Érzékeny dalokkal és videóklip-forgatással zárult a Varázsceruza mentorprogram első felvonása. A fogyatékossággal élőket célzó tehetségkutató és -gondozó programot, amelynek indulásáról mi is hírt adtunk, 2023 szeptemberében hirdették meg, és az Anna and the Barbies zenekar Márti dala című számának feldolgozásával lehetett nevezni rá. A jelentkezők közül két egyéni indulót és egy formációt választott ki Pásztor Anna és Szebényi Dániel, a godfater zenekar tagja, és három hónapon át segítették őket mentorként. Kovács Dzsenifer és Cintia énekesek, Pintér Norbert dalszerző, valamint Madaras Dorottya, azaz Dodo több dalt is írtak közösen, amelyekhez klipet is forgattak.

„Dodonál nagyon tetszett az erős pozitivitás, ami az ő Márti dala felvételéből sugárzik. Cinti és Dzseni telefonnal készítették a videójukat, mégis átjött belőle az az érzelemgazdagság, ami bennük rejlik. Norbi pedig egy olyan videót adott le, amelyben hangszerel, gitározik, basszusgitározik, mindent is csinál, egy tehetséges multiinstrumentalista fazon” – mondja róluk Szebényi Dani.

Új kapuk nyíltak meg számukra

A tiszakanyári testvérpár, Dzsenifer és Cintia mindketten látássérültek, leukómával élnek. Betegségük korábban sok lehetőségtől megfosztotta őket. Két évvel ezelőtt kerültek a Vakok Állami Intézetébe, addig otthon éltek, napjaikat a négy fal közt töltve. „A szüleink nagyon féltettek minket, és úgy gondolták, hogy az adja a legnagyobb biztonságot számunkra, ha velük vagyunk. 

„A program alatt írt dalunk is erről, a bezártságunkról szól, és hogy együtt küzdöttünk azért, hogy az álmunkat valóra váltsuk” – osztja meg Cintia. 

A programra a Vakok Intézetében dolgozó egyik gyógypedagógus nevezte be őket, ami új kapukat nyitott meg számukra. A lányok nemcsak dalszövegírásban és prozódiában fejlődtek, hanem magabiztosabbá is váltak.

„Nagyon érzékenyek és zárkózottak, hosszú folyamat volt, ahogyan egyre jobban kinyíltak. Számomra nem is a szakmai fejlődésük, hanem a személyiségük változása volt az egyik legnagyobb ajándék” – meséli Szebényi Dani, aki úgy érzi, ő maga is több lett a programnak köszönhetően. 

 
Az érettségi előtt álló Dodo a határidő előtt egy héttel értesült a programról, amire édesapjával közösen készítette el a Márti dala feldolgozását. A fiatal lány úgy érzi, olyan sok élettapasztalatot szerzett meg sűrítve a pár hónap alatt, mint amire más két-három év alatt tesz szert. „Nemcsak a dalszövegírásban fejlődtem, hanem abban is, hogy hogyan dolgozzak csapatban, hogyan figyeljek oda másokra” – mondja. A szakmai dolgok mellett önmagáról is sokat tanult, amiről korát meghazudtoló érettséggel beszél. „Rájöttem, hogy szabad hibázni és szabad elrontani dolgokat – ettől még nem vagyok rossz ember, csupán egy másik fázisában tartok annak az útnak, amit szeretnék bejárni.”

Az informatikát tanító Norbi, aki egy korábbi interjúban mesélt látása elvesztéséről a kepmas.hu-nak, a zenét szerezte, de a szövegírásban is részt vett. Ő már régóta zenél, de az egy soha véget nem érő tanulás számára, nemcsak technikai, hanem lelki szinten is. 

„A célom olyan dalokat alkotni, amik bárkihez közel kerülhetnek, a belső utakat szeretném zenévé faragni” – mondja a szegedi fiatalember, aki vonattal, vakvezető kutyájával utazott Budapestre a foglalkozásokra. 

Ahogy meséli, a közös munka során arra törekedtek, hogy mindenki belevigye a szövegekbe a saját gondolatait, stílusát. Norbi gitárjára gyantapöttyöket ragasztott, a pozíciójelölő jeleket helyettesítve, így tette a hangszerét akadálymentessé. 

Kép

A Varázsceruza program négy mentoráltja, Kovács Dzsenifer (középen), Kovács Cintia és Madaras Dorottya Pásztor Annával

A mentoráltak őszintesége, érintetlensége, valódisága igazi kincs

A mentoráltak a mentorokkal hetente találkoztak, felváltva offline és online. A próbák nagy részét az akadálymentesített Premier KultCaféban tartották. A mentoráltaknak a közlekedésben is segítettek. „A Vakok Állami Intézete előtt pont van egy trolimegálló. Mi csak felszálltunk a 72-es trolira, ami elvitt a Kálvin térre, a program tagjai pedig már ott vártak minket” – mesélik a Kovács lányok, akik nem érezték, hogy bármiben akadályozná őket leukómájuk. Dalukat egy hangszigetelt helyiségben énekelték fel, az instrukciókat a fülhallgatóik révén kapták a vezérlőből.

Szebényi Dani szerint nem is a zenét kellene akadálymentesíteni, hiszen az egy mindenki által beszélhető nyelv, hanem a zeneipart. „Rengeteg tehetség van a fogyatékossággal élők között is, csak nem biztos, hogy eljutnak azokhoz a csatornákhoz, amikhez a nem sérültek” – véli. 

„A fogyatékossági kérdés nem kérdés, nem ez volt a közös munkánk motivációja. A lányok és Norbi látássérültek, én mozgássérült vagyok, tehát nincs sok keresztmetszete ennek a két sérültségnek. Egyszerűen a személyiségünk miatt volt könnyebb kapcsolódni” – fogalmaz Dodo. A mentorprogramot hirdető Civilút Alapítvány sem erre, hanem a zenei fejlődésükre kívánta helyezni a hangsúlyt. „Láttunk már példát arra, hogy fogyatékossággal élők szerepeljenek hasonló televíziós műsorban, de a személyes történetük általában elvitte a fókuszt a tehetségükről” – magyarázza Megyeri Gabriella, a Varázsceruza program kreatívigazgatója.

Felvetődik a kérdés, hogy akkor miért is érdemes kiemelni a fogyatékossággal élő tehetségeket. Erre válaszul idézzük Pásztor Annának a program záróeseményén elhangzó szavait: „Ma, a mesterséges intelligencia korában nagyon nehéz megkülönböztetni az igazit a másolattól. 

Hihetetlenül fontos lett, hogy tiszta forrást találjunk a kulturális életben is. 

Ma már nincsenek olyan bányák, amik ne lettek volna kiaknázva, ezért olyan helyen kell keresni az értékeket, ahol eddig nem” – utalt a showműsorrá váló televíziós tehetségkutatókra az énekesnő, aki szerint a mentoráltak őszintesége, érintetlensége, valódisága igazi kincs.

 
A Varázsceruza emellett motivációt is jelenthet a fogyatékossággal élőknek, hogy ők se zárkózzanak be, nyissanak mások felé, mutassák meg képességeiket. Látása elvesztése óta például Norbi is rengeteg új ismeretségre tett szert. És persze a program érzékenyíteni is hivatott a társadalmat: az érdeklődők folyamatosan követhették alakulását a TikTokon, a YouTube-on és a Facebookon – utóbbi felületen a videók már több mint félmillió embert értek el. A program zárásaként a csapat egy minialbumot készített, illetve videóklipet is forgatott két dalhoz a Festetics Palota Tükörtermében, amelyek pár napja debütáltak online. A csapat a Márti dalához is készített egy feldolgozást, ami itt hallgatható meg.

A négy fiatal kezét a dalok elkészültével sem engedik el: július elején a Random Trip előtt léphetnek fel a Magyar Zene Házában, később pedig alumnitagokként folytathatják a munkát. A mentoráltak a jövőben is zenével szeretnének foglalkozni, Dodo például népzenei lemezt tervez készíteni.

Hiánypótló könyvet írt és szerkesztett Raskó Gabi, aki gyermekként több évig élt Mexikóban és Brazíliában szüleivel, ma pedig Bali szigetén él a saját családjával. Azt vette észre, hogy két fiának hasonló nehézségekkel kell megbirkóznia, mint három évtizeddel korábban neki. Így jutott eszébe, hogy talán segíthetne nekik is, ha megosztaná velük olyan gyerekek történeteit, akikkel ez már megtörtént. E könyvben minden fejezet egy-egy külföldön élő magyar család története, amelyben az egyik gyermek meséli el saját és testvérei örömeit, nehézségeit. Olyan olvasók is forgathatják a „Hoztok nekünk túrórudit?” című gyönyörű és igényes könyvet, akiknek meg se fordul a fejében az elköltözés, de érdekli őket, hogyan élnek más országokban a magyarok. 

A könyv hitet tesz amellett, hogy külföldön felnőve is nagyon érdemes megtartani a kapcsolatot a gyökerekkel és megtanulni a magyar nyelvet, amellyel ritka kincs kerül a felcseperedők birtokába.

Kép

A Hoztok nekünk túrórudit? című könyv borítója

Megnyerni a gyerekeket a nagy kalandhoz

A gyerekek kinti életminőségére csak áttételesen hat, hogy szüleik milyen okból hagyták el szülőföldjüket, hogy az belső vagy külső kényszer volt-e vagy kalandvágy, a lehetőségeik tágítása. Persze az érzelmi azonosulás miatt nem mindegy azért, hogy szüleik reménykedve vagy félelemmel telve élik-e meg az ország- vagy kontinensváltást, hogy nosztalgiával vagy utálattal emlegetik-e hátrahagyott hazájukat, ahol felmenőik, rokonaik élnek. Azonban a gyerekek jóllétét leginkább az határozza meg, milyen emberi és fizikai környezet, anyagi erőforrások és mentális támogatás áll rendelkezésükre, hogy van-e idejük saját ritmusukban akklimatizálódni a változásokhoz, vagy erőltetett ütemben kell megfelelniük az új elvárásoknak. 

