Mindig is pszichológus szeretett volna lenni. Gyerekként hogyan képzelte a pszichológus munkamódszerét? Megmentő, hős akart lenni, aki odaröppen a bajbajutottakhoz, és pár titkos varázsigével meggyógyítja őket?

Talán már gyermekként az volt bennem, hogy olyan személy szeretnék lenni, aki segít másoknak, aki lelkileg támogatja az embereket. Amikor még egymás emlékkönyvébe írtunk, megfogott egy gondolat, amit az enyémbe írt egy gyerekkori barátom: „Evezz, evezz az élet tengerén, de ki ne köss a bánat szigetén, legyen erőd tovább evezni és a boldogság szigetén kikötni!” Azóta is azt képviselem, hogy a boldogság szigete elérhető új hozzáállások, nézőpontok kialakításával, újfajta cselekvéssel. Csak evezni kell.

Mit jelent az interkulturális és interperszonális szakirány, amit választott? Helyet kap benne a spirituális dimenzió is?

Az egyetemi képzésben ez a mesterképzés főként a családdal kapcsolatos kérdésekre és valóban valláspszichológiai, spirituális kérdésekre is összpontosított. Nekem mindkettő nagyon felkeltette az érdeklődésem, és a mai napig szeretem a családi és spirituális, valláspszichológiai kérdéseket. 

Honnan érkezett meg az a gondolat, hogy a jegyesoktatás, ami jellemzően egyházi műfaj, felkerüljön a pszichológusi palettára? Ez a nem hívők számára is egy esély még az esküvő előtt felkészülni a házasságra?

Amikor a párokkal beszélgetve újra és újra ugyanazok a problémák vetődtek fel, és azt láttam, hogy jelentős részük hasonló sémák szerint akad el adott kérdésekben, megfogalmazódott bennem, hogy gyümölcsözőbb volna megelőzni a bajt. 

A jelenleg létező jegyesoktatás valláshoz kötött, ugyanakkor arra gondoltam, milyen jó lenne azt vallástól független, pszichológiai alapokra helyezni. 

Itt aztán a párokkal közösen megvitatunk az életüket érintő fontos témákat, lehetőséget adva a fejlődésre, az emelkedettebb hozzáállás kialakítására. Szóba kerülnek olyan témák, lehetséges krízisek, tipikus viselkedésminták, amelyekről való előzetes gondolkodás lehetőséget ad arra, hogy később ne vakon menjünk bele a nehézségekbe, legyenek jelzőkarók, biztos támpontok. Ilyen például az első gyermek érkezése és az ezzel járó jellemző problémák.

Azt szokták mondani, a szerelem vak, véleményem szerint a hormonokon alapuló szerelem valóban az, de a tudatos szerelemben a felek látnak és átlátnak. Egy házasság, egy család tervezése nem kis feladat, és tudatosság nélkül könnyen elmehet olyan irányba, amelyre nem számítunk, és amely nagy csalódást okoz a későbbiekben mindkét félnek. A jegyesoktatás célja nem a kapcsolat eleji pozitív, összetartó illúzió összetörése, hanem hogy olyan képességekkel, látásmóddal, tudatossággal gazdagodjanak a felek, átvészelve a tipikus buktatókat, amik által hosszú távon minőségi életet tudnak élni.

Kép

Rév Szilvia – Fotó: Kállai Márta

Miért kérünk olyan nehezen segítséget? Sok ember számára luxuscikknek számít a pszichológus kifizetése. Lehet, hogy nem is tudatlanságból nem keresünk pszichológust?

A nehézségnek számos oka lehet, és közülük egy az anyagi nehézség. Nehéz az őszinte szembenézés, nehéz azzal az érzéssel eljönni, hogy vajon milyen csontvázak fognak kihullani a szekrényből, nehéz egy vadidegennek feltárni a lelkünk mély bugyrait. Sokaknak nehéz bevallani, hogy nem tudták megoldani maguk a problémájukat, na meg a sztereotípia, hogy pszichológushoz „csak a bolondok járnak”.

Mit gondol a minket körülvevő fokozódó nehézségekről? Mindegyikre lehet az a válasz, hogy magam próbálok változni, átkeretezni, megdolgozni a problémát? 

Amikor kívül nagy a zaj, a legfontosabb, hogy belül csend legyen. Ezért érdemes dolgoznunk azon, hogy megtanuljunk kapcsolódni a lelkünkkel, hogy tudjuk, mire van szükségünk, mi elég, mi lenne a jó irány. 

Érdemes kiszállni egy kicsit a híradónézésből, az online hírfolyamból, és időnként kikapcsolni, lazítani, természetben lenni, rálátni arra, hogy felülnézetből, a Teremtő szemszögéből nézve rend van a világban. 

Először az a legfontosabb, hogy próbáljunk magunkban dűlőre jutni az adott szituációval, elfogadni, megérteni, amit lehet, és ha ezek után is váltani kell, és hív valami belül halkan, akkor lehetséges, hogy az a jó irány.

Mennyire kell a múltba visszamenni, hogy változtatni tudjunk? A gyógyulás feltétele a teljes életünk feldolgozása, vagy elég önnyugtató technikákat tanulni? 

Van, hogy teljesen vissza kell menni. Ha a problémánk gyökere a gyerekkorban rejlik, akkor foglalkoznunk kell vele ahhoz, hogy az állapotunk javuljon. Ez ahhoz hasonlítható, mint mikor elvágod a felszínen a gazt, vagy éppen kihúzod gyökerestül. Az egyik esetben újra és újra kinő, a másik esetben pedig már nem. Ez a különbség a lelki folyamatokban is: ha hosszú távú békét és örömöt keresünk, valódi harmóniát, akkor mélyre kell ásnunk. De persze van, hogy egy adott periódusban elég meghoznunk egy döntést, és az segít, akkor csak azzal van dolgunk.

Milyen neurológiai változásokat hoz létre az agyban például az autogén tréning? Ha új készségeket tanulunk, változik az agyunk, új idegpályák épülnek?

Az autogén tréning egy egyszerű, mégis mélyen ható relaxációs technika, amely kimutatható változásokat idéz elő az agyban. Az agykutatások szerint a gyakorlása során fokozódik az alfa- és théta-hullámok jelenléte, ami nyugalmi, meditatív állapotot jelez. Az autonóm idegrendszer is reagál: csökken a pulzus, a vérnyomás, lassul a légzés. A módszer hosszú távon fejleszti az önszabályozást, amiben kulcsszerepet játszik a prefrontális kéreg aktiválódása. Közben a stresszért felelős amygdala aktivitása mérséklődik, így csökken a szorongásra való hajlam. 

Mindez nem csupán érzésre történik – mérhető EEG-vel, HRV-vel, fMRI-vel vagy akár kortizolszint-méréssel is. Az agyunk rendkívül rugalmas, képes tanulni és új idegi kapcsolódásokat kialakítani. Autogén tréning közben épp ezt a természetes képességünket aktiváljuk tudatosan. 

Olyan ez, mint mentálisan konditerembe járni: minél többször gyakorlunk, annál erősebb lesz a belső egyensúly. És ez az, amit a klienseimnél is újra meg újra látok, az elme lecsendesedése gyakran a valódi gyógyulás első lépése.

Miért tűnik úgy, hogy hihetetlenül sokan küzdenek pánikbetegséggel? Több a nehézség, vagy mi lettünk sérülékenyebb anyagból gyúrva?

Egyre több ember szenved pánikzavarban, és ez nem véletlen. A mai világ gyors, kiszámíthatatlan, és rengeteg információval terheli az idegrendszert, miközben kevés idő marad a belső egyensúly helyreállítására. A szükségleteink háttérbe helyezése, az ezzel járó esetleges kiégés, elakadás valamely életterületen, a félelmeink, az egészségünkkel kapcsolatos szorongás, a halálfélelem jelentősen közrejátszanak a zavar kialakulásában. 

A covid idején átélt elszigetelődés és annak szövődményei is felerősítették sokaknál a szorongást. Emellett sokaknál jelen van a tanult tehetetlenség érzése: mintha bármit tennének, semmi nem változna. Ez a kontrollvesztettség erősen összefügg a pániktünetek megjelenésével. Fontos tudni, hogy ezek a reakciók tanultak – épp ezért megtanulhatók másként is. A megfelelő önismereti munka, pszichoterápia vagy relaxációs technikák segíthetnek visszaszerezni az irányítást önmagunk felett.

Kép

Fotó forrása: Rév Szilvia

Határvédelem: szinte minden konfliktusunk mögött ez van? Meg tud tanítani egy pszichológus a határaink védelmére, a szükségleteink képviselésére?

Sok párkapcsolati, munkahelyi vagy akár családi konfliktus mögött valójában a határok hiánya vagy megsértése húzódik. Amikor nem tudjuk világosan kommunikálni, hogy mire van szükségünk, vagy nem merjük jelezni, ha valami számunkra túl sok, az könnyen belső feszültségekhez, sértettséghez és kapcsolati törésekhez vezethet. A határvédelem nem elzárkózást jelent, hanem azt, hogy tudatosan képviseljük önmagunkat. Jó hír, hogy ez nem veleszületett készség, hanem tanulható. A pszichológus segíthet felismerni, hol csúszunk bele túlzott alkalmazkodásba, vagy épp hol válunk túl merevvé. 

Terápiás munkával új viselkedésminták épülhetnek be, és megtanulhatjuk, hogyan mondjunk nemet bűntudat nélkül, vagy kérjünk valamit anélkül, hogy gyengének éreznénk magunkat. 

A határaink védelme egyben az önértékelésünk is hozza, ami minden kapcsolatban gyógyító erejű. 

Mégis lehet egy pont, amikor tényleg nem bírunk a terheinkkel, ahol már nem elég nekünk változni?

A kiégés nem egyik napról a másikra történik. Hosszú, gyakran észrevétlen folyamat, amely során az ember fokozatosan elveszíti a lelkesedését, az energiáját, végül az önmagába vetett hitét is. Először csak fáradtság, ingerlékenység, motiválatlanság jelentkezik, később már fizikai tünetek is társulhatnak hozzá. Igen, van olyan pont, amikor az ember valóban úgy érzi: már nem bírja tovább. Ez nem gyengeség, hanem egy vészjelzés, amit komolyan kell venni. 

A tartós túlterhelés – akár munkahelyi, akár lelki fronton – kimeríti az idegrendszert, és ha nincs megállás, az teljes összeomláshoz vezethet. A pszichológus abban tud segíteni, hogy újra kapcsolódni tudjunk önmagunkhoz, felismerjük a saját határainkat, és megtanuljunk úgy jelen lenni az életünkben, hogy abban mi is számítunk. A gyógyulás nemcsak pihenésről, hanem új belső egyensúly megtalálásáról szól.

Szükségleteink kielégítése összeegyeztethető a társadalmi elvárásokkal?

Muszáj, hogy összeegyeztethető legyen. Keresnünk kell a környezet elvárásai és a saját szükségleteink közötti harmóniát. Igen, van, hogy nehéz, és van, hogy ha tiszteljük a szükségleteinket, akkor váltunk egy adott életterületen. Bátornak kell lennünk ahhoz, hogy megtaláljuk azt az életvitelt, ahol nem kell lemondanunk a szükségleteinkről. 

Lehet, hogy fejlesztenünk kell magunkat, változtatnunk, döntéseket hoznunk, de egyvalami elmondható: mindenképp megéri. Tapasztalataim szerint, ha ezt nem tesszük meg önmagunkért, túl nagy árat fizetünk.

Miért van az, hogy sok esetben magunkat gátoljuk a haladásban, nem merünk növekedni?

A tudatalattinkban olyan viselkedésminták rögzültek, amelyek sokszor nem előre visznek, hanem sajnos korlátként vannak jelen az életünkben. Minden, ami gyermekkorunkban beprogramozódott a tudattalanunkba, meghatározza az életünket, és úgy működünk, mint egy robotpilóta. Hányszor hallottunk ismétlődni mondatokat, ezáltal megtanulva reagálni a szituációkra, ahelyett, hogy tudatos, saját választ adnánk egy adott helyzetben? 

Számos lelki és testi tünete lehet egy lelki elakadásnak, de leginkább a szenvedésnyomás hívja fel arra a figyelmünket: baj van. Tudatos énünk hiába próbálna meg előre menni, ha a múltunk csomagjai visszahúznak a tudattalanunk által. Olyan ez, mint egy bennünk zakatoló lemez, de ennek nagy része nem mi vagyunk. Minden korlát átugorható, minden seb begyógyítható, és minden visszahúzó minta feloldható, ha teszünk érte. Nem a mintáink összessége vagyunk, választhatunk szabadon.

