Mindent a nézettségért

Azt mondják, a hetedik év általában vízválasztó és válságos a tartós kapcsolatokban. Emma és Eddie Lovett pontosan ennyi ideje él házasságban, amikor a történetükbe in medias res bekapcsolódunk. Nem mintha ennek törvényszerűen így is kellene lennie, a mindennapjaikat bemutató film azonban már az első pillanattól nem hagy kétséget afelől, hogy az átlagosnak épp nem nevezhető kapcsolat mélyponton van. A nyitójelenetben férj és feleség a lakásuk padlóján ücsörögnek, és torokszorítóan érzelemmentes párbeszédet folytatnak arról, hogyan legyen azok után, ha szétköltöznek – mert ez a terv. 

Majd a kamera „visszafordul”, és feltárul a múlt: hét év kiragadott pillanatai, 250 órányi rögzített anyag filmmé vágott valósága pereg le a szemünk előtt. A néző onnantól kerül képbe, amikor a házaspár hátat fordít Arizonának, és Budapestre költözik. Arról, hogy pontosan milyen okból esett a választásuk épp a magyar fővárosra, egy-egy utaláson kívül nem sokat tudunk meg. Emma és Eddie terve, hogy „pesti” lányokat toborozzon közös modellügynökségükbe. Még mielőtt bárki félreérthetné, hamar nyilvánvalóvá válik: a fiatal amerikai páros nem hagyományos értelemben vett manökeneket keres. 

Az új arcok – leginkább testek – ahhoz kellenek, hogy feldobják a kamera előtt eljátszott szexuális életüket, a nagyobb nézettség, azaz a busásabb bevétel reményében. 

A házaspár ugyanis abból próbál megélni és karriert építeni, hogy felnőttfilmes tartalmakat gyárt és oszt meg az online térben – olyan közösségi felületeken, például az OnlyFans-en, amelyek nem tiltják a meztelenkedést és a szexet. Beszédes, hogy amíg a lányok egymásnak adják a kilincset a webcam-hotel bérelt szobájában, férfiból végig csak egyet látunk „dolgozni”, ez pedig nem más, mint Eddie. 

Kép

Képkocka a filmből

Van az a pénz, amiért úgy gondolják, megéri

A 2016-ban indult OnlyFans nevű platform felhasználói – a nagy streamingcsatornákhoz hasonlóan – csak akkor láthatják az egyes tartalmakat, ha előfizetnek a különböző profilokra. Bár a hazai sajtóban szinte kizárólag erről az oldaláról hallhatunk, az OnlyFans nem csak felnőttfilmes tartalmakat kínál, legalábbis nem így indult. Kezdetben rengeteg előadó, művész élvezte az előnyét annak, hogy a szolgáltatásaikat közvetlenül, online tudják eladni a felhasználóknak. Az erotika és a szex azért került túlsúlyba, mert a platform ezt nem tiltja: ide a kezdetektől fel lehetett tölteni meztelen és pornográf tartalmakat is. A koronavírus-világjárvány és a vele együtt járó kijárási korlátozás idején, annak következményeként számos erotikus munkás – kényszerűségből – az online felületre helyezte át a tevékenységét. 

Bár az OnlyFans elsősorban angol nyelvterületen hódít, már hazánkban is egyre többen használják: napjainkban több mint 190 milliós közösséggel büszkélkedhet. 2,1 millióan közülük tartalomgyártónak minősülnek. A Gemius–EDME online világot felölelő közönségmérése szerint havonta 255 ezer magyar felhasználó látogatja. 

Látszólag könnyű pénzkereseti lehetőséggel kecsegtet, ám ahhoz, hogy egy profil hétről hétre izgalmas és érdekes tudjon maradni, fenn kell tudni tartani a követők érdeklődését, akár beteges, perverz kérések teljesítése árán is.

Az Emma és Eddie: A képen kívül egyik jelenetében is épp azt láthatjuk, hogy Emma az alsóneműjét veti le és csomagolja be nagy műgonddal, feltehetőleg az egyik jól fizető nézőjük kedvéért. 

Kettős élet, de milyen áron?

