Miért nevezték vízbevetőnek a húsvéthétfőt?

 „…úrfiak, alávaló, fő és nemes emberek húsvét másnapján az az vízben vetü hétfün járták a falut, erősen öntözték egymást az leányokat hányták az vízben …” – írta 1736-ban Apor Péter a Metamorphosis Transylvaniae című művében.

A húsvéti locsolásnak a víz tisztító, termékenységvarázsló erejébe vetett hit az alapja. Magyarországon valamikor – ahogy az idézet is mutatja – vízbevető, vízbehányó hétfőnek nevezték a húsvéthétfőt, ami a locsolás akkori módjára utal: ha önként nem mentek, akkor gyakran a kúthoz, vályúhoz vitték a lányokat, és egy egész vödör vízzel leöntötték őket. 

Az Ipoly mentén például szervezetten történt a húsvéti locsolás, öntözködés. A legények már vasárnap este tojást szedtek a lányos házaktól, majd másnap reggel előre megbeszélt helyen szalonnát kaptak, és tojásrántottát készítettek, amit el is fogyasztottak. 

A tojáshéjakat annak a lánynak az ablaka alá szórták, akire haragudtak valamiért. 

Ezután elindultak locsolni.

Bibliai eredet

A locsolkodás egyházi eredete részben a keresztelésre, részben arra a bibliai történetre utal, amely szerint a Jézus feltámadását hirdető jeruzsálemi asszonyokat locsolással akarták a zsidók elhallgattatni. A Jézus sírját őrző katonák is vízzel öntötték le a feltámadás hírét vivő asszonyokat. 

„A legtöbb székelyföldi faluban a második világháborúig, sőt helyenként az 1962-es erőszakos kollektivizálásig kútból merített vízzel locsolkodtak a fiatalok. Lényeges volt, hogy frissen merített vízzel locsolkodtak… A huszadik század közepéig a házak kapuit nem zárták, a legények bátran beléphettek. A ház előtt köszöntővel hívták fel a figyelmet az érkezésre, majd kihívták a leányt az udvarra, és kútból merített vízzel alaposan meglocsolták” – fogalmazott Pozsony Ferenc néprajzkutató az erdélyi locsolkodási szokásokról. Akkoriban a locsolkodás viszont nemcsak a fiúk kiváltsága volt: húsvétkedden a lányok szintén locsolással állhattak bosszút.  

Ma már elfeledett, a locsolásnál agresszívabb hagyomány volt a vesszőzés, ami leginkább a Dunántúlon volt szokás. 

A sibának nevezett, vesszőből font korbáccsal csapkodták meg a lányokat, akik a sibára szalagot kötöttek, és borral kínálták a legényeket. 

Felvidéken ismert a suprikálás is, amikor a lányok korbácsolják meg a locsolást végző fiúkat. 

A tojástól a húsvéti nyúlig

A locsolás és a vesszőzés „jutalma” az egész magyar nyelvterületen a piros vagy hímes tojás volt. 

Mit jelképez?

A tojás ősi termékenységszimbólum, a kereszténységben a feltámadó Krisztust jelképezi. Már a honfoglalás előtti avar sírokban találtak karcolt díszítésű tojásokat. Régen nemcsak a locsolást viszonozták vele, hanem a keresztszülők ajándéka is volt. A csokitojást, ajándékot hozó húsvéti nyúl feltehetően német nyelvterületről terjedt el a városi polgárság, majd a falusi lakosság körében. Mindenesetre a szapora nyúl – a tojás mellett – ugyancsak a termékenységet szimbolizálja.

A tojást leggyakrabban hagymalevéllel festették, sárga színt tudtak nyerni a vadalmafa héjából, zöldet a bürökből (gyomnövény), kéket a lencse levéből. A tojásdíszítés további módja a viaszolás vagy a karcolás. Előbbi esetben pálcára erősített fémcsövecskét mártogatnak forró viaszba, ezzel írják rá a mintát a tojásra, majd festéklébe teszik. A karcoláskor a már festett tojásra karcolják rá a mintát. 

Kovácsmesterek patkolt tojást is készítenek lágy fémdíszekkel, de egyszerűbb tojásdíszítési mód, ha festett tojásra levelet tapasztunk, és az adja a mintát. 

Országosan közismertek voltak a húsvéti tojásjátékok, amiket húsvéthétfőn vagy az azt követő időszakban játszottak. Több fajtájuk létezett, az egyik a tojásösszeütés. Húsvéthétfő másnapján a fiúgyermekek a locsolásért ajándékba kapott tojásokat heggyel összeütötték, és akinek a tojása épségben megmaradt, az nyert, a sajátja mellé megkapta társa törött tojását is. Valaha ez a felnőttek szórakozása volt, és azt is jelentette, hogy akinek a tojása eltört, az hamarabb meg fog halni.

Kép

Kép forrása: Freepik

A Zöld erdőben jártam helyett

A húsvéti locsolásnak számos változata ismert: a vödörrel való öntözéstől a szódásszifonon és a vízipisztolyon át a kölniig és a különböző parfümökig. A huszadik század utolsó évtizedeitől a kölnis forma terjedt el, amiért cserébe hímes tojás helyett napjainkban inkább csokitojással, étellel és nem kevés alkohollal vendégelik meg a locsolókat. Az is előfordul, hogy a gyerekek pénzt kapnak a locsolásért cserébe. Összeszedtünk néhány régies, valamint napjainkban elterjedt locsolóverset, hogy idén ne a Zöld erdőben jártammal kelljen útnak indulni húsvéthétfőn.

Régies, hagyományos köszöntők

Bereg és Szatmár vármegyékben ezzel a kántáló énekkel járták a legények a lányos házakat. Vezérük a beköszöntő volt, míg a csapat egy másik tagja a tojásvivő feladatot kapta. A lányok az ablakon át kiadták a tojást, ekkor locsolták meg őket.

Ma van húsvét napja,
Másodéjszakája.
Jól tudjátok,
Kinek első napján,
Jézus feltámadván
Dicsőségbe.

Lám a madarak is,
Hangicsálnak ők is,
Vigadoznak,
Szép plánták újulnak,
Termőfák virulnak,
Virágoznak.

Mária, Borbála,
Rebeka, Zsuzsánna,
Kegyes szüzek,
Keljetek fel ágyból,
Cifra nyoszolyából.
Mit alusztok?

Hímes tojás lészen,
Tizenkét pár készen.
Mi számunkra
Ha pedig nem lészen,
Vizipuskánk készen
Számotokra.

Szintén régies locsolóvers az alábbi költemény, amit 1975-ben gyűjtöttek Orosházán:

Szépen kérem az anyját, 
Adja elő a lányát, 
Hadd locsolom a haját,
Hadd nőjön nagyra,
Mint a csikó farka, 
Még annál is nagyobbra,
Mint a Duna hossza!
Szabad-e locsolni?

A hajdúhadházi református húsvétköszöntők népies, félnépi alkotások. Részint az ünnepről szólnak, részint a locsolkodást emlegetik, és a jutalomként adott piros vagy hímes tojásra emlékeztetik a háziakat.

Húsvét másodnapján 
Mi jutott eszembe:
Üveg rózsavizet
Vettem a kezembe.
Elindultam vele
Piros tojást szedni.
Adjatok hát lányok,
Ha nem sajnáljátok,
Nagyon megbánjátok, 
Licskes-lucskos lesz az
Ünneplő ruhátok. 

Végül még egy népies locsolóvers a zoboraljai Berencsről, amely ma a legészakibb még összefüggő magyar nyelvsziget része a Kárpát-medencében.

E háznak kertjében van egy rózsatő,
Azt gondozza, azt öntözi a Jó Teremtő.
Vizet öntök a fejére, szálljon áldás a kezére,
Az Istentől kérem,
Piros tojás a bérem.

Rövid locsolóversek

Ákom-bákom berkenye
szagos húsvét reggele,
Leöntjük a virágot,
visszük már a kalácsot.

Húsvét másodnapján mi jutott eszembe,
Egy üveg rózsavizet vettem a kezembe.
Elindultam vele piros tojást szedni,
Engedelmet kérek, szabad-e locsolni?

Kelj föl párnáidról, szép ibolyavirág,
Nézz ki az ablakon, milyen szép a világ!
Megöntözlek szépen az ég harmatával,
Teljék a tarisznya szép piros tojással!

Rózsa, rózsa, szép virágszál,
szálló szélben hajladozzál,
napsütésben nyiladozzál,
meglocsollak: illatozzál!

Kellemes és boldog
Ünnepet kívánok
Öntözködni jöttem,
Hol vannak a lányok? 

Rózsavizet hoztam,
Csak nem féltek tőle?
Gyertek hát közelebb
Hadd adjak belőle.

Korán reggel útra keltem,
Se nem ittam, se nem ettem.
Tarisznya húzza a vállam,
Térdig kopott már a lábam.
Bejártam a fél világot,
Láttam sok-sok szép virágot.
A legszebbre most találtam,
Hogy öntözzem, alig vártam.

Locsolóversek gyerekeknek

Én még kicsi vagyok,
Verset nem is tudok,
Majd jönnek a nagyok,
És mondanak azok.
De tojást azért kapok?

Jó reggelt, jó reggelt, kedves liliomszál,
Megöntözlek rózsavízzel, hogy ne hervadozzál.
Kerek erdőn jártam, piros tojást láttam
Bárány húzta rengő kocsin, mindjárt ide szálltam.
Nesze hát, rózsavíz, gyöngyöm, gyöngyvirágom,
Hol a tojás, piros tojás, tarisznyámba várom!

Itt vagyok,
Friss vagyok,
Máris sorba állok!
Csak egy kicsit meglocsollak,
Aztán odébb állok.

Piros tojás, fehér nyuszi,
Locsolásért jár a puszi

Húsvét másodnapján régi szokás szerint
Fogadják szívesen az öntözőlegényt.
Én a legénységhez igen kicsi vagyok,
De öntözőlegénynek mégis csak felcsapok.
Minden esztendőben ilyenkor itt vagyok
Ha a locsolásért piros tojást kapok.

Korán reggel felébredtem, messze-messze jártam,
Tündérország kiskertjéből rózsavizet hoztam.
Na, te kislány, megöntözlek, ma van húsvét napja,
Tündököljön a két orcád, mint a piros rózsa.
Az illatos rózsavíztől megnőnek a lányok,
Zsebemben is elférnek a piros tojások.

Vicces locsolóversek

Népi rigmusokat kántálni nem fogok,
Vicces locsolóverset sem igazán tudok.
Ha már itt vagyok, meglocsollak téged,
Ezért markomba piros tojást kérek.

Én vagyok a török,
Locsolkodni jövök.
Ha nem adnak piros tojást,
Mindent összetörök.

Laci vagyok, szép és laza,
Locsoljak vagy menjek haza?

Van nálam egy kis pacsuli
Leloccsintom magát,
Ha egy kicsi mázlija van,
Túléli a szagát.

Árok partján csücsül a nyúl,
Locsolni jött …… (vezetéknév) úr.

A cikk egyes részeihez Tátrai Zsuzsanna – Karácsony Molnár Erika Jeles napok, ünnepi szokások című könyve szolgált forrásként. 

 „Buona sera!” – ezek voltak Jorge Mario Bergoglio, vagyis Ferenc pápa első szavai 2013. március 13-án, amikor üdvözölte a Szent Péter téren összegyűlt több ezer hívőt. Az új egyházfő ezzel a közvetlenséggel sokak szívébe lopta be magát. Ugyanakkor az a tizenkét év, amelyet pápaként töltött, már nem volt ennyire egyszerű. 

Szavai olykor sokakat heves ellenvéleményre késztettek, míg számosan, akik korábban nem rokonszenveztek a Vatikánnal, figyeltek rá és kedvelték őt. 

Ki volt ez az argentin pap? Milyen örökséget hagyott ránk, és mit lehet, sőt kell abból továbbvinnünk?

