„Nagymama konyhája volt a legjobb hely az egész világon. Ott mindig fantasztikus finomságok készültek, közben szólt a rádió, én pedig vidáman kísérletezgettem a gáztűzhelyen. Iskola után mindig egyenesen hozzá mentem, és ő örült nekem. A főtt étel illata belengte a lakást, amit azóta is az otthon befogadó nyugalmával azonosítok. Ilus mama türelmesen hallgatta a roppant fontos iskolai eseményekről szóló beszámolóimat.

55 éves volt, amikor kérésemre felhagyott a dohányzással, és a 60. évében járt, amikor a kedvemért megtanult sakkozni. Vasalás közben német szavakat tanított és verseket mondott.

Élvezet volt vele bejárni a Nagycsarnok tereit, sétálni a Nagykörúton. Csendesen támogató és feltétlen szeretetet sugárzó kedvességét természetesnek vettem, mint a levegőt, amelyet belélegeztem.” (Ákos)

„A tizenéves hippi srác és a lelkész lánya egymásba szerettek, és úgy döntöttek, hogy nyakukba veszik az országot. Sorban születtek gyermekeik: fiú, lány, lány, fiú és így tovább, egészen a tizenegyedik kisbabáig. Ők az én édesanyám és édesapám. Éltünk sváb zsákfaluban a Csele- patak völgyében, tanyán a kiskunsági homokbuckák vidékén, aprócska faluban a Kakukk-hegy aljában, álmos kisvárosban a főváros mellett. A költözések közepette volt egy biztos pont: bárhol is éltünk, Mami péntekenként a munka végeztével telepakolta a kis piros autóját mindenféle finomsággal, és jött meglátogatni az unokáit. Nem állta útját fáradtság, távolság, zord időjárási körülmények, de még a futóhomok sem. Mami sohasem érzelgősködött, nem mondott hangzatos szavakat, de mindig számíthattunk a szerető gondoskodására. Tőle tanultam meg kitartóan továbbmenni, és tenni a dolgom akkor is, amikor nehéz az élet.” (Lídia)

Sokféleképpen nagyszülő

Amikor megkérdezzük a barátainkat, hogyan emlékeznek a nagyszüleikre, sokféle történetet hallhatunk. Ha azt vizsgáljuk ezekben a történetekben, hogy mennyire vettek részt a nagyszülők unokáik nevelésében, akkor Cherlin és Furstenberg nyomán mi is azonosíthatjuk a három fő típust: a távoli, szimbolikus nagyszülőt, a szülőtárs stílusú, „elég jó nagyszülőt”, illetve az erősen bevonódott nagyszülőt.
A távoli nagyszülő ritkán jelenik meg az unokája életében, a gyermek többnyire csak az ünnepeken találkozik vele. Visszatekintve az unoka megélésében megjelenhet a hiány érzése a nagyszülővel kapcsolatban.
A szülőtárs stílusú, „elég jó nagyszülő” ezzel szemben szeretetteljes kapcsolatot alakít ki az unokájával, érzelmileg bevonódottan gondoskodik a gyermekről. Kimutatja a szeretetét, ám nem törekszik szülőpótlékká válni, hanem inkább erősíti a szülő-gyermek kapcsolatot. Többnyire határozott elképzelése van a szerepéről. Működésében fontos szempontnak tartja, hogy ne a saját, hanem az unoka és a szülők szükségleteihez igazodjon gondoskodása és nevelése. 
Az erősen bevonódott nagyszülői viselkedéssel leginkább a többgenerációban együtt élő családoknál találkozhatunk. Itt a nemzedékek sok időt töltenek egymással, segítik egymást, kölcsönösen megbeszélik a nehézségeiket.

Ezek a nagyszülők sokszor vállalkoznak a két dolgozó szülő helyettesítésére is, ami nagy segítséget jelenthet, ám rendkívül fontos a tudatosság és az egyeztetés, hogy elkerüljék a túlzott bevonódást a felnőtt gyermekeik életébe.

Saját emlékeinkre visszatekintve elgondolkodhatunk azon is, hogy unokaként milyennek éltük meg a nagyszüleinket. A gyermek többnyire nem a nagyszülői bevonódás mértékét mérlegeli, sokkal inkább az élményeket idézi fel. Az ezt tükröző nagyszülői működést vizsgálva Kernhaber öt funkciót különített el. Ilyen a támogatás és védelmezés; a régi időkről és családi eseményekről szóló történetmesélés; az életre, a kapcsolatokra és az életszerepekre vonatkozó eligazítás és tájékoztatás; a szerepmodellség, amikor a nagyszülő a különböző szerepeit vonzó módon éli meg és mutatja be; illetve a kézügyesség és kreativitás, amivel elvarázsolja unokáját a nagyszülő. Természetesen ezek nem élesen szétváló szerepek, és nincsen egyetlen követendő vagy kötelező nagyszülői működés, hanem az emberi tulajdonságok sokszínűsége tükröződik abban is, ahogyan ezt az életfeladatot az egyén megéli.

Kihívások a nagyszülőségben

Kezdetben, az első elméleti modellek megalkotásakor a kutatók inkább a nagymamákat értették a nagyszülők alatt. Régebben ők inkább a gondoskodó szülőségben, míg a nagypapák a tanító-értelmező szerepben jelentek meg. Mára viszont, ahogyan az anyai és az apai funkciók egy része is közeledett egymáshoz, úgy a nagyszülők esetében sem válik el élesen a két nem viselkedése.
Bár az emberek többsége az élete körülbelül egyharmad részében nagyszülői szerepet tölt be, mégis kevés szó esik a témáról, így az érintettek segítséget sem kapnak, pedig sok kérdésük, dilemmájuk van. Számos tényező akadályozhatja a nagyszülőség megélését. Ilyen lehet, amikor későbbre tolódik az első gyermek vállalásának időpontja, emiatt sokszor olyan idősen válnak nagyszülővé a párok, hogy már nem képesek aktívan bevonódni az unokák nevelésébe. Mások éppen ellenkezőleg, nagyon fiatalon válnak nagyszülővé, így még sokféle aktív szerepet töltenek be az életükben, ami megnehezíti az unokával való kapcsolat ápolását. Ezeknek a nagyszülőknek a filmek és könyvek is kevés fogódzót adnak, hiszen azokban általában idős, ősz hajú néniknek és bácsiknak festik le a nagyszülőket, ami a fitt, életerős középkorú emberek esetében igen távol áll a valóságtól.

Másrészt a válások és a párkapcsolatok gyakori felbomlása miatt megfigyelhető az a jelenség, hogy a kései életciklusban (újra) gyermeket vállaló vagy éppen új párkapcsolatával elfoglalt nagyszülő kevés érzelmi energiát képes mozgósítani unokája számára, főleg, ha éppen egy frissen alakuló mozaikcsaládban keresi a helyét.

Nagyon nem mindegy tehát, hogy mikor csöppen bele az ember a nagyszülői szerepbe. Egy kutatás szerint az 50–65 éves nagyszülők nagyobb valószínűséggel érzik magukat közel az unokájukhoz, mint az 50 évnél fiatalabb vagy 66 évnél idősebb nagyszülők. 

A nagyszülőségen gondolkodva áttekinthetjük, milyen szerepeket azonosítunk saját nagyszüleinknél. 
Milyen volt megélni azt? Mit vinnénk tovább saját nagyszülői működésünkben, és mi az, amit inkább letennénk? 
Milyen nagyszülőnek szeretnénk látni magunkat évtizedek múlva?

Fontos adathordozók

Egy elmélet szerint a civilizáció akkor született meg, amikor az őseink a beteg társukat már nem sorsára hagyták, hanem gondozni kezdtek. A civilizáció fejlődésének másik fontos mérföldköve az lehetett, amikor az élettartam növekedése révén a családokban megjelentek a nagyszülők, akik segítettek az unokák gondozásában, és átadták azokat az ismereteiket, amelyek a már régen nem élő családtagok tapasztalataiból származtak. Ez a kettőnél több nemzedék közötti „adathordozás” nagy előnyt jelenthetett más csoportokkal szemben, hiszen a túlélésért folyó harcban fennmaradt korai civilizációk ismereteink szerint nagyra becsülték az időseket.

Kép

Kép: Profimedia - Red Dot

A nagyszülőség ma is egy kiteljesedést adó életfeladat, ami óriási erőforrás a szülők számára és hatalmas gazdagság az unokáknak. A kutatások szerint azoknak a gyermekeknek, akik rendszeres kapcsolatban vannak a nagyszüleikkel, magasabb az önbizalmuk, szociálisan fejlettebbek, illetve a felnőtt unokák kisebb valószínűséggel lesznek depressziósok, mint azok, akiknek nincs ilyen kapcsolatuk.

Az unokáikról gondoskodó nagyszülők esetében is kisebb a depressziós tünetek megjelenésének valószínűsége, illetve a várható élettartamuk is magasabb.

