„Rossz hangulatban nem lehet jó filmet csinálni” – Interjú Mikulás Ferenccel

– Megnéztem az Önről készült portréfilmet…
– Akkor nem is kellek én ide, már mindent tud.

– Az volt az izgalmas benne, hogy a címe, a 101. magyar népmese valóban az életére reflektál, ahányszor beszélt erről más kontextusban, számomra mindig a népmesei fordulatok domborodtak ki. A Kecskemétfilm hungarikuma a Magyar népmesék – az Ön életének dramaturgiai elemeit mintha a stúdióban készítették volna.
– Egy jóval nagyobb stúdióban. Szoktam mondani, hogy a Jóisten engem a tenyerén hordoz – azzal együtt, hogy a nehézségek tettek kreatívvá, mindig rákényszerültem, hogy valamit kitaláljak a továbblépés érdekében. 

– Az indulásánál is a népmesei toposz érvényesült: elindult a szegénylegény. Büszke a gyökereire – gondolhatunk itt a tisztes szegénység méltóságára, de a kálvinista neveltetésre is. Ha visszagondol a kezdetekre, ki volt a legmeghatározóbb figura az ön számára?
– Az édesanyám. Mikor apám meghalt, az öcsém egynapos, én egyéves, a nővérem kétéves volt, anyám egyedül nevelt fel hármunkat, de rajta én csak jóságot láttam. Bizonyos dolgok tiszteletét tudatosan, de tudat alatt is magamba szívtam templomba járóként, és bár nagyon nehéz helyzeteket éltünk meg, élesen emlékszem gyermekfejem gondolataira: nem baj, hogy most rossz helyzetben vagyunk, mert a Mennyország biztosan jó lesz! 

– Mindannyiunk története mesélhető a megvívott csaták szemszögéből is: jönnek a sárkányok, háromfejű, hétfejű, kinek mekkora adatik – visszatekintve az ön számára mi volt a legnagyobb sárkány?
– Amikor 1957 tavaszán kirúgtak a kunszentmiklósi gimnáziumból, és el kellett hagynom a települést is, meglehetősen depressziós állapotba kerültem – ez olyan fordulat volt, amelynek hosszú távú hatásait nehéz volt leküzdeni.

Érettségi után hiába jelentkeztem egyetemre, nem vettek föl sehova, geodétaként helyezkedtem el a földmérőknél, ahol rengeteget tanultam osztályidegen munkatársaimtól.

A ’60-as évek Magyarországán elkészíteni egy-egy település térképét pedig felért egy szociológiai tanulmányúttal. 
Mesélek egy konkrétumot: már gyerekkoromban is részese voltam annak, ahogy ki kellett ásnunk a földből gyökerestől fákat, és láttam a megrendítően nagy gyökérzetet, amelyet egészen a kis ecsetszerű végződésekig emeltünk ki. Geodétaként dolgozva egyszer Kecskemétről Bajára menet láttam, hogy az útszélesítéshez kitépték gyökerestől a fákat. Nyár volt, és néztem, hogy a lombkoronája és gyökérzete ott fekszik, de nem kiásva, hanem kiszakítva barbár módon – valami iszonyatos volt számomra. De évekkel később egy animációs filmhez adott alapötletet. 

– Az élete egy fa képéhez is kötődik: erős, kiterjedt gyökérzet, amelyben ott van az öröklétbe gyökerezettség is, az önmagán túlmutató élet lehetősége. 
– A természetre való rácsodálkozás kezdettől fogva velem volt. Valahogy mostanában nincsenek olyan nagy viharok, mint amelyekre gyerekkoromból emlékszem a pusztához köthetően. Ezek nagyon elgondolkodtatták az embert a kicsinységéről – szerencse is kellett, hogy ne csapjon belém a villám. 

