Krisztus utolsó, legnagyobb kísértése – a kereszten, távirányítóval

Egy kivégzésre váró ember már akkor szenved, amikor – bár még senki hozzá nem ér – megtudja, hogy halála elkerülhetetlen. Jézus nem Pilátustól tudta meg, hogy kínhalált fog halni, hiszen azért született a földre, hogy életét adja értünk. Már kezdettől tudta, hogy szenvedni fog, és mondta is a tanítványainak. Egész földi életében fel tudott rá készülni. Persze, ahogy közeledik az idő, erősödnek az érzelmek és elfogy a felkészülés védő ereje. Lehet annyi a vér-izzadás magyarázata, hogy közeleg az óra, és egész lénye megrendül. Mégis, a történelemben elég sok halálraítélt utolsó estéjéről vannak adataink, mindnyájan szenvedtek már akkor is, de nem lehet azt mondani, hogy úgy, mint senki más. Csupán az, hogy másnap lesz a halála, Jézus esetében sem teszi megérthetővé a vérrel verítékezést.

Vérrel verítékezés – teológiai magyarázatok

Két fő teológiai magyarázat ismert Jézus Getszemáni kerti különleges szenvedésére. Mindkettőnek alapja Jézus Isten-volta. Az egyik szerint Jézus számára, Istenként – szemben egy halálára készülő emberrel – az eljövendő szenvedése minden apró részlete ismert volt már előre, és azokat imádkozás közben ugyanúgy át tudta élni, mintha a valóságban épp megtörténne. A megostorozást, a töviskoronát, a felfeszítést, a haláltusát. A másik szerint a megrendülést a világ összes bűnének az átélése okozta, mindannak a tömény mocsokságnak, amit az emberek elkövettek, és annak átérzése, hogy az emberiség sorsa dől el rajta.

Ezek nagyon jó magyarázatok, de a halál tudatos vállalását jó lenne összhangban látni Jézus imájával. Azt kéri az Atyától, hogy – ha lehetséges – vegye el tőle a szenvedés kelyhét, maradjon el ez az óra. Ez Jézus emberi természetének a szava. Általában úgy értik, hogy az ember-Jézus, bár önkéntes halálával meg akar váltani minket, de tudva, hogy mi vár rá, mégis beleborzad, még nem kész a fájdalmas szenvedésre, szeretné azt elkerülni. Feltolul bennünk erre a gondolatra egy kis bizonytalanság. Talán lehet erre az imára más magyarázatot is adni.

Az Istenember fogékony lehetett a kísértésre

Tudjuk, hogy az ember megjelenése a Földön jó lehetőség volt a sátán számára, hogy teret nyerjen, és élt is ezzel. Az első emberektől kezdve napjainkig mindenkit megpróbál a maga oldalára állítani. Csak Istennel nem bír – a maga országában. Isten azonban felvállalta azt a kockázatot, hogy emberi alakot öltsön Jézusban, azért, hogy az emberek múlt és jövőbeli bűneit magára vállalva ő szenvedje el az értük járó büntetést, amivel kiemeli az emberiséget a sátán hatalmából. A sátán teljes joggal tekinthette ezt a tervet provokálásnak, érdekei ellen valónak. Azért nevezhetjük kockázatnak, mert az emberi alakkal az esendőség is együtt jár. Nem nevezhetjük az Istent esendőnek, de emberi alakban mégis fogékony lehet a kísértésre. Nem gondolhatjuk, hogy az Isten elbukhat, de mégse automatikus, hogy ő védett. Valami miatt bízott magában a sátán. Nem is habozott: amikor Jézus a működése kezdetén a sivatagban böjtölt és legyengült, mindjárt rátámadt. Számára az emberi alakban megjelent Isten jó célpont. Esélyt jelent számára, különösen, ha testileg gyenge. Akkor ott nem sikerült, de amíg itt él emberi testben, újra és újra próbálkozhat.

Mit akarhat elérni a sátán Jézussal? Erre a kérdésre egy magyarázat kínálkozik: azt, hogy ne sikerüljön a megváltás.

A sátán ellenérdekelt a megváltásban

Már a sivatagban is el akarta téríteni Jézust az útjáról. A későbbiekben a sátán Jézus körüli aktivitására utal, ahogy Jézus Pétert megfeddi. Amikor ugyanis megmondta tanítványainak, hogy majd Jeruzsálemben sok szenvedés után megölik, és Péter – már mint az új Egyház kősziklája – tiltakozik, hogy ez nem történhet meg, szokatlanul ingerült választ kap: távozz tőlem, Sátán! Pedig Péter teljesen érthetően borzad el és szeretetből félti a Mestert, ráadásul kiemelt tanítvány. Nem érezzük jogosnak, hogy ezért a mondatáért a sátánhoz hasonlítsa őt Jézus. Azért hívhatja mégis őt sátánnak, mert az elevenére tapintott, pont ezt a kísértést kapja minduntalan.

Mit sugallhat a sátán, hogy tudná Jézus elkerülni a kereszthalált? Egy biztos módja lehetett volna erre: ha csöndben marad, nem gyógyít, nem tesz csodákat, nem vívja ki maga ellen a főpapok haragját. Lehet, hogy minden tette, minden beszéde, minden gyógyítása közben megszólalt a sátán, akit le kellett győznie. Erre az evangéliumokban semmi utalás nincs, és arra sincs, hogy a kereszthaláltól való félelmében megingott volna és bármit ne tett volna, amit meg akart tenni. Ha volt ilyen kísértése, azzal emberi ereje teljében könnyen elbírt.

