A gyermekek életének utolsó szakaszánál zajló folyamatokba hogyan tud támogatóan kapcsolódni egy szakember?

Azok a családok, akik bekerülnek egy gyerekhospice-ba, már sok mindenen túl vannak a gyermek betegsége kapcsán, krízisben élnek, tehát krízisintervencióra van szükség: szakemberként azt kell megnézni, hogy mi az, ami most a legnehezebb számukra érzelmileg. A haldokló gyerek is egy gyerek, ugyanúgy kell vele játszani a kapcsolatfelvételkor. Mivel meseterapeuta is vagyok, mindig meséket kerestem, például megküzdős meséket, hős meséket, amikben a lovag legyőz valamilyen gonosz erőt. Az ilyen erőt adó mese a félelmek legyőzésére nagyon jó. Körbejárjuk, hogy mik a kedvenc témái, milyen típusú filmeket, meséket szeret, mit szeretett eddig csinálni. Egy ágyban fekvő gyereknél is játékra lesz szükség, de ha nem tud fölülni, akkor ugyanúgy lehet neki mesélni, hanggal kapcsolódni hozzá. Olyan ez a folyamat, mint a kakaós csiga: kívülről befelé haladunk, lépésekben a lényeg felé, míg eljutunk oda, hogy a betegséggel, a nehezen elfogadható dolgokkal mit kezdjünk. Aztán persze el kell jutni a halálhoz is. Ha valakinek a halálára készítünk fel családtagokat, akár a gyermek testvérét, mindenképpen beszélni kell arról, hogy mi magunk hogyan viszonyulunk a halálhoz.

A szülők sokszor aggódnak, hogy a pszichológussal töltött idő esetleg felzaklatja a gyermeket, olyasmit mond el a pszichológus, amit ők nem szerettek volna. Mivel ez feszültséget kelthet, rendszeresen behívom a szülőket is egy közös relaxációra, amiben megtapasztalhatják, hogy a pszichológus nem ijesztget, hanem segíteni próbál.

Ha kiépül egy kapcsolat a gyermek és a pszichológus között, elmond-e bizalmas dolgokat, amiket másnak nem mond el, amit jó akkor és ott letenni?

A gyerekek, a tinédzserek is sokkal inkább a mának élnek, mint a felnőttek. A mindennapjaikkal küzdenek, például az állapotukkal. Ha pedig valaki már kicsit lebegő tudatállapotban van, ott egyáltalán nem a földi dolgok foglalkoztatják, hogy mi volt vagy van, sokkal inkább előre tekintenek. Volt egy fiú, aki betegségében már nagyon előrehaladott állapotban volt, ott is félt az anyuka, hogy miről fogok vele beszélgetni. Utazásaimról meséltem neki, hiszen a „másvilág” is egyfajta utazás egy ismeretlen világba. Kis idő múlva, amikor mondtam, hogy talán ennyi most elég lesz, a fiú arra kért, hogy maradjak és beszéljek tovább, minden rendben lesz. Érezhető volt, hogy ő már odaátra készül, és úgy gondolja, hogy ez rendben lesz.

Nagyon különös hallani egy kívülállónak, amikor egy gyermek ennyire racionálisan végiggondolja, hogy mi fog következni. Egy pici gyerek, mondjuk egy óvodás mennyire érti, tudja, hogy mi történik?

Mindig megkérdezik, néha még szakemberek is, hogy tudja-e egy gyerek, hogy ő meg fog halni. Egyértelmű válasz az, hogy igen. Polcz Alaine „Meghalok én is? A halál és a gyermek” című könyvében ír arról, hogy mi alapján tudja ezt a gyerek. Úgy lehet megfogalmazni, hogy a gyermek is érzi, hogy ez a folyamat nem az élet, nem a mozgás felé visz, túlságosan elfárasztja minden, egyre kevesebb dologra képes. Ez egy kisgyerek számára is érzékelhető.

Hogyan nyilvánul meg a halálfélelem a gyerekeknél?

Például rajzokban is ki tudja kifejezni sokféleképpen, hogy fél a végtől, az elbúcsúzástól, az egyedülléttől. A halálnak különböző összetevői vannak, és ezekre utalhat szimbolikusan képekben, szavakban. Ha egy mesét mesélek, ott is olyan részt emel ki, ami erről szól.

Az az igazság, hogy egy kisgyereknél legtöbbször a szülők nem tudják elfogadni az utolsó pillanatig sem, hogy el kell tőle búcsúzni.

A hospice-team mindig megpróbálja segíteni őket abban, hogy a valóság felé mozduljanak el, de ez nem mindig sikerül. Nem mindig tudja elfogadni a család a realitást, valahogy mindig van egy reménykedés, hogy nem úgy lesz, ahogy akár látszik, vagy ahogy az egészségügyi szakemberek mondják. Ilyenkor a gyereknek is nehéz a dolga, mert sokszor tapintatból sem beszél arról, hogy ő mit gondol vagy mit érez.

És a saját testi fájdalmai? Talán annyira hozzászokik, hogy háttérbe szorítja?

Nem, az orvosok mindig megpróbálják csillapítani a fájdalmait annyira, hogy a mindennapi élet tudjon folyni, ne csak altatásban vagy kábultan létezzen. Megpróbálják keverni a fájdalomcsillapítókat, hogy mi az, amitől még éber lehet a tudat, de fájdalma nincsen. Egy ideig hat a gyógyszer, aztán már kevésbé hat, megint emelkedik a fájdalomszint, újra kell a gyógyszer, a fájdalmat nem tudják teljesen lenullázni. Nem lehet megszokni a fájdalmat, az mindig központban van. Ezért fontos a relaxáció vagy játék, vagy bármi, ami új fókuszt ad a gyereknek.

Egyszer azt mondtad, túl hamar felnőnek ezek a gyerekek…

Sokszor bölcsebben gondolkodnak és beszélnek, mint a felnőttek. Egy ilyen nehéz krízis mindig „felnöveszti” a gyereket, hiszen olyasmik történtek vele, amik rákényszerítették, hogy felnőttebben viselkedjen és gondolkodjon, mint a saját korosztálya. Egy óvodás nem foglalkozik az élet nagy kérdéseivel, csak akkor, amikor ezzel közvetlenül találkozik, és az bizony olyan komolyságot, felelősségtudatot, tűrőképességet követel meg, ami normális esetben sokkal később jönne el. De egy veszteség, egy testvér gyásza is ugyanilyen nagy krízis, ami szintén felnöveszti az embert. A gyerekek bizonyos szempontból organikusabban élnek, gondolkodnak, mint a felnőttek, akik már túlbonyolítanak dolgokat.

Beszélnek-e arról, hogy mi lesz a szüleikkel?

Ha egy összetört szülőt lát egy gyerek, akkor aggódik, hogy mi lesz vele, ha ő meghal, mert akkor még jobban össze fog omlani. A tinédzserek gyakran meg is kérik a szülőket, hogy őrizzék az emlékét, de éljenek tovább.

A szülő és a gyermek búcsújánál ott van a szakember?

Nem feltétlenül. Nekünk a felkészítés a feladatunk, hogy ott tudjon lenni, hogy tudjon erről beszélni. Természetesen előfordult, hogy ott voltam, és együtt beszélgettünk. Ez egyfajta mediátor szerep, amikor rajtam keresztül olyasmi is kimondható, amit ők esetleg egymással szemben nem tudnak kimondani. Például azt, hogy romlani fog az állapota, és el kell búcsúzni. Emlékszem olyan esetre, amikor a szülőkkel megbeszéltem, hogy erről lesz szó, és látszott, hogy nagyon nehéz ez nekik. A betegágynál pedig azt láttam, hogy a gyerek tudja és elfogadja, hogy közeleg a búcsú. A szülők sosem hiszik el, hogy a gyerek tényleg tudja ezt, de ha mind a ketten fel vannak készülve egy ilyen beszélgetésre, és megtörténik, az egy áttörés.

Az őszinteség mindig megnyugtatóbb és feszültségoldóbb, mint kerülgetni egy tabut.

Nagyon fontos a hospice-ban, hogy sosem egyetlen ember, hanem a hospice-team segít a családnak: a nővér, főnővér, orvos, pszichológus, gyógytornász, akiket egy közös attitűd kapcsol össze, és ez adja a megtartó erőt. Egy kórházban mindenki a gyógyulásra próbál koncentrálni, és néha elvész az, hogy a betegnek lehetnek kétségei, félelmei, vagy lehet haragos.

Kép

Révész Renáta Liliána

A gyermekgyász témakörében a szakember másik kapcsolódási pontja, ha a gyermek által megélt veszteség feldolgozásában kell segíteni a gyermeket. Mi az, ami jellemzi a gyermekek gyászát?

A gyász krízisfolyamat, vannak kísérő tünetei akár érzelmileg, akár gondolatokban. Ahogyan minden krízisben, úgy itt is szükség van edukációra: egy óvodásnak is fontos, hogy elmondjuk neki, mit jelent a halál, azt, hogy ez mindenkivel így történik majd egyszer. Vele is meg kell beszélni, hogy mit érez, mit gondol, hogyan tud ő ehhez a helyzethez kapcsolódni. Ebben egy mesekönyv vagy egy elmesélt népmese is nagyon jól tud segíteni. Ilyen helyzetekben olyan mesét választok, ahol a főhősnek hasonló érzései vannak, mint neki.

Nagyon hálás a gyerek azért, ha azt érzi, én értem, hogy mi van most vele, és azért is, hogy lehet erről beszélni.

Ezekről a nehéz helyzetekről a gyerekek gyakran nem tudnak beszélgetni a környezetükkel. Találkoztam például egy kiskamasszal, aki onkológiai beteg volt. Hosszú ideig tartanak a kezeléssorozatok a kórházban, és elkerülhetetlen, hogy az osztályon valaki meghal, és erről a többiek is tudnak. Az srác barátja is meghalt, és a környezete nem tudta, hogy őt, aki még a kezelés aktív részében van, hogyan biztassák, hogy ne alakuljon ki a gyásszal együtt járó depresszió. Ezért a gyászról nem is próbáltak vele beszélni. Amikor találkoztunk, sokat beszélgettünk arról is, hogy az emberek hogyan gondolkodnak a halálról. Ő maga hozta fel a barátja halálát. Beszélgettünk arról, hogy mi fáj neki, milyen emlékei vannak. A találkozó végén azt mondta, „végre valaki, aki erről beszél velem”. Tudtam, hogy most leteheti ezt a terhét, ez feszültségoldó lesz számára, és segít megküzdeni a betegségével.

A feldolgozatlan gyász felnőtteknél komoly testi, lelki, mentális elakadásokat okozhat. A gyermekeknél hogyan történik ez?

Akinek segítenek, annak nem lesz feldolgozatlan gyásza. S hogy mivel tudnának segíteni a felnőttek? Biztosan nem azzal, hogy kérdezősködnek és szörnyen aggódnak. Ez a gyereknek is terhes, mert akármilyen nehézség is adódik, a gyerekek igenis próbálnak túlélni. Nem kell attól tartani, hogy egy gyerek feladja, mert többnyire megpróbál küzdeni. Ez azt is jelenti, hogy időnként elfelejti mindezt, háttérbe szorítja, és éli a mindennapi életét, játszik, nevetgél, eszik. Néha pedig megengedi, hogy a gyász újra visszatérjen az életébe. Úgy lehet tehát segíteni egy gyereknek, hogy beszélünk neki arról, hogy nekünk is vannak/voltak fájdalmaink, és mi hogyan, mivel küzdöttünk meg gyerekként, mi volt nekünk akkor nehéz egy hasonló szituációban, mi segített. A pszichológusok is ezt csinálják végső soron, amikor a gyásszal járó tüneteket próbálják meg oldani. A bűntudatot, az el nem fogadhatóságot át kell alakítani, és igen, részeredményekben kell gondolkodni. A halál a mi társadalmunkban iszonyú tabu, ahogyan a gyász is tabu, és ha nem akarunk ezekről a témákról beszélni, nem is lehet segíteni. Ha egy családban veszteség van, a felnőttek a saját krízisükben botorkálnak, még azt is gondolják, hogy ha nem beszélünk róla, az a feszültségtelenítés útja. Ezért szokott bennszorulni a gyerekekben sok minden, mert a külvilág azt mondja, nem beszélünk erről, mert túl fájdalmas. Sokkal jobb, ha beszélünk az eltávozottról, ha felidézünk az emlékeket. Az sem baj, ha sírunk. Bárhogy is kezdünk el erről beszélni, az lehetővé teszi, hogy a gyerek kérdezzen, kapcsolódjon, vagy elmondja, ami eszébe jutott. Ha nem beszélünk róla, a gyerek tapintatos lesz, és ő sem beszél. Ha bárhogyan, de beszélünk a saját érzéseinkről, ahhoz ő is tud kapcsolódni akár gondolatban, akár érzésben.

A felnőttek gyakran lekicsinylik a gyerek veszteségét, például azt, hogy elmegy egy tanára, vagy összeveszett a barátjával, miközben a gyerekben ez nagyon mély szomorúságot indukálhat.

Amikor szakembereknek tartok workshopot arról, hogyan lehet gyerekeknek segíteni a gyászban, akkor már az elején foglalkozom azzal, hogy a veszteségek egy nagyon tág kategória. Valóban, a kedvenc macim elvesztése, az első barátság megszakadása is lehet jelentős trauma, vagy amikor a tanító nénitől vagy az óvó nénitől el kell búcsúzni. Ezek a veszteségek hasonló folyamatok, mint a gyászfolyamat. Ugyanúgy van benne kétségbeesés, szomorúság, egy depresszív időszak, van esetleg düh, haragszunk valakire, valamire. Amit a külvilág gondol arról, hogy mennyi idő alatt lehet földolgozni a veszteséget, az nem mindig úgy van. A gyászban az is nagyon fontos, hogy addig lehessen valamilyen érzést érezni, ameddig az tart. Ameddig nekem tart.