Még mielőtt Budapestre érnek, Emma online bejelentkezik a követőihez, akiket igyekszik arról biztosítani, hogy új és izgalmas tartalmak vannak kilátásban. Ám ahogy a kamera kikapcsol, vele együtt a nő lelkesedése is szertefoszlik: flegmán és unottan élcelődik férjével. Snitt. Bérház kapuja, amatőr főszereplőink állig felöltözve ácsorognak a hidegben. A budapesti élet első órái nem kimondottan Instagram-kompatibilis módon telnek: a bérelt lakás kulcsa hosszas, veszekedésbe fulladt várakozást követően kerül csak elő. A bizarr bérleményben gyanúsan foltos matracokra, fülledt pillanatok mocskos mementóira bukkannak. 
A kamera ettől kezdve két párhuzamos valóságot mutat: a dokumentumfilm egyfelől Emma és Eddie karrierjének felívelését követi nyomon. A helyi toborzás láthatóan sikeres, a lányok egymásnak adják a kilincset, akiket hol Emma, hogy Eddie vesz bele a közös „munkába” egy-egy jelenet erejéig. A budapesti „modellügynökség” olyannyira beindul, hogy az egyre több előfizetőnek köszönhetően a pár egy trendi penthouse-lakásba teszi át a székhelyét. Emma és Eddie ünnepelt sztárokká válnak, sorra nyerik meg a legsikeresebb felnőttfilmes webcam párnak járó díjat. 

A valóság azonban teljesen más képet mutat: a kifelé tökéletes dinamikát, szerelmet sugárzó házasságuk elementáris sebességgel robog a szakadék felé.

Kép

Képkocka a filmből

A teljes szétesés

Kapcsolatukon nem segít, hogy mindketten exhibicionisták, önzők, és mérhetetlenül gyerekesen viselkednek egymással. A sértődések, veszekedések egyre sűrűbbé válnak, Emma egyre gyakrabban kiborul azon, hogy férje szándékosan bosszantja, féltékennyé teszi, és hogy bántalmazza – nem csak verbálisan. Egy alkalommal például elveszi tőle a mobiltelefonját, s hogy ne tudja használni, számkódot tesz rá. Emma valóságos pánikrohamot kap ettől. Tettlegesség terén ugyanakkor a nőt sem kell félteni, aki egyébként rezzenéstelen arccal és a legnagyobb természetességgel mondja az operatőr kamerájába: ez szerinte minden kapcsolatban így működik. Ha másban nem is, a bántalmazás relativizálásában Emma és Eddie egy hullámhosszon vannak. 

Kép

Képkocka a filmből

Bár tesznek néhány kísérletet, hogy rendbe hozzák a házasságukat – még párterapeutát is fölkeresnek –, a kibékíthetetlen ellentétek miatt mégis szétválnak. Külön tragédia, hogy közös gyermekük ebben az élethelyzetben fogan meg, így Emma amellett dönt, hogy nem vállalja őt. 

Így veszítenek el végül mindent, ami anyagiakban nem mérhető: egymást, a gyermeküket, a reményt a közös, boldog életre.

Hörcher Gábor rendező új filmjét, az Emma és Eddie: A képen kívül-t Christine Le Goff Oscar-díjas francia producerrel közösen készítette különleges módszerrel: a kétfős stáb és az amatőr szereplők dokumentarista módon forgattak hét éven keresztül, hogy végül a 250 órányi anyagból játékfilmet vágjanak össze.

Az érzékeny tartalom miatt a film április 25-től korlátozott ideig látható néhány moziban, forgalmazója a Vertigo Média Kft.

Igen kellemetlen, amikor éjszaka a szegycsont mögött váratlanul fellépő égő érzésre ébredünk, de nappal is előfordulhat a tünet, vagy savas váladék ízlelése, ami önkéntelenül evési, ivási kényszert vált ki. A tünetet a nyelőcsőbe hirtelen visszaáramló (reflux) gyomortartalom idézi elő. Az ebben található savak (só, epesavak) és emésztőenzimek a nyelőcső érzékeny nyálkahártyáján maró hatást váltanak ki. Ritkán rövid időre egészséges embereken is előfordul a tünet, gyakoribbá válása azonban betegséggé és számos más kellemetlen érzés, tünet forrásává válhat. 

A tünetek éjszakai jelentkezése azért gyakori, mert ilyenkor magasabb a savkoncentráció, illetve fekvő helyzetben a sav könnyebben visszaáramlik a nyelőcsőbe, és tartósan ott is marad, hiszen a gravitáció és a nyelés nem juttatja vissza a gyomorba. Nyelés hiányában a nyál savközömbösítő hatása is kevésbé érvényesül. 

A tünet oka az alsó nyelőcső-záróizom szabálytalan működése vagy károsodása.

 Kialakulását befolyásoló tényezők lehetnek a rekeszsérv, a nyelőcső működési zavarai, a gyomorürülés zavarai (pl: cukor-, májbetegség), a stressz, az étkezési szokások (pl. magas zsírtartalmú étkezés, rendszeres nagy dózisú kávé, alkohol, citrusfélék fogyasztása), fokozott hasűri nyomás, elhízás. A panaszok ismétlődése esetén forduljunk szakorvoshoz! 

Mikor gyanakodhatunk refluxra? 