„Dani itt kezdte az ovit, egy finn óvodában, ahol egy kukkot sem értett az elején, emiatt szegényke nagyon izgult” – mesélte a 11 éves Mimi, akinek három kisebb testvére van, és egy éve költöztek Finnországba.

A jó szülők általában felelősen, figyelmesen, előrelátóan tervezik meg kinti életük körülményeit, gyermekeiket pedig megpróbálják előkészíteni és megnyerni az előttük álló nagy változásokhoz. 

„Sokat gondolkodtak, mielőtt elhatározták magukat, és velünk is beszélgettek a költözésről. Megkérdeztek minket, hogy mit szólnánk hozzá, ha egy másik országban élnénk, és nagyon jólesett nekem, hogy érdekelte őket a véleményünk. Mutattak fotókat Finnországról és Kalajokiról, és elmondták, hogy olyan iskolába járhatnánk itt, amiről csupa jót hallottak. Szerencsénk volt, mert Anya barátjáék, Petráék már Finnországban éltek, és ők mindenben segítettek nekünk” – mondta el szintén Mimi.

Habis Melinda pszichológus, akihez sok külföldre költöző magyar fordul lelki támogatásért, nem a kiköltözések gondos, körültekintő megfontolását látja általánosnak: „Külföldön élő magyarokkal végzett Skype-konzultációk alapján azt a következtetést szűröm le, hogy gyakran nem kellőképpen átgondolt döntés a külföldre költözés, hiszen előre nem gondolkodnak el azon, pontosan milyen változásokkal jár majd mindez.” Amikor a valósággal találják szembe magukat, az újdonság izgalmát a megélhetés és a hétköznapi problémák súlya veheti át.

Új kis barátok a régiek mellett vagy helyett

Nagyobb, már közösségbe járó gyermekek esetében az elköltözés mindig elszakadás is a barátoktól, és új helyükön gyakran nehéz a kortárs kapcsolatok újraépítése, új helyük megtalálása a kortárs csoportok hierarchiájában. 

„Szerintem ebben az egész külföldre költözésben barátokat szerezni volt a legnehezebb, mert én nem olyan könnyen kezdek új barátságokba. Meg kellett várnom, míg a többiek nyitnak felém, és persze én is nyitok feléjük.” 

„Az osztályunk chatcsoportjába bekerülni volt a legnehezebb, már hetek óta jártam suliba, mire beengedtek a többiek. Onnantól könnyebben ment minden” – számolt be a nehézségekről a 12 éves Máté, aki öccsével és szüleivel másfél éve Bali szigetén él.

Alkalmazkodási esélyeiket rontja, ha eleve introvertált személyiségek, és ha többször kis időközökkel költözniük kell, ami új iskolákat, új beilleszkedési problémákat generál. A gyerekek nagyon eltérő sikerrel veszik ezeket az akadályokat, sokszor csak évekkel később, fiatal felnőttkorban mutatkoznak meg a mentális hatásai. Ugyanakkor az új emberek, új kultúrák megismerésének gazdag élettapasztalata a gyerekek reziliensebb csoportjánál előnnyé kovácsolódhat a későbbiekben.

Kép

A kép illusztráció

A kulturális alkalmazkodás nem mindig zökkenőmentes

Habis Melinda pszichológus szerint „az újrakezdés sikerét mindig a személyiség és a kultúra összeillése határozza meg. Fontos ezért az előzetes tudás megszerzése arról az országról, ahová utazni készülünk. Érdemes nemcsak azt feltérképeznünk, hogy milyen lehetőségek vannak a megélhetésre, a munkára, hanem az emberi kapcsolatok szempontjából is jó, ha felkészülünk. Hogyan élnek a helyi emberek? Mennyire elfogadható az életmódjuk, értékrendjük a számunkra? Fontos, hogy megtapasztaljuk a helyi szokásokat, értékrendet, rítusokat. Mi is alkalmazkodjunk ezekhez.”

A kulturális alkalmazkodás nem mindenütt könnyű, és attól is függ, saját választás-e az adott ország, vagy külső kényszer határozta meg inkább az odatelepülést. Laura családja az édesapa munkahelye miatt költözött Szaúd-Arábiába, ahol egy helybéliektől elkülönített nemzetközi lakóparkban élnek három éve. „Karácsonykor is haza szoktunk menni, mert az nem iszlám, hanem keresztény ünnep, és más vallások ünneplését itt erősen korlátozzák. Akik Szaúd-Arábiában ünnepelték a karácsonyt, leginkább titokban tették.” 

A tizenkét éves Laura mesélt határon elkobzott fenyőfáról is, és arról, hogy az európai ruházatot igazán csak a lakóparkon belül viselhetik fesztelenül.

A többnyelvűség, a multikulturális környezet fejlesztheti az intelligenciát és az empátiát

Nagy ajándéka lehet a külföldön felnövő gyerekeknek, hogy természetes módon nőnek bele a két- vagy többnyelvűségbe. A multikulturális környezet kedvez az érzelmi intelligencia fejlődésének is, növeli a gyerekek nyitottságát, empátiás készségét, a másikkal szembeni toleranciát, elfogadást.

„Annak ellenére, hogy csak egyéves koromig éltem Magyarországon, otthon mi csak magyarul beszélünk, szóval olyan, mintha két anyanyelvem lenne” – mondta Barni, aki 9 éve él az Egyesült Királyságban, most tízéves. A szintén tízéves, Svájcban élő Janka így összegzi öccse és saját nyelvtudását: „Mostanra már egyikünknek se okoz gondot a német, és ehhez nem is kellett különórákra járnunk, elég volt az oviban meg a suliban figyelnünk, és egyszer csak elkezdtünk érteni mindent.”

Virág, aki 17 éves, most Budapesten él, de 10 évet töltött Barcelonában. Így összegzi a kint töltött idő hasznát: 
„Sokat járunk vissza Barcelonába, ilyenkor találkozom a régi barátaimmal is. Örülök, hogy éltem egy olyan országban, ahol az emberek kevesebbet stresszelnek és nem aggódnak annyit a napi dolgokon, mint a magyarok. Optimisták, valahogy könnyedebben veszik az életet, akkor is, ha nehézségekkel kerülnek szembe. Élénken él bennem, hogy Barcelonában az emberek mennyire adnak magukra, és ezt nemcsak a külsejükre értem, sokkal inkább arra, hogy több időt szakítanak maguknak a feltöltődésre. Ugyanakkor én nagyon szeretem Budapestet is, szerintem tinédzser- vagy fiatal felnőttkorban szuperklassz város. (…) Gondolkodtam azon, hogy egyetemre majd Spanyolországba megyek vissza, nem is biztos, hogy pont Barcelonába.”

„Mivel azt megtanultam, hogy bárhol fel tudom találni magam a világon, tuti nem fog gondot okozni az sem, ha máshova megyek…”

Kép

A kép illusztráció

A magyar ételek identitást megtartó ereje

Habis Melinda pszichológus sokszor tapasztalja a kettős honvágy jelenségét. Ez azt jelenti, hogy a kivándorlók egy része sem Magyarországon, sem a választott hazájában nem érzi igazán otthon magát. Ám vannak, akik érzelmileg is teljesen azonosulnak új hazájukkal, és egyáltalán nem vágynak haza. Érdekes azonban, hogy a gyermekkorban megszokott dolgok még nekik is hiányozhatnak. A gyerekek beszámolóinak visszatérő motívuma, hogy családjuk mennyire ragaszkodik a magyaros ételekhez. Erre utal a könyv címe is: Hoztok nekünk túrórudit? 

„Imádjuk a magyar ételeket, a töltött paprikát, a rakott krumplit, a húslevest…” – a Svájcban élő Jankáéhoz hasonló kijelentések szinte valamennyi fejezetben megismétlődnek.

Árván maradt nagyszülők

A Magyarországon élő felmenőkhöz, rokonokhoz szoros vagy laza kapcsolatok fűzik a kitelepülőket. „Nagyon gyakran meg lehet figyelni a család elől való menekülést mint a külföldre költözés tudattalan motivációját – nyilatkozta Habis Melinda pszichológus. – Fontos azonban tudni, hogy nem feltétlenül oldja meg ezeket a problémákat a távolság.” Ha jó a kapcsolat, a távolság akkor is megnehezíti a kapcsolattartást. „Ebben mindenféleképpen van egyfajta veszteség, hiszen nem ugyanaz az érzés szkájpolni a barátunkkal, mint leülni egy bögre kávé vagy korsó sör mellé és beszélgetni. A távolság miatt óhatatlanul szegényednek a kapcsolatok” – állapította meg a pszichológus. 

A Magyarországon maradt szülők, nagyszülők gyakran nagy veszteségként élik meg gyermekeik, unokáik távolba költözését. Erre utal például Janka, aki elmondja, hogy három nagyszülőjük az elmúlt öt év alatt már járt náluk Svájcban, de anyai nagyapjuk még nem. „Ő még mindig nehezen tudja elfogadni, hogy elköltöztünk Magyarországról, szerinte már vissza kellett volna mennünk.”

Hazavágyók és világpolgárok

A külföldön töltött évek során az anyában és az apában eltérően alakulhat a Magyarországhoz fűződő, onnan eltaszító vagy éppen visszahúzó viszony. 

