Peti, néhány évvel ezelőtt rajongással beszéltél Egressy Béni bátyja, Gábor 1866-ban kiadott A színészet könyve című kötetéről. A tankönyv egyszerre filozofikus és gyakorlatias útmutató ahhoz például, hogy hogyan kell haldokolót játszani, vagy egy szerep kedvéért sírni. Azért hozom ezt fel, mert köztetek aránylag nagy korkülönbség van…

Blaskó Péter: Ez nem is igaz! (nevet)

Jó, jó... ha ezt a negyvenhárom évet nem is számoljuk soknak, egy biztos: az említett könyv olyan korban íródott, amely mindkettőtöktől nagyon távol áll. Mit gondoltok, vannak olyan részei a színházi életnek, amelyekről Egressy Gábor, Blaskó Péter és Herczegh Péter ugyanazt gondolja? 

B. P.: Engem a színházban a legjobban mindig is az emberi kapcsolatok érdekeltek, azok nem változnak. Az őskortól napjainkig a szeretet, a vágyakozás, a születés, a halál, minden, ami az életben katartikus, a színházban is örök. És ezek megjelenítése a színpadon borzasztó izgalmas, nézőként is ez érdekel a legjobban. 

Herczegh Péter: Szerintem maga a színház is örök, a vágy, hogy színházat csináljunk végigkíséri a történelmünket. 

Kép

Kép: Katona László

Hogyan tudnád leírni azt a vágyat, amely a színészet felé húzott?

H. P.: Erre nem könnyű válaszolni…

B. P.: Szerintem Peti is úgy van vele, hogy ez sorsszerű dolog. Az ember egyszer csak ott találja magát, mert odahúzza a Jóisten, és azt sugallja, hogy „neked ezt kell csinálni”. Aztán, ahogy telnek az évek, az ember megerősödik ebben a gondolatban, azt érzi, hogy két lábbal áll a színpadon, és milyen jó, hogy már mer szünetet is tartani. 

Azért kérdezem, mert az ember hivatását nagyban befolyásolja a kor és a társadalmi kontextus, amelybe beleszületik. Péter a háború utáni újjáépítés időszakában, egy kommunista diktatúrába született, te viszont egy olyan országban, amelyet ma is gyakran emlegetnek a szabadság földjeként. Mennyiben befolyásolta ez a világról alkotott képedet?

H. P.: Valóban Manhattanban születtem – New Yorkban –, mert édesapám ott kapott munkát, de csak kétéves voltam, amikor hazajöttünk, szóval nem tudom, mennyi ivódott belém az amerikai létezésből. Azóta nemegyszer jártam kint, édesanyám is megmutatta hol születtem, beszélt arról, hogy a Central Park Zoo-ban tanultam meg járni, de nem éreztem magam ettől közelebb New Yorkhoz. 

Az elmúlt évtizedekben sok változás történt a színházban, például egyre több darab büszkélkedik azzal, hogy megkapta a „látványos” jelzőt. Péter, egy korábbi interjúdat hallgatva úgy érzem, hogy neked nem mindig könnyű alkalmazkodni mindahhoz, amelybe Peti gyakorlatilag belenőtt. Egy korábbi beszélgetés során úgy fogalmaztál: „A színpadon az emberi arcot szeretném látni, amiben a sors történik, ami a színészben történik, ma pedig van, hogy a színészt kiváltja az effektus.”

B. P.: (nevet) Igen, igen ez még ma is megáll. Mindenben lényeges a mérték és az arány.  

A nagyszínpadon számos lehetőség van: emelkedik, süllyed, jön a füst, a zene, vagyis sok minden elfedheti a színészt, és ez nem jó.

Kép

Kép: Katona László

Peti, te mit gondolsz erről?

H. P.: Én a színházzal úgy istenigazából itt találkoztam a Nemzetiben. Lassan nyolc éve itt vagyok, ebbe a rendszerbe nőttem bele, úgyhogy ha némely esetben egyet is értek Péterrel, nincs viszonyítási alapom, nekem az a színházi világ, amit itt tapasztalok. 

Arra akarok kilyukadni, hogy a Covid idején is látszott, hogy jól ki tudod használni a technika adta lehetőségeket. Olyan videókat vágtál össze, melyekben egyedül eljátszottál többféle szerepet, és mindent felhasználtál „effektként”, amit csak találtál magad körül.

H. P.: Ez így volt, de színészként mégiscsak a rendező nézetei mögé kell beállni. Van egy kép, amit ő meg akar alkotni, aminek legtöbbször inkább részesévé válsz a színpadon, nem feltétlenül a megálmodójává.

B. P.: Igen, alkalmazkodni kell a rendezői elképzeléshez, de ez akkor jó, ha a rendező kíváncsi a színészre. Ha van párbeszéd, mert ha nincs, akkor az ember csak egy csavar lesz, amit becsavarnak a gépezetbe. Én egyébként szívesen része vagyok a gépezetnek, ha egyetértek azzal, amit a rendező kíván. 

Nem okoz feszültséget, ha a rendező és a színész is két erős művészegyéniség? Peti, a Rómeó és Júliában biztosan jól tudtad volna használni a gyerekként vett vívóleckéket, de Vidnyánszky Attila víziójában sok jelenet inkább hasonlít táncra, mint vérre menő küzdelemre.

H. P.: Nekem mindig azt mondták, hogy a színház nem demokratikus műfaj, és végül mindig a rendezőnek van igaza. 

B. P.: Ez abszolút így van, kell lennie egy kapitánynak, különben a hajó ide-oda sodródik az óceán közepén. De fontos, hogy úgy vezessen, hogy én is ki tudjak teljesedni az akaratában, amely így közös akarattá válik.   

Peti, te mikor érzed úgy, hogy az alakításodban kiteljesedtél, hogy „ez most jó volt?”

H. P.: Húha, általában soha. Ezek nehéz kérdések!

B. P.: Persze, mert az ember szerény, nem akarja kitenni a nyilvánosság elé, hogy hogyan érez.

Kép

Kép: Katona László

H. P.: A színházban lényegében mesélünk, olyan történeteket mondunk el, amelyekről azt gondoljuk, hogy fontosak, és másoknak is meg akarjuk mutatni őket akár a mondanivalójuk miatt, vagy csak azért, mert egyszerűen szép a mese. Színészként láttatni szeretnénk, hogy mi történik a szereplőkkel, min mennek keresztül, amíg megtalálják a boldogságot, és azt is, hogy mibe buknak bele. 

Szerintem az a jó, ha találsz egy sorsot, amit végig tudsz élni, és aztán ha úgy érzed, hogy a közönséggel együtt megéltél valamit, az olyan csoda, amit magunkkal viszünk. 

Nem tudom, észrevetted-e, de amikor ezt kimondtad, ölelésre tártad a karod...

H. P.: Igen, mert ezt az érzést az ember dédelgeti.

Amikor Rómeót játszottad a Nemzetiben, az is ilyen volt? 

B. P.: Külső szemlélőként is látom, hogy ilyen volt! Egészen kiváló! Én már csak tudom, mert a legjobb helyről néztem, Lőrinc barátot játszottam benne. Láttam azt a fejlődést, ahogy elindul a szerep, aztán egy tragédiává fejlődik Petiben is. Ő hozzáadott valamit a szerephez, ami a személyiségéből fakadt, és ez nagyon fontos. Szenvedélyes és átgondolt alakítás volt. Amikor az ember ilyet lát, hogy egy fiatal színész elindul, és valami olyan dolgot csinál, ami tényleg elismerésre méltó, a néző pedig rajongva szereti, az fantasztikus. Öröm volt hallgatni a tapsot. 

Péter, egy ennyire tapasztalt színésznek is vannak még szerepálmai?

B. P.: Szerintem nem az a jó, ha álmodok egy szerepről, hanem az, ha egy rendező odajön, és azt mondja: neked Az ügynök halálát el kell játszanod, mert most vagy abban a korban, és most van annyi színészi és emberi tapasztalatod, hogy eljátszd. Jó, ha leveszik rólad ezt a felelősséget, és nem a színészi önzés irányít, az a gondolat, hogy ezt vagy azt „el akarom játszani”. 

Nyilván kell, hogy az ember alázatos is maradjon, de úgy beszéltek, mintha a színészi pálya nem követelné meg az egót, holott mégiscsak kell bátorság és önbizalom, hogy az ember több ezer vagy több tízezer ember elé kiálljon szerepelni. 

H. P.: Persze, kell az is. Uray Péter volt osztályfőnököm mondott valamit, amit azóta is magammal viszek. Úgy fogalmazott: „Bármilyen nehéz is a próbafolyamat, bármennyire is úgy érzed, hogy el vagy veszve, higgy a képességedben és abban, hogy a legvégére meg tudod csinálni!” Ez sokszor eszembe jut, amikor azt érzem, hogy szétesik az előadás a fejemben.

A ti hivatásotokban különösen fontos, hogy találkozzatok jó mentorokkal…

B. P.: A színészethez a Jóisten által adott képesség a legfontosabb, de persze van egy szerencsefaktor is, ami a találkozásokat illeti. Hogy jön-e olyan rendező, aki meglátja bennem azt, akit majd a színpadra visz. Nekem ilyen volt Csiszár Imre Miskolcon. Fantasztikus dolgokat csináltunk, tíz évet dolgoztunk együtt, ő volt az én színészéletem egyik tartóoszlopa. A másik meg a Katona József Színház közel tíz éve. Valóban sokat lehet tanulni a mentoroktól.

És a fiataloktól mit tanulsz?

B.P.: Azt, amit a Rómeóban láttam, hogy lendülettel kell csinálni, merni kell. Ez a „merés" nagyon fontos a színészetben. Ki kell dolgokat próbálni, ezért is hívják az előadást megelőző folyamatot próbának. 

Nekem végtelen öröm a tehetséget fölfedezni a fiatal kollégákban.

Kép: Katona László

H. P.: Nagyon szimpatikus, hogy az idősebbek úgy adnak tanácsot, Péter is, hogy mindig hozzáteszik: „Szerintem így csináld, de gondold át, mert ez a te szereped!” 

B. P.: Emlékszem, próbáltuk a Rómeó és Júliát, és egyszer csak kopogtak az öltöző ajtaján. Mondom: „Gyere, Petikém!” Aztán kérdi, hogy az első találkozásunknál mit csináljon, én meg közlöm, hogy nem tudok olyan javaslatot adni, amely biztosan beválik, csak annyit tanácsolhatok: „Keresd, keresd, mert még van idő, és meg fogod találni!”

És megtalálta?

B. P.: Nagyszerűen!

Mit éreztek, amikor látjátok a nevetek mellé kiírva azt, hogy „a Nemzeti Színház társulatának tagja?”

H. P.: Amikor én idejöttem, Attila még aktív részese volt a kaposvári egyetem életének. Ismerte az osztályokat, az egyetem utolsó évében hatan szerződhettünk ide. 

Nagyon boldog vagyok itt, mert ez mégiscsak úgymond a rangsor eleje. Az ország legkiemeltebb, legfelszereltebb színházában játszani öröm és megtiszteltetés. 

B. P.: Amikor 1970-ben lediplomáztam, a Vígszínházban statisztáltam, és úgy gondoltam, hogy mivel Várkonyi Zoltán volt az osztályfőnököm, majd ő leszerződtet. Telt-múlt az idő, és nem történt semmi. Akkor vettem a bátorságot, és felhívtam őt. Mondtam neki, hogy nem tudom, mit csináljak, mert hívtak Pécsre is, Debrecenbe is – ki akartam ugrasztani a nyulat a bokorból. „Menjél Pécsre, ott Illyés Gyula-darabok vannak, ott meg fogod találni a helyed!” – válaszolta erre. És mit ad a Jóisten? Rá két hétre hívott a Nemzeti Színház, hogy menjek be, mert az akkori igazgató Both Béla leszerződtet. Nagyon boldog voltam. 

Akkoriban a fiatal színész elvégezte a főiskolát, aztán el kellett mennie két-három évadra vidékre, ott megnézték a fővárosi rendezők, és ha úgy volt, fölszerződtették. És aki a Nemzeti Színházba fölkerült, az már kihúzhatta magát, hogy innen nincs feljebb. 

Ezt szeretném a lelkem mélyén visszahozni. Jó lenne, ha senki nem mondaná: „Nem szerződöm a Nemzetibe, inkább vidékre megyek.” 