A reflux tipikus jele a gyomortáji, szegycsont mögötti égő fájdalom, a gyomortartalom felbukása, nyálelválasztás fokozódása, ezeket a tüneteket az előrehajlás vagy lefekvés fokozza. Előfordulhat ezenkívül gombóc érzés a torokban, gyomortáji, mellkasi fájdalom, vagy hányinger. Előfordulhatnak más betegségre utaló tünetek, de e betegségek kizárása után reflux betegségre is gondolni kell. Ilyen lehet az anginás jellegű mellkasi fájdalom, az idült köhögés, fulladásos rohamok, átmeneti, ismétlődő légzéskimaradás, alvászavarok, éjszakai szorongás, reggeli rekedtség, torokköszörülés, idült garatfájdalom, fülfájás, szájbűz, szájszárazság, bevont nyelv, fogzománc-károsodás. 

Mire érdemes figyelni? 
◗ Együnk, igyunk mértékkel! A nehéz étkezéseket és az alkoholfogyasztást tegyük el ünnepi alkalmakra. Ilyenkor alkalmilag, már vény nélkül is kapható protonpumpagátló savcsökkentő gyógyszer bevételével gátolhatjuk a várhatóan fellépő kellemetlen tüneteket. Együnk naponta többször kevesebbet. 
◗ Mozogjunk! A legfontosabb talán a napi rendszeres séta, kocogás, ami főleg a korai vacsora után 2-3 órával ajánlatos. Utána fogyasszunk vizet, és már ne nassoljunk! 
◗ Kerüljük a dohányzást! 
◗ Aludjunk magas párnán, különösen rekeszsérv esetén!

A panaszok hatékony protonpumpagátló kezeléssel megszüntethetők, de életmódváltás nélkül később kiújulnak. Ez sok betegnél rendszeres gyógyszerszedéshez vezet. Kiújuló panaszok esetén a nyelőcsőkárosodás felmérésére és egyéb betegségek kizárására gyomortükrözés elvégzése szükséges. A reflux betegség talaján a nyelőcsőben nehezen gyógyuló sebek, fekélyek keletkezhetnek, nyelőcsőszűkület alakulhat ki, amely csak endoszkópos tágítással kezelhető. A nyálkahártyában akár nyelőcsőrákhoz vezető szöveti átalakulások is végbemehetnek (Barrett oesophagus). E változások enyhe tünetek mellett is kialakulhatnak, nincs tünetarányos összefüggés a betegség súlyosságával. Típusos tüneteknál 45 év alatt gyomortükrözés elvégzése csak egyéb tünetek fennállása esetén szükséges (vérzés, indokolatlan fogyás, vashiányos vérszegénység), 45 év felett viszont javasolt. 

A protonpumpagátló kezelés biztonságos. Hatásának lényege a savasságért felelős protonnak a gyomorfali sejtekből a gyomor űrterébe való jutásának gátlása, amely a gyomornedv savasságának tartós csökkenést eredményezi. A gyógyszer szedése alatt a gyomorfalban ellenhatásként egy savtermelő hormon képződése fokozódik, így a gyógyszer hirtelen elhagyása után a savtúltengéssel járó panaszok átmenetileg kiújulhatnak (rebound hatás). Ez a beteget további gyógyszerszedésre ösztönzi. A gyógyszer rendszeres szedése, az elhagyás módja, vagy más gyógyszerekre való átállás vonatkozásában kérje gasztroenterológus szakorvos tanácsát!

Ez az írás eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt.

Az élet sűrűjébe csöppentem. A kora délelőtt elvileg a legnyugodtabb időszak, de elég egy kis nátha és máris a  feje tetejére áll minden. Vendéglátóm, Gyarmati Andrea azonban cseppet sem jött zavarba, így perceken belül  családtagnak éreztem magam és a szőnyegen kuporogva  öltöztettem a macit a három és fél éves Szirkával, aki aznap nem ment oviba. Hogy teljes legyen a zűrzavar, még az asztalos is betoppant, lemérni az új szekrény helyét, így  András, az apuka vele tárgyalt. Közben a féléves Ármin jelezte, hogy ő bizony enni kér, ezért Andreával egy csöndes  zugba visszavonultak egy kis szoptatásra.

Rövid idő múlva aztán visszatért minden a rendes kerékvágásba, Ármin jóllakottan hasalt a szőnyegen és a kúszást  gyakorolta, mi pedig beszélgetni kezdtünk az előző napi répatorta maradványai mellett. 

– Hol hallottál arról, hogy nem muszáj pelenkázni a gyerekeket?

– Kerestem az „igazságot”, hogy a pelenkázás melyik módja olcsóbb, kevésbé környezetszennyező, és ráakadtam egy angol nyelvű honlapra, amelyen megdöbbenve olvastam, hogy vannak, akik nem is pelenkáznak. Beszereztem egy erről szóló könyvet, és izgatottan vártam, hogy én is kipróbálhassam ezt a lehetetlen dolgot.