Vegyésztechnikusból a nyomornegyed püspöke

Jorge Mario Bergoglio 1936. december 17-én született az argentin fővárosban, olasz bevándorlók gyermekeként. Vegyésztechnikusnak tanult, később azonban a papi és szerzetesi hivatást választotta. A jezsuita rendbe 1958-ban lépett be. Bölcsészeti tanulmányait Chilében végezte, majd 1963-ban visszatért Argentínába, ahol filozófiából diplomázott a jezsuiták főiskoláján. 1969-ben pappá szentelték, 1973-ban pedig kinevezték az argentin jezsuita rend tartományfőnökévé, ezt a tisztséget hat éven át töltötte be. 

Buenos Aires segédpüspökévé 1992-ben szentelték. Öt évvel később kinevezték a főváros érsekének, egy évre rá pedig a város metropolita érseke lett. Az argentin püspöki konferencia elnökének választották 2005-ben, majd 2008-ban egy újabb hároméves ciklusra megerősítették megbízatásában. 

Érsekként új plébániákat hozott létre, és átalakította az érsekség közigazgatási hivatalát. Egyik fő törekvése volt, hogy növelje az egyház jelenlétét Buenos Aires nyomornegyedében. 

Ekkor duplázódott meg az ott dolgozó papok száma, Bergogliót pedig ebben az időben kezdték a nyomornegyed püspökének nevezni.

Szokásává vált, hogy a nagycsütörtöki rituális lábmosást börtönökben, kórházakban, nyugdíjasotthonokban, nyomornegyedekben végezte. Alázatra intett, és szavát többször is felemelte a társadalmi igazságtalanságok ellen. Sosem lakott főpapi rezidenciákon, egy kis lakásban élt, mindenhová tömegközlekedéssel járt, és magára főzött. Rajongott az argentin tangóért és a futballért. 

Szent II. János Pál pápa nevezte ki bíborossá 2001-ben. A lengyel pápa 2005-ben bekövetkezett halálát követően – a kiszivárgott hírek szerint – Joseph Ratzinger bíboros után, aki XVI. Benedek néven lett egyházfő, Bergoglio kapta a legtöbb szavazatot a pápaválasztáson. XVI. Benedek lemondása után, az összehívott konklávé második napján, 2013. március 13-án őt választották a katolikus egyház vezetőjének. 

Az egyszerűség pápája

Így ő lett az első egyházfő, aki az amerikai kontinensről és a déli féltekéről származott, az első, akit a jezsuita rend „adott”, az első, aki – a VIII. században élt, szíriai származású III. Gergely óta – Európán kívül született és nevelkedett. És az első, aki pápaként a Ferenc nevet választotta, Assisi Szent Ferencet állítva ezzel példaképül a világ elé, s jelezve, hogy számára a szegények és a béke ügye, valamint a teremtett világ védelme a legfontosabb.

Ünnepélyes beiktatási szertartásán az 1054-es nagy egyházszakadás óta először vett részt a konstantinápolyi pátriárka, I. Bartholomaiosz személyében. Méltán érezte sok katolikus 2013 márciusában, hogy Ferenc pápával valamiféle tavasz kezdődik. 

Már az első intézkedéseivel igyekezett az evangéliumi szegénység felé terelni hivatalát. Ennek azonban nem örült mindenki. 

Eltörölte ugyanis azokat a juttatásokat, amelyeket a vatikáni alkalmazottak az új pápa megválasztása alkalmával kapnak, a több millió eurós összeget rászorulóknak adományozta a Vatikán nevében. 

Ugyancsak megszüntette a Vatikáni Bank Felügyelőbizottságában szolgáló bíborosok évi 25 ezer eurós illetményét. Megválasztása után egy hónappal egy nyolc bíborosból álló testületet hozott létre, hogy segítse őt a Római Kúria strukturális átszervezésében. Szakított a hagyománnyal, és az Apostoli Palota lakosztálya helyett a Szent Márta-vendégházba költözött. 

Az emberekkel igyekezett mindig közvetlen módon viselkedni, a protokollt gyakorta áthágta, nem kevés kedves élményt szerezve ezzel a híveknek, és sok munkát adva a testőrségnek.

Nézetei, tanítása

Ferenc pápa egy egész enciklikát (Laudato si’, 2015) szentelt a környezetvédelemnek. Beszédeiben is gyakran hangsúlyozta, hogy „hálásnak kell lennünk a teremtett világért, amelyben nem urak, hanem vendégek és zarándokok vagyunk”.

Eltörölte a legmagasabb szintű titkosítást, amely a papok által kiskorúakkal szemben elkövetett szexuális visszaélések, erőszak és pedopornográfia vatikáni és egyházmegyei jogi dokumentációjára vonatkozott. Ez az intézkedés megkönnyítette az együttműködést a polgári hatóságokkal.

Fontosnak tartotta, hogy az elvált és újraházasodott katolikusok ne érezzék magukat az egyházból kiközösítettnek. Ügyükben a lelkipásztori kísérést és az egymástól nagyon különböző személyes élethelyzetek figyelembevételét látta megoldásnak. 

A Végtelen méltóság (Dignitas infinita, 2024) című húszoldalas nyilatkozat, amelyet a pápa jóváhagyásával adott közre a Hittani Dikasztérium, elítélte és az emberi méltóság elleni bűntettnek nevezte az abortuszt, a béranyaságot, a nemváltást és a genderelméletet. Ferenc pápa ellenezte a halálbüntetést, az eutanáziát, de arra is intett, hogy el kell kerülni a „mindenáron való terápiát vagy az aránytalan beavatkozásokat”. Nem ismerte el az azonos neműek házasságát, ugyanakkor felhívta a figyelmet arra, hogy minden emberhez tisztelettel kell fordulni, szexuális irányultságától függetlenül. Elutasította a bántalmazás valamennyi formáját, és figyelmeztetett korunk egyik nagy veszélyére, a „digitális erőszakra”.

Ferenc pápa gyakran felszólalt a nők és férfiak közötti egyenlőtlenségek ellen, amelyekről azt tapasztalta, hogy még a legfejlettebb és legdemokratikusabb országokban is jelen vannak. A szegények, a menekültek és a nők kizsákmányolását szintén az emberi méltóság megsértésének tartotta. 

A menekültválság kezdete óta többször kiállt a hazájukat elhagyni kényszerülők mellett, a befogadásukra szólított fel, ugyanakkor elítélte a terrorizmus minden formáját, és figyelmeztetett arra, hogy ki kell szűrni azokat a merénylőket, akik a menekültek közé keveredve akarnak Európába jönni. 

Ferenc pápa 2016 húsvétján egy Róma-közeli menekülttáborban megmosta tizenkét migráns lábát, akik között volt muszlim, keresztény és hindu. 

Felemelte szavát a fegyvergyártók és azon hatalmak ellen, amelyek anyagi érdekek miatt robbantanak ki háborúkat. A menekültekre áldozatokként tekintett, a Vatikánba is befogadott tizenkét szír száműzöttet. Elítélte a 2022-ben kezdődött orosz–ukrán háborút, és több alkalommal is a III. világháború első szakaszának nevezte.

Ferenc pápa kétszer járt Magyarországon: 2021. szeptember 12-én a Budapesten tartott Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus zárómiséjét celebrálta, és apostoli látogatást tett nálunk 2023. április 28-a és 30-a között. Romániai látogatása során 2019. június 1-jén szentmisét mutatott be a csíksomlyói nyeregben több százezer helyi székely, valamint erdélyi, partiumi, magyarországi zarándok előtt. 

Az egyházfőt ért kritikák és pápaságának öröksége

Ferenc pápát sokszor és sokan kritizálták. Támadások érték az egyházon kívül, de főként azon belül. 

A konzervatívok túl liberálisnak, a liberálisok túl konzervatívnak tartották. 

Egyesek szerint nem látta jól Európa ügyeit, de legalább nem hallgatott, amikor fontos kérdések vetődtek fel. Mások szerint jobb lett volna, ha argentinként hozzá sem szól az öreg kontinens problémáihoz. Amíg XVI. Benedek pápa élt, többen még tudomást sem akartak venni róla, mondván, számukra Ratzinger maradt a szentatya. Sokan azért csalódtak benne, mert egy mindig mosolygós, új II. János Pált vártak, de személyében nemegyszer „csak” egy szigorú jezsuitát kaptak. Számos kritikusa pedig azt rótta fel neki, – s ebben volt is olykor igazság –, hogy megnyilvánulásait nem gondolta át kellően.

Ferenc pápára az elmúlt tizenkét évben sokféle nyomás nehezedett. Saját egyházának törésvonalai, belső ellentétei és válságai – amelyek nem az ő pápasága alatt keletkeztek, de regnálásának idején még inkább elmélyültek – folyamatos kihívások elé állították. A megerősödött új ideológiák gyakorta színvallásra kényszerítették. Abban pedig a médiának is nagy szerepe volt, hogy a 2024-ben befejeződött, a szinodalitásról szóló szinódustól sokan a női papság bevezetését és az LMBTQ+-közösség hívő tagjainak teljes befogadását várták. A szinódus azonban végül egyik kérdésben sem hozott érdemi döntést. Sokak csalódására és nem kevesek örömére. 

Ez a bő évtized, amelyben Ferenc pápa a katolikus egyházat vezette, nem volt könnyű sem Európának, sem a világnak, sem az egyháznak. Sem neki. Olyan kérdésekre kellett válaszolnia, amelyekre elődeinek soha, vagy amelyekre a korábbi pápák egyszerű nemmel is felelhettek anélkül, hogy az egyház hitelessége, tekintélye csorbult volna. 

Andrew Nkea Fuanya kameruni érsek mindezt így foglalta össze: „Míg II. János Pál azt mondta, »Elég!«, Ferenc azt mondja, »Beszéljünk!«” 

S talán e fenti Ferenc pápa legfontosabb öröksége. Főképp egy olyan korban, amelyben zűrzavaros eszmék sokasága ömlik ránk, és párbeszéd helyett dühödt kommentháborúk, valamint számos helyén a világnak valódi harcok dúlnak. Jorge Mario Bergoglio nem volt tökéletes pápa (bár kétséges, hogy egyáltalán létezik-e ilyen), és válaszai sem voltak mindig tökéletesek. Személye tükrözte a kort, amelyben élünk, ugyanakkor tükröt is tartott nekünk. Legfőképpen azzal, hogy mindezeken túl egész életében hű maradt a Szent Ferenc-i magatartáshoz és az evangélium mindennél fontosabb üzenetéhez. 

Rántott hal, ecetes-hagymás krumplisaláta, házi tartármártás. Nem a hétvégi menüsort tervezgetem magamban. Ez a felsorolás nekem sokkal többet jelent puszta étkeknél, gyerekkorom karácsonyait idézi. A mi családunkban évről évre minden szenteste ez volt ugyanis a szokásos menü, ami nagyszülői örökségként maradt ránk, és ami mellett a mai napig kitartunk. Apánk például annyira komolyan vette, hogy még a legkisebb mértékben sem lehetett tőle eltérni, holmi kísérletezgetésekkel megtörni. 

Szerencsénkre, vagy mert lehet, nagyon nem volt más választásunk, mindannyian szerettük és vártuk az ünnepi lakomát. A vacsora végeztével, szintén a tradíciók szerves részeként – amíg örökre le nem hunyta szemét – Nagymamám kivonult a konyhába, kötényt kötött a szép ruhája elé, és nekifogott a borleves elkészítésének. (Később, amikor ő már nem volt velünk, ez az elem kikopott a tradícióból.) 

Évtizedek jöttek-mentek, mégis ahányszor csak ezekre az együttlétekre gondolok vissza, gyerekkorom „védett” burkában érzem magam. 

Hasonló, szívet melengető emlékeket idéznek meg bennem azok a húsvétok is, amiket az apró bakonyi falucskában élő unokatestvéreinknél töltöttünk: a házsor végében húzódó, mai fejjel a legjobb indulattal is csak egy nagyobb dombnak nevezhető „hegyről” színesre festett, húsvéti tojásokat gurítottunk le, a falusi gyerekekkel közösen. Ahogyan az is, hogy a mindennapos rituálénk részeként Apánk minden áldott reggel és este kakaót főzött nekem és az öcsémnek, majd a kedvenc bögréinkben ágyba hozta nekünk.

