Nem volna előzmény nélküli mindez. 2016-ban Új-Zélandon „született” meg Sam, aki hivatalosan is az első mesterségesen intelligens robotképviselő lehetett volna. 2017-ben arról cikkeztek, hogy az orosz választásokon elindítják Alisát, a Yandex cég virtuális asszisztensét – milyen más most erre gondolni, mint 2022 februárja előtt lett volna! 2018-ban pedig a japán Tama városában indítottak el egy női alkatú robotot a polgármester-választáson. Mivel nem indulhatott robotként, ezért egy Michihito Matsuda nevű férfi képviselte jogilag. Harmadik lett a szavazatok szerint, tehát végül nem ő vitte a hivatalt. Persze a példák alapján azt is gondolhatnánk, hogy nem eszik ennyire forrón a kását, hiszen a törvények egyelőre nem engedik sehol, hogy masinát válasszunk politikai vezetőnknek. De ki tudja!

A hatalmas adatbázisokat könnyen áttekintő, mindig megalapozottan, racionálisan döntő, soha nem hibázó, konzekvens robotjogász víziója mellett akár a robotpolitikusról is tovább gondolkodhatunk.

Már csak azért is, mert a mesterséges intelligencia itt kopogtat a társas életünkben. Immár 16 millió elégedett felhasználója van például egy olyan mobiltelefonra is letölthető alkalmazásnak, amely minket tükrözve lesz a barátunk. A jobbik énünk. A mentorunk. A kertelés nélkül Replikának avagy másolatnak keresztelt, élethűen mozgó és beszélő képernyőnyi látványlény minket tanul. A mi kommunikációnkból, üzeneteinkből, stílusunkból tanulja meg, hogyan kell velünk beszélgetni. Mindig és akkor elérhető, amikor és ahol a leginkább szükségünk van rá. Soha nem kritizál, és minden egyes alkalommal felkészültebb belőlünk és az általunk kedvelt témákból. Például gasztronómiából, pszichológiából, barkácsolásból. Ideálisan hangzik, ugye? Egy amerikai férfi például ennek az alkalmazásnak köszönhetően értette meg, mi is az igazi empátia, és mentette meg hosszabb ideje romló házasságát – ahogy erről a hazai médiában is lehetett olvasni.
Ez már nem az amerikai populáris filmek futurizmusa – amelyek egyébként átlagosan 10 évvel korábban mutatják be a tech-cégek fejlesztéseit. Ez már a zsebünkben van. Vagy éppen a konyhánkban, az ágyunkban, az agyunkban. Ez jobb és problémamentesebb, mint gyarló embertársaink bármelyike, sőt, gyógyír a gyarlókra. A legjobb mesterségesintelligencia-alkalmazásnak mondják, hisz az adatokat lehet belőle törölni (és az ilyesmit mindig elhisszük), és szinte csak jót tehet velünk. Ő a mi tökéletesített másolatunk. Vajon mikor fordul a kocka? Mikor leszünk mi az ő replikái? Majd a robotpolitikusok elvitatkoznak talán ezen is. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2022. májusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Féléves koráig senki nem sejtette, hogy valaha kerekesszék vár önre. Mi történt akkor?

1959-ben születtem, amikor tarolt hazánkban a járványos gyermekbénulás, és noha volt már ellene védőoltás, Magyarország nem kért belőle, mert az ország vezetése azt mondta: itt nincs betegség, ide ilyesmi nem kell. Ennek következményeként egy év alatt vagy 1830-an bénultak le, és én ebbe a körbe hat hónaposan pont belecsúsztam. Pedig újabb hat hónap múlva már megérkezett a kötelező védőoltás… A betegség mind a négy végtagomat és a légzésemet is érintette. A szüleim éjjel-nappal azért dolgoztak, hogy miután a kórházból hazakerültem, mindennap jöhessen hozzám gyógytornász és masszőr. Végül két járógéppel – ezt ma ortézisnek hívjuk – és két könyökmankóval rövid távon megtanultam járni. Ez 27 éves koromig működött, de a betegség állapotromlással, úgynevezett Post-polio-szindrómával jár, ami engem is elért, ezért azóta kerekesszékkel közlekedem.

Fel tudott valamennyire készülni erre a felnőttkori helyzetre?

Akkoriban még nem tudták, mi mindent hoz magával a betegség, úgyhogy nem, csak éreztem, hogy egyre nehezebben mozgok, egyre rövidebb távokat tudok megtenni.

A jó a rosszban: a kerekesszék ezután nem megnehezítette, hanem megkönnyítette a mindennapjaimat, mert például a lakásban adódó háztartási munkákat sokkal gyorsabban el tudtam végezni, mint két mankóval totyogva.

Aktív kerekesszékem van, amely a saját méretemre készült könnyű anyagból, fordulékony, egyszerű vele manőverezni.

A férje, akivel több mint 40 éve együtt vannak, szintén kerekesszékes. Neki mi a története?

Ők 13 évesen találtak a falujukban, Csetényben a barátaival egy légelhárító lövedéket, és csínytevésből hárman szétszedték. Egyikük kezében felrobbant, ő sajnos meg is halt, a férjem és a harmadik srác pedig térd felett elvesztette mindkét lábát. A párom protézissel tíz évvel ezelőttig tudott járni, ma már nem javasolt neki.

Mikor fogalmazódott meg önben, hogy valamilyen módon segítsen a sorstársain?

Már az iskolában is közösségi ember voltam. Integrált oktatásban vehettem részt a Dohány utcai általánosban, ahol még azt is megszervezték, mikor ki segít nekem a suliba eljutni, a lépcsőkön feljutni. Akkoriban ez nagy szó volt, gimnáziumból nem is találtunk akadálymentest. A második kerületi, Marczibányi téri mozgássérültek intézményébe kerültem, ott belefolytam a szakkörökbe, a sportolásba – még versenyeken is úsztam –, a kultúrába. Nemsokára kezdtek mozgássérült szervezetek alakulni Magyarországon, 1995-ben létrejött az ÖNÉ is. Természetes volt, hogy csatlakozom hozzá.

A révész tevékenység, amelyet közel 30 kollégájával együtt űz, mióta létezik?

Az egyesület megalakulása után nem sokkal kezdődött. Révésznek nevezzük magunkat jelképesen, hiszen átsegítünk valakit az egyik oldalról a másikra, persze nem a szó mitológiai értelmében. Skandináv mintára indult, és a kórházi ágy melletti sorstársi tanácsadást jelent a rehabilitációs osztályokon. Amikor valaki betegség vagy baleset miatt egyik napról a másikra végleg kerekesszékbe kerül, az akut időszak után rehabilitációs intézmény várja. Ilyenkor jövünk mi az orvosi team pici szeleteként.

A fontosságunk a hitelességünkben rejlik, a klienseink előtt ugyanis egy olyan élet áll, amelyet mi már sok éve gyakorlunk, így a lelki feldolgozásban és a praktikus dolgokban is tudunk segíteni.

Az említett hitelességen túl mi kell ahhoz, hogy valakiből révész legyen?

Kötelező révészképzésen kell részt vennie, amit egy felvételi-beszélgetés előz meg, ezen általában az egyesület vezetője és egy pszichológus van jelen. Ők megítélik, az illető alkalmas-e segítő feladatra. Ha lelkileg nem stabil, akkor nem biztos, mert az évek alatt kőkemény sorsokkal találkozunk. Azt is megtanítják, hogy nem vehetjük a vállunkra mindenki súlyait, mert az kiégéssel járna. Ez a tanfolyam háromhónapos szokott lenni, többek között rehabilitációs szakemberek, lakás-akadálymentesítési szakmérnökök, szociális dolgozók, lelkészek, pszichológusok stb. tartják. A legutóbbin 2018-ban 54 előadó volt. Széles a paletta, mert nekünk minden kérdést illik tudnunk megválaszolni. A koponya-agysérültek, a gerincvelősérültek, a vegyes rehabilitációs, az amputációs és a stroke osztály közül járunk az egyikre – a hitelesség azt kívánja, mindenki mellé hasonló sérülést szerzett ember kerüljön.

Kép

Györgyi a kerekesszékes tánccsoport tagjaival – Fotó: Molnár Béla Pacsó

Jellemzően milyen balesetek miatt szorulnak az emberek az önök segítségére?

Nem is gondolnánk, mennyi baleset van, és hogy még évszakonként is eltér a típusuk. Nyáron igen sok a túl alacsony vízbe való fejesugrás miatt bekövetkező vagy a biciklis, motoros baleset, illetve a vonatbalesetből adódó amputáció. A meggy és a cseresznye érésekor meg a fáról leesés, mert ennek a két fának az ága törik a legkönnyebben. A prímet pedig sajnos a fiatalok körében az viszi, hogy mennek az utcán mindkét fülüket fülhallgatóval bedugva, zenét hallgatva, és lelépnek a járdáról. Vagy nézik a telefonjukat…

Amikor először beszélgetnek egy ilyen balesetet szenvedett klienssel, mit tudnak mondani neki?

Úgy történik a kapcsolatfelvétel, hogy megkapjuk az érintettek nevét a rehabilitációs osztálytól, a főorvostól, a pszichológustól vagy a gyógytornásztól. Majd elindul egy több hónapos folyamat, amikor heti szinten járunk hozzájuk révészkedni. Elsőre bemutatkozunk, elmondjuk, mit szeretnénk. Megkérdezzük, mi történt vele, s elmeséljük a mi esetünket.

Van, aki lelkileg még nem tart ott, hogy beszélgessen, ezt tudomásul vesszük, de olyan sosem volt, aki azt mondta volna, hogy később se jöjjünk egyáltalán.

Mire van inkább szükségük ezeknek az embereknek: gyakorlati információkra vagy lelki támaszra?

Mindig az adott személytől függ. Van, aki még a teljes gyógyulásban reménykedik, mert az elején az orvosok sem feltétlenül tudják, mi várható. A gerincsérüléseknek sok árnyalata van, s mindenkivel aszerint kell beszélgetni, hogy előreláthatóan mivel jár majd az új élete. De ahhoz nekem sincs jogom, hogy bárkitől elvegyem a reményt. Van olyan révészünk, akit tizenéves lányként ismertem meg a rehabilitációs intézetben, miután autóval indultak diszkóba, nem voltak bekötve, és egy kanyarban kirepültek az útról. Ő gerincvelősérült lett, és a rehabon állította nekem, hogy megy majd Svájcba, ahol megműtik, és újra járni fog, de én tudtam, hogy sajnos nem így lesz. Viszont biztosra sosem mondhatjuk meg, később mi történik. A kutatások folynak, elképzelhető, hogy egy nap eljut oda az orvostudomány, hogy megtalálja a megoldást egy elszakadt gerincvelő újraélesztésére is.

Mi a tapasztalat, mivel lehet a leginkább ösztönözni a baleseten átesett klienseket az új életük megkezdése során? A tanulás, a munka- vagy a sportolási lehetőségek felvázolásával?

Fontos felsorakoztatnunk olyan szakmákat, amelyeket kerekesszékből is el lehet látni. A felsőoktatási intézmények nagy része pedig ma már akadálymentesített, s aki nem tud mindig bejárni, az is kaphat egyéni tanrendet. Én anno logopédus szerettem volna lenni, de nem tudtam elvégezni, mert egyáltalán nem volt még akadálymentes az ELTE. A sport pedig talán az egyik legfontosabb, amiről beszélhetünk. Mutatunk fotókat, videókat parasportolókról, ez főleg azoknak nagy lehetőség, akiknek a felsőtestük ép maradt. És ami nekem még közel áll a szívemhez, az a tánc. 22 éve kerekesszékes táncos vagyok. Mindig szerettem a zenét, de fiatalon nem mertem volna közönség előtt táncolni. Aztán megalapítottunk két kerekesszékes tánccsoportot is, a táncbemutatóink iskolákban, érzékenyítő napokon is jól működnek, észrevétlenül is érzékenyítenek. A diákok, akikhez elvisszük a műsort, megismerhetik a sorsunkat, az életünket, azt, hogy mire vagyunk képesek.

Ha már ezt említi, mi szokott még történni ezeken az érzékenyítő napokon?