– Nem voltak kudarcaid, minden úgy ment, ahogy le volt írva?

– Elhittem a könyvnek, hogy a világ nagy részén ez így működik, és azt gondoltam, ha egy iskolázatlan afrikai asszony  képes erre, akkor én is megpróbálom. A természet gondoskodott arról, hogy a babák maguk mellett tudják tartani  az édesanyjukat, kisebb-nagyobb jelzéseikkel, sírásukkal el tudják érni, hogy felvegyék őket és kielégítsék aktuális  szükségletüket. Így az is velünk született emberi képesség, hogy ne piszkítsuk össze az élőhelyünket, mert egyszerűen nem jó ebben feküdni. Minden családi legendárium őriz néhány történetet arról, hogyan pisilt le valakit nagy ívben a baba, amikor kibontották a pelenkát, vagy hogyan kakilt rá az éppen aláhelyezett tiszta pelusra. Az újszülöttek már tetszés szerint el tudják engedni a vizeletet, míg a visszatartást csak később tanulják meg. A felnőtt megfigyeli, mikor ad olyan jelzéseket a baba, hogy valami kényelmetlen neki. 

Kicsi korban az éhség, a fáradtság, esetleg a fájdalom mellett a hólyag és a belek feszülése okozhat rossz érzést. 

Ha a szülő komolyan veszi a jelzéseket, kis nyekergést, nyugtalanságot, akkor karra fektetve jöhet a pisiltetés. 

– Ezek szerint állandóan készenlétben kell állni?

– Egy újszülött mellett az ember egyébként is állandóan készenlétben áll. Ahogy nő a baba és megismerjük a ritmusát, egy idő után tudjuk, hogy mikor van szüksége a pisiltetésre, mondjuk ébredéskor vagy evés után. A megérzéseinkre is érdemes hagyatkozni, de végső mentsvárként az órát is figyelhetjük. 

Szirka kéthetes korától pelenka nélkül volt napközben, de két hónaposan már éjszakára sem adtunk rá pelust. 

Ha elmentünk valahová, akkor a biztonság kedvéért „becsomagoltuk”, de általában nem volt rá szükség. Vele több időm, több energiám volt, Árminra éjszaka pelenkát adok. Nem ragaszkodom görcsösen ehhez. Tudomásul veszem, hogy ez egy tanulási folyamat, amit sok minden befolyásol. Például, ha egy új mozgást gyakorol, akkor bizonyos izmokra nem figyel, mert a többire összpontosít, így néha gyakrabban lesz vizes a nadrág, többször kell átöltöztetni. Idő kell ahhoz, hogy valami tökéletesen működjön. 

Kép

Gyarmati Andrea egyik gyermekével

– Ha ez ennyire természetes, miért felejtettük el, miért ment ki a köztudatból?

– Kényelmesebb, ha két-három óránként kell csak cserélni a pelenkát, és nem kell reagálni a jelzésekre. A legnagyobb nehézség az, hogy ezt a kultúránktól teljesen idegen dolgot elhiggyük és elfogadjuk. Nálunk bonyolította a helyzetet, hogy Szirka Down-szindrómás. Az, hogy ő néhány hónaposan szobatiszta volt, sokat segített abban, hogy elfogadták a másságát. Egyébként ez a módszer kifejezetten jó a speciális fejlődésű gyerekek számára, mert nem az eszükkel kell valamit megtanulniuk, hanem a testük meglévő „tudását” kell megtartani.

– Mi a legnagyobb előnye a pelenka nélküli nevelésnek?

– Két idősebb gyerekemet hagyományosan neveltük, ezekkel a tapasztalataimmal tudom összehasonlítani a mostaniakat. Így sokkal szorosabb kapcsolatot élünk meg. Ez a módszer nem választható el attól, hogy a baba egyéb szükségleteit is vele együttműködve elégítjük ki: akkor szopik, amikor megéhezik, és nem szabályosan három vagy négy óránként. Sokat van ölben, karban, hordozókendőben, együtt is alszunk vele. Furcsa módon a közbeszédben a pelenkázás egyenlő a gondoskodással, a tisztasággal, szinte magával a szeretettel, és a „korai” biliztetés egyenlő az erőszakkal. Vannak, akik idomításként tüntetik fel ezt az eredendően mély bizalomra és kötődésre épülő anya-gyerek kapcsolatot, amely ösztöneinkből, emberlétünkből fakad.

(További információ: www.szirkababa.blogspot.com) 

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazin 2009 novemberi számában jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

A rólad szóló bemutatkozó-szövegben az olvastam, hogy dédnagymamád még analfabétaként nőtt fel, nem tanulhatott írni-olvasni. Míg nagymamád szeretett volna továbbtanulni, de nem engedték neki, addig édesanyád az első értelmiségi a felmenőid közül. Mesélsz róluk?