Ennek nem mindig szakmai oka van, sokszor világnézeti különbségek is befolyásolják ezeket a döntéseket…

B. P.: Nem tudni, mi az oka. Van, hogy jön egy fiatal gyerek, kipróbál két-három „cselédkönyves évet”, aztán azt mondja, nem jön ide. És ez nem jó. Mindenkinek vágyni kellene ide. Nagyon sok mindent befogad a színház, emögött van egy olyan ideológiai megfontolás is, hogy kinyitjuk az ajtókat, hiszen a Nemzeti mindenkié. Jönnek társulatok innen is onnan is, vannak olyan időszakok, melyekből kiszorul a mi társulatunk, amikor két hónap is eltelik, mire újra játsszuk mondjuk a Rómeó és Júliát, ilyenkor az ember elkezd kicsit szorongani. Szerintem érdemes volna kicsit beljebb húzni ezt az ajtót, és úgy felnevelni egy társulatot, hogy a Nemzeti Színház ebből a szempontból tényleg egy elitista intézmény legyen.

Nehéz megmondani manapság hol van a „csúcs”, sokszor már Hollywood és a Broadway is ott lebeghet egy színész szeme előtt…

B. P.: Petinek talán igen, nekem már nem…

Soha ne mondd, hogy…

B. P.: …soha. Igazad van!

H. P.: Engem kezdetben inkább a filmezés vonzott, alig jártam színházba, de az egyetem alatt nagyon megszerettem a színházat. Visszatérve az eredeti kérdésedre, hogy mennyi lehetőség van ténylegesen nemzetközi karriert építeni, az talán mostanában fog kiderülni. A Hunyadi bemutatását követően nagy kérdés, hogy lesz-e áttörés a főszereplőknek. 

B. P.: Ez is őrület, hogy azzal lehet népszerűvé tenni egy filmet külföldön, hogy telerakjuk meztelen lányokkal meg szexjelenettel. Tudod, ezek olyan reklámfogások, amelyek elvesznek a történeti részből. De gondolom, ezt most muszáj, mert akkor a vevők azt gondolják, hogy de jó, ebben a sorozatban lehet meztelen lányokat látni, és nem is akárhogy…

Kép

Kép: Katona László

Petire sandítok, mert nem biztos, hogy egyetért ezzel…

H. P.: (huncutul felnevet) egyetértek, egyetértek…

Ha valaki elolvassa ezt a beszélgetést, és azt mondja magának, hogy ezt a két színészt nekem mindenképpen látnom kell, lehetőleg minél előbb, hol találkozhat veletek? 

B. P.: Az Esthajnalban együtt játszunk, egyébként sajnos ritkán állunk egy színpadon. 

H. P.: Pétert az Ők tudják, mi a szerelemben és a Macskajátékban kötelező megnézni. 

És Petit?

B. P.: Az Olasz szalmakalapban! Én sajnos már kibetegedtem a Lőrinc barátból, így a Rómeóban sajnos nem vagyunk együtt, de hogy mit hoz a sors, majd meglátjuk. Én mindenesetre alig várom, hogy újra összeosszanak minket!

Támogatott tartalom.

 

Hogy miért kellett eldugni? Nem volt egy leányálom gyerekként zugkocsmákba járni. Amikor ő kitalálta, hogy épp inna egy felest, ezt a kívánságát sürgősen teljesíteni illett. Különben lett volna kutya erre-arra.

Ezt a „szakmát” előbb a nagyobb testvéreimnek kellett kijárni, de miután ők már kinőttek a pálinkahordó életkorból, már csak én maradtam.

Természetesen én is rettenetesen utáltam, ahogyan ők. Tiszta szívből.

Egyikünk sem mert nemet mondani neki. Már csak azért sem, mert akkor képes lett volna anyánkat küldeni, azt pedig soha nem hagytuk volna. Tehát dugdostam az üveget, hogy ne tudják, hova, kihez megyek a nedűért. 

Persze mindig tudták, hogy hová tartok! Mindenki tudta, hogy mivel foglalkozik Emmuska – a vezetéknevét sosem jegyeztem meg, csak annyit, hogy Emmus néninek hívták. Alacsony, ősz hajú nénike volt, aki egyedül élt egy nagy házban. Gyakran belestem a szobákba is, hisz az ajtók nyitva voltak. Legalább ennyi örömöm volt ezekben a küldetésekben. 

Emmus néni nagyon kedvesen, szívesen beszélgetett velem, s mindig sajnálkozott a családunkon, amikor bejelentettem, hogy a fél decit most sajnos nem tudom kifizetni. Mint egy bűnvallomás, olyan nehezen hagyta el a számat az a mondat. Pedig egész úton odafele ezt gyakoroltam. Mindig attól rettegtem, egyszer azt fogja mondani, hogy nem ad, ha nem viszek pénzt, de sohasem tette meg. Kedvesen kiszolgált, és tudta, hogy anyám, így vagy úgy, mindig kifizeti.

Talán azért is tette, hogy megkíméljen bennünket apánk dühétől. 

Ha nem vittünk volna haza pálinkát, még rosszabb lett volna. Szívem mélyén haragudtam rá, amiért italt árul, s tudtam, hogy sok családban van miatta veszekedés. Mi mindig rá és a hasonló zugárusokra haragudtunk apánk helyett. Meg voltunk győződve arról, hogy ha ők nem lennének, nekünk is sokkal boldogabb gyerekkor adatott volna. Apánkat emiatt magunkban felmentettük, hogy tulajdonképpen azért iszik, mert van, aki ad neki, s ha gyűlölni nem is tudtuk, szeretni is képtelenek voltunk.

A cikk a Média a Családért díj 2025 pályázatára érkezett. A pályázat idei témája: „Függőség és család”.

Pályáznál te is? Olyan újságírói igényességgel készült munkákat várunk, amelyek bemutatják a függőségek családon belüli hatásait, érzékenyen tárják fel a megküzdés, a gyógyulás, a kapcsolatépítés folyamatait, megszólaltatják az érintetteket: függőket, családtagokat, szakembereket, hozzájárulnak ahhoz, hogy a témát övező tabuk oldódjanak, és helyüket a megértés, párbeszéd vegye át. Riport, interjú, publicisztika, portré vagy más műfaj – a forma szabadon választható, ha a tartalom illeszkedik a kiírás témájához és szemléletéhez. Pályázati feltételek, határidők és további tudnivalók: mediaacsaladert.hu/palyazati-felhivas

A pályázat főtámogatója a Magyar Telekom, a döntősök díját az MBH Bank, a külhoni különdíjat a Nemzetpolitikai Államtitkárság biztosítja.

Miért kertészkedünk, ha minden növény mérgező?

Gyulai Iván előadása egy „őszinte vallomással” kezdődik: az előző este látott riportfilm után elbizonytalanodott, van-e egyáltalán értelme kertészkedni. A filmben minden növényt egészségre ártalmasnak, mérgezőnek mutattak be – „kivéve a legelő állatoknak valók” –, így joggal teszi fel a kérdést: miért ne termelhetnénk csak disznóknak és lovaknak, és majd megesszük őket?
Az előadás alatt világossá válik, hogy a válasz sokkal bonyolultabb. A kertészkedés alapvetően olyan komplex rendszer, amit próbálunk „megjavítani”, de közben elfelejtjük, hogy mi magunk is részei vagyunk a természet folyamatosan változó dinamikájának. És itt nemcsak a csigák és poloskák okozzák a fejtörést, hanem az egész táplálkozási és ökológiai folyamat.

Poloskák, csigák és az élni akarás

Nézzük csak ezeket az állatkákat, akik rendre próbára teszik a kertészkedők türelmét. Miért akarjuk megölni a csigát, aki, hozzánk hasonlóan, csak élni szeretne? – teszi fel a kérdést Gyulai Iván. 

Azért, mert azt hisszük, a kert a miénk. Csakhogy a természet nem ismeri a birtoklás fogalmát. 

A poloska, a csiga, a levéltetű – mind ugyanannak az ökológiai rendszernek a részei, amit mi hajlamosak vagyunk „ellenségekre” és „barátokra” bontani.
A lényeg tehát nem az, hogy állandóan „harcoljunk” a kertünkben, hanem hogy megértsük: a természet rendje sokkal inkább a harmonikus együttélésen alapul, semmint bármiféle dominancián.

Monokultúra vagy sokszínűség? Miért jobb a káosz?

A kertészeti világban sokáig azt mondták, hogy a monokultúra a megoldás: egyetlen növény, rendezett sorok, maximális hozam. Azonban, mint mindenben, itt is megérkezett a változás. Gyulai Iván, a kert és a természet hűséges híve megvilágítja, miért van a monokultúra helyett sokkal nagyobb értéke annak, ha a kertünk káoszba fullad. És itt nemcsak arról van szó, hogy többféle növényt ültetünk, hanem arról is, hogy teret adunk a növényeknek, hogy „összekeveredjenek”, és maguktól elvégezzék a dolgukat.

Káosz a kertben: a szukcesszió titkai

Ne hagyjuk, hogy a rendetlenség elriasszon minket! A szakértő tudja: egy kicsit szabadjára engedett kert gyakran hasznosabb, mint bármi, amit mi tudatosan elrendezünk. A szukcesszió – amit akár így is nevezhetnénk: „nem szóltunk, de a természet megoldotta” – teszi lehetővé, hogy a kert idővel saját magát újítsa meg. 

Az állat- és növényrendek úgy élnek egymás mellett, ahogyan az nekik a legjobb. 

És lehet, hogy ebben a rendszerben idővel észrevesszük: eltűntek a csigák és a poloskák.

Nem igaz, hogy gaz! – Engedjük élni a kertet!

Gyulai Iván szerint a gyökerek a talajban maradva az ásványi anyagok megújítói. Ha mindent eltávolítunk, megszűnik a szerves anyagok körforgása, a talaj nem tud gazdagodni – és a tápláló növények helyett gyengébb, tápanyagszegény terményeket kapunk. Szóval nem kell mindent kiszedni, nem kell mindig gazolni sem. Ha türelmesek vagyunk, észrevesszük: idővel az is eltűnik vagy átalakul, amit korábban gaznak hittünk.

Ne szólj bele, védekezik magától!

A kert védelme a permetezéssel kezdődik. A növények akkor képesek természetesen ellenállni a „kártevőknek”, ha jó helyre kerülnek, és megfelelő – azaz nem túl sok, de nem is steril – stressz éri őket. Igen, a növényeknek is szükségük van kihívásokra, hogy megerősödjenek. Nem kell rögtön kémiai megoldásokhoz nyúlni, ha a természet amúgy is felkészült a saját problémái megoldására.

Az ökológiai gondolkodás nemcsak annyi, hogy ne használjunk műtrágyát vagy vegyszert – hanem annak megértése is, hogy a kert önfenntartó rendszer lehet. A talaj gazdagítása, az élővilág támogatása és a természetes körforgás figyelembevétele mind hozzájárulnak ahhoz, hogy egészséges növényeink legyenek. 

A természet nem hibázik – legfeljebb mi nem értjük, hogyan dolgozik.

A növényi mikrobiom: az apró hősök

Tudtad, hogy egyetlen négyzetcentiméter növényi felületen akár százmillió élőlény is nyüzsöghet? A Képmás olvasói talán már igen – hiszen egy tavalyi sorozatunkban Tkacsik Márta is hangsúlyozta, milyen fontos szerepet játszanak ezek a mikroszkopikus lények. Gyulai Iván is ezen a nyomon halad: szerinte a növények mikrobiomja az egyik legfontosabb védelmi rendszerük.

Ha ez a parányi ökoszisztéma egyensúlyban van, a kertünk vegyszerek nélkül is egészséges, élettel teli és termékeny lesz. Ha viszont felborítjuk, a „kártevők” és betegségek könnyen elözönölhetik növényeinket – és kezdhetjük elölről a harcot, amit talán sosem kellett volna megvívni.

Kép

Fotó forrása: Gyulai Iván

A krumpli héja igen, a belseje már nem?

A kertből az asztalra vezet az út – de ott sem lesz egyszerűbb. Gyulai Iván szerint táplálkozásunk legalább olyan komplex rendszer, mint maga az ökoszisztéma. Az ökológus elmondása szerint nem létezik olyan étel, amiben ne lenne valami ártalmas, de az sem mindegy, hogyan kombináljuk őket. 