Miért van az embereknek igénye arra, hogy higgyenek a visszatérésben?

Archetipikus képzetről, elemi gondolatról van szó. A természetben megmutatkozik az elhalás és újjászületés, a régi emberek pedig éppen ennek alapján asszociáltak arra, hogy az emberrel is ugyanez történhet: meghal és újjászületik. Logikus, hogy ha az élet egy területén ez működik, akkor másutt is igaz, ezért jelent meg a népköltészetben és a hiedelmekben, vallásokban is. Természetes emberi remény, hogy a halál nem végleges, hogy létezik visszatérés és feltámadás. 

Mi a legkorábbi kultúrtörténeti adatunk erre?

Az igény arra, hogy az ember meghaladja a halált, már az ókori mitológiákban is tetten érhető. Az ógörögök hérosz-kultusza ráadásul tovább élt a kereszténységben is: a kereszténység katonaszentjeinek legendahagyománya oda nyúlik vissza. A népköltészetbeli, mondabeli megjelenés ennek a szerves folytatása.

Mint amilyen Szent László alakja és mondaköre?

Pontosan.

Mielőtt rátérnénk Szent Lászlóra, járjuk egy kicsit körül: miért volt szüksége erre egy közösségnek?

Sántha György a 20. század közepén írt arról, hogy az ókori Hellászon belül egy-egy tájegységnek, mikrorégiónak megvolt a maga hérosza, akinek kultusza főként a sírjához kötődött. Mind a bizánci, mind a nyugati kereszténységben ebből nőtt ki az ereklyekultusz: a szentek erejében hívő emberek a földi maradványokat olyan természetfeletti tulajdonságokkal ruházták föl – holtukban, de mégsem csak holtukban, hanem ereklyéik által jelenvaló valóságukban is –, hogy az élőkön képesek segíteni. 

A középkori Magyarországon három ilyen sírhely kiemelkedően népszerű volt: Szent Margité a Nyulak szigetén, Remete Szent Pálé Budaszentlőrincen, valamint Kapisztrán Szent Jánosé a szerémségi Újlakon.

A magyar mondahagyományban kikhez kötődik a visszatérő hős mondatípusa?

A legkorábbi előfordulást Csaba királyfi alakja kapcsán ismerjük: Anonymus, majd Kézai Simon is említi az erre vonatkozó szájhagyományt, amely a székelyek körében él: Csabát, Attila legkisebb fiát, aki a népével Görögországba menekült, a székelyek azóta is visszavárják. A történetben van azonban egy fura csavar. Egy korabeli proverbium szerepel a szövegben, ez pedig úgy szól: „úgy fogsz visszatérni, mint Csaba királyfi” – vagyis soha, sehogy. Az adat azért érdekes, mert bár a krónikás fogalmazásából egyértelműen kiolvasható a kételkedés, az idézett szólás kapcsán az is nyilvánvaló, hogy az akkor élt emberek egy része valóban várta Csaba királyfi visszatérését.

Kép

Fotó forrása: Magyar Zoltán

Kinél jelenik meg a mondatípus elsőként teljes formában?

Szent Lászlónál. Ő az, akihez ez a mondahagyomány kapcsolódik, és először a Nagy Lajos király koráról szóló gesztában jelenik meg, a 14. század közepén. A történet szerint 1345-ben Lackfi Endre székely ispán hadjáratot indít az Erdélybe betörő moldvai tatárok ellen, és az ütközetben már vesztésre állnak a magyarok, amikor az égen megjelenik egy lovas, és legyőzi a tatárokat. Gyönyörű, költői leágazása ennek az a mondai adalék, hogy egy tatár fogoly igazolta végül, hogy nem hús-vér ember győzedelmeskedett felettük, hanem az, akit a magyar katonák Lászlóként emlegettek. 

Arany János a Toldi estéje című elbeszélő költeménye betétjeként megírta nemcsak ezt a legendát, hanem a folytatását is, hogy a váradi székesegyházban Szent László sírjának őre három napon át nem találta a holttestet, majd mire újra előkerült, a teste meg volt izzadva. Ennek a történetnek a párhuzamait megtaláljuk az európai mondahagyományban, vagyis a mondatípus egész Európában ismert – éppen azért, mert a héroszkultuszból és a kereszténység katonaszentjeinek legendáiból táplálkozik. 

Azonban hungarikumnak is tekinthető, hogy e monda ennyire komplexen és gazdagon csak magyar nyelvterületen fordul elő.

Kihez kötődik még ilyen történettípus?

Több halhatatlan és visszatérő hős ismert a magyar mondahagyományban. Akiről a magyar folklórban a legtöbb történetet ismerjük, az Mátyás király: egyértelműen ő a legnépszerűbb történelmi szereplő a magyar folklór egészén belül is, mesék, mondák, anekdoták, szólások tapadnak az alakjához. Kimagaslóan a leggazdagabb. Hatszázféle típust ismerünk Mátyáshoz fűződően – akár véletlenszerűen, akár organikusan – ez olyan nagy szám, ami az egész európai folklórban példátlan. Mégis meglepő, de ő nem a magyar hagyományban vált halhatatlan vagy visszavárt hőssé, hanem a szlovénoknál. Náluk is nagyon népszerű hős, csak másként. Sokkal kevésbé „történelmi” és „emberi” az alakja.

Tudna példát mondani?

A szlovénoknál Mátyás például szembeszáll Istennel, vagy éppen tündérlányokkal van viszonya… És megjelenik egy olyan típusban is, amit a nemzetközi folklorisztikában Kyffhäuser-típusként emlegetünk. Eszerint Mátyás nem halt meg, hanem elvonult a seregével egy hegy belsejébe, és ott pihen katonáival együtt. Múlnak az évszázadok, szakálla háromszor, hétszer, kilencszer – szövegvariánstól függően – körbeéri már az asztalt, amely mellett alszik, és ha kilencedszer is körbetekeredik, akkor Mátyás felébred és visszatér, segít a népén, és megint eljön az aranykor. 

Ez a szlovén hagyományban egy elterjedt alaptörténet, és joggal feltételezhetjük, hogy a magyar nyelvterületen is ismerték a 16–17. században. A mondatípus a Kyffhäuser-hegységről kapta a nevét, nyugat-európai variánsokban egy ottani barlangban Rőtszakállú Frigyes várja így a visszatérést. 

A halhatatlan és visszavárt hős alakja egyébként aztán Rákóczi Ferenc, Petőfi Sándor, sőt Rudolf trónörökös alakjával kapcsolatban is felbukkan a magyar néphagyományban.

Miért?

Mindannyian eltűntek. Rőtszakállú Frigyes nem tért vissza a szentföldi hadjáratból, II. Rákóczi Ferenc külhonba emigrált, Petőfi nyomtalanul eltűnt a segesvári ütközetben, Rudolfnak pedig – minthogy népszerű Habsburg volt – egyszerűen nem hitték el az újságokban megjelenő halálhírét. És van még egy tényező: ebben a korszakban, a 18–19. században beáll egy változás is a magyar folklórban. A korábbi évszázadokra jellemző mitikus és legendás elemek mind inkább kikerülnek a történetekből, a hős „realizálódik”. Már nem az égből várják vissza, mint Szent Lászlót vagy Csaba királyfit a csillagösvényen, hanem abban bíznak, hogy álruhában tér vissza. 

Számos ilyen történetet ismerünk, a leggyakoribb talán az, amikor a hős utólag lelepleződik. Ilyenkor inkognitóban bukkan fel, szállást és vacsorát kér egy szegény embertől, és reggel, miután eltávozott, a házigazda egy aranypénzt talál a vánkos alatt. Ebből tudja, hogy álruhában szállt meg náluk Rákóczi vagy éppen Rudolf királyfi. A hagyománykör ugyanekkor kiegészült álhősökkel is, akik valójában szélhámosok voltak, de próbáltak hasznot húzni abból, hogy az emberek visszavárják az igazi hőst.

Ez adatolható? Tényleg voltak ilyen álhősök?

Igen, periratokban és korabeli törvényszéki beszámolókban is olvashatunk róluk. A szájhagyományban pedig szintén számos előfordulásuk van.

Van 20–21. századi adat visszavárt hősre?

Nem igazán. A képzetkör kialakulásához évtizedekre van szükség, és ez az időtényező nem megspórolható. Másfelől viszont a 20. századra átalakult a világ, a tradicionális népi kultúra szétesett, de legalábbis erodálódott, legkésőbb a kollektivizálás és a hagyományos faluközösségek felbomlásával. Megszűnt a mondatermő közeg. 

Jóllehet a népi képzelet nem szűnik meg, és maga a monda műfaja sem szűnik meg, de már nem a falusi, egykori környezetében újul meg. A városi legendák vették át ezt a szerepet, és viszik tovább a hagyományos sémát, amit adaptálnak modern szereplőkre.

Például?

Jim Morrison, Elvis Presley, Tupac Shakur rajongói szintén nem hiszik el, hogy „hősük” meghalt, és az internetes bulvárban időről időre előbukkan, hogy várják a visszatérését.

Ez azt is jelenti, hogy mostanra kihaltak bizonyos folklórműfajok?

Részben igen. Tündérmese, legendamese, novellamese már alig gyűjthető. Az eredetmagyarázó mondák, teremtéstörténetek, bibliai apokrifek szintén már javarészt eltűntek. Az élő folklórból gyűjthető balladák sincsenek már. A mondák és mesék gyűjtése közben az utóbbi harminc évben már nekem is föl kellett „szántanom” a teljes magyar nyelvterületet. 

Igaz, a Kárpát-medence és Moldva különböző részein még tízezres nagyságban sikerült feljegyeznem a szájhagyományban öröklődött mondaszövegeket: például a Tornai-karsztvidéken, Szádelőben éppen Szent Lászlóról hallottam egy Kyffhäuster-típusú mondát. Az is szerencse, hogy én javarészt olyan idős emberekkel beszélgethettem, akik a kollektivizálás előtt nőttek föl, és hagyományos, organikus közegben tanulták el ezeket a történeteket. És ez a szüleik-nagyszüleik generációjától szervesen örökölt hagyomány még abszolút a 19–20. század népi kultúrája volt.

Fotó forrása: Magyar Zoltán

Hogyan kell elképzelnünk a gyűjtőútjait?

Nagyon fiatalon úgy mentem terepre, mint egy garabonciás diák: nem szerveztem túl, csak nekiindultam. 

Mindig kialakult a folytatás: vagy a kocsmában adtak egy jó tippet, vagy szekéren, vagy vonaton. Sokszor először a papokhoz állítottam be, de volt, hogy egy véletlenszerűen megszólított néni vagy bácsi volt éppen a falu legnagyobb történetmondója.

Innentől kezdve kézről kézre adtak, mert addigra már tudták, hogy mi érdekel. Mindezek a találkozások már csak azért is emlékezetesek voltak, mert nem csak folklór-adatközlőket ismertem meg a megkérdezettek személyében, hanem többnyire megkapó népi egyéniségeket is.

Hol és hogyan tudott Szent László-történeteket gyűjteni?

A témába még egyetemistaként szerettem bele, 1995-ben azzal az elhatározással vágtam neki a Kárpát-medencének, hogy Szent László-hagyományokat fogok gyűjteni. Erdélyben Torda vidékén, Felvidéken a Gömör–Tornai-karszt környékén, a Palócföldön és Gyimesben is színes történetekre bukkantam. Onnantól pedig nem volt megállás, hiszen feltételeztem, hogy ha ilyen jól lehet Szent László-mondákat gyűjteni, akkor biztos lehet mást is: és következtek a történeti mondák, a hiedelemmondák (a babonás történetek), majd a kimagasló tudású történetmesélők is, és mindezekből következően az egyéniségmonográfiák, tájegységmonográfiák és műfaji összegzések. Még egy kötetre való balladát is sikerült megörökítenem, de mindez alapvetően Szent Lászlótól indult.

És a mondáktól. Mit gondol, miért maradhatott fenn a monda, míg más műfajok szinte eltűntek?

Mert összefügg a földrajzi térrel és a történelemmel. A népi történelemszemlélet más, mint a modern – tanult – polgári: naivabb, szűkebb. Egy középkori vagy kora újkori ember történeti tudata, történeti látóhatára a településének, elsősorban szülőfalujának határáig terjedt, és ebbe gond nélkül beleférhetett, hogy Rákóczi együtt harcolt Mátyás királlyal, vagy hogy Petőfi és Mária Terézia találkozott egymással. 