Igen, dédanyám még cigánysoron nőtt fel Cegléden, Szolnok mellett. Abban a környezetben még nem volt szokás tanulni. Nagymamám már úgy gondolta, hogy fontos az oktatás, viszont őt ebben a családja nem támogatta. Ameddig tudott, járt iskolába, de aztán kiházasították. Nagyanyám azt szerette volna, hogy ha már neki nem jött össze, a lányainak sikerüljön. Így anyukámnak és a nővérének nem is volt kérdés, hogy a gimnázium után továbbmennek egyetemre. Diplomát szereztek. Édesanyám elemzőként dolgozik, és elsősorban a romákat érintő kutatásokat végez.

Hogyan éled meg, mit jelent számodra a roma származásod?

Édesanyám roma, édesapám magyar. A cigány nyelvet nem beszélem, de anyukám még igen, az unokatestvéreim is értenek egy-egy szót. Ez nálunk már kikopott, de anyukám gyerekként sokszor vitt roma témájú előadásokra, táncházba. 
Örülök, hogy az MCC Roma Tehetségprogramjában egy kicsit mesterségesen, de próbálják visszahozni a roma kultúrát: roma értemiségiekkel találkozhatok, voltunk roma művészeti galériában, előadásokon. 

Sokaktól hallottam olyan történetet, hogy nem támogatták a tanulásban, akár az érettségitől is próbálták eltiltani. Egészen megrázó. 

Ezzel szemben nekem a szüleim mindig mondták, hogy tanulni kell. A környezetemben is mindenki, volt osztálytársak, barátok is egyetemre mentek, ezért meg se fordult a fejemben, hogy középiskola után rögtön dolgozni kezdjek. 

Menjünk vissza még egy kicsit az időben. Milyen volt a gyermekkorod? 

Alapvetően vidéki vagyok, Sülysápra születtem, kertes házban éltem négyéves koromig. Utána Budapestre kerültünk egy hetedik kerületi lakásba. Aztán az iskolák miatt sokat költöztünk. Általános iskolába Budafokra jártam, egy alternatív Waldorf-iskolába, ahol nagyon természetközeli az oktatás. A kertművelés, fafaragás, tánc – pontosabban euritmia, a baletthoz hasonló mozgás – mind-mind a tanterv része volt, ezeket nagyon szerettem. Majd átkerültem a Petőfi Sándor Gimnáziumba az első kerületbe, ami elsőre sokkoló volt: egy alternatív iskola után egy hagyományos középiskola, de aztán megszoktam. Meg kellett tanulnom, hogy ott már be kell magolni a tananyagot. 

Tizenkilenc éves vagy, elsőéves egyetemista, villamosmérnöknek készülsz. Miért ezt a szakot választottad? 

Az elektromos áram működése már általános iskolában is érdekelt, emlékszem, Nikola Tesláról is tartottam előadást. Édesapám – aki után az első keresztnevemet kaptam – kőműves-burkoló, illetve magasépítő-technikus, lakberendező, valamint ért a mozaikozáshoz is. Sok szakmát elvégzett. Nyaranta van, hogy besegítek neki a munkába. Egy ilyen alkalommal láttam, hogy házépítéskor, felújításkor a villanyszerelőknek jut a munka könnyebb része, és nem is nekik kell utána takarítani. (nevet) Akkor belegondoltam, hogy ez nem olyan rossz dolog. Anyukám erre azt mondta, hogy a villanyszerelést össze lehet kötni a mérnöki szakkal. 

Jelenleg az Óbudai Egyetem villamosmérnöki karán tanulok, legjobban a matematikát és a fizikát szeretem. 

A jövőben majd terveznünk is kell, például akkumulátorokat, ahhoz pedig nagyon kell tudni számolni. Más azért a tervezőasztalnál ülni, mint villanyt szerelni. 

Kép

Fotó forrása: MCC

Hogyan kerültél be az MCC Roma Tehetségprogramba? Mit ad neked?

Magát a szakkollégiumot nem én választottam, anyukám javasolta. Én először úgy voltam vele, hogy hétvégén lenne jobb programom is, mint tanulni. Végül még középiskolásként, tizedikben kerültem be. Aztán egyre jobban megszerettem, és úgy döntöttem, hogy egyetem alatt is folytatni szeretném. A felvételin az energiaválságról, a gázellátásról kellett prezentációt tartanom. A beilleszkedésben sokat segített a Roma Tehetség Program. Például már középiskolában is másfél órás tanórák vannak, ami segít felkészülni az egyetemi előadásokra. Élményeket és barátokat szereztem a szakkoliban. A roma társaimmal először egy informatika-felkészítő során találkoztam, aztán barátok és szobatársak lettünk. De persze tanulni is kell, személyre szabott oktatást kapunk. 