„A krumplinak például a legtöbb hasznos anyag a héjában van. A belseje? Az már inkább csak keményítő” – mondja el félig tréfásan, félig lemondóan. A legújabb trendek, mint a diéták és szuperfoodok világában könnyű elfelejteni, hogy a valódi egészséges táplálkozás nem csupán az egyes ételek kiválasztásáról szól, hanem arról is, hogyan működik az egész rendszer együtt.

A brokkoli csodás szulforafánja

Krumpli után jöjjön a brokkoli: miért is ne ennénk belőle többet nyersen? A brokkoli egyik legcsodálatosabb összetevője a szulforafán – egy olyan vegyület, amely rákmegelőző hatásáról és vércukorszint-szabályozó képességéről ismert. De hogyan is alakul ki ez a csodaanyag?

A brokkoliban található glükozinolát szulforafánná alakulhat, ha megfelelő körülmények között találkozik a mirozináz nevű enzimmel. Ez az enzim nyers állapotban van jelen a növényben, de ha a brokkolit megfőzzük vagy megsütjük, a hő hatására a mirozináz lebomlik – és így elmarad a jótékony átalakulás.

A jó hír az, hogy ha a brokkolit apróra vágjuk vagy jól megrágjuk, az enzim aktiválódik, és máris megindul a szulforafán képződése. 

Szóval, ha nem szeretnénk nyersen fogyasztani, legalább egy órával a főzés előtt daraboljuk fel, hogy az enzimnek legyen ideje dolgozni – így utána már nyugodtan hőkezelhetjük.

De ha igazán rajongunk a brokkoliért, akkor együk nyersen, és élvezzük minden jótékony hatását!

Nincs olyan, hogy „jó” és „rossz” étel – rendszer van

A mai ember hajlamos leegyszerűsíteni a dolgokat: van a „jó élelem”, amit enni kell, és van a „rossz”, amit kerülni. Gyulai Iván szerint azonban a természet nem így működik. Minden anyag egy összetett rendszer része, és csak a maga kontextusában, más elemekkel együtt fejti ki a hatását.

Amikor például egy táplálékkiegészítő „jótékony” összetevőjét kiragadjuk, kapszulába zárjuk, hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a természet sosem egyetlen molekulában gondolkodik. „Olyan nincs, hogy csak jó van. Meg olyan sincs, hogy csak rossz” – foglalja össze az ökológus, aki nemcsak a kertben, hanem az étkezésben is a rendszerszemlélet fontosságára tanít.

Kép

Fotó forrása: Gyulai Iván

Fiatalos maradnál? Ne süsd túl az ételt! Miért?

Mert ilyenkor bizony glikációs végtermékek vagy AGE (Advanced Glycation Endproducts), azaz káros molekulák képződnek, amelyek gyorsítják a sejtjeink öregedését, és nem kímélik a bőrünket sem. Ezek a vegyületek a hő hatására alakulnak ki, magas hőmérsékleten, amikor a cukrok és a fehérjék reagálnak egymással. Így az ételek sütésével és főzésével a sejtek idő előtti öregedése, a bőr ráncosodása, sőt a szervezetünk korai elöregedése is felgyorsulhat. A megoldás? Alacsony hőfokon való főzés, sütés, és olajok nélküli módszerek. 

Még a grillezés is jobban működik, ha egy kis ecettel, balzsamecettel vagy almaecettel előkezeljük a zöldségeket és húsokat.

Fermentált zöldségek – A divat mögött rejlő veszélyek

A fermentált ételek manapság igazi divatcikké váltak. De mielőtt felkapnánk ezt az új trendet, érdemes elgondolkodni, mi rejlik mögötte. Még akkor is, ha a fermentáció nem ördögtől való, és valóban gazdagíthatja a bélflóránkat, nem árt tisztában lenni vele, hogy nem mindenki számára ajánlott.

A fermentált ételek, mint a savanyú káposzta, például egyre nagyobb népszerűségnek örvendenek, de túlzásba vinni őket sem szabad. Ha túlságosan „felpörgetjük” a bélflóránkat a túlzott fogyasztásukkal, könnyen előfordulhat, hogy egyoldalúvá válik a bélflóra, és éppen a létfontosságú változatossága csökken, és a diszbiózis (a bélflóra összetételének felborulása) emiatt is kialakulhat. 

A túl sok fermentált étel is túlzottan elnyomhatja azokat a baktériumokat, amelyekre szükségünk lenne, és akár bélproblémákat is okozhat. Szóval minden jóból megárt a sok, és nem árt, ha mértékkel fogyasztjuk a fermentált ételeket.

A gyümölcsök rejtett titkai: miért ne éljünk túl édesen?

A gyümölcsök édessége nem más, mint a növények reklámja. A fruktóz – ami háromszor édesebb, mint a glükóz – valójában arra szolgál, hogy elcsábítson bennünket, embereket (és állatokat is). Miért? 

Mert a növényeknek szükségük van arra, hogy a magjaik elterjedjenek, és ehhez valakinek meg kell ennie a gyümölcsöt.

A fruktóz tehát nem csupán egy finom cukor, hanem egyfajta csapda is. Ha túl sokat fogyasztunk belőle – különösen a nemesített, extra édes gyümölcsökből –, a májunk zsírrá alakítja, amit aztán elraktároz. Ha ezt a többletenergiát nem égetjük el, a túlzásba vitt gyümölcsfogyasztás könnyen zsírraktárakhoz vezethet.

Ráadásul a fruktóz gyorsan lebomlik, a sejtjeink nem tudják közvetlenül hasznosítani, így a felesleg zsírszövetként tárolódik. Gondoljunk csak az őszi gyümölcsevő medvékre: ők tudatosan hizlalják magukat télire. Mi viszont egész évben elérhetjük a gyümölcsöt – és így az év minden szakában hajlamosak lehetünk feltölteni a raktárainkat, akár szükségtelenül is.

A lektin, a vércsoport és a zűrzavar

Bár gyakran halljuk, hogy a vércsoport szerinti diéta humbug, előadónk rávilágít, hogy azért nem minden vércsoport reagál egyformán az ételekre. Egyes zöldségekben található lektin például bizonyos vércsoportokra semmilyen hatással nincs, míg másoknál gyulladást is kiválthat.
Ez nem jelenti azt, hogy mindenkinek rohanni kell vércsoporttesztet csináltatni – de arra figyelmeztet, hogy nem vagyunk egyformák. Ami az egyiknek jót tesz, az a másiknak ártalmas is lehet. Az egészséges életmód tehát nem univerzális recept, hanem egyéni megközelítést igényel.

Az igazi ellenség: az oxidatív stressz

A legtöbb betegség hátterében nemcsak a „rossz ételek”, hanem a hosszú évek alatt kialakuló, alacsony szintű gyulladás áll, amit oxidatív stressz okozhat. Ez a természetes anyagcsere folyamat része, de sokszor mi magunk is fokozzuk. A cukor, a túlsütött ételek, a dohányzás, a vegyszerek, a stressz mind hozzájárulnak ehhez a titkos ellenséghez, ami lassan, de biztosan koptatja a testünket.
„Az ember megszületik fehér csonttal, és sárgásbarna csontokkal hal meg – mert a cukor egész életében égeti a fehérjéket” – mondja, miközben arra figyelmeztet, hogy a legjobb, amit tehetünk, ha nem engedjük, hogy ez a lassú bomlás elhatalmasodjon rajtunk.

Mit tegyünk hát? Menjünk a saját fejünk után

Gyulai Iván ökológus végkövetkeztetése: nem létezik mindenki számára érvényes, univerzális tanács. Az ember a saját testét és környezetét ismeri a legjobban. 

Ha odafigyelünk, sokkal többet tehetünk az egészségünkért, mint bármilyen táplálékkiegészítővel vagy újhullámos diétával. 

„A legjobb, ha az ember megy a saját feje szerint” – mondja, és ebben a tanácsban ott van az alázat és a természet iránti tisztelet.

Zárszó – az ökológus, aki nem akarja megmondani a tutit

Gyulai Iván előadása épp azért volt üdítő, mert nem kínált gyors megoldásokat. Ehelyett átfogó képet adott arról, hogyan hatunk mi a környezetünkre, hogyan hat ránk a természet, és miért nem lehet kettéválasztani a kettőt. Közben pedig nevethettünk, elgondolkodhattunk, és egy kicsit visszanyerhettük a hitünket abban, hogy a józan ész és a figyelem még mindig sokkal többet ér, mint a legdivatosabb étrend.

És ne feledjük: minden jónak van mértéke!

– Nem öntünk ki vizet – mantráztam, miközben a kezembe akadó, feltörlésre alkalmas összes ruhát a földre dobáltam. – Holnaptól zuhany lesz – törölgettem a homlokomról a verejtéket. 

– De én jó leszek! – hangzott az ígéret. 

– Mint a múltkor a szappannal? 

– Annamari mondta, hogy kísérletezzünk. 

– És mi van a csuromvizes plüssökkel? 

– Izzadtak voltak és piszkosak. Anya, holnap is beleülősen szeretnék. 

Néztem az egyszerre dacos, egyszerre könyörgő arcot. Eszembe jutott a kezdet. Ahogyan csorgott a langyos víz. Tudtam, hogy pont jó a hőmérséklete, mégis mindig megnéztem a zsiráfos hőmérőt, hogy megerősítsen. A kezdő anyák bizonytalansága. Aztán a fürdetőkrém következett: mindig egy mogyorónyit mostam bele a vízbe, és jöhetett a kis test. Apa fürdette, ez a rituálé hozzá tartozott. 

A nagy férfikézbe pont beleilleszkedett a csöppnyi hát, nyak és fej. Én nem mertem így fogni, megijesztett a meztelen látvány, az, hogy milyen sebezhető még. 

Vékonyak voltak a karjai és aránytalanul nagy a feje, segíteni kellett neki tartani. Aztán jött a lebegés. A puha közeg úgy vette körül a testét, mint nem sokkal korábban a méhemben a magzatvíz. Figyeltem a csendes ringatózást, amely mosolyt csalt az arcára.  

Az első szülésem után nagyon sokáig a lehető leg­gyorsabban zuhanyoztam le. Nem ismertem még ezt az új énemet, akivé testestől-lelkestől váltam, és féltem találkozni vele. Úgyhogy inkább csak letudtam a mosakodást, és rohantam a teendőimhez. Az első, igazi fürdés olyan volt, mintha én is ott születtem volna meg: letöröltem magamról a „magzatmázat”, és figyeltem a víztől ráncossá aszott ujjbegyeimet. 

Ekkor még nem láttam az eljövendő korszakok fürdéseit. A vitorlásversenyeket, a buborékfújó versenyt, a búvárkodást. És persze a sok sírós hajmosást sem, a samponcsípést, a veszekedéseket és a nevetéseket. 

A nagyobbaknál ma már csak annyi a teendőm, hogy rávegyem őket, hogy induljanak fürdeni végre. Utána pedig, hogy jöjjenek végre kifelé. 

– Anya, mit nézel? – zökkentett ki a kisfiam. – Ugye megengeded, hogy beleülősen fürödjek? 

– Megígéred, hogy nem lesz semmi rosszalkodás? 

– Megígérem. Rakhatok a kádba majd több vizet? 

– Nem lehet, a víz ritka kincs, amelyre vigyázni kell. 

– Én vigyázok majd rá. Uszodásat rendezek. 

– A sok víz igazából a növényeknek meg a földnek kell. 

– Akkor játszom majd locsolósat. 

– Na azt már nem. És most gyere! Ideje kiszállni. Kihűlt a víz.  

Ez az írás eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

Miért nem beszél a társadalom az időskori szexualitásról? Tabu ez a téma?

Az, hogy nem beszélünk róla, nem jelenti azt, hogy tabusítjuk, inkább csak azt, hogy nem tudunk vele mit kezdeni. Azért sem feltétlenül társítjuk az idősekhez ezt a témát, mert fejben senki sem szexualizálja, kezeli szívesen szexuális lényként az idős szüleit, nagyszüleit, de még a szomszéd Pista bácsit sem. Ám mégsem teszünk úgy, mintha időskorban nem lenne szexus, léteznek is ilyen szólásaink, például, hogy „A vén kecske is megnyalja a sót”, „Vén kuvasz is kívánja a csontot”, vagy „Nem csak a fiatal macska dorombol”. A képességet azonban már el szoktuk vitatni tőlük.

