„Ez volt életünk legjobb döntése!” – Négy gyerekkel, négy keréken Latin-Amerikában

Vadkempingezés a vakítóan kék ég alatt a Csendes-óceán partján, a lakóautó árnyékában hosszú családi reggelivel, nagy sétákkal a homokos parton cammogó teknősökkel kísérve, hullámugrálással és esti tábortűzzel – egy átlagos nap a László család életében. Viki és Marci egész életükben szerettek utazni, s ez azután sem változott, hogy megszületett négy gyermekük: Zsombor, Luca, Fruzsina és Vilma (az utazáskor 10, 8, 6, 4 évesek). Az utazás iránti szenvedélyüket beoltották a gyermekeikbe, akik a nyári szünidő alatti sátrazós élményeken edződve készültek a latin-amerikai kalandra.

A család az Egyesült Államokban tett szert Goldie-ra, amely a nyolc hónap alatt tökéletes otthonuknak bizonyult; kényelmes, ugyanakkor kuckós, ideális tere egy másfajta létformának, ahol valóban csak a legszükségesebb tárgyaik férhettek el. A lakóautós lét csodáját néhány hétig az USA nemzeti parkjaiban tesztelték, majd nekivágtak Mexikónak.

„Amikor a rokonok és a barátok meghallották, hová tervezzük az utazásunkat, mindenki azt kérdezte: megőrültetek? – meséli Marci. –

„Útközben jöttünk rá, hogy a gyerekeink jelenléte önmagában nagy védelem. Megérkeztünk egy mexikói kisvárosba, kiszálltunk az autóból, és csend lett körülöttünk, mindenki abbahagyta a beszélgetést, minden tekintet ránk szegeződött. A latin népek imádják a gyerekeket. Ezek után kinek jutott volna eszébe, hogy megbabrálja a kocsinkat?”

„Bennünk is volt egyfajta egészséges izgalom, de ahogy átléptük az amerikai–mexikói határt, átjárt bennünket a hamisítatlan latin életérzés, tudtuk, hogy minden rendben lesz” – emlékszik vissza Viki.

Végigautóztak a Kaliforniai-félszigeten, majd onnan átkompozva folytatták útjukat a latin-amerikai földhídon. Mexikó észak-nyugati része a drogháborúkról, véres leszámolásokról, bűnözésről és szegénységről híres, ezen a területen működött a hírhedt Sinaloa-drogkartell, amelynek vezetőjét, El Chapot alig pár hónapja ítélték életfogytiglani börtönre. Lászlóék azonban magával ragadó, koloniális városkákat fedeztek fel, jóízű falatokat ettek a helyi piacokon, mariachi zenészeket hallgattak a főtereken.

A család négy hónapot töltött Mexikóban, majd Guatemala, Belize, Salvador, Nicaragua és Costa Rica következett. Kempingekben szálltak meg, egy helyen három-négy napot maradtak, kényelmesen utaztak, igyekeztek nem túlzásba vinni az autózást, hogy a gyerekek érdeklődése se lankadjon. Costa Rica után úgy döntöttek, hogy nem folytatják tovább útjukat Panama felé, hanem visszatérnek oda, ahová a szívük húzta őket: Nicaragua festői szépségű kis városkájába, Granadába.

Granada a Nicaragua-tó partján fekszik, a közelmúltban véget ért polgárháború miatt a helyiek hálásak minden turistáért, s ez látszik a kedvező árakon is. A család itt telepedett le három hónapra, házat béreltek, és a gyerekeket beíratták a helyi általános iskolába.

Még az sem okozott nehézséget, hogy év közben voltak, s hogy a nyelvet sem beszélték. Így volt alkalmuk belekóstolni a latin iskolarendszerbe, ahol hol azért maradt el az óra – vagy akár a komplett tanítási nap –, mert nagyon esett az eső, hol azért, mert felvonulás volt a városban.

László család 

A gyermekek taníttatását Viki és Marci nem bízták a véletlenre, a két iskolás korú gyermeküket csak úgy engedte el a magyar iskolarendszer, ha év végén leteszik a különbözeti vizsgát. Ezért a szülők a magyar tananyagot is magukkal vitték, és beosztva a tantárgyakat a gyerekekkel végigvették a harmadikos és negyedikes tananyagot. A László-féle homeschooling-rendszer jól vizsgázott, a gyerekek hazatérve remek eredménnyel tették le a különbözeti vizsgákat.   

A kicsik könnyen alkalmazkodtak új életformájukhoz, pozitívan hatott rájuk az utazás, az online teret felváltotta a valóság izgalma, visszanyerte értelmét a játék és a felfedezés, kapcsolatuk elmélyült.

