A testnevelő tanár vette észre a karcolásokat – Nem divatból falcolnak a kamaszok

A falcolást sohasem divatból követik el a fiatalok

Emma a falcolásról az iskolatársaktól hallott, és a közösségi médiában is többször találkozott vele. Úgy gondolta, ez talán megoldást jelenthet az ő problémájára is. Apró karcolásokat ejtett az alkarján, egy alkalommal még megismételte, de az önsértés nem hozott számára megoldást. „Nem enyhítette azt a fájdalmat, amit belül éreztem, nem könnyebbültem meg tőle, ezért nem csináltam többet” – meséli.

„A nyomai viszont megmaradtak. Ha fázom, és hideg a kezem, nagyon látszanak, olyankor lila színűek.”

A falcolás az önsértés egyik leggyakoribb formája, amely során valaki szándékosan, valamilyen éles tárggyal – például pengével, ollóval vagy üvegdarabbal – kisebb-nagyobb vágásokat vagy karcolásokat ejt a saját testén, leggyakrabban a csukló, az alkar, a comb vagy a boka területén. „A falcolás, az önsértés önmagában nem diagnózis, hanem egy tünet. Sohasem divatból vagy viccből követik el a fiatalok. Komoly érzelmi megterhelés, elakadás áll a hátterében” – mondja Csáky-Pallavicini Zsófia klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta, aki hosszú évek óta foglalkozik gyerekek, serdülők és családjaik diagnosztikus és terápiás kísérésével. 

Kiemeli, hogy ebben a cselekedetben komoly szerepe van az érzelmi tényezőknek. Ilyenkor a fiatal – vagy akár a felnőtt – annyira elkeseredett vagy tehetetlen, hogy nem lát más megoldást. Olyan helyzetekben, amikor az érzelmek túláradnak, vagy épp kezelhetetlennek tűnnek, az önsértés egyfajta kétségbeesett reakció lehet: a tehetetlenség, a szorongás vagy az indulatok levezetésének eszköze, amikor az illető nem tudja más módon kezelni az érzelmeket, az élményt, amit az átéltek kiváltanak belőle. 

Ilyenkor előfordulhat, hogy valaki azért bántja magát, mert szeretné látni a vérző seb valóságát, érezni a fizikai fájdalmat. Más esetekben az önsértés mögött éppen az érzelmek hiánya, egyfajta ürességérzés áll. „Sok fiatal számol be arról, hogy semmit sem éreznek, csak nyomasztó, fenyegető ürességet.” 

„A fizikai fájdalom átélése ilyenkor érzelmi megkönnyebbülést hozhat nekik, pillanatnyi megoldást jelenthet a szinte elviselhetetlen állapotra” – mondja. 

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Rawpixel

Kimondhatatlan érzések feldolgozása

A pszichológus úgy véli, ami Emmával annak idején történt, az rendkívül fájdalmas, kínos, megszégyenítő, félelemkeltő lehetett neki, amiről beszélni is szinte lehetetlen. „Az ilyen élmények annyira nehezek, hogy sokszor még önmagunknak is nehéz szavakba önteni, legszívesebben elkerülnénk őket. Mégis ezek az érzések időről időre felszínre törnek, elárasztják az embert, és nem lehet figyelmen kívül hagyni vagy eltüntetni őket hosszú távon” – magyarázza. 

Lehet, hogy a lelkünk – a saját védelmünkben – megpróbálja elkerülni, elfojtani vagy letagadni ezeket a kibírhatatlannak tűnő érzéseket, ameddig csak lehet. Azonban vannak olyan helyzetek, amikor mindez már nem működik, a rossz érzésekkel való szembenézés elkerülhetetlenné válik. Úgy gondolja, ilyenkor a támogatás lehet az a kapaszkodó, ami segíthet elindulni a feldolgozás útján. 

„Ha nincs kihez fordulni, és az élmény megközelíthetetlen marad, az ember mindent megtesz, hogy elnyomja magában – magyarázza. – Ha ez nem sikerül, akkor valamilyen más megküzdési stratégiára van szüksége, hogy a feszültséget és a szorongást csökkenteni tudja.” A pszichológus szerint Emma is igyekezett kezdeni valamit a nehéz érzésekkel. Próbált megoldást találni a lelki terhei enyhítésére. 