James Rilling professzor nagymamák agyi működését vizsgálta, miközben ők az unokáik képeit nézték, és megállapította, hogy ilyenkor az agy érzelmi empátiával kapcsolatos területei aktívvá válnak, ami elősegíti az unokával való érzelmi hangolódást és válaszkészséget. Sokszor rácsodálkozunk, amikor egy legendásan következetes vagy akár szigorú szülő nagyszülőként korábbi önmaga szöges ellentéteként viselkedik. A nagyszülőség valójában lehetőséget ad arra, hogy korrigáljuk mindazt, amiről utólag azt gondoljuk, hogy szülőként másképpen kellett volna csinálnunk. Gyakran tapasztaljuk, hogy a nagyszülők az unokákkal való viszonyban képesek elengedni a görcsös elvárásokat, és elfogadóan jelen lenni. Ez a szerepkör lehetővé teszi azt is, hogy érzelmi támaszként és bizalmasként viselkedhessenek azokban a helyzetekben, amikor a szülő és a gyermek között ellentét feszül. A nagyszülő jelenléte folytonosságot biztosít a múlt és a jelen között, hiszen ő az, aki a családtörténetet, a hagyományokat és szokásokat továbbadja a következő generációk számára.
A pár- és családterápiákon gyakran találkozunk a kétgenerációs családok növekvő kimerültségével. Miközben a két szülő dolgozik, a gyerekek egész napokat töltenek az intézményekben, így a hétköznapokban nehéz közös élményeket gyűjteni együtt töltött idő nélkül. Az énidő és a páridő megteremtése is nehézséget jelent, amiben sokat segíthet a nagyszülők jelenléte, támogatása. 
A nagyszülőségben rejlő erő és gazdagság miatt a család fogalma nem szűkíthető le a nukleáris családra. Életünk körülményei és alakulása mégis ebbe az irányba visz sok családot. A munkavállalói mobilitás kívánalma nagy földrajzi távolságot teremt a családtagok között. Uhlenberg és Hammill kutatásai alapján ez jelentős szerepet játszik a nagyszülő-unoka kapcsolat minőségében. Minél közelebb él a nagyszülő, annál valószínűbb, hogy heti szintű kapcsolatot tart fenn az unokájával. Fontos hangsúlyozni, hogy ugyan soha nem látott mértékben egyszerűsödött a kapcsolattartás a technika eszközeivel, ám ez csalóka pótlék, ugyanis ezek az eszközök az érzelmek közvetítését már csak korlátozottan teszik lehetővé, közös élmények teremtésére pedig alkalmatlanok. Ha elvész a közös megélések és történések sora egy kapcsolatból, megnő a távolság a nemzedékek között. Idővel már csak ünnepekkor találkoznak, és fennáll a kockázata annak, hogy puszta beszámolókká vagy felületes beszélgetéssé redukálódnak az egykor élményszerű együttlétek.
Óriási veszteség, hogy elkopott az ösztönös tudás arról, hogyan élhetnek együtt a nemzedékek, ami társadalmi szinten az eltávolodás, az egymás nem értése és a magány irányába visz.

Ha szeretnénk megállítani ezt a folyamatot, érdemes törekednünk a nemzedékek közötti kooperációban élő családra, ahol ugyan nem élnek egy ingatlanban a generációk, de közel laknak egymáshoz, és összehangolják a hétköznapok feladatait. 

Ehhez pedig az összes szereplő együttműködésére szükség van. A nagyszülőknek érdemes nyitottan és rugalmasan viszonyulni ahhoz, hogy a felnőtt gyermekeik gyakran megkérdőjelezik azokat a mintákat, amiket otthon láttak. Talán a legfontosabb, hogy képesek legyenek bízni a fiaikban és a lányaikban, hogy jó anyává és apává válnak, és megerősítsék őket a szülői szerepükben. A különbözőség elfogadása a másik oldalról is lényeges. A fiatal szülőknek általában nem érdemes túl nagy jelentőséget tulajdonítaniuk a nagyszülőkkel való nevelésbeli eltéréseknek, hiszen a gyerekek kiválóan tudnak váltani a szabályok között. Konfliktus esetén mindig érdemes tudatosítani, hogy az adott vita éppen miről és kiről szól, mivel a nagyszülő-szülő konfliktusban gyakran a régmúlt feldolgozatlan és megbeszéletlen élményei ütnek vissza, hiszen ebben az időszakban könnyen újraélednek az unoka életkorával azonos érzelmek és emlékek.
Nincsen univerzális recept, az elvárások hangoztatása egyik fél részéről sem hozhat megoldást az esetleges konfliktusokra. Érdemes elfogadással és türelemmel közelítenie mindhárom félnek, hogy ez az időszak melegségben és kötődésben eltöltött éveket jelentsen az unoka, a nagyszülő és a szülő számára egyaránt. 

Források:
Horváth-Szabó Katalin: A házasság és a család belső világa, 2016, Párbeszéd (Dialógus) Alapítvány és Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézet
How grandmothers’ brain react tot he sight of their grandchildren (az Emory Egyetem tanulmánya)
Grandparents and grandchildren (a The Psychologist folyóirat cikke)

Ez a cikk a Képmás magazin 2022. júliusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Negyedik fiúként érkeztem a családba, utánam még két húgom született. Kilenc hónapos koromban állami gondozásba kerültem, aminek pontos okait a mai napig nem sikerült feltárni. Két-három hetente hazavittek egy-egy napra, de erre az időszakra egyáltalán nem emlékszem. Arra viszont igen, ahogy kétévesen állok a lakóotthon kerítésénél órákon keresztül, várok és kántálom, hogy „anya, anya”. Mindennap ott álltam és vártam. Nem volt köztünk szeretetteljes anya–gyerek kapcsolat, én mégis ragaszkodtam hozzá. Négyéves korom körül a nagymamám unszolására hazahozott, de nem mondhatom, hogy kellemesebb időszak következett. Anyám engem magázott, én voltam az, aki soha semmit nem csinált jól.

Debrecen külvárosi részén laktunk egy fűtetlen, komfort nélküli, nagyon rossz állapotú 35 négyzetméteres házban: anyám, nagyanyám, a három bátyám, a két húgom meg én. Anyám akkor már intenzíven ivott, nem is dolgozott, így mi, gyerekek harminc napból huszonötöt éheztünk otthon. A szomszéd Julika néni hozott nekünk ételt, ha mondtuk, hogy nagyon éhesek vagyunk. Azt tudom, hogy az osztálynaplóban ott volt a nevem mellett a 3H (halmozottan hátrányos helyzetű), de a családból kiemelésről szó sem esett. A három bátyám elég hamar csavarogni kezdett, az sem véletlen, hogy mindhárman megjárták a börtönt. Két bátyám azóta jó útra tért, rendezett életet élnek. Ők néha napokig nem kerültek elő, én meg a két húgommal ott voltam anyám mellett. 12 évesen dolgozni kezdtem egy debreceni vállalkozónál, szemetet szedtem a piacokon suli után, nem sokkal később már teljes munkakörben voltam.

Mindegy volt, nyár van vagy tél, iskola után hazamentem, este 6-7 óra felé rákötöttem a kempingbiciklire a seprűt, és elindultam, hogy Debrecen három különböző piacán takarítsak. Általában éjfél körül végeztem.

Mellette hetedik-nyolcadikban gödröket, árkokat ástam egy hőszolgáltató cégnek.

Milyen irányba szerettél volna továbbmenni?

Nyolcadik vége felé jött a suliválasztás, és én mondtam anyámnak, hogy nem akarom ezt egy életen át csinálni. Szakmunkát szeretnék tanulni és dolgozni, szeretnék jelentkezni szobafestő-tanulónak. Anyám azt mondta, túl hülye vagyok ehhez, és azt ordította, hogy takarodjak, én pedig fogtam egy táskát, és elindultam.

Három napig egy buszmegállóban aludtam, aztán Kati, az osztálytársam és a szerelmem mondta, hogy az apukájának van egy tanyája, megengedik, hogy odamenjek. Így is lett. Közben jelentkeztem a 108-as számú Povolny Ferenc Szakképző Iskolába, ahova a jegyeim alapján felvettek, és a tanyáról kezdtem bejárni az iskolába. Később bekerülhettem kollégiumba, de esténként onnan is eljártam dolgozni, persze nem hivatalosan. A tanáraim és a kollégiumigazgató nagyon sokat segítettek, sokat köszönhetek nekik. Jó körülmények között voltam, nem fáztam, nem éheztem, mint kisgyerekként, amikor bebújtunk a testvéreimmel egy kabát alá, és ott vacogtunk. Akkoriban behunyt szemmel mindig elképzeltem, hogy egy meleg ágyban vagyok a saját szobámban, játékok vesznek körül. Valahogy tudtam, hogy ez nekem gyerekként nem fog összejönni, és akkor arról kezdtem álmodozni, hogy ha felnőtt leszek, szép autóval járok, szép házam lesz szép kerttel, a gyerekeimnek szép szobával. Ha hazaérek, csak kinyitom a távirányítóval a garázs ajtaját, és begurulok.