Amit az ember helyhez tudott kötni, számára az vált történelemmé. Lehetett ilyen egy forrás, amelyet „a régiek” szerint Szent László fakasztott, vagy egy szikla, ahol megpihent Mátyás király, netán egy kocsma, ahol megszállt Petőfi. 

Hosszan sorolhatnám. A legkedvesebb emlékeim egyike, egyben a népi kultúra történelemszemléletének ragyogó bizonyítéka az az eset, amely Gyimesben történt velem az 1990-es években. Szent Lászlóról gyűjtöttem akkor is, gyalogszerrel baktatva az egyik völgyben, amikor egy idős néni ért be a szekerével. Maga mellé invitált, felültem, és beszédbe elegyedtünk. Persze faggatni kezdtem őt is Szent Lászlóról, hogy hallotta-e ezt vagy azt a történetet, mert azt beszélik, hogy Szent László király járt itt is a közeli hegyeken. A csángó néni bólogatott, majd kisvártatva megszólalt: „Igen, de mostanában nem járt erre.” Számára természetes, hogy a király járt azon a vidéken, az pedig már lényegtelen volt, hogy 20 éve vagy 800 éve történt mindez.

Sok kultúrában – Mexikóban vagy az USA déli részén az őslakosok – hiszik, hogy a kaktusz távol tartja a rossz energiákat, tüskéi védőpajzsként funkcionálnak. Ezért sokan az ablakba vagy az ajtó közelébe helyezik őket, hogy megvédjék otthonukat a káros hatásoktól. Egy másik babona szerint a kaktuszt nem szabad hálószobában tartani, mert tüskéi „átszúrhatják” az ember alvását vagy párkapcsolati energiáit. Viszont ha egy pár közösen nevel kaktuszt, és az kivirágzik, az nagy lépés a kapcsolatban.

Sőt, a virágzás napján kimondott kívánság teljesül, így lesz a kaktusz virágzása szerelmi ünnep!

Az aztékoknak a legenda szerint egy kaktuszon ülő sólymot kellett megtalálniuk, hogy megalapítsák a mai Mexikóvárost – ezért látható a mexikói címerben is a kaktusz–sólyom motívum. Túlélőképessége miatt sok nép úgy véli, a kaktusz a kitartás jelképe, különösen a nehéz időszakokban. Mások félnek, hogy szúróssága révén konfliktusokat vonzhat. Egyes kultúrákban a kaktusz a termékenységet és az újjászületést szimbolizálja, illetve nyugalmat árasztó hatása miatt használják meditációs terekben is, mert segíthet megküzdeni a „belső tüskékkel”. Európában a növény egy kicsit a különcség jelképe is lett – de vajon a kaktuszgyűjtők idei hazai „legjobbja”, Ötvös Dénes mennyire különc? Őt kérdezzük. 

Gratulálunk a kaktuszgyűjtők éves kitüntetéséhez, az Anisics-díjhoz! Mivel lehet kiérdemelni ezt az elismerést, és önnek személy szerint mit jelent, hogy megkapta?

A Magyar Kaktuszgyűjtők Országos Egyesülete 2009-ben alapította az Anisits-díjat, Anisits János Dániel botanikus, kutató emlékére. Ebből a kis bronzplakettből évente kettő adható ki – attól függően, talál-e az egyesület egy vagy két gyűjtőt, akik tevékenysége értékkel gazdagítja a kaktuszkultúránkat. Nagyon örülök, hogy érdemesnek találtak az elismerésre, illusztris társaságba kerültem!

Mekkora hagyománya van Magyarországon a kaktuszgyűjtésnek?

Elég nagy a kultusza, az egyesület már 1971 óta létezik. Az 50. évfordulónkat pár éve gyönyörű nagy gyűjteményekkel ünnepeltük. Több ezer, akár tízezer főre tehető itthon a kaktuszgyűjtők száma, én magam is már gyerekkorom óta űzöm ezt a hobbit. Akkor még édesapám vitt ki a BNV-re, a Budapesti Nemzetközi Vásárra, ahol régi legendás gyűjtőktől – akik sajnos már nincsenek köztünk – szereztük be az első növényeimet. Komolyabban körülbelül 20 éve foglalkoztat szakmailag is a kaktuszok világa. Az egyesületbe 12-13 éve léptem be, és rögtön a mélyvízbe dobtak, azóta kiállításokat is szervezek. Most már elég rutinosan megy az őszi és a tavaszi nagy kiállításunk lebonyolítása az ELTE Füvészkertben.

Meg tudja fogalmazni, miért pont ezekbe a növényekbe szeretett bele?

Világéletemben sok minden érdekelt, gyűjtöttem például bélyeget, foglalkoztam numizmatikával, régi pénzekkel, érmékkel is.

A kaktuszokkal Dél-Amerikában estem végképp szerelembe, amikor Rigerszki Zoltán barátom invitálására Kolumbiába, majd Brazíliába is elutazhattam az élőhelyükön megfigyelni őket.

Brazíliába idén októberben tervezünk visszamenni. A kaktuszok őshazájában, tömegével a saját élőhelyükön látni ezeket a növényeket csodálatos élmény, még ha hazahozni tilos is példányokat a vonatkozó jogszabályi előírások miatt. Bonyolult lenne a növényvédelmi, egészségügyi papírokat beszerezni, ezért inkább helyben csodáljuk őket. Pedig milyen érdekes: ott lényegében gazként viseltetnek ezek a hihetetlenül ritka növények, amikért mi itt, Európában élünk-halunk!

Kép

Fotó: Szász Adrián

Ha már itt tartunk, Magyarországon mennyire lehet ideális körülményeket teremteni nekik?

Nem egyszerű, mert az élőhelyükön átlagosan 10–11 hónap napsütést kapnak. Mivel itthon csak körülbelül a fele juthat nekik, teleltetést igényelnek, ami a fejlődésükhöz nem ideális. De meg lehet tanulni jól kezelni őket, ehhez érdemes kiállításokra kilátogatni, és ott szakmai tanácsokat kérni, mert a gyűjtők, akik ilyenkor árusítanak, örömmel segítenek, ők szakmai és baráti közösséget is alkotnak. Érdemes az internetet is bújni, illetve szakkönyveket beszerezni az alapismeretekért, bár a tudás úgyis fokozatosan, a saját tapasztalatok alapján alakul ki. Senki sem születik kaktuszgyűjtőnek.

Laikusként, nagyon leegyszerűsítve: a legnagyobb hibát azzal követhetjük el, ha túlöntözzük őket?

Napi szinten semmiképp nem szabad öntözni őket, de nyáron, tenyészidőszakban azért igénylik a vizet. Télen totálisan le szoktunk állni az öntözésükkel, akkor semmit, egy csepp vizet sem adunk nekik! Simán kibírnak akár egy évet is víz nélkül, mivel víztározó sejtjeik vannak. Ez nem okoz nekik gondot, a túl sok locsolás annál inkább „megfojthatja” őket.

Mi a titka annak, hogy idővel virágozzanak is?

Minden egyes kaktusz virágzik – van, amelyik a magvetés után pár éven belül, de van, amelyikre akár évtizedeket is kell várnunk. A legismertebb oszlopkaktusz az Amerikában honos Carnegiea gigantea, a westernfilmek ikonikus növénye. Ő az élőhelyén úgy 70 éves korától virágzik, míg otthon nevelve ezt bele lehet szorozni körülbelül hárommal, amit élő ember még nyilván nem tudott az elejétől kivárni.

Mivel én is kimondottan oszlopkaktuszokkal foglalkozom, a legtöbbnél várnom kell 20–30 évet a virágzásra. Van kiskorom óta olyan harminc pluszos kaktuszom, amelyik még „meg se mukkant”.

Pedig minden kaktusz virága csodálatos a maga nemében, a miniatűröktől kezdve a hatalmas, 10–15 centis virágzatokig.

Összesen hány kaktuszt nevel otthon – van köztük, amelyik különösen közel áll a szívéhez?

Több százat. És ezek között vannak igen termetes növények is. Oszlopos formájú kaktuszokat nem sokan gyűjtenek, mert hatalmas teret igényelnek, magasságban akár több méteresek. A súlyuk is, a helyigényük is nagy, de engem pont azért érdekelnek, mert Magyarországon ritkaságnak számítanak. A beszerzésük is nehézkes, mert gömbkaktuszból a legújabb fajok is rögtön elérhetők a piacon, de oszloposból sok faj még a mag- és növénylistán sem szerepel. Nem szívesen emelnék ki kedvencet, nehogy a többi megsértődjön, de a legnagyobb egy Neobuxbaumia polilofa – az gyönyörűen virágzik évről évre! Téli kertben teleltetem őket, mert nincs üvegházam. Ez annyiból fájdalmas, hogy tavasszal ki, ősszel pedig be kell őket hordozgatnom, ami ilyen sok méretes példánynál nem könnyű feladat.

Ha már hőmérsékleti kérdések: mit gondol, a globális felmelegedés mennyire érinti a kaktuszokat?

Igazság szerint minden növényt érint, tapasztalatom szerint a kaktuszokat is. Úgy vettem észre, nem tesz jót nekik, mert most már az ősz egy kicsit elhúzódik, a tavasz pedig késik, ezáltal a tavaszi, nyári tenyészidőszak – amikor a növények fejlődési szakaszban vannak, virágoznak, nőnek – is felbolydult.

Kép

Fotó: Szász Adrián

Vajon elmondható a kaktuszokról az, ami a házi kedvencekről, hogy hasonlítanak a gazdájukra?

Hogy ők hasonlítanak-e rám, azt nem tudom, de magamon még annyira nem tapasztaltam ezt, ha csak nem a borostámra gondolunk! A gyűjtők repertoárja pedig éppolyan széles, mint a növényeké. Mindenki azt hiszi, hogy ez egy férfias hobbi, de nem: ugyanúgy a nők is szeretik a kaktuszokat. És korántsem csak botanikusok foglalkoznak velük, hanem bármely szakma képviselői örömmel gyűjtik.

Kaktuszok tízparancsolata 
1. A kaktuszt csupán akkor öntözd, ha a földje teljesen kiszáradt! Télen egyáltalán nem is kell locsolni.
2. Soha ne ültesd sima virágföldbe! A perlit, homok, kaktuszföld kombinációkat kedveli a legjobban.
3. Legyen lyuk a cserepe alján, mert ha a felesleges víz nem folyhat el, a gyökérzete rothadni kezd.
4. Érje sok fény, mert anélkül „éhes” marad a napra, és megnyúlik, elsápad.
5. Tiszteld a nyugalmi időszakát – amikor szinte téli álmot alszik! Ilyenkor ne bolygasd.
6. Amúgy se tapogasd feleslegesen, nem díjazza, ha „túlszeretik”, inkább messziről csodáld.
7. Ha mégis hozzá kell érned, a kezedre is vigyázz – újságpapírral, kesztyűvel, kaktuszfogóval!
8. Ne a like-okért tartsd – a valódi gondoskodás nem Instagram-posztokban mutatkozik meg.
9. Csak akkor tedd ki a kertbe, ha már ismered a télálló képességét, hogy hány fokot bír ki.
10. A kaktusz nem siet sehova. Türelmes légy, és megjutalmaz – ha szerencséd van, virággal!

Fotó: Szász Adrián

Kaktuszrekordok

A legtöbb kaktuszfaj – több mint 600 – Mexikóban őshonos. A saguaro (Carnegiea gigantea) egyedei 200 évig is élhetnek, egyes ma élő példányaik még az 1800-as években „születtek”. A legmagasabb mért példány egy arizonai saguaro volt: közel 24 (!) méteres, ám egy viharban kidőlt. A többség „csupán” 12–15 méter magas. A legsúlyosabb fajnak a Cereus repandus-t mondják, ami elérheti a 10 tonnás tömeget is. A legszúrósabbak a Ferocactus („heves kaktusz”) fajok – vastag, akár 12–15 centis töviseik miatt becenevük: „a sivatag szögesdrótja”. A legvirágosabb kaktusz a gömbölyű Mammillaria bombycina, amely képes akár 50-80 apró virágot is hozni egyszerre, amik virágkoszorúként ölelik körbe. A leglassabban növők az Ariocarpus fajok: ha jó évük van, 5-10 mm-t nőnek… A világ legkisebb – extrém ritka – kaktusza a Blossfeldia liliputana. Átmérője 1–2 centiméter, gyakran mohának nézik.

Kaktusz a konyhában

A fügekaktusz (nopales) levelei és gyümölcsei is fogyaszthatók: a leveleket a tüskéktől megtisztítva zöldségként, főzve, sütve, párolva hasznosítják, íze savanykás, állaga roppanós. Mexikói salátákban, levesekben, tojásos ételekben, tacókban találkozhatunk vele. A gyümölcsöt desszertekben, lekvárként vagy szörpként fogyasztják, édes és lédús. Rostokban, C-vitaminban, antioxidánsokban gazdag.

