Székely-Balogh Szilvia: Lakásvásárlás

A cipőt nem veszem le, ha nem gond, jegyzi meg, és határozottan továbbsétál tétován lábzsákot tartó kezem mellett. Csizmája talpának nyoma halványan kirajzolódik a parkettán, ráborulva minden korábban kiborított és felmosott tejfoltra, az összes éjszakai puha lopakodásunkra és elharapott sikolyunkra, amikor az otthagyott legóra léptünk. Ha ezer évig mosnám, sem tűnne el soha.

És aztán hamar kiderül, hogy a nappali kicsi, a konyha kényelmetlen, a balkon nem jó felé néz, a berendezés nem harmonikus.

Semmi nem marad rejtve, a hűtőbe bele van karcolva ferde gyerekírással, hogy szeretlek, apa, az ajtófélfa össze van firkálva, közösen vizsgáljuk elhúzott szájjal a gyerekek növekedését jelző csíkokat, az éjjeliszekrényen hagyott könyv (Julia néni és a tollnok) rettenetesen unalmas, és semmiképpen sem eredeti. A nő nyomul tovább, beleszagol a samponos flakonba a fürdőben, megvizsgálja a beépített szekrényt belülről, megdicséri egy elegáns ruhám fazonját és a régi blúzom színét, azét, ami az eljegyzésünkön volt rajtam, bár a szabása kicsit ódivatú, fűzi hozzá, és már lép is tovább. 

Kép

Illusztráció forrása: Freepik

Először a lakás kezd el szorítani. Úgy tapad a nyakam köré, mint egy régi, kinőtt ing gallérja. Aztán szépen lassan, a vékony, tökéletes hajú nő dagadni kezd. Először csak az ujjai puffadnak fel, virsli méretűvé nőnek, alig tudja őket a rézkilincsre rákulcsolni, aztán a hasa, csak úgy pattognak a gombok a ruhájáról, az egyik a komód alá gurul be, a másik a székek között tűnik el, a tokája kettő- majd háromrétegű lesz, a szemei résnyire szűkülnek az arcán. 

A dagadás sehogyan sem áll meg, már alig férünk el, préselődünk a falhoz, reped a tükör az előszobában, feszül szét az egész épület, megnyúlnak az ajtófélfára rajzolt magasságjelző csíkok. 

Egy egyetértő pillantás után nekiveselkedünk, és elkezdjük kituszkolni a hatalmasra duzzadt, amorf testet a bejárati ajtón. Mindannyian küzdünk, apa, anya, gyerekek, még Julia néni is segít, a tollnokkal együtt. Visszhangzik a lépcsőház az ajtó csapódásától. Nézünk egymásra. Hirtelen minden olyan tágas. Jár a levegő. Felemelem a lábzsákokat, hasztalanul és szomorúan fityegnek a kezemben, mint termésétől megfosztott borsó­hüvely. Lehetséges, hogy egy kis darabig még maradunk. 

Ez az írás Székely-Balogh Szilvia Hullámvasút című sorozatának darabja. A sorozat további részei itt olvashatóak.

Ez az írás eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.