Ez mit jelent?

Külön angoltanárhoz járhatok, a felsőfokú nyelvvizsgára készülünk, két-három fős csoportokban tanulunk. Kaptam informatika-felkészítést, amit már említettem. Itt merőben mást oktatnak, mint az egyetemen. Például közgazdaságtant, amit én korábban sohasem tanultam. Szoktak jönni hozzánk pszichológusok, akik time-managementet, tanulásmódszertant is oktatnak. Nagyon sokfélék az előadások. 

Jönnek nemzetközi előadók is, de áprilisban például autisták jártak a szakkollégiumban, a saját mindennapjaikról beszélgettünk, arról meséltek, hogyan tudjuk mi, átlagemberek segíteni őket. 

Ezen kívül szerveznek nekünk külön programokat: karácsony táján megnéztük a Diótörőt, március 15-e környékén pedig a Madách Színházban jártunk. A szakkollégiumnak köszönhetően életemben először vitorlázhattam, vitorlást vezethettem kormányosként. 

A külön programok ingyenesek számotokra?

Alapvetően a teljes képzés költségeit, illetve a külön programokat, mint például a nemzetközi előadók prezentációit, kerekasztal-beszélgetéseket a szervezők állják.

A már említett bemutatkozó-szövegben azt írod, hogy nemzetközileg elismert villamosmérnök szeretnél lenni. Vagyis külföldön képzeled el a jövődet? 

Ha dolgozni nem is, szívesen tanulnék külföldön. Egyelőre inkább csak az Erasmus programban gondolkodom. Remélem, hogy az egyetem utolsó évében már lesznek olyan gyakorlatok, amiknek köszönhetően könnyebb lesz elhelyezkedni. 

Úgy tűnik, számodra egyenes út vezetett a szakkollégiumba, de nem minden kortársad ilyen szerencsés. Ezt hogy látod? 

Akiket otthon nem támogatnak, a szüleik nem tudják megadni a megfelelő segítséget, azoknál nagyon fontos, hogy legyen támogató tanári háttér. A programban vannak olyan roma fiatalok, akiknek a tanáraik javasolták, hogy „gyere fel Budapestre, tanulj itt, kapsz kollégiumot”. A tehetségprogram egyetemi részén 14-15 diák tanul, a középiskolai részén meg talán harmincan. 
Nálunk családias a közeg. Tudjuk egymást segíteni, ha valakinek családi, magánéleti problémája van, lelkileg támogatjuk. Többen vannak, akik az egyetem végén járnak, szakdolgozatot írnak, akár nekik segítünk interjúalanyként. Másrészt törekszünk arra, hogy ne csak a képzéshétvégéken, havonta egyszer találkozzunk, hanem eljussunk együtt moziba, kirándulni, bográcsozni. 

Ért valaha hátrány a származásod miatt?

Soha… És ezen csodálkoztam is, mert másoktól mindig hallottam, hogy mennyi negatív megkülönböztetésben volt részük a roma származásuk miatt. Amikor elmondtam bárkinek, hogy félig roma vagyok, semmi nem változott, mintha meg sem hallották volna. De azt is hozzá kell tenni, hogy nem tűnök tipikusan romának. Se a bőrszínem, se a beszédem alapján.

Mit gondolsz, a roma, illetve a cigány szavak használatáról? A cigány a magyar nyelvben pejoratív kifejezés. Mikor bántó az, hogy cigány, és mikor nem?

Ha egy roma értelmiségi azt mondja nekem, hogy cigány, azt nem veszem magamra. De ha az utcán valaki azt kiáltaná rám, hogy cigány, nem azt, hogy roma, az negatívan érintene.

Egyik képzéshétvégén a szakkollégiumban is feljött ez a téma. A roma a PC, mert a cigány szóhoz napjainkban rengeteg negatív kifejezés tartozik. A roma szó számomra a kultúrát jelenti, a zene, a tánc jut róla eszembe. Ezért jobban szeretem, ha ezt használják, használjuk. 

Ha már a kultúrát említed, mit csinálsz szabadidődben?

Sportolok, kungfuzom, mondjuk most kicsit elkanászodtam, mert jött a húsvét, meg külföldön is voltam, kimaradt pár hét. Thaiföldre utaztam egy jógatáborba apukámmal, aki nagy nehezen rávett erre. Először kultúrsokk volt, az emberek ott teljesen máshogy gondolkodnak. Mindenki mosolyog, azt hittem, hogy azért, mert turisták vagyunk, és ez a szolgáltatás része. De aztán kiderült, hogy nem, ott tényleg ilyen kedvesek az emberek. Nemrég elkezdtem társastáncolni, és egyre többször megyek mind roma tematikájú, mind roma származású előadók programjaira, legyen szó akár táncházról vagy zenei koncertről, például Barcelona Gypsy balKan Orchestra, Besh o droM.