Telepíthető „legjobb barát”

Az indiai származású Nitika egy évvel édesapja váratlan halála előtt költözött el egy, a hazájától távol eső országba. Teljesen összetört a hír hallatán, a több ezer kilométer, ami elválasztotta a családjától, ottani barátaitól, mázsás súlyként tetézte a személyes veszteséget. Mindennapjai elviselhetetlenné váltak, sokszor érezte magányosnak és elveszettnek magát. 

„Egyik ottani ismerősöm sem élte még át, milyen az, amikor az ember elveszíti az egyik szülőjét, így aztán senki nem tudta kellőképp átérezni a helyzetem” – mesélte a lány, hozzátéve, ekkoriban bukkant rá az Untangle nevű gyászalkalmazás posztjára a közösségi médiában. 

Ez az applikáció – a DayNew vagy az Empathy nevű alkalmazáshoz hasonlóan – beépített mesterséges intelligencia funkciókkal megtámogatott, személyre szabott segítséget kínál a gyászolóknak virtuális csoportokon és moderált fórumokon keresztül. 

Nitika letöltötte a telefonjára: eleinte idegenek hasonló történeteit olvasgatta rajta, amikből erőt tudott meríteni, és amik oldották a magányosságát. Nem sokkal később összeszedte a bátorságát, és ő is elkezdett magáról, személyes veszteségéről mesélni. „Azóta ez az alkalmazás a legjobb barátom” – fogalmaz.

Az Untangle mellett ma már számos hasonló gyászalkalmazás érhető el a piacon. Patikamérlegen kimért visszafogottságuk a gondosan megtervezett nyugtató, ám még véletlenül sem túl komor dizájnnal nem titkoltan a gyászfolyamat optimalizálására törekszik a mai kor embere számára. Ezek az applikációk általában a gyásszal és a mentális egészséggel összefüggő „tudástárral” is rendelkeznek. 

Azt ugyanakkor egyikük sem állítja, hogy mentális egészségügyi ellátást nyújtana, nem is tehetné. Fejlesztőik viszont olyan, bizonyítékokon alapuló módszerekből is merítenek – mint például a kognitív viselkedésterápia, az érzelmek elemzése és a hangulatfigyelés –, amelyek alkalmazása egyes tanulmányok szerint akár applikáción keresztül is hatékony lehet. 

A gyászalkalmazások előnyei közé tartozik az is, hogy felhasználói kapcsolatba léphetnek egymással, megoszthatják a szeretteikről készült fotókat, a személyes veszteségtörténeteket. 

Egyes applikációk mesterséges intelligencia vezérelte funkciókat is kínálnak a gyászolóknak: például naplózási lehetőséget, személyre szabott teendőlisták összeállítását és chatbot által adott tanácsokat. Néhányukban adminisztratív ellenőrzőlisták és szakértői konzultációk is elérhetők, amik a halálesetet követő jogi és pénzügyi teendők lebonyolításához nyújthatnak praktikus segítséget.

A virtuális közösség is megtart

„Ez egyfajta optimalizált gyógyulás” – fogalmaz a DayNew társalapítója, egy olyan alkalmazásé, amely támogatást nyújt a veszteség és más traumatikus élethelyzetek esetén. „Lényegében a terapeutád, a legjobb barátod és a személyes asszisztensed a zsebedben, aki segít, hogy egyben lásd át ezt az egész utat, a feladat feldolgozását mint egy munkafolyamatot” – teszi hozzá Karine Nissim. 

Valójában a gyász azonban nem általánosítható. Nem feltétlenül követ egy előre megírt mintázatot, nem feltétlenül lináris folyamat. Egyesek szerint nem is kellene, hogy az legyen. Azt, hogy ezek az alkalmazások olyanok számára is elérhetővé teszik a gyásztámogatás bizonyos formáit, akiknek enélkül nem érnének el ilyesmit, a legtöbb hozzáértő pozitívumként értékeli. 

Ezt a véleményt osztja az általunk megkérdezett pszichológus, gyászkísérő is: szerinte az applikációk nagy előnye, hogy a gyászolónak lehetősége van a sorstársakkal kapcsolódni. Szedmák Franciska szerint „a veszteségfeldolgozó csoportok is ezen, a sorstársközösség megtartóerején alapulnak. Kétségkívül az is előnyös, hogy egy ilyen alkalmazás könnyen elérhető, az otthonunk kényelméből is tudjuk használni.” A szakember kiemeli: egy ilyen applikáció arra is képes lehet, hogy edukálja a felhasználót. 

A feldolgozás során ugyanis elengedhetetlen, hogy a gyászolónak releváns információja legyen arról, mi az a gyászfolyamat, mi zajlik benne, és hogy megerősítést kapjon arról, hogy ebben a normatív krízisben mennyiféle érzés „rendben” van. 

A gyász mint árucikk? 

A gyászapplikációk megjelenését sokak több tekintetben aggályosnak tartják: egyfelől adatvédelmi szempontból, másrészt amiatt, hogy szerintük ezek az alkalmazások mélyen személyes, emberi érzelmeket profitorientált termékké, árucikké degradálnak. Ahogyan szinte mindegyik alkalmazás, a gyászapplikációk is személyes adatokat gyűjtenek. 

Amikor szerettünk elvesztését követően úgy döntünk, hogy beszélünk egy terapeutával, vagy csatlakozunk egy online vagy személyes támogató csoporthoz, nem kell azon aggódnunk, hogy az általunk megosztott, bizalmas információt ki, hogyan tárolja. Ahogy az sem fordulhat elő, hogy a pszichológus vagy a csoportvezető nyomon követi és értékesíti bizalmas adatainkat. 

Adrian Aguilera, a Berkeley Egyetem pszichológusa és professzora szerint a legfontosabb, amit a gyászalkalmazások nyújthatnak, az a következetesség és a hozzáférhetőség. A szakember szerint a virtuális felületekkel kapcsolatban már kialakult komfortérzetünkből adódóan kevésbé idegenkedünk attól, hogy gyászunkkal is egy applikációhoz forduljunk – különösen, ha nincs mellettünk olyan hús-vér ember, akire támaszkodhatnánk. 

Nagy kérdés persze: milyen „árat” fizetünk mindezért a tech-vállalatoknak? 

A szóban forgó gyászapplikációk adatvédelmi tájékoztatóiban foglaltak szerint nagyon is sok forog kockán: a kapcsolattartási adatoktól kezdve pénzügyi információn, helymeghatározási adatokon át a telefon egyedi azonosítójáig ezek az applikációk sok mindent összegyűjtenek a háttérben. Ahogy annak is nyoma marad, hogy mentális egészségügyi támogatást kerestünk – mindazokon a fotókon és adatokon felül, amiket mi magunk adunk meg ezeknek az alkalmazásoknak a hangulatunkról, a személyes naplóbejegyzéseinkről.  

Bár az Untangle, a DayNew és az Empathy képviselői határozottan cáfolják, hogy harmadik fél számára értékesítenének személyes adatokat, arra volt már példa, hogy korlátozott információkat osztottak meg egyes digitális cégekkel – például a Google-lel – reklám céljából.

A személyes jelenlétet semmi sem pótolhatja 

„Egy gyászcsoportban vagy egyéni kísérésben elköteleződünk egymás mellett, titoktartási szabályokkal és viselkedési rendszerrel, ezt egy applikáció nem biztos, hogy tudja teljesíteni. Ahogy egyes speciális gyászformák pedig nem feltétlenül »illenek« bele az általános gyászfeldolgozási modellekbe. Felvetődik bennem, hogy az applikáció erre a tematikusságra kevésbé lehet érzékeny” – fogalmaz Szedmák Franciska, hozzátéve, hogy abban nincs tapasztalata, milyen hatással van a gyászfolyamat lezajlására egy ilyen típusú alkalmazás használata. „Ez jelenleg olyan technológiai vívmány, aminek a hatását még nem lehet vizsgálni, hiszen maga a folyamat, vagy hívjuk »tesztidőszaknak«, még javában zajlik.” 

Kérdésünkre, hogy egy gyászapplikáció helyettesítheti-e a személyes beszélgetéseket, a gyászfeldolgozást – adott esetben a terápiát –, egyértelmű nemmel válaszol. 

„A személyes sorstársközösség erejét, szinte tapintható energiáját csak jelenléttel tudjuk megvalósítani. Például oly módon, ha egy térben és egy időben együtt dolgozunk művészetterápiás eszközökkel. Ez katartikus élményt tud adni, amit egy applikáció nem tud helyettesíteni. Az applikáció maga vagy egy másik gyászoló applikáción keresztül nem tud megölelni, nem tud neked zsebkendőt adni, nem fogja meg a kezed, nincsenek érzelmei. A személyes kapcsolódás a személyiségünk és az érzéseink miatt épp ezért pótolhatatlan, pláne egy ennyire szenzitív és abszolút egyéni folyamatban, mint a gyász” – fogalmaz a pszichológus, gyászkísérő.

Június 21-én, szombaton a Budaörsi Repülőtér ad otthont az egész napos, ingyenes családi rendezvénynek. A légibemutatók, különleges, régi és új, civil és harci légijárművek bemutatója mellett családi és gyermekprogramok is várják azokat, akik kilátogatnak a hetedik Budaörsi Airshowra.

A repülés szerelmesei idén is lenyűgöző produkciókat láthatnak a levegőben. A Red Bull Rotorwings, a Darkstar és az Ironwolf Aerobatics formációk különleges légibemutatókkal készülnek, de természetesen nem maradhat el a közönségkedvenc Besenyei Péter, Rohács Tamás, Vári Gyula, a Retro Sky Team, valamint a helikopterkötelék és a Goldtimer Alapítvány gépeinek bemutatója sem.

A legkisebbeket MVM babajátszó várja, a szárazföldi technika szerelmesei pedig katonai gépjárművek kiállítását csodálhatják meg. Akik közben megéheznek, azokat a Szerencsejáték Zrt. Gasztroudvara várja finom falatokkal és frissítő italokkal. 

Aki pedig kézzelfogható emléket vinne haza, repülős ajándéktárgyak közül válogathat.

Újdonság 2025-ben: kosárlabda a kifutón! Az Airshow történetében először a sport is helyet kap: az OPEL Hungary Open – powered by PRO 3x3 Tour keretében különleges utcai kosárlabda-verseny is megrendezésre kerül. A versenyre csapatok itt jelentkezhetnek.

Az eseményre a belépés ingyenes.
További részletek, naprakész információk az esemény Facebook-oldalán érhetők el.

A rendezvény aranyfokozatú támogatói:
Szerencsejáték Zrt., HungaroControl, MVM Csoport, Opel, Honvédelmi Sportszövetség

Az idei évben is a hazai könyvszakma kiemelkedő teljesítményeire, valamint az olvasók kedvenc olvasmányaira hívja fel a figyelmet a Libri. A könyvkereskedő 2016-ban adott át először irodalmi díjakat, majd 2024-ben – egy év szünet után – az év legolvasottabb szerzői a korábbinál jóval több kategóriában vehették át a rangos elismerést. A Libri irodalmi díjak ünnepélyes átadására idén is az Ünnepi Könyvhét eseményeihez kapcsolódóan, június 13-án a Budapest Music Centerben került sor. 

„Az olvasás, a könyvek értékteremtő ereje ma talán még fontosabb, mint eddig bármikor. Mi a Librinél tisztában vagyunk ezzel a feladattal és felelősséggel, és nap mint nap teszünk azért, hogy a könyveink mindenhova el tudjanak jutni, ahol csak szükség van rájuk. A szerzők és az olvasók nélkül azonban mindez lehetetlen küldetés volna” – mondta el Köbli Gyula, a Libri ügyvezető igazgatója az ünnepélyes díjátadón. 

A Libri a kultúra elhivatott pártolójaként egyik fő feladatának tartja az olvasás népszerűsítését és a kortárs irodalom támogatását. Társadalmi felelősségvállalásának keretében az a célja, hogy minél szélesebb közönséghez jussanak el olyan szerzők könyvei, akik nagyban hozzájárultak szellemi és kulturális örökségünk gyarapításához. A Libri irodalmi díjak kilencedik évadában is az olvasók választását értékelve, összesen 12 kibővített kategóriát vonultat fel a presztízsértékű elismerés. 

