Babával Bangkokban – Egyévessel Thaiföldön, avagy egy hosszú trópusi utazás élménydús kezdete
Amikor újszülött kislányomat hazavittük a kórházból, férjem védőnő keresztanyja megjegyezte: „Remélem, vele is annyit fogtok utazni, mint nélküle tettétek. Nem szabad, hogy lemondjatok erről, ti így működtök.” Megfogadtuk a tanácsát, és január végén az alig egyéves kislányunkkal elindultunk Délkelet-Ázsiába. Itthon kaptunk érte hideget-meleget, ott már szerencsére csak harminc fokos meleget.
Még bőven a magyar télben indultunk el kislányunk első trópusi nyaralására, mégpedig rögtön három hónapra. Férjemet a kiégés torkából ragadtam ki; évek óta hallgatta tőlem, hogy tizenöt év folyamatos munkaviszony és családfenntartó mód után igazán megérdemel három hónap fizetés nélküli szabadságot. Szerencsére a munkahelye támogató volt, és mivel a Covid alatt amatőr természetfilmessé vált, nem titkoltan nagy ambíciókkal készült az útra: ő bizony be fogja járni Thaiföld és Borneó dzsungeleit, és dokumentál majmot, repülőgyíkot, mérges viperát.
A nagyszülők szeme egyre jobban kerekedett, mindenki féltett minket, főleg persze az alig egyéves kicsit. Az ismerősök, barátok állandóan azt szajkózták, milyen bátrak vagyunk, emiatt én egyre többet szorongtam. Egy trópusi utazás ötlete, amely gyermekvállalás előtt a legnagyobb doppingszerem volt, már gondolati szinten is le tudott bénítani, nem túlzok, hónapokat szorongtam – de mégsem tudtam elengedni, hogy belevágjunk. Én is aggódtam a kislányunkért, és folyamatosan mérlegre tettem, normális-e az a szülő, aki jó dolgában nekiindul a világnak két nagy bőrönddel, több hátizsákkal, egy utazóággyal, egy babakocsival, benne egy majdnem totyogó kisgyerekkel.
Közben a gyermekpszichiáter rokonunk szavai csengtek a fülemben: kislányunknak most csak az számít, hogy mi ott legyünk mellette. Akkor viszont ilyen szempontból élete legjobb három hónapja előtt állunk, mert anya és apa sose volt még ennyit együtt.
Családi adaptálódás, avagy mi lesz a napirenddel az új időzónában?
Bármilyen furcsa is, onnantól, hogy édesanyám könnyben úszó szemmel elbúcsúztatott minket a Ráday utca sarkán, soha többé nem szorongtam. Egy szempillantás alatt nyakig benne úsztunk a kalandokban, és nemsokára azt vettük észre, hogy az utóbbi időben kissé elfelejtettünk utazni. Én anyaként annyira elmerültem a „mennyi pelenkát, illatanyagmentes popsitörlőt vigyek, és miből álljon a félbőröndnyi útipatika” kérdéskörben, a férjem pedig annyira el volt foglalva Thaiföld és Borneó összes dzsungelének és nemzeti parkjának virtuális feltérképezésével, hogy elfelejtettünk alaposan utánanézni egyes beutazási szabályoknak. Már rögtön a budapesti reptéren magyarázkodnunk kellett, és csak a kislányunkra való tekintettel nézték el, hogy meg kellett volna már vennünk azokat a repülőjegyeket, amelyekkel a vízumunk lejárta előtt elhagyjuk Thaiföldet. Elég vicces, de a gyakorlatban egy fapados, 7000 forintért vásárolt repülőjegy felmutatása elég ahhoz, hogy meggyőzze a thai vámost az ország majdani elhagyásának komoly szándékáról.
Bangkok volt az első úticélunk, direkt olyan járatot választottunk, amellyel egyhuzamban tesszük meg a lehető leghosszabb utat, lehetőleg a magyar idő szerinti éjjel: Bécsből legközelebb csak a bangkoki melegben szálltunk ki a repülőgépből. Bori még éppen befért a kis mózeskosárba, amit a két év alatti kisgyerekeknek biztosítanak a hosszabb menetidejű járatokon, mi pedig jót mosolyogtunk rajta, hogy hazafelé menet, három hónap múlva már nagyon ki fog belőle lógni. A repülés mesébe illően sima volt: ahogy a gép felszállt, a baba azonnal elaludt, és mi nyugodtan meg tudtunk vacsorázni, sőt, még egy filmet is elkezdtem.
A jó széria Bangkokban is folytatódott: ahogy a tizenhét órás utazás, úgy a hatórás időeltolódás sem okozott semmiféle nehézséget kislányunknak. Az utazás előtt nekem ez volt az egyik legnagyobb parám: mi lesz, ha nehezen fog átállni, ha teljesen felborul az oly fontos napirend, és még annál is rosszabbak lesznek az éjszakák, mint odahaza? Ez az egyik olyan gyakori félelem, ami miatt sokan nem mernek bevállalni egy ilyen utat, de én bátorítanék mindenkit: jó esetben a babák hamarabb átállnak az új időzónára, mint mi. Nálunk legalábbis így történt.
Amikor gyermekünk az első reggelen helyi idő szerint 8 órakor frissen, üdén elkezdte a napot, még csak poén szintjén vetettük oda egymásnak a férjemmel, hogy lám, ő már át is állt. De innentől minden alvása a thai időhöz igazítva zajlott.