Ezeknek a célja részben az, hogy ne legyen ennyi baleset. Általában két baleseti sérült és egy betegség miatt vagy születésétől fogva mozgássérült társunk vesz részt rajtuk. Mindenki elmondja a történetét, hogy hogyan találta meg az útját, majd megkérdezzük a hallgatóságot, mit gondolnak arról, milyen okok miatt kerülhet valaki kerekesszékbe. Beszélünk az utcai segítségnyújtásról is, hogy ha mozgássérült személlyel találkoznak, és szívesen segítenének, mit tehetnek. A lényeg, hogy mi egyértelműen adjunk információt nekik, ők pedig figyeljenek a hogyan-ra, mert ha nem jól segítenek, bajt is okozhatnak. Ha például egy boltban nem érem el a felső polcot, egyértelműen el kell tudnom magyarázni, mit szeretnék.

Sokan azt hiszik, a kerekesszékes emberek lelkileg és fizikailag egy kaptafára működnek, pedig mi is sokfélék vagyunk, nem mindenki fogadja el közülünk a segítséget.

A révészkedésre visszatérve: mennyi ideig állnak ott a sorstársuk mellett, s mi történik, ha hazaengedik őt a rehabilitációról?

Egy rehabilitáció időszaka általában három hónap, ennek a végén elköszönünk, de ha a kliens kéri, megadjuk az elérhetőségünket. Ha igényli, utókövetést végzünk. Sokan élnek vele, de olyan is van, aki csak egy év elteltével hív fel, hogy képzeljem, talált munkahelyet, megtanult autót vezetni, és úgy rakja be a kerekesszéket az autóba, ahogy én mutattam. Vagy megnősült, férjhez ment, gyermeke született. Persze nem csak sikertörténetek vannak: valakit sajnos a baj tetejébe még a családja is elhagy, máskor 25–30 éves fiatalemberek kerülnek be idősek otthonába, mert 24 órás felügyeletre szorulnak, és kevés a megfelelő lakóotthon.

Lehet valamiféle arányt saccolni a pozitív, illetve negatív lecsengésű esetek kapcsán?

Azt mondanám, szerencsére 80 százalék körüli, azaz jóval több a pozitív megoldású élettörténet. Ezek minket is motiválnak. Bonyolultabb esetekben szupervíziót is tartunk, ezeket csoportosan átbeszéljük szakemberekkel. Egy pszichológus más szempontokat vesz figyelembe, másképp tud segíteni. 15–20 új révészjelentkező is sorban áll, de a Covid óta sajnos nem tudtunk képzést tartani, ennek anyagi oka is van. Pedig azért lenne jó, ha fiatalok is csatlakozhatnának a mostani létszámunkhoz, mert a többségünk már 50 felett jár. Fontos volna átadnunk a tudást, de egy tanfolyamnak legalább 3–4 millió forintos költsége van. Eddig a Magyar Nemzeti Bank támogatott minket, s a további támogatás szükségességére a „Révészek” című dokumentumfilm is felhívhatja a figyelmet, amelyet Tóth Péter Pál rendezett rólunk. Még várjuk a hivatalos bemutató részleteit.

Kép

Fotó: Molnár Béla Pacsó

Nyilván vannak személyes történetei olyan sorstársaihoz kapcsolódóan, akiknek meghatározó segítséget nyújtott az újrakezdéshez. Melyik jut most eszébe?

A legelső kliensem, aki egy koponyasérült fiatalember volt, és aki akkor még kerekesszékben ült, de nagyon szépen fejlődött, mire visszakerült az édesanyjához. Saját családot végül nem alapított, a mai napig vele él. Húsz év elteltével egy rendezvényen egy kis háromlábú bottal jött oda hozzám, és én elsőre, szégyellem, de nem ismertem meg. Aztán beszélgettünk arról, hová jutott el, milyen fontos volt neki a segítségem, amiről az őt kísérő édesanyja is elmondta, hogy elképzelhetetlenül sokat jelentett. Azóta megint tartjuk a kapcsolatot.

Minden ilyen egyedi esetért megéri révészkedni.

Itthon nincs kiépült rendszer

Meszleny Eszter édesapja gondozásánál azzal szembesült, nem tudja, hova fordulhat segítségért. Hogy sorstársainak segítsen, 2014-ben édesapja halála után először levelezési listák alapján, ismerősökön keresztül kezdett ápolókat gyűjteni.

Eszter akkoriban a Máltai Szeretetszolgálatnál, míg alapítótársa, egyben régi barátja, Udvaros Veronika közgazdászként pénzügyi területen dolgozott. Verának 25 év után megszűnt a munkahelye, és tudta, hogy a pénzügyek helyett inkább emberekkel szeretne foglalkozni. „A Jóisten útjai kifürkészhetetlenek. Jó időpontban találkoztunk” – mesélik.

A kezdetleges honlap végül kinőtte magát, a baráti levelezésekből profi weboldal lett, és 2019 őszén elindult a Non tu solus.

„Az otthonápolás Magyarországon állami szinten lényegében egyáltalán nem létező szolgáltatás. Van egy önkormányzati rendszer, amely naponta pár órában tud gondozót biztosítani, de hatalmas az emberhiány. Ez arra jó csak, ha egy idős emberre elég csak naponta ránézni” – kezdi Eszter.

Egy másik megoldás lenne az állami idősotthon, ahova viszont nem egyszerű bekerülni. „Az állami idősotthonok borzasztóan tele vannak, mert kevés van belőlük. Ahogy az egészségügyben, úgy ott is ember- és forráshiánnyal küzdenek. Ez pedig a minőség romlását hozza magával, hiszen ezekkel az emberekkel fokozottan kell foglalkozni. Sok esetben nehezen mozognak, inkontinensek, etetni, pelenkázni kell őket. Emellett beszélgetni is fontos velük, amire egy idősotthonban szintén nincs kapacitás” – folytatja.

Ezeken túl léteznek magánfenntartású idősotthonok, amelyeknek, ha az árát nézzük, nagyjából ugyanott tartunk, mint 24 órás otthongondozás esetén.

Nem szakápolás, hanem otthongondozás

Ilyen 24 órás magánszolgálatást nyújt a Non tu solus (jelentése: „Nem vagy egyedül”). A gondozó nénik – az esetek nagy többségében határon túlról, Erdélyből, Kárpátaljáról érkező nyugdíjasok – beköltöznek az idős emberhez. Ezen kívül Budapesten legalább napi 4 órára is közvetítenek ki gondozókat.

„Az otthongondozás nem igényel szakápolói végzettséget: mosdatás, ha szükséges, pelenkázás, étel elkészítése, háztartásvezetés” – sorolja az alapfeladatokat Vera. Mint mondja, a családok a honlapon keresztül tudnak regisztrálni, kérdőívet kitölteni a betegről, és egy-két napon belül visszahívják őket.

„Türelmet, empátiát, gyakorlatot, nagyon nagy szeretetet kíván ez a munka. Ezek a nénik nagy lélekkel viszonyulnak a betegeikhez” – mondja Eszter.

A „nénijeik” – ahogy Eszterék hivatkoznak rájuk – a mozgásukban, a saját magukat érintő ellátási képességben korlátozott, enyhén demens embereken tudnak segíteni.

„Például, ha valakinek combnyaktörése volt, utána lábadozik, és egyedül már nem tud létezni. Ugyanakkor akik hozzánk fordulnak, az egyéb betegségük mellett sokszor demenciával is küzdenek. Ha egy 70–80 éves idős embernek megborul az egészsége, az sok esetben a szellemi képességeit is befolyásolja. Elindulhat egy folyamat, amely időskori demenciához vezet” – fogalmaz Eszter.

Az alapítók sietnek leszögezni: nem középsúlyos vagy súlyos demensek gondozására szakosodtak, és nem hospice-ellátást (gyógyíthatatlan daganatos betegek ellátása) nyújtanak, ugyanis ezek már speciális ápolást, képzettséget igényelnek.

Kép

Meszleny Eszter

Mi a helyzet a demens betegekkel?

„Demencia esetén én nagyon idősotthonpárti vagyok, mert ezeknél a betegeknél a legnagyobb probléma a bizonytalanság. Ha ott állandóságot és jó pszichiátriai, neurológiai ellátást kapnak, ami stabilizálja az állapotukat, akkor nekik jó az otthon. A demencia egy folyamat, amely, ha van mellette megfelelő pszichiátriai ellátás, akkor lassítható” – magyarázza. „Az ilyen betegek sokszor agresszívvá válhatnak, nem ismerik meg a családtagokat, összekeverik a napszakokat” – teszi hozzá Vera.

„A demenciát sok család eleve szégyenként éli meg, mert azt látják, hogy a mama, papa – csúnya szóval – meghülyült. Ezt nem szívesen mondja el az ember, rosszul érzi magát a helyzetben. Mi itt vagyunk, és próbálunk segíteni. Ragaszkodunk ahhoz, hogy minden jelentkezővel beszélgessünk” – hangsúlyozza Eszter. Mint mondja, sok esetben csak információval látják el az őket megkereső családokat.

„Azt tapasztaljuk, hogy az emberek egyedül vannak. A kórházban az orvosoknak nincs idejük tájékoztatni őket, hiszen agyon vannak terhelve.”

Nagymama, anya, gondozó egy személyben

Az idős családtag ápolása leggyakrabban a középkorú nőkre hárul. A későbbi gyermekvállalás, a nyugdíjkorhatár kitolódása miatt manapság általánossá vált, hogy miközben egy 60–65 éves nő aktívan dolgozik, ápolja a 85 éves anyukáját, unokái is vannak.

„A férjem már nem bírja, hogy nem vagyok otthon, eközben a gyerekeimmel, unokáimmal nem tudok foglalkozni, holott a lányomnál most fog születni az újabb gyerek. Nem tudok neki segíteni” – érkeznek ilyen hívások is a Non tu solus-hoz.

Az alapítók úgy látják, hogy a gondozás fizikai része felőrli a családokat, vannak, akik egy év ápolás után jelentkeznek náluk. Hangsúlyozzák, az idős hozzátartozó ápolása hosszú távon nem működik, ha az embernek saját családja van. „Én ezt végigcsináltam édesapámnál is, az összes lelki tusájával együtt. A szociálpszichológia ki is mondja, hogy nem jó a közvetlen családtagok melletti hosszú ápolás, mert tönkreteheti a kapcsolatot. Ki az az apa, aki szeretné, hogy a fia, a lánya vagy a menye tegye tisztába? Ki az az anya, aki szeretné, hogy a fia csinálja ugyanezt? Minden alkalommal belehaltam” – osztja meg Eszter.

A személyesség a legfontosabb missziójuk.

Egy félórás beszélgetés alkalmával arra is fény derül, hogy milyen típusú gondozóra van szükség: bőbeszédű, mosolygós, visszahúzódó, katonásabb, milyen vallású.

A nénik rendszerint ajánlások alapján kerülnek hozzájuk. Ugyanakkor méltó díjazás ellenében budapesti, karitatív szemléletű nyugdíjasokat is szívesen látnak csapatukba, 150–180 fős gondozói közösségükbe.

Kép

Udvaros Veronika

Megvásárolni a nyugalmat?

„Ha gondozót fogadnak, az nem azt jelenti, hogy a család kivonul az ápolásból, hanem minőségi időt tudnak együtt tölteni: munka után odamegy a gyerekük, és beszélgetnek. Nagy vívódások ezek, de ilyenkor nekünk kell megnyugtatni egy jelentkezőt, hogy ne aggódjon, ő ettől még egy jó gyermeke a szülőjének” – mondják.

„A 24 órás otthongondozás havonta közel félmillió forint, de a magán-idősotthonok is 400 ezer forintnál kezdődnek. Sokszor azért döntenek az otthonápolás mellett a családok, még ha drágább is, mert így a saját környezetében maradhat a hozzátartozó” – mondja Vera, amikor az anyagiakról kérdezem. 

„Nagyon rondán hangzik, ha valaki azt mondja, hogy megvásárolja a nyugalmát. Nem erről van szó. A családok, az idősek gyerekei nagyon komoly anyagi áldozatot hoznak azért, hogy a szüleik biztonságban legyenek. Megható erőfeszítéseket lehet látni, mit meg nem tesz a család, hogy az idős hozzátartozó gondozását megoldják” – hangsúlyozza Eszter.

És persze sokan nem engedhetik meg maguknak. Ugyanis, ahol például csak egy gyerek van, kevés a nyugdíj, kevés a megtakarítás, ott sajnos az otthongondozás ezen formája elérhetetlen.

A társadalom elöregszik, ez mára ténykérdés. Az otthonápolás pedig – hiába vannak olyan előremutató kezdeményezések, mint a Non tu solus – megoldatlan terület itthon. „Nem hiszem, hogy ez a közeljövőben változna.”