„Mi egyformán szeretünk minden könyvet, minden stílust és műfajt, és úgy gondoljuk, hogy bármilyen kategóriában találhatunk kiemelkedő teljesítményeket. Rendkívül izgalmas évről évre látni, hogy az olvasóközönség milyen témák, szerzők felé fordul. Az ő választásuknak szeretnénk a Libri irodalmi díjakkal is hangot adni – vagyis a legolvasottabb, legnépszerűbb köteteket ismerjük el a most átadott díjakkal” – tette hozzá Ludvig Orsolya Stefanie, a Libri marketing- és kommunikációs igazgatója.

2024-ben az év szépirodalmi kedvence Náray Tamás Apám szerint című regénye lett. Náray ugyan személyesen nem tudott részt venni a díjátadó gálán, de videóüzenetben elmondta, miért tartja fontosnak a Libri Irodalmi Díjat: „Mi, alkotó emberek azt szoktuk mondani, hogy nem a díjakért dolgozunk. Ám a díjak között vannak értékes és értékesebb díjak – számomra utóbbiak közé tartoznak azok, amelyeket a közönség ítél oda, hiszen végül is a közönségnek, az olvasóinknak dolgozunk.”

2024-ben az év közönségkedvence Emerald Mayer A bél-agy kapcsolat című könyve lett, míg az év tényirodalmi könyve kategóriában korunk egyik legnépszerűbb pszichológus szerzője, Edith Eva Eger A balerina című művét ismerték el, míg az év legsikeresebb debütáló könyvének járó elismerésben L. Dézsi Zoltán: A Korda című életrajzi kötete részesült. A hazai sikerkönyvek mellett díjazták a határon túl legnépszerűbb szépirodalmi kötetet – a külhonban legsikeresebb könyvnek járó elismerést idén Bán Mór és Karády Anna közös, Lillafüredi karácsony című regényükért vehették át. 

Kép

Bán Mór és Karády Anna (középen) közös regénye lett Az év határon túl legnépszerűbb könyve – Fotó: 4K Media Studio

A szerzőpáros különös meghatottsággal mesélt a közös munkáról, és a krimi-kémregény határon túli népszerűségéről: „Minden író arról álmodik, hogy a történet, amit ír, egészen messzire eljut – így számomra egészen különleges érzés, hogy ennyire szerették a regényünket Erdélyben, a Felvidéken és a Vajdaságban, Kárpátalján és bárhol, ahol magyarul értenek” – mondta Karády Anna. Szerzőtársa, Bán Mór hozzátette: „Fantasztikus érzés, hogy a könyvünk ennyire népszerű lett a határainkon túl. Különös öröm számomra, hogy egy szórakoztató regény bármely égtájon, a világ bármely pontján képes szórakozást, kikapcsolódást nyújtani.” 

„Azt remélem, hogy amit írtunk, valóban az egész nemzetnek szól.”

A Libri irodalmi díjak kitüntetettjei között ismét kiemelt helyet foglalnak el a legjelentősebb gyerekirodalmi szerzők és műveik. Az év gyerekkönyve elismerést Bartos Erika, a sok kisgyermek első könyvélményét jelentő Bogyó és Babóca sorozat legújabb, Ki kicsoda? című kötetének szerzője vihette haza. Gyerekirodalom kategóriában szerzői életműdíjjal ismerték el a generációk számára meghatározó olvasmány- és rajzfilmélményt jelentő Pom-pom mesék és A nagy ho-ho-ho horgász sorozatok szerzőpárosa, Csukás István író (posztumusz) és Sajdik Ferenc grafikusművész munkásságát is. 

Kép

Bartos Erika (középen) kapta Az év gyerekkönyve díjat – Fotó: 4K Media Studio

Az év történelmi tényirodalmi könyve elismerésben G. Fodor Gábor: Orbán kontra Soros című könyve lett, ugyanakkor idén is díjazták 2024 legsikeresebb üzleti könyvét is – az elismerést Sólyomi Dávid vehette át a Túl az osztalékon című művéért. Idén első alkalommal az év legjobb pszichológiai és gasztronómiai könyvének járó díjakat is átadták – míg a legjobb önismereti, önsegítő könyvnek járó elismerést Bibók Bea az Ellopott felnőttkor című kötetéért, addig a tavalyi év legjobb gasztronómiai alkotásnak járó díjat Borbás Marcsi Magyarország finom című kiadványáért vehette át. Ugyancsak Libri irodalmi emlékdíjjal ismerték el az idén tavasszal 84 éves korában elhunyt kortárs költőt, Tolnai Ottót a Wilhelm-dalok című, először 1992-ben megjelent válogatott verseskötetéért. 

Szerzői díjak 

1. Az év közönségkedvence kategóriában Emerald Mayer: A bél-agy kapcsolat (Kulcslyuk Kiadó)
2. Az év szépirodalmi könyve kategóriában Náray Tamás: Apám szerint (Libri Kiadó)
3. Az év tényirodalmi könyve kategóriában Edith Eva Eger: A balerina (Openbooks)
4. Az év legsikeresebb debütáló könyve kategóriában L. Dézsi Zoltán: A Korda (Free Spirit Publishing)
5. Az év történelmi tényirodalmi könyv kategóriában G. Fodor Gábor: Orbán kontra Soros (Közép- és Kelet-európai Történelem Kutatásáért Közalapítvány)
6. Az év üzleti könyve kategóriában Sólyomi Dávid: Túl az osztalékon (A4C Books)
7. Az év határon túl legnépszerűbb könyve kategóriában Bán Mór – Karády Anna: Lillafüredi karácsony (Hitel Kiadó)
8. Az év gyerekkönyve kategóriában Bartos Erika: Bogyó és Babóca – Ki kicsoda? (Magánkiadás – Pozsonyi)
9. Az év pszichológiai könyve kategóriában Bibók Bea: Ellopott felnőttkor (Libri Kiadó)
10. Az év gasztronómiai könyve kategóriában Borbás Marcsi: Magyarország finom (Stratcomm. Kft.)

Emlék- és életműdíjak 

11. Libri irodalmi emlékdíj kategóriában Tolnai Ottó: Wilhelm-dalok (Jelenkor)
12. Szerzői életműdíj gyerekirodalom kategóriában Csukás István és Sajdik Ferenc illusztrátor 

„Az autogramokat hatéves korom óta szenvedélyesen gyűjtöm, az apaszerep viszont teljes embert kíván, nem egyeztethető össze ezzel a sok utazással járó, időigényes hobbival” – magyarázza, majd rátér a május 12-én jogerőssé vált bírósági döntés előzményeire. Kislánya 2015-ben született, de csak 2018-ig nevelték együtt az édesanyával, különköltözésükkor a bíróság szabályozta a kapcsolattartást.

Gábor ennek megfelelően az anyával maradt kislányt kéthetente látogatta, ám 2019 nyarán egyszer csak nem találta őket otthon, mert váratlanul elköltöztek. Innentől 11 hónapon át nem sikerült – gyámhivatali közbenjárásra sem – érvényt szereznie sokáig a kapcsolattartási szabályoknak.

 „Abigél egy következő kapcsolattartási hétvége végén az asztal alá bújva, sírva könyörgött, hogy nem akar visszamenni Győrbe. Nem tudtam autóba ültetni, hiába mondtam neki, hogy bajba fogok kerülni. Végül nem vittem vissza, amit az anyának, a rendőrségnek és a gyámhivatalnak is jeleztem. Beírattam Szegeden egy magánóvodába, ahol másfél héten át gyógypedagógus foglalkozott vele, aki észlelte, hogy a kislányom – elsősorban beszédben, tanulásban és a szükséges fejlesztésekben – nagyon le van maradva a kortársaitól. Tudni kell, hogy ő sajátos nevelési igényű, beszédfogyatékosságot állapítottak meg nála, elég specifikus diagnózissal.”

A bíróság később felügyelt kapcsolattartást írt elő: apa és lánya a gyermekjóléti központban találkozhattak havonta egyszer szombaton, kilenctől tizenegyig.

„Ebbe kellett belesűríteni a mikulást, a karácsonyt, a húsvétot, a születésnapot és mindent. Így ment másfél éven keresztül” – idézi fel Gábor.

Amikor az anya visszaköltözött Szegedre, új kapcsolattartási szabályokat hagyott jóvá a bíróság: "Fokozatosan próbáltunk engem a lányom életébe újra bevonni, mígnem visszaálltunk a kétheti találkozásokra.”

Gábor sofőrként dolgozik a Mozgáskorlátozottak Csongrád Megyei Egyesületénél, munkaviszonyát és életkörülményeit a bíróság alkalmasnak találta a kilencéves kislány neveléséhez. „Május 12-én az ítélet jogerőre emelkedett. Hihetetlen érzés volt hatévnyi küzdelem után megkapni Abigél kizárólagos felügyeleti jogát. 

„Sosem fogom elszakítani az édesanyjától sem, bármikor beszélhetnek, a kapcsolattartás a szabályok szerint fog történni” – ígéri az apa, akinek konkrét tervei vannak a jövőre.

Július 1-jén hozzá költözik Abigél, akinek ősztől az intenzív fejlesztésén lesz a hangsúly. „Nagyon sok olyan élményt próbálok adni neki, amire eddig nem volt lehetőségem. Sokat gondolok az új életünkre, ami majd akkortól lesz igazán valóságos, amikor megfogom a kezét, hazamegyünk, és jelen leszek a mindennapjaiban. Nem hagyományos iskolába fog járni, hanem speciálisba, ahol a sorstársai közül ki tud tűnni, hiszen egy átlagos iskolában elkallódhatna. Meg fogja találni a barátait és olyan tanítókat, akik segítik a felzárkózását. Felépítünk mindent, biztos vagyok benne, hogy utoléri a kortársait.”

Az apa tervei közé tartozik a gyógypedagógiai foglalkozásokon túl a kislány számára megfelelő hobbi, kikapcsolódás biztosítása is. „Már mondogatja, hogy nézzünk meg egy balettet, menjünk el úszni meg lovagolni, ezeket be is fogjuk iktatni a programunkba a kézilabdával meg a labdarúgással együtt, hogy a fejlesztés mellé önfeledt idő is jusson. Mert nem látok a fejébe, de tudom, hogy megviselték az események, az eljárás végén sírva fakadt. Azt is tudom, hogy az anyával is jól érzi magát, sosem fogom azt éreztetni vele, hogy döntenie kell anya és apa között, ne legyen ilyen teher rajta.

Kép

Vincze Gábor Czutor Zoltánnal – Fotó: Szász Adrián

Adja magát a kérdés: mi lesz így Gábor eddigi „élete munkájával”: a 28 ezer alírással, amelyek között olyan sztároké is ott van, mint például Cristiano Ronaldo, Harrison Ford, Jennifer Lopez vagy Placido Domingo? A többségükkel ráadásul személyes találkozásra is sor került. Gyűlnek-e tovább, dönt-e velük rekordot Vinyó?

„Nem fogok többé a hobbimnak élni, sokkal inkább annak, hogy a gyermekemet egészséges nővé neveljem. De tudom, hogy sokan ismernek az ország aláírásgyűjtőjeként, ők fognak még hallani rólam, ezt megígérem! Mindent most még nem árulok el, de lesz még nagy dobásom e téren.”

Annyit azért megtudok, hogy Gábor a későbbiekben szeretne kiállítást tartani a relikviáiból, akár kisebb turné keretében bemutatni a gyűjteményét országszerte, a találkozókon az autogramokhoz kötődő sztorikat is elmesélné. Azt mondja, ha idősebb lesz, licitre bocsátaná a különböző ereklyéket – mezeket, pólókat, könyveket, cipőket, labdákat –, és a befolyó összegből elsősorban hátrányos helyzetű gyerekeket, családokat, gyerekkórházat támogatna. Hamarosan Facebook-oldalt hoz létre, ahol online is meg lehet majd tekinteni autogram-gyűjteménye darabjait.

Alighogy mindezt megosztja, a beszélgetésünk helyszínéül választott kávézóban összefutunk Czutor Zoltánnal, a Nyers és a Belmondo zenekarok énekesével, akit Gábor régi ismerősként üdvözöl. És mivel aláírása már van tőle, ezúttal egy közös fotó készül. Talán a gyűjtemény egyik utolsó darabja – egy időre. Hiszen a hírességek után mostantól egy kilencéves kislány lesz a sztár Vinyó életében.

A diploma megszerzését követően Fenyő Rita Besenyőtelken helyezkedett el pedagógusként, ám pár év múltán váltott, és személyzeti osztályvezető lett egy multinál. Amikor szülés után visszatért a munkaerőpiacra, pénzügyi cégnél dolgozott 16 éven át kereskedelmi vezetőként. A tanítástól azonban valójában sohasem szakadt el: a multiknál is oktatott, csak felnőtteket. 