Mai, rohanó világunkban hajlamosak vagyunk alábecsülni azoknak az apró, ám annál jelentősebb szokásoknak a szerepét, amelyeket a családok teremtenek saját legszűkebb köreikben és visznek tovább, akár generációkon át. A közös vasárnapi ebédektől az ünnepekhez kapcsolódó rituálékon át ezek az alkalmak nem csupán arra szolgálnak, hogy közben jól érezzük magukat, annál jóval összetettebb szerepük van. 

Kép

Illusztráció forrása: Rawpixel

Mindennapos rutin vagy hagyomány? 

A családi rituálé alapfogalmát Steven J. Wolin pszichiáter és Linda Bennett, a George Washington Egyetem családkutatási központjának kutatója írta körül elsőként, 1984-ben. 

Megfogalmazásuk szerint ez egy olyan szimbolikus kommunikációs forma, mely során viselkedésünkkel, jelenlétünkkel vagy hiányunkkal, illetve a jelenlétünk minőségével üzenetet fogalmazunk meg családunk számára. 

Ezek a rituálék időben ismétlődőek, általában valamilyen forgatókönyv mentén írhatók le, és kifejezik a család érték-, attitűd- és hiedelemrendszerét. 

Wolin és Bennet három szinten határozta meg a családi rituálék különböző típusait. Megközelítésük szerint az első szinten olyan rituálék találhatóak, melyek a kultúrába, például ünnepek köré ágyazódnak. Emiatt számos családban hasonlóképpen zajlanak az események, a köréjük kialakult szimbólumok mindenki számára egyértelműek. A következő szinten a névnapok, születésnapok, évfordulók állnak, míg a harmadik csoportba azokat a rituálékat sorolták, amiket mai kifejezéssel élve gyakran „napi rutinként” is szoktunk emlegetni, és amik általában a mindennapok szervezésében játszanak fontos szerepet. 

Az Amerikai Pszichológiai Társaság (American Psychological Association – APA) egy, a 2000-es évek elején megjelent tanulmányában 50 évre visszamenőleg tekintette át a vonatkozó kutatásokat. Átfogó vizsgálatukban arra a megállapításra jutnak, hogy ezek a rituálék a családi élet erőteljes szervezői, amelyek állandóságot, stabilitást képesek nyújtani különösen a kihívásokkal teli, nehezebb időszakokban vagy változások idején. Az áttekintés a mindennapos családi rutin és a családi rituálé közötti különbségekre is kitér: míg a családi hagyományok különleges jelentőséggel bírnak az érintettek számára, a rutinok gyakran olyan alapvető tevékenységek, amik leginkább a családi egység működésének fenntartásához szükségesek. Ismétlődően fordulnak elő, és nem rendelkeznek azzal a fajta szimbolikus jelentéssel, mint a családi rituálék. 

A családi tradíciók azok, amik érzelmi lenyomatot hagyhatnak bennünk, amiket újra és újra „visszajátszhatunk” emlékezetünkben. Ugyanakkor bármilyen rutinban megvan a lehetőség, hogy rituálévá váljon. 

„Előfordulhat, hogy a felnövekedésünket ritkán vagy egyáltalán nem jellemezték rituálék, azonban belül vágyjuk az össze- és valahová tartozás érzését, amely egyébként létszükséglet. A valahová tartozás, a valódi intimitáson alapuló kapcsolatok hiánya hosszú távon melegágyát képezheti az izolálódásnak. Ezen a ponton nem a rituálé, hanem az abban rejlő emberi kapcsolat hiányát érezzük meg és erre szomjazunk, így voltaképpen a rituálé kialakítása egy, a belső világunkon túlmutató, abból kitekintő társas folyamat. Kapcsolódás önmagunkkal, de egyúttal a másikkal is, ami gyógyító hatással bír, és elengedhetetlen a »szürke«, vagy inkább szürkének megélt hétköznapok és a saját életünk felértékeléséhez. A rituáléban pontosan az teljesül, ami a Gestalt pszichológia egyik fontos és szerintem örök érvényű paradigmája/tanítása, pláne, ha emberi mivoltunkra gondolok: »Az egész több, mint a részek összessége.« Ez a több a kapcsolat. Ezt érdemes tudatosan keresnünk, ha rituáléra vágyunk: kapcsolatot másokkal és ezen keresztül magunkkal” – véli Üveges Anna pszichológus.

A mindennapos esti meseolvasás, vagy a közös húsvéti tojásfestés nem csupán egyszerű szokás; egy-egy fontos lehetőség arra is, hogy a családtagok mélyebben egymáshoz tudjanak kapcsolódni. Amellett, hogy a családi hagyományok a kötődést, a közös értékek megélését segítik elő, állandóságot, biztonságérzetet adnak a gyerekeknek. A tudat, hogy a péntek esték például a közös családi filmnézést jelentik, vagy hogy a születésnapjukat mindig megünneplik szélesebb családi körben, kiszámíthatóságot ad a gyerekeknek. 

Ez az állandóság segít az érzelmi biztonság kialakításában, ami elemi fontosságú a kora gyermekkori fejlődésben. 

„A rituálé, miként Márai Sándor az ünnepről írta, olyan »varázsos rendhagyás«, amely magában hordozza az emberi létezés tiszteletét, annak különlegessége iránti elismerésünket és a pillanatok megismételhetetlenségét. Egyéni és kollektív szinten is hozzánk ad, ha ezt a tiszteletet le tudjuk róni mind a saját, mind a mások élete és életciklusa előtt, ha meg tudjuk adni a teret annak, hogy a megszentelt pillanatban elidőzzünk – jelentsen ez számunkra bármit. Én úgy gondolom, a ma emberének kifejezetten nehéz a szó szoros értelmében megérkeznie, úgy bármibe. Még ennél is nagyobb kihívás számára, hogy ha megérkezett, jelen is tudjon maradni. A rituálék jelenlétbe hívó, ha úgy tetszik, »mindfulness« jellege segíti ezt a mindennapokban gyakran kudarcba fulladó törekvésünket. A minőségi kapcsolódások, a valóban átélhető érzelmek a jelenlétben találnak ránk. Pontosabban mi találhatunk rájuk, ha kellően odaszentelődünk.” – magyarázza Üveges Anna.

A családi hagyományok másfelől vigaszt, védelmet nyújthatnak a kihívásokkal teli, nehezebb időkben. Ha veszteség ér bennünket, a közös étkezés vagy egy szeretett hagyomány ébren tartása segítheti a megküzdést. A gyerekek ráadásul ezen keresztül azt is megtanulhatják, hogy még a nehéz időszakokban is megmaradnak bizonyos kiszámítható dolgok, például a hagyományok. 

Továbbá arra is emlékeztethetnek mindannyiunkat, mi az, ami igazán számít az életben: a családunk, az emberi kapcsolódásaink. 

Hagyományaink fenntartása ugyanakkor rugalmasságot is kíván. Mint minden más dolognak, úgy a hagyományainknak is alkalmazkodniuk kell a folytonosan alakuló világhoz, hogy élhetők maradjanak számunkra. Bár a megváltoztatásuk gyakran kihívást jelenthet, egyúttal lehetőséget is kapunk általa: új rítusokat teremthetünk, a régi tradícióinkat pedig felülvizsgálhatjuk és átalakíthatjuk.

Ismét elérkezett a kereszténység legfontosabb ünnepe. Lehet még újat mondani a húsvétról?

Hatodik éve szolgálok itt, Ófaluban, a Békásmegyeri Szent József Plébánián, ötödik éve a Kövi Szűz Mária templomban, és idén tíz esztendeje a spanyol ajkúak lelkipásztoraként: számomra is fontos kérdés, hogy sikerül-e még újat mondanom a közösségeimben. Sokat számít persze, hogy a húsvéti liturgiába besegít Bajzáth Ferenc atya, valamint José Daniel Dallos Maldonado atya is. Talán, ha nem mondunk el minden évben mindent, hanem a húsvét örömének egy-egy részletére helyezünk nagyobb hangsúlyt, akkor idővel az összkép is egyre részletgazdagabb és elmélyültebb lesz. Fontos, hogy mi magunk is évről évre változunk. 

Az ünnepi készületkor szándékosan nem veszem elő a korábbi jegyzeteimet, direkt azt keresem, ami aktuálisan megérint – azt tudom hitelesen átadni.

Eltérőek az igényei a magyar és a spanyol közösségnek?

Részemről mindenképp más készületet igényelnek. Először is, bár jól tudok spanyolul – persze tudhatnék sokkal jobban –, rendre szembesülök azzal, hogy nem tudok mindent elmondani úgy, ahogy az anyanyelvemen. Fordítva pont ez adja meg a szolgálat értékét: hogy a latin-amerikai spanyol ajkúak viszont több ezer kilométerre a hazájuktól anyanyelvükön és az egyház egyetemes liturgiáján keresztül szólíthatják meg a Jóistent. A hívek egyébként nagyon közvetlenek, igénylik a személyességet. Előfordult, hogy amikor nem jutott eszembe egy szó, besúgták a padok közül.

Kényelmetlen élmény volt?

Nem, sőt oldotta azt az alapvető papi helyzetet, hogy a prédikáció egy monologizáló műfaj. Az efféle nyelvhasználat fonákja, hogy bár rengeteg egyházias kifejezést ismerek, a hétköznapi csacsogás néha nehezebb, vagy inkább olaszul jobban megy.

Sok a spanyol liturgikus alkalom?

Régebben komplett jegyesoktatásokat is tartottam, ma már ebbe José Daniel atya és a Verbum Dei nővérek besegítenek, de még így is évente van vagy húsz esküvő. Ugyanolyanok a feladatok – liturgikus és adminisztratív téren egyaránt –, mintha a Budapesti Spanyol Nyelvű Katolikus Misszió egy apró plébánia lenne. Ezért is lettünk lelkészség a közelmúltban. Egyházmegyei hatókörű a lelkészség, de előfordul, hogy az ország más tájairól kérnek segítséget, legtöbbször kétnyelvű esküvőkhöz. Nem könnyű mindent elvállalni, de ha az állomáshelyem lelkipásztori ellátása nem sérül, akkor csak a saját erőmön múlik. 

Az örömük bőven kárpótol a fáradságért, nem is említhető egy lapon, hogy valaki anyanyelvű liturgiát kap az esküvőjén, és az, hogy kevesebb időm jut pihenni.

Mennyire tér el a latin-amerikaiak vallásos habitusa az európaiakétól? Jelent lelkipásztori kihívást a babonaságokkal való keveredés?

Ez a jelenség, vagyis a helyi hitvilág és az egyházi vallásosság keveredése még Latin-Amerikában is főként a törzsibb környezetben élők körében figyelhető meg. Tapasztalatom szerint ide városias miliőből érkeznek, náluk ez nem jellemző. Vannak persze a mi hagyományainktól eltérő szokások, de ezek nem ellentétesek a dogmatikus hittel.

Tudna példát mondani?

Náluk karácsonykor a gyermek Jézushoz fűződő mély, szeretetteljes kapcsolódásnak van egy különleges gesztusa: az ünnepet követően sokszor „örökbe fogadják” a kis Jézust, vagyis „keresztszülei” lesznek. Vagy például sokszor mondatnak magánmisét elhunyt családtagért, amikor csak a rokonok vannak jelen. Ilyenre persze a magyarok számára is van lehetőség, csak tőlük sokkal kevesebb igény érkezik. Aztán európai hívőként talán az is furának tűnhet, hogy ők szívesebben tapsolnak, éljeneznek örömükben; például sokszor előfordul, hogy kérnek engedélyt valami különlegesebb, a mi szokásainktól eltérő ünneplésre. Nem vagyok szigorú: ha megvizsgálom, és rendben van, akkor mindig törekszem otthonosabbá tenni számukra a hitéletet. De ezzel együtt is a magyar játékszabályok szerint zajlik minden.

Kép

Szili András a gyülekezet fiatal tagjaival − Forrás: Szili András

Honnan érkeztek a legtöbben? 