„Európai országokban van arra példa, hogy adóvisszatérítést kapnak a családok, ha az idősek kapcsán nem az állami rendszert terhelik. Máshol térítik az otthonápolás díját” – veti fel Vera.

A család részévé válik a gondozó

Eszter és Vera tudatosan vállalják keresztény hitüket, a szociális vállalkozásukat is ilyen szellemben hozták létre és működtetik. Az első évben például még semmi bevételük nem volt ebből.

Azt vallják, a gondozó nem csak egy alkalmazott, és nem takarítónő. „Része lesz a családnak, nem kell feltétlenül együtt születésnapi tortát enni, bár nagyon sokszor így van (nevet), belenő a családba, sok szeretetet kap vissza a családtól. Fontos, hogy meglegyen a kémia gondozó és gondozott között” – emeli ki Vera.

Külföldről is kapnak hívásokat, ez különösen a koronavírus-járvány korábbi hullámai idején volt jellemző, hiszen a gyerekek nem tudtak hazajönni. Nemrég egy százéves néni unokája kereste meg őket külföldről, hogy az édesanyja is már 74 éves, és úgy látja, nem fogja bírni a nagymama ápolását.

„Olyan régóta élt egyedül a néni, hogy először az odaküldött gondozó is elszigetelten érezte magát.”

„Aztán megpróbáltunk egy másik gondozót, akinek köszönhetően felvirágzott a család. A százéves néni és a lánya a kertben ücsörögve énekelgették a gondozóval a dalokat” – meséli Vera.

„Az is siker, ha valaki felépül egy combnyaktörésből, de valljuk be őszintén, ebből van kevesebb. A szociális munka nem sikertörténet” – teszi hozzá alapítótársa.

Nem érdemes tabusítani a halált

„Azok az idős emberek, akikkel mi foglalkozunk, az esetek többségében meg fognak halni. Nem érdemes a halálból tabut csinálni. Nekünk az a célunk, hogy legyen mellettük valaki, és a család is elfogadja, hogy az idős rokon kifele megy az életből. Ez sohase lesz se jó, se szép, se örömteli. De ha a családtag azt tudja mondani, hogy az idős anyuka, apuka méltósággal, a családja körében tudott elmenni, ez minden egyes esetben egy sikertörténet” – véli Eszter.

„Az is jó érzés, amikor egy gyászjelentésnél megköszöni nekünk a család, hogy ebben a helyzetben nem voltak egyedül” – teszik hozzá.

Ki ne képzelte volna el, vajon milyen lenne személyesen találkozni az angol királyi ház valamelyik tagjával? Milyenek lehetnek a való életben? Amikor megtudtam, hogy Gyöngyi átélte ezeket a pillanatokat, csillogó szemű kislánnyá váltam, és minden részletre kíváncsi voltam.

Úgy tudom, személyesen találkoztál Fülöp herceggel. Egy teljes napig élvezhettétek egymás társaságát. Mesélnél ennek a hátteréről?

Abban az időszakban az OBI Magyarországra érkezését menedzseltem, marketingigazgatóként dolgoztam. A vállalat logójában volt egy hód. Egy helyes kis narancssárga hód, amely kinézetre merőben eltér egy igazitól, de nagyon aranyos, a jelentése pedig komoly, hiszen tükrözi a vállalat kultúráját. A hód állandóan építgeti, csinosítgatja az otthonát, épít egy várat magának hordalékfából vagy ágakból, folyamatosan résen van, és azonnal pótolja a hiányosságokat, tehát karbantartja a lakhelyét. Ez az áruházlánc pedig pontosan erre szakosodott: felújításra, karbantartásra.

A nagy találkozás eseménye is a hódokhoz kötődött: abban az évben, vagyis 1994-ben volt a 150. évfordulója annak, hogy kilőtték az utolsó vadon élő hódot Magyarországon.

Vadászták a prémjéért és a húsáért is. Ennek tudatában úgy döntöttünk, szeretnénk visszatelepíteni ezt az emlőst a magyar vizekbe. Komoly feladatnak néztünk elébe. Összefogtunk a World Wide Fund for Nature -rel, vagyis a Világ Természeti Alappal, amelynek a fővédnöke Fülöp herceg volt.

Ezt akkora eseménynek tekintették, hogy még a fővédnök, Fülöp herceg is tiszteletét nyilvánította a nagy napon?

Igen, meghívtuk, és elfogadta az invitálást. Később mesélte, hogy mindig is szerette a természetet, nagy természetjáró volt, és amikor ideje engedte, elment kirándulni feleségével, Erzsébet királynővel együtt. A természetvédelem kiemelt helyet foglal el a királyi család értékrendjében. Az első telepítés a Gemenci erdőben történt. Ez akkor három régióra volt osztva: a legszélső területre minden kiránduló beléphetett, a középsőt csak vezetővel járhatták be az érdeklődők. A legmélyebb helyekre csak nagyon kiváltságos alkalmakon léphetett be ember, ezeket a részeket meghagyták a természetnek, emberektől szigorúan elzárva. Mi erre a területre szerveztük a hódok visszatelepítését.

Mesélted, hogy te voltál Fülöp herceg aznapi kísérője. Milyen volt a valóságban Erzsébet királynő férje?

Nagyon közvetlen embernek ismertem meg. Mindenki felé érdeklődéssel fordult, szinte minden érdekelte. Nagyon kíváncsi volt a munkánkra, azok történeteire, illetve a kalandos útra, ahogy belekerültünk ebbe a visszatelepítő programba.

Amikor vele beszélgetett az ember, olyan érzése lett, mintha a herceg mindig is várt volna arra, hogy megismerje a beszélgetőpartnerét.

Kép

Fülöp edinburgh-i herceg, 1992 - Kép forrása: Wikipedia

Én is pont ilyennek képzeltem el, olvasva a nyilatkozatait, látva a barátságos tekintetét. A találkozás előtt fel kellett készíteni téged? Mégiscsak egy herceggel készültél megismerkedni!

Igy van, komoly felkészítőkön vettem részt. Mindenre oda kellett figyelnem. Egy ilyen magas pozícióban lévő embert nem lehet csak úgy megszólítani. Az első pillanatban, amikor a betanított módon megszólítottam, csak legyintett, és arra kért minket, hogy maradjunk a sir megnevezésnél. A lazaságát az is mutatta, hogy a séta sok részénél a testőrei távolabbról követtek, lemaradtak.

A nap végén hivatalosak voltunk a Gundel Étterembe egy ünnepi vacsorára, ahol ugyancsak sokat beszélgettünk a természetvédelemről, a fiatalság terveiről, a rendszerváltozás utáni reményekről. Gyakorlatilag egy teljes napot eltöltöttem vele.

Milyen benyomása volt Magyarországról? Szívesen jött hozzánk?

Tudta, hogy a felesége, Erzsébet királynő felmenői között magyar rokoni szálak is vannak, így mintha rokonnép lettünk volna, úgy jött hozzánk.

A családjából mindenki lovas ember, így a lovas nemzet imidzse még közelebb hozta őt az országhoz. Úgy tudom, hogy több lovas eseményre is visszalátogatott Magyarországra.

Feszélyezve érezted magad a jelenlétében?

A kézfogásával már minden feszélyezettségem feloldódott. Mélyen az ember szemébe nézett, sokat mosolygott. Nagyon magas volt, de még erre is figyelt a beszélgetések során, hiszen mindig lehajolt, ha valaki kérdezett vagy válaszolt neki valamit, az ember arcába féloldalt beletekintve hallgatta meg a beszélgetőpartnerét. Nagy bizalom sugárzott belőle.

Sikerült végül az erőfeszítéseitekkel visszatelepíteni a hódokat?

Igen, sikerült. Nagyon sok hódot importáltunk Lengyelországból, Finnországból és Németországból. Ezek a jóságos eurázsiai fajhoz tartoztak, amelyek jellemzően nem tesznek kárt a környezetben, ellentétben a „gonosz” kanadai hódokkal, amelyek elrágják a fák törzseit, és olyan gátakat építenek, amik megakadályozzák a vizek szabad áramlását.

Ennek köszönhetően úgy érzem, alkottam már olyan dolgot az életemben, ami maradandó, hiszen az újratelepítéssel kivezethették ezt az emlőst az úgynevezett „vörös könyvből”, amely a Magyarországon kipusztult vagy fokozottan veszélyeztetett állat- és növényfajokat tartalmazza.

Nincs két nő, akik gyermekük megszületését követően ugyanúgy éreznének a szüléssel kapcsolatban, és ez így is van rendjén. Mások vagyunk, másképp éljük meg a világ nagy dolgait, és semmi szégyellnivaló nincs abban, ha olykor szakemberhez fordulunk, mert nem tudunk lelkileg helyre tenni magunkban bennünket ért eseményeket.

A szülés során számos hatás ér egy nőt, és rengeteg – fájdalommal tarkított – testi folyamat zajlik le, amíg egy gyermek a világra jön.

Napjainkban több lehetőség közül lehet választani, már ami a szülés módját és viszonyait illeti, s ezek segíthetik az édesanyát abban, hogy a legmegfelelőbb körülmények között hozza világra gyermekét, és a szülésre később pozitívan tudjon visszagondolni.

A szülés megélése – saját szemszögből

Szerencsésnek mondhatom magam, ugyanis mindkét gyermekem születésekor zömmel pozitív élményeim voltak. Megfelelő kórházi szakorvosi ellátást kaptam, mindkét babánál természetes koponyavégű szülésem volt, és semmilyen komplikáció nem lépett fel. Természetesen, mint majdnem mindenki, én is elmondhatom magamról, hogy voltak a szüléseimnek olyan pillanatai, amelyekre nem szívesen emlékszem vissza, de úgy gondolom, ez csak a kiszolgáltatottságomnak és az aktuális fájdalomnak volt köszönhető. A szülésznő, a szakorvos és a férjem maximálisan helytálltak az egész folyamat alatt, minden szakmai és családi segítséget megkaptam, amit ilyenkor meg lehet. Azt mondhatom, hogy a két gyermekem születését teljesen feldolgoztam, bár nem tagadom, a szülést követően voltak olyan napjaim, amelyeken végigpörgettem a kórházi eseményeket magamban. Egy kicsit belemélyedve, visszaemlékezve érzelmileg és testileg is helyre tettem magamban az elmúlt hetek történéseit. A szüléseimről nyíltan tudok beszélni.

Vannak azonban édesanyák, akiknek nem úgy alakul gyermekük világra hozatala, ahogy elgondolták, esetleg rossz élményekkel, negatív benyomásokkal távoznak a szülést követően. Ők másképp dolgozzák fel a szülésélményt, és előfordul, hogy szaksegítségre van szükségük.

Szita Bernadett klinikai szakpszichológus szerint egy nő számos okból traumának élheti meg gyermeke megszületését, például mert hirtelen beavatkozásra van szükség, esetleg sürgősségi császármetszést kell végrehajtani. A pszichoterapeuta szerint nemcsak testi, hanem lelki tényezők miatt is negatívba fordulhat át egy szülésélmény.

„Előfordulhat, hogy semmilyen extra beavatkozásra nincs szükség, de a szülés máshogy zajlik le, mint amire a kismama készült; tehát vagy azt éli meg, hogy »nem teljesített elég jól«, nem tudott a saját elvárásainak megfelelni, vagy a szülés körülményei nem feleltek meg annak az elképzelésnek, ami az ő fejében volt” – mondja Bernadett.

Fejér Noémi családterápiában képzett anya–magzat kapcsolatanalitikus szerint a nők nagy számban kérik szülésélményük feldolgozásához szakember segítségét, ugyanis nem tudják a traumatikus szülésüket egyedül feldolgozni, és úgy érzik, ez kihat a mindennapjaikra, a gyermeknevelésre, a párkapcsolatukra vagy esetleg egy újabb várandósságukra.

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Mi számít negatív szülésélménynek?

Számos olyan tényező lehet, amely negatívan hathat a kismamákra, természetesen minden megítélés kérdése. Vannak, akik a méltatlan bánásmódot sorolják a negativitások közé, de sok édesanya a kórházi szülést mint tényt is negatívnak véli, kiváltképp akkor, amikor szülését eredetileg otthon tervezte.

Bár manapság a legtöbb kórház már a baba azonnali mellre tételét és a folyamatos baba–mama testi kontaktust preferálja, előfordul, hogy a kismama nem kapja meg egyből a gyermeket, vagy bizonyos időre le kell adnia a csecsemőosztályon, így a kontaktus elvesztése is sokaknál rossz érzést eredményez. Egy hazai kutatásból kiderül, hogy a szülésélményt a tárgyi feltételek, a szakemberek hozzáértése és maga a szülés sikeressége befolyásolhatja.