Amikor új felsővezetés érkezett a céghez, nem számítottak tovább a munkájára, ekkor gondolta úgy, hogy „leporolja” tanári diplomáját. Dunakeszire került egy általános iskolába, ahol megdöbbenve tapasztalta, hogy húsz év alatt szinte semmi sem változott az oktatásban (hiszen szülőként más megtapasztalni az iskoláztatást körülvevő állapotokat, mint pedagógusként). 

Nemcsak a padok, a táblák, de a tankönyvek sem változtak, miközben a világ teljesen kifordult a sarkából. 

Régi vágya, hogy iskolaigazgató lehessen, Dunakeszin majdnem azonnal teljesült, mert kinevezték helyettessé, mondván új menedzserszemléletet, más látásmódot honosíthat meg az intézményben. Ám hamar kiderült: alkatához nem illeszkedett a rendszer. 

Azt is észrevette, hogy a kilencvenes évek végéhez képest a tanárok, a diákok és a szülők közti kooperáció szinte teljesen eltűnt. Minden csoport egyaránt magányosan „bolyongott”, senki sem találta a pontos helyét a rendszerben. A projekteken szocializálódott Rita úgy látta, az lehet a megoldás, ha saját szisztémát épít, hogy az oktatás minden szereplője otthonosan érezze magát, és mindenki valódi segítséghez juthasson, ezért megalapította az ALFA Tanulóklubot.

A kezdetekkor célul tűzték ki, hogy a tanulóklubban hathatós segítséget nyújtsanak a gyerekeknek tanítás után, amivel leveszik a szülők válláról a gyerekkel tanulás terhét, így a szülők is minőségi időhöz juthatnak. A fő célcsoportba tartozó felsősök iskola után jártak tanulószobába, velük szaktanárok foglalkoztak. Emellett arra is törekedtek, hogy azok a tanárok, akik az ALFA-nál dolgoznak, jól érezzék magukat, szakmailag szabadok lehessenek, megvalósíthassák önmagukat. 

A magánintézményben lényegében nincs is fluktuáció. 

A munka megkezdése után viszonylag hamar kiderült, hogy gond van a rendszerben, de ekkor még nem vizsgálták tudományos módszerekkel a bajok gyökerét. Az eltelt öt tanév alatt azonban kikristályosodott, milyen problémákkal kell szembenéznie a mai oktatási rendszer minden szereplőjének. Ez nem más, mint az alsó és felső tagozat közötti váltás kritikus időszaka, amire kevés hangsúlyt fektetnek az oktatási rendszerben. 

Adódik a kérdés: hogyan lehet mégis orvosolni e gondokat? „Bármihez kezdünk az életben, tudatosság nélkül nem megy. Vagyis, ha tudatosítjuk a szülőkben, mi vár rájuk, nem fogja őket váratlanul érni. Jelenleg ugyanis még sokakat ér meglepetésként a gyerekeket érintő hatalmas fordulat, a terhek mennyiségének és minőségének változása” – véli Fenyő Rita. Mindezt igazolja, hogy az iskolakezdés után pár héttel minden évben ugrásszerűen megnő az ALFA tanulóklubba jelentkezők száma. Mi történik ekkor? Ebben az időszakban írják az ötödikesek az első témazárókat – a szülők pedig rádöbbennek, hogy valami nem stimmel: az addig kitűnő tanuló gyerekük sorra írja az egyes, kettes, hármas dolgozatokat. 

Hiába kérdezik a gyereket, megírta-e, megtanulta-e a leckét, ötödik osztályban ez már nem elég. Alsó tagozatban képességfejlesztés történik, a gyerekek nem találkoznak tanulásmódszertannal. A felsős pedagógusok ugyanakkor arra számítanak, hogy olyan „kész” tanulókat kapnak, akik képesek venni az akadályokat. 

Mi lehet a megoldás? Fenyő Rita és munkatársai készítettek egy szülői edukációs csomagot, amiben felhívják a figyelmet az alsó és felső évfolyamok közötti különbségekre előadások, webinárok formájában. Az oktatóanyag három lépcsőből áll, az első modulban arról esik szó, milyen belső változások zajlanak le a gyerekekben a felső tagozatba lépve. Tudatosítják a szülőkben, hogy a gyerekekben elindul egy belső pszichés változás, kezdenek átlépni serdülőkorba. 

Emellett további számos nehézséggel kell megküzdeniük: érzelmi túlfűtöttséggel, hangulatingadozással, megváltozott fiziológiai szükségletekkel (például az alvásidő eltolódásával), az identitáskereséssel.

Meg kell tapasztalniuk, hová tartoznak az új közösségben, hiszen felsőben általában megváltozik az osztályok összetétele, új gyerekek jönnek, régi barátok mennek el – ezekről mind muszáj beszélni velük. 

A szülők az előadás második részében a külső környezet megváltozásáról hallhatnak. Például: az első négy évben a gyerekek ugyanabba a tanterembe mennek be, ugyanott vannak a dolgaik, mindent ismernek a teremben, ugyanaz a helyük. Felsőben kapnak egy órarendet és vándorolnak a szaktantermek között, sok iskolában nincs a gyerekeknek szekrényük, ezért vinniük kell magukkal a tornafelszereléstől kezdve a hangszerig minden eszközt. 

Míg alsóban a legtöbb esetben végig egy tanító nénivel találkoztak, felsőben lesz 8–9 új tanáruk, azt sem tudják, hogy hívják őket. Új tantárgyaik lesznek, mindezek együtt borzasztó bizonytalanságot okoznak számukra. 

Illusztráció forrása: Rawpixel

A harmadik részben a tanulásmódszertan elsajátításáról esik szó. Alsóban a délelőtt tanult információt a gyerek délután gyakorolta, ezzel az rögzült benne, hogy az a tanulás, ha írnia kell valamit. 

Felsőbe lépve senki nem mondja el neki, hogyan kell egy-egy tananyagot megtanulni a különböző tantárgyakból, miközben negyedikig kis túlzással nem találkozott olyan leckével, ami tíz mondatnál hosszabb.

Pedig létezik protokoll az alsó és felső közötti váltásra, ami megtalálható az interneten is: a 15–20 éves dokumentumokban rögzítik, hogy negyedik osztályban február táján be kell mutatni a leendő osztályfőnököt, aki már az osztálykirándulásra is elkíséri a diákokat. A kicsiknek nyílt órákon kell részt venniük, és hosszasan lehetne folytatni. A probléma az, hogy a nagyobb településeken ennek a megvalósítására nincs kapacitás, leginkább a hatalmas fluktuáció miatt.

Fenyő Rita összeállított egy kérdéssort is a szülőknek: mit kérdezzenek majd a tanártól a fogadóórán, a legfontosabb ugyanis, hogy a szülő tisztában legyen az elvárásokkal. Szülőknek, gyerekeknek egyaránt létszükséglet a tankönyv használatának elsajátítása. Például: hogyan épül fel egy-egy tananyag; mire jók az alcímek, illetve az anyagok végén található ellenőrző kérdések; továbbá, hogy a tartalomjegyzékből ki lehet következtetni, nagyjából mi várható a témazáró dolgozatban; a könyv végén pedig kislexikon található. 

A felsorolt ismeretekkel egyben biztosítják a szülőt arról is: nem az alsós tanító néni volt hanyag, nem a gyerek lett gyengébb képességű, egyszerűen az elsajátítandó tananyag mennyisége és minősége változott meg, amihez a gyerek nem vagy nem megfelelően tudott alkalmazkodni.

Kép

Illusztráció forrása: Rawpixel

Fenyő Rita megjegyzi azt is: míg arra egész iparág épült, hogy az óvoda végén megvizsgálják, iskolaértett-e a gyerek, a továbbiakban nincs mérés, ami valódi adatokat szolgáltatna. 

Ezért meglátása szerint negyedikben nagyon fontos lenne egy objektív képességfelmérő-teszt, ami számot adhat arról, hol tart a gyerek olvasásból, szövegértésből, írásból, matematikából, főleg annak tükrében, hogy az alsóból kikerülő gyerekek jelentős része negyedik év végén kitűnő tanuló. 

„A legritkább esetben van hármas a negyedikes bizonyítványokban, holott egy alsós hármas előrevetíthetné a gondokat” – mutat rá Fenyő Rita a problémára. Jelen pillanatban a szülő egy esetben szembesülhet hivatalosan a gyerek valódi tudásával: negyedik osztályban, a félévet követő esetleges nyolcosztályos gimnáziumi felvételi alkalmával. 

A pedagógus ezért csapatával készített egy projektalapú felmérő tesztet, amihez a szülő javítókulcsot is kap. A tesztet kitöltve a gyerek és a szülő képet kaphat a tanuló valós tudásáról. Ha kiderül, hogy szükséges például a gyerek szövegértésén fejleszteni, szeptemberig még van erre mód. Egy külső „szemlélő” (vagyis a teszt) meg tudja állapítani, hogy az ötös matek mögött adott esetben nem egy-két osztályzattal gyengébb ismerettel rendelkezik-e a gyermek.

Az ALFA-nak van felmérője a kimenetre, ami egy adott szöveg alapján méri a különböző kompetenciákat: matematikai, nyelvi, helyesírási, szövegértési, logikai, gondolkodási, sőt még a másolási képességeket is. A felsorolt kvalitások kulcsfontosságúak, mert felsőben már nincs képességfejlesztés. Saját eredményeik alapján Fenyő Rita úgy látja, manapság a legnagyobb gond a szövegértéssel van. 

Alsóban általában szeretnek a gyerekek iskolába járni, szórakoztatónak tartják, sok a mesés foglalkozás, a gyerek délutáni tanulását vezetik, vagyis az sem az ő felelősségük. 

De ha felső tagozatba lépve a gyereket egyedül hagyjuk a helyzettel, könnyen elfogadhatja, hogy ez neki nem megy, saját magát beskatulyázva megállapítja, hogy 2-es, 3-as tanuló; szerencsésebb esetben az első néhány rossz osztályzat után felszívja magát, és felzárkózik.

Rita elindított egy tanulási tréninget is, amely révén kibővült az a tanulói kör, amellyel évente találkozik. Míg az ALFA Tanulóklubba Gödön 35–40 gyermek jár, addig az országos, franchise-rendszerben működő tréningek során több száz, tavaly már nyolcszáz gyermekkel találkoztak, vagyis reprezentatívabbá váltak a felmérési eredményeik. 

Emellett átdolgozták a tanulási tréninget úgy, hogy szülők is részt vehessenek rajta, hiszen ahol nincs tanulóklub, a szülőnek kell tanulni a gyerekkel. Fenyő Rita szerint az iskolai tanszobára fölösleges bevinni a diákokat, mert ötödiktől nyolcadikig vegyesen vannak a gyerekek, egy tanárral, így leginkább csupán mennyiségi munka folyik.

II. János Pál pápa temetésén transzparensek jelentek meg a tömegben, amelyeken ez állt, „Santo subito”, vagyis szentté, azonnal! Az április végén elhunyt Ferenc pápa temetésén egyes források szerint szintén elhangzott a nevezetes mondat a hívek között. A szentté avatási folyamat ennél sokkal hosszadalmasabb és bonyolultabb. Kik dönthetnek egy személy szentté avatásáról?

A szentté avatás megindítását alapesetben a halálozás helye szerint illetékes főpásztor indíthatja meg. Az első dokumentumok beszerzését követően a szentté avatási kongregáció hagyja jóvá az ügy elindítását. Ugyanakkor ahhoz, hogy a szentté avatás elinduljon, a vox populi (vagyis a nép hangja) meggyőződésének kell lennie, hogy az illető személy szentség hírében hunyt el, azaz az életútja olyan, hogy már a halála előtt tisztelet övezte. 

Mi a következő lépcsőfok?

Attól kezdve, hogy a Szentszék jóváhagyja az eljárás elindítását, a személy Isten szolgája státuszba kerül, ezt tehát az első fokozat, amikor elkezdi vizsgálni a szentté avatandó életét egy erre létrehozott bizottság. 

Hány évvel az elhunyt halála után lehet kezdeményezni a szentté avatást?

A hatályban lévő szabályozás szerint, amit II. János Pál pápa adott ki az 1983-as kánonjogi kódexszel párhuzamosan, öt évnek kell eltelnie a személy halálától számítva. Természetesen a pápa minden egyházi jogszabály alól felmentést adhat.

Ezért avathatták szentté a korábban kialakult gyakorlathoz képest viszonylag rövid időn belül II. János Pált?

Esetében erre a kivételre volt példa. 

