Felnőtt vagyok, de akkor miért nem érzem magam annak?

„A felnőtté válás nem pontszerűen, egy adott életkorban történik meg velünk. Ez egy érési folyamat, amiben egyszerre fejlődik bennünk a felelősségvállalás képessége, az autonómia, miközben érzelmileg is egyre érettebbek leszünk” – mondja Borbély Lilla pszichológus. 

A múlt század közepéig – különösen a nyugati társadalmakban – a felnőtté válásnak volt egy viszonylag egyértelmű, közmegegyezésen alapuló forgatókönyve. Az iskolák elvégzése után jött a munkába állás, a házasság, a gyerekvállalás és a lakásvásárlás. A felnőtt lét külső keretei világosak és kiszámíthatók voltak. 

A rendes életút kifejezés nemcsak társadalmi elvárást tükrözött, hanem egyben identitást is adott: ha végigjártad ezt az utat, felnőtt voltál – még akkor is, ha belül néha mást éreztél.

Ez a felnőttségeszmény nemcsak társadalmi elvárás volt, hanem identitásforma is. A „felelősségteljes családfenntartó” vagy a „dolgos édesanya” szerepköre nemcsak külső státuszt, hanem belső megerősítést is adott: tudtuk, mikor érkeztünk meg.

Ez a klasszikus, családi anekdotákból ismert felnőttideál ma már egyre távolabb kerül az új generációktól, és erre a folyamatra a média által közvetített minták is ráerősítenek. Míg a nyugati kultúrában a „gyermeki én” kiterjesztését egyre inkább a játékossággal, jófejséggel azonosítják, a felnőttséget az unalommal és az önfeladással kötik össze. Nem véletlen, hogy a legnépszerűbb sorozatok főszereplői sokszor maguk is felnőtt kamaszok. 

Már nem egyértelmű, mikor érkezel meg

Manapság a továbbtanulás akár éveket is csúszhat, gyakori a karrierváltás, a párkapcsolatok rugalmasabbak és komplexebbek. Sok fiatal 30 fölött is albérletben él, miközben karrierjét építi, utazik, tanul. 

A lehetőségek számának növekedése paradox módon a belső nyomást is növeli. Mert nemcsak azt várjuk el magunktól, hogy végre válasszunk, hanem azt is, hogy jól válasszunk.

Csakhogy ez a tökéletességnyomás éppen azt a belső szilárdságot kezdi ki, amitől valóban felnőttként tudnánk működni.

A kívülről ránk nehezedő elvárások – saját lakás, biztos munka, család – gyakran okoznak belső szorongást. Ráadásul előszeretettel mérjük össze magunkat másokkal, ami a szakértő szerint szégyent és csökkentértékűség-érzést kelthet bennünk. Mert aki úgy érzi, nem halad elég jól, könnyen kudarcként élheti meg önmagát. „A teljesítménykényszer és a társas összehasonlítás beletolhat olyan döntésekbe, melyek nem a valós szükségleteinkről szólnak” – magyarázza a pszichológus. 

Gyakori az is, hogy valaki inkább elkerüli azokat a helyzeteket, ahol másokhoz kellene mérnie magát – legyen szó családi ebédről vagy egy unokatestvér sikereinek hallgatásáról. „A sématerápia úgy határozza meg az egészséges felnőtt működést, mint ami egyszerre elengedett és határozott” – mondja Borbély Lilla. Ez azt jelenti, hogy reálisan, több nézőpontból látjuk a világot, empatikusak vagyunk, képesek vagyunk érzéseinket megélni, de egészséges távolságot is tudunk tartani tőlük.

Kép

Illusztráció forrása: Freepik

Szülők – túl közel vagy túl távol

A pszichológus szerint az, ahogyan a szüleink az önállóságunkkal, a határainkkal és a hibázásainkkal bántak, kulcsfontosságú abban, hogyan éljük meg felnőttként a kompetenciánkat.

A túlzott közelség, a határnélküliség – amikor az egyik szülő túlságosan bevonódik, „ráérez”, „tudja, mi kell neked”, mielőtt te magad megfogalmaznád – gyakran akadályozza, hogy a gyermek valódi autonómiát tanuljon. 

Mert ha mások mindig jobban tudják, mit akarsz, mikor tanulod meg igazán érezni, mi az, amit te akarsz?

A másik véglet, a túlvédés, ami ugyanilyen torzító. Ott nem az történik, hogy a szülő rád telepszik, hanem hogy megóv a világ minden kihívásától – ezzel viszont megfoszt attól, hogy hibázhass, és így fejlődhess. Mire felnőtté válsz, ott állsz: diplomával, lakáskulccsal, de belső iránytű nélkül. 