A nem tervezett császármetszés egyértelműen negatív szülésélménynek számít.

Akkor is gyakori a rossz értékelés, ha az édesanyát veszélyeztetett kategóriába sorolták a terhessége során. A Kopp Mária Intézet a Népesedésért és a Családokért vizsgálatából kiderül, hogy ahogyan romlik egy család anyagi helyzete, azzal arányban nő az anya szülésének negatív megítélése.

Szita Bernadett tapasztalatai szerint nem feltétlen a kézzel fogható objektív dolgok vagy körülmények számítanak negatív szülésélménynek. „Mindig a kismama megélése határozza meg, hogy mi tekinthető traumatikus szülésélménynek. Soha nem tesszük azonos mérlegre két ember nehézségeit, traumáját. Pszichológusként ugyanúgy foglalkozhatunk azzal, ha valaki például a saját elvárásainak nem felelt meg, és ezért élte meg kudarcnak a szülését, mint azzal, ha valakinél valamilyen kritikus életesemény történt. A hangsúly a szubjektív megélésen van.”

Szülésélmény-feldolgozás – szakemberektől

Ha egy rossz esemény, élmény történik az ember életében, amely traumatizáló hatással van, az ember kibillen az egyensúlyából, a harmónia és a balansz megszűnik egy időre az életében.

Egy szülésélmény-feldolgozó beszélgetésen a korábbi pozitív, jó viszonyrendszert állítják vissza a szakemberek a terápiás alkalmak során.

A szakember realizálja az édesanyában, hogy ami történt, megtörtént, a traumatikus élmény már a múlté.

Fejér Noémi tanácsadó szakpszichológus, EMDR-terapeuta-jelölt segítségével betekintést nyerhetünk egy foglalkozásba. „A terapeuta és a páciens röviden felidézi, újra intenzívvé teszi az emléket. Utóbbi minél részletesebben kifejti, mit gondolt akkor önmagáról, milyen érzelmei voltak, mi az a kép, amely megjeleníti számára az emléket. Utána kérjük a pácienst, hogy kezdjen el erre az emlékre gondolni, majd ezzel egyidőben szemmozgásokat kiváltó, elterelő ingereket kap. Ezek lehetnek kétoldali vizuális ingerek, vagy felváltva mindkét fülbe adott auditív ingerek, illetve kézre, lábra vagy más testrészre adott érintéses stimulációk. A hatásukra jobbra-balra végzett gyors szemmozgások az EMDR-terápia specifikus hatótényezői, segíteni tudnak az agynak abban, hogy az emlék konszolidálódjon. Egy ilyen emlékfeldolgozás során a jelen egyre inkább elválik a múlttól, azaz világossá válik, hogy annak a múltbeli történésnek vége van.”

A feldolgozó beszélgetések egyik pszichoterapeutánál, szakembernél sem ugyanolyanok, bár az alapok nyilvánvalóan hasonlók, a módszerek és a beszélgetéssel töltött idő páciensenként és szaktanácsadóként változó. Szita Bernadett hozzáteszi, hogy mivel minden embernek egyedi az élményvilága, a kezelések tekintetében nem lehet általánosságokat megfogalmazni. A szülésélmény feldolgozása hosszabb folyamat, nem egy egyalkalmas beszélgetés alatt történik meg.

Az édesanya saját tempójában haladva zajlik a terápia, ahol átbeszélik a szakemberrel a számára meghatározó élményeket, amelyekre támogató, megerősítő, megértést segítő visszajelzést kap.

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Pexels/Isaac Hermar

A negatív szülésélmény a későbbiekre is rányomhatja bélyegét

Az élet további mindennapjaira egy negatív szülésélmény súlyos hatással lehet – ebben a szakemberek egyetértenek. Fejér Noémi, aki többek között a Kalandok Szárnyán Meseterápiás Műhely alapítója is, és Szita Bernadett szakpszichológus is úgy véli, ha egy édesanya negatívan éli meg a szülést, az hatással van a kapcsolataira és a jövőjére egyaránt. A szorongó, problematikus mindennapokban kulcsfontosságú, hogy mindenki felismerje, szükség van szakmai segítségre, és a családon belüli kommunikáció is felértékelődik ebben az időszakban.

„Praxisomban sűrűn keresnek fel a családok korai regulációs zavarokkal (extrém sírás, nehéz alvás, evési nehézségek, érzelemszabályozási problémák: düh-, indulatkezelés), és az anamnézis feltárása során az édesanyák gyakran számolnak be negatívan megélt szülésélményekről. Ha sikerül a szülésélményt feldolgozni, az anya könnyebben tud azonosulni (mentalizálni) gyermeke belső állapotával, szenzitívebben, időben, adekvát módon reagál a baba jelzéseire a kritikus és a további időszakban. Ez segíthet csökkenteni a regulációs nehézségeket, és kialakítani a partnerrel egy új intim viszonyt” – teszi hozzá Fejér Noémi.

A Visszidensek című könyvben olvasható interjúdból kiderül, hogy a családod története sem hétköznapi. A fiatal éveidben sok helyen éltél: Amerikában, Franciaországban, Németországban és Magyarországon.

Valóban, a nagyszüleim a második világháború vége előtt hagyták el Magyarországot, én pedig 1959-ben születtem Washingtonban. Az anyai nagyapám technikus volt, ő megtalálta a helyét az Egyesült Államokban, a NASA-nál dolgozott. Az apai nagyapám és apám viszont nem érezte otthon magát Amerikában, visszatértek Európába.

Ebből fakadóan én négy országban jártam iskolába.

Mikor tetszett meg neked a repülés?

Ötéves koromban repültem át először az óceánt egy utasszállítógépen, ami nagy benyomást tett rám. Pilóta szerettem volna lenni, ezért 16 éves koromban elhatároztam, hogy felvételizni fogok a haditengerészeti akadémiára. Nem a katonaság vonzott, hanem úgy gondoltam, ezen az úton közelebb kerülhetek a célomhoz.

Miért éppen a haditengerészetet választottad?

Egyrészt, mert az akadémia közel volt a szülői házhoz, másrészt mérnöki beállítottságom miatt nagyon tetszett az intézmény elképesztő technológiai színvonala, felszereltsége. Az akadémia már akkoriban is saját mini kobalt atomreaktorral, vitorlásflottával és egy olyan 20 méteres medencével rendelkezett, amelyen a tenger bármilyen állapota szimulálható hullámokkal, széllel. A négy évfolyamra összesen 4200 diák járt, az oktatás nagyon interaktív volt. Néhány éve az országos kibervédelmi központot is odatelepítették.

Hogyan sikerült bejutnod az USA 50 legjobb egyeteme között számontartott akadémiára?

A gimnázium elvégzése után közkatonaként léptem be a haditengerészethez, ahol alap- és tüzérségi kiképzésen is részt vettem. Az akadémiára egy egyéves előkészítő iskola után kerültem be, és úgy gondolom, a felvételemben a nyelvtudásom mellett az is szerepet játszhatott, hogy Washingtonban én szerveztem meg a magyar cserkészetet. 1983-ban avattak tisztté.

A pilótaképzés kezdetén azonban kiderült, hogy a szemem nem tökéletes, ezért más irányt kellett választanom.

Gondolom, ez nagy csalódás lehetett számodra.

Igen, az volt, de úgy érzem, jól választottam, amikor a telekommunikációs hírszerzés mellett döntöttem. Kitűnő képzést kaptam, mindent megtanultam a telekommunikációs technológiáról. Tetszett, hogy a hírszerzésben már az első naptól kezdve élesben dolgozhattam.

Telekommunikációs felderítőként a világ számos távoli pontjára eljutottál. Melyek voltak a legemlékezetesebb küldetéseid?

Mivel egy esetleges támadástól tartva az USA minden télen megnöveli a katonai jelenlétét Észak- és Dél-Korea között, kétszer is eltöltöttem három-négy hónapot a demilitarizált övezet közvetlen közelében, mínusz 25 fokban. Elég kemény volt, sátorban éltünk, lavórban mosakodtunk, és hetente egyszer mehettünk le a tíz kilométerre lévő faluba. Ott már a helybeli nyilvános fürdőben tisztálkodhattunk.

Ilyenkor értékeltük, hogy milyen kényelem vesz körül bennünket otthon.

1985-ben fél évig egy japán légierőbázison dolgoztam, ahol a kínai és az orosz katonai kommunikációt figyeltük.

Miből lehet észrevenni, hogy a megfigyelt fél készül valamire?

A rádiós kommunikáció felélénkülése az első jele annak, ha valami történik. Egy rakétakilövés előtt például besűrűsödnek a meteorológiai jelentések. A műholdak nem látnak mindent, ezért nagyon fontos a telekommunikáció figyelése.

Kép

Papp Keve a US Naval Academy-n 1983-ban és Dél-Koreában 1988-ban. – Fotók: Papp Keve

Állandó bázisként egy kellemesebb helyet jelöltek ki számodra.

Igen, hét évet éltem Honolulun, amely a csendes-óceáni hadszíntér elektronikus hadviselési központja.  Hawaii gyönyörű, de én jobban örültem volna, ha a NATO-val dolgozhatok, úgy többet profitálhattam volna az angol, francia és német nyelvtudásomból.

Szerinted miért választja egy amerikai fiatal a katonai pályát?

Egyrészt hazaszeretetből, mert sokan úgy gondolják, hogy amit kaptak az országuktól, azt szeretnék a legjobb képességeik szerint viszonozni. Másrészt a katonaság lehetőséget jelent a tanulásra, fejlődésre, vagy éppen a kilépésre a mélyszegénységből. Azt tapasztaltam, hogy a társaim a katonaságot a hivatásuknak tekintik, és igyekeznek a legjobbat nyújtani a munkájuk során.

Meggyőződésem, hogy egyáltalán nem a háborúzás vagy az ölés vágya miatt jelentkeznek az emberek a seregbe.

De nyilván tudatában vannak annak, hogy egy háború esetén bevethetik őket, és akkor harcolniuk kell, megsérülhetnek, meghalhatnak. Te hogyan élted ezt meg?

A gyakorlatok során ébredtem rá, hogy milyen könnyű meghalni egy csatában. Egyszer öt-hat hajóval szálltunk partra éjszaka a San Diego és Los Angeles közötti hatalmas gyakorlóterületen. A csapataim egy részének az volt a feladata, hogy a dombtetőkön lehallgassa az „ellenséget” – amit egy másik század játszott –, nekünk pedig teherautóval el kellett volna jutnunk a főhadiszállásra. Egy őrnagy átvette a parancsnokságot, eltévedt, és bevitt minket a csatatérre. Az ellenség megtámadott bennünket, és éles helyzetben mindannyian meghaltunk volna. Egy másik esetben tereptaktikákat, portyázást gyakoroltunk, és egy kereszteződésnél belefutottunk egy géppuskaállásba. Tüzet nyitottak ránk, és én voltam elöl…. Az ilyen élmények átformálták a szemléletem. A romantikus elképzeléseket elengedtem, és arra jutottam, hogy mindaddig, amíg az emberiség nem mond le a nézetkülönbségek agresszív megoldásáról, addig szükség van katonaságra, ugyanakkor mindenáron el kellene kerülni a fegyveres konfliktusokat. Úgy gondolom, ha azok, akik a bevetésekkel kapcsolatos döntéseket hozzák, akár csak egy gyakorlat során megtapasztalnák, milyen egy ütközetben részt venni, racionálisabb döntéseket hoznának.

A leszerelés után számos lehetőség állt előtted. Miért döntöttél úgy, hogy Magyarországon fogsz élni és karriert építeni?

Két évet töltöttem még Hawaiin, elvégeztem az MBA-t, de miután felmértem a lehetőségeimet, úgy döntöttem, inkább Washingtonban keresek állást. Amerikában nagyra becsülik a katonákat, az állásinterjún és a közbeszerzéseknél előnyt jelent, ha valaki szolgált.

Ám ekkor az öcsém felvetette, hogy az átalakuló Magyarországon sok területen hasznosíthatnám a nemzetközi tapasztalataimat, és segíthetnék a nyugati piaci szemlélet meghonosításában.

Így két éven át újságíróként dolgoztam az Economist csoportnál, később tanácsadó céget vezettem, majd telekommunikációs területen helyezkedtem el, a seregben szerzett tudásomat kamatoztatva.