Halálát követően nem várták meg az öt évet, hanem XVI. Benedek pápa egy szűk hónap elteltével megindította a szentté avatási eljárást. 

Persze ez nem jelent azonnali szentséget, hiszen az eljárás hosszú, amelynek van helyi, majd azt követően egy központi, római szakasza. II. János Pál esetben kilenc évet vett igénybe a procedúra, 2011-ben lett boldog, 2014-ben avatták szentté.

Pontosan milyen feltételeknek kell teljesülni ahhoz, hogy a szentté avatási folyamat kezdetét vehesse?

A boldoggá és szentté avatás történetének három nagy korszaka van – amelyben most vagyunk, az a 17. században kezdődött VIII. Orbán pápával. Ő alakította ki azt a kétfázisú szabályozást, amely a mai szentté avatási eljárásokat meghatározza. A szentség hírével kapcsolatban a helyi püspök tájékozódik, összegyűjti a rendelkezésre álló okmányokat, majd amikor engedélyt kap az eljárás megindítására, felállít egy bizottságot, amelyben történészek, teológusok találhatók. Megvizsgálják a személy írásait, az életét, összegyűjtik a tanúvallomásokat az életéről. Ha jóval korábban hunyt el az illető, s már nincs élő tanú, akkor a közvetett vagy írásban ránk maradt tanúságtételeket vizsgálják. A cél annak igazolása, hogy az illető boldoggá, majd szentté avatásának felételei fennállnak-e. 

Ennek három módja lehet: a klasszikus, történelmi lehetőség a vértanúság, amihez a 4. századtól csatlakozott a hitvalló, aki nem hal meg a hitéért, de élete során az erények, az isten- és emberszeretet olyan magas fokú gyakorlásáról tesz tanúságot, amivel kiérdemeli a tiszteletet. 2017 óta létezik egy új módozat, amit Ferenc pápa vezetett be, ez a kategória azokra a személyekre vonatkozik, akik tudatos, szabad döntésből ajánlják fel az életüket másokért, és felajánlásukban halálukig kitartanak. Ez is egyfajta életáldozat, de nem vértanúság. 

Kép

Öt bíboros szentté avatása a Szent Péter-bazilikában egy metszeten, 1690, Metropolitan Művészeti Múzeum

Az Isten szolgája, a tiszteletreméltó, a boldog és a szent között mi a különbség, az egyes fokozatoknak mik a „kritériumai”? A felsorolt fokozatok minden esetben csak egymás után következhetnek? Lehet valaki azonnal szent, „santo subito”?

Nem lehet kihagyni egyik lépcsőfokot sem, egyből szent senki nem lehet. Vegyük előbb a vértanú és nem vértanú közötti különbséget! 

A vértanú boldoggá avatásához nincs szükség csodára, később, a szentté avatáshoz van szükség egy csoda igazolására. A többi esetben ahhoz, hogy valakit boldoggá avassanak, csoda szükséges. 

Összefoglalva: először Isten szolgájaként tekintünk az illetőre, a vizsgálat lezajlása után a dokumentumok Rómába kerülnek, ahol a kongregáció megvizsgálja azokat. Készül róla egy pozíció, teológus és bíborosi bizottságok határoznak arról, hogy az összegyűjtött tanúságtételekből igazolható-e, hogy az illető hősies fokon gyakorolta az erényeket. Amikor ezt megállapítják, a személy tiszteletreméltóvá válik, és mindaddig annak tekintendő, míg nem sikerül igazolt csodát kimutatni esetében. 

Ez utóbbit ki igazolhatja?

XII. Pius pápa óta egy külső, akár nem vallásos tagokból is álló orvosi bizottság feladata a vizsgálat. Ezek az esetek jellemzően csodás gyógyulások, amelyek a tudomány mai állása szerint nem megmagyarázható, gyorsan bekövetkező, tartós gyógyulások. 

Bárki jelezheti, hogy a szentté avatandó személy közbenjárását kérve gyógyult meg?

Igen, ez egy nagyon fontos elem. Amikor tiszteletreméltóvá válik valaki, erről tájékoztatják a közvéleményt, a hívek ettől kezdve kérhetik a közbenjárását, s ha a közbenjáró ima meghallgatásra talál, jelezni lehet. Az esetet kivizsgálják teológusok és orvosok, hogy a fejlemény megfelel-e a csoda fogalmának. 

Az illető életében kialakulhat csodatévő tisztelete?

Nyilvános tisztelete nem, csupán a szentség híre. A szentté avatás, a szent tisztelet kialakulása eredetileg alulról építkező folyamat volt – legkorábban a vértanúkat tisztelték így, majd a 4. századtól már másokat is, a keleti egyházban először Remete Szent Antalt, a nyugatiban Szent Mártont. Fontos hangsúlyozni, hogy utóbbi szentek esetében ez még nem Róma döntésének az eredménye, hanem a helyi közösség tiszteletét ismerte el és hagyta jóvá a helyi püspök. 

A 9–10. században kapcsolódik be a pápaság a folyamatba, és a 11. században rögzítik: ahhoz, hogy valakit boldogként, szentként lehessen tisztelni, szentszéki jóváhagyás szükséges. 

Mi a különbség ebben az időszakban a kettő között? 

Előbbi azt jelenti, hogy az illető tisztelete a helyi egyházban megengedett, míg a szentté avatott személy tisztelete a világegyházban is engedélyezett. A 17. századig ugyanakkor sok helyen tovább élt az a hagyomány, hogy egy-egy szerzetesközösségben vagy egyházmegyében a helyi tisztelet nyomán a közösség kérésére a püspök vagy a helyi elöljáró pápai jóváhagyás nélkül is engedélyezte a szent tiszteletet, amit a Szentszék is tolerált egészen 1625-ig. 

Akkor VIII. Orbán pápa húzott egy határvonalat, és azt mondta, hogy az 1534 előtti nyilvános tiszteletnek örvendő személyeket egy speciális eljárással utólag szentként ismerheti el a Szentszék. Ekkortól azonban már igazolni kell, hogy nincs még nyilvános tisztelete a személynek: a szentséghíre már megvan, de még nem engedélyezték a nyilvános tiszteletét, abban az esetben ugyanis már másik kategóriába sorolódna, amelyben emberemlékezetet meghaladó tiszteltre lenne szükség.

Lefordítva mindezt Ferenc pápa esetére: legkorábban egy szűk évtized múlva tisztelhetjük a szentek között. Elképzelhetőnek tartja, hogy XIV. Leó pápa változtathat a jelenleg érvényes procedúrán? 

Elviekben fennáll a lehetősége, de a személyes véleményem az, hogy kisebb finomításokról dönthet, nem gondolom, hogy a teljes eljárást megváltoztatná. Azt a kivételt azonban megadhatja, hogy nem várja ki az öt évet Ferenc pápa halálát követően, és előbb elindítja a boldoggá avatási eljárást, csakúgy, mint II. János Pál esetében tette XVI. Benedek. 

Kép

Fejérdy András – Fotó forrása: Fejérdy András

A korai kereszténység idején szolgált pápák szinte mindegyikét szentté avatták később, majd egyre hosszabb idő telt el, míg valakit szentté avattak. Mi ennek az oka?

Az első évszázadokban a szentté avatások számának viszonylagos nagysága két tényezőre vezethető vissza. Az egyik a már említett, a maihoz képest eltérő eljárás, a másik ok, hogy az első három évszázad pápáinak jelentős része vértanú volt. Mindez még az 5–7. századra is kihatott, még ez időszakban is a pápák jelentős többségét is előbb-utóbb szentként tisztelték. És ide kapcsolható, hogy e korszakban a pápai hivatalra is szentként tekintettek. 

Nagy Szent Gergely pápának a 7. század elején például olyan rendelkezést kellett bevezetnie a pápák temetése kapcsán, hogy az egyházfőt egyszerű ruhában temessék el, mert a megelőző évtizedekben több olyan esetre került sor, amikor az ereklyegyűjtő hívek letépték a pápáról a díszes miseruhát a szertartás során, hogy a szentből valamit magukkal vihessenek. 

Miért fordultak elő olykor hatalmas pauzák a pápák szentté avatási folyamatában?

Az egyik olyan időszak, amikor nem nagyon akadt szentté avatott pápa, a 10. században, az úgynevezett sötét évszázad során következett be, amikor a pápaság alapvetően a helyi arisztokrácia kezébe került, majd a pápaság az elinduló reformokkal és az egyház szabadságának védelmével lépett ki az említett érából. A reneszánsz évszázadok alatt ugyancsak világiasabb korszakát élte az egyház, ami egészen a tridenti zsinatig, azaz a bekövetkező reformokig tartott. A következő korszak a 18–19. század, a felvilágosodás és szekularizáció kora, amikor a szentté avatásra, a csodákra kissé szkeptikusabban tekintettek, ebben a közegben a pápák szentté avatása sem volt evidens. 

Ha már az imént szóba hozta a vértanúkat: más keresztény felekezetek hívei is elszenvedtek vértanúságot, például a 17. század során gályarabságra ítélt protestáns lelkészek. Elképzelhetőnek tartja, hogy egyszer ők is szentek lehessenek?

Nem tartom kizártnak, mindenesetre ez egy komoly előrelépés lenne a katolikus egyház velük szembeni megítélését tekintve. A vallásháborúk idején, a hit védelmében ítéletük pozitív cselekedetnek tűnt a korabeli katolikus mentalitás számára, mondván, a tévtanítás terjedését akadályozzák meg a lépéssel. Emlékeztetnék ugyanakkor arra, hogy amikor II. János Pál pápa Magyarországon járt, be nem iktatott programként elment és megkoszorúzta a gályarabságra elhurcoltak emlékművet a Debreceni Nagytemplomnál – kvázi elismerve a rabok tanúságtételét ebben az ökumenikus párbeszédben. 

Úgy vélem, protestáns oldalról emelkedne nagyobb akadály, mert a szentség mint fogalom a hitrendszerükben nem kap helyet. 

Ugyanakkor katolikus részről is mindmáig fennáll egy komoly akadály: a hatályos eljárás szerint minden jelöltnek valamennyi írását meg kell vizsgálni, nem található-e bennük olyan, amely a katolikus tanítással ellentétes. Egy protestáns lelkész esetében kicsi esélyt látok arra, hogy ennek a kritériumnak megfeleljen.

Ferenc pápa 2013–2025 között 942 személyt avatott szentté és 1541 embert boldoggá. Nem devalválja e nagy szám a szentté avatás intézményét?

Jogos a felvetés, de nem Ferenc pápa járt ebben az élen, hiszen II. János Pál volt az első egyházfő, akinek pápasága alatt ezres nagyságrendben került sor boldoggá és szentté avatásra. Már az ő életében megfogalmazódtak kritikák, hogy leértékeli a szentség fogalmát, ha ennyien lesznek boldogok és szentek. Egy anekdota szerint egy újságíró felkereste II. János Pált, és a szemére vetette az előbb megfogalmazott kritikát. A pápa válaszul elküldte a rítuskongregáció főrelátorához, aki a szentté avatási ügyeket kíséri, hogy kérje el az asztalán heverő hatalmas aktakupacot, tanulmányozza át az iratokat, és ha végzett, menjen vissza a pápához, mondja el a véleményét, méltóak-e azok az ügyek a szentté avatáshoz. 

Pár hét múlva visszatért az újságíró a pápához, és bevallotta: az iratokat olvasva világossá vált számára, hogy azok olyan életutak, tanúságtevő életpályák, amelyek alkalmassá teszik a személyeket arra, hogy szentté avassák őket. A pápa így felelt: ezek voltak azok az ügyek, amelyeket félretettünk, mert az egyház kritériumai szerint nem bizonyítható be a bennük szereplő személyekről egyértelműen az életszentség. 

Angelo Amato bíboros, a rítuskongregáció egyik korábbi vezetője pedig úgy reagált azokra a kritikákra, amelyek a kongregációt „szentgyárként” jellemezték, hogy elfogadja az elnevezést, azzal a kitétellel, hogy a kongregáció minőségi gyár, ahol a minőségi gyártásra törekszenek. 

Minek köszönhető ez a szemléletváltás az egyház részéről?

Egyrészt a 20. század során számos boldog és szent a különböző diktatúrák vértanúi közül került ki, számuk a megelőző évszázadokhoz képest megnövekedett. Ez is indokolja a szentté avatások számának emelkedését. Másrészt a II. vatikáni zsinatot követően az egyházkép változásával, a laikusok szerepének elismerésével láthatóvá kívánták tenni, hogy minden egyes ember életszentségre hivatott, s mivel nem lehetetlen azt elérni, minél szélesebb körből igyekszik az egyház felmutatni ilyen életpéldákat. 