„Hosszú és nagy amplitúdókkal tarkított volt az az önismereti út, amíg eljutottam a neheztelés, vádaskodás, önvád és önsajnálat mocsarából az elfogadás, elengedés és megbocsátás kapujáig.

Már évekkel az elköltözésünk előtt elindult bennem az érzelmi és fizikális leválás, a férjemtől való elválás iránti vágy, ám éretlen személyiségem, anyagi kiszolgáltatottságom és a vallásos meggyőződésemből fakadó lelkiismeret-furdalás miatt még sok méltatlan kört futottam, mire eljutottam a „minden mindegy, csak így tovább nem” állapotához. Ezt azonban már gyors döntés és tett követte.

Kezdetben hihetetlenül felszabadító érzés volt magam mögött hagyni a mindennapjaimat kitöltő szorongást és kiszolgáltatottság-érzést. A kezdeti eufória azonban viszonylag hamar alábbhagyott, amikor szembesültem gyermekeim fájdalmával, ellenállásával és szemrehányásaival.

Életemet, mindennapjaimat tizenöt éven keresztül a családomnak szenteltem, identitásomat a szolgáló, áldozati mentalitással átitatott feleség- és anyaszerepem adta.

Ebben az időben az önmagamról alkotott képemet a saját értékemről, szerethetőségemről szinte kizárólag a külső visszacsatolásokból merítettem.

Kellő maximalizmussal és kontrollal felvértezve igyekeztem szerepeimnek a lehető legjobban megfelelni, elnyomva a belső, időről időre egyre erősebben feltörő hangot, amely azt súgta: ez nem én vagyok, nem erre lettem teremtve.

Mivel önálló életem kezdetén sem rendelkeztem kellő tapasztalattal, újra és újra visszatértem az ismert, biztos és jól megszokott mintáimhoz. Bár fizikailag már külön éltem a volt férjemtől, az örökös bizonyítási vágy, hogy jó és szerethető legyek – immáron a gyerekeim szemében –, ugyanolyan döntésekre sarkallt, mint az együttélésünk idején, újra kiszolgáltattam magam, és átadtam neki a teljes irányítást, csak más módon.

Mindeközben dacolva a családom, gyermekeim és a környezetem rólam alkotott elképzelésével, őrült önkeresésbe és önmegvalósításba kezdtem. Hatalmas belső energiákat mozgósítva kezdtem el keresni saját magamat és az utamat. Ki is vagyok én? Hogyan juthattam ideáig? Életben tudok maradni egyáltalán, vagy tényleg alkalmatlan vagyok mindenre? Lesz-e boldog életem, vagy a küszöb alatt fogok visszacsúszni a volt férjemhez, ahogyan azt jósolta korábban? Vannak-e talentumaim, és ha igen, melyek azok? Képes vagyok-e létrehozni olyan értéket, amely mások szemében is az?

Kérdések és válaszok cikáztak a fejemben, s hol a lelkes elszántság, hol a teljes reménytelenség kerekedett felül bennem.

A mindennapok teendői közepette, a bennem zajló káoszban sajnos sokszor nem maradt kellő energiám és értő figyelmem a gyermekeim lelki szükségleteire.

Apjuk velem ellentétben – talán nem is teljesen tudatosan – folyamatosan azt sugallta nekik, hogy ő az erős apa, mellette vannak biztonságban. Sajnos akkori bizonytalanságom ezt látszólag alá is támasztotta. Míg én tudatosan nem beszéltem negatívan az apjukról – egyrészt az ő érdekükben, másrészt azért, hogy jó anyának és jó embernek tűnjek a saját szememben és az övékében is –, addig az apjuk erőteljes egyoldalú negatív véleményének és pszichikai ráhatásának köszönhetően a gyermekeim egyre jobban figyelmen kívül hagytak engem, és egyre jobban eltávolodtak tőlem. Minden korábbi emléket, félelmet, lelki és fizikai erőszakot, amelynek tanúi voltak, töröltek.

A szörnyű manipulatív játszma odáig fajult, hogy idővel elkezdtek ellenséget látni bennem annak ellenére, hogy a perek során, amelyeket a volt férjem indított ellenem, minden tény, szakértői vélemény és bírói döntés engem igazolt. A harc – én egyértelműen annak éltem meg – érzelmi, és nem értelmi szinten zajlott. Az évekig tartó pereskedés olyan lehetetlen állapotot szült, amelynek – az egész családunkat ismerő pszichológus szerint – az egyetlen megoldása, hogy valaki hátrébb lép, mert különben a gyermekeink teljesen tönkremennek. A friss, nekem kedvező bírói határozat ellenére mind a három gyermekemet elengedtem.

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Priscilla du Preez/Unsplash

Pokoli fél év következett, semmihez nem fogható, rettenetes fájdalom és mélyrepülés. Mindent elveszítettem, ami az addigi életem lényegét, értelmét adta.

Talán az életemet is eldobtam volna, ha Isten mindezt megelőzve nem bíz rám még egy gyermeket, akiért egyszemélyben voltam felelős.

Miután a halál nem lehetett opció számomra, maradt az életben maradás mint egyetlen lehetőség. Ez volt az a pont, amely végérvényesen átfordította az életemet. Ha már élnem kell, akkor csak azért is boldog leszek!

Szakemberekhez fordultam. Korábban is kértem már segítséget, de akkor a saját lényem és igazam megerősítését vártam tőlük. Most azonban már értelmét vesztette ennek bizonygatása, már mindegy volt, mi a vélt vagy valós igazságom. Ennek köszönhetően váltam nyitottá arra, hogy új életet kezdjek, és a múlt helyett a jelenre és a jövőre koncentráljak, bármi is az ára. Szakemberek segítségével ráléptem az igazi önismeret útjára, szembenézve saját felelősségemmel, döntéseimmel és azok következményeivel. Időről időre, mint a hagyma egy újabb rétegét lehántva, kezdtem felismerni saját motivációimat, megtalálni önazonosságomat, elengedni a nehezteléseimet Isten, a szüleim, saját magam, gyermekeim, majd utoljára a volt férjem irányába.

Az időközben alakult párkapcsolatom nehezen, de túlélte a megpróbáltatásokat, sőt egyre jobban elmélyült: ma már boldog és kiegyensúlyozott házasságban neveljük a gyermekünket. Ahogyan a természetes világunkban haladtam önmagam igazibb megismerése felé a pszichológus, coach, önismereti könyvek és belső önismereti munka segítségével, úgy tudott a természetfeletti Alkotó, lelkem Ura és Istene gyógyítani, kiteljesíteni.

Nyilvánvalóvá vált, hogy a múltban megélt legnagyobb fájdalmaim és megtapasztalásaim adják mai erőmet az emberek szolgálatára.

Ma már végtelenül hálás vagyok ezért a változásért, ugyanakkor biztos vagyok abban is, ha előre tudom, milyen áron érem el ezt a mostani testi-lelki-szellemi harmóniában gazdag életet, nem vágok bele.

Nagyobb gyermekeim – kettő a háromból – ma sem állnak szóba velem, de hiszek benne, hogy egy folyamat részesei vagyunk, és szilárdan él a szívemben a remény, hogy valahol, valamikor újra egymásra találunk.”

Koraszülöttként érkezett, forró téglákkal tartották melegen

Az államokban, amelyekben (pontosabban: amelyek közül az egyikben) született, ma is legendaként emlékeznek rá, de nem mindenki tudja, hogy a Dorothy Dix csak írói álneve volt, valójában Elizabeth Meriwether Gilmer néven látta meg a napvilágot. Az államokat azért említjük többes számban, mert abszurd módon Kentucky és Tennessee is a saját szülöttjeként büszkélkedhet Elizabeth-tel, miután a családi birtok, ahol világra jött, a két állam határán helyezkedett el, és mindkettő területére átnyúlt.

1861-es születése körülményei nem azt vetítették előre, hogy 90 évig élhet, ugyanis koraszülöttként, orvosi és szülésznői segítség nélkül érkezett, s inkubátor helyett napokig forró téglákkal és palackokkal melegítették a testét, egy takarókból formált sátorral körülvéve. Túlélte, megerősödött, de arra még mindig kevés esély látszott, hogy valaha is szellemi foglalkozásban teljesedjék ki, miután általános iskolába az akkori déli viszonyok miatt egyáltalán nem járt. Irodalmi és történelmi műveltsége nagy részét egy átutazó tanárnak köszönhette, aki gyakran megszállt a vendégházukban, s ilyenkor mindig felolvasott neki a nagyapja könyvtárában található Shakespeare, Scott, Dickens és más kötetekből.

Édesanyja halála és édesapja újraházasodása után Elizabeth-et tinédzserként beíratták a Clarksville-i Női Akadémiára, aminek a legfontosabb hozadéka az volt, hogy végre elkezdhetett írni. Végzésekor záródolgozata kiemelkedett a többiek munkái közül, a szatirikus esszé címe ez volt: „A mindenható dollár egyetemes uralmáról, amelyért mindent meg lehet vásárolni”. Érdekes gyerekkori hatás az életében, hogy a birtokukon dolgozó rabszolgák közül egy Mr. Dicks nevű a polgárháború után is a családnál maradt. Ő volt az, aki elrejtette a családi ezüstöt, amikor északi katonák jöttek a házba, és Elizabeth később ezt az eseményt használta fel első újságcikke témájaként.

Művésznevét, a Dix-et is Mr. Dicks tiszteletére választotta, ehhez illesztette az általa sosem kedvelt Lizzie helyébe a Dorothyt.

Rossz házasságból adott házassági tanácsokat

Élete egyetlen romantikus epizódja már fiatalon elkezdődött, de sajnos ez sem volt túl romantikus. Mostohaanyja jóképű, országjáró, „nagy dumájú” testvérével, a tíz évvel idősebb George Gilmerrel kerültek közel egymáshoz. Dorothy sosem volt népszerű a fiúk körében, furán is öltözködött például, így nem találták vonzónak, ezért „az iskolát befejezve felhúztam a hajam, és férjhez mentem, ahogy az a népemnél törzsi szokás volt” – emlékezett vissza a Gilmerrel 1882-ben kötött házassága okaira. A kapcsolat nem sok boldogságot hozott nekik, pénzhiánnyal és egészségi problémákkal küszködtek. Dorothy idegösszeomlásszerű állapotban hamar a család Mississippi-folyó menti nyaralójában kötött ki gyógyulni, ahol írni kezdett. Szomszédja, egy újság tulajdonosa felfigyelt rá, s munkát ajánlott neki.

Ekkor írta meg Mr. Dicks történetét a férfit női főszereplővel helyettesítve, és sikerének hála 1896-ban saját rovata indulhatott a New Orleans-i Daily Picayune nevű lapban „Vasárnapi Saláta” címmel. Itt alapozta meg a hírnevét, ám 1901-ben jól fizető állást ajánlottak neki a New York Journalnél, és egy időre a „Nagy Almába” költözve bűnesetekről, gyilkossági perekről tudósított kiválóan, a bűnügyi újságírást egészen 1917-ig űzve. Igazi nagy rovata azonban 1917-től a „Dorothy Dix megmondja” (Dorothjy Dix Talks) című lett, amelyben házassági, magánéleti tanácsokat osztogatott, ezt világszerte 273 kiadványban publikálták.

Ráérzett az emberek vágyaira és lehetőségeire

Elsöprő népszerűségre tett szert, ennek titkát kortársai és az utókor is kutatta. Valószínűleg különös pszichológiai érzékkel találta el, melyik olvasó mit szeretne olvasni tőle tanácsként, egyszer ő maga jegyezte meg Abraham Lincoln elnökről, hogy azt csodálta benne, hogy „amikor beszélt, az emberek úgy hallották, mintha ők maguk gondolkoznának hangosan”. Ilyen lehetett Dorothy is, csak írásban.

Hiteles pedig szerinte attól lett, hogy sokszínű, zaklatott életet élt, és a tapasztalatai megmutatták, hogyan lehet a nehézségek közepette is boldogságra lelni.

A szenvedéseiből merítette tehát az olvasóknak felkínált megoldási lehetőségeket. „Csak azok a nők nyerhetik el azt a széles látókört, amely a világ kistestvéreivé teszi őket, akiknek a szemét előzőleg könnyek mosták tisztára” – vélte.

Elemzők úgy magyarázták tanácsadási technikáit, hogy azok leegyszerűsítve kétirányúak voltak. Ha úgy látta, olvasója abban a helyzetben van, hogy képes változtatni az életén, akkor cselekvésre ösztönözte, de aki anyagi vagy családi okból nem tudott lépni, annak az élethelyzete elfogadását és életszemlélete módosítását javasolta. Három liftkezelő például azzal a – nem szerelmi jellegű – panasszal kereste meg, hogy megőrülnek a munkájuk monotonitásától, mire ő azt írta: vegyék észre, a felvonó kezelése során mennyi emberi dráma zajlik a szemük előtt, s többé nem fognak unatkozni.

