„Váljanak el, és házasodjanak mással”, tanácsolta az orvos – majd bekopogott a csoda

A főiskolán ismerkedtetek meg, majd tanulmányaitokkal végezve össze is kötöttétek az életeteket. Ilyen fiatalon miért éreztétek, hogy megállapodnátok egymás mellett? 

Károly: Az első tanítási nap, az első szemináriumon mellé ültem le. Már az elején volt egy kétórás beszélgetésünk, amely rengeteg fontos témát érintett, és mindenben egyezett a véleményünk.

Éva: Az első pillanattól kezdve azt éreztük, van bennünk valami közös, és el tudnánk képzelni egymással az életünket. Korábban mindketten jártunk másokkal, de egyiküknél sem volt ez meg.

Károly: Mindketten oligofrén-szurdopedagógia (értelmi fogyatékosok és siketek nevelése) szakot végeztünk, és gyógypedagógusként kezdtük a pályát. Az esküvő után egy helyen szerettünk volna dolgozni, és a gyömrői speciális általános iskolában kaptunk állást. Az intézmény szolgálati lakásában kezdtük meg a közös életünket.

A kezdetektől szerettetek volna gyermeket, de sokáig nem adatott meg. Hogyan éltétek meg ezt az időszakot?

Éva: Mindent próbáltunk, amit akkor lehetett, még genetikushoz is elmentünk – pedig abban az időben talán kettő-három volt az országban –, aki megszabta, mikor, milyen sűrűn legyünk együtt. A végén már egymásra sem bírtunk nézni. 

Károly: Éva annyira szeretett volna gyermeket, hogy a pszichéje a terhesség fizikai tüneteit idézte elő nála. Az orvos is azt hitte, hogy várandós, ám kiderült, hogy álterhesség.

Éva: 

A genetikus és a nőgyógyász aztán megállapította, hogy mindketten egészségesek vagyunk, és lehet gyermekünk, csak nem egymástól. Azt tanácsolta, váljunk el, és házasodjunk újra mással. 

Ezt hallva, zokogtunk. Korábban már berendeztünk egy gyerekszobát, de ezután hálóvá alakítottuk át, és letettünk arról, hogy gyerekünk lesz. 

Hogyan hoztátok meg ezt a döntést?

Éva: A nagy fájdalom ellenére higgadtan meg tudtuk beszélni, hogy vagy elválunk, vagy elfogadjuk, hogy gyerek nélkül éljük le az életünket. Annyira szerettük egymást, hogy számunkra az együtt maradás volt az egyetlen elképzelhető választás. Biztosítottuk róla a másikat, hogy nem fogunk ezért szemrehányást tenni, tehát ne szorongjon. Ezután már könnyebben le tudtuk tenni a terhet, ami meg is hozta az eredményét: fél éven belül, természetes úton teherbe estem.

Felemelő érzés lehetett nyolc év után megtudni…

Éva: Ugyanannál a nőgyógyásznál voltam, akihez az álterhesség alatt is jártam, és amikor közölte, hogy gyermeket várok, nem hittem el, csak miután megmutatta a baba szívhangját. Folytak a könnyeim, és megszólalni sem tudtam, csak ölelgettem az asszisztensnőt és őt is, mire azt mondta: „Most akkor menjen ki, és ölelje meg a férjét is!”

Sokan úgy vélik, hogy nem Isten méri ránk a szenvedést, az mégis a javunkat szolgálja. Visszatekintve hogyan látjátok, titeket mire akart tanítani Isten a küzdelmes várakozással?

Károly: Rávilágított, hogy az ő kezében van minden, és hiába görcsölünk, nem rajtunk múlik. „Mert csak én vagyok az élet és halál ura” – ezt üzente, s azóta ezt hirdetjük házassággondozókként is. Nemegyszer jelentkeznek hozzánk párok nagyon hasonló problémákkal, és számukra is fölszabadító ez a gondolat. 

Szerintem lelkigondozással csak az képes jól foglalkozni, aki maga is sok mindent átélt, megszenvedett. 

