A nő, aki kiszállt a világból – és jól van így

A néni napjainkban Gödöllő és Veresegyház környékén jár. Eleinte biciklivel zarándokolt, ma már évek óta gyalogol. Családja elfogadta vándorló életmódját, de létrehoztak egy csoportot, amely segítségével naponta nyomon tudják követni, és megszervezni számára, hogy mindene meglegyen. Nem zavarják őt, nem köröztetik a rendőrséggel, és mentőautót sem hívnak ki hozzá. Lehet, hogy ha gyógyszert szedne, jobban hasonlítana arra képre, amit egy idős asszonytól elvárunk, de ez inkább minket nyugtatna meg, nem őt. A néni teljesen elégedett, híres sem akar lenni, és lehet, hogy haragudna rám, amiért őt használom ürügynek, hogy a segítségnyújtás sajátos szemléletéről írjak. 

Sokan szívesen bújunk a megmentő szerepébe, mert szükségünk van arra, hogy szükség legyen ránk. 

Ám gyakran előfordul, hogy fogalmunk sincs arról, a támogatásunk esetleg nem a rászoruló igényéről szól. Nagy a különbség aközött, hogy lehajolunk valakihez, vagy mellétérdelünk, és meghallgatjuk. Ugyanakkor nehéz azzal a szemlélettel is azonosulni, hogy csak akkor segítsünk, ha megkérnek minket rá. Kérdezni viszont mindig ér.

A nénit óvó szemek követik, anélkül, hogy beleszólnának a döntéseibe. Ha kitörik a kocsija kereke, mindig van, aki meghegeszti, ételt kap mindenhol, kicsit beszélgetnek vele, azután ki-ki megy az útjára. Ha szemeteszsákra van szüksége, kerül egy. A vele folytatott beszélgetések mindig két ember között folynak, nem a megmentő és megmentettje között, hanem egyenlő alapokon, mert a néni nem vesztette el sem az intelligenciáját, sem a méltóságát. Ötezer fős segítői csapata figyelemmel kíséri a zarándokútján, de nem használnak ellene kényszerítő eszközöket, sőt a rendőrök gyakran kínálják meg élelemmel, süteménnyel. Jólesik neki a beszélgetés, de nem vágyik se közfigyelemre, se az élete megoldására.

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Békés és kulturált asszony, aki kocsikat húzva mendegél az út szélén, sosem bántott senkit, de az előfordult, hogy őt bántották. Az éjszakák néha nehezek, van, hogy olyasmiket lát, amikről nem szívesen beszél. Drogosok, részegek és fiatalokból álló bandák belekötnek néha a balhé kedvéért, és ő nem tudja megvédeni magát. 

Mégis kizárólag a szabadban érzi magát biztonságban, ott elégedett és boldog.

Nincs betegségtudata, a megmentési kísérleteket folyamatosan és kedvesen hárítja. Talán nem tudatos a technikája, mellyel visszaver minden olyan próbálkozást, ahol az ő megmentése valaki önmegvalósítási törekvését szolgálná, mindenesetre gyakorlott és hatékony. Ha szükség lesz családi beavatkozásra, mindenki készen áll, mindig tudják, hogy merre jár.

Számos ajánlatot kapott már arra, hogy legyen egy saját kertje, sokan kínáltak föl neki szőlőskertet, ahol a szabad ég alatt alhatna, de védett helyen. Általában azt válaszolja erre, hogy nagyon örülne neki, de valójában nem tudna megmaradni egyhelyben, másnap reggel szó nélkül továbbviszi az útja. A pénz értékével nincs is tisztában, de úgy emlékszik, ha pénze volt, abból mindig baja volt. 

Segítői igyekeznek megadni neki, amit kér, és nem akaszkodnak rá, bár történetei mindig érdekesek. Nem akarják intézménybe vinni, hatósági intézkedéseket kicsiholni, ahogy azt sem firtatják, milyen higiéniai szabályokat szeg meg. 

Reggelre mindent összepakol, nem hagy maga után szemetet, csak gondolatokat és kérdéseket.

A csendes törődésről és a figyelemről kell szólnia a vele való kapcsolatnak, nem a bámészkodásról, és nem is egy hazai látványosságról. Az a fontos, hogy érezhesse maga alatt a megtartó hálót, amely nem engedi leesni, de nem is ejti rabságba.

A hajdúböszörményi néni a társadalom egy olyan szegletében él, ahol a rendszer nem tud mit kezdeni az emberi méltóság e csendes megnyilvánulásával. A legtöbb, amit tehetünk érte, hogy nem bolygatjuk őt – csak kérdezünk, ha engedi.