Nem volt tévedhetetlen

Amikor egy csapat középiskolás lány kérdezte tőle, hogy érdemes-e abbahagyniuk az iskolát, hogy férjhez menjenek, Dorothy határozottan válaszolt: „Talán, ha oly keveset tudnék az életről, mint ti, elég ostoba lennék ahhoz, hogy abbahagyjam a tanulást. De mivel megházasodtam, és már idősebb is vagyok, minden erőmmel arra buzdítalak titeket: halasszátok el azt az esküvőt még öt–hat évre…”

Egyik legnépszerűbb cikke, a „Javaslatok a boldog élethez” tíz tippet sorolt fel és részletezett, ezek közül első és legfontosabb: „legyen boldogságakarat!” A többi kilencből is hat a gondolkodásra és nem a cselekvésre összpontosított. Az újságírónő könyveket is írt, amelyeket ma önsegítőknek neveznénk, például: „Hogyan nyerjünk el és tartsunk meg egy férjet”, illetve „Hétköznapi segítség hétköznapi embereknek”. A tanácsadást azzal a szerénységgel végezte, hogy ő sem tévedhetetlen, azt is bevallotta, nem tudja mindenre a választ. Egyszer ezzel a mondattal fordult egy kollégájához: „Ha valaha is eljön a nap, amikor azt gondolom, mindenben igazam van, ígérd meg, hogy lelősz!”

A csúcson szinte bálványozták

Munkássága a nők jogaiért való küzdelemről is szólt. „Hétköznapi nő” című írásában arra buzdította az olvasókat, hogy becsüljék többre a háztartási munkát, mert „a hétköznapi nő az élet igazi hőse”. Egy választójogi beszédében is a háziasszonyokért szólalt fel, akik megteremtik a hátteret a férfiak eredményeihez, és akik a legkeményebben dolgozó, de a legrosszabbul fizetett munkások (voltak szerinte) a földön. A nők szavazati joga mellett is kiállt, mondván: „A politika minden egyes kérdése érinti az otthont, azon belül különösen az otthon tartózkodó nőt.”

Pályája csúcsán évente 100 ezer levelet kapott, az USA-n kívül az Egyesült Királyságból, Ausztráliából, Új-Zélandról, Dél-Amerikából, Kínából és Kanadából is.

Egyesek szinte vallásos jelentőséget tulajdonítottak a szavainak, de ha ő ezt tapasztalta, inkább lelkészhez irányította őket. Bár azt elismerte: „Az én asztalom gyóntatószék is volt, amelyen férfiak és nők nyitották ki a szívüket.” Ahogy Dix asszony sikere nőtt, ajándékokat, karácsonyi meghívásokat, sőt, a becslések szerint heti egy házassági ajánlatot is kapott magánszemélyektől.

A legszeretettebb nőként halt meg

Bár gyermeke nem született, sokszor kvázi szülői tanácsokat is adott, saját házassága problémáit azonban képtelen volt megoldani. A férje hangulatingadozásokkal küzdött, sosem volt elégedett semmivel, és egyre ellenségesebb lett Dorothyval szemben is. A világ tehát szerette őt, de a párja nem. Egyszer egy világ körüli útra is elmenekült az otthoni bajok elől, ahonnan megújulva tért vissza. George végül szanatóriumban kötött ki, és 1929-es halála után Dorothy úgy is mélyen gyászolta őt, hogy csaknem fél évszázadon át inkább csak szenvedett mellette.

Az viszont, hogy más gyötrődő férfiaknak és nőknek az íróasztalát elárasztó leveleire válaszolhatott, ismét helyreállította a lelki egyensúlyát. Addigra már több követője volt, mint a korabeli íróknak, Internet nélkül is influenszerré vált. A nyolcvanas évei végéig írt, „a világ legszeretettebb nőjének” is nevezték. Fizikai korlátait túllépve dolgozott, ennek eredményeként 1950. április 17-én az íróasztala fölé zuhanva találták: agyvérzést kapott.

A következő 21 hónapban mozgáskorlátozottként egy kórházban élt, de a humorából mit sem veszített.

Csendesen halt meg 1951 decemberében, nem sokkal a kilencvenedik születésnapja után. Temetése napján egy szegény házaspár és kamasz fiuk érkezett a temetőbe. „Egyetlenegyszer sem láttam őt – mondta a férfi, és elsírta magát. – De nap mint nap olvastam. Azt hiszem, Dorothy Dix elmondása alapján választottam a feleségemet, és az Úr tudja, hogy ezt a fiút is eszerint neveltük. Dolgozó ember vagyok, de kivettem a mai délutánt, hogy annyit mondhassak: »Köszönöm, Miss Dix«.”

Így él tovább Dorothy Dix
- Az ausztrál parlementben „Dorothy Dixer”-nek nevezik azt a kérdést, amelyet kormánypárti képviselő tesz fel a kormány miniszterének, hiszen ezekre válaszolva a kormány szinte közleményként adhatja elő álláspontját, politikai eredményeit. Az elnevezés eredete: kritikusai szerint Dorothy Dix olykor saját maga által írt kérdésekre fejtette ki tanácsadói véleményét.
- Andy Griffith gospelénekes-komikus „Make Yourself Comfortable” című 1955-ös dala egy férfi történetét meséli el, aki levelet ír Dorothy Dixnek, hogy tanácsot kérjen tőle egy agresszív nővel kapcsolatban, akivel éppen randevúzik.
A Rhode Island állambeli Providence-ben egy riporter egyszer így szólalt fel egy tárgyaláson: „Évekig egyetlen nagy amerikai gyilkossági per sem tűnt befejezettnek, amíg Dorothy Dix el nem foglalta a helyét a sajtóasztalnál. Nos, Dorothy Dix megérkezett. A tárgyalás most folytatódhat.”

Források:

• https://library.apsu.edu/collections/dix/butler.html
• https://library.apsu.edu/collections/dix/researchpapers/campbelllillian.html
• https://en.wikipedia.org/wiki/Dorothy_Dix
• https://peo.gov.au/understand-our-parliament/your-questions-on-notice/questions/what-is-a-dorothy-dix-question-and-what-is-she-doing-in-parliament

Olyanná váltam, mint az apám

„Anyukám mesélte, hogy amikor még velünk volt apu, úgy érezte, mintha egy hullámvasúton ülnénk. Gyakran voltak üldözéses téveszméi, és sűrűn volt lehangolt. Ilyenkor mindig azzal fenyegetőzött, hogy öngyilkos lesz, amitől anyu teljesen kiborult. Hosszas rábeszélés után apu elment szakemberhez, aki bipoláris depresszióval diagnosztizálta. Kapott gyógyszereket, egyre kiegyensúlyozottabb lett, de anyukám akkor már elindította a válókeresetet, mert gyakorlatilag belefogyott abba, amit apu mellett nap mint nap ki kellett állnia. Nyolcéves voltam, amikor megtudtam: apu nincs többé. Egy délután egy kis utcában összeesett, és meghalt. Felnőttként már tudom, hogy elvérzett az agya, vagyis aneurizmája volt. Meggyászoltuk, és éltünk tovább anyuval. Kamasz voltam, amikor a biztonság kedvéért anyu elvitt orvoshoz, hogy megnézzük, nem örököltem-e valamit édesapámtól. Kiderült, hogy nagyon is: a bipolaritásra való hajlamot. Felírtak gyógyszereket, de sem én, sem anyu nem akarta, hogy szedjem őket. Úgy gondoltuk, 14 évesen nem kell még ilyesmikkel mérgeznem a szervezetem.

Csakhogy idővel rendszeressé váltak a veszekedések otthon. Ha nem az történt, amit én akartam, kirobbant belőlem a düh, amit képtelen voltam megfékezni.

Törtem-zúztam, egyszer úgy elvertem anyut, hogy alig bírt felállni a folyosóról, egy másik őrült estén pedig fogtam az otthon talált összes nyugtatót, vettem a zsebpénzemből egy üveg bort, és otthon megittam a gyógyszerekre.

Ezután csak arra emlékszem, hogy hányok, és hogy anyu egy pohár vizet nyújt felém.

Voltak nyugodt periódusaim is, ilyenkor kenyérre lehetett kenni, s tele voltam jobbnál jobb ötletekkel. Mindent azonnal meg akartam valósítani, kicsit úgy éreztem, mindenható vagyok, s hogy ez a tettvágy és jóleső pörgés sosem múlik el. Remek jegyeim voltak, és mindent elsőre megtanultam, habár a tanáraim felfigyeltek arra, hogy ilyenkor a beszédem rendkívüli módon felgyorsul, néha alig értették, mit beszélek. Csak napi 3-4 órákat aludtam, éjjelente hasizomgyakorlatokat végeztem, és egyáltalán nem éreztem fáradtságot. Ez a periódus egy-két hét alatt lecsengett, aztán csak feküdtem az ágyban erőtlenül, mintha legalábbis lefutottam volna egy maratont.

Rádöbbentem, hogy veszélyt jelentek magamra és másokra

Egy újabb veszekedés alkalmával kiálltam a hatodik emeleti ablakunkba, és azt kiabáltam, hogy öngyilkos leszek. Anyukám húzott vissza és rántott le a hajamnál fogva a földre. Egy ideig püföltük egymást, ahol értük, majd egymást átölelve sírtunk. Ekkor döntöttük el, hogy igenis be kell szednem azokat a gyógyszereket.

A piruláknak köszönhetően megszűntek a szélsőséges hangulatingadozásaim, sokkal türelmesebb és empatikusabb lettem, sikeresen leérettségiztem, és mivel nagyon érdekelt a kémia és a biológia, felvételiztem a SOTE-ra, az Általános Orvostudományi Karra. Elsőre felvettek.

Jó volt látni, hogy bár anyukám miattam sír, de végre nem azért, mert bántottam, hanem mert elértem az első célom.

Végül csak négy félévet végeztem el a karon, mert akkora nyomás és olyan sok feladat nehezedett rám, hogy napi szinten pánikrohamokkal küzdöttem, és újra jelentkeztek nálam a dühkitörések annak ellenére, hogy szedtem a gyógyszereket. Úgy voltam vele, nekem az egyetem így nem éri meg, és otthagytam. Marketingterületen helyezkedtem el, megismertem életem párját, akivel csodaszép kislányunkat, Grétát neveljük. Szabadidőmben állatfigurákat horgolok neki, a többit pedig eladom. Végre úgy érzem, révbe értem. Nincsenek túlzások, csak az arany középút.

Nagyon nehéz kiszűrni, hogy ki bipoláris, és ki depressziós vagy borderline-os

„A bipoláris zavar egy labilis érzelmi állapot. Olyan hangulatzavar, amelyben a beteg felhangolt – mániás – és lehangolt – depressziós – állapotok váltakozását éli meg, innen ered az érzelmi hullámvasút hasonlata is. A beteg számára gyakorlatilag két valóság létezik, a kitörő jókedv és a depressziós időszakok váltakozása. Különböző súlyossági fokozatai vannak, és a magyar lakosság több mint 1 %-ára jellemző, férfiakra, nőkre egyaránt. A jelenlegi álláspont szerint a genetika, a biológiai és környezeti hatások együttesen vezetnek a betegség kialakulásához. Felfedezni viszont nehéz, hiszen a betegek gyakran kitűnően leplezik a problémájukat és akár évek is eltelhetnek, mire rájönnek a tünetek okára” – mondja dr. Tolvay Katalin pszichiáter, pszichoterapeuta, a Debreceni Egyetem oktatója, aki egyúttal hangsúlyozza, hogy nem személyiségzavarról van szó.

A bipoláris zavar nem a személyiség, hanem a hangulat krónikus betegsége.

„Ildikó esetében öröklődhetett a hajlam a bipolaritásra, de a stressz, a megterhelés is sokat nyomtak a latban. Egyébként ennek a betegségnek a spektruma meglehetősen széles, ezért nagyon nehéz laikusként megállapítani, hogy hol helyezkedik el a határ az egészséges pörgés és a mániás szakasz között. Kóros bipolaritás esetén a viselkedés már ellehetetleníti a mindennapokat: a mániás szakaszban a beteg teljesen kifordul önmagából, megváltozik a személyisége, dührohamai vannak, a viselkedése nehezen tolerálható, a beszéde gyors, a mimika és a gesztusok túlzóak, szertelenek. Ha egy bipoláris beteg nem fordul orvoshoz a tüneteivel, mert nem alakul ki nála betegségtudat, akkor a környezete életét biztosan megkeseríti, ráadásul – ahogy Ildinél láthattuk – önmagukra is veszélyesek lehetnek. Van, aki azt hiszi, hogy tud repülni, feláll a háztetőre és leugrik, van, aki 200 kilométer per órával előz ott, ahol tiltott, és olyan is akad, aki fél óra alatt elkölt több százezer forintot, majd miután „kitisztul”, szembesül azzal, hogy milyen komoly anyagi szerencsétlenségbe sodorta magát. Nem utolsósorban néha függőségek (alkohol, drog, szerencsejáték) mögött is bipoláris zavar áll a háttérben” – mondja a pszichiáter.

A sima depresszió és a bipoláris zavar közötti alapvető különbség az, hogy amíg a depresszió során csak lehangolt szakasz van, addig a bipoláris zavarban a depresszív és a mániás szakaszok váltakoznak.

E szakaszokon túl további két részt is megkülönböztetnek: a hipomániát és a „kevert” szakaszt. Az előbbi a mánia egy kevésbé súlyos fajtája, ekkor a beteg folyamatosan fel van dobva, nagyon aktív. A kevert fázis pedig olyan állapot, ahol a mánia és a depresszió tünetei egyaránt jelen vannak. A bipoláris zavar mind a betegnek, mind a hozzátartozóknak megterhelő lehet, de a helyzet nem reménytelen, ugyanis, ha gyógyszeres kezelést kap a páciens, idővel kialakul az arany középút, és teljes életet élhet.

Miért jött létre a férfivilágnap?