– Az alázat volt, hogy a stúdió kerítését egy fához igazíttatta? 
– Tisztelet. Fontosak a fák. A rajzfilmstúdió előtt van egy hatalmas nyárfa, amit ki kellett volna vágatni, de megvizsgáltatva még nem volt végig korhadt, úgyhogy azt kértem, inkább vágják el középütt. Ezután a fa újból megéledt. A stúdió 50. évfordulójának is ez a fa lett a szimbóluma egy poszteren, a kollégák nevei pedig egy-egy levél voltak rajta. 

– A kecskeméti stúdiónak is volt sok olyan pillanata, amikor senki a világon el nem hitte, hogy egy évnél tovább él, ön volt az egyetlen, aki szilárdan bízott a túlélésben. Ez miből táplálkozott?
– Az a helyzet, hogy a félelemből. Ott voltak a kollégák, akik iránt felelősséget éreztem, és állandóan az lebegett előttem, hogy nem hagyhatom őket cserben. Az életösztön mindig arra késztetett, hogy az a dolgom, hogy megoldjam a helyzetet. 

– Azért nincs még egy stúdió, ami 50 éve életben van mindenféle politikai változást túlélve. 
– Amikor a Pannónia leszállóágba került, rábeszéltem a kollégáimat, hogy vegyük meg az állami vagyonrészt. Ugyanígy, amikor külföldre kezdtek szállingózni a munkatársaim, végiggondoltam, hogy mit tehetek, és Erdélyből hívtam át tehetséges magyar fiatalokat.

Aztán kitaláltam egy nemzetközi ösztöndíjrendszert, aminek keretében 23-an érkeztek a stúdióba Kanadától Japánig, ezzel a nemzetközi vérkeringésbe vittem a nevünket. Az volt a kérésem, hogy cserébe mi is mehessünk külföldre, így abban az időben, amikor nem lehetett utazni, Szoboszlay Péter Izlandon, Horváth Mari a stuttgarti egyetemen tanított.

Kerestem azokat a megoldásokat, amelyekkel egy magasabb színvonalhoz mérhettük magunkat. De kerestem a kecskeméti értelmiséggel is a kapcsolatot, hogy lássák és magukénak érezzék az általunk teremtett értéket. Fokozatosan, de bekerültem az animációs világ nemzetközi vérkeringésébe, és amikor kevés megbízásunk volt a Pannóniától, rákényszerültünk a bérmunkára. Így automatikusan át kellett vennünk a külföldi technikát is – a Pannóniában még papíron rajzoltak, amikor mi már elkezdtük a digitális rajztáblák használatát. Ezek a kényszerből adódó helyzetek is segítettek túlélni. Szerencsém van, mert a tehetséges kollégáim a lehető legjobbra törekszenek – nekem csak a biztosítanom kell hozzá a pénzt és a lehetőségeket.

– Van utánpótlás?
– Dolgozom rajta. Nálam az életpélda átvétele működött – abban reménykedem, hogy mások is látják az én példámat, és nem fogják könnyen feladni. 82 éves elmúltam – így a kollégáim is, akiket annak idején felvettem, már nyugdíjba mennek, pedig az animátorok kulcsemberek: színészi képességük, ritmus- és humorérzékük, fantáziájuk is van a rajzolói tehetségük mellett – erre inkább születni kell. Hogy az én helyemet ki veszi át, az természetesen foglalkoztat, ugyanakkor azt is látni kell, hogy nem nagyon kapkodnak a lehetőség után. Annak idején a Pannóniából létrejött négy-öt vállalkozás mindegyike megszűnt. Kitartás vagy túlélési stratégia hiányzott? Nem tudom. Mi fennmaradtunk. De sokszor éreztem magam úgy, mint Hemingway öreg halásza, hogy a kihúzott nagy halból csak a csontváza maradt. 

