„Bepillantást kaptam Krisztus szenvedéseibe” – Interjú Bódi Barbara festőművésszel

– Legutóbbi kiállításának megnyitóján Széll Virág művészettörténész megemlítette, hogy az ön életében az Isten-ember kapcsolat meghatározó szerepet játszik. Ha jól tudom az Apor Vilmos Katolikus Főiskolán elvégezte a hittanári szakot. Mit jelent Önnek a hit? 
– Szerintem hit nélkül nem lehet élni. A hit ereje az embert a legmélyebb állapotában is képes megsegíteni. Erőt, reményt és bátorságot ad, kell ahhoz, hogy talpon tudjunk maradni. A szakadékból is ki tudja rántani a lezuhant embert. Fontos, hogy egy átlagos hétfői téli reggelen is hálával tudjunk ébredni, lehet örülni egy parányi napfénynek is. Gyermekkoromtól kezdve bennem volt a hit, és az önismeretem Isten ismeretével együtt fejlődött.

Kamaszként vesztettem el az édesapámat. Ezen a nehéz időszakon is a hit segített át.

Hittan szakra azért mentem, hogy ne csak érzelmi megtapasztalások legyenek a hitem mögött, hanem szerettem volna intellektuális tudást is szerezni minderről. A művészi hitvallásom szerves része az aktív hitéletem, és erős párhuzamot tapasztalok a kettő között. 

– Tükröm – Tükröm, avagy a Másságról másképpen című tárlatán 12 portrét állított ki. A képeken hat férfi és hat nő arca látható. Különböző érzelmek jelennek meg az arcukon. A 12 festmény egyike nem mindennapi módon Krisztust ábrázolja. A vásznon egyszerre van jelen a feltámadt és a kínhalált halt Jézus. Merész és szokatlan kép. 
– Azzal, hogy Jézus Krisztus arca megjelent az emberi arcok között, ennek a tárlatnak az üzenetét misztériummá, próféciává transzformálta. Jézus Krisztus az emberré lett Isten, aki fájdalmainkat és bűneinket magára vette. Megértette az emberi esendőséget, sebezhetőséget. Meghalt és feltámadott. Egyszerre ura az életnek és a halálnak. Nemcsak a személyes hitem, hanem egy film­élmény is nagy hatással volt rám ennek a festménynek a megszületésekor. Mel Gibson Passió című alkotása nagyon megérintett. Bepillantást kaptam Krisztus szenvedéseibe, abba, hogyan tusakodott benne az emberi és isteni én a Getsemáni-kertben a megfeszítése előtti éjszakán. Megrázó élmény volt ennek a kettősségnek a viaskodása, de segített az én Krisztus képem megszületésében. 

– Milyen érzés, ha egyfajta kuriózumként, cigány festőművész munkáiként közelítik meg a képeit? 
– Amikor a tanáraim alsó tagozatos koromban észrevették a tehetségemet, nem azért látták meg, mert cigány származású vagyok, vagy „cigányosan tehetséges.” A tehetségnek nincs színe, nem hovatartozás kérdése. A diplomáimat sem szolidaritásból, empátiából, segélyként kaptam, semmilyen pozitív diszkriminációban nem volt részem, sőt többet kellett teljesítenem, hogy az előítéletek ellenére megmaradjak. Festőművészként sem a származásomból indultam ki.

Nem az archaikus, autodidakta roma képzőművészetet művelem. Tudatosan készültem a művészi pályára. Az egyetemen töltött évek alatt Nagy B. István és Földi Péter Munkácsy-díjas festőművészektől tanultam, és sajátítottam el a rajz- és festészeti technikákat.

Megismerkedhettem számos más kultúra művészeti értékével is, bekapcsolódhattam az európai festészet vérkeringésébe, újításokat kezdhettem saját magam is kipróbálni a festővásznon. A származásomból hozott tapasztalatok szabadabb és bátrabb átjárásra hívnak a műfajok között, és innovatív technikák alkalmazására sarkallnak. 
Sokak családjában van más nemzetiségű ember is, így nem csak a magyar nemzeti érzés van bennük. Próbáljuk ezt Isten adta természetességgel egészségesen, harmonikusan felfogni, hiszen ajándék, hogy sokfélék vagyunk! Én a magyarságom mellett hasonlóan fontosnak tartom a roma nemzetiségtudatomat – az identitásom más hasonlóan fontos összetevője mellett, azonban nem kedvelem, amikor kifejezetten ezt emelik ki, mert emögött szegregáció és előítélet van, ami eleve alárendelt állapotba kényszerít. 