Sikerült. Nem azonnal, nagyon sok dolgot apránként tudtam megvalósítani, de most úgy élek, ahogy akkor, ott dideregve, éhezve elképzeltem.

Abban, hogy később rendőr lettél, lehet valami sorsszerűség? A családi tragédiák folyamatának megállítása, a szabályok, a tisztességes dolgok tudatos felvállalása? Vagy véletlenszerűen alakult?

Azt nem mondom, hogy véletlenszerű volt. Bevittem a két húgomat a családsegítő szolgálathoz, hogy segítsenek elhelyezni őket. Azt hazudtam, hogy 18 elmúltam, így engem nem helyeztek vissza állami gondoskodásba. De, amikor meghalt anyám és nagyanyám 1999-ben, és kiderült, hogy én még mindig csak 17 vagyok, bekerültem újra egy lakásotthonba Hajdúsámsonban, aztán még két helyen. Kaptam enni, volt ruhám, mert a szociális ellátórendszer gondoskodott rólam, így nyugodtan be tudtam fejezni a szakmunkásképzőt. Leérettségiztem és jelentkeztem a miskolci rendészeti szakközépiskolába, mellette elkezdtem az egyetemet szociálpedagógia szakon Debrecenben. Hétköznap nappalin tanultam a miskolci rendőriskolában, hétvégén jártam a Debreceni Egyetemre. Nagyon nehéz volt, de csak sikerült az akkori párom támogatása mellett. Ahogy végeztem, azonnal járőr lettem Debrecenben, majd körzeti megbízott. Később Pesten lettem bűnügyi területen vizsgáló, majd kiképző. Ezután szakirányítóknál dolgoztam, jelenleg a BRFK Kommunikációs Osztályát erősítem. Haladok lépésenként előre.

A rendőri hivatás mit szimbolizált akkor, amikor elkezdted, és mi az, amit most jelent számodra?

A rendőrség kicsit olyan nekem, mint egy összezáró család, egy különleges társadalom. Gyökértelen voltam, és azt gondoltam, itt, a rendőrök között jobban gyökeret tudok ereszteni, mint más szakmában. Mindemellett fontos volt, hogy szabálykövető jellegű munkát végezzek, amiben rendszer van, ami nekem is mutatja az utat. Az is fontos volt, hogy segítsek másokon, mert én tudom, milyen a családon belüli erőszak, milyen az, amikor elkóborolnak fiatalok, tudom, milyen amikor valaki állami gondozottként sokadjára szökik a GYIVI-ből. Ha valaki a pillanatnyi helyzete miatt elkövet egy jogellenes cselekményt, én mögé látok, és tudom, hogy ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy ő velejéig rossz. Egyszer járőrként ki kellett vonulni egy betöréshez. Az egyik elkövető sráccal együtt voltam nevelésben egy lakásotthonban.

Nagyon furcsa volt, amikor felismertük egymást. Tudtam, milyen helyzetben lehet, de nyilvánvalóan a hatóság nevében jártam el. Ő értette, és azt mondta, örül neki, hogy én fogtam meg, mert tudja, hogy emberséges leszek vele.

Más kollégáim is emberségesek lettek volna, de a rendőri pályafutásom során azóta is sokszor kerültem ilyen helyzetbe, ahol azonnal el kellett választanom a munkát és a privát életemet. A rendőri szakma egyik specialitása az, hogy töményen találkozunk az élet szomorú oldalaival, amiket egy átlagember nem lát. Amikor egy fiatal rendőr elkezd dolgozni ebben a szakmában, ez sokkolhatja, de idővel mindenki megtanulja kezelni.

Nagyon érdekes a kapcsolódásod az irodalomhoz. Számos irodalmi est volt az elmúlt években, ahol neves művészek, közéleti személyiségek olvasták fel a novelláidat, verseidet. Hogyan indult mindez?

Úgy másfél évtizede kezdtem el írni, csak leírtam a gondolataimat, az emlékeimet a gyerekkoromról. Egyszer Szalóczy Pállal beültünk valahova együtt kávézni, ő mondta, hogy látta a Facebookon az egyik írásomat, van-e még ilyen? Átküldtem neki, majd felhívott, hogy csináljunk egy felolvasóestet. Nekem ez megrendítő volt. Szabadkoztam, hogy ne vesztegessék erre az időt, de akkor Pali átküldte Bőzsöny Ferencnek meg Szersén Gyuszi bácsinak, és utána ők hívtak fel, hogy legyen irodalmi est. Az egyik előadásnak az volt a címe, hogy „A rendőr lelke”. Ezek kis novellák, színpadi jelenetek, amelyekben szerepel a gyermekkorom, egy erős társadalmi rajz meg persze a rendőri hivatás.

Azt szoktam mondani, amennyit a sors elvett, ugyanannyi jót is kapok. Én már gyerekként nagyon szerettem, amikor a nagymamám a Szokol rádión hallgatta a Kossuthot. Debrenti Piroska, Bőzsöny Ferenc és más nagy rádióbemondók orgánumát is imádtam, majd a tévében Szalóczy Pál, Mohai Gábor, Zahorán Adrienn hangját. Isten és a sors úgy alakította, hogy én ezeket az embereket megismerhettem személyesen, majd barátság alakult ki közöttünk, pedig némelyikükkel 50 év a korkülönbség.

Bőzsöny Ferenccel, Szersén Gyulával már van köztünk egy Föld és egy Ég, de a kapcsolat fennáll, és én nem hagyom elveszni.

Nagyon szerencsés vagyok, hogy ezek az emberek az én műveimet felolvasták, innentől kezdve egy csoda vált ezekből az írásokból.

Nagyon fontos a társadalmi felelősségvállalásod, a jótékonysági akciók is, amiket szervezel egy-egy bajba jutott családnak, anyukának. Velük hogyan kerülsz kapcsolatba?

Az anyai nagymamám nagyon jólelkű ember volt, és én gyerekként megfogadtam, hogy amikor majd lehetőségem lesz az életben, én is segítek. Rendőrként számos információ eljut hozzám, ha egy gyerek éhezik, ha bántják, ha egy család krízisben van. A nejem is nagyon sokat segít. Kiírom a Facebookra egy posztban, hogy bajban van egy család, segítségre lenne szükség, és annyi, de annyi jólelkű embert ismerek, akik szó nélkül jönnek és segítenek! Nemrég 24 óra leforgása alatt 300 ezer forintot gyűjtöttünk össze egy anyának, aki egy bántalmazó apukától hozta el a két gyermekét, és nem tudtak hova menni. Van úgy, hogy egy ismerősöm hívja fel a figyelmemet, hogy valaki most nagyon nehéz helyzetben van, de sokszor engem keresnek meg közvetlenül.

Most is két egyetemet végzek egyszerre, a Nemzeti Közszolgálati Egyetemet és a Károli Gáspár Református Egyetem jogász karát, meg ott van a családom, a két gyönyörű gyerekem és persze a munkám. Örülök, hogy a jogot ezen az egyetemen végezhetem, hiszen a hit közel áll hozzám. Bár Isten házába keveset járok, az égiekkel kötött paktum szerint élek.

Nekem nagyon fontos, hogy ennyi jó ember vesz körül, akik ténylegesen segítenek, nem csak szomorú emojikat nyomnak egy segítségkérő poszt alá.

Arany János azt írja, „Legnagyobb cél pedig, itt, e földi létben / Ember lenni mindég, minden körülményben.” Ez a hitvallásom, hogy mindenki a saját maga szintjén, de segítsen, ha tud, mert ennek van értelme a földön.

Hamarosan már három komoly diploma lesz a kezedben. Maradsz a rendőrség kötelékén belül, vagy szeretnél más, esetleg nemzetközi helyszínre lépni, ahol kombinálhatod az eddigi tapasztalataidat?

Szeretnék továbbra is a rendőrség kötelékében maradni, a tudásomat, tapasztalataimat a rendőri munkába integrálni. Az utóbbi időben sokat változott, fejlődött a rendőrség szociális érzékenysége, az a tapasztalatom, hogy jó irányba megy a rendőri szervezet, és én ezt az ívet szeretném még inkább felfele húzni. De a legfontosabb továbbra is a családom! A gyönyörű kislányom, a kisfiam, aki a „klónom”, és a párom, aki a legfőbb társam, támaszom, aki a családi fészket melegíti. Ők az én életem centrumai.