Thomas Oaster 1992. február 7-én indította el a nemzetközi férfinap projektjét, amely eleinte sikeresnek tűnt, de rövid idő elteltével már nem kísérte érdeklődés. 1999-ben újraindították Trinidad és Tobagóban az ENSZ támogatásával, és szinte azonnal csatlakozott a kezdeményezéshez az Amerikai Egyesült Államok, Európa, Afrika, Ázsia és a Karib-térség. Jerome Teelucksingh, aki újraélesztette az eseményt, november 19-ét választotta édesapja születésnapjának tiszteletére, valamint annak megünneplésére, hogy ezen a napon 1989-ben Trinidad és Tobago labdarúgócsapata egyesítette az országot a világbajnokságra való kijutás jegyében.  

Teelucksingh a nemzetközi férfinapot nem csupán a nemek közötti egyenlőség napjának hirdette, hanem olyan napnak, amelyen minden, a férfiakat és fiúkat érintő kérdés megválaszolható.

A férfivilágnap céljai között szerepel többek között a pozitív férfi példaképek népszerűsítése: nemcsak filmsztárok és sportemberek, hanem hétköznapi, munkásosztálybeli férfiaké, akik tisztességes, becsületes életet élnek. Ünnepelni kell a férfiak pozitív szerepét a társadalomban, a közösségben, a családban, a házasságban, a gyermeknevelésben. Fontos figyelni a férfiak szociális, érzelmi, fizikai és lelki egészségére és jóllétére. Kiemelt fontosságú a nemek közötti kapcsolatok javítása és a nemek közötti egyenlőség előmozdítása, ugyanakkor ez a nap felhívja a figyelmet a férfiakkal szembeni diszkriminációra a szociális szolgáltatások, a társadalmi attitűdök és elvárások, valamint a jog területén is.

Mitől kellene megóvni a férfiakat?

2016-ban rendkívül fontos mottója volt a férfiak világnapjának: „Állítsuk meg a férfi öngyilkosságot”. Kína kivételével ugyanis minden országban magasabb a férfiak öngyilkossági aránya, mint a nőké, egyes esetekben akár hat férfi öngyilkosság is jut egy nőére.

2020-ban a férfiak 3,88-szor többen haltak meg öngyilkosság miatt, mint a nők.

Egy ausztrál kutatás a következő okokat találta a legjellemzőbbnek a férfiak öngyilkosságával kapcsolatban.

Kapcsolatok: az öngyilkos férfiak többsége vagy nincs kapcsolatban, vagy nemrég vált el. A kutatások azt mutatják, hogy 10-ből csaknem 3 férfi öngyilkosság kapcsolódik a különváláshoz, és a különélő apák fele él át öngyilkossági gondolatokat.

Munka/munkanélküliség: az öngyilkosságot elkövető emberek többsége nem dolgozik, 10-ből 3 öngyilkossághoz kapcsolódik munkanélküliség. A munkanélküli férfiak két és félszer nagyobb valószínűséggel halnak meg öngyilkosság miatt, mint a munkanélküli nők, és közel 10-szer nagyobb valószínűséggel, mint a foglalkoztatott férfiak. A munkával kapcsolatos öngyilkosságok gyakori tényezői a stressz, a konfliktusok és a zaklatás. Az alacsonyabb képzettséget igénylő szakmákban, mint például a fizikai munka, nagyobb az öngyilkosság kockázata, mint a magasan képzettek körében.

Pénzügyek: 5-ből 1 férfi öngyilkossága kapcsolódik súlyos pénzügyi problémákhoz, a férfi öngyilkosság ötször nagyobb valószínűséggel kötődik pénzügyekhez, mint a női. Közismert, hogy a férfiak öngyilkossága mindig megugrik gazdasági visszaesés, válságok idején.

Alkohol és drogok: a férfi öngyilkosságok körülbelül 40%-a kapcsolódik alkohol- és kábítószer-problémákhoz.

Egyes kutatók szerint a leghatékonyabb férfi öngyilkosság-megelőzési beavatkozás a lakosság alkoholfogyasztásának csökkentése lenne.

Férfi egészség: az öngyilkosságot elkövető férfiak körülbelül 50%-ának van legalább egy testi/egészségi problémája. A fogyatékossággal élő férfiak kifejezetten nagy kockázati csoportot jelentenek, amit sokszor figyelmen kívül hagynak az öngyilkosság-megelőzést célzó kezdeményezésekben. Az egészségügyi szakembereknek nagyon fontos lenne figyelembe venniük a férfiak depressziójának jeleit is, mert az szintén vezethet öngyilkossághoz.

Miről nem beszélnek a férfiak?

Tízből legalább egy férfi tapasztal élete során komolyabb depressziót vagy szorongást, de kevesebb, mint a felük fordul szakorvoshoz. A férfiak 49%-a sokkal rosszabbul érzi magát lelkileg, mint amennyit bevall az életében jelenlévő embereknek. Az olyan nyomasztó életesemények, mint a kapcsolati különválás, a pénzügyi problémák, a párkapcsolati konfliktus, a gyász, a közelmúltban volt vagy függőben lévő munkanélküliség, a családi konfliktusok és a folyamatban lévő jogi ügyek, komoly szorongást válthatnak ki.

A férfiak hozzávetőleg 60 százaléka  él át legalább egy traumát az élete során, amely jellemzően balesetekhez, fizikai támadásokhoz, harcokhoz, esetleg halálesetnél vagy sérülésnél átélt szemtanúvá váláshoz kapcsolódik. A PTSD (poszttraumás stressz-szindróma) hetekkel, hónapokkal vagy akár évekkel az átélt trauma után is kialakulhat, és a személy újraélheti a traumatikus eseményt, rémálmokat, ijesztő visszaemlékezéseket tapasztalhat, számos egyéb aggasztó tünet is jelentkezhet.

A férfiak jellemzően nem beszélnek érzelmi küzdelmeikről, például szomorúságukról, értéktelenségérzésükről vagy reménytelenségükről.

Mentális egészségi állapotuk romlása ugyanakkor komoly figyelmeztető jelekben nyilvánulhat meg, mint agresszió, erőszak, magas kockázatú tevékenységek (extrém sportok), szerhasználat, fizikai problémák, például krónikus fej- vagy gyomorfájás, nyugtalanság érzése, fókuszálási nehézség, az étvágy és a súly változásai, fáradtság, szorongásos zavarok, mint a pánikbetegség, a generalizált szorongásos zavar (GAD), szociális szorongás, fóbiák.

A férfiak várható élettartama mindenhol a világban alacsonyabb, mint a nőké, annak ellenére, hogy nincs biológiai oka a különbségnek. A férfiaknál sokkal magasabb az öngyilkossági ráta, mint a nőknél, és nagyobb valószínűséggel halnak meg megelőzhető betegségekben. A kutatások szerint a férfiak rákos megbetegedéseinek akár a fele is megelőzhető lenne az étrend és az életmód javításával. Már itthon is elérhető például a PCA3 teszt, amely fájdalommentesen, egyszerű vizeletvizsgálatból is kimutatja, hogy fennáll-e krónikus gyulladás vagy daganatos elváltozás a prosztatánál.

Kép

Kép: Matheus Ferrero/Unsplash

Miért élnek lényegesen tovább a nők?

Nyugat-Európában az elmúlt évtizedben két fordulópont volt a várható élettartam alakulásában. 2011-től a várható élettartam növekedése több évtizedes folyamatos javulás után lelassult, 2020-ban pedig a Covid-19 világjárvány hozott jelentősebb fordulópontot, ami a második világháború óta nem tapasztalt meredek csökkenést okozott a várható élethosszban.

A 19. században a férfiak várható élettartama mindössze két évvel volt rövidebb, mint a nőké, a 20. század elején a nemek közötti különbség viszont nőtt, és 6,3 évnél tetőzött.

Ennek okai között szerepelnek a munkakörülmények, a férfiak dohányzása, a szívkoszorúér-betegség, amely ötször gyakoribb a férfiaknál, mint a nőknél, szemben a nők ma már jobb életesélyeivel, például a vajúdás során bekövetkező halálozás kisebb kockázatával.

A nők sokkal nagyobb valószínűséggel keresik fel háziorvosukat, ha betegek, és vizsgálják meg magukat, hogy vannak-e csomók, dudorok, elváltozások a testükön. A férfiak jellemzően nem számolnak be egy esetleges betegség tüneteiről, ami azt eredményezheti, hogy állapotuk valószínűleg rosszabbodik, mire úgy döntenek, hogy orvoshoz fordulnak diagnózisért. 

A magyar férfiak sem járnak rendszeresen szűrővizsgálatra, nem mennek el orvoshoz, csak ha már komoly panaszaik, fájdalmaik vannak. A 2019-es európai lakossági egészségfelmérés (ELEF) szerint a 65 éves férfiak 39 százaléka soha nem volt még prosztatavizsgálaton, annak ellenére, hogy Magyarországon ez az egyik leggyakoribb daganatfajta a férfiaknál, és minden évben több mint 4 ezer prosztatadaganattal küzdő új beteget regisztrálnak. A magyar halálozási statisztika első helyén a keringési rendszer betegségei, rögtön utána a daganatos megbetegedések állnak. Rengeteg szűrővizsgálat elérhető, amely a férfiak betegségeinek megelőzésében és/vagy gyógyításában óriási szerepet játszhatna.

Mit tehetünk a férfiak jóllétéért?

A férfiak esetében a sportos, aktív életmód gyakran megszűnik az idő előrehaladtával, ami sajnálatos, hiszen az inaktív férfiak 60%-kal nagyobb valószínűséggel szenvednek depressziótól, mint az aktívak. Azoknál a férfiaknál, akik 7-8 órát alszanak éjszaka, körülbelül 60%-kal kisebb a halálos szívinfarktus kockázata, mint azoknál, akik 5 órát vagy kevesebbet. A férfiak kevésbé tartják fontosnak a gyümölcsök, zöldségek egészségügyi előnyeit, szerepüket számos daganatos betegség, szívbetegség, magas vérnyomás és cukorbetegség kockázatának csökkentésében. Az ülő életmód a szív- és érrendszeri betegségek 5 fő kockázati tényezőjének egyike (a magas vérnyomás, a kóros vérzsírértékek, a dohányzás és az elhízás mellett). Azok a férfiak, akik naponta 50 lépcsőt megmásznak, vagy öt háztömböt sétálnak, 25%-kal csökkenthetik a szívroham kockázatát.

A legújabb kutatások szerint az ember általános egészségi állapotának mindössze egyharmadát határozza meg a genetikája, 70%-a életmóddal szabályozható.

A fiúk gyermekkorban sokkal sérülékenyebbek a lányoknál, érzelmileg és fizikailag is. Már a kicsi fiúkat is fontos ránevelni arra, hogy figyeljenek oda a testükre, fejezzék ki érzelmeiket, merjenek beszélni arról, hogyan érzik magukat a mindennapjaikban, figyeljenek oda az étkezésre és a mozgásra. Csak így, ezzel a tudatossággal lehet elérni, hogy felnőttként jobban megküzdjenek a mindennapos kihívásokkal, és kiegyensúlyozott, stabil énképpel, egészségesebb életmóddal hosszabb, minőségi életet élhessenek.

Magyarországon átlagosan 5-8 évvel élnek kevesebbet a férfiak, mint a nők. Ennek okai között keresendő, hogy magasabb fizikai terheléssel, illetve nagyobb kockázattal járó munkákat végeznek; nagyarányú náluk az életmóddal összefüggő betegségek megjelenése, valamint a mentális, érzelmi problémák elnyomása. A november ráadásul a prosztatarák elleni küzdelem hónapja is, így még inkább hangsúlyossá válik a férfiak jóléte és jólléte.

Források:

• https://en.wikipedia.org/wiki/International_Men%27s_Day
• https://www.zoosk.com/date-mix/dating-advice/dating-advice-women/7-things-men-really-need-women/
• https://www.newportinstitute.com/resources/treatment/male-mental-health-disorders/
• https://www.amhf.org.au/10_surprising_facts_about_men_s_mental_health
• https://www.mindwise.org/blog/mental-health/a-critical-look-at-mens-mental-health/
• https://hirado.hu/blog/cikk/2022-02-19/nemzetkozi-ferfinap-a-ferfiak-ertunk-nokert-akarnak-erosek-lenni
• https://maszol.ro/eletmod/135106-november-19-nemzetkozi-ferfinap-vece-vilagnap-es-szent-erzsebet-napja-van-osszefugges-kozottuk
• https://www.linkhc.org.au/7-health-facts-men/
• https://www.healthyperformance.co.uk/how-has-mens-health-changed-over-time/

Karetka Katalin egy cukrászda-kávézót vezet, és szinte sosem látni gyermek nélkül 

 Nem is csoda ez, hiszen öt lány édesanyja, ráadásul mindegyik viszonylag kicsi, a legkisebb, Zselyke éppen három hónapos. Ő lényegében folyamatosan az anyukájával van, aki időnként megszoptatja, altatja, öltözteti, pelenkázza. Eközben intézi a beszerzéseket, a megbeszéléseket, a cukrászda napi ügyes-bajos dolgait, többnyire a helyszínen. Az életük félig a nyilvánosság előtt zajlik, és ez nagyjából így volt az előző csemetékkel is. Az eggyel kisebb korosztályt a hároméves ikrek, Emőke és Benita képviselik, akik már ovisok. A legnagyobbak pedig a kilencéves Liza és a hétéves Ivett, akik iskolások.  

Hogy lehet ennyi kis hölgy mellett boldogulni, odafigyelni minden fontos dologra? – kérdezem Katát, aki Erdélyből származik, de sokáig Budapesten élt. Ott tanult, több végzettséget szerzett, majd dolgozott tanárként, üzletvezetőként, tehát már a fővárosban volt előzménye a saját vállalkozásnak. Férjével, Imrével közösen először egy szállodát vezettek, és Kata elvégzett egy turisztikai menedzsment-képzést is, hogy jobban értsen a szakmához. Majd egy kiürült, saját székesfehérvári ingatlan kapcsán jött az ötlet, hogy ott kellene nyitni egy vendéglátóhelyet.  

