A veszteség, ami a testképet, az identitást és a párkapcsolatot is próbára teheti

Szakmai szemmel nézve hogyan definiálnád röviden a perinatális gyászt?

A perinatális gyász a várandósság alatti, a szülés körüli vagy közvetlenül azután bekövetkező magzat- vagy csecsemővesztésre adott gyászreakciót jelenti. Ez magába foglalja a vetélést, a halvaszületést, a koraszülött, valamint az újszülött csecsemők halálát is. Különös nehézséget jelent, hogy ez egy nagyon komplex, alulismert és gyakran társadalmilag láthatatlan, sőt akár tabusított folyamat. 

Emiatt a gyászolók gyakran magukra maradnak az érzéseikkel, így a gyász hosszabbá és még nehezebben feldolgozhatóvá válhat. A pszichés következmények mélyrehatóak lehetnek: gyakori a szorongás, a depresszió, az önvád vagy akár a poszttraumás tünetek megjelenése is. A veszteség az identitást, a testképet és a párkapcsolatot is próbára teheti.

Miben különbözik a perinatális gyász másfajta gyászfolyamatoktól?

Az egyediség itt abban rejlik, hogy nemcsak egy szeretett személy elvesztéséről szól, hanem egy már formálódó jövőkép megszakadásáról is. A szülők nemcsak a gyermeküket, hanem a szülővé válás lehetőségét, az erről alkotott álmokat és elképzeléseket is elveszítik.

További nehézséget jelent, hogy ez a gyász sokszor „láthatatlan”: a környezet gyakran nem tudja, hogyan viszonyuljon a történtekhez, különösen, ha a veszteség a várandósság korai szakaszában történt. 

Emiatt sok gyászoló nem kapja meg azt az érzelmi támogatást, amit más veszteség esetén talán igen. Ráadásul a gyász sok esetben testi élményekkel, tapasztalásokkal is összefonódik. 

A női test változásai, a hormonális hatások vagy éppen a szoptatás megindulása egy elvesztett baba után különösen fájdalmas emlékeztetők.

Milyen lelki folyamatokon mehetnek keresztül a szülők egy perinatális veszteség után?

Ez minden esetben változó, de az intenzív és hullámzó érzelemegyüttes talán közös jegy. A mély szomorúság mellett megjelenhet a sokk, a tagadás, a bűntudat, a düh, a reménytelenség, vagy éppen az üresség érzése. Sokaknál ezek mellett erős lehet a „miért történt ez velünk?” érzés, illetve az önvád is nagyon gyakori, különösen az anyák részéről. 

A különböző megküzdési módok miatt a gyász a párkapcsolatra is hatással lehet: míg az egyik fél inkább beszélne róla, a másik bezárkózhat. Fontos hangsúlyozni, hogy nincs „jó” vagy „helyes” reakció – mindenki másként éli meg, és ez teljesen rendben van. A legfontosabb, hogy legyen tér az érzések kifejezésére és a támogatásra.

Rengeteg szó esik az anya gyászáról, de hogyan jelenik meg az apa gyásza? Miben hasonlíthat és miben különbözhet az anya gyászától?

Sokszor azt hisszük, hogy a perinatális gyász csak az anyák számára fájdalmas, mivel ők azok, akik a terhességet és a vetélést, szülést viselik. Azonban az apák gyásza nem feltétlenül kevésbé intenzív, csak eltérő módon nyilvánul meg. Részben mindez azért lehet, mert a társadalmi elvárások gyakran arra ösztönzik a férfiakat, hogy erősnek kell maradniuk, hiszen nekik kell támogatni a párjukat.

Így gyakran lehet az a megélésük, hogy nem szabad kifejezni a fájdalmukat. Emiatt sok apa háttérbe szorítja a saját érzéseit, vagy más formában fejezi ki őket – például fokozott munkavégzéssel vagy csendes visszahúzódással. 

Hangsúlyozom, mindez nem jelenti azt, hogy a veszteség kevésbé megrázó számukra; sokkal inkább arról van szó, hogy a társadalmi normák és a szülői szerepek különbözősége miatt másféleképpen élik meg és fejezik ki a gyászukat.

Hogyan hathat egy párkapcsolatra, egy házasságra egy ilyen trauma? 

Az eltérő reakciók könnyen vezethetnek félreértésekhez, feszültségekhez és akár eltávolodáshoz is. Gyakran akár bíráskodásban is megnyilvánulhat, ha azt érzi valamelyik fél, hogy „nem ugyanazt éljük át”, vagy hogy a másik nem gyászol eléggé. A trauma ráadásul gyakran felerősíti az addigi kapcsolatdinamikákat is – ha már korábban is voltak jelei az érzelmi eltávolodásnak vagy a kommunikációs nehézségeknek, ezek most még inkább előtérbe kerülhetnek. Ugyanakkor, ha a felek képesek megosztani az érzéseiket, elfogadni egymás eltérő gyászformáját és támogatást nyújtani egymásnak, akkor akár a közösen átélt veszteség mélyítheti is az intimitást és az összetartozás érzését. 