Egy 2012-es amerikai kutatás szerint, amelyben 70–80 év közöttieket kérdeztek meg, ebben a korban a nők 21%-a él még aktív szexuális életet. 

Ám sok esetben ez nemcsak rajtuk múlik, hanem a párjukon is, illetve azon, hogy él-e még egyáltalán a párjuk. Ugyanakkor a megkérdezettek 77%-a gondolja úgy, hogy egy jól működő párkapcsolatnak továbbra is fontos pillére az egészséges szexualitás, és mindössze 18%-uk mondta azt, hogy ez ebben a korban már nem fontos. Tudomásom szerint a férfiak körében nem készült hasonló felmérés. 

Miért mondják sokan az időskori szexualitásra, hogy „pfuj”? 

Egyrészt az idős ember általában nem „szexi”. A hagyományosan kívánatosnak gondolt fizikai tulajdonságok – feszes bőr, vérrel telt ajkak, dús idomok, szépen megformált izmok, csillogó haj, ép fogazatú mosoly stb. – zöme időskorban már a múlté. Helyette az elmúlással, s nem a szaporodással társított testi és mentális tulajdonságok ütköznek ki a legtöbb emberen. A gerontofília extrémitását nem számítva, a többségnek ők szexuálisan nem jelentenek célpontot. Ha pedig nem tekintjük őket célpontnak, akkor bele sem gondolunk abba, hogy esetleg nekik is lehet szexualitásuk, pedig lehet. Ha elutasítjuk az időskori szexualitást, tulajdonképpen a saját jövőnket utasítjuk el. 

Ha „pfuj”, idős szex, akkor „pfuj”, én 30 év múlva?! 

Bármikor előadást vagy iskolában órát tartok a fiataloknak a szexualitásról, mindig szóba hozom ezt is, hiszen hozzátartozik a szexualitás témájához. Ők pedig megdöbbenéssel, és néha bizony pironkodva vagy épp fanyalogva fogadják. Ha erről is nyíltan beszélünk a gyerekekkel, akkor úgy nőnek fel, hogy ez normális, és tudják, hogy nem ér véget a szexualitás életük közepén. Könyveljük el az élet természetes részeként, hiszen a saját életünkben is eljön ennek az ideje!

Szerepe van abban a médiának, hogyan tekintünk az időskori szexualitásra?

Nem a média irányítja, csak reagál a közízlésre. Senki sem szeretné elképzelni, hogy a mama és a papa mit csinál az ágyban. Ha a média mégis ezt mutatná annak ellenére, hogy mi nem akarunk ezzel szembesülni, pénzt veszítene, mert senki sem nézné. Azért nem jelenik meg az időskori szexualitás a médiában, mert nem kíváncsiak rá az emberek. 

Az idősek is nehezen beszélnek róla? 

Egyéne válogatja. A hetven év felettiek többsége, aki az ‘50-es években vagy előtte született, még nem úgy nevelkedett, hogy szabad a szexualitásról nyíltan beszélni. Sokukban benne is van, hogy ezt nem illik. Például a nagyapám olyan prűd volt, hogy egy disznó viccet sem lehetett elsütni előtte, mert padlizsánszínűre pirult, de mégiscsak lettek valahogy gyerekei. Vannak, akik beszélnek erről, de elsősorban egymás között. Nem gondolom, hogy ha az idős nők vagy férfiak összejönnek, más lenne a beszélgetés, pletyka, vicc tárgya, mint 30 vagy 50 éves korban. 2003-ban készült a Szerelempatak című dokumentumfilm, amely az idősek szerelmi és szexuális életével foglalkozik. Egy erdélyi faluban mesélnek arról az öreg nénik és bácsik, hogyan csinálták régen, és hogyan csinálják most. 

Józsi bácsi például ma is minden reggel megpödri a bajszát, felül a bakra, végigmegy a falun, és odaint, odakacsint a lócán ülő asszonyoknak. 

Akinek meg aktuálisan udvarol, annak virágot is visz. Egyik jelenetben az idős nők együtt dagasztják a tésztát, és közben azon viccelődnek, mikor a legnedvesebb. Ők aztán nyíltan kimondják a dolgokat. Igazán szívderítő őket hallgatni. 

Kép

A kép illusztráció − Forrás: Rawpixel

Miért fontos a szexualitás ebben az életkorban is? Milyen hatással van ez az életükre? 

Ha idősebb korban is megmarad az aktív szexuális élet, annak ugyanolyan pozitív hatásai vannak, mint bármikor előtte. A szex ugyanis felér egy kardioedzéssel, és számos élettani folyamatot aktivál. Segíti a keringést és a hormonrendszer egészséges működését. Bizonyított tény, hogy azoknak a férfiaknak a feromonjai vonzóbbak a nők számára, akik gyakrabban élnek szexuális életet, mert több van belőlük. Ráadásul a szex a tesztoszteronszintjüket is rendben tartja. Ugyanilyen pozitív hatással van a nőkre is, hozzájárul az egészséges hormontermelésükhöz, amelyre igen nagy szükségük van a változó kor idején, amikor játszadoznak velük a hormonjaik. 

Több kutatás is bizonyítja, hogy az aktív szexuális élet csökkenti a demencia kialakulásának esélyét, ugyanis jótékonyan hat a keringésre. Ez persze nem jelenti azt, hogy aki eleget szeretkezik, az 100%-ban védve van a demencia kockázatától, de segít megőrizni az egészségét. A szex kiváló stresszlevezető is, ha valaki ebben hiányt szenved, annak ez óhatatlanul kiül a viselkedésére, hangulatára ebben a korban is. 

Hogyan változik a vágy a kor előrehaladtával?

Ahogyan az életünk során többször is változik a libidónk, változik a korunkkal, testünk állapotával is. Teljesen természetes, hogy idősödve csökken. Az azonban nem törvényszerű, hogy el is tűnik. 

Lehet, hogy az a pár, aki korábban heti háromszor, négyszer élt szexuális életet, most már csak havonta egyszer, de ez nem jelenti azt, hogy nincs rá igényük. 

Az is előfordul, hogy a libidó megmarad, de már nincsen szexuális élet, mert egészségügyi problémák – keringési zavarok, rossz anyagcsere – miatt már nem képes rá a test. Már csak ezért is nagyon fontos, hogy fiatalabb korban vigyázzunk az egészségünkre. 

Thoma Gábor szexuálpszichológus − forrás: Thoma Gábor 

Ha a szexuális életnek nincsenek egészségügyi akadályai, akkor tulajdonképpen csak hozzáállás kérdése, hogy mennyire marad valaki szexuálisan aktív időskorában?

Azért a párkapcsolaton és a párunkon is múlik, ha van, de alapvetően igen, ez csak hozzáállás kérdése, ha minden más rendben van. Az élet korlátozhat minket testileg vagy lelkileg, de mi ne korlátozzuk magunkat! Ha valaki úgy dönt ötvenévesen, hogy már nem érdekli a szex, mert esetleg rossz tapasztalatai vannak, vagy sohasem volt magas a libidója, és ezzel nem árt senkinek, mert nincsen párja, vagy a párjának is megfelel így, akkor éljen így! Ha más meg hetvenévesen is szeretne gazdag szexuális életet élni a párjával, akkor tegye azt! Éljük úgy az életünket hatvan-, hetven-, nyolcvanévesen is, ahogy jólesik! Ha valaki tanulni szeretne még, nyugodtan iratkozzon be egyetemre. Ha utazni akar, és megteheti, utazzon! Ha valakinek még él a párja, és mindketten szeretnének szexuális életet élni, és képesek is rá, akkor tegyék egymást boldoggá. 

Milyen fizikai, lelki problémák akadályozhatják az idősek szexuális életét?

Idősebb korban nagyobb eséllyel fordulnak elő szexuális problémák, mint fiatalon. Gyakrabban találkoznak ilyenkor nedvesedési problémával, merevedési zavarral, fájdalmas szexualitással stb. Ennek lehetnek teljesen természetes biológiai okai is, mint ahogyan idővel a bőr is elkezd ráncosodni, csökken a kollagéntermelés, keringési zavarok fordulnak elő; de lehetnek egészségügyi, illetve lelki okai is. Ebben a korban sokkal több a szexuális szorongás is: „Vajon szépnek lát-e még a párom úgy is, hogy nagy a pocakom, nincsenek már izmaim, vagy a lóg a mellem?”. 

Ezért is fontos időskorban is a szexualitás a többi szeretetnyelv mellett, mert ezzel ki tudjuk fejezni a másiknak, hogy még mindig vágyunk rá, vonzódunk hozzá, és szépnek látjuk. 

Ebben az életkorban az is okozhat gondot, hogy az egyik fél még nagyon vágyik az együttlétekre, a másik már nem. Ez fiatalon is előfordulhat, de időskorban még gyakrabban. Jár hozzám hetvenéves pár is ilyen problémával. Jó látni, hogy vannak, akik ebben a korban is foglalkoznak ezzel, és segítséget kérnek, ám ők még mindig kivételnek számítanak. 

Miért volna jó, ha többet beszélnénk az időskori szexualitásról? 

Sokaknak hasznos lenne, ha kellő információt kapnának erről negyven-, ötven-, hatvanévesen. Ha tudnák az emberek, mi vár rájuk, nem ijednének meg, és nem kezdenék temetni magukat, hogy már csak tíz, húsz jó évük van. Sok szorongást is lehetne vele csökkenteni, és segíthetne párkapcsolati kérdéseket is górcső alá venni vagy rendezni. Ha a kor előrehaladtával csökken a libidónk vagy a párunké, nem mondanánk egyből, hogy ez természetes, és ennyi volt a szexuális életünk. Nyitottabbak lennénk arra, hogy segítséget kérjünk, párterápiára menjünk. Senkinek sem kellene halálfélelemben osonva felkeresnie urológust vagy szexuálpszichológust, hanem a világ legtermészetesebb dolga lenne még egy idős hölgynek, úrnak is, hogy megkéri a fiát vagy lányát, hogy keressen neki egy jó szakembert. 

Ha többet beszélnénk róla, akkor jobban megértenénk az idős embereket, és nem címkéznék sokan perverznek, vén bolondnak, cikinek, vagy épp sajnálnák le a villamoson fiatal nőknek – talán kéretlenül – udvaroló idős bácsit, sem a huszonéves férfi ápolóval incselkedő nénit a kórházban. Ha ugyanis tudom, hogy ez teljesen természetes működés és érdeklődés időskorban is, akkor nem jövök zavarba, nem ijedek meg, s pusztán a kor okán nincsenek elítélő gondolataim. Ha pedig a modor nincsen ínyemre, az nem korfüggő probléma. Magányos, özvegy férfiak és nők bátrabban mernének ismerkedni. 

Nem aggódna Pista bácsi sem, aki az idősek otthonában összemelegedett Marika nénivel, hogy mi történik, ha megtudja a gyermeke. 

Ha nyíltabban beszélne erről a társadalom, akkor az idősek is nyitnának, és nem csak a saját korosztályukkal beszélnének erről, ha ugyan egyáltalán bárkivel, hanem a fiatalabbakkal is. Az, hogy beszélünk erről vagy sem, tulajdonképpen egy konkrét idős pár élete szempontjából talán teljesen mindegy. A magunk szempontjából azonban nem, hiszen egyszer mi is oda jutunk. 

A kezdetek 

Dallas Jenkins egy illinoisi kisvárosban született keresztény családba. Édesapja, Jerry B. Jenkins, aki íróként, forgatókönyvíróként jól ismert a filmes világban, munkájára egész életében keresztény hivatásként tekintett. Filmek iránti rajongását akkor osztotta meg fiával, amikor az már gimnazista lett, és elég érettnek találta ahhoz, hogy közösen megnézzenek és kielemezzenek néhány klasszikus alkotást. Ez olyan hatást gyakorolt a fiatal Dallasra, hogy eldöntötte, filmrendező lesz. 

A következő húsz évben több filmen is dolgozott, majd 2017-ben lehetőséget kapott arra, hogy egy nagy költségvetésű hollywoodi alkotást rendezzen. Miután elkészült az ígéretesnek tűnő munka, az utolsó pillanatban visszaléptek a producerek, elutasította a filmipar.  