Külön meglepetésszámba ment, hogy a magyarországi öt-hat éjszakai ébredése is kettő-háromra csökkent.
Bangkokban babakocsit tolni
Bangkok – Krabi-Phi phi sziget – Khao sok Nemzeti park – és végül Phuket, ez volt az első hónapunk útiterve, ehhez kellett Bangkokban erőt gyűjteni. Kettesben legtöbbször a nagy turista-csapásvonalakat elkerülve utaztunk, most viszont csak úgy mentem bele ebbe a nyaralásba, ha éppen a legturistásabb helyeket érintjük, hogy lehetőleg nemzetközi kórház is legyen a közelben. (A nyugalmamhoz szükség volt még egy igen drága és mindenre kiterjedő utasbiztosításra is.)
Az első hetet annak ellenére Bangkokban töltöttük, hogy ezt a várost nem ajánlom kisgyerekkel utazóknak. Egyrészt nincsenek járdák, amikor pedig véletlenül mégis vannak, indokolatlanul magas járdaszegélyeken kell fel-le emelgetni a babakocsit, finoman szólva nem akadálymentes a város kilencven százaléka. De mivel rajtam olyan ólmos, hetekig tartó fáradtság vett erőt, hogy már kezdtem megijedni, és mert eszméletlenül örült testünk-lelkünk a harminchárom fokos melegnek, na meg a véget nem érő medencézéseknek, mi egy hétre végül itt ragadtunk.
Örök emlék marad, ahogy első este gyanútlanul útnak indultunk babakocsit tolva, majd száz méterrel később annyira veszélyesnek éreztük, ahogy az autók és motorok minden irányból mellettünk suhannak el a sötétben, hogy visszafordultunk, és inkább a szállodai szobában vacsoráztunk. Ez volt az első olyan élményünk, ahol azt éreztem, kettesben simán sétáltunk volna bármennyit, a legjobb este lett volna, de egy babával ez túl nagy kockázat.
Ekkor döbbentem rá először, a saját életünket mennyivel kevésbé érezzük törékenynek, mint a gyermekünkét.
Ami fejbe vág, az megerősít
Amikor, még gimnáziumban, az utazóregény műfaját tanultuk, nem gondoltam, hogy egyszer közösséget fogok érezni Gulliverrel, és a saját bőrömön tapasztalom meg, ahogy országról országra vándorolva egy olyan szeletét ismerem meg önmagamnak, amelyet előtte homály fedett, de a mélyben nagyon is ott rejtőzött, és ki tudja, mikor csapott volna a legrosszabb pillanatban arcon. Eddig rendszerint a télből a nyárba tett utazásaink első estéjén töltött el a legnagyobb eufória: ahogy a repülőből kilépve, télikabátomat a kezemben szorongatva megcsapott a harminc fokos, súlyos, a páratartalomtól megmozdulni képtelen levegő, én vigyorogtam másnap reggelig.
Most viszont az első Bangkokban töltött estén rájöttem, hogy egy babával utazva semmi sem lesz ugyanolyan, mint régen. Aztán azonnal rá is szóltam magamra, mert éreztem, ez borzasztóan rosszul, önzően és rinyálósan hangzik. Örüljek és egy kicsit szégyelljem is magam, hogy nem vagyok eléggé hálás, amiért egyáltalán eljutok életemben valaha ilyen helyekre – jött azonnal a lelkiismeret-furdalás és önostorozás. Több évnyi terápia után azonban tudtam, hogy ha most ezt a nagyon erős érzést elnyomom magamban, és nem kesergem ki, nem gyászolom el, hogy mi már soha többé nem leszünk ÚGY ketten, ahogy a legszabadabb és legboldogabb voltam a világon az elmúlt kilenc évben, akkor nem fogok tudni igazán túllépni rajta és megérkezni az utazós hármasunkba.
Hogy őszinte legyek, három hetem ráment, hogy leálljon az agyam összehasonlító funkciója: hogy itt és amott mi mindent csináltunk volna régen, kettesben, és mit nem tehetünk most meg hármasban.
Mindezt úgy, hogy az elmúlt évek összes nyaralásán voltak végigsírt napjaim, amikor átadtam magam az érzésnek, hogy én nem utazni akarok, hanem gyereket tologatni, és a szülés után sem volt semmilyen FOMO érzésem otthon soha.
De minden jó, ha a második hónap már jó: hálás vagyok, hogy három hónapra jöttünk, így volt időm megszokni az új körülményeket, és a legjobbat kihozni az egészből. Mint egy hónapnyi fájdalmas edzésre, úgy gondolok vissza a Thaiföldön töltött első hónapunkra, ahol egy életre megtanultuk, hogyan érdemes és lehet jól utazni egy babával. Azóta kis túlzással a felhők felett járunk (kivéve, amikor hullafáradtak vagyunk egy totyogós állandó követésétől a dzsungel közepén). Már nem tudom átérezni, milyen lenne bármilyen program csak ketten, mert tudom, ha csak kettesben lennénk, akkor az édes kislányom hiányozna. Ami volt, szép volt, de soha többé nem lesz már ugyanolyan az az első este a télből a nyárba szökve – ám legalább lesz majd mit mesélni Borinak anya és apa hajdani kalandjairól.
Utazásunk további tapasztalatait, a thai, az indonéz és a maláj emberek lélekrajzát a folytatásban olvashatjátok majd.
KAPCSOLÓDÓ TARTALOM
„Ez volt életünk legjobb döntése!” – Négy gyerekkel, négy keréken Latin-Amerikában
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