„A próbálkozásában ott volt az erőfeszítés és a változtatás szándéka. Ám ahogy látszik, nem oldotta meg a problémáit, csak kapott még egy bántást, most nem kívülről, hanem önmagától – mondja. – A hosszú távú cél az, hogy – talán egy segítő másik ember, egy terapeuta segítségével – ezeket a nagyon nehéz megéléseket, érzelmeket szép lassan meg tudjuk közelíteni. 

Bár meg nem történtté nem tudjuk tenni, amit átéltünk, lassan-lassan magunkénak ismerjük el, vagyis integráljuk az élettörténetünkbe, minden nehéz érzéssel (haraggal, szomorúsággal) együtt, ami hozzá tartozik, de immár elviselhető módon. 

Ezt jelenti tulajdonképpen a feldolgozottság. Az eseményekhez tartozó érzelmek, megélések elviselhetőségét” – folytatja.

Mit tegyünk, ha észrevesszük, hogy falcolt a kamasz? 

Emma a falcolás után sokáig takargatta a karját, hosszú ujjú pulóvert hordott. A testnevelő tanár vette észre rajta a karcolásokat, és azonnal értesítette az osztályfőnököt. Az osztályfőnök behívta az iskolai szociális segítőt, hogy beszélgessen Emmával. Neki mindent elmondott, még azt is, amit korábban nem mert senkinek. A segítő biztatására otthon is beszélt a történtekről. „Megkönnyebbültem attól, hogy elmondtam a szüleimnek, nagy kő esett le a szívemről. Nem is gondoltam, hogy segítene, ha megosztanám velük” – mondja Emma. Ma már tudja, hogy ez lett volna a legjobb megoldás. Azonban korábban nem bírt róla beszélni senkinek. 

A pszichológus szerint, ha a szülők, pedagógusok észreveszik, hogy a gyerek falcolt, meg kell tenniük a szükséges lépéseket attól függően, hogy az önsértés milyen súlyú, és milyen körülmények között történt. Vannak olyan esetek, amelyek azonnali beavatkozást igényelnek: ha a gyermek vérzik, el kell látni a sebet, orvoshoz kell vinni. Súlyosabb esetben sebészeti beavatkozásra is szükség lehet. Ilyenkor nem szabad késlekedni, először – ha az súlyos – mindig a fizikai sérülés ellátása a legfontosabb. Csak ezután lehet teret és időt adni a történtek megbeszélésének. 

Ám a szakember arra figyelmeztet, hogy felesleges ilyenkor az adott helyzetet boncolgatni: miért tetted ezt, miért volt butaság. Hiszen az önsértés általában egy hosszabb folyamat eredménye, senki sem egyik napról a másikra jut el idáig. 

A kamasz tehetetlenségében választja ezt a megküzdési módot, mert nem lát más kiutat. A pszichológus és a kollégái ezért azt szokták javasolni, ha fény derül arra, hogy valaki falcolt, mindenképp forduljanak szakemberhez, mert az önsértés olyan erős figyelmeztető jel, amely mindenképp szaksegítség bevonását igényli. 

A család szerepe a gyógyulásban

Miután kiderült az igazság, Emma anyukája azonnal gyerekpszichológushoz fordult segítségért. Ugyanakkor sokáig magát hibáztatta, amiért nem figyelt eléggé a lányára. Bár észrevette a karcolásokat, Emma azt mondta neki, hogy a nagymamánál történt, ahol több macska és nyúl is van, ők okozták a sebeket. „Nem értem, hogy ha egyébként mindent megbeszélünk otthon, miért nem mondott el egy ilyen súlyos dolgot” – jegyzi meg. 

A pszichológus véleménye szerint az édesanya érzése teljesen természetes, ugyanis, ha valaki bántja magát, a hozzátartozókban gyakran keveredik a bűntudat, a sajnálat, az együttérzés és a harag a gyerek iránt, hogy nem szólt, nem bízott bennük. Ezek az érzések normálisak, mégis rendkívül nehezek és ambivalensek. Épp ezért Csáky-Pallavicini Zsófia és kollégái, ha önsértő fiatallal dolgoznak, akkor a szülőket is mindig bevonják a fiatal támogatása érdekében, hiszen az ilyen probléma nemcsak az egyént, hanem az egész családot érinti. 

