„Mindenhová azt írták, hogy egy sejtcsomó, de nekem ő akkor is a gyermekem volt”

Azt mondják, minden terhesség más. Esetedben pedig három különböző tapasztalatról is beszélhetünk. Milyen volt az első várandósságod?

Huszonöt éves voltam, és éppen azelőtt mondtam fel a tévénél, hogy kiderült volna számomra a terhességem, így várandósan vágtam bele az álláskeresésbe. Sikerült a kultura.hu-nál elhelyezkednem, és részben ennek a csodálatos közegnek is köszönhetően fantasztikus babavárásban volt részem. Művészekkel interjúztam, klasszikus zenei koncertekre jártam, és a szerkesztőségben is nagyon jó volt a társaság, a mai napig úgy érzem, hogy a sok kacagás Csengelére is átragadt. Farfekvéses baba volt, így az első terhesség programozott császármetszéssel ért véget. 

Mindig tudtuk, hogy szeretnénk kistestvért, úgy indultunk neki a családalapításnak, hogy lehetőleg négy gyerkőcünk lesz – most egyelőre annak örülünk, hogy van kettő.

Kép

Fotó forrása: Jámbor-Miniska Zsejke

Az első pozitív tapasztalathoz képest a második terhességed vetéléssel ért véget. Ahogyan minden terhesség, úgy minden vetélés is más. Mi a ti történetetek?

Két évvel később eldöntöttük, hogy aktívan teszünk azért, hogy megszülethessen a kistesó. A mai napig emlékszem, hogy a második terhességi tesztem eredményét a mosógépen ülve, a lábaimat lóbálva vártam türelmetlenül. Amikor megláttam a két csíkot, kirohantam a fürdőszobából, és elújságoltam a férjemnek, hogy úton a kistesó! Hatalmas volt az öröm.

Minket is meglepett, hogy milyen gyorsan összejött, de kicsit arcul is csapott a valóság, hogy immár két gyerekért leszünk felelősek. Elindultam a terhesgondozás hosszú útvesztőjében: ultrahang, megerősítő vizsgálat, szívhangellenőrzés, védőnővel való kapcsolatfelvétel. Egy darabig minden rendben ment, majd jött az első trimeszter végi vizsgálat, ami vízválasztó szokott lenni, hiszen ekkor a leggyakoribb, hogy egy kisbaba visszafordul.

A legtöbb édesanya ilyenkor szorong egy kicsit, mert nem lát bele a hasába, de nagyon szeretné tudni, hogy mi zajlik odabent. Mi magánrendelésben csináltuk a 12 hetes ultrahangot, és előttem van, ahogy az orvos nézi a pocakomat, és nagyon keres valamit, az arca gondterhelt. Értelemszerűen rögtön kérdezgetni kezdtem, de csak nem érkezett a megnyugtató válasz. Zavaromban próbáltam buta kérdésekkel elütni az időt, például azzal, hogy lehet-e már tudni, hogy kisfiú lesz-e vagy kislány. 

Az orvos rám nézett és azt mondta, hogy nem lesz semmi, mert nincs szívhang.

Mintha elvágták volna a filmet. Rendkívül intenzív pár másodperc következett az életemben. Az orvos próbált együttérző lenni, de annyira ki volt égve, hogy nem nagyon ment neki, csak faarccal kijelentette, hogy ennek a terhességnek művi úton véget kell vetni. Próbáltam „éretten” és „hősiesen” viselkedni, de ha őszinte akarok lenni: kiborultam. Azt hiszem, sírva lerohantam a lépcsőn és kiszaladtam a parkolóba, olyan érzés volt, mintha ez az egész nem is velem történt volna meg. Az anyák már az első naptól simogatják a pocakjukat, vigyáznak a magzatukra, beszélnek hozzá, elképzelik a jövőt, és amikor mindez egyik pillanatról a másikra szertefoszlik, az sokkoló. Mindenhová azt írták, hogy egy sejtcsomó, de nekem ő akkor is a gyermekem volt.

Milyen tapasztalataid voltak az egészségügyi ellátórendszerrel kapcsolatban? 

Amikor meghallottam a tájékoztatást, hogy „akkor most művi megszakítást kellene intézni”, teljes sokkban voltam. Nem tudtam, kit kell ilyenkor felhívni, hogyan működik ez a folyamat, és az orvosomtól sem kaptam útmutatást. Végül a védőnő és a háziorvosom segített abban, hogy milyen számot kell felhívni a kórházban. Próbáltam normális hangon beszélni a telefonban, aztán ahogy ki kellett mondani, hogy mi történt, és mit szeretnék, elsírtam magam. Egyszerűen nehéz volt megszólalni is.