Mindenféle spanyol ajkú van: kolumbiai, venezuelai, mexikói, argentin… Spanyolországi spanyol van a legkevesebb, egy kezem elég lenne megszámolni, hogy a százhúsz vasárnapi miselátogatóból hány spanyol. Ennek történelmi okai vannak, mivel a spanyol egyház ma többféle történelmi nehézséggel küzd. Persze Latin-Amerika is, csak ők nem a történelemmel, hanem a paphiánnyal. Ott rengeteg a katolikus hívő, és nagyon kevés a pap. Emellett az észak-amerikai kisegyházak is jelen vannak a régióban, sokak, akik egyébként katolikusnak vallják magukat, ezekben a közösségekben kapnak vallásos élményt, ha közel-távol nincs pap. Főleg a belsőbb területeken, például az Amazonas vízgyűjtő területén jellemző ez, ahol az infrastruktúra kezdetlegesebb – vagy épp természetföldrajzi okokból egyszerűen hiányzik –, és egy magyarországnyi területre jut 36 katolikus pap. Az ő helyzetük elképesztően nehéz. 

Egy-másfél napnyi vízi közlekedéssel lehet például eljutni egy-egy bennszülött csoporthoz, akik katolikusok, de fél éve nem láttak papot… Ilyenkor pár napra ott marad a kolléga: keresztel, esket, szentel, misét mond – amire épp szükség van, ami az elmúlt hónapokban „felgyűlt”. 

De nekem erre komolyabb rálátásom nincs.

Az orosz-ukrán háború kitörésekor volt egy különleges missziója, amit januárban, a Raoul Wallenberg-díj átadásakor is kiemeltek. Mesélne egy kicsit erről?

Amikor 2022-ben kitört a háború, kiderült, hogy ukrán egyetemeken relatíve sok – orosz vagy ukrán nyelven tanuló – ecuadori diák van. Ők nem angolul tanultak, tehát alapvetően spanyolul és szláv nyelven lehetett velük kommunikálni – ez akkor vált világossá, amikor menekültként megjelentek a magyar határon. Tőlem az itt élő ecuadoriak egyesülete kért segítséget egy vasárnap délutánon „negyven menekült” elszállásolásában. Azt sem tudtuk, hogy negyven diákról vagy negyven családról van szó. Mindazonáltal az esti misén már kihirdettem, hogy aki tud, jöjjön, hogy szállást és alapvető ellátást biztosíthassunk nekik. A megmozdulás minden várakozásomat felülmúlta! Első körben a békási hívek segítettek, utána viszont híre ment – minthogy több hónapig tartott az egész –, és bekapcsolódtak a nem hívő helyiek is a támogatásba. És persze élen járt végig az itteni egyetemista közösség, a Pueblo is, ők fogadták a buszt.

Beszélünk majd a Pueblóról, de most még egy kicsit maradjunk az ukrajnai egyetemistáknál. Hogyan érkeztek meg?

Kalandosan! Nem jöttek meg az előre jelzett időre, feltartóztatták őket a határon. Végül aznap éjjel negyven egyetemista érkezett, később viszont több hullámban más spanyol ajkúak is jöttek, köztük idősebbek, komplett családok. A plébániát és a plébániához tartozó intézmények épületét használatba vették, matracok voltak mindenütt: iskolában, közösségi házban, hittanteremben. Vécé még csak-csak van mindenütt, de fürödni például a környékbeli családokhoz jártak, meg volt beszélve, hogy ki mikor van otthon, hogy fogadja őket zuhanyzásra. Ebben is hatalmas összefogás mutatkozott. Volt persze, hogy eltévesztették, rossz házba csöngettek be, hogy „jöttünk fürödni”, a házigazda mégis konstruktív volt, és csak utólag derült ki, hogy egyáltalán nem is azzal a családdal volt megbeszélve… Sávokra osztottuk a napot, egy rögtönzött Facebook-csoportban egyeztettük a segítségnyújtást. Sok menekült hosszú távra volt berendezkedve Ukrajnában, voltak, akik kutyával menekültek. A segítségnyújtásba bőven bekapcsolódtak a nem katolikus helyiek is. 

Egy közeli pizzéria harminc pizzát ajánlott föl, otthon lévő kismamák kondérokkal főzték a magyaros egytálételeket, az állatorvos a menekült kutyákat látta el oltásokkal, chipekkel és vizsgálatokkal.

Nulla-huszonnégyben velük kellett lenni, hiszen a legtöbben tolmácsra szorultak, és nem volt helyismeretük. Másfél-két hónapig tartott ez az állapot, de folyamatosan rotálódtak az emberek. Az ecuadori nagykövet is járt nálunk meglátogatni a fiatalokat. Aztán sokan továbbálltak, mentek Nyugat-Európába, mások pedig hazatértek a családjukhoz.

Kép

Fotó forrása: Szili András

Milyen személyes pozitív hozadéka lett mindennek?

Megtanultam a „matrac” szót spanyolul! A viccet félretéve: látni az összefogást, hogy a menekültek számára a lehető legemberségesebb körülményeket tudjuk biztosítani, és hogy ebben mennyi segítőkész, jó ember volt partner, lelkileg felemelő. Megható volt a menekültek hálája is: miközben a legtöbben üres zsebbel érkeztek, akadt, akitől a továbbutazása előtt kaptam egy gyönyörű sötétkék nyakkendőt. Azóta elteltek már évek, de például nemrég visszatért Budapestre két fiatal, akik Ukrajnából 2022-ben Németországba mentek tovább. Összebeszéltek, hogy eljönnek, és fölkeresnek. Persze az a tapasztalat, hogy miként kell megszervezni egy ilyen segítségnyújtást, nagyon jól jött később, amikor kárpátaljai diákok számára nyitottunk egy „kollégiumot” a plébánián. Ők azért már rendezettebb körülmények között voltak itt, ráadásul mindössze egy tucatnyian, de cserébe sokkal tovább: egy évig maradtak.

A békás-ófalusi plébánia híres az ifjúsági közösségéről, a Pueblóról. Miben látja ennek az erejét?

A fiatalok hozzák a barátaikat, terjed a közösség jó híre. Minden összejövetelünk Krisztus-központú. Nagyböjtben most inkább elcsendesedőbbek, imádságosabbak voltak az alkalmak, gyertyafényben kezdtünk, ezt követte a szokásos előadás, és persze a végén mindig van egy kis falatozás.

Az alkalmak bizalmasak és jó hangulatúak egyszerre, nagyon szép látni, hogy a fiatalok egymást hívják a közösségbe, azokat is, akik nem hívők, de kíváncsiak. Amikor maguk közt mondják, hogy „na, ez jó”, annak van ereje és hitelessége. 

Hat év óta folyamatosan bővül a csoport, van persze lemorzsolódás, de vannak visszajáró „öregek” is, akik az első társaságból valók, csak már más az élethelyzetük. Úgy látom, hogy a fiatalokban van az erő, a fiatalok elköteleződésén látszik, hogy komolyan veszik a hitet. 

A Gyermek Emlőközpontban számos emlőanomáliát és mellkasfali rendellenességet kezelnek. Ezek között vannak olyan eltérések, amelyek veleszületettek, vagyis már születéskor jelen vannak, ilyen például az emlő vagy a mellizom fejlődésének hiánya. Míg mások a fejlődés későbbi szakaszában alakulnak ki, például a mell- és mellbimbó-deformitás, az emlő extrém megnagyobbodása vagy épp alulfejlődése, különböző aszimmetriák vagy traumával, égési sérüléssel kapcsolatos emlődeformitások. 

Személyre szabott segítség

Nem állnak rendelkezésre pontos adatok arról, hány gyermek él ma Magyarországon emlőbetegséggel, illetve mellkasfali rendellenességgel. Ennek egyik oka, hogy az érintettek sokszor nem is tudják, hova lehet ezzel a problémával fordulni, egyáltalán lehet-e ezen segíteni tinédzserkorban. A Bethesda Gyermekkórház Gyermekplasztikai és -égéssebészeti központja eddig is ellátta a hozzá forduló pacienseket, évente átlagosan 200 helyreállító műtétet végeztek. 

Az Emlőközpont orvosai bíznak abban, hogy az új centralizált ellátásnak köszönhetően még többen szereznek tudomást arról, hogy már 18 éves kor alatt is lehet segíteni az emlő-elváltozásoktól szenvedő fiatalokon, illetve arról, hogy nemcsak a magánszférában, hanem a közkórházakban is ugyanolyan plasztikai ellátást kaphatnak. 

„Már pubertáskorban is lehet ilyen jellegű beavatkozásokat végezni, sőt sok esetben javasolt is, ugyanis máshogy befolyásolja a fejlődést” – mondja Dr. Bene Ruzsena, a Bethesda Gyermekkórház plasztikai és égéssebész szakorvosa, osztályvezető főorvosa, aki reméli, hogy most kinyílik egy ajtó minden érintett számára, és minél több fiatalnak tudnak új életet adni a centrumban.

Kép

A Bethesda Égési Osztályának munkatársai − Forrás: Bethesda Gyermekkórház

A Gyermek Emlőközpontban kiváló plasztikai és rekonstrukciós sebészek, általános sebészek, endokrinológusok, radiológusok, pszichiáterek, pszichológusok és gyógytornászok dolgoznak együtt annak érdekében, hogy minden fiatal személyre szabott segítséget kapjon. Teljes körű kivizsgálást, kezelést és utógondozást biztosítanak minden paciensnek. „A műtét után a fiatalok rendszeresen visszajárnak kontrollra. Figyelemmel kísérjük az eredményeket és az egyéb elváltozásokat, ha indokoltnak látjuk, akkor újabb műtéti beavatkozásra kerül sor” – mondja Dr. Pálfalvi János plasztikai és égéssebész szakorvosjelölt. A központban a legkorszerűbb technológiákat és a legmodernebb műtéti megoldásokat alkalmazzák, folyamatos figyelemmel kísérik a nemzetközi szakmai újításokat.

Jelenleg öt fiatal várakozik helyreállító műtétre, pár hónapon belül már mindnyájan túl is lesznek rajta. 

A két-három hónapos várakozási idő azonban nem azért szükséges, mert nincs a kórháznak kellő kapacitása, hanem hogy a fiatalnak legyen kellő ideje felkészülni a műtétre, lélekben is.

„Legyen tisztában a műtét menetével, a vele járó fájdalommal, a kontrollokkal, az utógondozással, az esetleges szövődményekkel – mondja Dr. Pálfalvi János, majd így folytatja: – Fontosnak tartjuk, hogy ne csak a szülő egyezzen bele a műtétbe, hanem a gyermek is, hiszen őt operáljuk meg”.

Sokszor nem is tudják, hogy van segítség

Az emlőbetegségek és a mellkasfali rendellenességek különböző funkcionális problémákat okozhatnak a tinédzsereknél. Többek között nem illeszkedik megfelelően a ruházatuk, nem tudnak sportolni és közösségi tevékenységekbe bekapcsolódni. Ugyanakkor komoly pszichikai terhet is rónak rájuk. 

„Látjuk a hozzánk érkező tinédzsereken, hogy szenvednek az elváltozástól. Szégyenlősek, szoronganak, olykor depresszióval is küzdenek. Nehezen alakítanak ki társas kapcsolatokat. Nem akarnak sportolni, nyári táborba menni. A lányok nem tudnak melltartót hordani, fürdőruhát felvenni. Nem szívesen vetkőznek le mások előtt, még előttünk, orvosok előtt sem” – magyarázza Dr. Pálfalvi János. „Kilátástalannak látják a helyzetüket, egyedül érzik magukat, sokszor nem is tudják, hogy mások is szenvednek hasonló elváltozástól, és hogy lehet ezen segíteni” – fűzi hozzá Dr. Vajtai Luca plasztikai és égéssebész szakorvos. 

Kép

Dr. Vajtai Luca plasztikai és égéssebész szakorvos − Forrás: Bethesda Gyermekkórház

Ha szükséges, akkor pszichiáter és pszichológus kollégákat is bevonnak a gyermek kezelésébe, rehabilitációjába, ám a legtöbb esetben a sikeres műtét önmagában elég ahhoz, hogy javuljon a fiatal lelkiállapota. 