A gondozottjaink előtt nem titkoljuk a nehézségeinket, ez pedig őket is segíti abban, hogy jobban megnyíljanak. Úgy hisszük, ez is célja volt Istennek, hogy segíteni tudjunk másoknak a saját példánkkal.

Éva: Mi egymásba kapaszkodtunk a bajban, ami sokat jelentett. Azt hiszem, akik ezt az időszakot kibírják, azoknak úgy megerősödik a házasságuk, hogy együtt fognak maradni. Amikor a második fiunkat vártam, Karcsi Budaörsön vállalt munkát, mivel a tanári fizetésből nem tudtunk megélni. A szülei budakeszi lakásában lakott hét közben, és csak hétvégente találkoztunk. A sok idegeskedéstől hamar elapadt a tejem, ami rosszul érintett: bántott, hogy nem tudom megadni a babámnak, amire szüksége van. De mivel már túl voltunk azon a nyolc éven, ezt is kibírta a párkapcsolatunk.

Kép

Fotó: Bach Máté

Mi hívott titeket a házassággondozói szolgálatra?

Éva: A fiaink születése után pár évvel elmentünk egy házassággondozó hétre, egy főiskolai tanárunk, dr. Pálhegyi Ferenc pszichológusprofesszor hívására. Addig azt gondoltuk, hogy minden rendben a házasságunkkal, a csoportos beszélgetések azonban rávilágítottak arra, hogy a kapcsolatunkat új alapokra kell helyeznünk. Onnantól igyekeztünk Istenre figyelve, tudatosan építeni a házasságunkat, a pénzbeosztástól a napirendünkig minden téren. 

Megtért emberként azóta egymás kezét fogva, de fölfelé kapaszkodva, ebben a hármas kötelékben élünk.

Károly: Bár addig is jó volt a kapcsolatunk, mégis már megvoltak a problémák csírái, amelyeket megfelelő alkalmazkodókészséggel a felszín alatt lehet tartani. De az említett alapok nélkül – csak idő kérdése –, a gondok előtörnek. Később még kétszer részt vettünk házassággondozó héten, majd dr. Pálhegyi Ferenc meghívott minket a Bibliai Házassággondozó Szolgálat munkatársai közé. 

Éva: Immár huszonöt éve szolgálunk, főként a nyári házaspáros heteken. Ezért anyagi juttatás nem jár, ugyanakkor nekünk is ad: mi is folyamatosan tanulunk és megújulunk. Karcsi tartja az előadások nagy részét, s reggeli áhítatok, kiscsoportos foglalkozások, egyéni beszélgetések, páros órák, fórum, bizonyságtételek tarkítják a programot. Szerepet vállalunk még a házasság hete programjaiban, előadásokra hívnak néhány gyülekezeti csendesnapra, s nehézségekkel küzdő pároknak igyekszünk segítséget nyújtani.

Milyen problémákkal fordulnak hozzátok leggyakrabban?

Károly: Észrevettük, hogy a párok ugyanazzal a két-három fő nehézséggel küzdenek ma is, mint néhány évtizede. Csak a megnyilvánulási forma változott párhuzamosan azzal, ahogyan a társadalom átalakult. A legfőbb problémákat a szerepek eltolódásából adódó félreértések okozzák. A nők és a férfiak egyaránt összekeverik az egyenjogúságot az egyenlő feladatokkal, miközben Isten kétfélének alkotott minket. Más-más feladat felel meg a két nem adottságainak. 

A nők keménynek mutatják magukat, hiszen a társadalom is ezt várja el tőlük, miközben vágynak arra, hogy a férfiak elismerjék a nőiességüket. A férfiak pedig, akiket az Isten azért teremtett erősebbre, hogy megvédjék a nőket, ezt látva úgy vélik, a nőknek nincs is szükségük védelemre. 

Egy bizonyos korosztálynál az is gyakori gond, hogy a párok elveszítik az érdeklődésüket a szex iránt, pedig az olyan, mint a háztető. Nem az az alap, de nélküle beáznak a szobák. Az eltérő kommunikáció is problémaforrás. Például, ha a feleség változtatna valamin, és segítő szándékkal ki is mondja, azt gyakran bírálatként fogalmazza meg. Erre a férfi megsértődik, és azt érzi, nem felel meg a párjának. 