A kudarcot követően egy alkalommal, amikor feleségével imádkozott, úgy érezték, Isten egyértelműen szól hozzájuk. A csodálatos kenyérszaporításról, az ötezer ember megvendégeléséről szóló történetet mutatta meg nekik. 

Még ugyanazon a napon megkereste valaki a világ másik végéről, akivel korábban sohasem találkozott. Az idegen azt mondta, hogy Isten azt kérte tőle, mondja meg neki: „Dallas, nem a te feladatod, hogy megetesd az ötezer embert, neked csak az öt kenyeret és a két halat kell biztosítanod”. És ekkor megváltozott minden. Teljesen átértékelődött benne a siker fogalma. Addig ugyanis az eredményességet abban mérte, hogy az ötezer embert „meg tudta-e etetni” vagy sem. Ettől a pillanattól kezdve azonban már csak az érdekelte – és ez a mai napig így van –, hogy átadja Istennek a maga öt kenyerét és két halát.  

Még ebben az évben egy barátja illinoisi farmján rövidfilmet forgatott Krisztus születéséről a pásztorok szemszögéből mesélve el a történetet. „Miközben A pásztor című kisfilmet forgattam, – emlékszik vissza a rendező –, amelyet a gyülekezetem karácsonyesti istentiszteletére készítettem, jött az ötlet a The Chosen (A kiválasztottak) című sorozathoz. (…) Sokakhoz eljutott a kisfilm, többek között egy producerhez is, aki belelkesedett, hallott a filmsorozatról szóló ötletemről, és azt mondta, hogy meg akarja csinálni. Én magam is fellelkesedtem az ajánlattól, de amikor közölte, hogy közösségi finanszírozáson keresztül akarják előteremteni a forgatáshoz szükséges anyagi hátteret, csalódott lettem, mert ez a fajta pénzgyűjtési mód ritkán jár sikerrel a filmes szakmában. Ez volt azonban az egyetlen elfogadható terv. Néha jó döntéseket hozok, hogy egy bizonyos úton haladjunk, máskor pedig csak csendben maradok, és hagyom, hogy Isten cselekedjen. Itt is ez történt.”  

Végül minden idők legnagyobb közösségi finanszírozású médiaprojektje lett, a hivatalos adatok szerint pedig jelenleg az egyik legsikeresebb filmsorozat a világon, népszerűsége pedig töretlen. 

Már több mint hatvan nyelvre lefordították és szinkronizálták. A magyar szinkron pedig hazai közösségi finanszírozásban valósult meg.  

Evangéliumi közelképek

„Valahol háromszázmillió körül lehet azoknak a száma, akik legalább egy epizódot láttak, és körülbelül százmillióan több évadot is végignéztek – mondja a rendező. – Azt hiszem, ami különlegessé teszi a sorozatot, és amire az emberek érzékenyen reagálnak, az egyrészt a karakterek emberi természete, másrészt pedig az, hogy időt szánunk a történetre ahelyett, hogy végigrohannánk az eseményeken. Igyekszem felfedni, hogy ki is Jézus valójában, hiszen annyi mindent állítottunk magunk és ő közé, akár művészeti alkotásokkal, mint az ólomüveg ablakok vagy a szobrok, akár azzal a tévhitünkkel, hogy ő glóriával a feje körül járkált. Én csak megpróbálom a történetet a lehető leghitelesebben az I. századba helyezni, miközben tiszteletben tartom Jézus jellemét és az evangéliumok üzenetét. Ezt nagyon komolyan veszem, és nagyon ügyelek arra, hogy a Szentírás és az imádság legyen a munkám alapja. Megtapasztaltam, hogy Jézus személyes Isten, aki mindannyiunkkal bensőséges kapcsolatra törekszik. Ismer minket és tudja, hogy szívünknek mire van szüksége. Az én életemben másképp munkálkodik, mint másokéban, de ez azért van, mert nemcsak a tömegek, hanem minden egyes ember Istene.”

Amikor Jézus a tömeghez szólt, például a Hegyi beszéd alkalmával, vagy amikor a zsinagógákban tanított, mindenki számára érvényes példákat mondott. Amikor azonban egy tanítványt hívott el, hogy kövesse őt, vagy valakit meggyógyított, akkor ritkán tett általános kijelentéseket. Ilyenkor mindig személyesen szólította meg az embert habitusának, élethelyzetének, tapasztalatának megfelelően. Ezért nemcsak testileg, hanem lelkileg is meggyógyultak a betegek. 

A názáreti Jézus olyan istenfiú, aki bensőséges viszonyt alakított ki az emberrel. Ez a személyes tapasztalat a rendezői elvben is karakteresen megjelenik.

A kiválasztottak forgatása során azokat az epizódokat, amelyekben Jézus valaki felé odafordul, nagyon személyessé teszik. „Összezsugorítják” az adott jelenetet, azaz közelképet készítenek, és a hanggal is arra a személyre koncentrálnak, akivel Jézus beszél. Szinte teljesen kizárják a külvilágot. Egy-egy ilyen jelenet valóban az érintett ember személyes élményéről szól. Ez pedig sokakat segít abban, hogy azonosulni tudjanak egy szereplővel, egy jelenettel, hogy megértsenek valamit a saját életükről, istenkapcsolatukról. 

Kép

Képkocka a sorozatból

A kulisszák mögé látva

A sorozat készítői nagy hangsúlyt fektetnek a közösségépítésre, amit számos módon segítenek és támogatnak. Ennek talán az egyik legfontosabb része, hogy a nézők láthassák, kik, miért, hogyan dolgoznak ezen a sorozaton. Kezdetektől fogva „elhúzták” a függönyöket, és bepillantást engedtek a színfalak mögé. Dallas Jenkins rendszeresen jelentkezik be élő adásban, hol egyedül, hol a sorozatban szereplő színészekkel, forgatókönyvíró társaival vagy épp a háttérben dolgozó kollégákkal. Ilyenkor személyes motivációikat, élményeiket, tapasztalataikat osztják meg egy-egy jelenetről, epizódról vagy a forgatásról.

„Úgy gondolom, hogy nézőinknek ismerniük kell engem, és bízniuk kell bennem, ha támogatni akarnak, és szeretnék hírét vinni a sorozatnak – vallja a rendező –, ezért szívesen megmutatjuk, hogyan is zajlik ez az egész a kulisszák mögött, és hogy mi lakik a szívünkben. Ráadásul a közösség tagjai számára is hasznos azáltal, hogy megismerik és támogatják egymást. Végül meg kell említenem a támogatók szerepét, hiszen nem rendelkezünk olyan nagy stúdióval, amely hatalmas összegekkel tudna hozzájárulni a munkánkhoz, tehát továbbra is magunknak kell előteremtenünk az anyagi forrást, ebben pedig nagyon számítunk a közösségre.”

Kép

Képkocka a sorozatból

A szavakon túl

A filmsorozat milliókhoz jutott már el, és közülük nagyon sok embert érintett meg. Számtalan személyes történetet osztanak meg a nézők, amelyekben arról számolnak be, hogy egy evangéliumi rész hogyan vált élővé számukra, hogyan ismertek magukra bizonyos jelenetekben, vagy milyen mélységeket éltek át a katartikus pillanatok során, egy gesztus, egyetlen szó hatására. 

„Emlékszem, még a kezdetekben találkoztam egy kínai hölggyel, akinek három gyermeke és férje egyáltalán nem beszél angolul, családjukban csak ő ért egyedül ezen a nyelven – meséli Dallas Jenkins. – Ez a hölgy elmondta, hogy annak ellenére, hogy a családtagok semmit sem értettek a párbeszédekből, mégis mennyire szerették a filmsorozatot, és alig várták, hogy minden epizódját láthassák. 

Nagyon megdöbbentett, hogy vannak emberek, akiket akkor is megérint, ha nem értik a benne elhangzó szavakat. És az, hogy még a gyerekeket is megragadja, tetszik nekik. 

Ez a történet is világosan megmutatta nekem, hogy itt valami sokkal nagyobbról és jobbról van szó, mint amire én képes vagyok. Egyfajta sokszorozódásnak vagyunk tanúi, amit nem tudok emberileg megmagyarázni, nem tudom magaménak elismerni. Ez Isten ajándéka.” 

A kiválasztottak című filmsorozat a www.thechosen.tv oldalon ingyenesen megtekinthető magyar szinkronnal. Az első három évadot a Duna TV is sugározta.

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazin 2025. január–februári számában jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

Idétlen időkig (1993)

Elsőre meglepőnek tűnhet, hogy egy vígjátékkal nyitunk, de egyrészt nem akármilyennel tesszük, másrészt a filmuniverzumon belül külön kis galaxist képeznek az időhurokfilmek. És ezek bár abszurd módon, de több értelemben is feltámadásokról szólnak. A műfajt lényegében megteremtő, kultikus Idétlen időkig főhőse, a való életben is különcnek számító Bill Murray által alakított cinikus, önző, kiégett időjós egy vég nélkül ismétlődő február másodikán Punxsutawney kisvárosában reked. Éppen „mormotanapon”, amikor a település kabalaállata ünnepélyesen megjósolja, meddig tart még a tél.

„Szürke lesz, soha nem múló, életfogytig tartó”, hangzik el a gyakran idézett mondat a főszereplőtől, miután rájön, bármit kezd is a beragadt 24 órával, reggel úgyis újra ugyanerre a napra ébred. Akkor is, ha este történetesen meghal.

Eleinte vissza is él a helyzettel, csak lassan kezd a jelleme változni. Belső átalakulása akkor teljesedik ki, amikor már nemcsak az időhurokból való menekülés miatt cselekszik jót másokkal, hanem azért, mert jobb emberré vált. Ez hozza el az igazi feltámadását. Az Idétlen időkig, bár 32 éve „ismétlődik velünk” a tévében vagy a lejátszónkon mormotanap környékén, örökzöld, megunhatatlan történet.

Kép

Képkocka a filmből

A remény rabjai (1994)

A hét Oscar-díjra jelölt A remény rabjai egy igazságtalanul elítélt férfi történetét meséli el, aki hosszú éveken át küzd a börtön kegyetlen világában, hogy rátaláljon az elérhetetlennek tűnő szabadságra. A Tim Robbins által megformált, mindenét elvesztett Andy Dufresne a rácsok mögött fogvatartói és rabtársai brutalitásának is ki van téve, miközben a rendszer váltig akadályozza, hogy bebizonyítsa ártatlanságát. Ő viszont nem hajlandó megtörni: tudását, eszét felhasználva előbb a börtönkönyvtár fejlesztésével, majd egyfajta belső közösség építésével és a személyzet megnyerésével teremt sajátos szabadságot magának. Olyan új barátokkal körülvéve, mint a Morgan Freeman által alakított Red.

Közben apró lépésekben azon dolgozik, hogy egy nap maga mögött hagyhassa a fegyházat. Ahhoz viszont, hogy elérje a megtisztulást, előbb szó szerint a legmélyebb mocsokban is alá kell merülnie. Vajon eljön-e valaha a pillanat, amikor karjait az ég felé nyújtva átöleli őt a megváltás?

A film a bőrünkbe égeti, hogy a remény soha, a legkilátástalanabb helyzetekben sem hal meg – kitartással, intelligenciával és hittel mindig van kiút egy új élet felé.

Kép

Képkocka a filmből

Egy csodálatos elme (2001)

John Nash zseniális matematikus volt, ám a valóságban éppúgy skizofréniával küzdött, mint a Russel Crowe főszereplésével róla készült, négy Oscart-nyert filmben, amely bemutatja, hogyan tanulta meg uralni a betegségét, új értelmet adva az életének. A tehetséges, de szociális kapcsolataiban gondokkal küzdő tudós a világot puszta logikai mintázatokon keresztül szemléli, elméje azonban nemcsak a matematikában, az illúziók világában is aktívan működik: hallucinációk kezdik uralni őt. Ahogy a betegség átveszi az irányítást felette, Nash elveszíti realitásérzékét, karrierje és magánélete darabokra hullik. Teljesen kiszolgáltatottá válik, úgy tűnik, elbukja mindazt, ami értékes volt számára. Miután szembesül azzal, hogy a skizofréniája nem fog elmúlni, fokozatosan új módon kezd tekinteni az életére: ahelyett, hogy a betegség határozná meg a sorsát, megtanul együtt élni vele.