„Hálásan, vidáman, mosolyogva jönnek kontrollra. Elkezdenek sportolni, nyáron már fel mernek venni fürdőruhát” – mondja Vajtai doktornő. 

Pálfalvi doktor úr a következőkkel egészíti ki: „Nagy boldogságot jelent nekünk, hogy a szorongó, befelé forduló kamasz a műtét után kinyílik, és magabiztosan, elégedetten tér vissza”. 

A Gyermek Emlőközpont felkereséséhez nincs szükség beutalóra, bárki kérhet időpontot konzultációra a Bethesda Gyermekkórház központi telefonszámán keresztül. 

„Hallod-e Rozika, te, gyerünk a moziba be, tudok egy olyan mozit, hogy valami csuda” – szólt a hajdani filmsláger. Nem véletlenül: egykor szinte megszámlálhatatlan mozi várta Budapesten és a nagyobb városokban a filmszerető közönséget. A némafilmek megjelenésével eleinte még füstös lokálokban vetítették a rövid etűdöket, zongorakísérettel, ám a filmipar fejlődése hamar kikövetelte a professzionális filmszínházak, vagy rövidebb nevükön mozik nyitását és elterjedését. 

A Nemzeti Filmintézet meghatározása szerint Magyarországon a filmszínházakat eleinte – más nemzetekhez hasonlóan – a kinematográfból képezve kiniként emlegették, olykor alkalmazták a bioskop, a projektográf, esetleg a villamos színház kifejezéseket is. A mozi szó először Heltai Jenő Bernát című énekes bohózatában szerepelt, a Kálmán Imre zenéjével kísért Dal a moziról című kupléban.

A film – a mozin keresztül – a társadalom szinte minden rétegéhez elért, nem ment ki a divatból a szocializmus évtizedei alatt sem. Mi több, amint arról a Szentendrei Skanzen Szabadtéri Néprajzi Múzeum Kádár-korszakot bemutató tárlata informál, az 1960-as évek első felében már a magyarországi települések 91 és fél százalékában működött mozi.

Mégis, mára szinte teljesen eltűnt az egykor virágzó hálózat, amelynek sorvadása már a hetvenes évévekben megkezdődött, az összeomlás a rendszerváltoztatás következtében jött el.

Számos filmszínháznak még az épületét is elbontották, jobb esetben a megmaradt ingatlant valamilyen kulturális célra hasznosítják, de találhatunk olyan mozit is, amelyben üzlet kapott helyet. 

Nem voltak gazdaságosan üzemeltethetők

Milyen okok vezettek oda, hogy a rendszerváltoztatást követően egymás után zártak be a hagyományos filmszínházak, tesszük fel a kérdést Deák-Sárosi László költőnek, filmesztétának. Úgy látja, a művészetek és a kommunikációs műfajok közül a film és a mozi a legdrágább és a legkiszolgáltatottabb a gazdasági, társadalmi, technikai, politikai változásoknak. A hagyományos filmszínházak egy, ritkábban két vetítőteremmel működtek, amelyek a megváltozott viszonyok között már nem voltak gazdaságosan üzemeltethetők. 

Emellett megemlíti azt is, hogy az egyre nagyobb teret kapó televíziózás rengeteg nézőt vont el a mozitól. „A filmeseknek egy jelentős részét pedig a szerzői elméletek által is táplált művészi öncél kezdte vezetni, és elfordultak a valós társadalmi problémáktól, illetve általában a közönség és az emberek természetes értékrendjétől” – véli a filmesztéta.

Nem hajtotta a mozik malmára a vizet a videómagnók, később a DVD-k megjelenése sem. Deák-Sárosi László szerint a videómagnók és a multiplexek elterjedése egyszerre volt a mozizás meggyengítése és alternatív megoldás a filmterjesztésben. Az átmenetet jelzi, hogy az 1990-es évek első feléig videómagnós vetítőhelyek is üzemeltek legálisan vagy szürkén, filmklubos jelleggel. 

A szétforgácsolódás folyamatát azonban a videók és a többtermes mozik is serkentették. 

„A multiplexek is őrizték (és részben őrzik) a filmnézés közösségi jellegét, hiszen a nézők kimozdultak otthonról egy-egy film kedvéért, több ismerős és ismeretlen személy társaságában izgulták vagy szórakozták végig a filmeket” – teszi hozzá a filmesztéta. 

Szinte minden sarkon állt egy mozi

Nyakunkba vesszük a fővárost, hogy megnézzük, mi lett néhány korábbi moziból vagy mozi helyén. Rengeteg mozinak ugyanis már az épületét is hiába keresnénk: lebontották a budafoki Attilát, az angyalföldi Dózsát és Békét, a ferencvárosi Kinizsit, a hegyvidéki Regét, a zuglói Sportot, a rákospalotai Békét, a XXII. kerületi Budafokot és Tétényt – hogy csak néhányat említsünk a teljesség igénye nélkül.

Körútunkat Újpesten kezdjük, ahol több szomorú érdekességre is bukkanunk. A fővárosból Dunakeszi felé, egy kis utcában működött valaha a Tündér mozi. Az épület ma is áll, ám semmi nem emlékeztet már arra, hogy itt valaha matinéra jártak ifjak és szüleik – szerelvénybolt működik a falai között. 

A városrész központjában egymástól nem messze valaha három moziban is zajlottak vetítések. Legkorábban a Szabadság zárt be, a helyén építették fel a nyolcvanas évek közepén az Ady Endre Művelődési Központot. Ám ez utóbbit – amelyben egy darabig szintén vetítettek filmeket – is hiába keresnénk már, pár éve lebontották.

Két sarokra állt a hatalmas befogadóképességű Alkotmány mozi, amit ugyancsak lebontottak, a telken társasház épült.

Innen ugyancsak két sarokra várta a filmek szerelmeseit a Fény mozi, ami a rendszerváltást még túlélte Luxként, ám a kilencvenes években bezárt. Előterében patika, a moziteremben táncklub talált otthonra. 

Dr. Krisztián Anikónak, a patikát üzemeltető vállalkozás tulajdonosának köszönhetően bejutunk az épületbe: itt szembesülünk azzal, hogy a mozi tulajdonképpen a gyönyörű ház udvarán kapott helyet. Bemegyünk a „moziba” is, az egykor kacajokkal, borzongással teli terem széksorok nélkül igen furcsa – igaz, a táncosoknak nem is lenne rá szükségük. A hatalmas szecessziós Apolló-ház alagsora sötét korok tanúja: egykor itt működött a nyilas párt helyi szervezete, a pinceszinten tartottak sokakat fogva.

A szomszédos kerületbe, Angyalföldre indulunk. A Hegedűs Gyula utcában működött az Ipoly mozi, amelynek helyén ma parkettabolt várja a vásárlókat. A kedves eladók beengednek bennünket a raktárba, ami egykor a moziterem volt: a meghagyott oszlopok és oldalajtók elrendezéséből lehet következtetni arra, hogy egykor itt széksorok húzódtak. Felmegyünk a vetítőterembe is, ami ma irodának ad helyet. Meglepetésünkre az eladók között is akad több mozirajongó, áhítattal beszélnek és gyűjtik a fényképeket a munkahelyükön működött filmszínházról.

A Váci úti Kossuth mozi sokak kedvence volt, mert nézőterét az átlagnál meredekebbre építették, a széksorok között a szokásosnál nagyobb távolság húzódott, és a néző kényelmes székből élvezhette az előadást. 

E paraméterek a korszakban szinte luxuskörülményeknek számítottak. A rendszerváltoztatás után átalakították többtermes filmszínházzá, de ez csak megnyújtotta az agóniáját. Ma élelmiszerüzlet található a helyén.

A Duna felé sétálunk, a Hollán Ernő utcáig, oda, ahol sokáig a folyóról elnevezett mozi működött. A Budapest Jazz Klub otthonául szolgáló vetítőterem megmaradt, amelyben kulturális eseményeket, koncerteket rendeznek. A kávézó egyben képet fest arról, hogy nézett ki egy mozi előtere. 

A retróláz sem hozott változást

Egykor szinte minden kerületben működött mozi, de a zuglói Évában üzlet, a kispesti Hunyadiban irodaház, a pesterzsébeti Tátrában vallási felekezet, a Világosságban és a terézvárosi Tinódiban galéria, az erzsébetvárosi Filmmúzeumban színház, a csepeli Táncsicsban üzlet kapott helyet. 

Budán sem jobb a helyzet: a XI. kerületi Bartókban üzlet, a II. kerületi Kultúrában gépészeti bolt, a XII. kerületi Ugocsa moziban könyvtár, az Átriumban (Május 1.) színház kapott helyet – így legalább maradt köze az épületnek a kultúrához. Innen egy villamosmegállóra található a Bem, ami művészmoziként még állja a sarat.  

Nem úgy a körúti mozik. Felülve a 4-es, 6-os villamosra járjuk végig az egykori mozihálózatot. Az Apollót (Vörös csillag) megszüntette a szálloda, amelynek épületében működött, ahogy az elhúzható tetejű Szikrában sem vetítenek már. 

A Hunnia (Zrínyi) helyén kávézó, a Horizontban (egykor Híradó) kávézó és egy keresztény gyülekezet, a Bástyában pénzintézet kapott helyet. 

A körút közvetlen közelében is számos moziban vetítettek. A Rákóczi úton működött a hosszúkás nézőterű Tisza, amiben ma ruhaüzlet, a pár sarokra található Honvédban képzési helyszín, a Népszínház utcai Csokonaiban ugyancsak üzletek, a Napban közösségi ház, míg az Akácfa utcai Gorkijban vallási közösség található. 

Sokan gondolták, hogy a retró életérzés megjelenésével, elterjedésével újra kinyit majd néhány filmszínház, de a várakozásuk hiábavaló volt. Deák-Sárosi László meglátása szerint a retró életérzés és törekvés ugyan erős napjainkban, de sokféle múltbéli kulturális szokáshoz kapcsolódik. A mozi nem olyan központi és alapvető szervezőerő, fűzi hozzá, ami a retró szerveződéseket integrálni tudná. Egyes zenei, sportos, technikai és más retró szerveződések megvannak film és mozi nélkül is. 

A hagyományos mozizás felélesztését hivatott szolgálni az art-mozi irányzat és hálózat, ami a művészeti értékek közvetítését tűzte ki célul, és az art-mozik támogatást is kapnak költségvetési forrásokból szerte a világon. „Az art-mozizást azonban vissza is húzza a művészi öncél és a természetestől eltávolodó ideologikusság. A közösségi filmnézést és a valóban minőségi műsorkínálatot részben megvalósítják a szakmai és civil kulturális egyesületi filmklubok, de ezek száma és a bevonzott nézők száma nem jelentős. Újabb lehetőségek keresésére is szükség lenne” – vélekedik a filmesztéta.

Árulás és mérlegelés

Még el sem kezdődött Jézus keresztre feszítésének epizódja, amikor súlyos döntési helyzetbe kényszerült. Tudta, mi vár rá, ezért nagycsütörtök éjszaka, az Olajfák hegyén azon tépelődött, hogy felvállalja-e. Ott még megtehette volna, hogy elkerülje. Elfuthatott volna valahová, hogy ne találják meg az éj sötétjében a katonák, akiket egyik tanítványa vezetett. Igen, elárulták, pénzért. Valaki, akiben megbízott, aki éveken át mellette volt, akire barátként tekintett. 

Mekkora csalódás az, amikor egy barát, egy családtag, egy munkatárs visszaél a bizalmunkkal! Amikor kellemetlen helyzetbe hoz, magunkra hagy a bajban, vagy rosszakarónkká válik. Átáll a másik oldalra, miközben barátságot színlel. 

Júdás úgy közeledett Jézushoz, mint egy jó barát, csókkal köszöntötte, ám ez volt a jel, hogy ő az, akit el kell fogni. 

Az árulással elkezdődött egy folyamat – szégyen, megaláztatás, befeketítés, céltáblává válás, megsemmisülés. Jézus tudta, hogy most érkezett el az idő, amikor a legmélyebb fájdalmakat kell átélnie. Innen már nincs visszaút. Igent mondott. 