A szülők közötti lappangó vagy kimondott ellentétet a gyerekeik is érzékelik, erre több gyermek is utal beszámolójában:
„Anya mindig szomorú, amikor a magyarországi vendégek hazamennek, azt mondja, ő sosem fogja annyira otthon érezni magát Svájcban, mint Magyarországon. Neki nagyon hiányzik a családja és a barátai” – mesélte Janka.

„Nem tudom, meddig maradunk még itt, Mama és Papa esténként sokat beszélgetnek erről. Amikor kijöttünk, azt mondták, »majd meglátják«, aztán idővel kiderült, hogy nem teljesen ugyanazt gondolják a hazamenetelről – mesélte a kilencéves Máté, aki másfél éve Balin él családjával. – Papa akár örökké tudna külföldön élni, Mamának viszont hiányzik Magyarország, ő el sem tudja képzelni, hogy évtizedekig máshol éljen. Papának az otthon az, ahol mi négyen együtt vagyunk és olyan az élet, amiben mindannyian jól érezzük magunkat, legyen az bárhol a világon. Mamának az otthon az Magyarország, mert ott vannak a szülei, a tesói, az igazán régi barátai, és szerinte az otthon-érzést ez a sok emberi kapcsolat adja, még akkor is, ha valami nem tetszik az ottani életben. Mi Félixszel most Mamával értünk egyet, de ki tudja, felnőttként lehet, hogy másképp gondoljuk majd.”

A gyermeki vallomások után a könyv végén a családok fotói szerepelnek, majd Szabó Vivien, Svédországban élő pszichológus ad hasznos és gyakorlatias tippeket gyerekeknek és felnőtteknek, annak érdekében, hogy az átköltözés ne jelentsen traumát a gyerekeknek.

A könyvet Grela Alexandra gyermeki világot idéző, színes rajzai illusztrálják.

Raskó Gabi: Hoztok nekünk túrórudit? Külföldön élő magyar gyerekek igaz történetei. Zazie Books, Budapest, 2023. 161 o.

Felhasznált irodalom: onlinetanacsadas.com

A reggeli kérdésre zavartan, félálomban azt válaszolom, hogy nem tudom. És ez neki elég. Korábban az időjárás-jelentésre hivatkozva mondtam igent vagy nemet is, de egyik sem sült el túl jól. Mert ha igent mondok, és nem lesz, az csalódás, de ha nemmel válaszolok, az is. Viszont ha a lehetőség fennál, akkor ő várhatja egész nap. 

Eleinte tattól tartottam, hogy ha nem jön a vihar, a fiam kicsapja a balhét. Mert ez is gyakran előfordul egy háromévesnél, ha nem kap meg valamit. Aztán amikor már egy hete várta a vihart hiszti nélkül, megértettem a lényeget. 

Ami nem más, mint a bizalommal teli várakozás. És ebben bőven van mit tanulnunk a gyerekektől. 

Mert amikor én várok valamit, bizony határidőket szoktam kitűzni. Ezen a héten, ebben a hónapban, de legkésőbb idén, különben… különben nem várok tovább. Ezzel ellentétben a fiamnak elég az, hogy valamikor lesz vihar. Ha három év vagy egy évtized múlva, az is teljesen megfelel neki. Ezzel teljesen lenyűgözött, úgyhogy elemezni kezdtem a viselkedését.  

Először azt hittem, hogy megtanulta a türelmet. Hogy robbanna ő, de valahogy kibírja. Aztán rájöttem, hogy nem erről van szó. Nem türelmes, hanem kifejezetten élvezi a várakozást. Mutatja nekem az alig látható ködfoszlányt az égen, és mondja, hogy látod apa, már gyűlnek a felhők. Enyhe szellő libbenti meg a haját, és elmosolyodik, érzed apa, ez már a vihar kezdete. Rácsöppen egy kis víz az erkélyen elhelyezett virág¬ládából, apa, már esik, nézd, itt a víz a kezemen.  

Ha sokat gondolunk valamire, az előbb utóbb megtörténik, ugye? Ez a mondat az autóban hangzott el, miután öt percig csendben nézte a tiszta kék eget. 

Azt hiszem, csak egy kisgyerek tud ilyen pontosan és egyszerűen beszélni arról, amit imádságnak nevezünk. 

Ha hazaérünk, járjunk esőtáncot, tette hozzá. Mosolyogva helyeseltem. Táncolva, örömmel várakozni valamire, ami biztosan eljön, hát kell ennél több? És ekkor koppant az első esőcsepp a szélvédőn. Látod apa, mondtam, hogy vihar lesz! És tényleg, még táncolni sem kellett. Elég volt bizalommal gondolni rá. 

Az írás Véssey Miklós „Apa, kezdődik!” című sorozatának része. A sorozat további részei itt érhetők el.

Ez az írás eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.
 

Zongorista, zeneszerző, karmester

„A keze nem a billentyűk fölött volt, hanem kicsivel alattuk. (...) Ez azt jelentette, hogy a műveiben nincsenek oktávmenetek. Viszont hatalmas hüvelykujjának kiváló hasznát vette, amely (...) szinte akkora volt, mint a mutatóujja. Sokszor előfordul nála, hogy a hüvelykujj valami dallamot játszik, miközben a kéz többi ujja kíséri azt” – így írta le Manuel Rosenthal, a zeneszerző barátja, milyen zongorista volt Ravel. 

Maurice Ravel 1875. március 7-én született a dél-franciaországi Ciboure-ban. Alig volt pár hónapos, amikor a Ravel család a Pireneusok lábánál található faluból Párizsba költözött, így ő már a francia fővárosban nőtt fel. Hétévesen kezdett zongorázni, első művét 12 évesen komponálta Változatok egy Schumann-dalra címmel, és csakhamar a párizsi Konzervatórium hallgatója lett. Többször próbálkozott a fiatal francia zeneszerzők nagy álma, a Római díj elnyerésével, de azt a bizottság minden alkalommal másnak ítélte annak ellenére, hogy ebben az időszakban Ravel már ismert és elismert zeneszerző volt. 

Amikor elmúlt 30 éves, eltiltották a további jelentkezéstől, ennek hatására sértett büszkeségében magányossá és visszahúzódóvá vált, hiába állt mellette közönsége szeretete és elismerése. 

Korán kialakult sajátos stílusa, amit később egyesek Debussy plagizálásának tartottak, pedig eredeti jellegzetességei már akkor kialakultak, amikor Ravel még nem ismerte Debussy zenéjét. Valószínűleg kölcsönösen hatottak egymásra. 

Magyar művészekkel is koncertezett
Karmesterként is ismertté vált, ehhez hozzájárultak nagyobb utazásai. Hollandiától Svédországig, Nagy-Britanniától az Egyesült Államokig mindenütt örömmel fogadták. 1928-as észak-amerikai turnéja során Hegedű-zongora szonátáját Szigeti József magyar hegedűművésszel együtt adták elő. Vonósnégyesét pedig az a Hart House Vonósnégyes mutatta be, amelynek alapítója Kresz Géza hegedűművész (az ismert orvos, Kresz Géza fia) volt.

„Egyetlen más kortárs zeneszerzőt sem ismerek Európában Ravelen kívül, aki úgy tud állandóan változni, hogy közben semmi jelét nem mutatja alkotói válságnak” – írta róla egy korabeli francia zenei lap.

1928-ban kezdett hozzá ahhoz a műhöz, amely máig a legnépszerűbb alkotása. Ez lett a Boléro, amely eredetileg egyfelvonásos balett. A mű a dinamikus 3/4-es spanyol táncról kapta a nevét (amely később a kubai bolero-son táncot ihlette), bár a Boléro egy kicsit lassabb. A zene szokatlan abban a tekintetben, hogy szinte végig egyetlen C-dúr-téma ismétlődik benne. 

A Coco Chanel rendezőjének új filmje

Ebbe a korszakba, az 1920-as évek Párizsába kalauzolja el a nézőt Anne Fontaine Bolero című filmje, amely április 18-tól látható a mozikban. A francia életrajzi dráma bemutatja, hogyan született a világ legtöbbet játszott zeneműve. Az orosz származású balerina, a legendás Ida Rubinstein társulata botrányos, határokat feszegető előadásokkal borzolja a polgárság kedélyeit. Rubinstein következő előadása bemutatására készül, és Maurice Ravelt bízza meg azzal, hogy kísérőzenét komponáljon hozzá. 

Egy spanyolos művet kért a zeneszerzőtől, és Ravel először Albéniz Ibériáját akarta meghangszerelni, de gondok akadtak a szerzői jogokkal, ezért új művet írt. A Boléro egyetlen dallam, amelyet a zenekar tizenhat percen át ismétel, és csupán a hangszerelés változik. 

„Ez őrült!” – kiáltott fel egy nő az 1928-as párizsi bemutatón az Operában. „Akkor megértette a darabot” – felelte Ravel.

Anne Fontaine neve onnan lehet ismerős, hogy ő jegyzi rendezőként a 2009-es, Audrey Tautou főszereplésével készült Coco Chanel című életrajzi drámát is. Ebben az új filmjében a zongorista-karmestert Raphaël Personnaz francia színész formálja meg, míg Ida Rubinstein szerepében Jeanne Balibar látható. Ravel különös személyiségét élete fontos nőalakjain keresztül mutatja be, miközben láthatjuk azt a hosszú folyamatot, hogyan is született meg a Boléro. A 120 perces életrajzi film érinti ugyan, de részletesen nem mesél Ravel betegségéről, ami miatt rövid idő alatt leépült, és már képtelen volt komponálni.

