Pillangó a sötétben – A látássérült Máj Krisztina dala berepülte a világot

A Hobby Rádió élőben, magyar nyelvű tolmácsolással közvetítette hazánk hallgatói számára a teljes versenyt. Kriszta fordította magyarra a német szervezők által írt audionarrációs szöveget. Ekkor szembesült azzal is, hogy ő egy apró termetű, ősz hajú hölgy, és szarkalábak vannak a szeme sarkában. Szerettem volna ennél hosszabban és igazabban megírni, hogy ki ő, honnan indult és hova tart, hogy nem apró, nem ősz a haja, és nem a szarkalábairól fogjuk megjegyezni.

„Nem mondták, hogy ne menjek, de…”

„Fényt látok, bár a szemész szerint azt sem kéne látnom, ez egy megmagyarázhatatlan ajándék. Színeket, árnyakat nem látok, fehér bottal közlekedem – mondja Krisztina, aki persze gondol néha arra, hogy milyen jó lenne például vezetni, vagy másban könnyíteni az életén, de a mindennapjait nem az határozza meg, hogy látássérült. 

„Koraszülöttként jöttem a világra, és így tanultam meg élni. Nem kellett emiatt átszerveznem az életem, eleve így rendezkedtem be.” 

Kriszta mostanában gyakran elgondolkodik azon, hogy egyre kevesebb az a pálya, amin egy látássérült boldogulni tud. Ő pedagógusként sem mondja teljes meggyőződéssel a diákjainak, hogy mindenképp tanuljanak tovább, hogy legyenek tanárok, mert biztos kapnak majd maguk mellé egy asszisztenst, aki figyelemmel követi, hogy ki puskázik vagy ki mit csinál az órán. Szerinte egy látó gyerekekkel teli tanteremben egyedül nem tud működni egy vak tanár. 

„Már előlem is nagyon elzárkóztak, amikor tanári diplomával állást kerestem. Olyanokat mondtak, hogy jó, de akkor be kell segíteni a néptánc oktatásába, szóval nem mondták, hogy ne menjek, de olyan fedősztorikat kaptam, hogy megértettem a jelzést. Ma látássérültként még tanult masszőrnek is nehéz elhelyezkedni, mert hiába érted a szakmát, magadnak kell takarítani, kiadni a recepción a kulcsot, könyvelni, tehát teljesen önálló multiembereket keresnek. Diplomával rendelkező embereink vannak bértámogatással foglalkoztatókban… (nappali ellátási forma fogyatékossággal élőknek, amely keretében munkatevékenységet végeznek – a szerk.) Mégis küzdünk, bár gyakran hiába szeretnénk mi is a végzettségünknek megfelelő munkakörben dolgozni, erre javarészt esélyt sem kapunk ebben a társadalomban.”

Krisztina gyermekként édesanyjával – Forrás: Máj Krisztina

Nem kottából tanult gitározni

Kriszta már négyévesen tudta, mi szeretne lenni: Halász Judit. Ez sajnos már foglalt volt, de mindig azt játszotta, hogy énekesnő. „Az óvodában volt egy lelkes hallgatóm, egy óriási plüssnyuszi. A Vakok Óvodájába és Általános Iskolájába jártam, akkor még nem volt integráció, nem volt más választás. 

Úgy látom tanárként, hogy rengeteg elrontott integrációt kell nekünk helyrehoznunk, hogy csak két hétig érdekes az együtt tanulás, azután nyűg mindenkinek, és az integráció mostanra egyfajta rideg bánásmódot hordoz. 

Sokszor könyörtelen tud lenni az integráció világa. Én most a Vakok Iskolájában tanítok, és az a tapasztalatom, hogy hetedik-nyolcadikra gyakran kerülnek hozzánk az integrált oktatásból olyan gyerekek, akik még a Braille-írást sem ismerik megfelelően. A Vakok Iskolája egyrészt támogató védelem a látássérült gyerekek számára, másrészt szisztematikusan önállóságra nevel, felkészít a látássérült életre.” 

Bár mindvégig dédelgette énekesnői álmait, Krisztát az angol nyelv szeretete más pályára vitte. „Alsóban gyakran tanítottam a többieket angolra, és aki jól válaszolt, annak dobtam egy gesztenyét, ami felért egy drahmával. Később, a gimnázium mellett nyelviskolába is jártam. Nagyon nehezen találtunk olyan gimnáziumot, amelyik fel mert venni, és azok is erősen a magántanulóságot ajánlották, de én nem arra vágytam. Teljes értékű osztálytárs akartam lenni, és nem is fogadtam el ezt az alamizsnát. 