A fenntartható utazást kívánja előmozdítani a DiscoverEU nevű program, az Erasmus+ program részét képező pályázat. Ennek céljából 35 ezer fiatalnak biztosítanak ingyenes vonatbérletet, amellyel bejárhatják Európát.

Kik jogosultak a bérletre?

A 35 ezer, Európa 32 országába érvényes Interrail vonatbérletre azok pályázhatnak, akik 2005. július 1. és 2006. június 30. között születtek, és az Európai Unióban vagy az Erasmus+ programhoz társult nem uniós országok valamelyikében élnek.  Ehhez az Európai Ifjúsági Portálon kell regisztrálniuk, majd részt venniük egy kvízjátékban: öt feleletválasztós kvízkérdést és egy kiegészítő kérdést kell megválaszolniuk. Válaszaik alapján az Európai Bizottság és az EACEA rangsorolja őket, országonként külön-külön, majd kiválasztanak legalább 35 ezer fiatalt azok közül, akik helyesen válaszolták meg a kvízkérdéseket és a legjobb választ adták a kiegészítő kérdésre.

A regisztráció április 16-án kezdődik és április 30-án, 12 órakor zárul.

Mikor kezdődhet az utazás?

A szerencsés pályázók 2024. július 1. és 2025. szeptember 30. között használhatják fel az utazási igazolványukat, és legfeljebb 30 napig lehetnek úton.

Hány országba utazhatnak a kiválasztottak?

A fiatalok két opció közül választhatnak: az egyik a fix utazás, amikor két országba utazhatnak a bérlettel. A másik opció a rugalmas utazás, amikor nem korlátozzák a célországok számát, az egyhónapos időtartam alatt azonban csak hét napot tölthetnek vonaton való utazással.

Csak vonattal lehet közlekedni?

A bérlet alapvetően csak vonatra szól, de bizonyos esetekben komp, távolsági autóbusz és repülő is engedélyezett. Az adott célország helyi tömegközlekedési eszközeit viszont nem lehet vele igénybe venni.

Többen is utazhatnak együtt?

A programra legfeljebb ötfős csoportok is jelentkezhetnek. A csoport tagjainak választania kell egy csoportvezetőt, aki kitölti a jelentkezési lapot, majd az ezután kapott kóddal mindannyian regisztrálhatnak. Jelentkezésüket azonban nem egyénileg, hanem csoportként bírálják el, azaz ha kiválasztásra kerülnek, együtt utazhatnak a bérlettel.

Bővebb információ itt található.
 

Forrás: MÁV-Start ZRT., youth.europa.eu

Képzeljünk el egy anyát, aki hányattatott körülmények között nőtt fel, a gyerekkorában gyakran kényszerült felnőttszerepet betölteni, ugyanis neki kellett gondoskodnia a szülei és a kisebb testvérei érzelmi jóllétéről, illetve gyakran a fizikai szükségleteikről is. Szeretné a három kisfia számára megteremteni azt a békés kiegyensúlyozott légkört, amelyről ő gyermekként csak álmodozott. Reggelente minden családtagot a számára megfelelő időben és tempóban ébreszt, reggelit készít, ételt csomagol, kedves és megértő, türelmesen válaszol, segít. Az indulás előtti tíz percben azonban már szeretne saját magával foglalkozni, elkezd reggelizni. Ebben a pillanatban a férje megszólal: „Akkor indulhatunk?” 

A nő rendkívül dühös lesz, lecsapja a szendvicset a tányérra, összeszorítja a száját, és arra gondol, hogy ebben a házban senkit nem érdekelnek az ő szükségletei. Ő igazából nem is számít, talán nem is szeretik. Magába zárkózik, és barátságtalanul bánik a férjével és a fiúkkal is. Nem néz rájuk, és az egész autóúton alig szólal meg, ha kérdezik, csak egy-két szóval válaszol. Mi történik vele? Emésztő dühének és fájdalmának mértéke szinte érthetetlen a konkrét helyzetből. 

Hiszen a férje nem tudhatta, hogy ő éppen ezt a tíz percet szerette volna kiszakítani magának a reggelből. A múlt zsarnoki módon rátelepszik a jelenre. Felülírja a valódi történéseket. 