Kép

Raphaël Personnaz mint Ravel a „Bolero” című filmben

„Az opera itt van a fejemben, hallom, de soha nem fogom megírni”

A világ egyik legismertebb zeneműve szerzőjének agya és hangja fokozatosan elnémult. Élete utolsó éveiben ugyanis demenciával küzdött, amely afáziát (beszédzavar), apraxiát (mozgászavar), agráfiát (írási képtelenség) és amusiát (zene felismerésének és létrehozásának képtelensége) okozott nála. 

Még csak 52 éves volt, amikor tünetei először feltűntek a környezetének. Barátai észrevették, hogy gondja van az írással, és beszéd közben sem találja a megfelelő szavakat. „Egy európai koncertkörúton a maestro elvesztette a táskáját, az óráját, mind az ő, mind az én vonatjegyemet; zsebébe rejtette a leveleit, sőt még az enyémet is” – így emlékezett vissza Marguerite Long francia zongorista, aki elkísérte turnéjára. 

Ravel 1932-ben autóbalesetet szenvedett Párizsban, röviddel ezután egészsége tovább romlott. Már nem volt képes saját zenét írni. 

„Soha nem fogom megírni a Jeanne d'Arc-omat; ez az opera itt van a fejemben, hallom, de soha nem fogom megírni.” 

„Vége van, soha többé nem tudok már zenét írni” – mondta egy barátjának egy tervezett operájáról.

Egy Saint Jean de Luz-i nyaralás során derült ki, amikor barátainak kellett kihozniuk a tengerből, hogy már az úszótudása is a múlté. Colette francia író szavaival élve: „már nem próbált beszélni, amikor közöttünk ült, olyan ember benyomását keltette, mint akit a szétesés veszélye fenyeget”. 1933 novemberében lépett fel utoljára színpadon a közönség előtt. 

Kép

Képkocka a „Bolero” című filmből

Tizenöt percenként felcsendül valahol

Állapota drasztikusan romlott, így abban a reményben, hogy megtalálják betegsége okát, az orvosok agyműtétet javasoltak. Ezt Európa akkori egyik legkiválóbb idegsebésze végezte, de nem talált sorvadásra, daganatra vagy vérömlenyre utaló bizonyítékot, ami megmagyarázhatta volna az állapotot. A műtét után Ravel kómába esett, és kilenc nappal később, 1937 decemberében, 62 évesen meghalt.

Egyes zenetudósok úgy vélik, hogy Ravel utolsó művein, különösen a Bolérón érződik, hogy a zeneszerző neurológiai betegséggel küzdött; az állandó ismétlések is ezt mutatják. Egy kutatás szerint a károsodott bal agyféltekéje helyett a jobb oldali erősebb működése figyelhető meg ezekben az alkotásokban. 

Boléro a jégen

A Bolérónak számtalan feldolgozása született az elmúlt közel egy évszázadban. A szarajevói téli olimpián 1984-ben Jayne Torvill és Christopher Dean brit jégtáncospárosnak világsikert hozott: a Boléróra táncolt kűrjükre maximális pontszámot kaptak, és olimpiai bajnokok lettek. Szereplésüket 24 millióan követték a televízióban csak az Egyesült Királyságból, ezzel az ország történetének egyik legnézettebb műsora lett. 

A zseniális zeneszerzői ötlet ellenére (vagy épp ezért) Ravel önironikusan így fogalmazott: 

„Csupán egyetlen mesterművet alkottam, a Bolérót; sajnos ebben nincs zene.”  

Saját szavai szerint ez csak „tizenhat percnyi zenemű zene nélkül”. Akár igaza volt Ravelnek, akár nem, a Boléro világsiker lett, jellegzetes dallama tizenöt percenként felcsendül valahol a világon. 

Források: 
Fidelio; Arquivos de neuro psiquiatria; filharmonia.com, Fidelio; Wikipedia; worldhistory.org

Munkája végeztével megpihenni indult a tengerpartra, amikor találkozott egy sápadt kis virággal, aki eddig meg sem szólalt. Az Úr hozzáfordult, hogy megtudja, ő mit szeretne kérni tőle. A kis virág csak egy mosolyt kért teremtőjétől. Isten mosolyogva simogatta meg a virágot, aki boldogságában erős izmos bokorrá növekedett tárt virágkelyhekkel. A hibiszkusz azóta is hálásan virágzik a legmostohább körülmények között is, csak némi vízre és szeretetre van szüksége. 

Isten minket is ilyennek alkotott.

A hibiszkusz őshazája Ázsia és a Csendes-óceáni szigetvilág. A sárga hibiszkusz 1988 óta hivatalosan is a Hawaii-szigetek nemzeti szimbóluma. Gyógyhatása miatt már az ókortól kezdve ismert, ma is használjuk a mályvagyökérteát torokfájás, rekedtség ellen, és a gyomor és bél nyálkahártyájának gyulladására. Normalizálja a koleszetrinszintet, és rugalmasan, tisztán tartja az erek falát.

A nagy pompás virág C-vitamint, flavonoidokat, kis mennyiségben illóolajat tartalmaz. Teája torokgyulladás, köhögés kezelésére hatásos. A levelekből készült forrázatban (borogatásként) a nyálkaanyagok hatása érvényesül, ami gyógyítja az ekcémát, keléseket. Az indiai és hawaii lányok gyönyörű virágával nemcsak díszítik a hajukat, hanem kezelik, ápolják is. A virág főzete kitűnő szer a hajhullás, korpásodás ellen. Serkenti a fej bőrének vérkeringését, megtisztítja az elhalt hámsejtektől. 

A virágokat felforralt vízhez adjuk, és 10-12 órát áztatjuk. Hajmosás után ez legyen az utolsó öblítővizünk.

Valószínűleg ivott már mindenki hibiszkuszteát, de olyat egészen biztosan, amelyben az egyik összetevő hibiszkusz-szirom. Szép pirosra színezi a teafőzetet, és kellemes aromát ad az italnak. A virágot sem csak teakészítéshez használják, hanem még nagyon sok finomság készítéséhez. Szárított hibiszkuszvirágot vásárolhatunk bioboltban, gyógynövényüzletekben. Ez is kitűnő minden recepthez, akár a friss virágszirom. Jól szellőző zsákokban tartható.

Lássunk néhány receptet, amiket a nagyítóra kattintva olvashat.

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

A hely...

Cirill atya, mióta folytat börtönmissziót? Egyáltalán hogyan jutott arra az elhatározásra, hogy a törvénnyel összeütközésbe került embertársaink lelki gondozását vállalja?

Nyolc éve járok rendszeresen Baracskára. Úgy kezdődött, hogy egy volt gimnáziumi diákunk váratlanul odakerült, és úgy gondoltam, akkor is kell a régi diákokkal tartani a kapcsolatot, ha bajba kerülnek. Ez a tanítványunk gazdasági jogsértést követett el, letöltendő büntetést kapott, ami nagyon összekuszálta az életét, és segítséget kért tőlem. Meglátogattam. A baracskaiak nagyon nyitottak voltak, felajánlották, hogy rendszeresen vállaljak náluk szentmisét.

Hortobágyi T. Cirill atya magyar katolikus pap, bencés szerzetes, pannonhalmi főapát. 1977-ben érettségizett a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumban. Érettségi után magára öltötte szerzetesi ruháját, majd bevonult katonai szolgálatra. 1983-ban ugyancsak Pannonhalmán teológusi és hittanári végzettséget szerzett. Később elvégezte az Eötvös Loránd Tudományegyetem biológia–földrajz szakát is. Középiskolai tanárként azóta is egykori alma materében tanít. 

Miután ez a fiú szabadult, igencsak elbizonytalanodtam, hogy vajon kell-e még nekem ezután is odajárnom. Az egyik baracskai börtönmiséről hazafelé jövet a Katolikus Rádióban hallottam, hogy az irgalmasság éve jegyében a pápa azt kéri, mindenki válasszon magának egyet a könyörületesség testi-lelki cselekedetei közül, amire külön odafigyel, és fölsorolták többek között a fogvatartottak látogatását is. Mindjárt eldőlt a kérdés, úgy éreztem, ez az üzenet éppen nekem szól, és azt jelenti, hogy folytatnom kell – ahogy ön fogalmazott – a börtönmissziót. Azóta csinálom folyamatosan. Néha, ha közbejön valami, akkor is megoldjuk, Pannonhalmáról elmegy az egyik rendtársam helyettem Baracskára. Először Iván testvérünk kapcsolódott be a munkába, ő jól énekel, a liturgia ének-zenei részét azóta is ő végzi. 

…és lakói

Mit érzett, amikor először lépett be a börtön kapuján? Hogyan szólította meg az ott lakókat, mit mondott?

Nagyon tanácstalan voltam. Fogalmam sem volt, mit kell ott mondani, hogyan kell viselkedni. Kik ezek az emberek? Azt tudtam, hogy Baracskán sok a közlekedési balesetes és gazdasági vétséget elkövető, aztán vannak, akik garázdaság miatt kerültek oda, szóval igen színes volt a kép. A bentlakók életkorát tekintve is. 

Viszonylag sok egészen fiatal embert láttam közöttük, amiből arra következtettem, hogy őket valószínűleg a családi környezet hatása vitte oda. Egyszerűen belesodródtak a rosszba, a bűnbe. 

Leggyakrabban azonban egyáltalán nem tudtam, de nem is firtattam, hogy ki miért van ott. Vagyis fogalmam sem volt, hogy kiket szólítok meg. Az első alkalmak kétségek, bizonytalanságok között teltek, az egymást keresés jó szándékával. Ilyenkor arra figyeltem, hogy ne a múlt eseményei felé forduljunk, hanem inkább arról szóljon a találkozásunk, ami kivezet innen, ami a jövő felé mutat.