Akit igazságtalanul ítéltek el

Vajon mi hajtja az embert, amikor szüntelen hibát keres, bűnbakot választ, egy véleménykülönbség miatt a másik lelkébe tapos, vagy saját érdekei érvényesítéséért az útjában állót a süllyesztőbe küldi? Miért hiányzik az együttérzés, a jó szándék, a megértés, amikor azzal szembesül, hogy valaki nem úgy gondolkodik, mint ő, és nem úgy cselekszik, ahogyan elvárná? 

Jézust a zsidó nép vallási vezetői azért nem szívelték, mert nem értett velük egyet mindenben, és ha meg is magyarázta ennek miértjeit, nem ismerték el az igazát. Irigyelték népszerűsége miatt, mert a tömeg szerette és követte őt. Haragudtak rá, amiért megszegte a törvényt, szombaton is gyógyított, és tetteivel feltűnést keltett. 

Féltették a hatalmukat, ezért úgy találták magukat biztonságban, ha Jézust félreállítják az útból. A fő vád ellene az istenkáromlás volt – Istennel egyenlővé tette magát azzal, hogy Isten Fiaként lépett fel. 

A Szanhedrin, a zsidók törvényhozó és bíráskodó szerve ezzel az indokkal nem kérhette Pilátustól, a római helytartótól Jézus halálbüntetését. Nyomós érvként azzal vádolták, hogy lázít a császár ellen, és Pilátusnak bele kellett egyeznie az elítélésébe, ha nem akarta elveszíteni a pozícióját. 

Amikor Jézus az ostorcsapásoktól véresen, töviskoronával a fején, megtörten a nép előtt állt, és szánakozás nélkül a keresztre feszítését kívánták, akkor sorstársává vált mindazoknak, akiket ártatlanul bántalmaznak és írnak le a nyilvánosság előtt. Ott áll mindazok mellett ma is, akiket a bőszínük, politikai- és vallási meggyőződésük vagy más különbözőségük miatt elítélnek, akiket megfosztanak a becsületüktől, akiket egy kommenthadjárat során elsöpörnek, akiket koholt vádak alapján megsemmisítenek.

Kép

Kép: Képmás kollázs

Elbukás és felemelkedés

A keresztény hagyomány szerint Jézus háromszor is megtántorodott a kereszt vízszintes gerendáját cipelve, és a porba zuhant. A Biblia megörökítette, hogy a római katonák a mezőről hazafelé igyekvő Cirenei Simont kényszerítették, vigye egy szakaszon Jézus keresztjét. Egy fiatal lány, Veronika pedig – mit sem törődve a marcona fegyveresekkel – kendőjével törölte az elítélt porral, izzadsággal és vérrel szennyezett arcát. Voltak, akik ebben a helyzetben is Jézus mellett maradtak. Akik nem szégyellték, hogy egy elítéltnek szolgálnak.

Milyen nehéz olykor felvállalni, hogy egy vita vagy támadás során a gyengébb igazsága mellé merjünk állni! 

Hogy akkor is hűségesek maradjunk barátainkhoz és hozzátartozóinkhoz, ha negatív színben tűnnek fel ország-világ előtt. Ilyen helyzetekben akaratlanul is félelem ébred bennünk: mi lesz, ha ellenünk fordul a közhangulat, ha megcsappan a népszerűségünk, ha minket is a süllyesztőbe küldenek. A történelem során voltak, akik életük árán is az igazságért harcoltak, és hűek maradtak önmagukhoz, értékrendjükhöz. Jézus is vállalta a küldetését, az áldozatot; önként és szeretetből. A keresztbe beleivódott az emberiség minden bűne, tévedése, gonoszsága, de Ő vitte, és a Golgotán eggyé vált vele.

Elvárások és gyötrő magány 

Micsoda szégyen két gonosztevő között függni a kereszten! Aki látja, mit gondolhat róla? Nem könnyű szabaddá válni az elvárásoktól és a megfelelési kényszertől. Nem azért cselekedni, mert épp azt várják el tőlem, hanem önazonosnak maradni. Függetlenedni mások véleményétől, megjegyzéseitől. Nem hagyni, hogy befolyásoljanak. Két ember áll Jézus keresztje alatt, akiket nem ez foglalkoztat, hanem a Jézus iránti szeretet. Az édesanyja, Mária és a „szeretett” tanítvány, János. Ők lélekben együtt szenvednek azzal, aki a legmélyebb fizikai fájdalmat éli át. Ennek ellenére Jézust a végtelen magány gyötri. Senki sincs, aki tudná, mit érez legbelül, milyen gondolatok járnak a fejében, milyen kiszolgáltatott, min megy keresztül. 

A szenvedő sorsa ez: magának kell megvívnia a harcot. Ha mások mellette állnak is, abban a pillanatban olyan, mintha egyedül lenne a világon, teljesen magára hagyatva. 

Bár tudja, hogy az Atya vele van, és karjaiban hordozza, mégis megtapasztalja az ember fojtogató kétségbeesését. Ezért is tud azonosulni az árva, érzelmileg elhanyagolt vagy bántalmazott gyerekekkel; az önmagukkal és az egész világgal harcoló, sokszor reményvesztett fiatalokkal; az elvárások terhe alatt élő, csalódásoktól és előítéletektől, rosszindulatú pletykáktól és rágalmazásoktól megsebzett felnőttekkel és a betegségeket, fájdalmakat hordozó, életük értelmét vesztett, magukra maradt, magatehetetlen idősekkel. Tudja, mi a szenvedés, ezért minden nehézségben átölel keresztünkkel együtt, és hordoz minket a Golgotára, hogy a halálon keresztül elkísérjen a feltámadásig.

Jean Shinoda Bolen Bennünk élő istennők című könyvében bemutatja az archetípusokat, a személyiségünket formáló fő típusokat, amelyeket a szerző a görög mitológia istennőivel személyesít meg. Ezek az önállóságot jelképező Artemisz, a sokoldalú, tudós stratéga Athéné, a befelé és a spiritualitás felé forduló Hesztia, a feleség Héra, az anyaságot jelképező Démétér, az elbűvölő, csábító Aphrodité és az alvilág királynéjaként ismert empatikus, befogadó Perszephoné.

Mindenkire érvényesek az archetípusok?

Igen, az ősminták mindenkiben benne vannak, függetlenül attól, hogy melyik országban, kultúrában, korban, vagy családban született az ember. 

Ez része a nagy kollektív, egyetemes örökségünknek. Viszont sokféle megközelítés van, nemcsak a boleni, mely a görög mitológiáig nyúlik vissza. A mintázatnak többféle nevet lehet adni (pl. tündér, angyal vagy boszorkány). Gyakran adok úgy elő, hogy ki sem ejtem azt, hogy istennő, tehát nincs Artemisz meg Aphrodité, hanem az amazon, az anya, a feleség, a szerető... Ezzel sokszor könnyebben tudnak mit kezdeni a hölgyek.

A lényeg, hogy az ősminta létező dolog, mindenkiben benne van valamelyik. Nincs vegytiszta ősmintázat, de legalább egy-két domináns, rád nagyon jellemző archetípus igen, amivel születtél, ami a legerősebb hajtóerő benned. Mellette előfordul egy (két?) kiegészítő mintázat, ami szóhoz jut az egyes élethelyzetekben.

Ez a kiegészítő mintázat akkor ébred fel például, amikor kamaszkorban átél valaki egy viszonzott szerelmet, és belép az életébe a szerető archetípusa, ami lehet, hogy nem a legerősebb mozgatóerő benne, de a hormonokkal megérkezik. Vagy ha valakinek ugyan nem az anya az őstípusa, de megjelenik legkésőbb, amikor anyává válik. 

Amikor pedig egy sokakat segítő ügyet képvisel, akkor ott terem Artemisz, a független nő, aki egy szent ügyért harcol.

Nem tudjuk kivonni magunkat az archetípusok hatásai alól, elsöprő erő van bennük, ami tud építeni és rombolni is. Szerintem fontos önismereti hozadéka van annak, ha rájössz, valójában mi a benned lévő egy-két erős mozgatórugó.

Miért jó, ha megismerjük a bennünk élő ősmintázatokat?

Ezt úgy kell elképzelni, mint egy csírában levő programot, amiben az egész növény benne van, de csak akkor bontakozik ki, ha locsolják, jó a talaj, süt a nap. Születhetsz ezzel, de mi lesz, ha a te családodban ez nem elfogadott? Például egy olyan keresztény családba, ahol az az érték, hogy férjhez mész, gyerekeket szülsz, beleszületik egy kis tudós nő, akinek ambíciói vannak. Nagyon érdekli a tudomány, ezért az anyukája csodabogárnak tartja. Miért nem a házasság, az anyaság neki a minta? Hát, látod, hogy én is ezt csinálom, az élet erről szó. De neki nem! Neki a legfontosabb hajtóerő az, hogy bizonyos területet felfedezzen, kidolgozzon, publikáljon, külföldre menjen, tanuljon, és aztán valaki legyen. Ez is rendben van! Ne úgy nőjön fel egy kislány, hogy az az érzése, igazából nem vagyok rendben!

Azért jó ezekkel a mintázatokkal foglalkozni, mert tulajdonképpen mindegyik mintázat rendben van, nincs jó vagy rossz közöttük. De mindegyik ősmintánál egy csomagról beszélünk, vagyis a tudós nő esetében nagyon jó, hogy okos, sokoldalú, ambiciózus, tud koncentrálni, a férfikollégákkal jól együttműködik, és mellette általában kézügyessége is van. De mi lehet még ugyanebben a csomagban? Hát, hogy ő például nem tud egy színházban vagy zenét hallgatva elvarázsolódni és átélni a katarzist. 

Az utazása alatt megnézi az összes látnivalót, és megjegyez mindent, de beülni egy templomba és megérezni a hely spirituális hatását, szellemét, ami nem évszámokban, szavakban, információkban mérhető, nem valószínű, hogy képes. 

Ha a férje megkérdezi, mit érzel ott belül, ezt hogyan éled meg, egy ilyen tudós nő gyakran a kérdést sem érti.

Ha valaki rájön arra, hogy ez benne rendkívül erős, ugyan józanul tud mérlegelni, nagyon hatékony, de közben az élet sava-borsából, szépségéből kimarad neki sok dolog, amiért igenis kár, akkor tud tenni értük! Akár azzal, hogy a saját anyjával megtanul jobban kapcsolódni, mert ő általában inkább apja lánya, akár úgy, hogy elkezd megtanulni valamire rácsodálkozni a felfedezés izgalmával.

Kép

Beke Csilla − fotó: Daubner Birkás Bianka

Egy másik tipikus mintázat Héráé, aki – adott esetben – rátelepedhet a férjére, birtokolni akarja, mert élete értelmének tartja, és ezért mindenre is féltékeny. Beszűkültség jellemzi, ami miatt megfosztja magát igazi jó barátnői kapcsolatoktól, hobbiktól. Az is gyakori mintázat, amikor valakire rátelepszik Démétér, az anya archetípusa, aki mindent a gyerekeiért tesz, az egész életét feláldozza értük, élete értelmének érzi őket, és amikor kirepülnek, ott marad magára hagyva, elárulva, depressziósan, és csak várja őket, hogy mikor hívják, mikor jönnek. Ez megmérgezheti pont azt a kapcsolatát, ami pedig a legfontosabb lenne.

Az archetípusokkal azért érdemes foglalkozni, hogy segítségükkel jobban megértsük és elfogadjuk magunkat, kapcsolatainkat a férfiakkal, a szüleinkkel, a gyerekeinkkel, illetve a munkánkhoz fűződő viszonyunkat. 

Megtanulunk bízni az erőforrásainkban, és ellen tudunk állni, ha az adott ősmintának a destruktív, romboló ereje, hatása akar bennünk felülemelkedni.

Az a cél, hogy ne maradjunk egyoldalúak, és ahogy változik az élethelyzetünk, az egy-két nagyon domináns mozgatórugónk mellett a többi „színt” is elő tudjuk hívni, amikor éppen szükség van rájuk. Az összes többi mintázathoz is hozzáférést szeretnék mutatni. Amikor egy nő – akármilyen okból – egyedül marad, akkor muszáj egy kis amazont magába építeni, önállóan intézni az ügyeit, mert különben ellehetetlenül.