Mivel Katának szimpatikusak voltak a franciás reggeliző-kávézók, ezért azt gondolták: megpróbálkoznak egy ilyennel. Így nyitott meg 2015-ben a Saveur, és a vállalkozással együtt megszületett a második gyermek is.  

A kérdéshez visszakanyarodva Kata úgy válaszol: nagyon szereti, amit csinál, szeret a cukrászdával foglalkozni, ötletelni, viszont a lányok születése újra és újra visszavett valamelyest a lendületéből. Ám nagyon örülnek a gyönyörű, élettel teli kisasszonyoknak annak ellenére, hogy nem terveztek öt saját gyermeket, csak így alakult. Úgy érzi: a nehézségek ellenére jó úton haladnak, férje és a cukrászdában dolgozó öccse, illetve a család többi tagja sokat segít neki. Közülük vagy a kollégák közül mindig van, aki foglalkozzon az éppen Katával lévő gyerekekkel – persze, ha valamelyik nyűgösebb, akkor rá van szükség.   

Amikor Kata a szállodában dolgozott, Liza féléves volt. Nem sokkal utána jött Ivett, aki a kávézó nyitásakor, 2015-ben másfél hónapos volt. Édesanyja várandósan tervezgetett, egyeztetett a szakemberekkel, majd szülés után visszatért. Ivett sokszor vele volt a cukrászdában reggel 6-7 órától délutánig, Lizára pedig többnyire az édesapa vigyázott, amíg oviba nem ment. Kata akkor időnként még a pultba is beállt, és később a tortarendeléseket is intézte, ám mára ezeket a feladatokat átadta. 

A franciás reggeliző viszonylag hamar átalakult cukrászdává, mivel a vendégek részéről inkább süteményre, méghozzá minőségi süteményre volt igény. Kata idővel a cukrászképesítést is megszerezte, hogy itt is teljesen átlássa a folyamatokat. A sok elfoglaltság mellett valahogy a tanulásra is volt idő, de sokszor úgy, hogy Liza és Ivett Kata mellett volt a műhelyben vagy az elméleti oktatás közben, babakocsiban.  

Minden gyermek szopis baba volt, és Zselyke is az. Ez könnyebbség, hiszen Kata bárhol tud szoptatni, pelenkázni.  

Úgy látja: a gyerekek megszokják ezt az életritmust, rugalmasan kezelik a helyzeteket.  

Igaz, Ivett és Liza nem mindig szeretett vele bemenni a cukrászdába, volt, hogy unták, de azért feltalálták magukat. Olykor szívesen ügyködtek: például maguk is „sütötték” a gyurmasütiket. Liza pedig mára egészen a magáénak érzi az egészet, apró-cseprő dolgokba be tud segíteni. Az ikrek együtt mozognak, amikor csak lehet. Most, hogy van a pici Zselyke, a nagyok őt is szeretik babusgatni, amikor találkoznak.  

Amikor be kell segíteni, Kata is süt, vagy figurákat készít az alagsori műhelyben. Egyébként főleg egyeztet, megrendel, rendezi az esküvőkre, más eseményekre készülést – ez sokszor napi 10–12 óra munkát jelent. Mellé az anyaság 0–24-ben. Kata azt mondja: bébiszittert sosem hívtak, de van egy hölgy, aki az otthoni teendőkbe besegít. Zselykét egyévesen tervezik bölcsődébe adni, és Kata azután szeretne koncentráltabban a vállalkozásra figyelni. Mert ugyan sokfelé tud osztódni, de azt érzi, hogy fárasztó családanyaként és üzletvezetőként – sőt, sokszor háziasszonyként – is helytállni. Ám számára most így kerek a világ. 

Kép

Liza, Benita, Karetka Kata, az ölében Zselyke, Emőke és Ivett - Kép: Forhecz Imre

A négygyermekes Csabai Dóra régi álma volt egy gyerekkönyvesbolt 

Amikor egyéves amerikai tartózkodás után megismerte férjét, Attilát, nem volt kérdés a családalapítás. Sokáig főállású anyaként volt otthon az első két gyermekkel, Sárával és Borival, akik ma már egyetemisták, huszonhárom és huszonegy évesek. Némi szünet után megszületett a most tizenöt éves Vince, majd a most tizenkettedik évét taposó Marci. A vágyott könyvesbolt végül 2014-ben nyílt meg egy országos hálózat részeként, aztán függetlenedett, mára pedig szó szerint egybeforrt vele egy pékség és kávézó, amely három éve működik.  

Ezek így együtt a Már Vártalak, illetve a Könyves Már Vártalak. Dóri álma tehát valóra vált, ám ő már akkor kezdte el a megvalósítást, amikor a legkisebb gyerkőc is hároméves volt.  

Addig teljesen lekötötte az anyaság, és úgy érezte: amellett nem tudna még egy vállalkozásban is jól teljesíteni. Igaz, apránként készült a dologra, mert barátnőjével csináltak egy gyerekjátékos és -könyves webshopot. Aztán, tizennégy év otthoni lét után hallgatott férjére, aki arra biztatta, hogy most már végre vágjon bele abba, amihez igazán kedve van. Ráadásul megkereste két könyvkiadó, úgyhogy elérkezett az idő.  

Az indulás és az általa okozott nehézségek, a gyerekek életében bekövetkezett változás kapcsán Dóri viccesen megjegyzi: „Kérdezd meg őket, hogy mikor volt otthon kaja. Soha.” Mert szerinte a gyerekek azt érezték, hogy az anyukájuk egyszer csak eltűnt otthonról… Ez azért biztosan nem így volt, ám nyilván megváltoztak a mindennapjaik. Őt pedig sokáig lelkifurdalás gyötörte azért, hogy nem tölt elég időt otthon.  

A sok kezdeti kétség közepette férje támogatta, biztatta, és ő a legfőbb társa, segítője a mai napig is. Dóri úgy gondolja: nincs olyan, hogy valaki mindenben tökéletes. Tudni kell helytállni, el kell fogadni, hogy az embernek korlátai vannak, és nem jöhet minden össze úgy, ahogyan tervezi.  
Érdekes, de régebben, amíg otthon volt, sokkal több kételye volt annak kapcsán, hogy jó anya-e. Idővel biztosabb lett magában, talán azáltal is, hogy tudja irányítani a másik közös „gyereket”, a vállalkozást. Szerinte egyébként az anyák nagyon magukra vannak hagyva, sokak körül nincs valódi közösség, családi támasz, ami egy nagycsalád esetében kimondhatatlanul nagy segítség. Ezért is igyekeznek valahol ők is egy közösséget biztosítani a kisgyermekes anyák számára, például a könyvesbolti foglalkozásokkal, a rendezvényekkel.  

Amikor a gyerekek kicsik voltak, Dóri is sokszor volt egyedül velük napközben, amíg a férje dolgozott. Egy-egy napra besegítettek az anyósáék és a saját szülei, ám többnyire akkor is ő gondoskodott a családról. Amikor a legkisebb fiú is elment óvodába, akkor jutott kapacitás arra, hogy belekezdjen a könyvesbolt kialakításába, működtetésébe. Kezdetben ő állt a kasszánál, ő ajánlott könyvet, és ő intézte az egyéb ügyeket is. Amikor már volt alkalmazott, szombatonként akkor is Dóri volt a boltban, illetve ketten szolgáltak ki. Most pedig, amióta megnyílt a pékség, Dóri elsősorban ott segít be, és férje is jelen van reggel, illetve az esti órákban, amikor nem dolgozik máshol.  

Dórinak nagy segítséget jelent, hogy már érdemben tudja bevonni a gyerekeket a munkába. Ez kezdetben nem így volt: bemenni se nagyon szerettek, hiszen a könyvesboltban mindig viselkedni kellett, ráadásul anya nem velük foglalkozott. Mára a helyzet megváltozott: Sári és Bori először a nyári táborokban ügyködött. Ma Sári levelezőn gazdaságtant tanul, és ő van a pékségben teljes állásban. Bori a Kertészeti Egyetemre jár borászképzésre, nappali tagozaton, és hétvégente segít be. A két iskolás fiú pedig minden reggel ott kezd a pékségben a szülőkkel: kipakolják a székeket és a takarókat, majd elmennek suliba, vagy hazatérnek.  

Tulajdonképpen folyamatos lüktetés, áramlás ez az egész, amelynek mára kialakult a megfelelő ritmusa.  

A legnehezebb időszak talán az volt, amikor megnyílt a pékség, akkor mindenki minden egyes nap ott állt a pultban vagy egy éven keresztül, éjszakára pedig maradt még a papírmunka. Dóri ma már nem éjszakázik, legalábbis rendszeresen nem, és a pékségben csak a délelőtti órákban segít be. Felszolgálja a kávékat, és ha van rá idő, vált néhány szót a vendégekkel. Ez úgy tűnhet néha, mintha ő mindig ráérne csevegni, ücsörögni – ám ez a kép csalóka.  

Anyának és vállalkozónak lenni külön-külön sem egyszerű feladat, hát még egyszerre uralni a két területet. A külső szemlélő ezt nem mindig látja át, ahogyan a kudarcokat sem feltétlenül észleli. Ám – véli Dóri – azokból is sokat lehet tanulni, lehet felemelt fejjel tovább menni, és örül annak, hogy ők mindezt meg tudják mutatni a gyerekeiknek.  

Mindkét történet más, mindenkinek máskor és másképp érkeztek meg a lehetőségek, az viszont biztos: aki hasonlóra adja a fejét nőként, anyaként, annak extra adag erőre, kitartásra és tűrőképességre van szüksége. És jó, ha van egy támaszt nyújtó társ is.  

Lottón nyert csokimikulás

Dragomán György máig élő kapcsolatot tart fenn Karinthyval, amiről a következő történet is tanúskodik:
„Karinthy annyira része az életünknek, hogy nem csak mi törődünk vele, hanem ő is velünk: egyszer küldött egy-egy csokimikulást. 
Az úgy volt, hogy amikor egyszerre láttuk a Karinthy Cini elveszett táskájáról szóló hirdetést Nyáry Krisztián FB-falán Annával – így szólt: »Elveszett a 27-es villamosban Karinthy Cini táskája német iskolakönyvekkel. Megtaláló illő jutalomban részesül. Karinthy Frigyes, Verpeléti út 22. Tel. 58-4-59« –, akkor Anna azt mondta, mi lenne, ha megtennénk ezeket a számokat a lottón? Hisz ez éppen öt szám!
Hát, jó, mondtam én, bár eszembe jutott nagymamám kis számos staniclije, amelyből minden héten kihúzta a lottószámokat, amikkel aztán sose nyertek.

Aznap volt a húzás, éjjel pityegett is a telefonom: lottónyereményről szólt az üzenet. 

Álmosan csak annyit néztem meg, hogy elvitték a főnyereményt, de amikor láttam, hogy nem mi voltunk, aludtam szépen tovább.
Reggel aztán megnéztük a nyerőszámokat: 4, 22, 27, 58, 59 – ezeket tettük meg; 4, 7, 28, 58, 77 – ezek jöttek ki. Persze kettes, ennyit nyertünk – na, de milyen kettes! Kijött a 4, ami nekünk mindig is fontos számunk volt, aztán az 58, és van még két szép majdnem találat: 22 a 77 helyett (ránézésre hasonlít a kettő), 27 a 28 helyett. 
A 7, az meg 7, vagyis a klasszikus szerencseszám, és persze Karinthy is megírta: »Nekem zenélnek a Hét Csillagok«. A jelenléte mutatja, hogy ez bizony üzenet, ami nekünk zenél.
Amikor megtettük ugyanis a szelvényt, azt mondogattuk nevetve, »Frici, kérünk küldj jelet, jól jönne egy üzenet!«
Hiába tudtuk már régóta, Ted Hughes vonatkozó verséből (Szellemidézés a címe), hogy az ilyen üzenetek csalókák, mert az angol költő is úgy járt a maga szellemével, hogy éppen egy számmal csúsztak el a totóeredményei, vagy éppen a megtett szám szépen kétfelé szakadt az eredményben – mi azért megkísértettük, megkíséreltük a lehetetlent. Pedig igazán tudhattuk volna, hogy Karinthy a legjobban megtréfálni szerette a barátait. 
Amikor megláttuk a hirdetést, vitatkoztunk, hogy mennyi az az »illő jutalom«. A nevezetes eset óta már tudjuk – éppen 1325 forint. 
Pont kijött belőle két tisztességes csokimikulás.”

Karinthy kívülről

Schmöltz Margit, az Anonymus-regénysorozat és a Kő kövön című kötet szerzője számára Karinthy jelentette a belépőt az irodalom világába:
„Diákként kevés nagyobb kínszenvedés akad, mint amikor valamire azt mondja egy tanár, kívülről kell megtanulni. Éppoly fájdalmas, ha definíciót kell magolni, ha verset, ha képletet. Miért kell valakinek a gondolatait szóról szóra tudni? Kamaszként főképpen hajlamos az ember lázadni, ha ilyesmire kényszerítik. Én is éppen így éreztem. De mindenki életében eljön a nagy, beavató pillanat. Mint amikor tiltakozik a csípős ételek ellen, és egyszerre csak szétolvad a szájában egy mennyei chilis bab. 
Érettségire készülve olvastam először A rossz tanuló felel című novellát. Mintha csak rólunk, a mi osztályunkról íródott volna. Humorral, mégis éles, tiszta képpel mutatta a tábla előtti nyűglődést. Hogyan csinálja? Mitől működnek ennyire ezek a mondatok? Újra és újra elolvastam a szöveget, felolvastam az öcsémnek is, ő se maradjon ki a jóból. És egyszer csak azon kaptam magam, hogy én ezt a novellát meg akarom tanulni. Nem csupán olvasni vagy felolvasni, hanem tudni. Szóról szóra, betűről betűre, éppen úgy, ahogy Karinthy Frigyes leírta. Kívülről! 