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Mikor érdemes segítségért fordulni? 

Fontos tudatosítani mindenkiben, hogy a segítségkérés nem a gyengeség, hanem az öngondoskodás jele. Választhatnak egyéni pszichológiai tanácsadást vagy terápiát, mely során a szakember biztonságos teret nyújt a veszteség feldolgozására, ahol szabadon lehet felfejteni és kifejezni az érzéseket. 

Gyakori, hogy a gyászolók saját testükkel, identitásukkal, anyasághoz vagy apasághoz való viszonyukkal kapcsolatban is kérdéseket hordoznak, amit érdemes terápiásan körüljárni. 

Léteznek gyászcsoportok is, ahol sorstársakkal lehet megosztani a tapasztalatokat – ezek különösen sokat segítenek abban, hogy a szülők ne érezzék magukat egyedül. Vannak olyan szervezetek, amelyek kifejezetten perinatális veszteségre specializált csoportokat működtetnek. Többek között ilyen a Napfogyatkozás Egyesület, a Fészek Alapítvány, az Élet. Érzés Egyesület – Átsuhanó babák csoport. 

A párterápia is nagyon hasznos, ha a veszteség hatására feszültségek jelennek meg a kapcsolatban, vagy ha a felek nehezen értik meg egymás eltérő gyászreakcióit. Ugyanakkor egy ilyen folyamat segít a párnak a kapcsolatuk újradefiniálásban is – választ kaphatnak olyan kérdésekre, hogy hogyan tudnak tovább élni a veszteséggel együtt, hogyan alakítsanak ki új reményeket, és hogyan őrizhetik meg a kapcsolat intimitását egy ilyen mély fájdalom után. 

Ha a családban már vannak gyerekek, a gyász az ő életükre is hatással van, még akkor is, ha nem tudják pontosan megfogalmazni, mit élnek át. A családterápia segíthet abban, hogy a szülők érthető módon kommunikáljanak velük a történtekről, és hogy a gyerekek is kapjanak teret a saját érzéseik feldolgozásához.

Fontos, hogy a segítség személyre szabott legyen – van, akinek elég néhány támogató beszélgetés, másnak hosszabb, összetettebb folyamatra van szüksége. A legfontosabb, hogy az érintettek tudják: nem kell egyedül végigmenniük ezen az úton.

A szakemberektől érkező segítség mellett a családtól, a barátoktól érkező impulzusok is döntő szerepet játszanak a gyászfeldolgozásban. Mit tanácsolnál a szűk családnak, a közvetlen környezetnek? 

A legfontosabb talán az, hogy ne akarjuk „megoldani” a gyászoló szülők fájdalmát, mert azt egyszerűen nem lehet. 

A jelenlét, a figyelem, az együttérzés sokkal többet jelent ilyenkor, mint a jó szándékú tudálékoskodás, mivel ezek a gesztusok gyakran leegyszerűsítik a fájdalmat. Gyakran hallani álvigaszul szolgáló mondatokat, mint például „majd lesz másik gyerek”, „minden okkal történik” vagy ,,legalább tudod, hogy teherbe tudsz esni.” Ezek a mondatok azt üzenik, hogy a veszteség nem is olyan jelentős. Pedig egy vágyott gyermek elvesztése – bármilyen korai szakaszban történik – valódi, súlyos gyász és kapcsolatvesztés.

A tabusítás miatt persze érthető, hogy sokan zavarba jönnek egy ilyen gyászhír hallatán, ugyanakkor az empátia kifejezésével és az együttérzés tanúsításával soha nem lehet mellélőni. Az előbb említett toxikus megjegyzésekkel szemben ezekkel mondatokkal lehet valódi és őszinte érzelmi támaszt nyújtani:

• „Nagyon sajnálom, hogy ez történt.”
• „Őszintén sajnálom. Itt vagyok, ha beszélni szeretnél.”
• „Nem tudok semmit mondani, ami ezt megkönnyítené, de mélyen együttérzek veled, és meghallgatlak, ha szeretnéd.”
• „Neked mire van most szükséged? Segíthetek valamiben?”

Ezek a mondatok nem próbálnak választ adni a megválaszolhatatlanra – csak nyitott, együttérző teret kínálnak. A valódi segítség gyakran nem a szavakban, hanem a jelenlétben rejlik: hogy ott vagyunk, meghallgatjuk őket, és nem próbáljuk siettetni a gyógyulást. 

