zoopraxiszkóp nevű szerkezetet, amellyel a későbbi vetítőkhöz hasonlóan, gyors egymásutánban tudta lejátszani a képsorozatokat. Ezzel egy-két másodperces filmecskéket hozott létre, amelyeket jó pénzért vetített le a kíváncsi közönségnek.

Részlet Muybridge egy 83 fotóból (kollotípusból) álló portfóliójából, 1887 – Forrás: Wikipedia

A sikert azonban nem sokáig élvezhette. Akármilyen megszállottan dolgozott a saját ötletein, a 19. század végi technológiai fejlődés villámgyorsan elhaladt mellette. Az 1893-as chicagói világkiállításra háromszáz bemutatóval készült, de látványos kudarcot vallott. Edison és Tesla tündöklése és háborúskodása elhomályosította, gyermeteg játszadozássá degradálta a munkáját.

Két évvel később a Lumiére fivérek bemutatták a világ első valódi mozgófilmjét, egy 46 másodperces jelenetet, amelyen munkásnők jönnek ki egy gyárból, így Muybridge erőfeszítései gyorsan feledésbe merültek.

Eadweard Muybridge impulzív személyisége így sem tudott megnyugodni. Hazament Angliába, és nekilátott rendszerezni a munkáját. Ha a mozgófilmet nem is ő találta föl, szinte egy személyben megalapozta a későbbi biomechanika tudományágát, és megteremtette az alapokat a sportolók mozgásának tudományos elemzéséhez is. Élete során több mint 100 ezer fényképet készített, ami még ma, a digitális korban sem kis teljesítmény egy fotográfustól. Egy tizenegy kötetes gyűjteményben 20 ezer fotót közzé is tett – ezek kizárólag az állati és emberi mozgás részletes elemzéséről szólnak.
A sírkövén a neve Eadweard Maybridge-ként szerepel.

Felhasznált irodalom:

• The Man Who Captured Time https://www.theatlantic.com/entertainment/archive/2016/07/eadweard-muybridge/483381/
• Understanding Edward Muybridge: historical review of behavioral alterations after a 19th-century head injury and their multifactorial influence on human life and culture https://thejns.org/focus/view/journals/neurosurg-focus/39/1/article-pE4.xml
• Eadweard Muybridge – Wikipedia: https://en.wikipedia.org/wiki/Eadweard_Muybridge 

Nem volna előzmény nélküli mindez. 2016-ban Új-Zélandon „született” meg Sam, aki hivatalosan is az első mesterségesen intelligens robotképviselő lehetett volna. 2017-ben arról cikkeztek, hogy az orosz választásokon elindítják Alisát, a Yandex cég virtuális asszisztensét – milyen más most erre gondolni, mint 2022 februárja előtt lett volna! 2018-ban pedig a japán Tama városában indítottak el egy női alkatú robotot a polgármester-választáson. Mivel nem indulhatott robotként, ezért egy Michihito Matsuda nevű férfi képviselte jogilag. Harmadik lett a szavazatok szerint, tehát végül nem ő vitte a hivatalt. Persze a példák alapján azt is gondolhatnánk, hogy nem eszik ennyire forrón a kását, hiszen a törvények egyelőre nem engedik sehol, hogy masinát válasszunk politikai vezetőnknek. De ki tudja!

A hatalmas adatbázisokat könnyen áttekintő, mindig megalapozottan, racionálisan döntő, soha nem hibázó, konzekvens robotjogász víziója mellett akár a robotpolitikusról is tovább gondolkodhatunk.

Már csak azért is, mert a mesterséges intelligencia itt kopogtat a társas életünkben. Immár 16 millió elégedett felhasználója van például egy olyan mobiltelefonra is letölthető alkalmazásnak, amely minket tükrözve lesz a barátunk. A jobbik énünk. A mentorunk. A kertelés nélkül Replikának avagy másolatnak keresztelt, élethűen mozgó és beszélő képernyőnyi látványlény minket tanul. A mi kommunikációnkból, üzeneteinkből, stílusunkból tanulja meg, hogyan kell velünk beszélgetni. Mindig és akkor elérhető, amikor és ahol a leginkább szükségünk van rá. Soha nem kritizál, és minden egyes alkalommal felkészültebb belőlünk és az általunk kedvelt témákból. Például gasztronómiából, pszichológiából, barkácsolásból. Ideálisan hangzik, ugye? Egy amerikai férfi például ennek az alkalmazásnak köszönhetően értette meg, mi is az igazi empátia, és mentette meg hosszabb ideje romló házasságát – ahogy erről a hazai médiában is lehetett olvasni.
Ez már nem az amerikai populáris filmek futurizmusa – amelyek egyébként átlagosan 10 évvel korábban mutatják be a tech-cégek fejlesztéseit. Ez már a zsebünkben van. Vagy éppen a konyhánkban, az ágyunkban, az agyunkban. Ez jobb és problémamentesebb, mint gyarló embertársaink bármelyike, sőt, gyógyír a gyarlókra. A legjobb mesterségesintelligencia-alkalmazásnak mondják, hisz az adatokat lehet belőle törölni (és az ilyesmit mindig elhisszük), és szinte csak jót tehet velünk. Ő a mi tökéletesített másolatunk. Vajon mikor fordul a kocka? Mikor leszünk mi az ő replikái? Majd a robotpolitikusok elvitatkoznak talán ezen is. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2022. májusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>