Megházasodtál, született két gyermeked, akik most már nagykorúak. Hogyan fogadtad, amikor a fiad belépett az amerikai seregbe?

Levente az érettségi után úgy döntött, Amerikában akar szerencsét próbálni. Kettős állampolgárként ez a lehetőség nyitott volt számára, bár még nem voltak konkrét karrierelképzelései. A katonaságot én ajánlottam neki, örültünk volna, ha a légierőhöz tud kerülni, ám a Covid miatt abban az időben csak a hiányszakmákban indult kiképzés. Így közkatonaként lépett be a földi erőkhöz, és három évet írt alá. Jelenleg helikopterdeszantos, emellett egy új szakmát tanul, a digitális képek elemzését, ami a civil életben is hasznosítható.

Az álmainkat sokszor nem akkor és nem abban a formában valósítjuk meg, ahogy eredetileg elképzeltük. Végül a te vágyad is teljesült, pilóta lettél.

Igen, magánúton, a szabadidőmben tanultam meg repülőgépet vezetni, több lépésben. Cesnára van jogosítványom, 200–250 órát repültem eddig.

– Nem tudom, melyik megoldás a jobb, az-e, hogy visszajöttél a shelterbe?
– Hogy visszajöttem!
– Miért?
– Mert Balázs itt biztonságban van.

Toszeczky Renáta szociális munkás, a védett ház vezetője arról faggatja Szabinát, hogy miért költözött vissza saját házából, független életéből a menedékre. A beszélgetésből kiderül, hogy a lány nem tudta volna fizetni télen a gázszámlát, ezért fennállt a veszély, hogy a gyámhatóság elveszi tőle kisfiát, Balázst. Az élet igencsak meggyötörte: apja börtönben van, hat éve nem látta, de a lány szerint jobb is így, mert „amikor részeg, akkor igazán csúnya tud lenni”.

„Nem ugyanaz a lány vagy, mint régebben. Nekem úgy tűnik meg tudod magad védeni” – bíztatja Renáta Szabinát.

A Baptista Szeretetszolgálat emberkereskedelem elleni koordinátora nem csupán lelkileg támogatja az egykori prostituáltakat, hanem a háztartásvezetés, a tanulás, a munkakeresés útvesztőiben is segít nekik eligazodni. A bent lakó anyák ugyanis – kegyetlen sorssal a hátuk mögött – sok esetben inkább kislányok még.

„Ki érzi azt, hogy arra született, prostituált legyen?”

A filmben bemutatott három túlélő közül Marcsi életútját ismerjük meg mélyebben, ő az, aki leginkább ragaszkodik Renátához, ezáltal közel kerül hozzánk, nézőkhöz is. „Azt érzem, hogy ő a harmadik gyermekem” – mondja róla Renáta.

A film egyik legszívszorítóbb jelenete, amikor Renáta és Marcsi visszalátogat abba a javítóintézetbe, ahol egykor Marcsi is élt, a lány pedig mesélni kezd a bentlakóknak, akikről hamar kiderül, hogy sorstársai.

Marcsi cigánytelepen nőtt fel. „Fürödtem, amikor az eső elvert, ettem, amikor a kezembe adtak éltelt” – meséli. Tizenegy évesen megerőszakolták, intézetbe került, már tizenkét éves kiskamaszként megjárta a prostitúció legmélyebb bugyrait. A javítóba visszalátogatva a prevenció leghatásosabb eszközéhez nyúl: a saját példáján keresztül szemlélteti a fiataloknak, hogy mi is az igazi szeretet, törődés, mi nem az, és hogyan ne váljanak áldozattá.
„Mindig kérdeztem, hogyha szeret, akkor miért engedi, hogy dolgozzak? Mindig azt mondta, hogy »szerelmem, csak egy darabig kell, amíg nem veszünk ki egy albérletet«. Amikor nem csináltam pénzt, akkor szétvert meg ilyenek” – beszél saját életéről az egyik lány.
„A volt barátom azt mondta mindig, amikor megvert, hogy engem így szeret a legjobban!” – meséli a másikuk.
„Ki érzi azt, hogy arra született, hogy prostituált legyen? Vadidegen férfiak gusztustalan, mocskos, perverz vágyait elégítse ki?” – veti fel Marcsi. Majd érkezik a válasz: senki.

Kép

Kép: Bántó Csaba

„Látom bennük azt, amit ők nem látnak saját magukban”

Elsőre úgy tűnhet, mintha a dokumentumfilm a három lány sorsára helyezné a hangsúlyt, pedig középpontjában valójában a segítő szociális munkás, Renáta és az ő személyisége áll. Kiderül róla, hogy neki sem volt könnyű élete, az apja nélkül nőtt fel, most pedig ő is egyedül neveli két gyermekét. Ezer százalékon végzi munkáját: egyik pillanatban segít fürdőszobacsempét választani Szabina új lakásába, máskor szobát fest Marcsinál. A szociális munkás, a lányokért harcoló hős személye teszi igazán hitelessé a dokumentumfilmet, aki afféle anyaszerepet tölt be a lányok életében. Erre szükségük is van, hiszen az ő gyerekkorukat elvették.

„Nyilván sohasem találkoztatok még olyan 11–12 éves kislánnyal, aki azt mondta, ha nagy leszek, prostituált szeretnék lenni” – mondja egy orvostanhallgatóknak tartott előadáson Renáta.

Szavaiból kiderül, Magyarországon a hivatalos statisztikák szerint nem létezik az emberkereskedelem, az azonosított áldozatok száma 2017-ben nulla volt, ennek ellenére tele vannak a menedékházak.

Renátánál nem válik el élesen a munka és a magánélet, még egy esti baráti összejövetelen is a shelter, a lányokért végzett munkája a téma. Ezt a hivatást pedig nem is lehetne másképp csinálni. „Engem érdekeltek mindig a prostituáltak, hogy hogyan élik a hétköznapi női szerepeiket. Ez egy gátlástalan világ, érdekelt a másik oldala, hogyan maradnak nők. Tele vannak értékekkel, ha van, aki hisz bennük… Én szeretem ezeket a csajokat, látom bennük azt, amik őt nem látnak saját magukban” – hangzik el a filmben.

Kép

Toszecky Renáta az egyik kislánnyal a filmben – Kép: Bántó Csaba

Szociális munkások, a hétköznapi hősök

Renáta folyamatosan próbálja megóvni a lányokat a rossz választásoktól, döntésektől, de örökké nem foghatja a kezüket. A shelter lakóinak sorsa nem mindig sikertörténet, ahogy a szociális munkás hivatás sem az, a dokumentumfilm azt is megmutatja, milyen hihetetlenül nehéz ma az országban a karitatív szakmában dolgozók helyzete.

Schwechtje Mihály filmrendező munkáiban rendszerint társadalmunk problémáival foglalkozik, karakterei a modern társadalmi berendezkedés áldozatai. Több kisjátékfilmet is rendezett, első nagyjátékfilmje, a Remélem legközelebb sikerül meghalnod :) 2018-ban jelent meg: az alkotás egy online zaklatásba forduló szerelem, az internetes zaklatás és iskolai bántalmazás témájával foglalkozik. A „Védelem alatt” már 2020-ban elnyerte a Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztiválon a Legjobb magyar film díját, a művészmozikban szeptembertől vetítik. A „Védelem alatt” mélyre megy, nehezen feledhető, hibátlan filmélmény.

– Az édesanyád, prof. dr. Bagdy Emőke, akit a szakmában is követtél, mindig a példaképed volt? 
– Igen, részben igen, de az, hogy ő „dr. Bagdy Emőke” is, nem pedig „csak a mama”, nem azonnal tudatosult. Ő sajátos módon a szakmában is „a mama” maradt, mert amikor már nagyobbacska voltam, és a nyarakat a Lipóton (az egykori Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetben – a szerk.) töltöttem, ott is mamának hívtam, így ez az elnevezés „ráragadt”. Ha Magyarországon a pszichológiában valaki a „mamát” említi, Bagdy Emőkére gondol. 
 
– Mit csináltál ott gyerekként? 
– Bementem a gyerekosztályra, és a gyerekekkel játszottam, ott voltam a laboratóriumában, ezt úgy hívták, hogy Klinikai Pszichológiai Laboratórium, ahol tanulgattam, teszteket csináltam, játszottam, rajzoltam.

Annak idején a nyári szünetekre nem mindig tudták hova passzolni a gyerekeket. Úszótáborban voltunk az ikertestvéremmel mondjuk 6-8 hetet, de maradt még a vakációból, és akkor inkább a mama mellett szerettem lenni. A Lipót különleges hely volt, hatalmas, csodálatos parkkal, nagyszerű élményekkel. 

– Az ikertestvéred is ott volt veled? 
– Nem. Zsolti szívesebben ment a fiúkkal játszótérre, ide-oda, biciklivel, rollerrel, jobban szerette a sporttáborokat. 

– Nem érezte édesanyád, hogy egy gyerek számára szokatlan, esetleg veszélyes közeg a pszichiátria, egy zárt intézet? 
– Nem. A Lipót jó hely volt. A szakma fellegvára. Inkább az utca veszélyes, ahol vizsgálatlanul bármiféle emberek sétálnak. Bent sose féltem. Mama terhesen is dolgozott, és akkor is a pszichiátrián volt, amikor elfolyt a magzatvize. A pszichotikus betegek nagy szeretettel vették őt körül a terhesség alatt is, én már az anyaméhben is pszichiátriai betegek hangját hallottam, talán éreztem, hogy hozzáérnek a hasához is, mert nagyon nagy szeretet van az ilyen betegekben, például a skizofrénekben. Nagyon tudnak óvni, mélyen átérzik, hogy egy nő babát vár. Ezzel kapcsolatban csak jó tapasztalatom volt. Ott rehabilitációs munkafoglalkozások is voltak, tehát a liftestől a büfésen át mindenki gyógyulóban lévő beteg volt. Fehér köpenyben nyomkodta a liftgombot, de előfordult, hogy pizsamában is láttam őt korábban valamelyik osztályon. Az a hely egy csodálatos létesítmény volt. A szakmai oldala is, az emberi oldala is. A konferenciákon is ott voltam mama mellett, ha lehetett. Én nem akartam pszichológus lenni, csak vele akartam lenni. Most, hogy vele dolgozom, nem sok napot tudnék felsorolni az életemből, amikor nem voltunk együtt. Jogász akartam lenni egész életemben, pontosabban bíró. Otthon sok könyvvel voltunk körülvéve, csak a pszichológiai könyvtárunk 6-8 ezer kötetes volt, de mindenhez hozzáfértem otthon, jogi könyvekhez is. Talán bíró is lettem volna, ha nem indulok az Országos Középiskolai Tanulmányi Versenyen pszichológiából. Az édesapám belgyógyász-reumatológus főorvos volt, a hazai pszichoszomatikus orvoslás megalapítója, szóval az anyatejjel szívtam magamba a pszichológiát és az egészségügyet. Első lettem az OKTV-n, és ezzel be is jutottam az egyetemre. 

– Nem nyomasztott a szüleid sikere és esetleges kimondatlan elvárása? Lázadtál ez ellen? 
– Abba nőttem bele, hogy elismert szakemberek, jönnek hozzánk a betegek, a tanítványok. Akkoriban nem volt annyira legális és intézményes a pszichológia, egymást tanították, pszichoterápiás hétvégéket tartottak lakásokban. Valaki elment egy konferenciára, aztán összehívta a barátait, a kollégáit, és elmesélte, mit tanult. Sose kellett velem tanulni, mindig kitűnő voltam, ez nem okozott gondot. Persze, ha az édesapád a híres Einstein, akkor azért nyilván ciki, ha nem tanulsz. De a tanulás, a munka ellen sosem lázadtam. 
 
– Akkor mi ellen? 
– Elsősorban talán az ellen az életforma ellen, hogy ennyire sokat áldoztak a szüleim a betegekre, a tanítványokra, az ügyekre, és kevés idejük maradt ránk és a szabadidőre.

Kislány koromban tetszett, ha egy anyuka háziasszony, süt-főz, otthon van, nem megy dolgozni, hanem olyan, mint a viceházmester, aki a nagy kötényével rotyogtatja a lecsót, mert milyen jó lehet a gyerekének, hogy minden nap otthon van az anyukája. 

