Tűzbe dobták a gyümölcsöt, és szerelmet varázsoltak – A Szent Iván-éj titkai
Június 24-ére virradóra a világ számos pontján megünneplik Szent Iván éjjelét. A hozzá kapcsolódó szokások, hiedelmek egészen az őskorig vezetnek vissza. A keresztény hagyomány ugyanakkor ezen a napon Keresztelő Szent Jánosra emlékezik. Hogyan lett Jánosból Iván? Valóban ez az év legrövidebb éjszakája? És miért ugrották át a megrakott tüzet elődeink? Hiedelmeknek, babonáknak és népszokásoknak jártunk utána.
A nyári napfordulót már magunk mögött hagytuk
Június 21. a nyári napforduló. A nap az égbolton a legmagasabb delelési ponton áll, vagyis a leghosszabb nappalt és a legrövidebb éjszakát éljük meg ilyenkor évről évre. Az északi féltekén ez a dátum a termés betakarításának közeledtét jelenti.
A Gergely-naptár, amit ma is használunk, igyekszik összhangba hozni a Föld Nap körüli keringését a naptári év napjaival, de a nyári napforduló pontos időpontja nem esik mindig ugyanarra a napra, hanem a Föld Nap körüli keringéséből adódóan évről évre változhat a pontos időpontja. Idén június 21-én, magyar idő szerint hajnali 04:42-kor következett be, ez volt az a pillanat, amikor a Nap–Föld középpontokat összekötő egyenes és az egyenlítő síkja által bezárt szög a legnagyobb értékét (kb. 23,5 fok) érte el a Nap északi félgömbön való elhelyezkedése mellett.
Ami nálunk nyári napforduló, az a déli féltekén élőknek a télit jelenti, hiszen ott decemberben nyár van, júniusban pedig tél.
Ennek megfelelően Ausztráliában a summer solstice (nyári napforduló) nevet használják a decemberi napfordulóra, a júniusi napforduló neve pedig winter solstice (téli napforduló).
Magyarországon a kereszténység felvétele óta Szent Iván napjához (éjjeléhez) kötik a nyári napfordulót, ami június 24-ére esik. De hogyan lett június 21-éből 24-e? A válasz a csillagászatban és a naptárreformban keresendő. A kétféle időszámítási mód, a tropikus – azaz a Földhöz viszonyított napállás – és a tényleges naptári évek közti különbség miatt a naptárreform óta három nap időbeli „előrelépést” eredményezett. A legtöbb kultúrában számos ősi szokás kapcsolódik ehhez a dátumhoz. A napfordulókat már a keresztény vallás létrejötte előtt megünnepelték Egyiptomban és néhány közel-keleti népnél.
Hogyan lett János helyett Iván?
Mivel az ünnep szimbolikája a fény és a világosság győzelmét fejezte ki a sötétség és a halál felett, az egyház erre a napra helyezte Keresztelő Szent János születése napjának ünnepét. Miért nevezik akkor mégis Szent Iván napjának? Azért, mert az Iván név a régi magyar Jovános, Ivános alakból származik, illetve a János név szláv formájából. A magyar és a nyugati szláv szokások között igen sok az egyezés, és mindkettő délszláv hatás alatt fejlődhetett ki.
Ez a nap keresztény ünnepnek számít, de a hozzá kapcsolódó szokások a kereszténységet messze megelőző korokból erednek. Az ősember a nyárközépi tűzgyújtással minden bizonnyal a napot próbálta meg támogatni a sötétséggel vívott harcában.
A termékenységi vagy tisztító tűzugrás, amelyet a fiatal szerelmesek hajtottak végre, már az ókori Egyiptomban is jelen volt.
Hazánkban az ünnep és a hozzá fűződő szokások átvétele a kereszténység igen korai, még bizánci hatás alatt álló korszakában történhetett meg, esetleg korábban, már a vándorlás ideje alatt megismerkedhetett a magyarság e szokásokkal. A kereszténység megjelenésével a nap szerepe háttérbe szorult, de a tűzgyújtás megmaradt. A tüzet elődeink gyakorlati haszna mellett a világosság, a tisztaság, az egészség, az elevenség, a szenvedély, a szerelem és az örök megújulás jelképének tekintettek.
Tüzet ugrottak, és almát dobtak bele
Egyes források szerint már a 11. században gyújtottak tüzet Iván előestéjén, ami tűz körüli ugrándozással, tánccal, még a pogány szokásokhoz hasonlóan zajlott. Más vélemények szerint csak a 15. századtól tartották meg az ünnepet.
„Ezen a napon pedig ilyen dolgokat szoktak cselekedni: A gyermekek szemetet, csontot egybeszednek, hogy azt megégessék és füstöt csináljanak, melynek ezt az okát tartják, hogy a tájban a pogányok a kutak körül tüzet szoktanak volt tenni, hogy a kígyók ne szaporodjanak ott, minthogy ez Szent János napja tájában szokott lenni, a keresztények – a tudatlanság is segítvén – a tájba tüzeket tettek, azokat által szökdösték és azt kívánták, hogy minden szomorúságuk égjen el (…)”– így számolt be a 18. században, egy református lelkész, Bod Péter a Szent Iván-éji szokásokról.
Az egész júniust Szent Iván havának nevezték. A tűzgyújtást tűzcsóvák forgatása (lobogózás) és hazánk egyes területein hosszú éneksorozat kísérte. De vízzel, növényekkel, füvekkel, virágokkal, gyümölcsökkel kapcsolatos hiedelmek is kapcsolódtak hozzá. Az ünnep estéjén kötött koszorúnak, amit a ház elejére akasztottak tűzvész ellen, egyes vidékeken különös erőt tulajdonítottak.