A lakóautó valóságosan is az otthonukká vált, úgy emlegették, hogy „megyünk haza”. Azt gondolnánk, nehéz összezárva élni egy ilyen kis „lakásban”, de Viki szerint „itthon valóban megőrülnénk ilyen kis helyen, de a kempingekben a gyerekek szabadon jöttek-mentek a lakókocsi körül, így még több magánéletünk is volt Marcival.”

Az összezártság, egymásra utaltság nagyobb harmóniát hozott a család életébe. „Olajozottan működtünk – meséli Viki –, bármit mondtunk, a gyerekek azonnal megcsinálták. Budapesten mindig ment a hiszti és az unatkozás, hogy anya ezt vedd meg, azt vedd meg. Ott ez elmaradt, mert nem volt mit megvenni. Ez megnyugvás volt nekem.”

Egy ilyen út megtanítja az embert, hogy jobban értékelje a kevesebbet.

„Átlagos méretű hűtőnk volt, akkora, ami egy lakóautóban elfér, mégsem volt probléma, hogy nem férünk el benne. Itthon ez állandóan téma: tele van a hűtő, és nem tudjuk, hogy mit együnk. Ott sosem volt ilyen gond, mindent felhasználtunk, sosem dobtunk ki ételt” – meséli Viki.

„Nagyon szegény régiókat jártunk be, olyan otthonokat láttunk, amik Európában elképzelhetetlenek – magyarázza Marci –, mégis, az emberek sokkal boldogabbak, mint itthon.” Valóban, a Happy Planet Index szerint a latin-amerikai régió boldogságban rendre megelőzi a gazdagabbnak, kényelmesebbnek ismert európai országokat.  „Ha jó az idő, ha süt a nap, akkor alapvetően boldogabbak az emberek – folytatja Viki. – A boldogság Nicaraguában nem pénzkérdés, ott teljesen normális, hogy nincs feltöltve a telefonod. A szegény és gazdag egymás mellett él. A keveredéssel az emberek elfogadóbbak, empatikusabbak egymással.”

László család 

Mint minden utazásnál, a László család útja során is akadtak ijedtségek, balestek, váratlan események: defektek, homokba ragadás, egy kéztörés, egy ájulásos fáról leesés, csípések, no meg egy komikusra sikerült betörési kísérlet is, de a család egy pillanatra sem bánta meg, hogy útra kelt. „Ahol nincsenek turisták, ott nem épül ki iparág arra, hogy kifosszák őket.  Persze, mindent ésszel kell csinálni, nem szabad felelőtlennek lenni. Mi is utánajártunk mindennek, a szükséges oltásoknak, orvosi ellátásnak, vittük magunkkal, amit szükségesnek éreztünk.”

„Fel kell készülni, de nem szabad engedni, hogy az idegentől való félelem beárnyékolja az utazás örömét.”

„A gyerekek itthon is elveszhetnek. A minap Kispesten voltunk, a gyerekek a ház körül bicikliztek, az egyik tovább tekert és eltévedt, végül egy rendőr hozta haza” – meséli nevetve Viki.

A család már több mint két hónapja itthon van és igyekszik visszaállni a régi kerékvágásba. „Legnehezebb a reggeleket megszoknom, illetve azok hiányoznak a legjobban. A reggel a lakóautóban maga volt a teljes harmónia. Nem keltünk órára, nem siettünk sehová. Lassan megjelentek a gyerekek az ágyunkban, beszélgettünk, nevettünk, reggeliztünk. Nem volt TV, laptop, amit bekapcsoltunk volna. Csak mi voltunk.”

Egy ilyen kaland után nehéz megállni. Most viszont egy rövid megállóra kényszerülnek, hiszen Nicaraguából nem hatan, hanem heten jöttek haza, ugyanis Viki és Marci ötödik gyermeküket várják.

De a tervezés nem áll meg, szeretnének visszatérni Nicaraguába, lakóautóval bejárni Dél-Amerikát, Európát, Törökországot és Iránt. És ez csupán a következő négyéves terv!  

„Nagy tapasztalat, hogy az emberek azt gondolják, a messzi helyeken az emberek másmilyenek. Máshogy élnek, és ezért félnek tőlük, ezért gondolják azt, hogy például egész Latin-Amerika nagyon veszélyes hely. De az emberek mindenhol egyformák: barátaik vannak, családjuk van, sírnak-nevetnek. Boldogok akarnak lenni. Minden más csak színfal.”