Megjárta a túloldalt, de a földön van dolga – Balogh Zoltán az álmaiban és a novelláiban nincs kerekesszékben
Ahogyan ő fogalmaz: a második élete egy zuhanással kezdődött. Huszonhét éves koráig a sport világában élt – küzdősportolóként, dzsúdóedzőként nem is sejtve, hogy az igazi küzdelem csak ezután várja. 1992 nyarán csaknem végzetes balesetet szenvedett, amely után kerekesszékbe kényszerült, és mindent újrakezdett tiszta lappal. Kezdetben újságcikkeket, majd szépirodalmi műveket írt. Több mint harminc esztendő múltán ő az első olyan magyar szerző, aki zömében olyan saját novellákat gyűjtött egy kötetbe, amelyek kulisszáját a sport adja. A címadó történet, a Kapáslövés már a megjelenése előtt rangos nemzetközi elismerésben részesült. Balogh Zoltán most a második életéről mesél nekünk.
Mi történt pontosan 1992. augusztus 2-ára virradó éjjel?
Magaslati edzőtáborban voltunk Ukrajnában, és utolsó este én vittem haza az edzőkollégákat a táborba. Áthajtottam a Kárpátok vaksötét erdejében egy fahídon, amely egy patak fölött ívelt át, ezzel túlhaladtam a tábor kapuján. Szóltam a többieknek, hogy maradjanak a kocsiban, majd én megnézem, hogyan tudok óvatosan visszatolatni. A következő lépéssel viszont négy-öt métert zuhantam, és a patakban fekve találtam magam, ömlött a számba a jéghideg víz.
Érdekes módon hihetetlen megnyugvás lett úrrá rajtam, abban a pillanatban le is számoltam azzal, hogy nekem még bármi dolgom lesz az életben.
Aztán az egyik tanítványom utánam ugrott, és kikapta a fejemet, ami az előbbi megnyugváshoz képest borzalmas élmény volt. Nem tudom, hogyan szedtek ki, de nemsokára már egy Zsiguli hátsó ülésén száguldottak velem a hegyről lefelé. Onnantól sok minden törlődött.
Mondhatjuk, hogy halálközeli élményt éltél át?
Szerintem elsősorban sokkot kaptam, amitől sem stresszt, sem fájdalmat nem éreztem. A halálközeli élmény inkább akkor következett, amikor a baleset után négy napig válságos állapotban feküdtem a debreceni idegsebészeti klinika intenzív osztályán. Oda úgy jutottam el, hogy még Ukrajnában egy hegyi faluban egy orvos összevarrta a fejemet, ami utána begyulladt, és sebfertőzést kaptam. Azután tényleg a „túloldalon” jártam, negyven-negyvenkét fokos lázzal a kórházi ágyon, miközben semmimet sem tudtam mozgatni, és mérhetetlen félelmet éreztem. Akkor meg is változott a földi élethez fűződő viszonyom: abban ma már teljesen biztos vagyok, hogy ha kiegyenesedik az EKG-vonal, nincs vége a világnak…
Neked viszont még a földön volt dolgod. Hogyan vészelted át az ezt követő kőkemény időszakot?
A hónapokig tartó rehabilitáció alatt megpróbálkoztam mindenféle kezeléssel, a sarlatánok praktikáitól kezdve a végül hatásos akupunktúráig. Azt jósolták, csak a szememet fogom tudni mozgatni, ehhez képest sokkal többre vagyok képes.
Viszont mivel addig nagyon aktív életet éltem, öt-hat évembe is beletelt feldolgozni az új helyzetet.
Korántsem minden gerincsérült embert vesz körül olyan kiegyensúlyozott, szerető család, mint engem, ám akkoriban mindent megtettem azért, hogy elvadítsam magamtól Erikát, a feleségemet, hogy ne kelljen ezt az életet élnie mellettem. Ez azonban nem sikerült. Amikor pedig láttam, hogy ezzel csak mély sebeket vágtam a lelkén, elgondolkodtam, és megembereltem magam.
Mióta vagytok együtt?
Egy István, a király-vetítésen ismerkedtünk meg 1984-ben – én voltam tizennyolc, ő tizenöt éves. Három év múlva összeházasodtunk, s még ebben az évben megszületett Renáta lányunk. Fájt, hogy a balesetem után az ő életének sem lehettem olyan aktív részese, mint szerettem volna, de ma már kétgyermekes családanya, a két tündéri unokámmal együtt élnek velünk egy telken, de külön házban Szentendrén.
Be tudsz azonosítani egy olyan pontot, ahonnan elindultál a második életedben is felfelé?
Amikor felkértek újságcikkek írására – sosem feledem az osztálytársam mondatát: „Zoli, te okos sportoló voltál, neked ez menni fog.” Aztán az ágyban fekve kipróbáltam, s azóta is napról napra az írás jelenti az önkifejezést és a család mellett az örömforrást. Ennek már több mint húsz éve. Közben főszerkesztő, felelős szerkesztő is voltam hosszú ideig egy lapcsoportnál, majd médiaoktató lettem, és két évvel ezelőtt kezdtem el novellákat írni. Az azóta született írásaim gyűjteménye a Kapáslövés.
A címadó novella a Nemzetközi Sportújságíró-szövetség pályázatán színes írás kategóriában a világdöntőbe jutott, Kovács Koko István pedig úgy fogalmaz a könyveden szereplő ajánlóban, hogy a „baloghzolis” stílust az írásaidban pár mondat után felismeri. Szerinted ez miben fogható meg?