„Ha nem kaptunk gyakorlási lehetőséget, felnőttként is azt élhetjük meg, hogy képtelenek vagyunk boldogulni, a legalapvetőbb helyzetek is bénítóvá válnak” – hívja fel a figyelmet a szakértő. 

A belső felnőtt énrész tehát nemcsak úgy megjelenik az életkorral, hanem fokozatosan épül fel, és ehhez gyakorlásra, hibázásra, visszacsatolásra van szükség. Ha ezek elmaradnak, akkor a szerepeinket eljátsszuk – de azonosulni nem tudunk velük.

A közösségi médiában folyamatosan azt látjuk, mások mennyire jól csinálják az életet, és bár tudjuk, hogy ez egy filterezett valóság – mégis: nap mint nap befolyásolja az önképünket.

Borbély Lilla szerint ez nemcsak passzív hatás: „Azok is, akik próbálnak megfelelni ennek a képnek, saját magukból is csak a »megfelelő« részt mutatják. Ezzel akaratlanul is erősítik a kollektív illúziót arról, hogy a felnőttség rendezett, kontrollált és egyértelmű állapot.”

A belső összehasonlítás ráadásul már nemcsak ismerősökkel, hanem ismeretlen, idealizált szereplőkkel is történik. 

És ezek az összevetések nem hagynak teret a bizonytalanságra, a kísérletezésre, az elakadásokra – pedig ezek a felnőtté válás természetes részei.

Kívül minden rendben, belül mégis bizonytalan

Az is gyakori, hogy valaki már elérte a klasszikus mérföldköveket – van munkája, lakása, stabil párkapcsolata –, mégsem érzi úgy, hogy megérkezett volna a felnőttlétbe. Ez azért lehet, mert a külső szerepek betöltése nem mindig jár együtt belső azonosulással.

Sokan számolnak be arról, hogy úgy érzik, csak eljátsszák a felnőtt szerepet. Ott vannak, helytállnak, de közben belül még mindig a régi bizonytalanság, önkételkedés, megfelelési vágy vezérli őket. A pszichológus ezt az élményt a bennünk élő különböző énrészek összehangolatlanságával magyarázza.

A sebezhető gyermek énrész, a boldog gyermek, a dühös gyermek és a felnőtt énrész mind bennünk élnek. Ez nem baj, hiszen a cél nem az, hogy ezek eltűnjenek, hanem hogy meg tudjuk különböztetni őket, és kapcsolatba tudjunk lépni velük.

Kép

Illusztráció forrása: Freepik

Hogyan lehet erősíteni a felnőtt részt?

A pszichológus szerint a folyamat ott kezdődik, amikor megtanuljuk észrevenni, mit érzünk valójában – nemcsak azt, amit gondolunk, hanem a finom érzelmi jeleket is. A felnőtt rész az, aki ezt nem elnyomja, nem elbagatellizálja, hanem komolyan veszi. 

Aki képes azt mondani: „Igen, most szorongok – és ez rendben van.” 

Ezután jöhet a szükségletek tudatosítása – mire van igazán szükségem most? Egy kis pihenésre? Kapcsolódásra? Határhúzásra? A felnőtt énrész képes ezt felismerni – és úgy cselekedni, hogy azzal önmagának és másoknak is jót tesz.

Fontos, hogy a felnőtt énrész nem tökéletes. Téved, hibázik, megkérdőjelez, néha halogat is – de nem omlik össze a hibáktól. Sőt: ezekből tanul. És képes elismerni a legkisebb sikereket is. A felnőtt énrész nem teljesítményalapú, hanem kapcsolatalapú: kapcsolatban áll önmagával, a múltjával, a szükségleteivel – és ebből épít valami stabilat. A felnőttség tehát nem cél, hanem folyamat. Nem címke, hanem gyakorlat. Nem állapot, hanem jelenlét.

A felnőttség érzése sokaknál nem egyértelmű. Van, akinél elmarad. Másnál késve érkezik. És van, hogy meg-meginog – különösen stressz, változás, krízis idején. De ez nem azt jelenti, hogy elrontottuk volna az életet. Inkább azt mutatja, hogy az emberi psziché nem lineáris, hanem réteges, változó, érzékeny. 

És hogy a felnőttség nem a „mindentudás” állapota, hanem a tudatos, együttérző jelenlét gyakorlata – önmagunkkal és másokkal szemben.

Talán érdemes lenne megkérdeznünk magunktól: nem lehet, hogy felnőtt vagyok – csak épp nem úgy, ahogy azt tanították nekem? És ha erre a válasz: „igen, lehet” – akkor már el is indultunk az úton. Pont úgy, ahogy a valódi felnőttség kezdődik: nem biztosan, nem tökéletesen, de őszintén.