A gond tehát mégiscsak a két nem közötti különbség?

Károly: Egy lelkész barátunk szerint Isten mindent belénk kódolt, a különbségeket is – a gond az, hogy ezt már rég elfelejtettük, és rálapátoltuk a világ problémáit. Azonban tudatosan, hosszú építkezés után össze lehet ezeket hangolni. Azt szoktuk javasolni a pároknak, írják föl egy cetlire, mi az, amire rájöttek, amit felismertek, és ragasszák föl valahová, ahol szem előtt van, hogy emlékeztessék magukat. Isten egyébként nem azt akarja, hogy egyik napról a másikra tökéletesek legyünk, ez csak életünk utolsó percére valósul meg. Ugyanez igaz a házasságra is: folyamatosan csiszolódunk egymás által, akár egy szikla, amely idővel gömbölyű kaviccsá válik.

Köztetek is előfordulnak félreértések?

Éva: Igen. Hevesebb vérmérsékletűek vagyunk, ezért olykor vitázunk. Viszont nem fekszünk le aludni anélkül, hogy bocsánatot kérnénk, illetve megbocsátanánk. Ha Isten megbocsátott nekünk, akkor honnan is vennénk a jogot, hogy ne bocsássunk meg a másiknak? Mi már tudatosabban kezeljük a konfliktusokat, nincs szükségünk cetlikre, azok a fejünkben vannak.

Milyen tanácsokkal látjátok el azokat, akiknek mélypontra került a házasságuk?

Éva: Ez egyénileg változó. De minden csak akkor működik, ha mindkét fél akarja. A másik alaptétel, hogy ne azt várjam, hogy a másik lépjen, hanem először én tegyem meg azt, és akkor a párom válaszul szintén lépni fog. Fontos, hogy képesek legyünk áldozatot hozni, cselekedni a másikért is, ne csak saját magunkért. 

A férfi elsősorban tiszteletre, az erősségei elismerésére vágyik, a nő pedig olyan szeretetmegnyilvánulásokra, mint az érintés, a szép szavak, az apró ajándékok – ezeket a szükségleteket ki kell elégíteni. 

Ismerjék meg még jobban egymást, és vegyék le a páncéljukat, megmutatva, ami mögötte rejtőzik. Gyakran tanácsoljuk azt is, hogy rendszeresen töltsenek együtt minőségi időt, mert ma komoly gond, hogy nem találkoznak eleget a párok. A munkából hazaérve ne a telefonjukat nézzék egymás mellett, hanem – bármilyen fáradtak is – beszéljék meg, milyen napjuk volt. S ha van rá mód, legalább havonta egyszer egy hétvégét töltsenek el együtt más környezetben, kiszakadva a mindennapok mókuskerekéből.

Károly: Félre kellene tenni a tökéletesség hajszolását, ami ma oly gyakori. Minden egyes emberben vannak számomra szerethető és kevésbé elfogadható tulajdonságok. Ezekkel együtt kell a másikat elfogadnom, hiszen én is csak ezekkel együtt tudom magamat nyújtani.

Negyven év házasság után a ti életetekben mennyire van jelen a romantika?

Éva: Mindennap elmegyünk másfél órát sétálni – nincs is jobb, mint kézen fogva andalogni a párommal! Illetve minden héten szervezünk valamilyen közös programot. Erre van is egy kedves történetünk. Karcsi nem nagyon szeret strandra járni, én viszont szívesen fürdök a gyömrői tóban. Egyik alkalommal, amikor oda készülődtem, ő azzal állt elém: most ne főzzek ebédet, hanem délben randizzunk a tó partján álló bisztrónál. Szépen fölöltözött, én elé jöttem, és együtt ebédeltünk. Szóval higgyék el, nem számít, hogy az ember hány éves. 

Ez az interjú eredetileg a Képmás magazin 2025. márciusi számában jelent meg. A magazinra előfizethet itt.