– Szóval megtartottál minden elvárást, amit „a mama” mintaként átadott: a komoly tudományos munkát, a betegekkel való lelkiismeretes foglalkozást, az állandó tanulást, mindezt a családdal – te már ötgyerekesként –, és ehhez jött még a viceházmester? 
– Valójában nem is a viceházmester. Nagyon sokat köszönhetek egy gondozó néninknek, Emmi néninek, aki már akkor is hetven plusz volt, amikor hozzánk jött. Akkor 2-3 évesek voltunk az ikertestvéremmel, és egész a serdülőkorunkig velünk volt. Azért teszem többes számba, mert iker vagyok, nekem nincs életkorom, hanem életkorunk van, nincs születésnapom, hanem születésnapunk van. Már fogantatásom óta, sejtként sem voltam egyedül. Én nem is tudom, mi az, hogy egyedül. Szóval Emmi néni igazi, klasszikus polgárleány volt, tünemény nő, végtelen precizitással. Ő volt a nagymama, mert az anyai nagyszüleink messze laktak, kitelepítették őket a második világháborúban mint református lelkész családot, édesapám szülei meg nem éltek. Emmi néni nagyon jól beosztotta az idejét, mindennap főzött, járt kozmetikába, pedikűröshöz, a haja mindig rendben volt, elegánsan öltözött, de otthon átvette a kis kötényt, mert nem koszoljuk össze a szép ruhánkat. Mama pedig a mindig hihetetlenül fiatal, lendületes, okos, híres anyukám, aki megmutatta, hogy szerepeljünk, tanuljunk, nyelvvizsgázzunk, habilitáljunk. Nekem ebből a két emberből van a női identitásom összepakolva. 

– Annak ellenére, hogy úgy érzed, több együttlétet igényeltetek volna, mégis nagyon közel vagytok ma is egymáshoz. Mi ennek a titka? 
– Hát az édesanyám személyisége. Szerintem ő a titok. Anyukám, aki nagyon várt, nem tudta, hogy ikrei lesznek, imádkozott, hogy lánya legyen, tudta a nevemet, és az élete álma teljesült azzal, hogy megszülettem.

Rajongó szeretettel szeretett. Nem az idő mennyisége volt a fontos, amit velem töltött, hanem a minőségi idő, hogy amit adott, azt a maga módján maximálisan tette. 

– Nagyon fontos, hogy felnőttként meg tudod fogalmazni a kritikát, de empatikusan meg is tudod érteni mindazt, amit átkeretezel. Sokan akadunk el valahol ebben a folyamatban. 
– Én sok ezer órát jártam önismeretre. Aki pszichoterapeuta akar lenni, alsó hangon 250 óra terápiát kell elvégezzen, de én ennél jóval többet foglalkoztam a családommal, az őseimmel, az anyukámmal való kapcsolattal. Vele közösen is, tandem módszerrel, ezért is tudunk jól együtt dolgozni, mert külön tudjuk választani az érzelmi és a szakmai kapcsolatunkat. Én a szervező, adminisztratív dolgokban vagyok jó, ő meg nagyon jól tud reprezentálni, a személyiségével elvarázsolja az embereket, olyan, mint egy királynő. Én vagyok a hátország. Fél szavakból megértjük egymást, ugyanúgy gondolkodunk bizonyos értelemben. Nyilván kellett azon dolgozni, hogy ne ugyanolyan sorsot vigyek, mint az övé. 

Kép

Kép: Emmer László

 
– Írtál egy könyvet Babavágyó címmel, abban alaposan végigveszed a reprodukciós képesség testi-lelki okait, a különböző segítő módszereket. Mit gondolsz, mennyire és miért fontos egy leendő anyának megértenie, és ha kell, rendeznie az édesanyjával való kapcsolatát? 
– Amikor gyermek születik, család születik. Már a terhesség alatt megjelenik az anyával kapcsolatos érzelmi kérdés feldolgozatlansága, ahogy a férjjel, a férfiakkal, az apával kapcsolatos problémák is, akkor is, ha az illető nem akarja. Egy ideig meg lehet tenni, hogy nem foglalkozunk a lelkünkkel, a gyerekkorunkkal, de a terhesség ezeket a témákat elő fogja hozni. Olyan, mint a serdülőkor, nagyon kiélezi a konfliktusokat, részben neurohormonális okokból. Ha legalább és legkésőbb a babavárás alatt dolgozunk ezeken a kérdéseken, akkor nem a saját sérelmeinket delegáljuk a gyermekeinkbe. Az önismereti felkészülés a baba fogadására ugyanolyan fontos, mint a babavédő vitamin szedése. Őt mi akarjuk, teszünk érte, hogy legyen, megérdemli azt a tiszteletet, amit egy vendég, hogy felkészülök a fogadására. És ez nem a bútorvásárlásban, nem a materiális feltételek kialakításában merül ki, a belső érzelmi feltételek kialakítása a fontos. 

– Amikor először készültél az anyaságra, mi volt számodra a legfontosabb dolog, amit jól akartál csinálni? 
– Az egyik, hogy legyen köztünk kapcsolat, tehát hogy jól kommunikáljak a gyermekemmel már akkor, amikor a szívem alatt van: doboltam, és ő visszarugdosott ritmusban, jó ritmusérzéke volt. A mi időnkben már lehetett tudni a gyerek nemét a tizenhatodik héten, akkor már tudtam a nevén szólítani. A másik, hogy úgy készültem, hogy fájdalommentes, hipnózisos szülés lesz, megtanultam a gyakorlatokat, amelyek által befelé tudok fordulni, és a vajúdás időszakában tompítani tudom a fájdalom észlelését, viszont az összehúzódásokat, a kontrakciókat érzem. 

– Ez sikerült? 
– Igen. Egy vajúdás sose könnyű, de sokat segített például, hogy az egyik terhességemnél szüléskor, hipnózisban láttam, hogy gond van a babával, rögtön szóltam az orvosnak, hogy azt gondolom, hogy cselekedni kell, és ezt a CTG akkor még nem jelezte. Igazam volt, a gyerek lila volt, elakadt a torka a köldökzsinórban. A belső imaginatív képek előhívása hipnózisban lehetséges, ha felkészülsz rá. 

– Manapság sajnos a szülők 50-60 százaléka elvált, sok az egyedülálló anya, második-harmadik családok jönnek létre. Mit javasolsz a számukra? 
– Nagyon nem mindegy, hogy felkészülünk-e arra, hogy mozaikcsaládban leszünk mostohák, édesanyák, nevelőanyák. Minden elvárástól mentesen a tolerancia maximumával kell viszonyulni azokhoz a gyermekekhez, akiket a másik hoz magával. Különösen, ha egy fedél alá kerülünk, ráadásul van esetleg „a te gyereked, az én gyerekem és a mi gyerekünk” helyzet. A család lényege a szeretet. Ha azzal a szeretettel tudunk odafordulni a párunkhoz, a hozott gyermekekhez és a sajátunkhoz, ami a tőlünk kitelő maximum, nagy bajt nem csinálhatunk, de azért ehhez végtelen emelkedettség, finomság, intelligencia és felkészültség kell. Minta lehet Mária és József családja. Hiszen József kapott egy fiúgyermeket, akit nem ő nemzett, és nem üldözte el Máriát. Jó, megfordult a fejében, de aztán éjjel megjelent neki a Szentlélek, és rendeződtek a gondolatai. Pedig a serdülő Krisztus emlékeztette is őt, amikor a templomban találták meg a rabbik között: „Nekem Atyám dolgaival kell foglalkoznom” – értsd ez alatt ezt is: „aki pedig nem te vagy, József”. 2022 évvel ezelőtt József fantasztikus szívvel tudott viszonyulni ehhez a gyermekhez, aki nem segítette az ő ácsmunkáját, a családját, „otthagyta őket”, tette azt, ami a sorsa volt. Ő az Isten fia volt. Szóval a mintaértékű mozaikcsalád Isten fiának a családja.

Megtehette volna a Teremtő, aki ezt a történetet alkotta, hogy azt írja a történetben, hogy „és megszületik a fiam egy földi apától és anyától”, vagy bármi mást is kitalálhatott volna, de nem. Azt mondja, hogy „szeresd a felebarátodat úgy, mint önmagadat”. Szeresd a feleséged gyermekét, úgy, mint a sajátodat, ugyanúgy, mint önmagadat.

Akik mozaikcsaládban élnek, könnyebb dolguk van, ha úgy látják, hogy ez nem átok, hanem ajándék, amivel lehet úgy élni, mint József tette, és lehet vele nagyon csúnyán vissza is élni, mert nem könnyű helyzet. 

– A mi korosztályunk szülei jó esetben még élnek, és a gyerekek is elkezdték a saját családjukat építeni. Amikor jönnek az unokák, ismét nagyobb szükség lesz ránk, ugyanakkor mi a felmenőinket is szeretnénk segíteni, mindezt még aktív munka mellett. Mi ebben a jó arány? 
– Az ötvenesek klubja az a szendvics generáció, aki még a szüleiért is nagyon sokat kell hogy tegyen, akár anyagilag is, és még a gyermekeinkről is ugyanilyen módon kell gondoskodnunk, mert nélkülünk nem tudnak továbbtanulni, lakáshoz jutni stb. Az érzelmi oldalon ugyanígy kétfelé kell teljesítenünk. Ha olyan szülő-gyerek kapcsolatról beszélünk, ahol a szülő elvárta az extra törődést, a generációsan fölfelé irányuló gondoskodást, akkor ez idővel csak nehezebb lesz. Holott ez nem egészséges, mert lefelé, a kisebbek, a fiatalabbak felé tartozunk kötelességgel, azaz a gyermekünk felé van főként kötelezettségünk, és nem a szüleink felé.

Ha szinte gyermekké válik a szülő, és azt várja, hogy lecserélje a lánya, fia a saját gyermekét őrá, az nagy probléma, de ez már egy évtizedeken át végigvitt kapcsolati zavar, amit már csak tovább lehet fokozni azzal, hogy a szülő idős és beteg.

Tehát, amikor még a szüleink annyira fiatalok, hogy ez lehetséges, érdemes a kapcsolatot velük rendezni. Nem használ az anya-fiú kapcsolatnak, ha a fiúnak olyan ápolási feladatai vannak, amelyek tabusértőek, vagy ha csak az a jó, ha például a lánya takarít ki egy anyának. Baj, ha egy szülő ezt engedi, elvárja, és nem azt mondja, hogy az ápoló, vagy ha van rá mód, egy takarító majd ezt megteszi, mert a gyermekével való kapcsolat fontosabb számára. Jó, ha egy szülő megpróbál minél inkább autonóm maradni és tisztelettel lenni a gyermeke iránt, mert érte van dolga, gondja, felelőssége, akkor is, ha 100 éves. De ez egy élet munkája, hogy ilyen kapcsolatban legyünk a szüleinkkel, és ez nem azt jelenti, hogy elhanyagoljuk őket. Nekem szerencsém van, mert édesanyám fiatal, nem a biológiai korát tekintve, hanem az aktivitását nézve, és alapvetően független. 
Azáltal, hogy megnőtt az emberi életkor, sokszor 50-60 éves embereknek 80-90 éves szüleik vannak, szóval az élethossz megnyúlásával új problémák jelentek meg. Például a nagyon idős korúaknak is ugyanolyan intellektuális igényeik vannak, sőt akár szeretnének pár órában dolgozni is. Japánban ez már valós, komplex probléma, mert ott az átlagéletkor is magas. 

– Mennyire fontos beilleszkedni a felmenőink láncolatába ahhoz, hogy megtaláljuk a helyünket, a női szerepünket? 
– A dédmama, a nagymama, az anya, a leánya, annak a gyermeke, az unokája, dédunokája erőteljes érzelmi, spirituális kapcsolatban, ha úgy tetszik, a mitokondriális DNS-en keresztül is genetikai kapcsolatban áll. Ez a női klán. Ezt ki is fejezték a régi szertartások, a keresztség is, kifejezte a névadás, amikor már nem élő felmenők nevét adták második névnek. Amikor egy leány eléri a felnőttséget, megjön a havi ciklusa, jó, ha ezt megünnepli a család, és ennek ad egy értéket. Például az apa egy kis ékszerrel megajándékozza a lányát, és kifejezi, hogy mostantól én már nem úgy ölelgetlek téged, mint eddig, de azért ugyanúgy szeretlek. Jó visszahozni a beavatási szertartásokat az életünkbe, kifejezve, hogy a gyermekből, a kicsi lányból nagylány lett, felnőtt, aztán asszony, feleség, vagyis rásegítjük a gyermekeinket a nőiség fonalára, és ugyanez a fiúkkal is fontos, akár a közös horgászás, vadászás, futballozás, fiús kártyázás, a nagypapával való beszélgetések, amikor a fiús dolgokat meghányják-vetik, vagy apa megtanítja autót vezetni a fiát. Ezek által a férfi klán tud erősödni. Sok kultúrában a nevet is úgy adják, hogy benne van, az illető kinek a fia. 
 