A fiatalon elhunyt, az „internet védőszentjeként” ismert Carlo Acutis szentté avatásának is ilyen üzenete van?

Ha Ferenc pápa halála nem szól közbe, a szent év kapcsán az egyik fő ifjúsági program lett volna Carlo Acutis szentté avatása. Az ő és a hozzá hasonló tizenéves korában elhunyt, szentté avatottak példája azt üzeni: a modern életkörülmények között egy fiatalember is képes olyan érett keresztény életet élni, olyan tanúságtevő istenkapcsolatra szert tenni, ami kisugárzik a környezetére, és olyan tisztelet övezi halálakor, ami kiindulópontja lehet a szentté avatásának. Ez egy üzenet a fiatalok számára: nincs olyan életkor és állapot, amikor lehetetlen lenne életcélként kitűzni a szentté válást. 

Zarándokok a Szent Péter téren, II. János Pál és XXIII. János pápák szentté avatása előtti napon, 2014. április 26-án a Vatikánban– Forrás: Profimedia – Red Dot

Mit jelent manapság az emberiség, a kereszténység számára, ha valakit szentté avatnak? Mit ad az intézmény a katolicizmusnak korunkban?

A szentté avatások a történelem folyamán mindig valamilyen üzenetet, tanítást hordoztak. Olyan ideált próbáltak felkínálni az adott társadalmi közegben, aki példa lehet a társadalom számára. Nyilvánvaló, hogy a középkori keretek között a szent uralkodó, püspök vagy szerzetes esetében tudták jobban megragadni az idol szerepét, míg a modern korban megnőtt a laikusok példája az egyházban. 

Ha tágabban értelmezzük: az egyház mind gyakrabban mutat be olyan életutakat a szentek életén keresztül, amelyek akár világi értékrend szerint is elfogadhatók, megbecsülendők és követhetők. 

Társadalmi igazságosság, felebaráti szeretet, szociális érzékenység kerül általuk reflektorfénybe. A katolikus „többlet”, hogy az egyház szerint az egyház közössége nemcsak az élőkből áll, hanem a már megholtakból is. A szentek pedig életútjuknak köszönhetően azok, akikről kvázi teljes bizonyosággal állíthatjuk, hogy üdvözültek, és mint ilyenek, közben tudnak járni az evilágban élők érdekében. 

Az elmúlt időszakban egyre több olyan konfliktusról és agresszív cselekedetről lehetett hallani az erdélyi sportban, ahol a magyar–román viszony került negatív módon előtérbe. Április elején a román labdarúgó-bajnokságban (Szuperliga) rendezett „U” – CFR kolozsvári rangadó után a hazai pályán játszó csapat ultrái több fiatalt is bántalmaztak a stadion környékén. Az egyik, súlyos sérülést szenvedő magyar áldozat az eset kapcsán több helyi sajtóorgánumnak is arról beszélt, hogy nagy eséllyel a magyar beszédük miatt támadták meg őket, mert nem viselték magukon a történelmileg magyar vonatkozású CFR jelképeit.

Alig néhány nappal a történtek után következett az FK Csíkszereda és a Steaua Bukarest összecsapása, ahol számítani lehetett újabb gyűlöletcselekedetekre. A meccs ideje alatt hallható, gyakran előforduló ellenséges skandálások mellett jelképgyalázás is történt. 

Néhány órával a mérkőzés kezdete előtt bukaresti szurkolók letörték a csíkszentkirályi Turul szobornál elhelyezett székely zászlót.

A két egymást követő botrány után a harmadosztályban is kirobbant egy hasonló: a Brassói SR Municipal és a Székelyudvarhelyi FC meccsén a hazai drukkerek áttörték a kerítést, és rátámadtak a vendégcsapat focistáira. Bara Levente és Berkeczi Csongor is megsérült a támadás során, csapattársaik pedig bemenekültek az öltözőbe.

Az ultrák által okozott gyűlöletcselekmények egyáltalán nem újkeletűek, világszerte számos országban előfordulnak hasonló és a történteknél súlyosabb következményekkel járó esetek is, Romániában viszont ritkán hallani néhány hét leforgása alatt három ilyen esetről.

Kép

Az FC Universitatea Cluj szurkolói, 2025. május – Forrás: Profimedia – Red Dot

Miért fontos a nemzetiség a csapatsportban?

Amikor a magyar–román konfliktusokról beszélünk, akkor történelmileg figyelembe kell venni, hogy a két nemzet a legnagyobb és legemlékezetesebb csatáit nem egymás ellen vívta. A feszültség leginkább a 20. század eseményei kapcsán éleződött ki, abban a korban, amikor a labdarúgás is elterjedt mint a legnépszerűbb sportág.  

Emiatt mára nem számít szokatlan jelenségnek, hogy a két nép közötti konfliktusok a futballvilágban is szerepet kapnak, hiszen viszonylag gyakran előfordul, hogy magyar vonatkozású erdélyi csapatok olyan román egyesületekkel játszanak, amelyek ultrái között nagy számban találunk szélsőséges nézetű szurkolókat is.

A futballhuliganizmussal kapcsolatban már rengeteg tanulmány készült, a Sunderlandi Egyetem szakértőjeként ismert Neil Farrington például 2015-ben adott ki szerzőtársaival együtt olyan kiadványt, amely a sportvilágban érzékelhető fajgyűlöletet vizsgálja a múltban és a jelenben, ahol már a közösségi média is nagy szerepet játszik a gyűlöletkeltésben, gyakran valótlan információkat terjesztve. 

Az említett tanulmány azt is leszögezi, hogy sokak szerint a szélsőséges nézetű szurkolók a lelátókon találják meg legkönnyebben azokat az embereket, akik velük hasonló nézeteket vallanak. 

Így alakulnak ki könnyen azok az ultracsoportok, amelyeknek egyes tagjai erős gyűlöletet éreznek a kisebbségek iránt, és ezt ki is fejezik.

Fontos leszögezni, hogy az esetek többségében csak a szurkolótáborok kisebb részére jellemző, hogy ilyen módon fejezik ki gyűlöletüket. A jelenség hátteréről pontosabb képet adott Üveges Anna pszichológus, elemezve a szélsőséges csoporttagok viselkedésének okait.

„A szélsőséges nézetű egyén hangja kollektív formában felerősödhet és felerősíthető. Ez gyakran visszavezethető a valahová tartozás és az elfogadás szükségletére, ami a csoportidentitással való azonosulással valósulhat meg. Ha a tagok által kialakított értékrend és szabályrendszer, azaz a csoportnorma szerint a fizikai agresszió elkövetése – akár egy idő után – »feltétele« a csoportban maradásnak, és az egyén kellően sérülékeny állapotban van, akkor mindent meg fog tenni, hogy ennek az elvárásnak eleget tegyen. A csoporttagok róla alkotott véleménye, a tőlük kapott megerősítés vagy gyengítés tükrében határozza meg a tetteit, a gondolkodását, az érzéseit… lényegében önmagát” – magyarázza Üveges Anna, aki szerint ebből a függőségi helyzetből fájdalmas tud lenni a kiút.

Mi történik Romániában?

Gyakran előfordult a történelem során, hogy egyes politikai történések a kultúrára és a sportra is negatívan hatottak. Az ország nagy részét, így az erdélyi magyarságot is aktívan lefoglalták azok a közéleti történések, amelyek a jövőben a két nemzet együttélését is meghatározhatják.

A Románok Egyesüléséért Szövetség elnökjelöltje, George Simion számos korábbi botránya ellenére napjainkra óriási népszerűségre tett szert a belföldi és külföldön élő románok körében is, május elején pedig nagy fölénnyel megnyerte az elnökválasztás első fordulóját. 

Az már csak érdekességként is megemlítendő, hogy Simion éppen fociultrából lett szélsőséges, magát csak szuverenistaként emlegető politikus, az évek során székely katonák sírján is ugrált, valamint szexuális agresszióval fenyegette meg a szintén szélsőséges eszményeket képviselő Diana Șoșoacăt.

Simion ugyan elvesztette az elnökválasztás második fordulóját, és nem lett belőle elnök, de az eredménytől függetlenül ki kell mondani, hogy az országban nagyon felerősödtek az elmúlt években a különböző szélsőséges táborok, amelyek tagjai gyakran fogalmaznak meg magyarellenes üzeneteket is különböző platformokon. 

Kép

George Simion 2025 májusában – Fotó forrása: Profimedia – Red Dot

Amint már korábban utaltam rá, az erdélyi sportban nem ritkák a konfliktusok, de legtöbbször kimerülnek egymás szidalmazásában, üzengetésben vagy az egymást sértő molinók felmutatásában, az elmúlt időben viszont már egyre több testi sértésről és rongálásról hallhattunk híreket.

Azt természetesen nehéz megállapítani, mekkora az összefüggés a közéleti szférában és a sportvilágban történek között, de az mindenképpen szembetűnő, hogy a futballban az elmúlt évekhez képest idén látványosabban éleződnek ki egyes konfliktusok. Bár előfordulhat, hogy a szélsőségesek nincsenek jelentősen többen, mint korábban, látványosan bátrabban vetemednek gyűlöletcselekedetekre, testi sértésre, rongálásra.

Mivel az említett esetek rövid időn belül úgy történtek meg, hogy nem azonosíthatunk egyetlen közös szervezőt, és földrajzilag is viszonylag távol estek egymástól, láncreakció-szerű hatásról beszélhetünk. 

Üveges Anna szerint ez egyfajta ,,mintakövetésként” lehet értelmezhető a különböző csoportok között, a láncreakciót pedig erősítheti, ha a történtek az elkövető csoportra nézve súlyos következmények nélkül maradnak.

A kolozsvári gyűlöletcselekmények kapcsán sokan úgy gondolták, a csendőrök nem biztosították megfelelően a mérkőzés helyszínének környékét, a hatóságok pedig csak napok múltán találták meg a verés egyik súlyos áldozatát sörösüveggel fejbe dobó férfit.

Az információknak hatásuk van

Ha a lehetséges megoldásokat nézzük, akkor leginkább a közhangulat megjavítása segíthet a helyzeten, ez viszont nem egyszerű, mert a közösségi platformokon gyakran nagyon könnyen elterjednek az offenzív vagy akár uszító jellegű tartalmak.

„Fontos megemlíteni, hogy a mai kor embere az egészséges mértékben emészthető információmennyiség többszörösének van kitéve. A hatás mértéke és formája nagyban függ az információ tartalmától, illetve attól, milyen mennyiségben és rendszerességgel érnek bennünket ezek a hatások. Azok a tartalmak, amelyek a biztonságérzetünket tartósan veszélyeztetik, növelik szorongást, a félelmet. Selye János világhírű stresszkutatásai már az 1970-es években megvilágították az úgynevezett distressz állapot, azaz »rossz stressz« megbetegítő mivoltát testi-lelki vonatkozásban is. Ha az általunk fogyasztott tartalmak építik, erősítik biztonságérzetünket és a világba vetett bizalmunkat, akkor a nyugalom és a pozitív érzelmek kerülnek túlsúlyba” – hangsúlyozza Üveges Anna, aki szerint érdemes aktívan tenni a saját életünkben azért, hogy olyan világban élhessünk, amely okot ad az életünket emelő és gazdagító információk megosztására.

A szakember Elliot Aronson világhírű amerikai szociálpszichológus művének címére hivatkozva hozzáteszi, az ember társas lény, emiatt a valahová tartozás, a kapcsolódás alapszükségletként mindannyiunkban ott rejtőzik. 

Ezt a csoportidentitást bizonyos esetekben a ,,csoportlelket” összetartó egyének traumái határozzák meg, a tagok énképe torzul, ez a fajta düh pedig agresszív cselekedetek formájában nyilvánulhat meg. 

Üveges Anna szerint ez a fajta bántalmazás kollektív szinten inkább erőre kaphat, mint egyéni szinten, ennek következményei pedig beláthatatlanok lehetnek.

A román-magyar együttélés kérdéseit a sportvilágon kívül is tovább lehetne boncolgatni, de az említett gyűlöletcselekmények ellenére több pozitív példa is bizonyítja, hogy a békés együttélés megvalósítható lehet. Nem tudható előre, milyen irányba viszik az országot és az erdélyi magyarság helyzetét a viharos közéleti események, ettől függetlenül a társadalomban azt mindenképpen megtehetjük, hogy nagyobb elfogadással és megértéssel viszonyulunk egymáshoz, nem hagyva magunkat belesodorni a szélsőségesek által indított gyűlölethullámokba.