A gyászoló szülők gyakran kimerültek, és ilyenkor a mindennapi teendők óriási tehernek érződhetnek. Az őszinte jelenlét mellett az apró, praktikus gesztusok is óriási támogatást nyújthatnak. 

Egy tál meleg étel, a házimunka, a bevásárlás vagy az ügyintézések egy részének átvállalása ilyenkor felbecsülhetetlen. Ha vannak gyerekek vagy háziállatok, nagy segítség lehet a velük való időtöltés: egy séta vagy játék – hogy a szülők egy kis lélegzethez jussanak. 

Fontos tudni, hogy a gyászolók gyakran nem jelzik, hogy segítségre lenne szükségük – nem azért, mert nem jönne jól, hanem mert nem tudják, hogyan fejezzék ki, vagy épp nincs erejük szólni –, ezért fontos, hogy nyitott szemmel járjunk, és akár kérés nélkül is tegyük meg azt, ami tőlünk telik.

Kép

Birkás Lilla – Fotó: Asszonyi Eszter

Szülői szemszögből nézve a kérdést: hogyan érdemes a többi gyerek felé kommunikálni a veszteséget, vagy akár a vetélés fájdalmát?

A gyerekek – életkortól függetlenül – érzik, ha valami nincs rendben. Ha nem kapnak világos, koruknak megfelelő információt, akkor saját maguk próbálják kitalálni, mi történik körülöttük, és ez gyakran szorongást, bizonytalanságot, bűntudatot kelthet bennük. Ezért fontos, hogy a szülők – bármilyen nehéz is – megfelelő módon kommunikáljanak a veszteségről.

A kisebb gyerekeknek érdemes egyszerűen elmondani, hogy a kisbaba nem tudott megszületni, vagy már nem él, de egy olyan helyen van, ahol boldog, és mindig szeretni fogják. Kerüljük az olyan megfogalmazásokat, mint például „elaludt”, mivel ezek félreértésekhez vezethetnek, és félelmet kelthetnek.

A nagyobb gyerekek már jobban képesek feldolgozni a bonyolultabb érzelmeket, nekik segíthet, ha elmondjuk, hogy mi magunk is szomorúak vagyunk, amiért elvesztettük a kisbabát. A legfontosabb, hogy ne tegyünk úgy, mintha mi sem történt volna. 

A hiteles, de biztonságot adó üzenettel azt sugalljuk, hogy a gyász nem valami, amit el kell rejteni, hanem egy természetes folyamat, amelyről lehet beszélni, és amelyben nem vagyunk egyedül.

Szivárványbabának azokat a kisbabákat nevezzük, akik egy korábbi vetélés vagy veszteség után születnek meg. Mit gondolsz erről a megnevezésről? Szakmai és érzelmi szempontból valóban képes lehet egy újonnan érkező gyermek enyhíteni vagy betölteni a korábbi veszteség okozta űrt, helyreállítani egy család dinamikáját? 

A szivárvány mint szimbólum a veszteség utáni reményt és gyógyulást jelképezi, ezért sok szülő számára egy új baba születése azt a megnyugtató érzést adhatja, hogy a fájdalmat egy új kezdet és esély követi. Ilyen szempontból abszolút találó kifejezés, azonban fontos megérteni, hogy bár egy újabb várandósság örömet hozhat, nem helyettesíti vagy pótolja a korábbi életet.

A szülők számára különösen fontos, hogy az új gyermek vállalása előtt elegendő időt szánjanak a gyász feldolgozására. Ha ez nem történik meg, a szülők könnyen túl nagy terhet róhatnak az új gyermekre, akitől azt várják, hogy „betöltse” a korábbi reményeket.

Sok esetben látni például, hogy a szülők az új babának ugyanazt a nevet adják, amit a korábbi gyermeknek választottak, azonban ez az úgynevezett „mumifikáció” nem csak a gyász elfojtását eredményezheti, de a gyermek egy olyan terhet is kap, amely megnehezíti a saját identitása kialakítását. Az új élet tehát nem a korábbi veszteség elkerülésére vagy elnyomására szolgál, hanem egy újabb esély a család számára.

Fontos, hogy a szülők közösen beszéljenek az új baba érkezéséről, és hogy megengedjék maguknak a vegyes érzelmeket: örömöt, szorongást és reményt is. 

A veszteség feldolgozása után különösen fontos az is, hogy a család olyan rituálékat vagy szokásokat teremtsen, amelyek lehetővé teszik a megemlékezést, például évenkénti közös szertartás gyertyagyújtással. 

Ezek a rituálék nem csupán tiszteletet adnak a veszteségnek, hanem segítenek abban is, hogy úgy érezzék, az elvesztett baba fontos része annak, hogy ki ők mint család. Mindezzel azt is biztosítják, hogy az új élet és a korábbi veszteség tiszteletteljes módon egymás mellett élhessen.