Volt, ami váratlanul érte, amire nem számított? 

Több olyan emberrel is találkoztam, akiket régebbről ismertem, olyan helyről, ahonnan végképp nem gondoltam volna, hogy idekerülnek. Ebből is jól látszik, hogy mekkora kísértés a bűn. Az is meglepett, hogy voltak köztük, akik elszántan támogatták egymást az innen kifelé vezető úton. Ez is igen váratlan volt, igazi ajándék. 

Ne ítélj!

A katolikus egyház egyik legfőbb tanítása a megbocsájtás. Az előbbiekből úgy vettem ki, hogy a börtönben megítélik egymást az emberek. Rá lehet őket vezetni a megbocsájtásra? A börtönökben hogyan áll ehhez a kérdéshez az egyház?

Mi nem ítélünk meg senkit. Ez a legfőbb szabály. Ha pedig előkerülnek a múltbéli történetek részletei – mondjuk egy gyónási beszélgetésben –, akkor is inkább a régi dolgok elrendezését, lezárását szorgalmazzuk. Tudjanak szembenézni velük, elhatárolódni tőlük, és jó döntéseket hozni a jövőre nézve. Például tudjanak a későbbiekben olyan társaságot találni maguknak, ahol segítenek nekik, hogy ne essenek vissza. Ez mind a megbocsájtás gyakorlásának része. 

Mindezen túl a szentmise kiváló alkalom olyan szentírási olvasmányok kiválasztására, amelyek példát mutatnak a megbocsájtásra.

Ezeket aztán ki lehet fejteni a szentbeszédben is, jól érthető üzenetük van a hívek számára, sőt egy-egy meggyőző példa akár vigasztaló is lehet. Töprengésre is alkalmat adhat, és eligazíthat, ha sikerül róla egyszerűen beszélni.

Lehet-e, szabad-e egyáltalán a templomi szertartást különféle helyzetekhez, a hívek élethelyzetéhez igazítani, „adaptálni”? 

Egészen biztos, hogy egy szentmise a börtönben más kell, hogy legyen, mint a pannonhalmi bazilikában. Úgy gondolom, hogy a liturgia nem mágikus szövegrészekből áll, amelyeket minden változtatás nélkül sorban fel kell mondani. Ezen kívül a börtönmise jellegét, hangsúlyait igencsak meghatározzák az énekek, amelyeket Iván testvér válogat, aki mindig tart a mise előtt énekpróbát is. Az imádságokat, énekeket egy nyomtatott lapon kiosztjuk, hogy mindenki közösen részt vehessen a szertartásban. A végén pedig mindenkit várunk egy áldásra. Ezek a mise szabadabb részei. A szentmise lényegi része azonban a baracskai börtönben is ugyanaz, mint a világ bármelyik katolikus templomában.

A szerep

A személyes találkozások mihez hasonlíthatók? Gyónáshoz? Pszichológiai támogatáshoz?

Az esetek nagy többségében inkább pszichológiai támogatáshoz. Ugyanakkor itt azzal is számolnunk kell, hogy az érintettek mentális állapota nem mindig egészen ép. 

Nyitottabbak, közlékenyebbek az emberek ilyen környezetben? 

Vannak, akiket erősen megrendített az idekerülésük, akik nem tudnak túllépni a velük történteken. Ők bezárkóznak. Többekben a családjukkal szemben érzett szégyen nem akar elmúlni, erős bennük a félelem, hogy megvárják-e őket otthon, nem hagyja-e el őket a feleségük. Mert van, akivel a családtagok megszakítják a kapcsolatot, és az ilyen ember tehetetlenül magára marad. Nagyon különböző helyzetek vannak. Baracskán – és gondolom, más hasonló helyeken is – az a legjellemzőbb, hogy az itt élők mindenekelőtt gyakorlati kérdéseket tesznek föl maguknak és nekünk. Mit kezdjek magammal? Hogyan készüljek arra, hogy egyszer majd kikerülök innen? Fontos tudatosítani bennük, hogy a múlt nem determinál.

Nem jelenti azt, hogy neki ez a végzete, hogy odakint örökre börtönviselt emberként tekintenek majd rá. Van megtérés, van újrakezdés. 

Ha másért nem, hát a gyerekeiért, a példamutatásért. 

Düh és jövő

Ebben az élethelyzetben megnövekedhet a hit jelentősége, szerepe az emberek életében? 

Igen, megerősödhet a hit szerepe. Akár a szégyen vagy a harag, a düh is megerősítheti. Hogy elszúrtam, hogy ide jutottam. És az elhatározás, hogy ezt mindenáron lezárom. Az, ami volt, már nincs a kezemben. Az van a kezemben, ami rám vár. Sajnos az is megesik, hogy ezek az elhatározások később mégsem valósulnak meg. 

Az ilyen jellegű, szorosabb, elmélyültebb emberi kapcsolat nemigen szakítható meg a börtönévek elteltével, hisz az törést jelenthet a hívek életében. Igénylik is ők a kapcsolat fenntartását? 

Tényleg így van, többen is kapcsolatban maradnak velünk a börtönévek után, ám igencsak különböző formában. Volt, aki a szabadulása után legszemélyesebb családi ügyeivel fordult hozzánk, például a mi segítségünkkel akarta megtudni, hogy amíg ő bent volt, megcsalta-e a felesége. De volt olyan is, aki a megélhetési ügyeskedéseibe akart minket bevonni, régiségkereskedői vállalkozásában ajánlott nekünk üzlettársi kapcsolatot. Mivel ez a tevékenység nem nevezhető lelkipásztori feladatnak, ebben a formában nem tudtuk vállalni a partnerséget, így a kapcsolat elég gyorsan megszűnt. A szabadulást követő időkben azonban az együttműködés komolyabb formái is rendszerint szóba kerülnek. 

A cikk a Faludi Ferenc Jezsuita Akadémia újságíró-tanfolyamos hallgatójának mestermunkája.

A konferencia arra is lehetőséget ad, hogy az ezen a területen dolgozó szakemberek, állami,egyházi, civil szervezetek megismerjék egymás tevékenységét, a kapcsolódási pontokat. Ugyanakkor nemcsak szakembereknek szól, nyitott mindenki számára, aki érintve érzi magát a témában, bővíteni szeretné az ismereteit, elakadásaira megoldásokat keres.

Várják azon szervezetek jelentkezését is, akik ezen a területen dolgoznak, és a konferencián bemutatnák tevékenységüket.

A konferencia időpontja 2024. április 26, helyszíne a MagNet Közösségi Ház. Az előadások reggel 9 órától 13 óráig tartanak, amit workshopok és panelbeszélgetés követ.

A tervezett előadások előadói és témái:

Barnóczky Annamária minősített coach, akkreditált coaching szupervízor:
Nem bottal, szavakkal... – Miből és hogyan ismerhető fel a bántalmazás mások vagy akár saját
kommunikációnkban?

Vörös Anna pszichológus, komplex művészeti terapeuta:
A kapcsolaton belüli erőszak feldolgozási lehetőségei a művészet- és meseterápia eszközeivel

Mark A. Bonham, a Shepherd's Hearts Ministry alapítója Michiganből:
Hogyan kezeljük saját és partnerünk sérüléstörténetét a házasságban?

Rehabilitációs módszerekkel dolgozó szervezetek bemutatkozása (Nyitott Szív Alapítvány, SOLWODI, Helyreálló Csoport, Szociális Farm, Camp Brownwood stb.)

Kép

Kép forrása: Romokból Élet Alapítvány

A részvétel előzetes regisztrációhoz kötött. Ennek díja szervezeteknek 5.000 Ft, magánszemélyeknek: 2.500 Ft
A regisztrációs űrlap itt található.

További információ a Romokból Élet Alapítvány honlapján érhető el.

Forrás: Romokból Élet Alapítvány

Közel százezer sajátos nevelési igényű gyermek él Magyarországon, és számuk folyamatosan emelkedik. Mindez nemcsak rengeteg gyermeket, hanem ugyanennyi családot is jelent. A KIKAPCS. Alapítvány célja, hogy elfogadó közösséget teremtsen számukra, a szülőket pedig tehermentesítse pár órára. Egy kis énidő hónapokra feltölti őket, amire nagy szükségük van, hiszen a mindennapok során gyakran arra sincs lehetőségük, hogy megigyanak egy kávét.

Az alapítványt Bárdió Luca és Környei Viktória hozta létre azzal a céllal, hogy teremtsenek egy összetartó közösséget az SNI gyerekeket nevelő családoknak. Amikor öt éve először írtunk róluk, még „csak” húsz családdal működtek együtt, azóta ez a szám a nyolcszorosára emelkedett. 

Jelenleg 164 család tartozik a közösséghez. A legtöbb gyerek autista és ADHD-s, de van köztük Down-szindrómás és látássérült is.
Pálfi Orsolya hivatalos feladata a programok szervezése és a kapcsolattartás a családokkal, szállodai partnerekkel, önkéntesekkel. Ő az továbbá, aki kiválasztja a felhívásaikra jelentkező családokat – ilyenkor az alapján dönt, hogy kinek van a legnagyobb szüksége közösségre. Általában havonta egy programot tartanak a családoknak: februárban farsangi mulatsággal indítanak, majd a tavasz beköszöntével a szabadidős programoké lesz a főszerep, például piknikeznek. Az év második felében wellness-nyaralásokat szerveznek a családoknak – tavaly egy híján húszat. Decemberben közös karácsonyozással zárják az évet, amikor valamennyi család együtt ünnepel.