Ha valaki, tegyük fel, két erőteljes mintázattal született, és ezzel ő így, ahogy van, harmóniában érzi magát, akkor is lehet elégedett életet élni – legfeljebb annyit tudunk mondani, ha például az illető egy Hesztia, hogy gyere már el arra a kurzusra vagy társastáncra. Egy-egy jó élményben lesz része, belekóstol, talán nem is bánja meg, de aztán folytatja a saját életét.

Hogyan segít a női csoport az önismeretben?

A résztvevők sokféle élethelyzetből érkeznek a csoportba, ami szélesíti a látókörüket, és segít megtapasztalni, hogy mennyi más viselkedési mód, nézőpont, mozgatórugó van még azon kívül, amit jól ismerünk. A csoportban rányílik a szemünk arra, mennyire színes a paletta, majd kilépve a világba egy picit más szemmel tudjuk nézni az embereket. 

Ha már értem, hogy az idegesítő vagy furcsa kolléganő miért úgy működik, mi benne a legerősebb hajtóerő, akkor könnyebb elfogadnom. 

Egyszerűen hozzáférést kapunk a másik emberhez. Rájövünk, hogy nem vagyunk egyedül a problémáinkkal.

Pszichodráma-vezetőként a felvetődő témák feldolgozásához többek közt dramatikus elemeket használok. Az, hogy elolvasod a könyvet, a nulladik lépés, majd eljössz a csoportba, az lesz az első lépés, mert ott a többiek sorsán keresztül egyszer csak megértesz valamit, és egy picit el fogsz mozdulni. Az elmélet megismerését a cselekvés, a gyakorlás, majd a döntés követi. A második lépés tehát az, ha erőlteted a kilépést a komfortzónádból legalább egy kis dologban. Itt tényleg nem kell rögtön nagy dolgokra gondolni.

Aphroditével kapcsolatban meg szoktam kérdezni, hogy ki, mitől érzi magát vonzóbbnak, üdébbnek, fiatalabbnak. Nem a reklámok kínálatát kérem, hanem amit kipróbáltak és bevált. Az elmúlt évek női csoportjaiból van egy ilyen listám, ami kifejezetten a külcsínre vonatkozik. Valaki elhatározza, hogy kipróbál néhányat, egyszerűen meg akarja kínálni magát ezekkel az érzésekkel. Lehet, hogy a végén arra jön rá, hogy ezek nélkül is jól van. De lehet, hogy arra, hogy például szoknyában mennyivel másabb lesz a mozgása, mennyivel nőiesebb. 

Kép

Fotó: Bugnyár Zoltán

A női csoportjaim célja, hogy mindenki önismerethez jusson – vagy legalább elinduljon az önismeret útján –, hogy lélekben megerősödjön, hogy átélje, nincs egyedül a nehézségeivel, és persze, hogy nagyjából rendben legyen. 

De honnan látjuk azt, hogy rendben van egy nő? Onnan, hogy jól érzi magát a bőrében, tud önfeledt lenni, és helyén van az önbizalma. 

Azokért küzdök, akik úgy érzik, hogy nem a saját életüket élik, nincsenek elismerve, nem tudnak tükörbe nézni és azt mondani, hogy te így rendben vagy!

Kik jönnek a csoportba? Melyek a tipikus problémák, élethelyzetek?

A női csoportban kevesebb a fiatal, többségében középkorú hölgyek jönnek, illetve néhányan az idősebbek közül is. De volt olyan fiatal lány, aki megelőzésképpen jött, ő úgy érezte, hogy minden kerek, jó úton jár, de szerette volna, hogy ez így is maradjon. Tudatosan önismerethez akart jutni a családalapítás előtt.

Minden csoportba jönnek „kényszerszinglik”, akik szeretnének családot, de valahogy az élet nem így hozta nekik. A női csoportban rájöhetnek arra, mi az a visszatérő mintázat, amivel mindig ugyanazt a típusú férfit találják meg, aki számukra nem jelenthet hosszú távú kapcsolatot. Vagy épp olyanok, akik tudni akarják, hogy valóban akarnak-e még társat maguk mellé, vagy nélküle is teljesnek érzik az életüket – mert ilyen is van.

Az életközepi változás kérdése is jellemző. Ilyenkor ugye sokan elgondolkoznak, hogy valami esetleg nincs a helyén az életükben. (Vagy sosem volt…) 

Ebben a csoportban rájöhetnek, hogy mi az, ami hiányzik, és azt hogyan tudják szépen fokozatosan beleilleszteni a napjaikba. 

Például nagy szükségem van arra, hogy időnként egyedül legyek egy-két napot, és senki ne kérjen tőlem semmit. Vagy lehet, hogy ez egy határhúzás lesz, mondjuk nem akar minden hétvégén az anyukájánál ebédelni. Ha az önismeretben fel tudok építeni egy elég erős ént, az azt jelenti, hogy tudom, mire vagyok képes, és mi az, amit nem szeretnék, meg tudom húzni a határaimat. Vagy éppen nagyobb megértéssel fordulok saját magam felé is végre, nem csak mások felé, és abbahagyom önmagam folyamatos ostorozását. Nagy dolgok ezek!

Gyakran foglalkozunk a felmenőkkel való kiengesztelődéssel is, például: „anyukámmal életemben először sikerült őszintén beszélgetnem, végre meg mertem kérdezni, hogy…” stb. Valaki az apjával találkozott sok-sok év után, aki gyerekkorában elhagyta őket. Miután az apjával ez a kiengesztelő találkozás megtörtént, érezte, hogy másképp tud már kapcsolódni a fiúkhoz. (Könnyebben, őszintébben, nagyobb bizalommal.)

A szülői mintákkal is foglalkozunk, Démétérnél, az anyai mintánál szoktuk boncolgatni, hogy mi van a „batyuban”. Mit tettek bele? Más kérdés, hogy te egyetértesz azzal vagy sem, hogy akarod-e (tovább)vinni, de fontos megismerni, tudatosítani, hogy azt bizony neked – ha kérted, ha nem – belerakták a „csomagodba”. Beazonosítod, hogy az ugyan egy otthonról hozott minta, de nem azonos azzal, amit te belül érzel.

Ezen felül sok elakadás oka valamilyen korábbi szexuális abúzus, trauma, bántalmazás, aminek a feldolgozásában – lévén magam is érintett vagyok – szintén úgy érzem, hogy tudom a nőket segíteni.

Bolen szerint „váljunk főszereplőivé a saját életünknek” – de hogyan tegyük?

Úgy, hogy felismerem, ki vagyok, megismerem ennek a fő mozgatórugónak a destruktív oldalát, és meg tudom védeni magam tőle. Az építő tulajdonságaimban megerősödöm, a rombolóknak pedig határt szabok. Főszereplőjévé lenni az életemnek szerintem azt jelenti, hogy ha például jön bennem egy féltékenység (mert bennem a feleség/Héra nagyon erős), akkor nem hagyom, hogy annak az elsöprő ereje rám telepedjen – hogy „elsárkányosodjak” –, mert pontosan tudom, hogy az nem én vagyok, hanem az archetípusom. Talán furcsán hangozhat, de tulajdonképpen megvédem magamat magamtól. Vagy egy amazonnál, ha jön az indulat, a harag nyílvesszője, akkor pontosan tudom, hogy ez nem én vagyok, hanem Artemisz archetípusa. Innentől tehát már nem egy mellékszereplő vagyok, akivel csak úgy megtörténnek a dolgok, hanem én irányítok. Aki vagyok, annak a legjobb változatát valósítom meg.

Mikor kezdtél el ezzel foglalkozni? Neked személyesen mit adott?

14 éve vezetek önismereti csoportokat nőknek. Nem egyedül kezdtem el, hanem Széles Dorka kolléganőmmel, aki pszichológiából diplomázott épp akkor, s az egész tematikát közösen dolgoztuk ki. Évekig együtt dolgoztunk, aztán őt a szakmai útja másfelé vitte, azóta egyedül csinálom. Rendkívül hasznosnak és érdekesnek találom a Bolen-könyvet, nagyon jól rá lehet építeni ezt a csoporttematikát.

Ezenfelül mivel három lányom van, a velük való kapcsolatomban, hozzáállásomban is nagyon sokat segít. 

Az önismeretemhez kaptam ezáltal magam is mankókat, felmentéseket, a rossz döntéseimet is jobban megértettem, könnyebben feldolgoztam. 

Amúgy némettanár vagyok – amit szintén nagyon szeretek és élvezek, – de az igazi hivatásomnak, küldetésemnek azt tartom, hogy ezekben a női önismereti csoportokban az archetípusokból jövő erő helyes használatáról, működtetéséről beszéljek, és segítsek hölgytársaimnak, hogy nőiségüket, női létüket minél teljesebben élhessék meg, és abban örömük legyen. A visszajelzésekből kiderül, hogy a résztvevők megtapasztalják azt, hogy sok nő között valóban tud működni a „girl power”, erre itt jó példát látnak. Átélik, hogy mekkora megtartó erőt jelent egy támogató női közeg.

„Sápadt, gyengének látszó gyermek volt, játék közben ide-oda dülöngélt a széken, mintha ittas lenne, úgyhogy néha azt gondoltam, le fog esni a földre. Játéka is teljesen egyenlőtlen, zavaros volt és nem tiszta, ujjrendről pedig annyira nem volt fogalma, hogy ujjait egészen önkényesen járatta ide-oda a billentyűkön. Mindezek ellenére bámulatba ejtett a tehetség, melyet a természet beléje oltott” – emlékezett vissza a gyermek Liszt Ferencre bécsi zongoratanára, Carl Czerny. 

A kissé szórakozott gyermek már kilencévesen nyilvános fellépésen mutatta be kivételes tehetségét. Játéka annyira megtetszett Esterházy Miklósnak, hogy kismartoni kastélyába kérette, és az ott adott koncert után egy aranyzsinóros, ezüstpitykés díszmagyarral ajándékozta meg a kis Ferencet. Ezt viselte azon a pozsonyi fellépésén is, amely az igazi ismertséget elhozta számára. Ezután Pestre, majd Bécsbe utazott édesapjával, ahol a már említett Czerny ingyen vállalta tanítását. 

„Csaknem minden estémet a fiúcskának szenteltem. Soha nem volt ilyen buzgó, zseniális és szorgalmas tanítványom” – emlékezett vissza az egykori Beethoven-tanítvány, Czerny. 

Liszt korai fellépéseit mégis gyakran érte kritika: szinte megvadította a zongorát, ami a decens bécsi polgároknak teljesen meghökkentő volt. 

Ezért aztán Ferenc és édesapja búcsút mondtak a császárvárosnak. 

Liszt 1839-től 1847-ig szinte megállás nélkül turnézott, szédületes játékával meghódítva a közönségét szerte Európában. Technikai tudása, rögtönzése, szuggesztív előadói képessége igazi sztárrá tette őt, idővel pedig a zeneszerzésben is maradandót alkotott. Sikereiben a kivételes tehetség mellett fontos szerepe volt édesapjának, aki szintén zongorázott, és alighanem kicsit saját álmait is megvalósulni látta fia karrierjében. Felismerte tehetségét, és minden eszközt megragadva, tökéletesen menedzselte gyermekét.

Tudatos zseniképző

Ugyanilyen fontos szerepe volt a Polgár lányok sikereiben édesapjuknak, aki zseniket akart nevelni lányaiból. Mint később elmondta, már gyermekei születése előtt erre készült: „…reggeltől estig ültem a könyvtárban, tanulmányoztam a szakirodalmat, a zsenik élettörténetét, főleg a kisgyermekkorukat. Láttam, hogy nincs kivétel, hogy mindenki a korai gyermekkorban kezdte el, majd intenzíven dolgozott egy területen.” Gyakorta felmerülő kérdés, nem bánják-e, hogy gyermekkorukat ennyire kizárólagosan tehetségük kibontakoztatása töltötte ki – s ez az aggály szinte bármely egykori csodagyerek esetében is felmerülhet. 