A másik bökkenő az volt, hogy a kórház abortusznaptára tele volt, így csak kb. öt nappal későbbre kaptam időpontot. Ez azt jelentette, hogy öt napon keresztül kellett úgy élnem, hogy tudtam: egy elhalt magzatot hordok a szívem alatt. Sokan kérdezték, hogy nem veszélyes-e ez, nem fenyeget-e vérmérgezés, de annyira korai szakaszban halt el a terhesség, hogy ez állítólag nem jelentett közvetlen veszélyt.Spontán el kellett volna induljon a vetélés, de a testem nem akarta elengedni őt. 

Azt azért jelezték, hogy ha bármi vérzést vagy rendellenességet tapasztalok, azonnal menjek be a kórházba, emiatt folyamatosan rossz álmok gyötörtek. 

Egy éjjel arra ébredtem, hogy azt éreztem: folyik le a lábamon a vér, aztán felkeltem és láttam, hogy nincs ott semmi. 

Az egész családom mellettem állt, mindenki éreztette velem, mennyire szeret, mégis sokszor egyedül éreztem magam ebben a helyzetben. 

„Jól leszek, mert eldöntöttem, hogy így lesz” – írod a publicisztikádban, azonban úgy sejtem, hogy ez ennél jóval összetettebb. Lehet valaki tényleg jól egy drasztikus élethelyzet után? 

Ezt úgy értettem, hogy bár leértem a gödör aljára, soha nem tévesztettem szem elől a fényt. Vígaszt nyújtott, ha arra gondoltam, hogy „normális, hogy így érzel, adj magadnak időt, de ne süppedj bele a fájdalomba”. Szerintem rengeteg minden múlik azon, hogy az embert milyen életszakaszban éri a trauma, milyen a személyisége, milyen megküzdési stratégiái vannak, és kik tartják neki a védőhálót. Nincs bevált recept. Nekem nagyon fontos volt, hogy amikor elkezdtem feldolgozni mindezt, ne csak a fájdalomról szóljon minden. Gyakori reakció ilyenkor, hogy az ember sorstársak történeteit kezdi el keresni, de én szinte csak olyan írásokkal találkoztam, amiktől még rosszabbul éreztem magam, mert az írások csak azt hangsúlyozták, mekkora trauma ez, mennyire nehéz érzés – ami egyébként abszolút igaz! 

De nekem kapaszkodókra volt szükségem, amik abban segítenek, hogyan lehet ebből továbblépni. Például az a gondolat, hogy a fájdalmat nem lehet elkerülni, de a szenvedés mértékét már mi szabályozzuk, számomra azóta is meghatározó. Minden édesanyának szüksége van egy gyászidőszakra, ahol mélypontokat él meg, legyen az pár nap, pár hét, vagy amennyi időre épp szüksége van — és ezt mindenkinek tiszteletben kell tartania. De utána érdemes keresni olyan megküzdési stratégiákat, amik segítenek továbbmenni.

Én például már rögtön másnap éreztem elkezdtem szakmai segítséget keresni. Érdeklődtem gyászcsoportok iránt, és bár volt kifejezetten perinatális veszteségekkel foglalkozó csoport, az éppen akkor nem indult, így végül egy általános veszteségekkel foglalkozó gyászcsoporthoz csatlakoztam, és az összejövetelek valós segítséget nyújtottak. Szerintem sokan tapasztalják, hogy ilyenkor gyakran olyan mondatokkal próbálnak vigasztalni, mint hogy „még fiatal vagy, lesz másik baba” vagy „ez nem is baba volt, csak egy sejtcsomó”. 

Ezekben a mondatokban érezni ugyan a jó szándékot, de kicsit elvitatják a gyászoló érzéseit. 

Ezért fontos megérteni: sokszor az is elég, ha a másik annyit mond: „együttérzek”. Én például nagyon erős élményként éltem meg, amikor egy későbbi nőgyógyászati vizsgálaton az orvos a szemembe nézett, a kezemre tette a kezét, és csak ezt az egy szót mondta. 

Nem kell azonnal megvigasztalni az embert, nem kell megoldásokat kínálni – sokszor az a legtöbb, ha ott vagyunk mellette, és elfogadjuk, hogy a rossz érzések megélése teljesen rendben van.