Kép

Pálfi Orsolya – Fotó: Katona László

Mi a húsvét előtt tartott kézműves foglalkozásukba pillanthattunk bele: a gyerekek kartonból vágtak ki nyuszikat és tojásokat, amiket papírtányérra ragasztottak. De előkerült egy legó, társasok és színes lufik is – természetesen kék színben, ami a KIKAPCS. árnyalata. „A programokon nem ragaszkodunk szigorúan a meghatározott foglalkozásokhoz, mást is játszhatnak a gyerekek” – magyarázza Nagy Henrietta, a korábbi happiness managerük.

Az iskolában esélye sem volt, hogy barátokat szerezzen

Míg a gyerekek kézműveskedtek, szüleik egy másik helyiségben tudtak lepihenni, beszélgetni. Kényelmüket babzsákfotel, rágcsálnivalók tették teljesebbé. Kicsit bizonytalan voltam, megzavarjam-e őket, hiszen ki tudja, mióta vártak erre a röpke nyugalomra, a szülők azonban készségesen ültek le velem beszélgetni, és láthatóan örültek, hogy megoszthatják nehézségeiket.

A győri Iványi Mónika és Szilárd, akik egy autista fiú szülei, három éve a Facebookon találkoztak az alapítvány felhívásával. Eleinte kétséges volt számukra, hogyan tudnának járni a fővárosi programokra, de aztán úgy gondolták, megpróbálják, és úgy érzik, ezzel a legjobb döntést hozták meg. Azóta több programon is részt vettek a farsangi mulatságtól kezdve a kecskeméti és szentgotthárdi kiránduláson át a karácsonyi évzáróig.
„Amikor csak tudunk, jövünk. Nagyon szeretünk ide járni, és bármikor szívesen utazunk órákat” – mondja az anya, aki ezzel nem túloz: a kézműves foglalkozásért odavissza hat órát utaztak tömegközlekedéssel, több átszállással. 

Ahogy mondja, egy KIKAPCS.-program feltölti őket hónapokra.

Tizenhat éves fiuk, Ámon elsős korától kezdve magántanuló, így csak ritkán találkozik vele egykorúakkal, pedig lenne rá igénye. „Két foglalkozásra jár be az iskolájába, testnevelésre és rajzra. Amikor odaérünk, rohan is be az osztálytársaihoz; azt várja a legjobban a héten, hogy velük lehessen” – meséli az anyuka. Mint mondja, a gyerekek hozzáállásával nincs gond, a felnőttekével annál inkább: az osztály szülői munkaközössége például létrehozott egy Facebook-csoportot, amelybe négy év alatt sem vették be őket, hiába kérték. „Azt mondta az osztályfőnök, majd értesít minket, ha lesz valamilyen program” – idézi a pedagógus szavait. A tanításon kívüli programokra ugyanakkor Ámon nem tarthat a társaival, amit azzal indokoltak, hogy magántanuló.

Mónika azt tapasztalta, máshol sem nyitottak feléjük: „Nagyon nehéz befogadó óvodát, iskolát találni, mert ha kiderül, hogy a gyereknek problémája van, akkor inkább nem veszik fel. A délutáni programoknál is ugyanez a helyzet: húsz helyet felkeres az ember, és tizenkilenc alapból elutasítja. Amelyik pedig nem, az egyéniben foglalkozna a gyerekkel. Ez egy idő után felőrli az embert” – fogalmaz.

Ő úgy érzi, a hasonló helyzetben lévő családok elfogadóbbak, a KIKAPCS.-os szülők között is védett környezetben érzi magát. Meg tudják beszélni a problémáikat, és gyakran látják el egymást hasznos tanácsokkal. „Általában azoknak a szülőknek, akik beteg gyereket nevelnek, az teszi ki a szabad óráik nagy részét, hogy böngészik, mivel tudnának segíteni a gyereküknek, milyen különórát tudnának finanszírozni, ami a fejlődését előmozdítaná” – magyarázza. 

Az ilyen családok be vannak zárva, mert azzal telik a hétköznapjuk, hogy elviszik a gyereket iskolába, délután pedig a foglalkozásokra, különórákra, fejlesztésekre. Ámon magántanulóként barátságokat sem tudott kialakítani, ha pedig délelőtt édesanyja levitte egy játszótérre, az üres volt. 

Amióta csatlakoztak a közösséghez, kinyílt számukra a világ: több családdal is összebarátkoztak, akikkel azóta együtt járnak kirándulni, emellett más közösségek felé is elkezdtek nyitni. 

A győri Pamacs Egyesülettel is felvették a kapcsolatot, akik szintén az SNI gyereket nevelő családokat támogatják.

Kép

Mónika és Szilárd (középen) kamaszfia, Ámon mindenkivel összebarátkozott a közösségben – Fotó: Katona László

A kézműveskedés végeztével a beszélgetésbe Ámon is bekapcsolódik, aki pacsival és két puszival üdvözöl.
– Fanni vagyok – mutatkozom be neki.
– Tudod, mikor van Fanni-nap? – kérdezi tőle édesanyja.
– Március 9. – vágja rá a fiú, akinek az eddigi programok közül a karácsonyi évzáró tetszett a legjobban, ahol hógömböt készítettek. A kézműveskedés ezúttal is több óráig lekötötte. Az elkészült alkotásokat aztán meg is mutatja. „Szerintem a lányokkal itt lenne estig” – mondja édesanyja, aki úgy látja, a fiú motivált, a képességeihez mérten igyekszik mindent megcsinálni ezeken a foglalkozásokon. 

Idő kell nekik, hogy gondolatban is kikapcsoljanak

Orsiék a programok szervezésénél igyekeznek előre felmérni a gyerekek igényeit, például, hogy kinek van ételérzékenysége, és az adott helyszín körülményeit is feltérképezik. A két legfőbb szempont, hogy legyen akadály- illetve zajmentes, mivel sok gyerek nem bírja az éles hangokat. Ugyanilyen fontos, hogy a szülőknek biztosítsanak egy csendes zugot, ahová elvonulhatnak. Saját irodájukban két helyiség is van, az egyikben lehet játszani, kézműveskedni, a mellette lévő „nyugiszobában” pedig ledőlhetnek a nyugalomra vágyó felnőttek.

Egy üdülésre általában három, legfeljebb öt családot hívnak. Vannak, akik már régebb óta együtt nyaralnak, megszokták és megkedvelték egymást, így egy szállodába osztják be őket. Akadnak, akik a KIKAPCS.-os programok óta együtt is szoktak nyaralni, tehát a közösség, amiről annak idején Viki és Luca álmodtak, létrejött.

„Azt látjuk, hogy amikor először jönnek egy programra, a szülők nehezen tudnak kikapcsolni. Szokatlan nekik a helyzet, hogy valaki vigyáz a gyerekre, míg ők beszélgetnek, és van bennük egy gát, hogy megtehetik-e” – mutat rá Heni. Épp ezért segíteniük kell őket, elterelni a gyerekeket. A kisfiával érkező Ildikó szerint az önkéntesek ezt a lehető legtapintatosabban csinálják. „Nem mondják meg konkrétan, hogy na most pihenjünk, hanem megkérdezik, hogy elengedjük-e velük a gyerekeket játszani. Odafigyelnek rá, hogy ne legyen rajtunk nyomás, hogy most ki KELL kapcsolódnunk.”

Kép

Fotó: Katona László

Orsi szerint már az is kikapcsolódást jelent a szülőknek, hogy nem otthon, a megszokott környezetben vannak, ahogyan az is nagy szó, ha megihatnak egy kávét úgy, hogy nem „zizeg” körülöttük a gyerek. Ami másnak teljesen természetes, az számukra többórás műveletet jelent, mint például a csekkbefizetés, amit a legtöbben negyedóra alatt elintéznek, nekik viszont már elindulni is hosszadalmas. Aztán következik a sorban állás, amit nem minden SNI gyerek visel türelmesen.

Az itteni programokon is előfordultak rizikósabb helyzetek, egy gyerek például ütni kezdte a fejét az ajtóhoz. Heniék úgy akadályozták meg a sérülést, hogy a saját tenyerüket emelték elé, és pár perc múlva megnyugodott. 

Máskor a figyelemelterelés segít.

Amit egy háromévesnek még elnéznek, azt egy idősebb SNI gyereknek már nem

Sokan egyedül nevelik SNI gyereküket, a családok közel fele egyszülős, és Orsi tapasztalata szerint a számuk egyre nő. „Gyakran az egyik fél nem tudja cipelni a terhet, hogy a gyereke autisztikus tünetekkel él, ezért elfordul a családjától” – mondja erről. 

Bárány Ildikó is egyedül neveli kilencéves fiát, Vencelt, aki több problémában is érintett: ADHD-s autista szenzoros integrációs zavarral, emellett egy vesebetegsége és szívbillentyű-problémája is van. A kisfiú örökbefogadott gyermek – annak idején a férjével együtt akarták magukhoz venni, ám a férfiben nem alakultak ki az apai érzések, így a válás mellett döntöttek. Pár hónapos korában észrevették, hogy nem úgy fejlődik, ahogy a „nagykönyvben meg van írva”, az anya azóta hordja különböző fejlesztésekre, a Dévény-tornától kezdve a zeneterápián és a lovasterápián át a TSMT-ig és a Neurofeedbackig már sok mindent kipróbáltak. Ildikó szülői segítségre sem számíthat, egy idősebb ismerőse „pótnagymamaként” szokott olykor vigyázni Vencelre. A diagnózisok óta a baráti kapcsolatai is meglazultak.