Férje pár éve az Arany János emlékév alkalmából kezdett a Toldi készítésébe. Hogyan illeszkedik a rajzfilm Jankovics Marcell életművébe?
Marci szakmai hitvallásának fontos részét képezte, hogy átmentse a múlt örökségét egy XX–XXI. századi vizuális környezetbe helyezve. Korábban Az ember tragédiáját is feldolgozta, megőrizve Madách nyelvezetét és gondolatsorát. A Toldinál ugyanezt tartotta szem előtt, és véleményem szerint Arany költeményéből is egy fantasztikus vizuális látványfilm született. A Toldi méltó befejezése Marci életművének.
Egy nemzet kultúrájának része, hogy ápolja a nagy elődök örökségét, és azt mindig minden nemzedékkel meg kellene ismertetni az adott kor eszközeivel – annak idején Arany János is egy XVI. századi szerző, Ilosvay Selymes Péter művét dolgozta föl. Emiatt különösen fontos, hogy elkészült ez a film.

Miben más a most bemutatott Toldi-film, mint a korábbi feldolgozások, és hogyan szólítja meg a mai fiatalokat?
Marci a Kecskemét Filmstúdió alkotóival közösen készítette a filmet, akik már számítógéppel dolgoznak. Ő világéletében ódzkodott a digitális technológiától, de elfogadta az ötleteiket, és elismerte, hogy sok mindenre képes a komputer, amit korábban nem tudtak volna megcsinálni. A fények, árnyékok, hangulatok is ezzel a technikával jelennek meg.
Emellett a rajzfilm üzenetében is eltér az eddigi feldolgozásoktól. A szocialista rendszer idején a főhős úgy volt beállítva, mint egy kis suttyó, akit lenéznek, és akiből aztán, a szocializmus ideológiája szerint, hős vált.

Arról viszont elfelejtkeztek, hogy Toldi Miklós egy nemesi család sarja.

Nagyon sok felnőtt, aki megnézte a filmet, most ébredt rá, hogy jé, hát ennek a családnak címere volt. Karriertörténet helyett sokkal inkább egy kamasz fiú története, aki – mint minden kamasz – úgy érzi, hogy rossz helyzetben van, amiből ki akar törni. Célja elérésében pedig családja – azaz a tallérokat küldő édesanyja – is segíti.

Annak idején, amikor az elbeszélő költeményt olvastam, Toldi Miklóst inkább egy felnőtt férfiként láttam magam előtt, a rajzfilmet nézve viszont rádöbbentem, hogy milyen fiatal.

Igen, pedig Arany is említi, hogy még legénytoll sem pelyhedzik állán, tehát egy nagyon fiatal gyerekről van szó, akinek csak később, már Budára érve serken egy kis bajusz az arcán. Hogy csupán a kamaszkor küszöbén áll, azt az anyjához való ragaszkodása is mutatja. De a király is nagyon fiatal, mögötte is ott az anyja, amikor a trónra ül, illetve amikor a Duna partján gyülekeznek.

A cseh vitéz legyőzését követő jelenetben pedig maga Jankovics Marcell is megjelenik.

Igen, a film végén az alkotók is felbukkannak: egyik oldalon a nagy öregek, Marci, Mikulás Ferenc, Richly Zsolt sorakoznak, a másik oldalon pedig a fiatalabb generáció, élükön a társrendező Csákovics Lajossal. De a közönség soraiban a többi stábtag is feltűnik, Marci őket is belerajzolta a filmbe. Egy csónakban ülve pedig Áder János horgászik, az Arany János emlékév keretében ugyanis ő kérte fel Marcit, hogy készítse el a Toldit. Így volt ez a reneszánsz korban is, a festők megörökítették a festményen a megrendelőt, azaz a donátort is.

Marci nem szerette a sematikus figurákat, hanem a környezetéből keresett arcokat.

Jankovics Marcell otthon, az emeletükön kialakított stúdióban dolgozott, naponta 12 órát. Mennyire avatta be a munkafolyamatokba?

Mindig megmutatta, amin éppen dolgozott, és rengeteget beszélt is róla, úgy hívtam emiatt, hogy egy „nyitott könyv”. Én viszont nem tudok rajzolni, és más szemmel néztem a karaktereket. Az asztrológiából is engem az emberek cselekedetei, sorsuk alakulása mozgatott meg, míg őt a motívumok, a csillagos ég érdekelte. A Toldi például az Orion, azaz az égi vadász, a Naphérosz csillagképével kezdődik, egy másik jelenetben pedig a Hattyú csillagkép alakja rajzolódik ki az égen, ami a madarak vándorlási útját mutatja.

A magyar ősmitológia mellett a keresztény kultúra is meghatározta férje munkásságát. Nagy álma volt, hogy rajzfilmet rendezzen a Bibliából, amelyből 25 perc el is készült, az Akadémia Kiadó gondozásában pedig a forgatókönyv és a figuraterv könyv formájában is megjelent. Hogyan hatotta át az életüket a hit?

Marci isteni gondviselésnek tekintette, hogy felvették a Pannónia Filmstúdióba, ami abban a rendszerben tényleg csodával határos dolog volt. Segíts magadon, és az Isten is megsegít, tartja a mondás, és ez így is van: sokszor érzi az ember a Gondviselés jelenlétét, aki mentőövet nyújt a szükségben levőnek. Hogy aztán elkapja-e vagy nem, az már rajta áll. Tehát hit nélkül, azt hiszem, nem lehet élni.

Kép

Fotó: Fekete Fanni

Megismerkedésük története is sorsszerű. Hogyan emlékezik erre vissza?
1971-ben találkoztunk először, Zürichben. Én a Svájcban élő bátyámat mentem meglátogatni, Marci pedig a Pannónia Filmstúdió csapatával akkor utazott ki az Annecy Filmfesztiválra. Zürichben másfél órát vártunk a genfi csatlakozásra, ahonnan ők busszal készültek továbbmenni a fesztiválra. És akkor Szoboszlay Péter, Marci kollégája odajött hozzám, hogy látta, én is magyar vagyok, csatlakozzak hozzájuk. Így ismerkedtem meg Marcival. Később aztán a Belvárosban is találkoztunk, és kiderült, hogy rengeteg közös ismerősünk van. Különös, hogy ennek ellenére mégsem találkoztunk egymással korábban.

Mi az, ami megragadta a személyiségében?
Nagyon imponált az elkötelezettsége és a hihetetlen munkabírása, hogy mekkora energiával, aprólékossággal és tudományos igényességgel művelt mindent. Hatalmas tehetséget kapott az Istentől, mégsem dőlt hátra, hogy övé a világ, hanem keményen dolgozott. Ahogy ő maga is mondta, az élete egy küzdés volt, akárcsak első filmje, a Sisyphus címszereplőjének véget nem érő küzdelme.

Milyen akadályokkal kellett megküzdenie?
A szocializmusban osztályidegennek számított a családjával, az édesapját koncepciós perben elítélték, majd börtönbe is zárták, ezért nem vették fel az egyetemre, pedig építészmérnök szeretett volna lenni. Később segédmunkásként került a Pannónia Filmsúdióhoz, amelynek vezetője, Matolcsy György felfedezte a tehetségét, és felvette rajzolónak. Végigjárta a szamárlétrát, rajzolóból tervező lett, majd animátor, aztán rendező.

Később számos nemzetközi díjjal tüntették ki, ám nem vehette át azokat személyesen – azokban az években mindent állami tulajdonnak tekintettek, ezért a párt emberei utaztak ki az alkotók helyett a külföldi fesztiválokra.

Marci viszont áldásként élte meg, hogy azzal foglalkozhat, amit szeret. Azt hiszem, hogy még a küzdést is szerette, hogy megdolgozott az eredményeiért. Ellenkező esetben, ha kívülről jön a siker, az elkényelmesíti és boldogtalanná teszi az embert.

Ötven évet éltek le együtt. Mitől működött jól a kapcsolatuk?

Azt vallottuk, hogy mindennap újból kell kezdeni egy házasságot, mert az nem automatikusan jó, hanem oda kell rá figyelni. Pilinszky János egyszer azt mondta, kétféle szerelem létezik: amikor két ember egymás szemébe néz, és amikor mindketten ugyanabba az irányba néznek. Utóbbi volt az alapja a mi házasságunknak is: mindkettőnk élete Marci munkájának volt alárendelve.

Fontos útravalót adott számomra Melocco Miklós barátunk is, aki figyelmeztetett: „Azért, mert elvett feleségül, nehogy azt hidd, hogy a te birtokod!” Az együttélés nem arról szól, hogy a másikat megváltoztatom: vagy elfogadom olyannak, amilyen, vagy nem fog működni a kapcsolat.

Kép

Rubovszky Éva Jankovics Marcell szobrával – Fotó: Fekete Fanni

Nem élte meg nehezen a saját karrierjének háttérbe szorítását?