A szeretet és a kitartás kulcsszerepet játszik ebben, hiszen a felesége végig mellette áll, segít neki visszatérni a tudományos közösségbe is.

Nash 1994-es Nobel-díja a valós bizonyíték arra, hogy a betegség nem törte meg a férfit, újjá tudott születni egy más játékszabályok között zajló életben. Van ugyanis, amikor a gyógyulás nem feltétlenül egy betegség teljes eltűnését jelenti, hanem azt, hogy megtanulunk a nehézségeinkkel bölcsen bánni.

Kép

Képkocka a filmből

A nyughatatlan (2005)

A tizennyolcszoros Grammy-díjas dalszerző-énekes Johnny Cash élete sem szűkölködött csapásokban és újrakezdésekben. Az ikonikus amerikai zenész életrajzi filmje gyermekkori tragédiával indul, amikor a kis Johnny elveszíti testvérét, és ezért az édesapja őt hibáztatja. Cash későbbi életét is végigkíséri a trauma, ami nagyban hozzájárul önpusztító életmódjához: függőségeihez, házassága válságához és személyes kríziséhez. Mélypontjai megmutatják, hogy még a legnagyobb tehetségek is – sőt ők csak igazán – démonokkal küzdenek.A film egyik legdrámaibb pontján Cash konkrétan összeomlik terhei alatt, ám az elvonókúra, valamint későbbi felesége, June Carter támogatása segíti őt a gyógyulásban.

A történet legfontosabb kérdése az: hajlandó-e a férfi szembenézni önmagával, akar-e változni?

Abból is ízelítőt kapunk, hogy egy mélyből való visszatérés nem lehet egyetlen döntés eredménye, csak egy hosszú és küzdelmes folyamat végpontja. Johnny Cash ikonikus Folsom Prison Blues című dala és a börtönkoncert, ahol először előadta, kulcsszerzemény és -pillanat az énekes életében – de ennél többet nem árulunk el, azok kedvéért, akik még nem látták, de megnéznék A nyughatatlant.

Kép

Képkocka a filmből

Vadon (2014)

Az igaz történeten alapuló Vadon Cheryl Strayed (Reese Witherspoon) önismereti és tényleges utazását meséli el, amelyre azért indult, hogy megküzdjön a múltja traumáival. Élete azután hullott darabokra, hogy elveszítette édesanyját, aki számára az egyik legfontosabb érzelmi támaszt jelentette. Gyásza feldolgozatlan maradt, sőt önpusztító spirálba sodorta őt.

Cheryl egyre inkább eltávolodott önmagától, ám az utolsó előtti pillanatban elhatározta, hogy nekivág a Pacific Crest Trail nevű, több ezer kilométeres túraösvénynek, mely Mexikótól Kanadáig húzódik. Teljesen tapasztalatlan túrázóként, egyedül útnak indulva talán át sem gondolta, mit csinál, ám a fizikai kihívás végül a lelki újjászületés lehetőségét is adta számára. Addig azonban testi és érzelmi megpróbáltatásokon ment keresztül: a magány, a fáradtság, az éhség, és különböző veszélyek mind próbára tették, az úton töltött idő alatt azonban fokozatosan feldolgozta fájdalmait.

Édesanyja és a saját bűntudata elengedésének története ez a lassú, gyalogos road movie, melynek végére a főhős megtanul bízni magában, felismerve, hogy képes megbirkózni az élet kihívásaival.

Bár nem tudhatja, milyen jövő vár rá, már nem fél tőle, modern zarándoklata végére a benne rejlő túlélő öntudatra ébred.

Kép

Képkocka a filmből

Feltámadás (2016)

A Feltámadás című film különleges módon közelíti meg Jézus feltámadását: a történet egy római tribunus, Clavius személyes nyomozása köré épül, így a feltámadás eseményeit nem a tanítványok, hanem egy kívülálló nézőpontján keresztül ismerhetjük meg. Miután Krisztust keresztre feszítik és eltemetik, a római hatóságokat képviselő Clavius parancsot kap, hogy gondoskodjon a sír őrzéséről. A test mégis eltűnik, és Claviusnak kell gondoskodnia a felkutatásáról, számára a feltámadás így olyan meghatározó személyes élménnyé válik, amely révén a saját hitét is felfedezheti és újraértékelheti. A film egyik legfontosabb jelenetében a férfi személyesen győződik meg arról, hogy Krisztus életben van, ám ezt a pillanatot sem afféle látványos jelenségként élheti át a néző, sokkal inkább az esemény szellemi, lelki hatásai kerülnek előtérbe. Jézus csendes, visszafogott jelenléte kézzel fogható valósággá teszi a csodát, amely nem csupán fizikai jelenség, hanem mélyebb megértést igénylő pillanatok sora.

Kép

Képkocka a filmből

Hamarosan folytatást kap a Mel Gibson-féle Passió

Mel Gibson és stábja augusztusban kezdi forgatni az Oscar-díjas színész-rendező Passió című 2004-es filmjének rég várt folytatását. A The Resurrection of the Christ (Krisztus feltámadása) című alkotás a nagy sikerű, ám naturalisztikus ábrázolásmódja miatt vitákat is kiváltott első részhez hasonlóan többek közt a dél-olaszországi Matera városában és környékén forog majd – tudhattuk meg nemrég a római Cinecittà stúdió vezérigazgatójától, Manuela Cacciamanitól. A Passió minden idők legnagyobb bevételt hozó független filmje lett, a folytatás főszerepére ismét Jim Cavezielt kérték fel, aki Jézus Krisztust már az első részben is megformálta. A második epizód forgatókönyvét az a Randall Wallace írta, aki korábban a Rettenthetetlen című filmmel Oscar-díjat nyert.

Lujza, te még alig múlhattál húszéves, biztosan te is kötelező olvasmány formájában találkoztál először az Egri csillagokkal. Milyen élmény volt?

B.L.L.: Tízévesen igen nehezen birkóztam meg a rendkívül aprólékosan megírt csatajelenetekkel, amelyek akkor még nem is voltak számomra izgalmasak. A romantikája viszont mélyen megragadt bennem, egy jelenet kifejezetten élesen gyerekkoromból, amit el is játszhatok az előadásban. Amikor Vicuskát a fiúk megszöktetik a kis János Zsigmond dadájának a szerepéből, nagy kockázatot vállal a lány a szökéssel, félő, hogy így nem lesz női jövője. Gergő megnyugtatja, hogy elég feltekintenünk az égre, és azt mondanunk, hogy „Istenünk, Atyánk, egymást házastársnak választjuk, és akkor mi, Évám, Isten szemében házastársak vagyunk.” 

Ennyire egyszerű a hit és a közvetlen kapcsolódás, a forró drót Istennel, ahol az alkonyodó ég maga a templom…

B.N.: Hétköznap persze nem rohangálhatok kivont karddal a tereken, előadáson viszont kiélem magam, élvezem, hogy hadonászhatok vele… Ha Lujzinak az ég alatti esküvő volt a szíve vágya, akkor természetesen csatlakozom hozzá. 

Gondoltatok arra, hogy a regény alapvetően elég akciódús műfaj, és hogyan fogjátok ezt színpadra vinni? Az olvasópróbán volt egy segítő, aki időnként bemondta, hogy „puff” és „bumm” meg „jaj nekem”? Elég ritka, hogy egy színpadi mű nem alapvetően dialógusokra épül, hanem a központi motívuma egy zajló ostrom. A vár megtámadása nyilván szimbolikus is, hiszen az egri küzdelem egész Magyarország közös harcát magába foglalja, sok akcióval, történéssel, látványos színpadi elemekkel.

B.L.L.: Barta Ágitól vettem át a szerepet, akivel még gimnazistaként láttam az előadást. Emlékszem, sokat fantáziáltunk az osztálytársaimmal rajta, hogy milyenek lesznek a csatajelenetek. Vidnyánszky csatajelenetei úgy történnek, hogy egy hatalmas fallal, erővel feszülnek össze a szereplők és a mondatok, tekintetek, egy-egy kifejező mozdulat festi meg a cselekedeteket. Mintha ebben az atmoszférában folyton zoomolgatna a néző egy kamerával. 

Nekem az volt az élményem, hogy rengetegen mozognak a színpadon, egy kicsit nehéz befogadni a nagyságrendet, az óriási díszletet, a Magyar Nemzeti Táncegyüttes állandó jelenlétét a színpadon, akik színesítik a történetet, de egy párhuzamos kultúrtörténeti tudást is képviselnek a táncaikkal. Mindez azt az érzést is keltette bennem, hogy sok a fiatal a színpadon és a nézőtéren, és a kevés hiteles, idősebb színész valamiféle stafétát ad át a szereplők között, és a szereplő-néző között is folyik ez. 

B.L.L.: A történet elmesélése Vidnyánszky Attilának ezen a "költői" színházán keresztül történik. A tömeg érzékenyít és behúz. Vivőerő.

B.N.: Esztétikailag óriási ereje van ennek, de nem csak annak, hogy a színpadon mennyien vannak, hanem annak is, hogy a nézőtéren! Más a mechanizmus, más hatások jutnak el a nézőig. 

A közösségben való cselekvés mindig erősebb, élménydúsabb. 

Más, ha egy koncertteremben hallgatjuk a zenét, és más otthon, egyedül. Mindkettő értékes és fontos, de nem ugyanúgy hat. Más, ha egyedül imádkozunk otthon, vagy ha elmegyünk a templomba, és együtt imádkozunk a gyülekezettel. Kis tér, intim jelenetek máshogy hatnak, mint a monumentális, teátrális eszközök. Ennek is, annak is megvan az értéke.

Kép

Fotó: Eöri Szabó Zsolt/Nemzeti Színház

Úgy tudom, Lujza, te több művészeti ágra is fogékony vagy.

B.L.L.: Gimnáziumban még az volt a kérdés, hogy zenei vagy képzőművészeti tagozatra jelentkezem. Mindig választani kell, min van a hangsúly, ez sose volt az erősségem. Egyszerre jártam ének tagozatra, hegedűórára, balettre és például tűzzománcra. A gimis lányközösségem volt annyira szeretetre méltó és inspiráló, hogy ezek a dolgok a színház csinálásban összpontosuljanak. A közösség, a közös gondolkodás.

Az, hogy a színház vállalja, hogy a nemzeti eszményeinket, hőseinket, példaképeinket, hősi múltunkat, történelmünk meghatározó pillanatait továbbadja a fiataloknak, nyilvánvalóan feladata is – főleg a Nemzeti Színháznak. Azt a nyelvezetet, amelyen Tinódi beszél, vagy azt a történelmi helyzetet, ami István és Koppány konfliktusában megjelenik, vagy akár az Egri Csillagok honvédő gondolatait sem könnyű fiatalként megemészteni, befogadni… Ezeknek a nagyon komoly értékeknek az átadására milyen stratégiát találtok ki? Milyen könnyítéseket adtok a fiataloknak?

B.L.L.: Nehéz korhűen megfogni az anyagot, nagyon kell vigyázni arra, hogy ez ne egy múzeum legyen, hanem élő, szerves anyag. Sok a veszély, de Gárdonyi valóban egy nemzeti mitológiát írt meg, a kételyek és a társadalom elveszettsége a saját korszakában is megkívánta, hogy találjon magának és nekünk egy Bornemissza Gergelyt, egy követhető hőst. 

Egyszerű srác pedig Gergely, de helyes irányokat és értékrendet képvisel, és erre most is szükség van.

Jó kérdés, hogyan lehet vele elérni a fiatalokhoz. Az értékrend nem változik, a szerelem, a haza, a bátorság, a testvériség, a közösségért való felelősségvállalás, az igazság felvállalása – ezek ma is érvényes értékek. Nehéz úgy átadni őket, hogy ne tűnjünk didaktikusnak, de például a gyerekszereplők megjelenése a darabban biztosan segített az iskolás közönség figyelmének fenntartásában. Nemcsak nagy hősök voltak, hanem apró lehetséges másaik is. Rajtuk is keresztül megy a történet.

B.N.: Alapvető koncepció volt a nyelvi korhűség, kifejezetten edukatív céllal. Ez nem Gárdonyi regényének a szabad értelmezése, hanem maga a Gárdonyi által teremtett világ, amit szeretnénk megszerettetni a fiatalokkal. Inkább izgalmasnak gondolom a korhű kellékeket, a díszes öltözetet, a hajviseletet, mint elidegenítőnek. Én úgy érzem, követhető a fiatalok számára, talán először látnak ilyet. De nem először találkoznak mozaikos történetépítéssel, ami bonyolultnak tűnhet.