A kívülről egyből egészen mást jelentett, átalakult. Azt jelentette, fejből, szívből. 

Hogy onnantól kezdve az a szöveg az enyém, mindig velem lesz. Bármikor gyönyörködhetek benne újra, és bárkinek elmondhatom. 
Sok szöveg elvarázsolt azóta. Nem egyszer elsodort az irodalom. Vitt magával csendesen ballagó patakként, folyóként árasztott el nyugalmával, tengerként dobált hullámain, vagy ölelt lágy habjaival. De Karinthy ébresztett rá arra, hogy kívülről megtanulni annyit tesz, hogy a szöveg a részemmé válik. Akarom, birtoklom. Hogy az irodalom, az enyém, én vagyok.”

Varga Bea On Sai néven jegyzi a Szivárgó sötétség című science fiction sorozatát, emellett írt írói kézikönyvet és ifjúsági fantasy-regényeket is. Számára az irodalmi előd mutatta meg az utat a kevéssé olvasó emberek szíve felé:
„Karinthy kapcsán első gondolatom nem az iskola, ahol bohóckodva idéztük a sorait, nem is a felnőttkori csendes esték, amikor egy teával és a könyveivel a fotelbe kuporodtam. Őt említve egy barna szemű, kedves fiú jut eszembe. Első randi, műszaki értelmiségi, esetlenül próbálunk közös témára lelni. Kérdezem, mit olvas. Ő nem olvas regényt, nem szokott, csak szakkönyvet. Döbbenten néztem. De hát valamit mégis, próbálkozom. Kiderült, hogy úgy járta végig az iskolát, hogy még a kötelezők is kimaradtak. Egyedül a Tanár úr, kérem volt, amit kinyitott. Álltam, és nem jutottam szóhoz, végül kinyögtem a kérdést: hogy tetszett? Felragyogott az arca, és jöttek a szapora szavak, a lelkes gesztikulálás. Utána az Utazás a koponyám körül is érdekelte, önként elolvasta.

Elképesztő volt látni, hogy Karinthy a tehetségével és könnyed szavaival át tudta ütni a nemolvasás sziklafalát. Ez a fiú úgy mesélt a két könyvről, mintha a világegyetem lenne.

Néha arra gondolok, hogy jár közöttünk egy ma már negyvenes ember, akinek az egén egyetlen csillag van, de az napként ragyog. Sok más hatás között ez is benne van abban, hogy íróként a legjobban a fáradtaknak és nemolvasóknak szeretek írni. Azoknak, akiknek gyerekként nem meséltek, és az utolsó mozdulatuk elalvás előtt nem az, hogy az éjjeliszekrényre teszik a könyvet. Őket behúzni a szavak világába a kedvenc utam.”

Rólunk szól

Így vélekedik Karinthyról Bauer Barbara, számos történelmi regény, köztük a Fényfestő, Az aranyműves fia és a Kétszáz éves szerelem szerzője. Máté Péter életéről szóló regénye Most élsz! – Máté Péter és egy igaz szerelem regénye címmel jelent meg. 
„Csókolom! Szervusz! Szia! Helló! Jó napot kívánok!
Amikor bemegyek a suliba a szülőfalumban, ezt a sort szinte mindig végig kell mondanom. Hiszen, aki tanított, annak »csókolom«, aki tanított, de azóta tegezem, annak sután mondom, »szervusz«, aki tanít, de engem nem tanított, annak »Jó napot kívánok«, ahogy illik, aki nem tanított és összetegeződtünk, ott megfelel a »szia«, és hát ott vannak a gyerekek, akikkel maradhatunk annál, hogy »helló«.  
Hétköznapi esetlenségek, zavarba ejtő pillanatok, pedig még csak arról sincs szó, ami legalább némi múló örömre emlékeztetne, nevesül, akárcsak Karinthy »ismerősei«, akik »Öt nappal ezelőtt valami banketten kerültek össze, pezsgőzés közben pertut ittak … de egyik se egészen bizonyos a dologban, vajon csakugyan pertut ittak-e vagy csak úgy rémlik.« Az életünk tele van olyan helyzetekkel, amiket Karinthy meg is megfogalmazott. Mintha mindig ott lenne velünk, jegyzetelne, aztán mint valami lesifotós, közhírré tenné, ami megesett. 
Karinthy meg az ő humoreszkjei, karikatúrái, nyúlfarknyi szösszenetei. Bevallom, iskolás koromban sosem kerestem benne az »irodalmat«. 

Úgy tekintettem rá, mint szó szerint egy grafitot ragadó, a karikatúra eszközeivel papíron kifigurázó, a lényeget a viccben látó emberre. 

Ma már – munkásságának ezen vonulatánál maradva – inkább lehengerel. Hogy lehet olyan hétköznapi dolgokról örökbecsűt írni, mint a tegeződés?
Vagy a töltőtoll. »Mostan leülök és nekifogok az írásnak és e célból előveszem a töltőtollamat … szóval ez a töltőtoll mégis csak gyönyörű intézmény és van olyan kiváltságos és előkelő dolog kicsiben, mint az, hogy némely ember automobilt használ lábak helyett.« 
Látta a hétköznapokat, észrevette, szavakba csomagolta, átitatta könnyedséggel, mi pedig nevetünk rajta, valójában magunkon, mindennapi maflaságainkon… mint amilyen a tegeződés. 
Egy biztos. Írásainak ereje nem azon múlott, töltőtollat használ-e, vagy a vérével ír. Inkább abban, hogy rólad és rólam ír.”

Végül Lackfi János, író, költő, műfordító és Nyugat-kutató így vélekedik a nagy elődről:
„Egy pacák, aki röhög a temetésen. Nem részvétlenségből, hanem mert a komolykodó képmutatást röhejesnek tartja, és a halálnak is fügét mutat. 

Egy pacák, aki meghekkeli a valóságot, csűri, csavarja, tekeri, préseli a nyelvet, végtelen változatosságú alakzatot hozva létre. 

Aki elmondja mindenkinek, amit nem mondhat el senkinek. Ez nekem Karinthy.”

A pszichológusokat már régóta foglalkoztatja, hogy miként hat a születési sorrend az emberek személyiségére. Alfred Adler osztrák pszichológus dolgozta ki az elméletet a születési sorrendről. Adler szerint a legidősebb gyermek gyakran neurotikus, kötelességtudó, és úgy gondolta, hogy érzelmileg a legideálisabb a középső gyermek pozíciója. Az elsőszülöttség évezredek óta privilégium, az elsőszülött fiú volt az apja örököse, a család szeme fénye. A születési sorrend jelentősége talán sehol sem olyan feltűnő, mint egy királyi családban, ahol mindez nemcsak a személyiségre hat, hanem a gyerekek sorsára is.

Anna hercegnő második gyermekként és édesanyja egyetlen leánygyermekeként arra ítéltetett, hogy mellékszereplő legyen a saját családjában. 

Az öröklési sorrendben mindegyik testvére megelőzi őt. Egyenes stílusa, kemény munkabírása és ragaszkodása ahhoz, hogy nem engedi közel magához a kamerákat, a királyi család egyik legtiszteltebb tagjává tette. A hercegnő soha nem váltott ki olyan rajongást, mint Diana, vagy olyan megvetést, mint András herceg. Középső gyermekként mindig kiegyensúlyozottabb életet élt, mint trónörökös bátyja vagy a szerepüket nem találó öccsei. Őt tartják a királyi család legmunkabíróbb tagjának, és időnként elhangzik, milyen kár, hogy soha nem lesz belőle uralkodó. 

Egy cserfes szőke királylány

Anna hercegnő 1950-ben született a királyi család Clarence-ház nevű londoni rezidenciáján, amelyet a fiatal Erzsébet és Fülöp rendezett be, és amelytől azt remélték, hogy hosszú ideig az otthonuk lesz. Anna még hároméves sem volt, amikor a nagyapja meghalt, és édesanyja örökölte a trónt. Ekkor kénytelenek voltak maguk mögött hagyni a családiasan berendezett otthonukat, hogy a Buckingham-palota tágas, de hideg termeibe költözzenek. 
A kis szőke hercegnő bátyjához hasonlóan magányosan töltötte gyermekkora meghatározó éveit, miközben szülei körutakra jártak és államügyekkel foglalkoztak. Azonban a leírások szerint Anna ezt jobban viselte, mint bátyja, Károly, ő ugyanis apja kemény, egyenes természetét örökölte, és általánosságban talpraesett, határozott gyermek volt. A Channel 5 Princess Anne: The Daughter Who Should Be Queen (A lány, akinek királynőnek kellene lennie) címmel dokumentumfilmet készített a hercegnő életéről, amelyben elmondják, hogy Anna volt édesapja kedvence, nemcsak azért, mert ő volt az egyetlen lánygyermeke, hanem mert a természetük is igen hasonló volt, kezdve a száraz humortól a lovaglás iránti szeretetükig. 
A hercegnő nem volt jó tanuló, de kedvelték az osztálytársai, akik szerint olyan volt, mint egy átlagos tinédzser. Az egyik osztálytársa elmondta, hogy a hercegnő gyakran megpróbálta lerázni a testőrét, aki mindig árnyékként követte. Bár ismerősei számára átlagos tinédzser volt, az élete igen távol állt az átlagostól, hiszen már kislányként elnökökkel és uralkodókkal találkozott. A dokumentumfilmből kiderül, hogy Anna 18 évesen úgy döntött, nem megy egyetemre, hanem szüleihez csatlakozva a királyi család „dolgozó” tagja lesz. 

Kép

Egy hercegnő magánélete

A lovaglás iránti szeretet az egész családot jellemzi: a királynő kiváló lótenyésztő volt, Fülöp herceg szenvedélyét jelentette a fogathajtás, és a gyerekek is mind korán megtanultak lovagolni. 

Anna még ebben is kiemelkedett a családból, ő ugyanis profi sportoló lett, és a lovastusa-csapatban még a montreali olimpián is részt vett.

Anna hercegnő volt az első, aki megházasodott II. Erzsébet gyermekei közül, és akárcsak a testvérei, ő is „közemberrel” kötötte össze az életét. Egy lovas eseményen ismerkedett meg Mark Phillips-szel, egy katonatiszttel. 1973-ban házasodtak össze a westminsteri apátságban, amit világszerte 500 millióan követtek élőben. Phillips visszautasította, hogy a királynő a házasság alkalmából nemesi címmel ajándékozza meg, később két gyermekük, Peter és Zara részére sem igényelték a címet. 
A királynő egyik gyermeke sem úszta meg magánéleti botrányok nélkül, és Anna volt közölük az első, akinek nyilvánosan futott zátonyra a házassága. Azonban ellentétben a testvéreivel sem ő, sem férje nem nyilatkozott a magánéletükről. Anna hercegnő méltóságteljesen viselte azt is, amikor kiszivárgott, hogy a férjének törvénytelen gyermeke született egy másik nőtől. A házaspár 1989-ben különvált, de a hivatalos válást csak három évvel később mondták ki. A brit bulvárlapok rövid időre felkapták a válást, de Károly és Diana viszálya hamar elterelte a figyelmet róla. Anna 1992-ben újra férjhez ment Timothy Laurence-hez, a brit királyi haditengerészet tisztjéhez. Az esküvőt ezúttal nem közvetítette a televízió, sőt nem is Angliában került rá sor, hanem Skóciában, távol a kíváncsi szemektől. Laurence harminc éve hűségesen kíséri a hercegnőt. 

A legdolgosabb hercegnő

Anna hercegnő 18 éves kora óta aktív tagja a királyi családnak, Edward Owens történész szerint Angliában a legtöbben kemény munkabírásáról ismerik őt. A róla készült interjúk és felvételek alapján a hercegnő magabiztos, gyors észjárású nő, akit nem könnyű zavarba hozni. Hidegvére szinte már legendás. Élete egyik legismertebb epizódja, hogy egy mentálisan zavarodott férfi megpróbálta elrabolni őt és a férjét a hetvenes években, de ő rendkívül hidegen kezelte ezt az esetet. is Egy interjúban elmesélte, hogy a támadó megállította az autóját, rálőtt az őt őrző rendőrre és a sofőrre, majd fegyvert szegezett rá és felszólította, hogy szálljon ki a kocsiból. 

Ekkor Anna hercegnő közölte, hogy márpedig ő nem megy sehová, később pedig a rendőrök lefegyverezték a támadót. 

Második gyermekként, aki ráadásul lány, soha nem nehezedett Annára a korona súlya. Ennek ellenére az egész életét meghatározta a királyi családhoz tartozás. Fiatalkora óta ügyes diplomata volt, akit rendszeresen küldtek utakra, a Channel 4 dokumentumfilmje szerint ugyanis Anna sokkal magabiztosabban tudott beszélgetni a vezetőkkel, mint édesanyja, aki természeténél fogva jóval visszahúzódóbb személyiség volt. A család tagjai tökélyre fejlesztették a néhány mondatos párbeszéd műfaját. Edward Owens leírja, hogy Anna hercegnő a járvány előtt 2019-ben több mint 500 látogatáson, eseményen és találkozón vett részt.
Mindig is nagyon aktív volt különböző jótékonysági szervezetekben, 1970 óta ő az elnöke a Save the Children (Mentsük meg a gyermekeket) nonprofit szervezetnek, amely a világ egyik vezető, gyerekekkel foglalkozó szervezete. A hercegnő több mint 300 szervezet aktív támogatója, a királynő 1987-ben „királyi hercegnő” címet adományozott a lányának munkája elismeréséül. 
A már hetvenes éveiben járó hercegnő napjainkban is aktív, kötelességtudóan vágja át a szalagokat és jár hivatalos eseményekre. Fülöp herceg és Erzsébet királynő alig másfél éven belüli halála egész Angliát megrázta. Anna különleges szerepét jelezte, hogy a hagyományt megtörve a hercegnő egyetlen nőként testvéreivel együtt sétálhatott édesanyja koporsója mögött a temetési menetben London utcáin. 