Nem, mivel nagyon tiszteltem Marci munkásságát, az együtt töltött évtizedek alatt pedig az én életemnek is a részévé vált a rajzfilmkultúra. Orosz István szerint az a legcsodálatosabb dolog, amikor két kis pálcikából egy táncoló ember lesz, az animáció pedig tényleg egy csoda. De mindig is nagy kultúrakedvelő voltam. Glatz Ferenc történész, volt miniszter mondta, ha lenne olyan foglalkozás, hogy kultúramenedzser, én az ennék, a nyolcvanas években viszont ilyen még nem létezett. Sok kiállítást szerveztem, mint a kínai császár cseréphadserege a Nemzeti Múzeumban. Majd bekerültem a Magyar Külkereskedelmi Bankba, annak gyűjteményét gondoztam: aukciókra jártam, milliós képeket vásároltam a főnökeimmel egyeztetve. Egy ismerősünk, aki gyakran látott ott engem, egyszer megjegyezte Marcinak: „Tudom, hogy fantasztikus gyűjteményetek van, a feleséged állandóan vásárol.”

Hogyan tudtak egyensúlyt tartani a munka és a magánélet között?

Rengetegen utaztunk, többek között a nemzetközi fesztiválokra is elkísértem Marcit, nagyon tartalmas ötven év volt. Emellett minden hónap első szombatján összejövetelt tartottunk az ismerőseinknek.

A szalon, ahogyan Hankiss Elemér elnevezte, 1978-tól egészen 1993-ig működött, és alkalmanként 50–60 ember megfordult nálunk, Hernádi Gyulától kezdve Ráday Mihályig, itt találkozott a magyar értelmiség.

És még szerelmek is szövődtek ezeken az összejöveteleken!

Van, akivel most is tartja a kapcsolatot ebből a társaságból?

Igen, egyikük, Gellért Mara révén nemrég Varsóban is bemutatták Az ember tragédiáját. De bárhová is megyek, mindig találkozom egy régi szalonossal. Szeretném ezt a közösséget újra feltámasztani. Sajnos sokan már nincsenek köztünk, ezért elkezdtem magam köré gyűjteni a kultúrára nyitott, értelmes fiatalokat.

Másik nagy terve pedig a férje munkásságát bemutató emlékház létrehozása. Hogy áll most a projekt?

A múzeum a lakásunkban lesz kialakítva. Négy évre megírtam a szakmai tervet, jelenleg az életművét katalogizálom; a filmjei rendelkezésre állnak, most a vele készült interjúkat gyűjtöm egybe. Abban bízom, hogy jövőre el is tud indulni a projekt. Sokan mellém álltak, a Filminézet, a Filmarchívum és a Magyar Művészeti Akadémia is elismerte, hogy szükség van rá.

A múzeum nemcsak Marci munkásságát, hanem a magyar rajzfilmkultúra más meghatározó filmjeit is bemutatja. A földszinten 20–30 gyereknek tartanánk vetítéseket. Marci mindig azt mondta, hogy a 14 éven aluliakra lehet építeni, mert a felnőttek már el vannak rontva. Úgyhogy én is elsősorban őket szeretném megszólítani, illetve az iskolákat és a tanárokat, akik számára a Nemzeti Filmarchívum Alapfilm-Klassz feladatkörében kiegészítő tananyagot készítünk, merthogy az oktatásban még most sem igazi tananyag a film.

Kép

A szobában hamarosan gyerekeknek tartanak vetítéseket – Fotó: Fekete Fanni

A mai gyerekek azért sem látnak magyar rajzfilmeket, mert a televíziók nem ezeket veszik meg, hanem a tömeggyártásban készült cartoon filmeket, amik, ellentétben a művészi értéket képviselő animációval, a profitszerzés céljából születnek. Ez pedig nagy probléma, mert így a gyerekek nem kapják meg azt, ami alapján értékítéletet hozhatnak, nem nevelődnek ki kultúrabefogadók. Sokan lenézik a gyerekeket, és úgy vélik, elég nekik butuska filmeket csinálni, ami tévedés. Az Ének a csodaszarvasról egyik vetítésén egy tanárnő azt mondta a diákoknak: „Gyerekek, ez nem a ti filmetek.” Mire ők azt kiáltották: „De igen, ez a mi filmünk!” Ha oktatnák, a fiatalok sok mindent megtanulhatnának a magyar őstörténetről. De a fiatalok a Sisyphust is értették, amely egy teheráni filmfesztiválon a gyerekzsűri díját kapta.

A magyar rajzfilmkészítés aranykora nagyon nagy időszak volt, nagy eredményekkel, nem szabad elfelejteni.

Hasonló küldetéssel indult az Országos Rajzfilmünnep is, amelyet november 18. és 20. között idén újra megtartanak. A fesztivál, amelynek ön a fővédnöke, idén Jankovics Marcellnak állít emléket.

A feladatot a Rajzfilmünnep alapítója, M. Tóth Géza felkérésére vállaltam el, aki annak idején tanítványa volt Marcellnak, és sok időt töltöttek együtt. Nagyon örülök, hogy róla is megemlékeznek. Másrészt, az is szimpatikus számomra, ahogyan a Rajzfilmünnep szervezői megszólítják a közönséget, már az esemény neve is találó: ünnepnek hívják, és az emberek ünnepként is élik meg. Száznegyven helyszínen zajlanak vetítések és programok, a legkisebb falvaktól kezdve az egészen különleges helyszínekig: van, aki a saját lakásába hívja a nézőket, a II. kerületben pedig egy sörözőben láthatnak rajzfilmeket. Azért ez, hogy egy sörözőben rajzfilmvetítéssel össze lehet hozni egy közönséget, komoly dolog! Ma nehéz nagy tömeget elérni, mert a civilizáció szétbombázta; a Rajzfilmünnep azonban kisközösségekben gondolkozik, amelyek jobban összetartanak.

Deni a börtönből szabadulva a családjánál keres menedéket, strichelésből élő nevelőapja BMW-t, aranyláncot ad neki, majd egy feladattal bízza meg. Ez a „munka” az áhított érvényesülést hozhatná meg számára a családban. Vidékre megy, hogy nevelőapjának lányt szerezzen. Állami gondoskodásban nevelkedő tinédzserekkel ismerkedik meg a helyi diszkóban, egyikük a gyönyörű Maja, ő lesz a kiválasztott. Maja 15 éves, édesanyját elvesztette, apját nem is ismerte, évek óta a gyermekotthonban él.

Kötődni kezd Denihez, beleszeret, és a fiú is érzi, a lány többet jelent számára. Deninek sorsdöntő lépésről kell döntenie: elmeneküljenek-e külföldre, vagy teljesítse a „megbízást”?

A rövidfilm az Életrevaló Karitatív Egyesület és az Északi Támpont Közhasznú Egyesület együttműködésében jött létre, a két szervezet filmjeiben, klipjeiben fontos társadalmi problémákra hívja fel a figyelmet. A filmkészítésbe pedig gyermekotthonokban, családok átmeneti otthonában, lakóotthonokban élő gyermekeket vonnak be, így volt ez a Válaszúton forgatásakor is.
A Válaszúton 2021-ben megnyerte a BuSho Nemzetközi Rövidfilm Fesztivál legjobb magyar kisjátékfilm díját, illetve elhozták a Hétdomb, valamint az Ars Sacra Fesztivál kisjátékfilmes fődíját is, de a film eljutott New Yorkba és Moszkvába is. Az alkotás rendezője Chilton Flóra, a két főszerepet Pászik Cristopher (Deni) és Zsákai Eszmeralda (Maja) játszák, de mellékszereplőként feltűnik Farkas Franciska színésznő is.   
A film hamarosan elérhető lesz az RTL+-on, az RTL új előfizetéses platformján.  

Játékfilm, de ez a valóság

A Válaszúton nem dokumentum-, hanem játékfilm, története fikció, de akár igaz is lehetne.
„Úgy mutatja be a gyermekkereskedelmet, ahogy az a valóságban zajlik” – hívta fel a figyelmet a vetítés után Sebhelyi Viktória, a Terre des hommes Alapítvány gyermekkereskedelmi szakértője. Mint mondta, a gyermekkereskedelem a drogkereskedelem és a fegyverkereskedelem után a harmadik legjövedelmezőbb bűncselekménytípus a világon.

Az EU-ban az áldozatok többsége Magyarországról, valamint a szomszédos országokból kerül ki.

A Terre des hommes Alapítványról
A Terre des hommes Alapítvány világszerte 40 országban – köztük már nálunk is – működő gyermekvédelmi, gyermekjogi szervezet, amely egészségügyi, gyermekvédelmi és vészhelyzeti programokat működtet. Legfőbb célja a legsérülékenyebb helyzetű gyermekek támogatása: így az úton lévő gyermekeké, a kizsákmányolások áldozataié és azoké, akik áldozatként vagy bűncselekmény elkövetőjeként az igazságszolgáltatás rendszerébe kerültek. Hazánk területén jelenleg mintegy 550 Ukrajnából menekült ember ellátását támogatják.

A gyermekkereskedelem áldozatai főként sérülékeny társadalmi helyzetű családokból jönnek: igen gyakran húzódik meg a háttérben a generációról generációra öröklődő szegénység, és ennek is részben folyományaként a család helyett gyermekvédelmi gondoskodásban nevelkedés. Szexuális kizsákmányolás, vagyis jellemzően prostitúció, gyermekpornográfia esetén főleg lányokról beszélünk, ugyanakkor számos fiú is érintett.