Polgár Judit erre egyértelmű nemmel szokott válaszolni, a rengeteg lehetőséget, élményt, sikert említi, amelyeket a sakknak köszönhet. 

Kép

Fotó forrása: Polgár Judit saját archív

Polgár Judit kilencévesen 1986-ban, a New York-i tornagyőzelme után

Szellemi társat keresni

Weöres Sándor is kilógott a sorból, álmodozó gyermek volt. Szülőfalujában, Csöngén nem igazán értett szót másokkal, ahogyan írja, a „gyermek-esztendők koravén magánya” jellemezte életének ezt a szakaszát. Ráadásul ő egészen más háttérrel indult, mint Liszt vagy Polgár. Bár szerető családból jött, szülei nem értették fiuk belső világát, így terelgetni sem tudták őt. Hazatérés című versében így foglalja össze ezt a kettősséget: „Anyám szemében kapzsi féltés. / Apám szemében görbe vád – / hogy megjöttem, fölhozta mégis / a legvénebb üveg borát.” 

Gondolatait, a belőle kikívánkozó sorokat ezért levélben osztotta meg szellemi partnereivel. Például az akkor már neves költőnek számító Babits Mihállyal és Kosztolányi Dezsővel. Utóbbi így bátorította: „Te, drága csodagyermek, úgy játszol nyelvünk zongoráján, mint kevesen.” Egy másik levelében így neveli: „…a benned szunnyadó, nagy ígéretet és jeles képességeket csak vasfegyelemmel, uzsorás gonoszsággal lehet kezelni, különben elpuffog.” 

Egy 1929 szeptemberében kelt levelét ezzel a bevezetővel kezdte: „Kedves fiam, én is nagyon örültem, hogy megismerkedtem veled. Utálom az atyáskodást, de valami atyai érzés mozdult meg bennem, amikor átfutottam kéziratodat.” 

Kosztolányi negyvennégy éves volt ekkor, Weöres tizenhat, de már rendszeresen publikált neves lapokban. Levelezésük során megerősítést, türelemre intést, jó tanácsokat kapott a már elismert, idősebb költőtől, így mondhatjuk, hogy tehetsége utat tört magának, de minden bizonnyal segítségére volt az is, hogy pályakezdése idején ilyen megértő mentort talált.

Kép

Weöres Sándor gyerekként− Forrás: szegedem.hu

Gyerekkori magányból a rivaldafénybe

Weöreshez hasonlóan magányos, visszahúzódó, sokat elmélkedő gyermek volt Bartók Béla, aki korán elvesztve édesapját, a zenében talált vigaszt. Csodagyerek volt, apjától hegedülni tanult, négyévesen már csaknem negyven dalt tudott eljátszani zongorán, öt évvel később már komponált is. Tizennyolc évesen vették fel a Zeneakadémiára, ahol lelki társát és első múzsáját is megtalálta, a szintén csodagyerekként induló Geyer Stefi személyében. Mindketten világraszóló sikereket értek el felnőttként. Az ő esetükben tehát nem egy ambiciózus családtag vagy a tudatos kapcsolatkeresés segített abban, hogy ne kallódjanak el, hanem az intézményi keretek. Egyértelmű recept tehát nincs. 

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

Hogyan lesz valakiből zászlókészítő – belőled hogyan lett?

Édesapám a ’70-es évektől ballagási tarisznyákat gyártott, és én gyerekként rendre ott segédkeztem mellette. Még nem létezett digitális technológia, mindent kézzel készítettünk, csőtollal pauszpapírokra rajzoltunk címereket, grafikákat. Valószínűleg akkor alakult ki a kézügyességem. Szép fokozatosan kezdtünk el zászlókat is készíteni rendezvényekre, önkormányzatoknak. Ez később, a millenniumi évben indult be igazán, amikor az összes önkormányzat saját címert kapott. Gimnazistaként egyre többet dolgoztam a cégben, mert apukám egy igazi kétfedelű repülőgépet is épített egymaga, ami sok idejét lekötötte. A főiskolát már kimondottan azért hagytam abba, mert olyan sok megrendelésünk volt. Más azért tanul, hogy dolgozhasson, nekem meg annyi munkám lett, hogy nem értem rá tanulni.

Ráadásul a későbbiekben még egy szenvedélyre is időt „kellett” szakítanod: a fotózásra…

Díjakat is nyertem vele, bedolgozom a National Geographic-nak, drónfotózom, drónvideózom. Közben a Magyarország a magasból című filmet is elkészítettük Papp János színművésszel. Kiállításaim is futnak rendszeresen, most éppen a Liszt Ferenc Repülőtéren. 

A fotós látásmódom a repülésből ered, amire szerencsére sok lehetőségem volt, gyakran láttam a világot fentről. 

Apukám vitorlázórepülő-oktató is volt, motoros repülővel is repült, sokszor ültem mellette. Amint megjelentek az első kamerával felszerelt drónok, nekem nagy szerelem lett a madarak szemével bemutatni a tájat. Azokat az eldugott helyeket rögzítem különleges napszakokban, amiket az emberek nem látnak ebben a rohanó világban, hiszen mindenki siet, fut, telefonál, autópályán száguld, senki sem áll meg lazítani.

A zászlóiddal hogyan csöppentél bele a filmek világába?

Amikor nagyobb filmes vállalatok érkeztek Magyarországra, először a Vörös veréb című film kapcsán kerestek meg, hogy tudnék-e orosz és CIA-zászlókat készíteni, amikhez hímezni meg festeni is kell. Mondom, persze, hogy tudnék! De azért a rendező-producer berendelte ugyanezeket Amerikából és Angliából is. Két hét múlva jött az e-mail, hogy a külföldi zászlók mentek a kukába, mert a mieink minőségben toronymagasan verték őket. Na, onnantól több megkeresést is kaptam ettől a filmes vállalattól. És egyszer csak jött a Terminátor: Sötét végzet, aminek a forgatására lehetőségem nyílt személyesen elvinni a zászlókat. 

Találkoztam a rendezővel, a producerekkel, a szereplőkkel, Linda Hamiltonnal, Mackenzie Davis-szel, Gabriel Lunával is. 

A komáromi forgatás börtönjeleneténél lehettem ott, hatalmas élmény volt, de több hasonló látogatás sajnos nem fért bele az időmbe.

Kép

András a Hunyadi-zászlóval − forrás: Kószó András

Ennyire feszes az időbeosztásod?

A forgatások kapcsán mindenképp. A Hunyadi forgatásakor csak egy-két nap jutott egy-egy zászlóra, alighogy elkészültem, sokszor meg se száradt a festék, már vitték is, és jöhetett a következő. Volt, hogy az antikolást már nem is én végeztem, hanem a filmesek. Olyan is, hogy jelenetet cseréltek, és borult a sorrend, vagy napközben változtattak a méreteken, és mindent elölről kellett kezdenem. Így hiába hívtak a koronázási vagy csatajelenetekhez, végül nem jutottam el, mert késő éjjelig dolgoztam.

Mennyire múlt rajtad, hogy mi, hogyan kerül a zászlókra?

Megrendeléskor küldtek egy tervet, amit több történész is átnézett, de volt, amelyiknél jeleztem, hogy nem tökéletes a terv, mert annak a zászlónak nem olyannak kell lennie. Például a vaskapui ostrom zászlóinál jött a dilemma, hogy a Hunyadi-zászlónak nem pont olyan a kékje, nincs sraffozás rajta. Akkor mondták, hogy szabad kezet kapok, csináljam, ahogy én gondolom. Nagy megtiszteltetés, hogy ennyire megbíztak bennem, és a végeredménnyel szerencsére mindig elégedettek voltak.

Honnan vannak ilyen mély történelmi ismereteid?

Sok történelmi zászlót készítettem már korábban is. Például a Bocskai Múzeumnak az eredetiből fennmaradt zászlófoszlányok alapján kellett rekonstruálnom zászlókat. 

De a Szulejmán-zászlót is én készítettem a Szigetvári Zrínyi-várnak kézzel festve, aztán az ágyú pernyéje begyújtotta, így még autentikusabb lett. 

Az Egri Vár Dobó István-zászlaját, illetve sok 1848-as honvédzászlót, huszárzászlót is készítettem, így ragadtak rám a történelmi ismeretek. Meg mindig utána is kutatok az adott témának. Azt is megkapom, milyen felvételeken, jelenetekben fog szerepelni egy-egy zászló, mert egy közelinél, ahol a kamera végigpásztázza, nagyon részletesnek kell lennie, de egy távolinál, egy csatajelenetben lehet valamivel elnagyoltabb. A Hunyadi sorozatban minden zászlónak tökéletesnek kellett lennie.

Milyen anyagokból készülnek a zászlóid?

Mindegyik másból. Egy önkormányzati zászlóhoz kültéri selyem kell, egy díszzászlóhoz szaténselyem, bársony vagy brokát anyag, egy történelmihez pedig azt kell nézni, hogy az adott időszakban milyen anyagok léteztek. Ezek lehettek hernyóselymek, lepedővászon jellegű pamutszövet-anyagok például. A filmeknél arra is figyelni kell, hogy ne legyen fényáteresztő az alapanyag, mert az nem fog jól mutatni a kamerafelvételen. De ezeknél a festékeket is én keverem ki a komponensekből, és nem szabad teljesen hőkezelni, mert ha antikoljuk a zászlót, meg kell tudnia kopni, törni, patinásodni.

Az antikolás a zászlók esetében hogyan történik?

A „leöregítés” egy speciális eljárás, a különböző anyagoknál megvannak ilyenkor a trükkök a rozsdásítástól kezdve a sarazáson át akár addig is, hogy meggyújtjuk a zászlót. Speciális anyagokba kell ilyenkor belemártani, de nem árulhatom el, hogy pontosan mikbe, mert ez szakmai titok.

Kép

Fotók: Kószó András

A Hunyadihoz több mint százötven darab zászlót készítettél. Mindez mennyi idődbe telt?

Ezek több hónapig készültek, időben jól elosztva. 

Ráadásul különböző méretűek voltak: dárdazászlók, lándzsák végére kerülő zászlók, Hunyadi-címerek, vagy amiket a lovasok hordoztak magukkal. Ezek például másfél méteresek voltak, a koronázásnál a templomban használtak pedig háromméteresek.

Említetted, hogy hollywoodi produkciókban is dolgoztál, dolgozol – a Vörös verében és a Terminátoron kívül melyekben?

A milliárd dolláros forráskód egy Netflix-sorozat a Google Maps-ről, aminek sok jelenetét nálunk forgatták, ehhez is készítettem például amerikai zászlót. Friss felkérésem is van új sorozatra, erről még nem beszélhetek, de a már leforgatott filmek közül Ryan Reynolds Mayday című mozijánál, Johnny Depp és Al Pacino Modi: Three Days on the Wing of Madness című filmjénél is kaptam megbízást. Amikor a Terminator forgatására mentem, a gyerekkorom elevenedett meg, hiszen ilyen filmeken nőttem fel, és egyszer csak ott voltam a díszletek között… Az utcáról besétálva egy mexikói börtönben találtam magam, FBI-osokkal, katonákkal – szürreális volt. Texasi, reptéri és határzászlókat készítettem ehhez. Aztán az ember várja a moziban, hogy na, most jön a zászlóm, vagy már éppen ott van!

Van álomprojekted?

Szerencsére Magyarországon egyedi, amit csinálok, nem is fogok digitális technológiára átállni, nálam marad az egyedi, kézműves készítés. Most is szitanyomással készítem a zászlókat, színhűek, tartósak, ezért nem aggódom, hogy nem találnak meg továbbra is szuper projektek. A váraktól a templomokig sok megrendelésem van, külföldről is. Az eddigi legmegtisztelőbb azonban a Hunyadi-felkérés volt, fantasztikus, hogy egy ekkora horderejű magyar filmnél közreműködhettem! A Hunyadi-korszakot mindig nagyon szerettem, magát Hunyadi Jánost is, akárcsak a honfoglalást. Úgy hallani, lehet folytatása, talán Mátyás királyról – állok elébe!