– Anyaként és a lányaim anyává válását figyelve sokszor éreztem azt, hogy az igazi önazonosságot akkor találjuk meg, amikor nemcsak a felmenőink szálán „lengedezünk”, hanem kapcsolódunk a gyermekünkhöz is. Mintha ez a két szál rögzítene igazán. 
– Valahogy így van azoknál a nőknél, akik felkészültek a női identitás fejlődésének azon szakaszára, amikor a felelősségvállalás, a munkaképesség és szeretetképesség lesz a meghatározó. Jó esetben ez megtörténik 25 éves korig, ezek a felnőttség kritériumai. Ekkor a nők és a férfiak igénylik, hogy felelősséget vállalhassanak valakiért, akihez tudnak kötődni, akiért munkát is tudnak végezni. Ekkor a gyermek megkoronázza a párjukkal való kapcsolatot. Ha ez biológiailag nem sikerül, akkor vannak más utak, de az utódlás mindig is fontos kérdés volt, nem csak a királyoknak, a bibliai történetek is mind erről szólnak. A magtalanság probléma, az anyává válás pedig maga a megdicsőülés.

A katolikus vallás is központi helyre tette az anyát, és az édesanya valóban mindannyiunk számára a szeretet alapját jelenti, az egész világról alkotott kép lényegét, a biztonsághoz való viszonyt, és egy életre meghatározza a kötődést és a kapcsolati mintákat.

Tehát ha valakinek ez sérül, akkor a világ maga sérül. Ezért a legfontosabb, hogy az anya-gyerek kapcsolat jó legyen, javított legyen, korrigált legyen és főként: legyen. 

– És a jó anyákból jó nagymamák lesznek? 
– Jobb nagymamák lesznek, merthogy még a legvaskalaposabb személyiségkutatások is – amelyek csak kérdőíveket használnak, és számokban látják az embert – megállapították, hogy a személyiség az életkorral javul: egyre szelídebbek, egyre kedvesebbek, egyre szociálisabbak és türelmesebbek vagyunk, ahogy öregszünk. Ezért mindig sokkal jobb egy nő nagymamának, mint anyának. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2022. májusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

„Amikor Ricsit megismertem, csak alkalmakkor ivott. Három éve éltünk jól működő házasságban, amikor észrevettem, hogy egyre többször állít haza sörrel és borral. Kérdeztem, hogy mi oka az ivászatnak, de kimagyarázta magát: rossz napja volt, jó napja volt, sok volt a munkája, a kollégák felbosszantották, szorong, túlórázott.

Csakhogy egy idő után az iszogatás mindennapossá vált, és volt, hogy heti egyszer olyannyira túltolta, hogy egyáltalán nem értettem, amit beszél. Csak sorolta egymás után a szavakat, de összefüggés nem volt közöttük. Én ilyenkor jól leteremtettem, és hisztizve, káromkodva áthurcolkodtam a vendégszobába. Számtalan este telt el úgy, hogy magányosan néztem a tévét, miközben Ricsi a másik szobában összevissza beszélt magában. Amikor álomba merült, átmentem, betakargattam, a zsebébe csempésztem egy cetlit »Mindennek ellenére nagyon szeretlek« üzenettel, és én is elaludtam. Másnap este minden kezdődött elölről. Volt, hogy csak feküdt aléltan az ágyon, utcai ruhában, én meg másnap mentegethettem a cégénél, hogy aznap miért nem tud bemenni.

És ez volt a jobbik eset, mert voltak esték, amikor azt képzelte, hogy halálos beteg, küzdött a bűntudatával, panaszkodott az életére, és zokogott, akár egy kisgyerek.

Ilyenkor nem tudtam mást csinálni, mint átölelni őt. Eleinte fenyegetőztem, kiabáltam, de rájöttem, hogy az csak olaj a tűzre.

Betegség, nem pedig akarat- vagy jellemgyengeség!

Egy évvel később már mindkettőnk számára teljesen világos lett, hogy segítség nélkül képtelen kiszállni ebből az ördögi körből. Bár a piát több ízben eltüntettem a lakásból, ő mindig szerzett valahonnan magának. Mindegy volt, milyen messze kell elmenni érte, s hogy mennyi pénz megy el rá. Pontosan tudtam, hogy az alkoholizmus betegség, nem pedig akarat- vagy jellemgyengeség, éppen ezért rengetegszer leültem vele beszélni – már, amikor józan volt, és együtt próbáltunk a dolgok mélyére ásni. Ilyenkor még részletesebben beszélt a gyerekkoráról, mint korábban bármikor, s kiderült, hogy vannak olyan események a múltjában, amiket a mai napig nem tudott feldolgozni. Ilyen volt az édesapjával való viszonya, a nagymamája halála, a folyamatos tökéletességre törekvése.

Beszélt arról, milyen nehéznek és kimerítőnek érzi, hogy helyt kell állnia a munkahelyén, hogy milyen nehéz volt neki annak idején otthagyni szeretett kisvárosát, s felköltözni Pestre, valamint, hogy az állandó, munkában és magánéletben való megfelelési kényszer gyakorlatilag összeroppantja. Azt mondta, valahol legbelül egyfajta űrt érez, amit képtelen betölteni mással, mint alkohollal.

Mivel abban biztosak voltunk, hogy keresve sem találnánk jobb párt magunk mellé, és igenis nagyon szerettük egymást, az egész függőséget elkezdtük kihívásnak, egy megoldandó problémának tekinteni.

Ricsi többször próbált leszokni, sikertelenül. Ilyenkor egy kicsit mindig megtört a hitem. Reménytelennek láttam a jövőnket, s a helyzetet az sem könnyítette, hogy az összes, korábban közös teendő áthárult rám. Dolgoztam, takarítottam, ha valami elfogyott, beszereztem, törődtem a kutyánkkal, Ricsi helyett is ápoltam az emberi és üzleti kapcsolatainkat…  Elegem lett abból, hogy végignézzem a férjem vergődését, és egyre több külön programot szerveztem magamnak: kurzusokra és workshopokra jártam, valamint újra elkezdtem futni. Fájt a magány, hiszen a párommal korábban mindent együtt csináltunk.

Annyira beteg volt, hogy én is beteg lettem mellette

Ricsi alkoholizmusa rám is megbetegítően hatott. Romlott a koncentrálóképességem, gyakran voltam rosszkedvű, csupán 3-4 órákat tudtam aludni, napközben pedig vedeltem a kávét. Nagyon kínzó volt így magamban szenvedni, miközben az is fájt, hogy nem tudok segíteni a páromnak. Sokszor voltam dühös, és sokat sírtam esténként. Nem akartam senkinek elmondani azt, ami nálunk zajlik. Nem akartam, hogy megbélyegezzenek.

Egyedül a kozmetikusomnak mertem megnyílni. »Ugyanarról a Ricsiről beszélünk, te, Ancsa?« – kérdezte ő ledöbbenve. Nem csodáltam, hogy kétkedve fogadta a hallottakat, hiszen ő is, mint mindenki, Ricsit kedves, illedelmes, optimista embernek ismerte.

Ilyen is volt, még a kapcsolatunk elején, de a sötétebbik, vergődő, őrlődő, kiabáló piás oldalát csak én láttam, amikor kettesben maradtunk este.

Egyszer előfordult, hogy egy társasági összejövetelen is kikelt magából: kötözködni kezdett, hajigálta a tárgyakat, egyszóval vállalhatatlanul viselkedett, én pedig majd’ elsüllyedtem szégyenemben. Mivel napközben elvonási tünetekkel küzdött – izzadt, görcsölt a hasa, hányt –, kerestem neki orvosokat, de vagy nem ment el hozzájuk valamilyen mondvacsinált indokkal, vagy egész egyszerűen közölte az orvossal, hogy hülyeségeket beszél.

»A függők ilyenek, ne vádolja magát!« – mondták nekem az orvosok, sajnálattal vegyített együttérzéssel a hangjukban. Szinte biztos voltam benne, hogy magukban azt gondolják: »Szerencsétlen nő, jól kifogta!«.

Végül már olyannyira elkeseredtem, hogy elkezdtem járni egy budapesti önsegítő csoportba, ahol konkrét tanácsokat ugyan nem kaptam, hiszen ott nem is ez a cél, de más megvilágításba helyezték a függőséget. Beletelt pár hónapba, amíg rájöttem, hogy én is hibás vagyok abban, hogy a helyzet idáig fajult. A csoportvezető kíméletlenül az arcomba vágta, hogy igenis vádoljam magam, mert a szerhasználatot akaratlanul is támogattam azzal, hogy szinte mindent – bevásárlást, takarítást, a programok megszervezését, a kávé elkészítését – a férjem alá tettem.

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Az áttörés

Egy alkalommal Ricsinek elkezdtem beszélni erről az önsegítő csoportról. Mondtam, hogy van egy függőkkel foglalkozó részlegük is, csoportos foglalkozásokat tartanak, és csupa kreatív dolgot csinálnak – festenek, rajzolnak, sportolnak.

»Lehet, hogy ez jó lenne nekem. Mert én nem akarok kórházba befeküdni« – mondta halkan.

Én pedig már másnap beszéltem az intézet vezetőjével, aki fel is vette Ricsit. Eleinte merő cinizmus volt a férjem, utálta az egészet, de mégis összepakolt, hogy négy hónapot eltöltsön az intézetben. Persze fizetni kellett, de mégsem több milliót.

A harmadik hónapra szemmel láthatóan kezdett jobban lenni. Azt mondta, a csoport jót tesz neki. Megtanult a társaira figyelni, és kezdi elfogadni, hogy nem gyengeség az, ha nem egyedül próbál úrrá lenni a gondjain. Megjárta az elvonás minden lépcsőfokát fizikailag, de amikor hazajött, újra az az ember ölelt át, akit megismertem évekkel ezelőtt. Jobban kimutatta az érzelmeit, sőt, szeretett is velem beszélni róluk.

Azóta is együtt vagyunk. Újra visszatértek életünkbe a közös programok, és bár vannak még nehéz időszakok, sóvárgós órák, de Ricsi öt éve nem ivott egy kortyot sem.

Világossá vált számomra, hogy a környezeten is múlik, felépül-e egy függő.

Ezért is érzem fontosnak, hogy nyíltan beszéljek életem sötétebb időszakáról, arról, milyen az élet egy alkoholfüggővel.

Materialistának vallottam magam, de már azt mondom: hiába hiszi magát az ember mindenhatónak, nagyon gyorsan összetörik a terhek alatt. Éppen ezért jó hinni valamiben vagy valakiben, egy nálunk erősebb akaratú erőben.

És egyvalamit még fontosnak tartok megemlíteni: olaj a tűzre, hogy hazánkban egymást érik a pálinka- és borfesztiválok, s hogy a magyar gyerekek viszonylag korán látnak felnőtteket sörrel a kezükben.

Az a kép alakul ki bennük, hogy az ivás az élet természetes része, s ha problémával találkoznak, akkor arra az ital a megoldás.

Mint az üléseken megtudtam, Magyarországon jelenleg 800 ezer alkoholista él, vagyis rendszerszintű problémáról van szó. Kevés ember engedheti meg magának, hogy addiktológushoz és terápiákra járjon – az ilyesmi drága mulatság (kétmillió forintba is belekerülhet).

Égető szükség van arra, hogy hazánknak legyen végre egy megfelelő alkoholkezelési stratégiája, hiszen az alkohol, ez a legalizált folyadék, amihez bárki bármikor hozzáférhet, pontosabban maga a függés elképesztően nagy károkat képes okozni: felelős a személyiség széteséséért, az izolálódásért, az önbizalomhiány, a depresszió kialakulásáért. És többek között a családok, párkapcsolatok széteséséért is.”

Történészként a Drehereket a királyi családokhoz, dinasztiákhoz tudnám hasonlítani, akik országokat irányítanak. Ők nem országot, hanem egy vállalatbirodalmat irányítottak. Sok iparos és kereskedő az ipari forradalom idején új lehetőséghez jutott, az azonban keveseknek adatott meg, hogy ennyi generáción át folyamatosan vigyenek egy vállalkozást.

A Drehereknél összekapcsolódott a pénz és a vagyon a házasságokkal.