Az Európai Unió tagállamaiban 2015-2016-ban azonosított összes gyermek áldozat közül a magyar nemzetiségű a legtöbb: 647 az 1310-ből, ebből 86 százalék leánygyermek. Az ugyanebben a periódusban regisztrált magyar nemzetiségű, szexuális célú emberkereskedelem-áldozat több mint fele (64 százalék) gyermek. Sőt, 7,4 százalékuk, körülbelül 71 fő 11 évnél fiatalabb.  Mélyszegénység, roma származás, állami gondozás: mindegyik kockázati faktor a gyerekek szexuális kizsákmányolásában – derül ki a világ legnagyobb, gyerekek szexuális kizsákmányolásával foglalkozó ernyőszervezete, az ECPAT és magyar tagja, a Hintalovon Alapítvány országjelentéséből.

Hiányoznak a felnőttek a gyermekek mellől

De Coll Ágnes, a Baptista Szeretetszolgálat emberkereskedelem elleni küzdelem programjának vezetője szerint a filmbeli jelenség nagyon általános.

Ezek a gyerekek mindig újra és újra keresik, hogyan tudnának kapcsolódni valakihez. Úgy, ahogy nem tudtak kapcsolódni egy egészséges szülő-gyermek viszonyban.

 
„A film nagyon jól mutatja be azt a bizonyos szeretethiányt, amit megélnek azok a fiatalok, akik rendezetlen családi háttérből jönnek. Számukra nem volt meg az az óvó-védő közeg, amely a szeretetet adja. Az állandó sóvárgás belevezeti őket egy ilyen szerelmi kapcsolatba, sokszor bármit megtesznek a másikért, ezért gyakori, hogy belekerülnek a prostitúcióba vagy egy bántalmazó kapcsolatba” – mondta. A Baptista Szeretetszolgálatnál azt tapasztalják, hogy akik prostitúcióból menekülnek el, azokat jellemzően már 12 éves koruk előtt bántalmazták, fizikailag, verbálisan vagy szexuálisan.

Kép

Jelenet a Válaszúton filmből – Fotó: Hejüsz Betti

Az állami gondoskodásban élő gyerekek alapélménye, hogy hiányoznak a felelős felnőttek körülöttük, mellőlük. Pontosabban vannak felnőttek, de óriási a fluktuáció. Dr. Gyurkó Szilvia, a Hintalovon Alapítvány alapítója arról beszélt, ma Magyarországon, ha valaki 11-12 évesen bekerül állami gondoskodásba, 18 éves koráig körülbelül 70 szakember fordul meg körülötte. „A gyermekvédelem rendszeréből minden tizedik, a gyermekotthonok, lakásotthonok rendszeréből minden hetedik szakember hiányzik. Így pedig csak pillanatokra lesznek olyan kötődések, amelyek akár minták lehetnének; a gyerekek nem kapnak jó mintákat arra, mi a különbség a szex, a szerelem, az intimitás, a pornográfia és az erotika között” – szögezte le.

Az emberkereskedelem hatékonyságra törekszik, a beszervezők azért mennek gyermekotthonokhoz, mert ott sokkal jobban tudnak toborozni, csábítani.

„Egy cukorkáért, vagy ha azt mondom, szeretlek, bármi és minden megengedhető”

– szemléltette Gyurkó Szilvia. Szerinte fontos beszélni a kereskedelmi oldalról, ugyanis a magyar jogszabályok lehetővé tennék azon kliensek megbüntetését, szankcionálását, akik 18 éven aluliakkal létesítenek szexuális kapcsolatot, de ilyen eljárások a gyakorlatban nincsenek.  

Kép

Jelenet a filmből – Fotó: Hejüsz Betti

Itthon jelzőrendszer működik

Amennyiben prostitúcióban érintett gyerekről vagy bármilyen szempontból kizsákmányolt – koldultatott, rabszolgaságban tartott – gyerekről van tudomásunk, akkor a jelzőrendszert kell értesíteni. A gyermekek bántalmazása ellen megtehető lépésekben a társadalom minden tagjának, így nekünk is felelősségünk van, ezért, ha bántalmazás gyanúja vetődik fel, azt jeleznünk szükséges (akár anonim módon) a helyi család- és gyermekjóléti szolgálatoknak, a rendőrségnek vagy a jelzőrendszer számunkra elérhető másik tagjának – tudtuk meg a Terre des hommes Alapítványtól. Ez azt jelenti, hogy a jelzőrendszer tagjai vagyunk mi magunk is, ahogy többek közt a rendőrség, az ügyészség, a bíróság, a háziorvos, az iskola, az egyházak vagy a gyermekvédelmi szervezetek. A jelzést bántalmazás vagy annak gyanúja esetén is meg kell tenni.

Az állampolgárok feladata a jelzés adása, a felderítés pedig a nyomozó hatóságé.

Hova lehet fordulni?
Országos Kríziskezelő és Információs Telefonszolgálat (OKIT): +36 80 20 55 20 ingyenesen, nonstop hívható, felnőttek és gyerekek számára is elérhető szolgáltatás.
Gyermekvédelmi hívószám (Szociális és Gyermekvédelmi Főigazgatóság): 0680- 212-021 ingyenesen, 24 órában hívható.
Telefontanú (Magyar Rendőrség üzemelteti): 06 80-555-111

Erdélybe látogat a Képmás-est november második felében.

A két alkalommal két különböző helyszínen megrendezett estek egyike a Színház és pszichológia sorozat népszerű adventi témáját viszi Sepsiszentgyörgyre, ezúttal helyi színészekkel és erdélyi szakértővel: Ünnepi készülődés, házimunka és ami mögötte van... Kinek mit jelent a rend? Hogyan állunk az otthoni munkamegosztással? Mi kell a hétköznapi komfortérzetünkhöz és az ünnepi hangulathoz? Az est címe: Rakjunk egy kis rendet!

A másik alkalom egy rendhagyó Képmás-est, amelyen a Képmás magazin teljes szerkesztősége részt vesz. A magyar szerkesztőség közös gondolkodásra várja a külhoni média tagjait és minden érdeklődőt, aki egyetért velünk abban, hogy a média korunk egyik legfontosabb véleményformáló tényezője, olyan eszköz, amellyel sokat lehet rontani és javítani az életünkön. Van-e küldetése a médiának az információ közvetítésén és a szórakoztatáson túl? Mi az újságíró felelőssége lapzárta után? Hol vannak a bulvár etikai határai? Ezekről és az objektivitás illúziójáról beszélgetünk. A beszélgetést Molnár-Bánffy Kata, a KÉpmás kiadó vezetője és Szám Kati, a magazin főszerkesztője moderálja.

Rakjunk egy kis rendet!

2022. 11. 23. 19 óra
Helyszín: Sepsiszentgyörgy, Fidelitas Hotel, Konferencia Terem
Strada Berzei 14, Sfântu Gheorghe 520050, Románia

Színházi improvizációs jelenetek: Vass Zsuzsanna és Derzsi Dezső, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház társulatának tagjai
Szakértő: Kakassy Blanka, coach
A jelenetekről Szám Kati, a Képmás magazin főszerkesztője beszélget szakértő vendégünkkel.
Jelenetötletek: Szám Kati

Bővebb információ itt

Rágógumi vagy táplálék? Mi a média küldetése?

2022. 11. 24. 17.30 óra
Helyszín: Zengő Tér | Petőfi utca, 35 530210 Románia, Csíkszereda

Beszélgetés a Képmás munkatársaival
Moderátor: Molnár-Bánffy Kata, a Képmás kiadó vezetője és Szám Kati, a Képmás magazin főszerkesztője
Meghívott vendégek: a Képmás magazin és a kepmas.hu szerkesztői és helyi újságírók

Bővebb információ itt

Az eseményeken való részvétel ingyenes, és nincs szükség előzetes regisztrációra.

A tartalomból:

• Identitásválságról és szociális izoláltságról;
• A teljesítménykényszerről, az elveszett feszültséglevezető technikákról;
• A gyerekek megküzdéseiről és a szülők feladatáról ebben a helyzetben

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

A Spiritusz podcast a Képmás magazin pszichológiai podcast műsora. Önismeret, család, párkapcsolat, gyermeknevelés - bátorító beszélgetések a lelki egészségért. Vendégeink a lélek bonyolult működését jól ismerő szakemberek és olyan ismert személyiségek, akik bátran beszélnek küzdelmeikről és felismeréseikről. A boldogsághoz önmagunk és a többi ember viselkedésének megértésén keresztül vezet az út. A második évadban a műsorvezető Bóna Judit, a KarcFM műsorvezető-szerkesztője.
A Spiritusz podcastot megtalálja a Spotify-on, a népszerű podcast applikációkban, a Képmás.hu podcast rovatában és a Képmás magazin Youtube-csatornáján. Bárhol is hallgatja ezt a podcastet, kérjük, iratkozzon fel rá, hogy értesülhessen az új adások megjelenéséről.