Károly király már kérvényezte a parlamentben, hogy Anna annak ellenére, hogy az öröklési sorrendben igencsak hátul van, helyettesíthesse őt hivatalos eseményeken. 

Anna hercegnő egész életében édesanyja kötelességtudó magatartását vette példának, talán nincs is még egy tagja a királyi családnak, aki úgy követte volna a „hallgatás” filozófiáját, mint ő. Nem teregette ki az életét, nem próbálta elérni, hogy szeressék őt a tömegek. Az emberek imádatát nem nyerte meg, de megnyerte helyette a tiszteletüket. 

Források:

Channel 5 dokumetumfilm
https://www.royal.uk/the-princess-royal
https://www.brides.com/princess-anne-relationship-timeline-5190216
https://www.townandcountrymag.com/society/tradition/a13075050/princess-anne-queen-elizabeth-daughter-facts/
https://www.womanandhome.com/life/royal-news/princess-anne-school-teenage-antics-369460/
https://www.chronofhorse.com/article/looking-past-netflix-the-real-life-riding-career-of-the-princess-royal
Does Birth Order Affect Personality? - Scientific American
https://www.historyextra.com/period/20th-century/princess-anne-royal-family-profile-history-who-marriages-kidnap-attempt-crown-netflix/

– Hogyan ismerkedtetek meg? 
Zalán: 2005 nyarán találkoztunk először, egy koncertünkön. Adrienn keresztapukájával együtt zenéltem még egy másik zenekarban. 
Adrienn: Már egy korábbi koncertjükön láttam őt, aztán ezen a szabadtéri alkalmon a keresztapámtól kaptam egy cd-t, amelyet minden zenekari taggal aláírattunk, így kezdtünk el beszélgetni Zalánnal, 2007 augusztusában össze is házasodtunk.

– Mindketten pedagógusok vagytok, ez véletlen?
Adrienn: Amikor megismerkedtünk, még csak 20 éves voltam, Zalán négy évvel idősebb. Kommunikáció szakra jártam az egyetemre, ő zenét tanult – a pedagógusi pályára a házasságunk után léptünk. Először én csináltam meg a tanítói diplomát, amíg otthon voltam a nagyobbik fiunkkal, és miután végeztem, kezdte el a tanárképzőt a férjem. Fontos volt, hogy a zenélés mellett legyen egy másik láb is, amire támaszkodhatunk. Zalán így lett általános iskolai és gimnáziumi énektanár. Ő mindig szerette a klasszikus zenét, és ezt át tudja adni a gyerekeknek is.

– Fiatalon házasodtatok össze. Eleve korai családalapítást terveztetek?
Zalán: Nem voltam soha az a nagyon előre tervező típus, nem gondolkodtam azon, hogy majd feleségem lesz és családom, de amikor találkoztam Adrival, minden megváltozott. 
Adrienn: Anyukám engem 22 évesen szült, így az bennem volt, hogy én is szeretnék fiatal anyuka lenni, mert nekünk nagyon jó a viszonyunk, és azt hiszem, ez annak is köszönhető, hogy nem álltunk korban olyan távol egymástól. Nagyon fontos volt viszont, hogy ne azért legyen esküvő, mert én mondogatom, nem volt Zalánon ilyen nyomás. Úgy éreztem, hogy már az elejétől kezdve inkább ő szerette volna, hogy legyen gyűrű, egy mindenki számára egyértelmű elköteleződés.

A baráti körünkben mi voltunk az első olyan pár, aki összeházasodott, az elején meg is kellett azzal küzdenem, hogy mindenki azt kérdezte, jön-e a baba. Nagyon bántónak éreztem ezeket a kérdéseket, hogy ez azt jelentette, „engem csak úgy lehet elvenni feleségül, ha gyerekünk lesz?”.

– Amikor valóban elérkezett a gyermekvállalás ideje, milyen érzések voltak bennetek? 
Adrienn: Nagyon-nagyon vártuk és szerettük volna, nem volt bennünk félelem. A környezetünkben szintén nem volt még senkinek gyereke, de 25 éves koromra, mikor megszületett az első fiunk, már sok közös élményünk volt, megalapoztuk a kapcsolatunkat. Tudtuk, hogy ezekből fogunk majd tudni töltekezni abban az időszakban, amikor a kisbaba lesz a fókuszban. 

– Hároméves volt Csongi, amikor végre diagnózist kapott: autizmus, azaz eltérő idegrendszeri fejlődés. Emellett ADHD és középsúlyos értelmi fogyatékosság is valószínűsíthető. „Róma ledől, fogadd Hollandiát!” – szól a Zalán által szerzett Tulipános kert egyik sora, amit a helyzettel való megküzdés, annak átkeretezése, másfajta szépségeinek szemlélése inspirált. Mielőtt mindez művészetté – szavakká és hangokká – formálódott volna, hogyan küzdöttetek meg azzal, hogy eredetileg egy más út után vágyakoztatok?
Adrienn: Ez nehéz volt. Senki sem úgy vág neki a család­alapításnak, hogy „elém a göröngyös utat, mert én majd azon is áthasítok”. Egy tökéletes, idilli helyzetet képzelünk el, ahol a gyerekünk minimum agysebész, bíró, e mellé még olimpiai bajnok is lesz, aki családot is alapít. Amikor kapsz egy diagnózist, és ezt egy pillanat alatt kihúzzák alólad, az egy nehéz élethelyzet. A szülő ilyenkor elsősorban magáért aggódik, neki kell tudnia elengedni azt, hogy csak úgy tud boldognak lenni a gyereke, ahogy azt ő elképzelte a számára. Ha ezt el tudod engedni, és ránézni a gyermekedre önmagában, akkor meglátod, hogy ő egyébként boldog, nem tud a diagnózisáról. Sok helyzetben szabadabb, mint mi vagyunk, ösztönösebben éli az életét.
Zalán: Ez az az időszak arra szolgált, hogy elrendeződjenek a dolgok, információt gyűjtsünk, kutassuk, milyen lehetőségeink vannak. Felszívtuk magunkat, felkészültünk. 

Adrienn: A stratégiánk a tudásszerzés volt, mert mi is csak az Esőember című filmet ismertünk, illetve akkoriban, 2010 körül még nem sok szó esett az autizmusról, vagy legalábbis a mi szemünk nem volt még nyitott rá. Szülőtréningekre jártunk, sorstárs szülők könyveit kerestük, ilyet témájú filmeket néztünk.

Mindez adott annyi feladatot ebben a kezdeti időszakban, ami lekötötte a figyelmünket, megtanította, hogyan alkalmazkodjunk ehhez a megváltozott élethelyzethez. Fontos, hogy még ha én is vagyok inkább a „menedzser” a családban, a döntéseket mindig közösen hozzuk Csongival kapcsolatban, hiszen ő mindkettőnk gyereke. A Tulipános kert nevű oldalt is együtt hoztuk létre, hogy kapcsolódjunk a nem érintettekkel, és támogassuk a sorstársakat az ott megfogalmazott gondolatokkal és alkotásokkal.

Kép

Kép: Szakál Szilvia

– Beni, aki „átlagos fejlődésű”, avagy „neurotipikus”, már ebbe a kertbe született, négy évvel a bátyja után. Már a családi alkotásban is részt vesz, a Különleges testvérek az ő hangján szólal meg, egy hangoskönyv formájában. A második gyermeketek vállalása előtt miket mérlegeltetek?
Adrienn: Én úgy indultam neki a házasságnak, hogy egy gyereket szeretnék, mert az ő felnevelése is hatalmas kihívás. Mikor aztán megszületett Csongi, ő egy áldott jó baba volt, mindent megevett, nagyokat aludt: nagyon jó volt vele otthon lenni abban az első két évben – ekkor szippantott be a második baba gondolata, és onnantól már én is akartam. Érdekes egyébként, hogy Csonginál eleinte mondtam is, „bárcsak soha ne érne véget ez a gyeses időszak”, és végeredményben valamilyen szinten így is lett, gyermekek otthongondozási díján vagyok vele most is itthon...
Zalán: Én már a kezdetekkor is két gyermeket szerettem volna. Csongi születésekor voltak komplikációk, oxigénhiány lépett fel nála, az, hogy nem tud beszélni, valószínűleg ennek a számlájára is írható. Teljesen biztos voltam benne, hogy ha erre előre felkészülünk, például programozott császárral, akkor ez nem történhet meg még egyszer. Nagyon fontos, hogy a második gyermeknél nem az aggodalom volt bennünk, hanem a bizalom, hogy minden rendben lesz. 
Adrienn: Nem volt olyan forgatókönyv a fejünkben, hogy ez még egyszer megtörténik, nem olvastunk statisztikákat sem. Őt is nagyon vártuk. Viszonylag nagy korkülönbséget is hagytunk a gyerekek között, előbb „pályára állítottuk” Csongit, fejlesztésekre és egy részlegesen integrált bölcsibe járt, mire érkezett Beni. 

– Alkotásaitok sok ponton összeérnek, például a Leszek én a hangod és a Különleges testvérek című Adrienn által írt könyvekhez Zalán dalt is szerzett. Emellett rengeteg egyéb módon, különféle érzékenyítő, adománygyűjtő projekttel is felhívjátok a figyelmet erre az állapotra, civil szervezeteket támogattok. Hogyan építettétek fel mindezt?
Adrienn: Nagyjából öt éve vagyok gyodon Csongival. Ez úgy nézett ki, hogy egyik nap még 31 elsőssel voltam, másnap itthon maradtam a nem beszélő gyerekemmel. Mindenki aggódott a mentális egészségemért, hiszen olyan vagyok, aki kettő helyett beszél.

Fotózgattam Csongit, hogy miket csinál – felmászik a konyhapultra, bemászik a szárítógépbe –, amit elküldtem a családtagoknak, hogy „ne ijedjetek meg, nem unatkozom”. Az ő javaslatukra elkezdtem rövid történeteket is írni a képekhez, szigorúan magunknak. Ebből lettek később a könyvek.

De Zalán ekkor már megírta első, Csongi által inspirált dalát, a Tulipános kertet. Ez 2019-ben volt. Fontos volt, hogy ha mi kitárjuk az ajtót, és beengedünk másokat az életünkbe, annak legyen valami mögöttes tartalma, nem szeretnénk „kiárulni” a gyerekünket, minden egyes bejövő forintot jótékony célra fordítunk. Úgy tudjuk megőrizni a hitelességünket, hogy nem vagyunk profit­orientáltak. Így tudtunk lépésenként építkezni.
Zalán: Sem rossz érzéseket, sajnálatot nem akartunk kelteni, sem azt a látszatot, hogy mi mindig örülünk, és nálunk mindig minden rendben van.

Adrienn: Ebben ugyanolyanok vagyunk, mint a többi család, de mégis fontos, hogy ne a negatív történéseket emeljük ki, hiszen a sorstárs ezt pontosan tudja, neki ettől nem lesz könnyebb, hogy ugyanolyan nehéz nekem is, a nem sorstárs szülőben pedig nem szeretnék azzal lelkiismeret-furdalást kelteni, hogy magamat egy mártírszerepbe helyezem.

Így sosem lenne köztünk híd. A szülőség nem olyan, hogy csak jó vagy csak rossz. Amikor a szüleink fotóalbumokat csináltak, abba is a legemlékezetesebb, a legviccesebb pillatokról készült fényképeket tették be, sőt, már ezeket is fotózták le. Én is valahogy így próbálok szelektálni a mi dolgainknál: azokat a pillanatokat szeretném megőrizni az utókornak, amiből valamit tanulhatunk, ami elgondolkodtatott, ami jó volt, és nem akkor írok, amikor éppen borzalmasan sajnálom magam. Most például nagy dolog nálunk, hogy Csongi 11 évesen egyedül felveszi a zokniját az uszodából hazafelé menet, amiben eddig nem volt motivált, hiszen ő úszni szeret járni, nem onnan hazajönni. Csonginak sajnos a diagnózisát hallják meg először az emberek, nem azt, hogy szereti a fahéjas csigát, szeret hintázni, vagy hogy a medencéből nem lehet kiszedni, amíg úszóhártyái nem nőnek. Inspirál engem az írásra, Zalánt a zenélésre, a táskatervezőt a táskaalkotásra, és több mint egymillió forintot tudtunk már általa gyűjteni. Én egyébként nem is tartom magam írónak, mert másról nem tudnék írni. Nekem Csongi a motorom, róla, miatta és érte akarok mesélni. Hogy mire ő felnőtt lesz, egy picit több legyen a tudás. 

– Hogyan jellemeznétek egymást? Mit tanultatok meg a másikról, a másiktól?
Zalán: Egy szóval annyit mondanék: csoda, csodálatos. Minden szempontból. Amiben segített, hogy hogyan lássak egy helyzetet tisztán. Mivel én nagyrészt a fellegekben járok, általa le tudok jönni kicsit a földre, és meglátni azt, ami valóban van. 
Adrienn: Zalánra nem tudok az apasága nélkül gondolni. Ő egy jó apa és férj, aki meg tudta azt ugrani, hogy mindenkit úgy fogadott el a családban, beleértve engem is, ahogy van. Meg tudja látni a jót a körülötte lévőkben, nem akarja a maga ízlése szerint alakítani a másikat, hanem a szeretet felől közelíti meg. Segítjük egymást a szárnyaink kibontásában. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2022. júliusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

A cikk támogatója a Média a Családért Alapítvány.