„Kevesen maradtak közülük, akik el tudják fogadni, hogy megváltozott minden, hogy én már nem tudok olyan spontán lenni, mint régen, és ugrani egy programra. Nálunk mindennek a szokott rutin szerint kell történnie, mindig ugyanakkor van a vacsora, a fürdés, az esti mese, különben a másnap nehéz lesz” – mondja. Volt, hogy átjöttek hozzájuk barátok, de képtelen volt rájuk figyelni, mert Vencel akkoriban „dobálós” korszakát élte, és készenlétben kellett állnia, nehogy a kisfia betörje az ablakot vagy eldugítsa a vécét. Ildikónak jelenleg nincsen párkapcsolata, és úgy érzi, a sok fejlesztésre és kórházba rohanás mellett nem is férne bele a mindennapjaiba, emellett Vencel nevelése nagy felelősséget igényelne a másik féltől is.

Kisfia betegségei miatt csak otthonról tud dolgozni – gyakran éjszaka –, ami miatt megváltozott a munkaköre és a fizetése is, miközben a kiadásai nőnek, mivel a terápiák, korrepetálások nekik kétszer annyiba kerülnek. 

Volt időszak, amikor Vencellel a játszótérre sem mert lemenni, mert a fiú nagyon ingerkereső, amiből problémák adódtak. Ha édesanyja meglátott egy kislányt, aki szép hajcsatot viselt, már görcsbe ugrott a gyomra. „Egy háromévesnek még elnézik az emberek, ha egy másik gyerek dolgait elveszi, egy idősebbnek viszont már nem, az pedig nem látszik rajta, hogy autista.” Mint mondja, minden korszak kitermeli a maga kihívást jelentő nehézségét, jelenleg az extrém hangkiadás és ugyanannak a szövegnek az ismételgetése okoz gondot. Ugyanakkor Vencelnek nagyon sok olyan tulajdonsága van, amik miatt büszke lehet rá: segítőkész, csöppet sem irigy, és ügyes az apró részletek megfigyelésében. „Előfordul, hogy reggel bókokkal ébreszt, például azt mondja, >>Mami, te vagy a legszebb virág a réten.<<”

Kép

Az ADHD-s autista Vencel elmélyülten alkot a KIKAPCS. kézműves foglalkozásán – Fotó: Katona László

Ildikónak korábban nehezére esett, hogy segítséget kérjen másoktól. Vencel érkezése óta ez változott: megtanulta, hogy ha baj van, azt jeleznie kell. Többször került mélypontra, és épp egy ilyen nehéz időszakában jött vele szembe a KIKAPCS. hirdetése. Már két nyaraláson is részt vett velük, Mónikáékkal pedig már külön is szerveztek közös programot.

Meg kell adni a lehetőséget, hogy átlépjék a határaikat

A programok nemcsak a szülőknek jelentenek feltöltődést, a gyerekek jókedvéért is mindent megtesznek, de egyéb pozitív hozadékai is vannak a foglalkozásoknak.

„Az egyik nyaraláson meglepődve vettük észre, hogy az egyik visszahúzódó autista kisfiú angolul énekelget. Kérdeztük a szülőket, hogy most ez jót jelent-e vagy rosszat, és kiderült, hogy ezt akkor csinálja, ha jól érzi magát, és egyébként csak otthon szokta, mások előtt soha” – idéz fel egy meghatározó pillanatot Orsi, aki azt is örömmel osztja meg, előfordult, hogy a gyerekek átlépték a saját határaikat, egyikük például elkezdett lépcsőzni. 

„Elengedte magát, és elkezdte bontogatni a szárnyait, mert azt érezte, hogy itt elfogadják.” 

Ezt Ámon édesanyja is megerősíti és pozitívnak tartja. „Azt szokták mondani, hogy az autisták félnek az újtól, de nem szabad általánosítani, mert ez egy széles skála, nincs köztük két egyforma. Másrészt, hogyha nem adjuk meg a lehetőséget egy ilyen gyereknek, akkor hogyan tudjuk meg, hogy mire képes? – teszi fel a kérdést Mónika. – Ha nem rakjuk mindig magasabbra a lécet, akkor marad egy bizonyos szinten. Mi Ámonnál azt látjuk, hogy minél több helyre visszük, minél több helyzetben próbálja ki magát, annál inkább fejlődik szép lassan.”

Az alapítvány működését szeretnék még szakmaibbá tenni, ezért idén megalakult a saját gyógypedagógus-csapatuk, így már szakemberek is segítik az önkéntesek munkáját a nyaralásokon.

Kép

Fotó: Katona László

Minden családtag számít

A kézműveskedésen az egyik SNI fiú kishúga is részt vett – a testvérek, családtagok bevonása nem egyszeri eset. „Az SNI kapcsán leginkább az érintett gyerekek vannak fókuszban, utána következnek a szülők, a testvérekről viszont kevés szó esik” – mutat rá Heni. Az épeknek sokat ad, hogy találkozhatnak más gyerekekkel, akiknek szintén sérült testvérük van, és rájönnek, hogy nem egyedi a helyzetük, nemcsak az ő tesójuk „fura”. Heni szerint ezek a gyerekek érzékenyebbek, nyitottabbak is a társaikra, mint azok, akiknél nincs SNI családtag, a programokon is óvják testvérüket. „Mi ebben vagyunk még egyedülállóak, hogy egyben nézzük az egész családot. Hogyha a szűk családnak a nagymama is része, akkor őt is szeretettel látjuk minden programon, de ha egy házi kedvenc számít családtagnak, akkor ő is jöhet.”

Kép

Fotó: Katona László

Orsiék idővel 200–250-re szeretnék bővíteni a KIKAPCS.-közösség létszámát. 

Következő tervük havi egy „feel good” nap megtartása, kifejezetten a szülőknek: az anyáknak például szépségnapot, az apáknak sportnapot és kocsmakvízt, illetve terápiás foglalkozásokat szerveznének – a lényeg, hogy az a nap csak róluk szóljon. 

Már több partnercég is jelentkezett, hogy felajánlaná a szolgáltatásait. Ugyan az érintett családok lakhelyét tekintve az alapítvány országos lefedettségű, a programok zöme a fővároshoz kötődik, a jövőben ezen is változtatnának, és vidéken is terjeszkednének.

A cikk megjelenését a Média a Családért Alapítvány támogatta.

Nincs különbség tudós és művész között  

Barczi Bay Zoltán Lajos Gyulaváriban 1900-ban látta meg a napvilágot egy telkes jobbágy felmenőkkel rendelkező református lelkész fiaként. Édesapja használta először a Barczi előnevet, édesanyja, Böszörményi Julianna olyan lelkészdinasztiából származott, amelynek tagjai már 1607-től szolgálták a hazai kálvinizmus ügyét. Zoltánnak az őt körülvevő családi szeretet és gondoskodás mellett viszontagságos kisgyermekkora volt. Burokban született, de elkapta a korabeli kisgyermekek legveszedelmesebb betegségét, a torokgyíkot, amit anyja ápolásának köszönhetően élt túl. 

Elemi iskoláit Gyulaváriban végezte, visszaemlékezései szerint már ekkor megigézte a Hold. Időskori beszámolójában így írt erről: „A  Holdat láttam elsétálni a torony mögött s azt kérdeztem a felnőttektől, ha felmennék a toronyra, meg tudnám-e tapogatni a Holdat.” Otthonról elkerülve a Debreceni Református Kollégium diákja lett. Ezekben az években fontos barátságokat, ismeretségeket kötött, diáktársa volt a költő Szabó Lőrinc, megismerkedett Illyés Gyulával, Németh Lászlóval, illetve a nála valamivel idősebb Zilahi Lajossal. Diákként szinte minden érdekelte, különösen az irodalom, a bölcsészet felé vonzódott, de kiváló volt a matematikában, a fizikában is, szerette a zenét, és nagyszerűen megtanult zongorázni. 

A tudomány és a művészet közötti rokonságba vetett hitét később is megőrizte, hiszen egész életében azt vallotta, hogy „aki igazából eljegyzi magát a tudománnyal, az úgy álmodik, mint a költő. Ilyen vonatkozásban nincs különbség a tudós és a művész között.” 

Pályaválasztását végül Eötvös Loránd műveivel való megismerkedése döntötte el, érettségi után a pesti egyetemen matematika és fizika szakra iratkozott be. Az Eötvös-kollégium diákja volt, a szellemi fogékonyság és a tolerancia légkörében élt, szakjaiban kiválóan teljesített. Stúdiumai végeztével az egyetem Elméleti Fizikai Tanszékén lett tanársegéd, 1926-ban kitüntetéssel doktorált fizikából a mágneses térbe helyezett anyagok és az elektromágneses hullámok kölcsönhatását vizsgáló értekezéssel.  

Kép

Bay Zoltán – Fotó forrása: Wikimedia Commons / SZTE EK gyűjtemény

Tudós a háborúban  

Friss doktorátusa birtokában a következő négy évet a kor természettudományi fellegvárának számító Németországban, Berlinben töltötte, ahol akkoriban a modern fizika olyan nagyságai dolgoztak, mint Max Planck, Albert Einstein, Erwin Schrödinger vagy Max von Laue. Laboratóriumi munkáiban színképelemzési és elektromágneses témákkal foglalkozott, itt érte el első nemzetközileg is jegyzett eredményeit. Hazatérve 1930-tól hat éven keresztül a Szegedi Egyetem Elméleti Fizikai Tanszékét vezette, ekkor barátkozott össze az ugyancsak ott dolgozó Szent-Györgyi Alberttel.
 
1936-ban habilitált, a pesti Műegyetemre került, közben pedig elfogadta Aschner Lipótnak, a Tungsram, az Egyesült Izzólámpa és Villamossági Rt. vezérigazgatójának felkérését a gyár jól felszerelt laboratóriumának vezetésére. Az egyetemen kezdetben nagyfeszültségű gázkisülések vizsgálatával foglalkozott, 1938-tól pedig az újonnan alapított Atomfizikai Tanszék vezetőjeként az első hazai részecskegyorsító megépítését irányította, és elkészítette a nagy jelentőségű, a magfizikától a számítástechnikáig hasznosított elektronsokszorozó berendezést. 