Leszállni a keresztről

De talán lehetett egy másfajta, erősebb és nehezebben, vagy alig legyőzhető kísértése is, amivel a sátán meghiúsíthatta volna a megváltást. Ezt pedig Jézus isteni–emberi kettősségére és a testi szenvedésére építhette a sátán. Emberi testben élt, és a test gyötréséből eredő kínokat át kellett élnie. De benne volt az isteni hatalom is. A teste tiltakozott, a fájdalomtól menekülni akart, a megsemmisülés elleni reflexek hatalmas erővel törtek elő. Ezt előre tudta, hogy így lesz. És el is érhette volna testének túlélését, ha használja az isteni erejét. Ez lett volna számára könnyebb. Persze értelmetlenné tette volna az egész földi létét a születéstől az összes tanításáig, az utolsó vacsoráig. De csak engedni kellett volna, hogy kövesse az ösztöneit, és megszabadul a gyötrelmektől.

Pokoli nehéz lehetett a keresztfán lógva úgy dönteni, hogy tudnék, de nem segítek magamon.

És a sátán közben folyton folyvást szajkózta: ne légy bolond. Ha sikerült legyőznie egy kísértést, az egyszeri legyőzés nem volt elegendő. Percről percre, újra és újra akarnia kellett a kínokat, elhessentenie a sátánt, azt, hogy ne vessen véget a szenvedéseknek, miközben folyton újra feltolult, hogy azért ezt már mégse bírom. A sátánnak ebben a végső harcban a legjobb esélyei voltak. Tudta, hogy még egyszer ilyen közel nem kerülhet ahhoz, hogy az Isten fölött győzelmet arasson. Biztos, hogy nem szalasztott el semmit.

„Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?”

Ráadásul ebben Jézus nem számíthatott istenségére, ezt emberként kellett megharcolnia. Ez a harc az ember harca volt saját természetfeletti ereje ellen. Ilyen értelemben érezhette, hogy az Atya elhagyta őt. Ez a kísértés ott van a szemünk előtt a Bibliában, csak azt, ami gúnyolódva, káromolva hangzott el, azt kell jól értenünk. Máté és Márk idézi az egyszerű embereket, akik elmentek mellette a Golgotán: „Te, aki lerombolod a templomot, és három nap alatt felépíted, mentsd meg magadat, ha Isten Fia vagy, és szállj le a keresztről!” Lukács idézi a katonákat: „Ha te vagy a zsidók királya, szabadítsd meg magad!” Máté és Márk idézi a főpapokat: „Másokat megmentett, magát nem tudja megmenteni. Ha Izráel királya, szálljon le most a keresztről, és hiszünk benne!” Lukács idézi az egyik latrot: „Szabadítsd meg hát magad és minket is!” Tehát a járókelők, a katonák, a főpapok és még a szomszéd lator is azt várta tőle, hogy kiszabadítsa magát a halálos keresztfáról. Semmi okunk nincs azt gondolni, hogy ezt Jézus ne tudta volna megtenni. Ahhoz az erőhöz képest, amit működése során bemutatott, ez csak egy könnyed gyakorlat lett volna. Épp ezért lehetett ez a fő kísértése.

Csak egy gombnyomás, és véget ér az egész borzalom

Maximilian Kolbe atya, aki egy rabtársa helyett vállalta a halált a koncentrációs táborban, minden tiszteletünket megérdemli. De ő csak egyszer volt döntési helyzetben. Ha útközben odafordult volna az őrhöz, hogy az előbb kicsit elhamarkodottan döntöttem, most jobban átgondoltam, és inkább csináljuk vissza, biztos, hogy csak röhögést kapott volna. Nem lett volna visszaút. Az emberi döntések általában később már meg nem változtathatók, a következmények már nem függenek tőlünk. Jézus ellenben nem tudott egy döntésével rákerülni az önfeláldozás egyirányú utcájára, ahol már a külső erők visszavonhatatlanul elvégzik rajta az ítéletet.

Ő – ahogy mindenki körülötte jól gondolta – mint Isten bármikor kiszabadíthatta volna magát, mint embert az ösztöne hajtotta is arra, hogy ezt meg is tegye, a sátán pedig ezt erősítette benne.

Még akár a halála előtti percekben is. Végig döntési helyzetben volt, rajta múlt minden. Előre tudta, hogy ezt a kísértést csak óriási erővel győzheti le. A helyzete olyan volt, mintha lett volna egy távirányító a kezében. Csak meg kell nyomni a gombot, és véget ér az egész borzalom, megszűnik a fájdalom, leléphet a keresztfáról. Nem-megnyomni a gombot, ez kívánta a legtöbbet. Ezért imádkozhatott már az Olajfák hegyén is, gyengeségnek, erőtlenségnek azt nevezhette, ha nem sikerül, ha mégis kiszabadítja magát.

Úgy gondolom, hogy a Getszemáni kerti imájában nem a fájdalomtól akart megszabadulni, és nem azért imádkozott, hogy az emberi élete megmaradjon. A fizikai fájdalom lelki akarása lehetett számára a szenvedés kelyhe. Imádkozott, hogy legyen ereje ahhoz, hogy majd ne szakítsa félbe a haláltusáját és ne tegye értelmetlenné az egész életét. Tényleg soha nem látott vérrel verítékezés kísérte.

Jézusom, Te a keresztfán könnyen megszabadíthattad volna magadat. Ha így tettél volna, nem lehetne egy rossz szavunk sem. Csak nem ismertük volna meg a szerető Istent. Nem ismertük volna meg a köztünk lakó Istent. Nem ismertük volna meg az emberarcú Istent. Nem ismerhettük volna meg a bűnbocsánatot. Nem ismerhettünk volna meg Téged. Nem lennénk megváltva. Köszönöm, hogy mégsem így tettél. Hogy a szenvedésed minden percét értem szenvedted el, szeretetből, akarva, és nem csak megadva magadat.