A darab szerkezete folyamatosan megtöri a te szereped ívét is, Nándor, neked okozott ez nehézséget?

B.N.: Végig kellett elemeznem, jegyzeteltem, mikor hány éves vagyok… Felírtam idő szerint a jeleneteket, és azt fejtettem vissza, vágtam, tördeltem… Tudatosan építettem fel, hisz fél percen belül voltam vesztes hősszerelmes, azután házas-gyerekes férfi. A romantikusabb részeknek is nagyobbnak tűnt a tétje abban a tudatban, hogy egy több százezres török sereg közeleg, ez tervszerű építkezés volt.

A filmek mostanában nagyon ráhajtottak arra, hogy mítoszokat, sőt mítoszuniverzumokat hozzanak létre kitalált hősök köré építve. Az Egri csillagokat mi, magyarok olvastuk annyian, hogy meglegyen a létszám egy valós mítosz életben tartásához.

B.L.L.: Amikor az MVM Dome-ban adtuk elő óriási szereplői és nézőszámmal a darabot, és a várvédők felesküdtek a Magyarországot szimbolizáló vár védelmére, a közönség velük mondta az esküt. Felemelő pillanat volt, több ezer ember egyszerre lett részese a történelemnek. És itt el is dőlt minden. Miénk volt.

B.N.: Én nagyon szeretem, amikor egy nagyszabású egyedi előadás jön létre egy-egy ötlet nyomán. Régóta játsszuk a darabot a színházban, de azokat az alkalmi előadásokat különösen kedvelem, amik egy nevezetes alkalomra jönnek létre, mindig van valami újdonságuk és valami külön izgalmuk. 

Az első előadásunkat hétezer kadét nézte, az különleges érzés volt, ahogy ők is felálltak és mondták az esküt, mert mi, színészek csak beszélünk a színpadon a hazaszeretetről, de az ő hazavédő szerepük az életük középpontja. 

Kép

Fotó: Eöri Szabó Zsolt/Nemzeti Színház

Mit gondoltok a pátoszról, kimehet ez egyáltalán a divatból? Bele tudjuk ma még élni magunkat a hazafiságba, vitézségbe, felemelő győzelembe?

B.L.L.: Mindenbe bele tudjuk élni magunkat, ami hiteles. Azt hiszem, a Nemzeti színház tudatosan vállalja ezt az identitásnevelési feladatot. És igen, a nemzeti identitás nem egy merev fogalom, hanem történelmi élményeinkből, közös mítoszainkból, és jelen idejű dilemmáinkból szövődik. Az a színház dolga, hogy ezeket az élményeket bátran kérdésfelvetéssé alakítsa. A kérdés maga alkotóerő. Szerintem a színházban a kérdések testi, érzelmi és szellemi válaszokat provokálnak. Ezek a válaszok kollektív élménnyé válnak és ez mindent, a vitézséget, a közösséget, az identitást is, újra és újra megfogalmazhatóvá teszi. Mindig csak az a kérdés, hogy mit akarunk mondani. Ilyen történelmi anyagnál is emberekről beszélünk és mondjuk a gyökereinkről meg a jövőnkről.

Lehet, hogy ma nem egy egyetlen válasz a fontos, hanem az, hogy milyen kérdéseket merünk feltenni a hazáról, a gyökereinkről és a jövőnkről. Hogy mit jelent magyarnak lenni ma.

B.N.: Nyilván ez Vidnyánszky Attila vállalása, ő határozza meg a művészi koncepciót, de én is azt gondolom, hogy a Nemzetinek van egy ilyen feladata, nagy nemzeti ügyeket (a szó legszebb értelmében) képvisel. Sok releváns koncepció létezhet, de a Nemzetinek kell képviselnie leginkább a hazafiság értékét. Azzal, hogy megvédjük-e a hazánkat vagy sem, nem kell minden színháznak foglalkoznia. Itt a témaválasztás is számít, de a megvalósítás az igazi próbakő. Ha magas minőségű, ha értékes esztétikai színvonalat képvisel, akkor hatni fog. 

Hiányoltam a regénybeli leveses jelenetet, amikor az egri asszonyok forró gulyáslevessel öntik nyakon a létrán majdnem felérő gonosz turbánosokat.

B.L.L.: A regényben sok humoros, finomabb, zártabb jelenet is helyet kap, ami nem illik ebbe a koncepcióba, talán elvesztette volna ezekkel a darab a valóban katartikus voltát. Itt nagy jelenetek követik egymást, látványos elemek, erő, veretes gondolatok, ebben gondolkodtunk. 

Még a jelmezem is súlyos kordbársony, alsószoknyám is van, óriási fonatok a fejemen.

B.N.: Olyan nagy ívű ez a történet, hogy ha megpróbáljuk feszíteni, rövidíteni, akkor végül minden jelenete tetőpont, az egész előadás tetőpontok egymásutánja. Színészileg is nehéz ez, hiszen érzelmileg lehetetlen folyamatosan csúcspontokat játszani. Meg kellett tanulnom, hogy milyen íveket és energiákat kell felépítenem és beosztanom, hisz nagyon hasonló magasságú hegycsúcsok vannak az előadásban, és még azok fölé is el kell tudni jutni. Néha meg kell tudni nyugtatni a nézőt is, lágyabb húrokat pengetni. 

Kép

Fotó: Eöri Szabó Zsolt/Nemzeti Színház

Gondoljátok, hogy a színháznak az is lehet a missziója, hogy ne csupán igényeket elégítsen ki, hanem maga a színház alakítsa ki azokat? Lehetne egy Bornemissza Gergelyünk, aki annyira a miénk, hogy megismernénk, ha szembejönne az utcán? 

B.L.L.: Hatalmas szétszakadásban vagyunk... Nagyon izgalmas téma ez. Mindig is feladata a színháznak a gondolkodtatás és hogy közösségi megtartóerőként működjön. Most is megvannak az eszközök, a vágy, hogy adjunk valamit, és a lelkesedésünk. Ha lehetne egy ilyen Gergő, hozzá mennék feleségül.
 

B.N.: Bizonyos szempontból igen, de nem marketingszövegként. Van egy teljesen világos értékállítása a regénynek, aminek hangsúlyos része, hogy a hazánkat az életünk árán is védjük. Az, hogy fontosabb a hazánk sorsa, mint a mi egyéni sorsunk, teljesen egyértelműen benne van. 

Az, hogy „Az a fő, hogy ne féljen a legény!”, a magánéletben is fontos vezérmotívum, például, hogy merjünk-e belevágni egy házvásárlásba, egy házasságba, gyerekvállalásba…

Ez épp időszerű nálatok, úgy tudom…

B.N.: Igen, két kislányt nevelünk feleségemmel, Katona Kingával. Ha az ember belegondol, hogy hogyan fog ebben helytállni, mennyire lesz jó apa, akkor azt mondom, az a fő, hogy csináljuk, ne féljünk, aztán menni fog. Az biztos, hogy szükségünk van hősökre, ez minket is megemel, bár tudatosan nem készültünk mítoszképzésre. Azt viszont meg akartuk mutatni, hogy bár kicsi nép vagyunk, de erősek, elkötelezettek, bátrak, ravaszok. Az önbecsülésünk kap muníciót a műtől.

Vagyis ez a kulcsmondat: „Az a fő, hogy ne féljen a legény!”

B.N.: Ha ezt a mondatot visszük haza, nem jöttünk hiába.

Támogatott tartalom

Miért éreztétek úgy, hogy a díj „nagykorúvá” válása után szükség van a megújulásra?

A kuratórium tagjaiban nagyjából egyszerre érett meg az elhatározás, hogy 18 év után érdemes markánsan változtatni, hiszen a világ és a média is sokat változott körülöttünk. Engem két dolog motivált ebben, az egyik az, hogy részt vettem más amatőrök számára kiírt pályázatok elbírálásában, amelyen a beérkező írások nagy része meglepően magas színvonalat képviselt. A másik, hogy a közösségimédia-felületeken egyre többen készítenek tartalmat, és nagyon felhígult ezek minősége. Nemcsak az írók, a hivatásos újságírók feladata és felelőssége is, hogy ezt a színvonalat emeljük, jó példákat mutassunk, ebben is segíthet ez a pályázat.

Idén először csak egy meghatározott témában lehet tartalmat küldeni. Miért éppen a család és a függőség kapcsolata került az alapítvány fókuszába?

 Olyan témát szerettünk volna választani, ami valamilyen formában mindenkit érint. A szerhasználat, a képernyőfüggőség vagy akár a társfüggőség minden családot érint bizonyos szinten, ezért fontos, hogy ezekkel a problémákkal mit kezdünk, tudunk-e velük szembesülni, van-e erőnk segítséget kérni. Sokunknak van erről továbbadásra érdemes tapasztalata, ismerünk nehéz vagy tanulságos történeteket, jó megoldásokat, segítő közösségeket. 

Leginkább azt szeretnénk megmutatni, hogyan hat a családban élőkre az egyik tag függősége, és hogyan befolyásolhatja a család akár a függőség kialakulását, akár a gyógyulást.

A függőségekről elsőre a drogok, a cigaretta, az alkohol, a szex jut eszünkbe, de ahogy említetted a képernyőfüggőséget, megfordult a fejemben: lehet, itt az ideje átkeretezni, kitágítani a függőségről alkotott képünket?

Egyre többen foglalkoznak azzal a kérdéssel, hogy a XXI. században miért jött létre a „függőségek társadalma”, hogy a ma embere miért olyan védtelen ezekkel az ingerekkel szemben? Sokféle résztéma rejlik ebben, többféle megközelítésben és műfajban készült pályaművekre számítunk: személyes történetekre, riportokra, interjúkra, publicisztikákra és cikkekre, videókra, podcastokra, képriportokra. A lényeg, hogy segítsük a probléma feldolgozását, mert a média legfontosabb feladata szerintem még ma is: jobbá tenni az életünket. És nem őszinte az, aki azt mondja, hogy a függőség témában egyáltalán nincs érintettsége.

Kép

Fotó: Jónás Jácint

Miben változott még a díj? 

Idén nem máshol már megjelent tartalmakat várunk. A díj létrehozásakor a célunk az volt, hogy az újságíró szakmát arra motiváljuk, hogy minél fontosabb családdal foglalkozó témákat minél színvonalasabban jelenítsenek meg a saját médiumukban. Most fontosabb célnak látjuk, hogy bizonyos témák minél nagyobb mértékben kerüljenek a köztudatba, és ezen ne csak azok dolgozzanak, akik olyan médiumok munkatársai, amelyek ennek teret adnak. Teljesen új tartalmak létrehozására szeretnénk inspirálni a kollégákat és a nem hivatásos szerzőket. A külhonból érkező magyar pályázók közül, akik a meghirdetett témán belül saját közösségeik, családjaik problémáit és sikereit mutatják be, különdíjast is választunk.

Mi történik a pályázatokkal a beküldést követően?

Az alapítvány zsűrije által arra érdemesnek ítélt műveket a Képmás magazin vagy a Képmás.hu felületein honorárium ellenében megjelentetjük. Ezen a ponton válik az anonim beküldés azonosíthatóvá, a kiválasztás még csak a jelige ismeretében történik. 

Később a bekerült jelöltek közül kiválasztunk újabb tízet, az ő pályázatukat ezen felül bruttó 100 ezer forinttal jutalmazzuk, és belőlük fog kikerülni az év végi zsűrizésnél a fődíjas, aki 1 millió forintot kap.

A fődíjat az alapítvány kuratóriumi tagjaiból és médiaszakemberekből, valamint az éves téma szakértőjéből álló szakmai zsűri ítéli oda. 

Meddig lehet beküldeni a pályaműveket?

November 30-ig, de minél korábban küldi valaki, annál nagyobb esélye lesz a kiválasztásra, hiszen havonta egy jelöltet választunk, és feltehetően az utolsó időszakban több pályázatot kapunk majd. 

Mivel bíztatod azokat, akiknek van ötletük és tehetségük is, de még gyűjtik a bátorságot a jelentkezéshez?