Ami biztos: az írásaim cselekményközpontúak, mindig történik bennük valami, nem sok filozofálást tartalmaznak. Az is tény, hogy az emberi történetek mögött valamilyen módon mindig megjelenik a sport, amelyben szerintem összesűrűsödik az élet.
Egy sportoló rövidebb idő alatt éli meg azokat a magasságokat és mélységeket, amelyeket amúgy mindenki az élete során. És a bajnokok csak a jéghegy picinyke csúcsát képezik, mert azok közül, akik a sportra teszik fel az életüket, nagyon kevesen jutnak a legmagasabbra.
Ám ha nincs kit legyőznöd, sosem leszel bajnok, ezért kell megadni a tiszteletet a legyőzött ellenfélnek is. A novelláimban a legyőzöttek is jelen vannak, ahogyan át-átszövik a sztorikat önéletrajzi elemek is, hiszen pontosan ismerem az öltözők világát. Tudom, milyen, amikor szétszakad a tüdőd, van még a meccsből harminc másodperc, de már nincs levegőd, mégis megcsinálod. Meg azt is, amikor edzésen annyira széthajtottak, hogy a zuhany alatt önkéntelenül is elbőgöd magad a feszültségtől, aztán röhögsz magadon, hogy huszonegynéhány évesen mi a fenének bőgtél.
Ha nem bánod, sorolom tovább a stílusod jellemzőit: humor, zenei és irodalmi utalások – Leonard Cohen, Szabó Balázs Bandája, Nagy László és mások –, de a gasztronómiáról se feledkezzünk meg!
A mély drámák mellett valóban jelen van az írásaimban a humor is, mert (ön)irónia nélkül az én helyzetemben elképzelhetetlen az élet, ráadásul olyan közegben pallérozódtam Debrecenben, ahol mentek a vaskos tréfák. A kedvenc dalok, versek szerepeltetése nem volt kérdés, a gasztronómiát pedig imádom, egy csabai kolbászért meg tudok őrülni! Van is a kötetben egy ódám a csabaihoz, mert nálunk nemigen telik el úgy nap, hogy én vagy a gyerekek ne egy lekanyarított csabaikolbász-karikával néznénk a naplementét, ha épp nyár van. De van írásom a kocsonyakészítésről, illetve egy csibész futballistáról, aki a sportban nem vitte túl sokra, ám a párjával a szerelmük közös nyelve a gasztronómia. Fröccsöt pedig a szereplőim kizárólag észak-balatoni fehérborból isznak!
Ahogy hallgatom, milyen szenvedéllyel beszélsz az írásról és az élet más hétköznapi örömeiről, arra gondolok: a sportolói múltad is óriási erőt adhatott, hogy az átélt küzdelmek után is derűs maradj.
Sportolóként valóban megtanultam felállni a nehéz helyzetekből. Épp ezért a Kapáslövést jó szívvel ajánlom azoknak a nagy túlélőknek, akik mindig mindenből újra talpra állnak, leporolják magukat, mennek tovább, és megtanulják a kis dolgokat is becsülni az életben. Én is megtanultam, mert a kerekesszékes létnek önmagában nincs romantikája.
Ez egy roppant fegyelmezett élet, amely csak akkor élhető, ha a legapróbb örömöket is észreveszed, s megpróbálsz olyan célokat magad elé tűzni, amelyeket el is tudsz érni.
Például két ujjal gépelni, ahogyan akár egy hosszabb novella is megírható.
Említetted, hogy biztos vagy a földi léten túli életben. Milyen a viszonyod a Jóistennel?
Folyamatosan keresem őt. Miután a kötet írása idején egy éven belül három hozzám nagyon közel álló ember – az öcsém két oltás után koronavírusban, a vejem ötvenévesnél is fiatalabban ALS-ben, az apósom pedig rákban – elhunyt, néha úgy érzem, a Jóisten kukoricán térdepeltet. Pedig én szeretném, ha – mint Adyt – csöndesen és váratlanul átölelne. Megvan a hitem, küzdök érte, templomba nem járok, de imádkozom: nem magamért, a családtagjaimért. A vallás erős kapaszkodó, amikor a világban megmagyarázhatatlan dolgok történnek, és a tízparancsolatot is betarthatónak érzem 2023-ban is.
„Az álmaimban soha nem vagyok kerekesszékben. Ébren meg nem agyalok azon, mi maradt ki az életemből. Bezártam az emlékeimet egy fiókba. Az írásaimmal olykor kinyitom. Ilyenkor átsüt a napfény az ősz borostán” – fogalmazol egyik személyes írásodban. Mégis megkérdezem: eszedbe szokott nagy ritkán jutni, mi lett volna, ha…?
Fogalmam sincs, a baleset nélkül hol tartanék, de igen, néha eszembe jut, s ha erre gondolok, furcsa, bizonytalan érzés kerít hatalmába. Magamnak azt szoktam válaszolni erre a kérdésre, hogy nyilván a mai napig dzsúdóedzőként járnám a világot. De valójában ki tudja? Talán nem is tartanék ott az első életemben, ahol szeretnék, vagy ahol most, a másodikban tartok. Persze nagyon sokat adnék azért, ha egyik pillanatról a másikra varázsütésre újra jól lennék. Az első dolgom volna, hogy megfognám Erika kezét, és elsétálnánk úgy istenigazából megélni az elmúlt harminc évet. A többi rejtély, de ebben az egyben biztos vagyok.
Ez az interjú eredetileg a Képmás magazin 2024. januári számában jelent meg. A magazinra előfizethet itt.
KAPCSOLÓDÓ TARTALOM
„Az elején beszélni sem tudtam, lélegeztettek” – Szekeres Pál története
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