Mentünk tovább, és nagy csörték árán bejutottam a Kassák Lajos Gimnáziumba, ahol négy év múlva megköszönték anyukámnak, hogy idehozott. Tesiből fel voltam mentve, rajzból külön kézműves tevékenységeket csináltam. Ha bizonyos jegy alá mentem, a szüleim nem engedtek el a rockkoncertre. A rock szeretete fiúbarátokat eredményezett, de másokkal sem voltak konfliktusaim. Aki mellettem ült, az felolvasta az írásvetítőn lévő szöveget, cserébe kiválóan rálátott az én Erika írógépes dolgozataimra. Kórustag voltam, ennek révén sokat utaztunk, tanultuk a versenyek viselkedési kódexét, az egymásra figyelést. 

Volt egy gitáros barátnőm, és csináltunk egy zenekart. A dalokat magunk írtuk. Megtanultam én is gitározni, nem kottából, hanem kézből tanított a tanárom. Persze a gitártanárhoz vezető utat is fejben kellett megtanulni, kapucsengő, lift merre van. 

A zenekar neve Drastic volt… Kétkazettás magnókon másolgattuk át az újabb változatokat. Küzdöttünk, alkottunk drasztikusan.”

Kép

Szalagavatóján palotást táncolt osztálytársaival – Forrás: Máj Krisztina

Hangok, zene és illatok

Kriszta a hároméves nyelvtanári szak után saját alma materébe ment vissza gyakorlatra. „Ott két nyelvtanár volt, tehát kevés esélyem lett volna állást kapni, amit sajnáltam. Állást kerestem, de nem sikerült semmi, azután nyár végén egyszer csak megszólalt a telefon, hogy mégis megürült egy angoltanári állás a Vakok Iskolájában, és várnak. Ezzel egyidőben egy színtársulat is indult, amibe jelentkeztem, ebből lett később a Vakrepülés Színtársulat. Szintén ekkor keresett meg Tímár Péter, hogy a készülő Vakvagányok című filmjéhez szereplőnek hívjon. A film érdekessége szerintem az volt, hogy valódi vak szereplőkkel dolgozott, és bepillantást engedett az igazi életükbe. Nekem az lett a nagy élményem, hogy felénekelhettem a főcímdal női részét. 

Fura módon előbb jött a lehetőség, mint maga a tanulási folyamat. A film után évekig tanultam énekelni a Tunyogi nővérek énekiskolájában. A táncórákat kihagytam, annál többet énekeltem, nem maradtam ki semmiből, de irreális dolgot nem csináltam. A színházunkban akkor már tudták, hogy tudok énekelni, énekes szerepet kaptam az Éjszaka tapintása című darabban. Sokszor olyan helyekre hívtak meg minket, ahol nem tudtuk az egész produkciót felállítani, rendesen besötétíteni, hanem a dalokat vittük. Nem utasítottunk vissza senkit.” 

A Vakrepülés egy olyan típusú színház, ahol a társulat szeretné direkt módon megtapasztaltatni a látó közönséggel, milyen az, amikor színházi előadáson van, de nem lát semmit.

 „Egy vak ember szerintem nem sötétséget lát, hanem semmit. A darab olyan szempontból interaktív, hogy látási információk ugyan nincsenek, de vannak hangok, zene és illatok. Részt kell venni a darabban, mert egy idő után kiderül, hogy az abban szereplő utazás utazóközönsége a nézőtéri csapat, vizesek lesznek, enni kapnak, táncolniuk kell…” – osztja meg velem Kriszta.

Fotó: Csóti Rebeka

„Hosszú küzdelem volt a dalversenyig, például a hangszereléshez látó segítség kellett. Fél évvel ezelőtt találtam egy kiadót Pál Zoltán személyében, aki a hangszerelésben is segített, és kiadta a CD-met. Így került sor végül arra, hogy a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetsége (MVGYOSZ) az én dalomat ajánlotta a látássérültek nemzetközi versenyére. Angolul szerettem volna énekelni, hogy értsenek, és tőlem szokatlan módon egy vidám, könnyed dalt írtam, bár általában gondolkodtató, komolyabb szövegeket írok. Léner András színházrendezővel forgattuk, ő ismeri a darabunkat is, segít a színészi elemek csiszolásában.”

Máj Kriszta Pillangó-dala végül a 13. helyen végzett az online szavazásos versenyben. Kiemelkedett kifinomult zenei világával, letisztult előadásmódjával, hiteles személyiségével. Érzékeny és reményt keltő dala megnövelte a magasságát, megmutatta szőkésbarna fürtjeit és tiszta kis arcát.