Pontosabban nem is ő, hanem a Megtalálni Jacket (Finding Jack) rendezőpárosa, Anton Ernst és Tati Golykh. Egy, a vietnámi háború után szélnek eresztett több ezer katonai kutyáról szóló filmhez kerestek „másodlagos férfi főszereplőt”. Hiába kutattak, hiába küzdöttek égen-földön – ahogyan ők fogalmaztak –, végül a túlvilágról választották ki az egyetlen alkalmast, James Deant. És hogy az elhunyt kész volt-e a kalandra? Azt nem tudjuk, de a családja igent mondott, örömmel konstatálva, hogy így elkészülhet Dean negyedik filmje.

Digitálisan keltik majd életre, a saját hangján, mozdulataival fog olyasmit tenni, amit életében soha nem tett. Mondhatnánk, hogy megelevenedik majd a vásznon, de itt se vászon, se valódi élet nincs többé.

Mielőtt megdöbbennénk vagy megörülnénk, elég csak a legnagyobb streaming-szolgáltatók oldalán rákattintani az Andy Warhol naplói címmel futó dokumentumfilmre, vagy arra az opuszra, amely a tragikusan elhunyt Anthony Bourdain utazó sztárszakács életéről szól. Mindkettőben mesterséges intelligenciával hoznak vissza a valóságba egykor létezőket, hogy „még élményszerűbb” legyen a történetük. Önök mit gondolnak erről? Mert valószínűleg nincs arra lehetőségünk, hogy semmit ne gondoljunk.
Egyrészt biztosan olcsóbb lesz majd a színjátszás, mert nem szükséges hús-vér szereplő többé. De amit a filmekben el lehet sütni, azt el lehet, sőt már el is sütötték a politikában – olyan létező politikusokkal elmondatott beszédekkel, amelyeket azok soha a szájukon ki nem ejtettek. A tech-szakma ezt az új, intelligens digitális tartalommanipulációt úgy hívja: deepfake. Mélyhazug. Azért mély, mert a mögötte meghúzódó program tanul: nem is olyan sok adatból megtanulja, hogyan beszél, mozog, néz, pislog valaki. A felhasználó pedig ezután azt kezd a kiismert személyiséggel, amit akar. Olyan szavakat mondat ki, olyan cselekvéseket tesz meg, amit nem szégyell. Így kerülnek híres színészek képei hard pornó filmekbe, olyan hihetően, hogy mindenki botrányt kiált. Így hirdeti ki a háborúban álló ország politikusa a békét – miközben a valóságban folynak a harcok.

A deepfake a személy plágiuma. Hiszen a plágium eredetileg is azt jelentette: emberrablás. 

Persze, jó is kisülhet a dologból. A történelemórákon megelevenedhetnek a múlt szereplői, és beszélgetni lehet velük. Öveges tanár úr újra végezheti szenvedélyes kísérleteit. A súlyos izomsorvadástól beszélni nem tudóknak pedig visszaadhatjuk saját hangjukat. És így talán saját gyászainkat is elengedhetjük. Mégis, van az egészben valami különös. Mintha elnyelne minket tulajdon alternatívánk. Mintha a bármi lehetséges világában csak úgy, valóban lenni egyre értelmetlenebb és megerőltetőbb lenne.
De mielőtt túlzottan megrázna minket ez a különös „infokalipszis”-érzés, gyorsan kapcsolódjunk ki! Hátha Charlie Chaplin legújabb, 2022-es filmjében egy posztmodern tehetségkutatóban túlénekli Elvis Presley-t… 

Ez a cikk a Képmás magazin 2022. júliusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Amikor lekanyarodunk az autópálya-mérnökséghez, két tekintélyt parancsoló, gyönyörű motor, Balázs és Cili jelzi, hogy jó helyen járunk. A kis helyiségben egyenruhába öltözött, jókedélyű fiatalok üdvözölnek minket. 
Az egészségügyben izgalomból sosincs hiány, így már a beszélgetés legelején hátborzongató sztorik kerülnek elő. „Te hány torkot is vágtál el életedben, Sanyi?” – kérdezi mosolyogva Mia, aki a Magyar Mentőmotor Alapítvány marketingjéért is felel, de egyébként maga is szeret motorozni.

Persze nem bűntényekről, hanem életmentő gégemetszésekről szól a diskurzus, miután elmesélem, hogyan húztam ki a szárnyánál fogva egy darazsat a számból néhány évvel ezelőtt (a rovar csodával határos módon nem csípett meg, de a frászt eléggé rám hozta ahhoz, hogy soha többé ne merjek dobozból inni).

„Egy kezemen meg tudom számolni” – feleli a rangidős mentőtiszt elgondolkodva az ilyen eseteken, azaz ne aggódjak, nem minden allergiás eset végződik azzal, hogy „elvágják a beteg torkát”.
„Azt most kaptad meg?” – kérdezem a mentőtechnikus Mikit a kabátjára tapasztott névtáblára mutogatva, amit úgy tűnik, nagyon büszkén visel. „Igen. Most jövök először. Sanyi a mentorom, ő figyeli a munkámat a helyszínen, és javítja az esetleges hibáimat. Megmutatja, milyen a mentőmotoros ellátás, hiszen korábban egyszemélyest nem végeztem, csak két-három fős csapatban dolgoztunk, ezért ez teljesen új dolog számomra” – magyarázza, miközben szeretettel tisztogatja járművét.
Miki szekundáns, ami azt jelenti, hogy bár már négy éve dolgozik mentőtechnikusként az egészségügyben, nagyon sok munkát fektetett abba, hogy most itt lehessen, de még mindig nincs az út végén. Mire egy jelentkezőből önálló mentőmotoros lesz, nagyjából két év telik el. Ez most az utolsó ismerkedős fázis, amikor a mentor megmutatja, hogyan zajlik a mentés élesben. 
A mentős már 2017-ben is érdeklődött a motoros pálya iránt, de akkor még nem volt lehetőség a Balatonon arra, hogy mentőtechnikusok is szolgáljanak. „Én vagyok az első Zala megyei srác, aki mentőmotoron ül. Valóban sok lemondással jár, a szabadidő terhére kell csinálni, de hiszem, hogy megéri, és ez engem boldoggá tesz” – mondja Miki, miközben megpróbálja kihámozni magát a súlyos kabátból. 
Sanyira nézek, akivel készítettem már korábban is telefonos interjút a bajtársiasságról, és pontosan ilyennek képzeltem. Határozott, kemény srác, akinek jó szíve van, és akire ránézve a beteg tudja, hogy jó kezekben van. Nyüzsgő típus, ha az életmentésről van szó: 2005 óta dolgozik az Országos Mentőszolgálatnál, és amint lehetett, a motoros mentőkhöz is csatlakozott, de emellett dolgozott önkéntes tűzoltóként is. Már általános iskolás korában lenyűgözte a biológia, az emberi test anatómiája, a sérültek ellátása, de elsősegélyversenyekre is szívesen benevezett.
Sanyi megerősíti, hogy sok előnye van a motoros szolgálatnak: gyorsabb, dinamikusabb, és szűkebb helyeken is elfér. „Ez azt is jelenti, hogy 30 km-es körben a helikoptert is veri a motor, így a magas időfaktorú betegek esetében előbb lehet megkezdeni a szakszerű ellátást. Motorozni egyébként közülünk mindenki nagyon szeret, így a munkaszeretetünket jól össze tudjuk kapcsolni a hobbinkkal” – teszi hozzá a mentő. 
Főleg a péntek és a vasárnap az a nap, amikor sok karambolhoz riasztják őket. Nyáron ebben az időszakban az emberek a Balatonra vagy hazafelé sietnek, és gyakran ütköznek. Emellett sokszor kapnak hívást keringési problémák és a már említett anafilaxiás sokk miatt is. „Olyan is van, hogy kifogják egymást a horoggal, és ki kell őket szabadítani” – vág közbe Mia, aki nem csupán az alapítvány marketingjéért felel, de azért is, hogy a lehetőségekhez mérten minden biztosított legyen ahhoz, hogy a mentősök el tudják végezni a feladatukat, és ha ehhez például az kell, hogy valaki szájfénnyel jelölje be a furat helyét egy szállítódobozon, akkor ott van, és segít. „Jó feladat az, hogy miközben ők életeket mentenek, én ott vagyok a háttérben, és arra figyelek, hogy nekik könnyebb legyen” – magyarázza. 
A beszélgetésünket az ajtó nyikorgása szakítja félbe. Hunyorgunk kicsit, próbáljuk megtudni, hogy ki a váratlan látogató.

A mentőmotorosok jó ismerősként üdvözlik a futárt, aki egy ételkészítő szolgáltatótól hozza nekik az ebédet minden szolgálati napon. Ingyen.