Honnan indult a kezdeményezés, mi volt az alapgondolata, és hová fejlődött tovább az évek alatt?

Oláh Zsanett: Idén immár 10. évadát indítottuk el a Highlights of Hungary kezdeményezésnek, amelynek alapkoncepciója a mai napig ugyanaz: elismerni és díjazni az emberi kiválóságot, annak minden formájában, kategorizálás nélkül. A Highlights of Hungary hagyományai szerint nincsenek kategóriák, ám ez nem jelenti azt, hogy a jelöltek között ne képviseltetnék magukat a legkülönfélébb területek: civil szervezetek, sportolók, üzleti, tudományos és kulturális eredmények is felkerülnek évről évre a jelöltlistára.

A nagyköveteink szabadon jelölhetnek személyt, szervezetet vagy akár alkotást is, ha úgy ítélik meg, hogy az egyezik a kezdeményezés vezérelvével, a „Hass, alkoss, gyarapíts!” gondolatával.

Amikor 2020-ban Böszörményi-Nagy Gergővel csatlakoztunk a projekthez, az alapkoncepción nem változtattunk, csupán további gondolatokkal színesítettük. A célunk az volt, hogy minél több embert érjünk el, és kiszélesítsük, megerősítsük az elismerés kultúráját.

A projekt egyik kulcseleme a nagykövetek megválasztása, akik aztán felkutatják a jelölteket. Milyen követelményeket támasztotok velük szemben? Kiből válhat nagykövet?

Oláh Zsanett: Az eseménysorozat első állomása és egyben egyik legfontosabb pillanata a Highlights of Hungary nagyköveteinek kiválasztása. Segítségükkel évről évre olyan kiemelkedő történeteket és kiváló teljesítményeket ismerhetünk meg, amelyek példaértékűek, szemléletformálóak, egyben közösségépítők. A Highlights of Hungary három alapértéke: a hazaszeretet, a lokálpatriotizmus és a kiválóság. A tavalyi évad iránti hatalmas érdeklődést is annak köszönhettük, hogy remek nagyköveteink voltak, akik amellett, hogy a saját területükön – legyen az sport, művészet, gazdasági élet vagy gasztronómia – kimagaslóan sikeresek, azonosulni tudtak a Highlights of Hungary értékeivel és fő célkitűzésével, az elismerés kultúrájának népszerűsítésével.

Szerencsére az előző évekhez hasonlóan idén is fantasztikus nagykövet-csapatot sikerült összeállítanunk. Mindig az a cél lebeg a szemünk előtt, hogy minél nagyobbat merítsünk, ezért a nagyköveteket, akárcsak a jelölteket, szintén kategóriák nélkül, az élet minden területéről választjuk ki, mert hisszük, hogy akkor lesz igazán színes a jelöltlista, ha a nagyköveteink szakmailag a legkülönfélébb területeket fedik le. Ebben még az országhatárok sem jelentenek akadályt, a keresést az egész Kárpát-medencére kiterjesztettük.

A Highlights of Hungary tulajdonképpen egy eseménysorozat. Hogyan épülnek egymásra az egyes fázisok?

Oláh Zsanett: A szervezetnek tíz hivatalos nagykövete van, miután sikeresen kiválasztottuk őket, elindul a bemutatásuk. Nagyköveteink folyamatosan gyűjtik a kiválóságokat, akikre majd lehet szavazni közönségdíjasként, és a közönségtől is várjuk a jelöltajánlásokat. Bárki felhívhatja a nagyköveteink figyelmét azokra a személyekre és vállalkozásokra, akik és amelyek tevékenységükkel példaértékűvé válhatnak mások előtt. A közönség aktív részese az eseményeknek, a közönségdíj győztesét is ők választhatják ki, így tulajdonképpen ők is a mi nagyköveteink. Tavaly például nagyon sok olyan jelölt került fel a listára, akiket a nagyközönség ajánlott. Az eseménysorozat megkoronázása a gálaesemény, amelyen kihirdetjük, hogy az adott évben mely személyek, vállalkozások vagy társadalmi kezdeményezések kapják a Highlights of Hungary elismerését.

Idén az előző évekhez képest egy új elem is beépült a kommunikációs tevékenységünkbe: a mindennapi elismerés kampánya.

Ettől az új elemtől azt reméljük, hogy még szélesebb körben el tudjuk terjeszteni a Highlights of Hungary által képviselt értékeket, illetve hogy magát a projektet, annak célját minél több emberrel megismertethetjük. A mindennapi elismerés kampányában arra kérjük a nagyközönséget, hogy küldjenek videót vagy fotót, dokumentálják és osszák meg velünk a leghétköznapibb eseteket, amelyekben valaki – akár egy személy vagy egy csoport – elnyerte az elismerésüket. Ezt azért tartjuk fontosnak, mert elismerésből sosem elég, és mert ez jelenti ennek az egész mozgalomnak a velejét.

A nagykövetek ajánlanak, a közönségszavazatok beérkeznek, majd a nagykövetek döntik el végül, az utóbbiak közül kit emelnek be a jelöltlistára?

Oláh Zsanett: Igen, ez pontosan így van. Minden nagykövetnek 5-5 jelöltje lehet, akik érkezhetnek saját merítésből, illetve a nagyközönség által ajánlott projektekből. Ezekből választja ki a nagykövet a végső ötöt.

Mennyire van a nagykövetek keze megkötve? Miben és hogyan segítitek őket?

Oláh Zsanett: Iránymutatást kapnak, de a lényeg, hogy a jelölt a hármas értékrendnek – a hazaszeretet, lokálpatriotizmus és kiválóság hármasának – megfeleljen. Arra ösztönzünk minden nagykövetet, hogy egyrészt ne csak a saját területéről, szakmájából, hanem más szektorból is gyűjtsön jelölteket, és a Kárpát-medence egészében, a határon túli területekben is gondolkodjon. És persze az is fontos, hogy a jelölés ne legyen összeférhetetlen, vagyis ne saját családból jöjjön a jelölés.

Szalonna, te milyen érzésekkel fogadtad a nagyköveti felkérést? Van-e már a fejedben arra vonatkozóan elképzelés, milyen irányban indulsz el a jelöltek felkeresésére?

Pál István Szalonna: Nagyon megtisztelő, hogy ennek a fantasztikus csapatnak, ennek a nagyszerű projektnek a részese lehetek. Szerencsésnek mondhatom magam, mert amikor pár évvel ezelőtt a Highlights dala készült, én abban már hegedültem, és a díjkiosztó gálán is részt vettem, így az első pozitív élményeket már ott begyűjtöttem. Megható volt látni a sok csillogó szemet, azt, hogy a jelölteknek milyen fontos, hogy figyelnek rájuk, elismerik és támogatják őket. Abban a pillanatban éreztem, mennyire nagyszerű, hogy én is csatlakozhatok ehhez a csapathoz.

Természetesen a felkérés óta én is elkezdtem nézelődni, nyitott szemmel járni, ki az, akit én javasolnék, ki az, aki mellett szívvel-lélekkel korteskedni tudnék. Mivel az volt a kérés felém és a többi nagykövet felé, hogy ne a saját szakterületünkből merítsünk elsősorban ihletet, azt kutatom, hogy kikben látom meg a Highlights of Hungary alapértékeit, attól függetlenül, milyen területen tevékenykednek. Az a cél vezérel, hogy visszaadhassam mindazt a szeretetet és figyelmet, amit én kapok másoktól. A határon túl és Magyarországon belül is nyitott szívvel keresem azokat az embereket, akik az én delegáltjaim lehetnek.

Csodálatosnak tartom azt is, hogy a nagykövetek ugyancsak egy nagyon széles palettáról érkeztek, így tulajdonképpen a teljes nemzeti értéktárat képviselik.

Zsanett, mi a tapasztalat, a listára felkerült, kiválasztott jelöltek mennyire tartják a kapcsolatot veletek, a nagykövetekkel és egymással? Létrejön olyan közösség, ami később sem bomlik fel?

Oláh Zsanett: A Highlights of Hungary esetében nemcsak egy díjról van szó, hanem arról is, hogy példaképeket állítsunk a fiatalok számára, és arról, hogy egyfajta közösség kovácsolódjon a kreatív és tehetséges emberekből. Ősszel és tavasszal Highlights of Hungary-eseményeket szervezünk, ahova a jelölteket, a nagyköveteket és a támogatókat is meghívjuk. Az évről évre bővülő „highlights” közösség tagjai egymást is segítik, inspirálják. Nagyon sikeresek az iskolai roadshow-k is, amikor közép- és általános iskolákba megyünk el a jelöltekkel, követekkel. Személyes tapasztalataim is azt mutatják, milyen fontos, hogy meggyőző példákkal bizonyítsuk: igenis sikeressé válhatunk a Kárpát-medencében is. Amikor megkérdezzük a gyerekeket, hogy szerintük miért válhatott sikeressé a hozzájuk ellátogató példakép, aki talán maga is pont abba az iskolába járt, vagy legalábbis arról a vidékről származik, akkor a csillogó szemű diákok maguktól sorolják fel a legfontosabb feltételeket: bátorság, kitartás, kreativitás.

De legalább ilyen lényeges eleme a kezdeményezésnek, hogy megerősítsük az elismerés kultúráját. Tanuljuk meg újra, milyen fontos észrevenni, megdicsérni a jó teljesítményeket.

10 éve érkeznek a jelölések, jelöltek. Érnek még benneteket meglepetések? Találkoztok még olyan jelöltekkel, akik láttán leesik az állatok?

Oláh Zsanett: Minden évben van olyan történet, ami egészen a szívünkig hatol vagy az elménket emeli fel. Ott van például az a tini srác, Fehérvári Donát, aki a Legónak csocsóasztalt tervezett és a cég olyannyira megkedvelte a tervét, hogy úgy döntött, világszerte forgalomba hozza, vagy annak az idős férfinak, Cseuz Lászlónak a teljesítménye, aki kerékpárral jutott el az olimpia helyszínére, és több ezer kilométert biciklizett. Rengeteg csodálatra méltó teljesítményt látunk, és már most nagyon kíváncsi vagyok, hogy az idei évben mi az, ami leginkább jellemezni fogja az ötvenes listát. De érdemes böngészni a Highlights of Hungary weboldalán az elmúlt évek jelöltjeit, sok-sok kincset lehet ott találni, mindegyiktől egytől egyig jobb lesz körülöttünk a világ.

Mennyire nehéz összeállítani, leszűkíteni, kiválogatni az ötvenes listát a sok tehetséges jelölt közül?

A kiválasztás egyik fontos kritériuma, hogy az adott projektnek legyen adott évre vonatkozó relevanciája, például abban az adott évben érjen el valamilyen fontos mérföldkövet. Rengeteg jó kezdeményezés van, de az jelentősen leszűkíti a listát, hogy erre az évre vonatkozó teljesítményt kell felmutatni. Az a tapasztalatunk, hogy az ötvenes lista kerek, és nem nagyon marad hiányérzetünk.

Szalonna, a Highlights of Hungary nagyköveteként és művészként miért tartod fontosnak az elismerés kultúrájának erősítését?

Pál István Szalonna: Senki sem az elismerésért csinálja, de az mindenkinek nagyon jólesik. Szükség van a simogató kézre, az elismerés kultúrájának a növelésére. Vegyük észre, hány fantasztikus ember él körülöttünk, aki nagyszerű dolgot csinál, és azért kel fel reggelente, hogy kicsit jobbá tegye a saját, a családja életét és a világot. Ha ezt a fajta kultúrát terjeszteni tudjuk, akkor én azt hiszem, az ténylegesen előre visz. Muzsikusként, művészként tudom, hogy a legnagyobb fáradtságban is elég öt kézcsapás, amit már tapsnak nevezhetünk, hogy átlendítsen a legnehezebb és legfárasztóbb pillanatokon.

Észrevenni, néhány kedves szót szólni, elismerni egymást a mai világban talán az egyik legfontosabb dolog.

Egy percre megállni. és őszintén örülni egymás sikereinek. Gyerekkorom óta színpadon állva sokszor adott erőt egy-egy támogató pillanat. Az erőt az adta, hogy valaki észrevett. Magam is igyekszem ezeket az apró elismeréseket továbbadni, hogy egy szebb világ felé nyissuk az emberek lelkét!

Oláh Zsanett: Az ötvenes lista mindig csupa jó hír, és ha valamikor, akkor most különösen szükségünk van arra, hogy észrevegyük a jót. A jelöltlistán túl a mindennapi kampányunknak is az a fő üzenete, hogy rengeteg apró dolog van az életben, ami elismerésre méltó. Millió jó dolog van körülöttünk, csak észre kell venni!

Szalonna gondolatához kapcsolódva még azt is fontosnak tartom, hogy azon túl, hogy az elismerés mindenkinek jólesik, megerősítést is ad. A jelöltlistában mindig nagyon sok olyan szakmabeli van, akinek a kiválósága a környezete számára már teljesen természetes és magától értetődő. Ott van például a vidéki iskolában tanító angoltanárnő, Tóthné Bán Gyöngyi, aki teljesen egyedi módon viszi közel a gyerekekhez az angol nyelvet, elsősorban az elköteleződésének, a hitvallásának és a kreativitásának köszönhetően – mindezt egy állami vidéki általános iskolában! A jelölés és a díj egyfajta megerősítés volt számára, hogy a munkájának értéke van, és amit csinál, az kiváló dolog. Az ő példája is azt mutatja, hogy igenis érdemes kiválóan végezni a feladatainkat.

Támogatott tartalom.