Az Ormánságban élt az a hiedelem, hogy amelyik anyának meghalt a kisgyermeke, annak Szent Iván-nap előtt nem szabad almát ennie, mert megeszi a mennyországban lévő gyermeke aranyalmáját.
A tűz körül a gyermektelen asszonyok cseresznyét fogyasztottak, mivel úgy tartották, az elősegíti a gyermekáldást.
A tűzugrálás alkalmából tűzbe dobott gyümölcsnek is fontos szerepe volt. A tűzben sült almát a gyermekeknek adták, hogy egészségesek maradjanak, Szeged vidékén a fog- és hasfájás orvossága volt, Baranyában a sírokra is tettek a gyümölcsből. Csongrádon azt tartották, hogy a tűzbe azért kell almát dobni, hogy az elhunyt rokonok is ehessenek a gyümölcsből. Különleges erővel bírt Szent Iván éjjelének harmatja is. A mezőkről gyűjtött harmatot életvíznek tartották: az ezzel való mosdás a hiedelem szerint meggyógyította a szem- és bőrbetegségeket.
A falu összes fiatalját összeénekelték
A tűzugrást a második világháborúig több magyar nyelvterületen is élő népszokásként őrizték, egészség- és szerelemvarázsló célja volt. A hagyomány az északi (például Nyitra, Hont és Bars, Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye) és a déli peremvidékeken maradt fenn legtovább. A tűzrevaló zsúpszalma, rőzse, májusfa, gaz és szemét is lehetett, amit néhol a lányok gyűjtötték, és a tüzet is ők gyújtották meg. Gyakran négyszögalakúra rakták.
A hagyomány szerint, ha egy fiú és egy lány Szent Iván éjszakáján együtt ugrotta át a tüzet, akkor belőlük egy pár lett. Ez az időszak a néphagyomány szerint a házasságok megkötésének is kedvezett. Kodály Zoltán a 20. század elején gyűjtött olyan népdalokat – például Magas a rutafa..., Hajtsad, rózsám, hajtsad kezdetű énekek –, amelyeket kifejezetten a tűzugrás alkalmával énekeltek.
A tűz meggyújtásának és átugrásának szertartásos módjai voltak. A Csallóközben egy lány háromszor körüljárta és vízzel megszentelte a tűzrevalót, majd egy legény ugyancsak háromszor körbefutotta, és égő fáklyával meggyújtotta.
A szokás lényeges része a szerelemvarázslás: a tűz átugrása közben párosító, kiházasító dalokat énekeltek. Gyakran igen hosszúak ezek az énekek, erre utal a közismert szólás: hosszú, mint a szentiváni ének.
Egyrészt a falu összes fiatalját összeénekelték, másrészt néhol már az ünnepet megelőző vasárnapokon is gyújtottak tüzet, olvasható Tátrai Zsuzsanna és Karácsony Molnár Erika Jeles napok, ünnepi szokások című könyvében.
Dániától Mexikóig – Hogyan ünnepelnek a világ országai?
Sok európai, illetve Európán túli országban még napjainkban is nagy, legalábbis a magyarországihoz képest jóval nagyobb jelentősége van a Szent Iván-napnak.
A dánok gyakran találkoznak a családtagokkal és a barátokkal, hogy együtt vacsorázzanak. Ha jó az idő, akkor átvonulnak a helyi máglya helyszínére. Itt este tíz óra körül meggyújtják a tüzet, amelynek tetejére egy boszorkányt helyeznek – régi ruhákból, szénával kitömve. Előtte gyakran tartanak máglyabeszédet. A néphit szerint Szent Iván éjszakája különleges erővel van feltöltve, ahol gonosz erők is munkálkodnak, ezért, hogy távol tartsák a gonosz erőket, a máglyákat általában magaslatokon gyújtották meg.
Írországban, különösen észak-nyugaton a hegytetőkön máglyákat gyújtanak. Sok városban tartanak Szent Iván-éji karnevált, vásárokkal, koncertekkel és tűzijátékkal.
Az Egyesült Államokban élő hopi indiánok a nyári napforduló idején visszaviszik a szellemeket ábrázoló figurákat, a kachinákat föld alatti termeikbe, ahol a téli napfordulóig pihennek. Az indiánok ezt hazatérési ceremóniának hívják. A fesztiválok legnagyobbikát Indianapolisban rendezik minden év június 26-án.
Mexikóban az emberek a testi-lelki megtisztulás rítusaként vizet öntenek magukra. Régen összegyűjtötték a jótékony hatású harmatot, majd meghempergőztek a nedves fűben. A voladorok tánca valaha a mexikói napkultusz részét képezte. Ez egy ősi, vallásos eredetű akrobatikus mutatvány, amikor négy férfi felmászik egy magas oszlop tetejére, és onnan kötelekkel leereszkednek, miközben madarakhoz hasonlóan mozognak. Ez ma már inkább csak turisztikai látványosság, de az UNESCO szellemiörökség-listájának része.
A kanadai Quebecben június 24-e nemzeti ünnep, munkaszüneti nap, felvonulás, családi és baráti összejövetelek, piknikek, tűzijátékok teszik emlékezetessé. A dél-amerikai kontinensen, például Brazíliában heteken át készülnek erre a napra, és olyan nagy ünnepnek számít, mint a karácsony.
KAPCSOLÓDÓ TARTALOM
Mi a közös Mátyás királyban és Tupac Shakurban? – Egy folklorista a „visszatérő hősök” nyomában
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