Kép

Bódi Barbara képei, fotó: Páczai Tamás

– Szociológusként hogy látja a Kádár-rendszer intézkedéseit, például a cigánytelepek felszámolását? 
– Az 1961-ben megszületett párthatározat a cigányság helyzetét szociális problémaként aposztrofálta. Semmi mást nem láttak ebben a nemzetben, csak a nyomorúságos helyzetüket, nehéz életkörülményeiket. A Kádár-rendszer szociális programokkal próbált felületi kezelést nyújtani a fent említett problémákra. Elfeledve, hogy a roma nemzetiségnek erős kulturális tőkéje van, ami plusz hozadék is lehet. A körülmények azonban kevésbé adtak lehetőséget ennek a tehetségnek a kibontakoztatására, vagy akár csak esélyt egy jobb életminőség kialakítására. Az úgynevezett csökkentett értékű lakásokban közüzemi szolgáltatás nem volt, és egyszerre több család is élt egy szoba-konyhában, akik közös mellékhelyiséget használtak. Arról nem is beszélve, hogy szociális alapon nem kaphatták meg ezeket, hanem a családokat hitelfelvételre kényszerítették, meglévő házaikat ledózerolták, hogy vásárlásra sarkallják a hajlék nélkül maradt romákat.

A rendszerváltás után a gyárprivatizációk következményeként, betanított munkaerőként a cigányok vesztették el először állásukat, majd lakhatásukat is, mivel hiteleiket nem tudták fizetni.

A történelem folyamán többször kerültek megalázott, kiszolgáltatott helyzetbe, ami máig meghatározza ennek a nemzetiségnek a jelenét. 

– Művészetpedagógusként mit gondol, hogyan tudnánk népszerűsíteni a roma kultúrát az oktatásban, és mi segíthetné még az integrációt? 
– Elsősorban nem a különbségeket kellene nézni, hanem az együttélésből fakadó értékpluralizmust és a közös múltunkat. A cigányság 1300 óta jelen van Magyarországon. Közös a történelmünk, közös a nyelvünk, közös a kultúránk – szimbiózisban élünk évszázadok óta. Hadd mondjak pár példát! Ha magyar néptáncot tanulunk, akkor találkozni fogunk benne cigány néptánc elemekkel, ahogyan a magyar népdalokban is megtalálhatóak a cigány dallamvilágból merített elemek. A magyar díszítőművészetben is visszaköszönnek a különböző cigány motívumok. Nem beszélve a magyar nótákról, kiváló magyar cigányzenekarokról és zenészdinasztiákról, akik nemzetközi szintű elismerést hoztak hazánknak. A közös értékeinkre kellene felhívni a figyelmet, amelyek mentén össze tudunk kapcsolódni. A másik nagyon fontos dolog szerintem ebben a tanulási és együttélési folyamatban a pedagógusok szerepe.

Szükség lenne olyan óvónőkre, tanítónőkre, tanárokra, akik beszélik a romák nyelvét, ha nem is tökéletesen, de legalább egy kicsit tudnak cigányul, ennek nagy szerepe lehet főleg azokon a településeken, ahol sok roma lakik.

Az oktatásban a roma nemzetiségből adódó sajátosságokat is figyelembe kellene venni, és mindenekelőtt olyan empatikus pedagógusokra lenne szükség, akik nem negatívumként, nyűgként élik meg a roma származású diákok szegénységét vagy összetett szociális hátterét, hanem próbálják fejleszteni őket, megtalálni a közös hangot. Nagyon fontos lenne, és ezt már fel is ismerték, hogy az oktatásban ezeket a roma nemzetiségből adódó sajátosságokat, inkluzív pedagógiai módszerekkel be kellene vezetni. Jól képzett pedagógusokra lenne szükség, olyanokra, akik a roma társadalomtörténetet, történelmet, kultúrát és művészeteket is számba veszik, mint a magyar történelem és kultúrtörténet szerves részeit. Egyébként a romák integrációjában, oktatásában próbál szerepet vállalni az egyház is a roma szakkollégiumi hálózat kiépítésével: az egyetemisták tanulmányait követik, hogy az egyetemre bekerült 0,1%-os arányból ne történjen további lemorzsolódás. Azonban hatékonyabb kezdeményezés lenne az általános iskolás roma származású diákok szakmai támogatása, mert a lemorzsolódás ebben az időszakban a legnagyobb, a középiskolai továbbtanulás jóval kevesebb a többségi fiatalokhoz képest, amit negatívan befolyásol a 2011-ben bevezetett 16. életévig tartó tankötelezettség is. 

– Milyen fontos értékeket köszönhet roma származásának? 
– Bátorságot és határtalan szabadságot. A festészetben – bár megőrizve és tiszteletben tartva a festészeti hagyományokat, a szabályok megszegésére törekszem, merész újdonságot hozok. Egész életemben szabálykövető ember voltam, most is az vagyok, viszont a festészetben szabad szeretek lenni. Amikor elvégeztem az egyetemet, a megszerzett tudás gátakat épített fel bennem. Tudtam, hogy ha meghúzok egy vonalat, az hogyan fejeződik majd be, hová vezet. Állandóan a hibákat láttam a munkáimban, túltengett bennem az önkritika. Akkor két évig nem nyúltam ecsethez, ceruzához. Kellett ez a kis szünet, hogy visszatérjek az alapokhoz. Amikor újra elkezdtem festeni, hihetetlen vakmerőséggel és bátorsággal láttam munkához, nem felejtve a tanultakat – de átértelmezve azokat egyéni küldetésemhez. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>