Kép

Fotó forrása: Jámbor-Miniska Zsejke

Magyarországon a vetélés tabutéma, így sokszor családon belül sem esik róla szó, vagy nem teljesen tudják, hogyan is reagáljanak egy ilyen helyzetre. Te hogyan tudtad megélni ezt a veszteséget a párkapcsolatodon, a családodon belül?

Ami a számomra a legfontosabb: szeretettel támogattak engem. Ennek ellenére mégis volt végig egyfajta outsider érzésem, hogy ez a folyamat az én testemben megy végbe, végső soron senki sem értheti, hogy min megyek keresztül.

Minden, amiről eddig meséltél, nagyon összetett, komplex tapasztalat- és érzésvilágról árulkodik. Hogyan befolyásolta mindez az anyaságodat? 

Még jobban elkezdtem értékelni, hogy az első gyermekem egészségesen jött a világra. Ugyanakkor a második babánk elvesztése után évekig nem volt bátorságom újra belevágni, mert azt éreztem, nem akarom megint átélni azt a fájdalmat. Maga a terhesség-megszakítás is nehéz élmény: egy napot kórházban kell tölteni, olyanokkal egy szobában, akik esetleg önszántukból döntöttek így. Ez az élethelyzet érzelmileg azért is bonyolult, mert miközben együttéreztem a szobatársaimmal, és megértettem, hogy itt mindenkinek nehéz valamiért, borzasztóan irigy is voltam rájuk, amiért ők egészséges magzatot hordanak a szívük alatt, és akár meg is gondolhatnák magukat. Én erre nem kaptam esélyt. 

A vetélés traumája árnyékában sok nő gondolja, hogy többé már nem szeretne gyereket vállalni. Ti azonban mégis úgy döntöttetek, hogy újra belevágtok. Mi jelentette a fordulópontot ebben a kérdésben?

Szerencsére pár év után éreztem magamban az erőt, hogy újra megpróbáljuk, így született meg Bíbor. Ő a mi szivárványbabánk. Az odáig vezető út azonban döcögős volt. 

A műtét utáni időszakban teljes elutasítással gondoltam a következő gyermekre, de ez idővel oldódott. A kérdés ilyenkor mindig az: vajon ez az érzés örökké tart, vagy egy idő után felszabadul a gondolat, hogy újra lehet próbálkozni? 

Nálunk lassan lopakodott vissza a vágy a családba. Beszélgettünk róla, Csengele is egyre gyakrabban kérdezgette, mikor lesz kistestvére – bár nem miatta döntöttünk így, de éreztük, hogy mindannyian vágyunk rá. Egyedül a félelem állt az utunkban: mi van, ha újra megtörténik?

Az áttörés végül az orvosomnál jött el. Az éves méhnyakrákszűrésen beszélgettem vele erről, és a doktornő azt mondta: el kell döntenem, mennyire akarom a kistesót. Ha igazán akarom, akkor vágjak bele, mert a félelmek nem fognak eltűnni. Ha pedig nem akarom, akkor engedjem el ezt a gondolatot és vele együtt a szorongást is. Ez a beszélgetés, plusz egy véletlen – a fogamzásgátlóm lekerült a piacról – végül eldöntötte az időzítést. És nem sokkal később megfogant Bíbor, akit az Uzsoki kórházban szültem meg csodálatos, felkészült és empatikus egészségügyi dolgozók segítségével, akiknek a mai napig hálás vagyok. 

Végezetül: ha valaki úgy olvassa ezt a beszélgetést, hogy éppen hasonlókon megy keresztül, akkor mit üzennél neki?

Azt, hogy együttérzek. Egyébként amikor megtudtam, hogy a második babánk elment, volt egy furcsa dolog, ami segített: megszállottan takarítottam. Ez a monoton tevékenység valahogy kizökkentett abból a bénító érzésből, amiben voltam, és kontrollérzetet adott. Ilyenkor jó találni valamit, ami egy kicsit eltompít. Ez lehet sport, nekem a futás is segített, vagy ha van idősebb gyerek, akkor a vele való foglalkozás, a szeretteinkkel való együttlét, vagy egy kis magány, ha azt igényeljük. Amikor az ember épp benne van a legnehezebb részében, nem hiszi el, és nem is érdekli, hogy valaha még boldog lehet, de idővel ez meg fog változni.