– A Toldi elkészülte során is érte ilyen veszteség; időközben elhunyt Jankovics Marcell – ez hogyan hatott önre és a film készülésére?
– Nagyon nehezen éltem meg Marcell elvesztését magán­emberként is – 50 éven keresztül dolgoztunk együtt, barátként gondoltunk egymásra, nehéz volt feldolgozni, azért is, mert ezen keresztül azzal is szembesültem, hogyha valaki minőségi dolgot csinál és komolyan is veszi, az még nem garancia az örök életre. Marcell egész életében saját személyén túlmutató, önmagánál nagyobb dolgok létrehozásán fáradozott, és mégis úgy ment el, hogy nem tudhatja, utána mi történik. Az utókor valameddig őrzi az emlékét a műveken keresztül, aztán talán azt is elfelejtik, hogy valaha létezett. A film elkészültét segítette, hogy az első pillanattól kezdve egész estés változatban is gondolkodtunk. Amikor a sorozat befejeződött, Marcell megcsinálta az egész estés film képes forgatókönyvét a kiegészítésekkel, módosításokkal, tehát Csákovics Lajos, aki a kivitelező rendező volt, át tudta venni a munkát, és megrendezte a mozifilmet. 

– Mit gondol, ha Jankovics Marcell most megnézhetné a Toldit, mit mondana?
– Azt hiszem, boldog lenne. Ő még papíron rajzolt – idegenkedett a számítógépes technológiától, és sokszor mondogatta a visszanézésnél: ez nem is az én filmem, ez a ti filmetek. Annak idején beszélt arról, hogy az első nagy munkáját, a János vitézt Petőfi születésének 150. évfordulója kapcsán készítette el, és milyen jó lenne, hogyha most a Toldival fejezhetné be az életművét. Nagyon fontos, hogy több mint száz ember szellemi terméke, nagyon sok ember energiája és tehetsége sűrűsödik másfél órában, tehát sűrítmény kerül a nézők elé, ami azért jött létre, hogy ennek aztán komoly kisugárzása legyen a mozivásznon.

– Toldit az ereje teszi hőssé, de a szellemi teljesítmény is lehet férfias? 
– Jankovics Marcellé ilyen, de a közösségben, a nemzetben való gondolkodás felelősségérzete is igazi férfi teljesítmény. Ha az ember képes bejárni az utat saját magától valami nagyobbig, hogy önmagáért úgy vállaljon felelősséget, hogy azon keresztül valami jelentősen nagyobbat építsen, ahhoz megfelelő bölcsesség is kell, azt hiszem.

Sok esetben meg kellett volna sértődnöm annak idején stúdióvezetőként, de megértettem, hogy nem az számít egy-egy ügynél, hogy én hogyan élem meg, hanem hogy képes vagyok-e a közösség érdekében lépni és létezni.

– Van kedvenc helye a stúdióban?
– Amit említett is, ahogy a kerítés kikerüli a fát… De áll olyan fa is az udvaron, aminek üreges a törzse. Nemrég egy dokumentumfilm forgott velem, amiben ez szerepet is játszott, mert felrémlett előttem egy gyerekkori emlék: a Szelidi-tó közelében olyan fűzfák voltak, amelyeket a korhadás üregessé tett, csak a kérgük volt meg, azokban bújócskáztunk. Előttem volt ez a kép, és belebújtam ebbe a mostani korhadt fába az udvaron. Azt játszottam, hogy eltűnök a természetben. 

– Tudom, hogy lehetetlen ilyen kérdésre válaszolni, de van kedvenc rajzfilmje az elmúlt 52 év terméséből?
– Erre tényleg nem lehet valódi választ adni, de adott percben őszintét igen: a Leo & Frednek a Koncert című epizódja jelent meg most előttem; ahogy a kivénhedt oroszlán és idomár már nem kell a cirkuszban, és adnak egy koncertet a cirkusz melletti dombon – a kollegialitásról és az öregedés megélésének méltóságáról beszél nálamnál pontosabban. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2022 novemberi számában jelent meg, fizesse elő a lapot ITT!