„Sokszor előfordul, hogy a gyerekek attól félnek, a szülők túlzottan aggódnának, vagy nem akarják terhelni őket, ezért inkább maguk próbálnak megküzdeni a nehézségekkel, gyakran sikertelenül” – mondja a szakember. 

Fontosnak tartja, hogy a családdal való közös munka során feltárják, milyen kapcsolati minták, érzések húzódnak meg a háttérben, és hogyan lehet ezekről őszintén beszélni. Szerinte az önsértés mindig erős érzelmeket vált ki a környezetből, ezért a hosszú távú támogatás célja, hogy ezek az indulatok, érzések a helyükre kerüljenek, és a családtagok megtanuljanak egymásnak biztonságosabb, támogatóbb hátteret nyújtani. 

Csáky-Pallavicini Zsófia örömteli dolognak tartja, hogy Emma végül képes volt megosztani nehézségeit az édesanyjával, és a korábbi félelmei – miszerint ez csak rontana a helyzeten, és úgysem kap majd segítséget – nem igazolódtak be. „Nagyon jó látni, hogy valódi együttérzést és támogatást kapott, így elindulhatott a gyógyulás útján, és elkezdődhetett ennek a rendkívül nehéz történetnek a feldolgozása” – mondja.

Az önsértés öngyilkossági kísérlet?

A szakember úgy tapasztalja, gyakran felvetődik a kérdés, hogy az önsértés az öngyilkosság előszobája-e, illetve laikusként honnan tudhatjuk, mennyire súlyos a helyzet. „Mi is elsősorban a fiatalt kérdezzük meg arról, hogy mi volt a szándéka az önsértéssel, mit érzett közben. Egyszerűen rákérdezünk: mennyire volt elviselhetetlen, amit érzett; gondolt-e arra, hogy meg akar halni” – magyarázza. – A válaszokból általában kiderül, hogy nem az életük kioltása a cél, inkább csak szeretnének kilépni a nehéz helyzetből.” 

„Ám előfordul, hogy valaki azt mondja, foglalkoztatja a halál gondolata, csak nem volt hozzá elég bátorsága.” 

Ilyen esetben mindenképp kórházi ellátásra van szüksége a kamasznak, ahol megfelelő segítséget kaphat. Különbséget kell tehát tenni az önsértés mögötti szándékok szerint, de ha az önsértés feszültséglevezetésként, kezelési stratégiaként jelenik meg, akkor sem szabad félvállról venni. Hiszen ez mindig jelzés, segélykiáltás, annak a jele, hogy az illető nagyon rosszul van, már nem bír egyedül megbirkózni a helyzetével. 

A digitális tér hatása az önsértésre

Sokan azt gondolják, hogy a közösségi média és az online tartalmak a felelősek az önsértő viselkedés elterjedéséért, ám a pszichológus felhívja a figyelmet arra, attól még, hogy a fiatalok hallanak erről a megküzdési stratégiaként megélt megoldásról, vagy akár ötleteket is kapnak a kortársaiktól a különböző felületeken, a késztetés, a kiinduló lelkiállapot nem másoktól jön. 

„Az elkeseredés, a tehetetlenség, az elakadás valós érzés, hogy ennek aztán milyen megnyilvánulási formája lesz, milyen eszközt választ a fiatal, hogy kifejezze ezeket az érzéseket, az egyéntől, kortól, társadalmi helyzettől vagy akár aktuális trendektől is függhet” – mondja. 

Úgy véli, az online térben azonban nemcsak káros, hanem támogató ötleteket is kaphatnak a kamaszok egymástól, például megfelelő megküzdési stratégiákat. 

Mindenképp fontosnak tartja, hogy edukáljuk a fiatalokat: „Ha azt látják, hogy egy társuk bajban van, nem az ő feladatuk megoldani a helyzetet, de felelősen figyeljenek egymásra, és szükség esetén kérjenek segítséget egy felnőttől vagy szakembertől”. 

Emma ügyében rendőrségi feljelentés történt. Ma már jól van, továbbra is jár pszichológushoz. Erről így nyilatkozik: „Kiveséztük a pszichológussal a történteket. Már csak pozitív dolgokra koncentrálok. Hálanaplót írok, ha mégis elfog a rossz érzés, zenét hallgatok, elmegyek sétálni, vagy kiírom magamból.”