A Magyar Mentőmotor Alapítvány ugyanis nem profitorientált és nem is állami szervezet, ami azt jelenti, hogy az  adó 1 százalékokból és adományokból tartják fenn magukat. 

Kép

Kép: Jónás Jácint

A trambulinon fulladozó kisfiú 

A hazai sajtóban is sokat cikkeztek arról az esetről, amikor Balatonakarattyánál egy kisfiú életveszélyes állapotba került, fulladozni kezdett, miközben a trambulinon ugrált. „A jó végkifejlet egy szerencsés véletlennek köszönhető – meséli Mia –, az volt a 2019-es mentőmotoros szezonnak az utolsó napja, augusztus 31. Az étterem, ahol történt, rendszeresen vendégül látja a mentőmotorosokat. Éppen egy bajtárs gurult be ebédelni, de nem lakott jól aznap, mert arra lépett be, hogy nem kap levegőt a gyerek. Megvizsgálta, ellátta, és bekísérte a családot a kórházba. Később az édesanya, Törökné Tenk Dóra azt gondolta, hogy milyen jó, hogy van mentőmotor, csak nagy kár, hogy ilyen kevés van belőle. Bejelentkezett nálunk, hogy szeretne összeszedni egy motorra való összeget, aminek örültünk, de a sikerességet tekintve kezdetben elég szkeptikusak voltunk. Aztán az akkor még Civil Licit Csoport néven futó későbbi csodacsoporttal társulva, illetve tőlük is segítséget kérve, ez a projektje olyan jól sikerült, hogy az a két motor, amit fotóztatok, ebből az akcióból lett. Innen van a nevük is, ami olvasható a hátsó dobozukon, a Balázs motor a kisfiúról kapta a nevét a gyűjtésben, a Cili pedig az akkor még Civil Licit Csoport után” – teszi hozzá Mia. 
Az adományokból legutóbb egy kis betegfigyelő monitort vásároltak. „Okos kis készülék, például ha kimegyünk egy balesethez, ahol több sérült is van, nekem pedig csak két kezem. Viszont, ha a monitort rákötöm arra a sérültre, amelyikkel éppen nem tudok foglalkozni, az sikít nekem, ha valami változás van az állapotában, így rögtön vissza tudok térni hozzá. Emellett sok információt ad, adekvátabb beavatkozást tesz lehetővé” – magyarázza Sanyi. A csapat életében a következő nagy lépés az lenne, ha sikerülne motorra szerelhető kompakt lélegeztetőgépet beszerezni, mert az is sok kezet von el, amikor valakit lélegeztetni kell. 
A sikeres helyzetkezelés mindenki számára nagy boldogság, de ez kemény hivatás, mindenkit más helyzet visel meg a legjobban. Sanyit leginkább a tehetetlenség nyomasztja, ő azon szokott rágódni, hogy mit tehetett volna másként. „Nagyon komplex dolog a motorosmentő-élet. Szeretek embereken segíteni és motorozni is, itt pedig ez a két terület összekapcsolódhat. Sokat gondolkodunk Miával közösen, hogyan lehetne tökéletesíteni az eszközeinket. Rengetegszer van, hogy leülünk papírral, ceruzával, számológéppel kitalálni. Ez hosszú évek tervezőmunkája! Nem úgy megy, hogy az ember megrendeli egy az egyben a netről, és ott van.

Ki kell találni, hol legyenek a motoron a dobozok, hogyan álljanak, hogy ne befolyásolják a menetteljesítményt, a menetstabilitást, hogyan lehet elpakolni az eszközöket úgy, hogy ne legyen féloldalas a motor, milyen fényeket tegyünk, hogy jól lássanak minket.

Nagy munka, de én a tervezés részét is szeretem” – magyarázza Sanyi.
A hatékony tervezésnek pedig európai hírneve is lett: angolok, csehek, szerbek és horvátok is jöttek már a Magyar Mentőmotor Alapítványhoz. „Hallottak rólunk, mert azt tudni kell, hogy az egész világon nincs még egy olyan motor, amelyik olyan felszerelt, olyan szintű ellátásra képes, mint a miénk. Képzéseink voltak, eljöttek, megfigyelték a kialakításainkat, és az alapján építették fel a saját struktúrájukat” – mondja a tiszt.

Harminc kilométeres körzetben a helikopternél is jobbak

Mentőmotoros szolgálat 2006 óta létezik Magyarországon. Három orvos indította el, akik 2009-ben megkerestek egy szintén kétkerekű járműveket szerető újságírót, aki később a Magyar Mentőmotor Alapítvány alapítója lett. A kuratóriumi elnök jelenleg Varsányi Zoltán mentőtiszt, egy ideje már ő vezeti alapítványi részről a csapatot. A szolgálat megkezdésekor kitolják a motorokat, átnézik őket műszakilag, bejelentkeznek az irányításnak Fejér, Veszprém és Somogy megyében is, majd várják, hogy érkezik-e riasztás. Mentősökre mindig nagy szükség van, így ha nincs sok eset, akkor megkérdezik, hogy hol lehet szükség helyettesítésre, és átmotoroznak például Siófokra vagy Balatonfüredre. Májustól szeptember közepéig vagy végéig teljesítenek szolgálatot az idéntől, és szeretnének egy mentőtiszti kocsit is beindítani a Balaton környékén, mert vannak olyan bajtársaik, akik bár nem motoroznak, de orvosként, mentőtisztként szívesen segítenék a többiek munkáját. Nem lehet bárki mentőmotoros az alapítványnál. Alapvetően egyetemet végzettek vállalhatják ezt a feladatot, de néhány, meghatározott OKJ-s képzést is elfogadnak. A nagy elhivatottságú, elkötelezett jelentkezőket most is szívesen várják, hogy csatlakozzanak az életmentő csapathoz, amely egyben mély kötődésekkel bíró, szeretetteljes baráti társaság is. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2022. júliusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

– Mennyi idős most? – kérdezi. Szeme körül, mint a százéves fák évgyűrűi, szabályos ráncokba rendeződik a bőr.
– Két és fél.
– És elég jól beszél, nem? A korához képest.
– Igen, ebben kiemelkedik a többiek közül.
– Nem is csodálom. Mostanában érkezik a kistestvére, igaz?
– Igen – válaszolom kissé zavartan. Ezt mégis hogyan találta ki?
– Higgye el nekem, látszik az apákon is az ilyesmi. Ne aggódjon, minden rendben lesz.
Más esetben felháborodnék egy idegen tolakodásán, de ez az egyszerű mondat most mégis inkább megnyugtat. Alaposabban szemügyre veszem az öreget. A tartása, a mozdulatai… Mintha ismerném valahonnan. 
– Gyakran tetszik ide járni? – kérdezem tőle.

– Tegezz csak nyugodtan. Igen, az unokámmal sokszor lejövünk. Annak idején a fiammal is ide jártam, szeretem ezt a helyet. Néha az az érzésem, hogy a fél életemet itt töltöttem.

– Ne is mondd! Én is állandóan itt vagyok. Szerencsés a fiad, hogy ilyen sokat segít neki egy nagyszülő.
– Ne viccelj, én ezt kifejezetten élvezem! Tudod, az én koromban megjön az ember türelme a gyerekekhez. Fiatalon még sokkal nehezebb, ne bántsd magad, ha néha fel kell emelned a hangod. Én is pontosan ilyen voltam.
Honnan tudja, hogy épp ezen rágom magam? Ráadásul olyan nyugodt hangon mondja ezt is, hogy egyáltalán nem tűnik mesterkéltnek. Mintha egész életemben ismert volna.
Aztán az unokája megáll a fiam mellett. Ugyanolyan kismotoruk van, csak az unokáé kopottabb, látszik rajta, hogy nem az első generáció nyüstöli. A két gyerek is úgy hasonlít, mintha családtagok lennének. Sűrű, barna haj, nagy, sötétbarna szemek. Bámulják egymást.
– Mi lassan elköszönünk, Vince fiam már vár otthon – nyújtja felém a kezét a bácsi. – Örülök, hogy találkoztunk.
– Én is. Engedd meg, hogy bemutatkozzak. Miklós vagyok. Képzeld, az én fiamat is Vincének hívják.
– Engem pedig szintén Miklósnak. Micsoda véletlen – kacsint rám az öreg. – A feleséged pedig Klári, igaz? Add át neki üdvözletemet. Ha nem haragszol, én most rohanok.
Korát meghazudtoló fürgeséggel fut az unokája után. Pár másodpercig dermedten állok, próbálom feldolgozni az eseményeket. Aztán eszembe jut: a vezetéknevét elfelejtettem megkérdezni. Körben hatalmas mező van, biztos látni lehet még őket. De hiába nézek szét minden irányba, sehol senki. Mintha a játszótér kapujában elnyelte volna őket a föld. 

Az írás Véssey Miklós „Apa, kezdődik!” című sorozatának része. A sorozat további részei itt érhetőek el.

Ez az írás eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>