A gyári laboratóriumban gázcsövek, fénycsövek, rádiós áramkörök fejlesztése volt a fő feladata, a háború idején azonban adócsövek gyártása mellett az elektromágneses sugarak alkalmazásán alapuló légvédelmi radarok fejlesztésébe is belefogtak. 

A visszavert rádióhullámok alapján az általa és a munkatársai által készített radar már hatvan-hetven kilométerről is képes volt légi objektumok észlelésére. 

A háború menetében a zsidótörvények miatt több munkatársától is meg kellett volna válnia, ám számukra a német megszállásig, illetve a nyilas hatalomátvételig még sikerült mentességet kiharcolnia. Aktív háború- és németellenes meggyőződése ösztönözte arra, hogy közel kerüljön a Kállay-kormány által is támogatott és a Szent-Györgyi Albert nevével fémjelzett, az angolszász hatalmakkal kapcsolatot kereső Ellenállási Fronttal. Olyan rádióállomás tervén dolgozott, amelyen keresztül elérhetővé vált volna London, ám ez a politikai helyzet alakulása miatt nem valósult meg. 

A német megszállás alatt rövid időre őrizetbe is vették. A gyárba visszatérve pedig már nagy álmának, a holdradarnak a megépítésén dolgozott. Az elképzelése az volt, hogy a Hold irányába kibocsájtott rádióhullámok ugyanúgy visszaverődnek, radarvisszhangot adnak, mint a földi tárgyak, ám az első kísérletek, amelyekben a később ugyancsak ismert fizikus, id. Simonyi Károly is részt vett, a visszaérkező jeleket felerősíteni képes eszköz hiánya miatt még nem sikerültek. 

Közben részese lett egy zsidómentő akciónak, e nemes tette miatt később a Jad Vasem a Világ Igaza címmel ismerte el. Főnökét, mecénását, Aschner Lipótot a németek még 1944 márciusában elfogták, és koncentrációs táborba hurcolták. 

Bay kollégáival közösen szervezte meg, hogy a gyár tulajdonosi köre Svájc közvetítésével, komoly váltságdíjat fizetve a Gestapónak elérje Aschner elengedését, aki, ha nem is vezetőként, de 1947-ben visszatérhetett szeretett gyárába.  

Aschner Lipót

A rádiócsillagászat születése  

Miután a Vörös Hadsereg egységei 1945 januárjában megszállták a Tungsram-gyárat, a berendezések nagy részét elszállították, az üzem katonai ellenőrzés alá került. Elsőként az elektroncsövek gyártása indult újra, majd Bay az izzók gyártásának újrakezdését is megszervezte. Közben munkatársaival folytatta a Holdra irányuló radarkísérleteit. Új antennát készítettek, kiszámították a jelsugárzás optimális idejét és frekvenciáját, korábbi találmánya, a jelsokszorozó segítségével pedig azt is megoldották, hogy a visszaérkező radarjeleket felerősítsék és a háttérzajtól elválasszák. 

A munka végül 1946 februárjában hozott eredményt, amikor Európában elsőként, a világon néhány hét késéssel másodikként sikerült fogni a Hold felületéről visszaverődő rádiójeleket, ami megnyitotta az utat egy új csillagászati ág, a rádiócsillagászat, vagyis a világegyetem objektumainak rádiójelekkel való letapogatása és a későbbi űrkutatási felhasználása előtt. Sikereit rendes tagsággal, osztályelnöki tisztséggel ismerte el a Magyar Tudományos Akadémia, állami kitüntetést kapott, az államosítás után azonban az osztályidegennek és polgári reakciósnak minősített Bay helyzete is megingott. 

Kép

A magyar Hold-radar antennája – Forrás: Wikipédia

Egy bécsi előadásról 1948-ban nem tért haza, hanem Amerikába ment. Közben jelentős változások történtek a magánéletében is, első feleségétől, akitől egy lánya született, még 1945-ben elvált, két évvel később azonban újra megnősült, felesége amerikai segítséggel követte az emigrációba, ahol fia és második lánya született. 

A magyar állampolgárságától és az akadémiai tagságától megfosztva érkezett az Újvilágba, ahol a George Washington Egyetemen a kísérleti fizika professzora lett. 

Ebben a minőségében részese volt régi barátja, Szent-Györgyi Albert biofizikai kutatásainak, a memória-áramkörök fejlesztésével pedig a számítástechnika atyjaként ismert Neumann János a munkáját támogatta. Nyugdíjazásáig, vagyis 1955-től 1972-ig az Amerikai Szabványügyi Hivatalban dolgozott. Itt alkotta meg a fénysebességből kiinduló hosszúsági mértékegység, az etalon méter idővel a nemzetközi SI mértékrendszerbe is bekerült definícióját. 

Haza bő két évtized után először 1973-ban látogatott, 1981-ben a Magyar Tudományos Akadémia tiszteletbeli taggá választotta. Bár külföldön élt, hazáját soha nem feledte el, erről így nyilatkozott: „Sosem tagadtam, hogy magyar vagyok, magyar maradtam és már az is maradok, amíg ennek a világnak poros útjait taposom.” Bay Zoltánt a 1980-as évektől itthon is újra megbecsült tudósként tartották számon, 1992-ben hunyt el Washingtonban, hamvait a végakaratának megfelelően a gyulavári temetőben helyezték el.

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

Kétrészes adással készülünk, hogy ezt a fontos témát teljes körűen át tudjuk tekinteni. A másodikban majd a felnőttkori sérült, negatív önbecsülésből adódó nehézségekről lesz szó, és arról, hogy hogyan lehet fejleszteni az önbizalmat. A mostani adásban pedig elsőként a helyes önértékelés kialakulására, gyermekkori megalapozására fókuszálunk. Németh Szilvia vendége Prof. Dr. Perczel-Forintos Dóra tanszékvezető egyetemi tanár, klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta, a hazai kognitív viselkedésterápia meghonosítója.

A tartalomból:

– Miért fontos a következetes nevelés? 
– Miért fontos, hogy ne a gyerek legyen az úr?
– Hogyan dicsérjük meg a gyereket?
– Beszélünk a kamaszok önértékelési helyzetéről is.
– Milyenek ma a társas készségeink? Miért fontos ez például a párválasztás területén?
– Miért megbetegítő a perfekcionizmus?
– Miért fontos, hogy együttérezzünk önmagunkkal?

Az adás meghallgatásához kattintson  a lejátszóra!

Az egészséges önbizalom nélkülözhetetlen a lelki egészséghez és ez nagyrészt  gyermekkorban alakul ki, noha későbbi hatások is szerepet játszhatnak benne. A szülő érzelmi kiegyensúlyozottsága és szeretetteljes odafordulása, a kiszámítható, stabil napirend és a világos, betartható szabályok járulnak hozzá leginkább a gyermek biztonságérzetéhez. Népszerű tévhiedelem, hogy a gyermeket folyton dicsérni kell és lehetőleg minden igényét teljesíteni kell. Ez indokolatlanul pozitív önképhez, követelőző magatartáshoz, sőt súlyosabb esetben nárcisztikus vonásokhoz is vezethet. Mivel ez a szülő számára előbb-utóbb elviselhetetlen teher, nem meglepő, hogy pihenésre van szüksége, amihez legkönnyebben az „e-babysitter” révén tud hozzájutni.

Ebben a podcastban Prof. Perczel-Forintos Dóra klinikai szakpszichológus, pszichoterapeutával beszélgetünk a témában született tudományos kutatásokról, a korlátlan képernyőhasználat veszélyeiről és a bizonyítottan hatékony gyermeknevelési elvekről.  

Vendégünkről: Prof. Perczel-Forintos Dóra klinikai szakpszichológus, a hazai kognitív pszichoterápia meghonosítója és elterjesztője, európai akkreditációval rendelkező, kiképző pszichoterapeuta. Relaxációs, személyközpontú és kognitív pszichoterápiás képzettséggel rendelkezik. Harminc éve aktívan végez pszichoterápiát, emellett pszichoterápiás szupervíziót ad klinikai szakpszichológus és pszichoterapeuta jelölteknek. Munkásságának középpontjában a világszerte elterjedt modern, bizonyítottan hatékony kognitív viselkedésterápia elmélete, gyakorlata és tanítása áll, a legkülönfélébb pszichés és pszichoszomatikus betegségek kezelésében. Számos új módszert vezetett be elsőként hazánkban a pszichoterápiás ellátásban: asszertív tréning, szociális kompetenciafejlesztő tréning, viselkedésterápiás testsúlycsökkentő csoport, problémamegoldó tréning. (Forrás: semmelweis.hu)

A Spiritusz podcast a Képmás magazin pszichológiai podcast műsora. Önismeret, család, párkapcsolat, gyermeknevelés - bátorító beszélgetések a lelki egészségért. Vendégeink a lélek bonyolult működését jól ismerő szakemberek és olyan ismert személyiségek, akik bátran beszélnek küzdelmeikről és felismeréseikről. A boldogsághoz önmagunk és a többi ember viselkedésének megértésén keresztül vezet az út. A harmadik évad műsorvezetői Bóna Judit és Németh Szilvia. 
A Spiritusz podcastot megtalálja a Spotify-on, a népszerű podcast applikációkban, a Képmás.hu podcast rovatában és a Képmás magazin Youtube-csatornáján. Bárhol is hallgatja ezt a podcastet, kérjük, iratkozzon fel rá, hogy értesülhessen az új adások megjelenéséről.