Kalkuttát is meghódította a fogyatékossággal élő színészekből álló magyar társulat

Egy különleges, családias társulat, amely nemcsak műhelye, hanem otthona is a benne dolgozó művészeknek. A Baltazár Színház azon csekélyszámú munkahelyek egyike a világon, amely kizárólag fogyatékossággal élő színészeket foglalkoztat. Ám működésük nem csupán az ő kibontakozásukról szól, hanem a miénkről is, hiszen a színház művészeti koncepcióját kettős motiváció vezérli. 

Egyrészt magas színvonalú, egyedi előadásokat szeretnének létrehozni, másrészt segítenek lebontani az értelmileg sérült emberekkel kapcsolatos előítéleteket, hogy megmutassák: attól, hogy valami más, még lehet jó. 

Ezt a missziót – és a hasonlóképp érzékeny pontra tapintó Segítség, segítek! című darabot – juttathatta el a társulat néhány tagja a földrajzilag és kulturálisan egyaránt távoli Indiába.

Háborús darab a háborús övezetben

„A Segítség, segítek! című darab 2023 óta van a repertoárunkban, azóta folyamatosan játsszuk – meséli Kováts Kriszta, a darab rendezője. – Amikor kitört az ukrán-orosz háború, felkértem Vörös Istvánt, hogy írjon egy darabot, amit reflektál erre a végtelenül elkeserítő helyzetre.”

A darab cselekménye szerint egy kárpátaljai orvosnő vak fiával menekül Magyarországra a háború elől. Otthonuk romokban, férje a fronton maradt. Menedéket egy régi kolléga nyújt, akivel tíz éve futó kapcsolat fűzi össze a családanyát. A férfi önként segít, de az egész családot érintő döntést egyedül hozza meg, kész tények elé állítva ezzel feleségét és kamasz lányát. 

A segítő szándék azonban nem bizonyul elégnek: a trauma, egy háborúban álló ország gyásza és a múlt terhei lassan felőrlik a menekülteket és a segítő kezet nyújtó családtagokat egyaránt. A házastársak közti feszültségek kiéleződnek, a kamaszok között pedig váratlan érzelmi kapcsolat szövődik… Mindez kettős narratívában kerül a színpadra, a belső monológok Szirtes Edina Mókus zenéjével, Klabacsek Dániel és Kováts Kriszta énekhangján keresztül szólalnak meg.

„Amikor megszületett bennünk a darab ötlete, akkor álmomban sem gondoltam volna, hogy még 2025-ben is játszani fogjuk – ráadásul ekkora aktualitással! – folytatja a rendező. – Kissé tartottam tőle, hogy a kulturális különbségek miatt milyen lesz az indiai fogadtatás, azonban a téma örökérvényűsége miatt a kinti nézőkre is rendkívüli hatást gyakorolt… 

Kiváltképp azért, mert a megérkezésünkkor éledt fel újra a hosszú ideje tartó konfliktus Pakisztán és India között, az utazásunkkor ugyanis India rakétatámadásokat hajtott végre Pakisztánban. 

Ez a nézőközönséget is érzékenyen érintette, így még inkább fogékonnyá váltak a darabra.”

A próbán az is kiderül, hogy a darab nem csupán fekete-fehéren mutatja be a háború borzalmait, hiszen rengeteg benne a humor, az irónia, mert „egy ilyen nehéz téma csak úgy dolgozható fel, hogyha két könnycsepp elmorzsolása közben nevetni is tud a néző – meséli Kriszta. – Színészi oldalról pedig a fogyatékossággal élő színészek gyakran érzelmileg rendkívül mélyen megérintődnek egy-egy próbafolyamat során, különösen, ha a feldolgozott téma – mint jelen esetben is – olyan súlyos, mint a háború kegyetlensége. Számukra ezek nem pusztán színpadi helyzetek, hanem a mindennapjaikból ismerős érzelmi élmények, amelyekkel nap mint nap szembesülnek a hírek és a közélet révén. A próbák során igyekeztünk ezt a feszültséget közösen kijátszani, ami egyfajta belső feldolgozást is jelentett számukra.” 

Éppen ezért a rendezőknek és a háttérmunkásoknak különös érzékenységgel és odafigyeléssel kell kísérniük a színészeket, hogy biztonságos és támogató közeget teremtsenek számukra. A kint töltött idő alatt a Baltazár Színházban lévő biztonságos színpadi közeg elhagyása is nagy kihívást jelentett: „A technikai környezet is teljesen más volt. A díszletet például nem tudtuk vinni, helyben kellett megoldani mindent. A színészek azonban rendkívül gyorsan alkalmazkodtak a változó környezethez, pillanatok alatt bejátszották a színpadot.”

