„Maradj velem, mert beesteledett!” – Szabó Lőrinc istenes verséről

Szabó Lőrinc: Az Árny keze

„Maradj velem, mert beesteledett!”
Bibliát hallgat a gyülekezet. 
Alkony izzik a templom ablakán. 
Hitetlen vagyok, vergődő magány. 
„Maradj velem, mert beesteledett!”
– Ha így idegen, vedd emberinek, 
súgja egy hang, s ahogy látó szemem 
elmereng a régi jeleneten, 
az emmausin és felejtem magam, 
a sugár-hídon némán besuhan 
egy örök Árny: lehetne Buddha is, 
de itt másképpen hívják, és tövis 
koronázza: én teremtem csupán, 
mégis mint testvérére néz reám, 
mint gyermekére, látja, tudja, hogy 
szívem szakad, oly egyedűl vagyok, 
s kell a hit, a közösség, szeretet. 
S kezét nyujtja. Mert beesteledett.  

Minden ember lelkének legmélyén ott él a vágy az igazság, a szeretet, a megértés után, a végtelen után, egy Végtelen Lény, Isten után. A magyar irodalomban különösen erős az istenkereső művek vonulata, számtalan istenkereső költemény és prózai alkotás született, főként a 20. században. Sokan úgy gondolják, hogy ezek a művészek csak betegségük, szenvedésük, öregedésük, a halálközelség vagy a félelem élményének hatására fordultak egy saját maguk elképzelte mentsvárhoz, az Isten-illúzióhoz. De ha a létnek ezekre az alapvetően fontos kérdéseire és határhelyzeteire sehol sem találunk kielégítő feleletet, csak Istennél, és ha az ember szorongatott helyzeteiben ösztönösen őfelé próbál fordulni, akkor nem következik-e ebből logikusan, hogy Isten csakugyan létezik?

Hiszen a végtelen, valamiféle anyagon túli valóság keresését semmi és senki más nem írhatta bele az ember szívébe, egyedül ez a Végtelen Valaki. 

Szabó Lőrinc kora, a 20. század gyermeke volt: materialista és vallottan-vállaltan ateista. Verse, a Tücsökzene című nevezetes gyűjtemény 329. darabja mégis akár a modern ember Krisztus-keresésének példázata is lehetne. A költő Ózdon írta, ahová egy irodalmi est megtartására hívták meg, és ahol a helybeli református lelkész-házaspárnál vendégeskedett. A vers ihletője a Lukács-evangélium jelenete az emmauszi tanítványok és az immár feltámadt Jézus találkozásáról (24,13-35); erre utal a tanítványok „maradj velünk” kérésének tudatos személyessé alakítása: „Maradj velem”. Először a tanítványok sem ismerik fel a Megváltót, csak akkor, amikor kenyeret ad nekik. A versben is valami hasonló történik. Szabó kívülállóként, csupán mint udvarias vendég vesz részt az egyik istentiszteleten, amikor egyszerre csak valóságossá válik számára az evangéliumi jelenet és benne Jézus. Védekezik vonzása ellen, így buzdítva magát: „vedd emberinek”, amit hallasz, hiszen Jézus csak egy Buddhával vagy bármely vallásalapítóval behelyettesíthető „örök Árny”, „én teremtem csupán” – ebben a szívszakasztó egyedüllétben mégis ő a legvalóságosabb valóság, mert szíve legmélyéig ismeri a költőt, és magányában kezét nyújtja felé.

Később, a Vers és valóság című kötetben, amelyet Szabó Lőrinc élete vége felé írt, és csak a halála után jelent meg, és amelyben költeményeihez fűz magyarázó jegyzeteket a szerző, szinte védekezik akkori megrázó vallásos élménye ellen, „amelyben” – mint írja – „nagy szerepet játszott az üldözöttségem és a kezdődő öregségem, világi egyedülvalóságom”.

Nem véletlen, hogy az emmauszi tanítványok és Jézus találkozásának elbeszélése éppen az elidegenedés évszázadában, a 20. században lett különlegesen népszerű, amit az ekkori feldolgozások sokasága is tanúsít. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg, fizesse elő a lapot ITT!