Nyilván ez a többi műfajra is igaz, de tudom, hogy az írás terápia, tehát már azért is érdemes elkezdeni, hogy egy kicsit helyre tegyük magunkban az élményeket, traumákat. A hivatásos tartalomkészítőket is biztatom a jelentkezésre, hiszen nem mindig tudjuk megvalósítani a témaötleteinket egy-egy szerkesztőségben, vagy egy-egy ügy annyira magával ragad, hogy kevés hozzá a szerkesztőségi felület, marad még bennünk megvalósításra váró ötlet. Minden írni szerető embert, szakmabelit, hobbiírót vagy „első próbálkozót” arra biztatok, hogy pályázzon az idei Média a Családért Díjra.

PÁLYÁZZ TE IS!
Pályázati feltételek, határidők és további tudnivalók: mediaacsaladert.hu/palyazati-felhivas

Elképesztő a látványvilága ennek a Jan Fabre-darabnak! 

Igen, egészen fantasztikus megoldások vannak benne. Látod ezt a képet, ahol a táncosok középkori lovagoknak vannak öltözve? Egyenként 15 kilogrammos páncélzatban táncolnak balettkoreográfiát. 

Ez majdnem olyan jelentős megterhelés, mint a tavalyi MITEM-en épp Jan Fabre monumentális, 8 órás, színész- és nézőpróbáló alkotása. Akkor azt vártad a leginkább.

A Mítikasz-csúcsra valóban kíváncsi voltam, mert akkor már tudtam, hogy én is fogok dolgozni a rendezővel. Ezek az előadások a kulisszák mögül nézve is nagyon érdekesek lennének, mert ki van készítve a színészeknek minden, amire szükségük lehet, hogy kibírják ezt a maratonfutáshoz hasonlító megterhelést.

Bele tudtad magad képzelni a színészek helyzetébe?

Az fantázia nélkül is érezhető volt, hogy nem lehet tréning nélkül végigcsinálni. Amiben én dolgoztam Jan Fabreval, az csak a másfélórás Vér vagyok, de ahhoz is kell a gyakorlat. Viszont, ha már belekezdett egy színész, akkor emberfeletti energiákat kell mozgósítania az alkotás érdekében. Fabre szerint a fáradt színész a jó színész, ennek megfelelően a próbái is a sokszori ismétlés szellemében telnek, ahol az anyag pontról pontra tökéletesedik, az állóképesség pedig napról napra nő. 

A sok ismétléstől pedig egyszer csak kitágul az idő, és olyan állapotba kerülsz, hogy azt érzed, megállíthatatlan vagy, bármeddig tudnád csinálni. 

Mi színészek pedig egy kicsit állapotfüggők vagyunk: vajon ma este be tudom-e járni a szokott utat, mi fog eltéríteni, és hogyan fogok visszatalálni…?

Én vágytam ezekre a megpróbáltatásokra, és arra is, hogy közelről lássam, ahogy Fabre dolgozik. Az ő szövegei tulajdonképpen költői víziókba ágyazott művészeti kiáltványok: mintha mindig a saját helyét és álláspontját próbálná leírni, meghatározni a világ történéseivel szemben, ezért a színész, aki maga is művész, úgy megy a színpadra, hogy elintéznivalója van az anyaggal. Így lesz az előadásnak egy nagyon erős személyes töltete.

Elképesztő látomás, festményszerű képekkel.

Szeretem azokat az előadásokat, amelyek kapcsolódnak más művészeti ágakhoz, amelyek ily módon inspirálódnak, és a Vér vagyok mintapélda ebből a szempontból. Jan Fabre egy flamand-belga rendező, nem mellesleg festő és képzőművész is, aki nagyon büszke a flamand gyökereire. Ügyel az alakok megvilágítására, a szereplők elhelyezésére a térben, rendszeresen szimmetrikus mozgásokat kért.

Úgy helyez el szimbólumokat, kultúrtörténeti utalásokat az előadásban, hogy azokkal európaiságunkat erősíti. Alapműveltséget igényel, hogy jól olvassuk a jeleket.

Arra gondolsz, hogy latinul beszélsz az előadásban?

Az élmény túlmutat ezen. Eléneklem John Lennon Cold Turkey című dalát latinul, ami az elvonási tünetekről szól. Ha valaki felismeri a dallamot, az máris jelent valamit számára. Nagyon hiszek a sorsszerűségben egyébként. 

Tanultam latinul két évig, mert gyógytornásznak is képződtem, mielőtt a Nemzetibe szerződtem. Nekem nagyon személyessé vált ez az előadás azzal, hogy azokat az anatómiai kifejezéseket, amelyek ott vannak a szövegben, már töviről hegyire ismertem. 

Maga a test, az erek, a vénák, az izmok, a vér, a biológiai elemek kapnak szerepet az előadásban, az általam megformált alak ezekkel a kifejezésekkel dolgozik.

Idén két darabbal is jön Jan Fabre. Mind a kettő, hogy úgy mondjam, irgalmasan rövid, egy-egy óra, ha jól emlékszem, a két monodráma?

Mintha a legrövidebb és leghosszabb előadások érkeznének tőle, igen. Jan Fabre a társulatával előszeretettel készít egyszemélyes előadásokat is, amelyeknek a szövegét általában ő maga írja. Most a MITEM-en az egyik előadás, az Én egy tévedés vagyok személyesebben szól az alkotóról, aki szervesen úgy alakította az életét és a munkásságát, ahogyan ő akarta anélkül, hogy tekintettel lett volna arra, mit kíván tőle a társadalom, vagy minek kellett volna megfelelnie. Ez már így önmagában is elég érdekes szerintem. A másik egy szerelmi vallomás, amire kifejezetten kíváncsi vagyok. Hiszek a szerelem legendájában címmel egy lovag az élet utolsó pillanatában a szerelméhez beszél személyesen, nagyon nagy tisztelettel.

Kép

Jelenet a Hiszek a szerelem legendájában című darabból − fotó: Hanna Auer

Laikusként azt gondolom, hogy nagyon nehéz műfaj a monodráma. Egyedül megtölteni a teret, nem ereszteni a tekinteteket. Milyen többlet kell ehhez?

A monodráma szerintem olyan, mint a maraton, amire mindenki úgy gondol, hogy de jó lenne lefutni, ám azért rettegünk is tőle, hogy hogy lehet felkészülni rá?! 

Ismerek olyan színészt, aki azért kezdett el futni, hogy az egyszemélyes előadását le tudja játszani, mert valóban nagy megterhelés. 

Legutóbb ilyesmire még a főiskolán vetemedtem, azért, mert az volt a feladat. Szeretném magam megmérettetni ilyen szempontból, de még csak két éve vagyok ennek a társulatnak a tagja, ezért inkább a kapcsolódási lehetőségeket keresem a kollégáimmal, a csapatmunkát, hogy minél több időt tölthessek velük, hogy jól megismerjük egymást. De egyszer talán majd én is vágynék a személyes hitvallásomat színpadra tenni, valószínűleg egy standup formájában.

Milyen most, 2025-ben a Nemzeti Színház Szilágyi Ágota szemével?

Szeretném, ha otthonosan érezné magát minden művész, aki hozzánk jön.

Kép

Szilágyi Ágota a King Lear Show című darabban − forrás: Nemzeti Színház

Te saját személyedben össze tudod kötni a magyarságot Erdélytől Felvidékig, önmagadban meg tudod testesíteni a határokon átívelő hidakat. Viszont nemzetközi vonatkozásban is sok rendezővel dolgoztál együtt. Kikkel találkozhatunk még a MITEM programjában?

Minél több évet tölt itt az ember, annál több olyan rendezővel találkozik a MITEM-en, akivel már valamilyen módon kapcsolódott. Az idei MITEM programjában például ott van Terzopulosz egyik előadása az Oreszteia. Dolgoztam vele a tavaly bemutatott Kurázsi mamában. Ezek a találkozási lehetőségek azért izgalmasak a rendezőkkel, mert lehetőséget adnak számomra a színészi önreflexióra is. Látom, hogy egy rendező hogyan dolgozik együtt más csapattal, azon keresztül világosabb, mi az, amit én akkor nem értettem meg, vagy kevésbé jól csináltam, esetleg jobban csináltam. 

Avtandil Varszimasvilinek is jön egy előadása, A szerelem sétányai. Vele is nagyon szerettem dolgozni, az ő darabjában volt az első megmutatkozási lehetőségem a Nemzeti Színházban annak idején. 

A nemzetközi mezőnyből fontos kiemelni Silviu Purcaretet. Nekem ő nemcsak azért fontos, mert vele dolgoztam utoljára, hanem mert román rendező, és én is ott születtem. Főiskolásként láttam egy Kolozsváron készített nonverbális előadását, a Pantagruel sógornőjét, ami abban az időben rendkívül újító volt, különböző nemzetiségű színészek játszottak benne együtt, a mai napig emlékszem a képeire.

Most pedig sikerült vele együtt dolgozni – két Romániában született színházi ember találkozott Budapesten, a Nemzetiben egy közös bolondozásra –, mert vígjátékot rendezett nekünk. Mérhetetlenül jól esett az a finomság, tisztelet és játékosság, amivel ő dolgozik. 

Gyakran használt állatos instrukciókat, például, hogy „fogd meg azt a két cipőt úgy, mintha két kiscica lenne”. Ezt azonnal értettem. 

Az Olasz szalmakalap olyan vígjáték, ami nagyon jól jött most nekünk.

Ezzel a múlt hónapban bővült a Nemzeti repertoárja, de mit hozott nektek, ami hiányzott?

Ritkán játsszunk vígjátékot, a repertoárunkban általában komoly, súlyosabb szövegek kapnak helyet. Ez az előadás egy friss tavaszi, éltető fuvallat számunkra. Nem beszélve arról, hogy végre egy előadás, amiben klasszikus díszletelemekkel lehet találkozni. Vannak székek, amelyekre le lehet ülni, ajtók, amelyeken be lehet menni, rengeteg helyzetkomikumot teremtve ezzel, s mindez játékos, könnyed és emberi egyszerre.

Purcarete most két előadást hoz a MITEM-re, az egyik a Gertrúd…

A másik pedig a Jónás, a Radu Stanca Nemzeti Színház és a Tokyo Metropolitan Színház közös produkciója, aminek Marin Sorescu a szerzője – én pedig jól ismerem a szövegét, mert benne volt a középiskolás tananyagban. Szerintem zseniális az ötlet, hogy ezt a szöveget egy japán színész játssza: egy monológot a cet gyomrában. Áramlik benne a spiritualitás, a filozofikus gondolkodás, jelen van a természet közelsége.

Szerinted miért zseniális ötlet a japán főszereplő? 

Pont a szöveg spiritualitása miatt. Költői, de nagyon tiszta gondolatvezetésű mű, a japán kultúrával rokon ez az egyszerűség, tisztaság.

Kapcsolódsz ezer szálon Purcaretehez, de jön a temesvári színház is, ha jól tudom. Velük van kapcsolódási pontod?

Pontosabban a német társulat Temesvárról, akik a Bukaresti Zsidó Színházzal hoznak közös előadást. 

A koprodukció nem mindennapi: dokumentum-színházi előadásban dolgozzák fel egy antiszemita támadás történetét 1938-ból, amikor kézigránát robbant a temesvári színház épületében. 

A Sidy Thalt nemcsak azért szeretném megnézni, mert inspiráló az együttműködés, hanem mert én a temesvári színházban kezdtem a pályafutásomat – és akkoriban erről a történetről nem is hallottam.

Sok rendező munkáját érintettük – melyik színházi formanyelv a legkomfortosabb számodra? 

Abban a formanyelvben érzem jól magam, amiben lehet nagyon személyesen fogalmazni. Nem tartom magam ügyes karakterszínésznek, inkább belülről kifelé építkezem. Sokkal jobban izgat az ember a motivációival együtt, mint a karakter. Persze fontos része a színművészetnek, hogy hogyan beszél, miként hordja a haját, hogyan öltözik egy szereplő. Ezek is lényegesek, de engem a másik megközelítés sokkal inkább izgat. Ha van rá lehetőségem, hogy kerülve az öncélúságot beszéljek egy témáról, ami engem is foglalkoztat, abban nagyon jól érzem magam. Az elvontabb, költőibb szövegek mintha több lehetőséget és szabadságot adnának az ilyenfajta személyességnek. 

Támogatott tartalom