Kép

A társulat Delhiben – Forrás: Kováts Kriszta

Élményt kapni, inspirációval gazdagodni

A próba után a színészek is beszámoltak személyes megéléseikről: ragyogó arccal, pozitív kicsengéssel meséltek élményeikről. „Bár az elején kissé féltem az idegen közegtől, hamar sikerült hozzászokni az indiai és a magyar színház közötti különbségekhez” – mondja Kovács Panka, a darab egyik színésze. „Az ottlétünk alatt láttunk egy indiai darabot – egészíti ki Medetz Attila. – Ott nagyon sok volt a szín, a tánc, a mozgás. Engem nagyon inspirált az ő játékuk, még akkor is, ha sokban különbözött. Szeretném, ha úgy tudnék játszani, mint ők.”

A távoli kultúrák találkozása óhatatlanul felveti a kérdést: mennyiben lehetséges egy-egy előadás teljes értékű befogadása a kulturális különbségek ellenére? A színészeket is foglalkoztatta ez a kérdés, hiszen számukra a közönség reakciója mindig fontos visszajelzés. Klabacsek Dániel így fogalmazott: „Nekem az ad erőt, hogy ha akár csak egy nézőt is sikerült elgondolkodtatnunk, vagy egy pillanatra megállt a hatásunkra, már megérte. Ez az érzés visz előre a színpadon.” 

„Játsszunk bárhol a világon, hiszem, hogy amit csinálunk, az mások életét is egy kicsit gazdagabbá teheti.”

A színészek beszámolóiból is jól kirajzolódik, hogy az előadás nemcsak a közönség számára jelentett élményt, hanem számukra is mély tapasztalat volt. Nemcsak adtak, hanem kaptak is: új benyomásokat, ihletet és a közös alkotás erejét. Az, hogy ennyire különböző háttérrel rendelkező emberek képesek érzelmileg összeolvadni egy művészi produktumban, önmagában is érték. Ez a kölcsönös nyitottság és figyelem adta meg az utazás és az előadás valódi súlyát.

Kép

Fotó forrása: Kováts Kriszta

Kalkutta, Delhi, Tádzs Mahal

A Delhiben és Kalkuttában egyaránt tomboló, már-már kibírhatatlan, párás hőség és a fizikailag megterhelő extrém körülmények ellenére a kiutazó színészek és stáb igyekezett élményeket is gyűjteni a munka mellett. Nem hagyták, hogy mindez rányomja a bélyegét az utazás értékére – épp ellenkezőleg: sorra látogatták a helyi templomokat, figyelve a helyi vallási rítusokat, az építészeti részleteket és azokat a hétköznapi mozzanatokat, amelyek egy egészen más világszemléletbe engedtek bepillantást.

Az út csúcspontját kétségtelenül a Tádzs Mahal jelentette, nemcsak a lélegzetelálló látvány miatt, hanem az odavezető út szimbolikus ereje miatt is.

„Őszintén szólva sosem gondoltam volna, hogy egyszer eljutok oda. Ilyen messzire. Egy kicsit félelmetes is volt, de nagyon sok élménnyel gazdagodtam. Már maga az utazás is nagy dolog volt számomra” – meséli Kovács Panka.

„A Tádzs Mahal mellett a legemlékezetesebb helyek mégis a templomok voltak. És a gyönyörű táj. Ezeket nem fogom tudni elfelejteni. És persze a közösen töltött idő, a csapattal való együttlét is fontos. Ezek a pillanatok mindig elkísérnek majd” – emlékszik vissza Medetz Attila.

Ez a turné tehát nem csupán szakmai lehetőséget jelentett, hanem belső utazást is: lehetőséget a nyitottságra, az ismeretlennel való találkozásra, az egymásra figyelésre. A kulturális különbségek, a fizikai megterhelés és az ismeretlen közeg nem elválasztotta, hanem még inkább összekovácsolta a társulatot, újfajta érzékenységet, türelmet és kíváncsiságot ébresztve a kiutazó színészekben. A színház így nemcsak eszköz volt, hanem találkozási pont is, ahol a személyes és a kulturális élmények mélyebb rétegekben is összeértek.