A kereskedőcsaládok kereskedőcsaládokkal házasodtak, a sörgyáros fia a másik sörgyáros lányát vette el, ennél a családnál tehát a nőknek – és hozományuknak – is meghatározó szerepe volt. A család első tagja, akit név szerint ismerünk és dinasztiaalapítónak tartunk, Franz Anton Dreher, aki 1796-ban megvásárolt Schwechatban egy sörfőzdét. Első felesége egy vámszedő lánya volt, a pénz tehát onnan jött, de utód nem született. Időskorában újranősült, egy fiatal és vagyonos lányt vett el, tőle már született gyermeke is. Innentől tudatosan választottak a sörgyárosok olyan feleségeket, akik mindig hoztak valamit a családba: vagyont, tudást, gyárat, értéket.

Mondhatjuk, hogy egyedülálló, ahogy több nemzedéken át mindig történt olyan „vérfrissítés”, ami technológiai megújulással is járt?

Az volt egyedülálló, ahogyan ez a családi vállalkozás fennmaradt és egyre bővült, mert folyamatosan képes volt megújulni, fejlődni. Két-három generáción átívelő, 100–150 évig működő vállalkozásokra találunk más példákat is, de ha a vállalat nem tud alkalmazkodni a változó világhoz, akkor megszűnik a cég. Itt azonban minden utód mást hozott be a cégbe. Az alapító fia volt Dreher Antal, a „sörkirály”, aki óriási tudást és vagyont halmozott fel, Magyarországon is terjeszkedett, megvásárolt egy kőbányai sörfőzdét, amely a magyar Dreher-gyár alapja lett. Nem véletlen, hogy Kőbányán építették fel a gyárat: volt ott egy üresen álló, a középkorban bányaként használatos, kősziklába vájt pince, ahol kiválóan lehetett malátát csíráztatni, mert éppen megfelelő hőmérséklet volt, és az erjesztést is ott végezték a hűvösben. Majd jött az ifjabb Anton Dreher, aki már ebbe a társadalmi, gazdasági elismertségbe született, és nagyléptékű fejlesztésekben gondolkodott. Négy gyárral rendelkezett: Schwechatban, Kőbányán, Triesztben és Michelobban, Csehországban. Az ő idejében a kőbányai lett Magyarország legnagyobb sörgyára, és Antal megvásárolta a martonvásári Brunszvik-kastélyt. A következő generációt Dreher Jenő képviselte, akinél közbeszólt az első világháború, a gazdasági világválság, majd a második világháború. Akkoriban az emberek nem nagyon fogyasztottak sört, 1930 januárjában mindössze 30 üveg sört adtak el, mert akkoriban az luxuscikknek számított.

Dreher Jenő azonban előremenekült, a meglévő alapanyagokat másként használta fel. Azt mondta, ha van szesz, van cukor is, és elkezdett édességet gyártani.

A maradék malátát megetette a tehenekkel, így lett tej, az jó volt a tejcsokihoz, így gyárthatott csokoládét. Más ágazatokban is terjeszkedett, volt például nyugdíjbiztosítója is, és övé volt a Duna-parti szállodasor, a két háború között ugyanis virágzott a turizmus. Érdekeltsége volt még a kőbányai textilgyárban és a Richter gyógyszergyárban is, amelynek laborjában húspótló készítményeket is kikísérleteztek. Egyesítette a gyárait, eladta, ami nem működött, azt fejlesztette, ami működött. Ebből lett az Első Magyar Részvény Serfőzde. A Dreherek nagyon különböző személyiségek voltak, de ugyanaz az innovatív szemlélet jellemezte őket generációkon át. Benne voltak a birodalmi tanácsban, de nagypolitikai szerepet nem vállaltak, ami azért is érdekes, mert akkoriban ez hozzátartozott a társadalmi előrejutáshoz.

Kép

Balról jobbra: Dreher Antal, ifjabb Anton Dreher és Dreher Jenő – Forrás: Wikipedia

Tehát minden Dreher utód azt hozta be a családi vállalkozásba, ami rá jellemző volt, és amit a kora megkívánt. Így ma már több mint 200 év fejlődéstörténetét láthatjuk, ami visszahatott arra a társadalmi-gazdasági miliőre is, amelyben ők léteztek.

Igen, így van. Egyrészt felismerték a saját koruk lehetőségeit: amikor befektetni kellett, befektettek, amikor gyárra volt szükség, gyárat építettek, amikor válság volt, más üzletággal foglalkoztak, másfelől kiépítették a saját társadalmi és családi kapcsolatrendszerüket.

Számos dologban elsők voltak, Magyarországon például az első palackozott sör ifjabb Dreher Antal nevéhez fűződik az 1870-es évekből.

Itt is egy rokoni szál játszott fontos szerepet: Kőbányán volt egy likőrgyár, a tulajdonos felesége pedig Dreher Antal testvére, Klára volt. Ebben az üzemben próbálták ki, hogy lehet-e palackozott sört is gyártani. Ők voltak az elsők, akik Carl von Linde találmányát, az első hűtőgépmodellt is használták.
Nagyon kiterjedt dinasztia volt, és nagyon összetartó. A malátatermelők és a sörgyárosok lehettek volna egymás konkurenciái, de a családi kapcsolódások miatt inkább összedolgoztak. Például amikor Dreher Jenő felesége lett Haggenmacher Berta Lujza, a budafoki meg egy másik kőbányai sörgyár is a család tulajdonába került.
Az államosítással a család kényszerűen kilépett a gyár és Magyarország történelméből, és az ő hagyományaikat folytatva új utakat kellett keresni a sörgyártásban. 1987-től újra használható a Dreher márkanév, és a család leszármazottai örömmel jártak a gyárban. 

Kép

Színes litográfia a Dreher-féle sörgyárról, 1925-ből. A látképen előtérben a ma is létező Dreher-villa látszik, illetve a már nem álló Dreher-kastély a parkban. A gyár néhány épülete, a malátagyár és az alul lévő épületsor ma is áll Kőbányán. Ez volt a Dreher Sörgyárak első alapgyára, amelyet 1854-ben vásárolt meg Dreher Antal, a „Sörkirály".  – Kép: Dreher Sörgyárak Zrt. Söripar Emléktára 

A sört már az ókorban is fogyasztották, de később az alsóbb társadalmi rétegekhez kapcsolták. Lehetséges, hogy a sörkultúrán a Dreherek „emeltek”?

Mindenképpen. Számos forrás utal arra, hogy már honfoglaló őseink is ismerték a komlót, és készítettek sört. A vándorló életmód kizárta a két-három év alatt termőre forduló szőlő termesztését, a rövidebb termőidejű gabonák viszont remek alapanyagul szolgáltak sör készítéséhez.

A sörfőzés védőszentjeinek Szent Dorottyát és Szent Miklóst tekintették, valamint Szent Flóriánt, aki a tűzveszélyes szakmák védőszentje volt.

A sörfőzdéket általában a városok, falvak szélére telepítették elővigyázatosságból is, gondolva a tűzvész lehetőségére. Az egyházi sörfőzés is híres volt, de aztán jött a török kor, és kevésbé ittak sört, vagy nem tudták azt elkészíteni. A 18. században aztán megjelentek a sörmanufaktúrák, amelyek éppen olyanok voltak, mint a mostani kisüzemi sörfőzdék. Majd beköszöntött a 19. században a polgári világ, és az emberek kávéházakba, éttermekbe, sőt sörházakba jártak. Idősebb Dreher Antal azért is lett híres, mert a bécsi társadalmi elit és az éppen kialakuló polgárság számára „serfőző házakat”, magyarul nagy sörkerteket, sörkocsmákat nyitott, ahova hordóban szállította ki saját fejlesztését, a Lagert, amelynek köszönhetően a „sörkirály” nevet is kapta. Ő már nemcsak iparos volt, hanem kereskedő és vendéglátó is. Így alakította ki a polgári sörkultúrát, amely gyorsan elterjedt. Persze Magyarországon a szőlőültetvényeket elpusztító filoxérajárvány is segítette a sör előretörését.

Ide kapcsolódik a sörrel koccintás tilalmának legendája is, amely szerint azért nem illendő a magyaroknak sörrel koccintani, mert az aradi vértanúk kivégzését ünnepelve az osztrák vezetők sörrel koccintottak. Lehet ennek valóságalapja?

Talán egykoron a kocsmárosok tilthatták a koccintást, mert nem akarták, hogy összetörjenek a vékony falú, osztrák üvegpoharak. Az 1849-es vereség és az osztrákok úgy kerülhettek ebbe a tilalomba, hogy sörgyárosaink javarészt cseh, morva, osztrák, német származásúak voltak, ami eleve ellenérzést váltott ki a magyar nemzeti érzelmű emberekből. Ezt aztán a borosgazdák csak erősítették, hiszen amikor terjedt a filoxéra, és elpusztult a szőlőjük, jöttek a sörösök, és elvették előlük a piacot. Így került a sörrel koccintás tilalma a legendák közé.

A borosok és a sörösök sokáig harcoltak egymással a 19. és 20. század fordulójának időszakában, amikor országszerte nyíltak a nagy sörgyárak, és a palackozott sörök bekerültek az üzletekbe.

Első pesti Serfőző Céh - serfőzők felvonulása. Csoportkép sörfőzőmesterekkel, feltehetően sörhöz kapcsolódó (pl. sörszentelés) ünnep alkalmából. A felvételen a sörfőző mesterek eszközei láthatóak a munkások kezében (malátalapát, viricsmerítő, szűrőlapát, malátázó eszközök stb.) Bal oldalon kecskés pajzstartókkal a sörfőzők címere látható a sörfőzés szimbólumaival.  – Kép: Dreher Sörgyárak Zrt. Söripar Emléktára 

Fontos marketingelvárás, hogy a fogyasztó fejében összekapcsolódjon egy adott termékkel egy bizonyos jellegzetesség, egy íz, egy érzés, egy szimbólum. Ezt erősíti a márka logója is, amely a terméket azonnal beazonosíthatóvá teszi. A Dreher esetében ez hogyan alakult?

Egyrészt a korabeli sörös céhes hagyományok átörökítettek bizonyos szimbólumokat, ábrázolásokat. Az egyik ilyen Gambrinus, a sörök védőalakja, aki a legenda szerint egyetlen kocsmában 388 kupa (mások szerint 72 liter) sört ivott meg. Jelképes figurája mögött, ha minden igaz, Jan Primus 13. századi brabanti herceget sejthetjük, de a franciák és a belgák is magukénak tartják. Sok más legenda is kötődik hozzá, állítólag eladta a lelkét az ördögnek, hogy megismerje a sörfőzés tudományát, ezért ábrázolják kecskével. Innen jön a bak sör, amely egy erős, ördögi italra utal. A bak sör Magyarországon már az 1860-as években ismert volt, Pesten, a Király utcában lévő bécsi sörháznak is bak volt a cégérén. A bécsi sörfőzők lapja is Gambrinus nevét viseli.
A Drehernek a háromszög a védjegye, amely ősi szimbólum. A német területeken két egymásra helyezett háromszög jelezte a középkori céhes meg szerzetesi sörfőzés idejében, hogy itt sörfőzde van. Az egyik egy talpára állított kék háromszög, ami a vizet, a másik egy ráhelyezett piros háromszög, ami a tüzet szimbolizálja. Ez a szimbólum maradt meg a Drehereknél is, csak egy kicsit modernizálták. Dreher Jenő idejében a sört a lefelé álló háromszög, a likőrt a felfelé állított háromszög jelképezte.

A Dreher baksör korabeli címkéje

A Dreher Söripari Emléktár nemcsak a dinasztiáról és a sörgyártásról őriz emlékeket, de az elmúlt 300 évből sok érdekes tárgyat is láthatunk itt. Neked mi a kedvenced?

A Dreher Múzeumot 1979-ben alapították, és a kedvenc tárgyaim mindig valamihez köthetők. Például a Kőbányai Sörgyárban jelent meg az első magyarországi dobozos sör, amely 1984-ben került kereskedelmi forgalomba. Vagy ilyen a „sörös csizma”, amely egy csizmaalakú üveg, porcelán, kőedény vagy fa tárgy, s innen eredeztethető a „hogyan kerül a csizma az asztalra?” szólás is.

A céhes hagyomány szerint ugyanis, ha új sörfőzőmestert avattak, akkor ebből a csizma formájú korsóból ivott az összes céhtárs, beavatták az új sörfőzőmestert, legényből mesterré vált.

Így került a csizma az asztalra.