Amikor a férjére dühös, akkor valójában a múlt árnyai jelennek meg, és az akkor szerzett sebek kezdik el diktálni a viselkedést.
Amikor gyerekként nem az életkorának megfelelő feladatokat kellett végeznie, akkor észre sem vette, hogy ez a helyzet mennyire megviseli lelkileg. Büszke volt magára, hogy hozzá bárki fordulhat, hogy képes meghallgatni és megnyugtatni az embereket, hogy tud sütni, főzni és számtalan egyéb felnőtt feladatot elvégezni, amelyekről az osztálytársainak fogalmuk sem volt. Később, kamaszkorában vette csak észre, hogy ezek a feladatok mennyire beszorítják a lehetőségeit, hiszen a saját igényeire és szükségleteire nem maradt semmi energiája. Bár később igyekezett tudatosan odafigyelni arra, hogy saját magára is legyen ideje, lépten-nyomon beszorított helyzetekben találta magát. 

Ez az állapot egy olyan mintázata volt az életének, amelyet tudattalan módon újrateremtett. Erre viszont nem igazán látott rá, csupán annyit észlelt, hogy mérhetetlen dühöt élt meg ezekben a helyzetekben, valamint azt, hogy elutasítják. Haragudott a férjére, és úgy érezte, hogy nem veszik figyelembe, nem szeretik őt. A terápiás munka során ismerte fel, hogy azzal, hogy gyerekkorában beszorult a nem rá szabott felnőttszerepbe, ő is létrehozta a beszorítottság ismerős mintázatát az életében.  

Ahogyan a fenti példából is láthatjuk, a lelki sebeket nemcsak a borzasztó események, hanem a hétköznapi történések is okozhatják, például azáltal, hogy azok, akiktől szeretetet és gondoskodást kellett volna kapnunk, valójában nem láttak minket és a valódi szükségleteinket, így nem tapasztaltuk meg azt a szeretetteljes és odafigyelő kapcsolatból táplálkozó biztonságérzetet, amely feltétele az egészséges növekedésnek. Nem csoda, hogy a hétköznapok traumái miatt könnyen anyátlan gyermeknek érezhetjük magunkat – ahogyan azt Mark Epstein pszichiáter írja. 

Amikor ilyen anyátlan gyermekek vagyunk, akkor nehéz reálisan látni a helyzeteket, és nem könnyű rugalmas válaszokat adni. 
Csak azt a helyzetet látjuk, amelyben megéljük, hogy a számunkra fájdalmas kötődési kapcsolat veszélybe került. „Nem szeretnek engem” – gondoljuk, és ebben a beszűkült állapotban nem tudjuk a másik szempontjait, illetve a helyzet egyéb aspektusait meglátni. 
Csőlátással csak a fájdalomra és a haragra koncentrálunk, és automatikusan igyekszünk magunkat megvédeni, például azáltal, hogy eltávolodunk a másiktól a kapcsolatban, hogy ne érhessenek bennünket újabb fájdalmak, vagy pont ellenkezőleg, kikiabáljuk a dühünket, hogy a másik értse, mekkora kínt okozott számunkra. A belső valóságunkkal gyakran úgy próbálunk meg megküzdeni, hogy feladatokkal, szerekkel, kütyükkel, különböző tevékenységgel eltereljük a figyelmünket a nehéz érzéseinkről. Így azonban nem tudjuk a jelen pillanatát és abban a kapcsolódásokat megélni, ennek hiányában pedig az ezekből fakadó gyógyulást is nehéz átélni. 

 Fel lehet-e dolgozni a fájdalmat?  

Életünk valamennyi szakaszában találkozunk veszteséggel és fájdalommal. Ezek részei az életünknek, bár ezt a tényt gyakran nem akarjuk elfogadni. Úgy szeretnénk százhúsz évet élni, hogy közben ne ismerjük meg az öregedést vagy az idő múlását. Úgy akarunk megélni számos örömöt, hogy közben ne kelljen búcsút inteni az előző kellemes élménynek, vagy elfogadni, hogy két örömteli időszak között megélhetünk nehéz eseményeket is. 

A veszteség és a fájdalom rémületesnek tűnnek számunkra. Ha megjelennek, úgy érezzük, mindenre kiterjednek, sőt felülírják a múltat. A fájdalmas történet beboríthatja a múlt azon részeit is, amelyekre eredetileg nem vonatkozott. Ezt azért képes megtenni, mert elmaradt az esemény feldolgozása, ugyanis nem szeretnénk elismerni, hogy az még a jelenben is hat ránk. Inkább hiszünk az érzelmek elnyomásában, tagadásában és a feldolgozás halogatásában. Pedig ezek pont ezáltal kerítenek hatalmukba minket, míg a szembenézés elvezethet a gyógyuláshoz.  

A családterápiás üléseken számos alkalommal kerülnek szóba a múlt traumatizáló eseményei. Klienseink egy része gondolati úton teljesítendő feladatnak tartja a feldolgozást, miközben az érzelmi részről megfeledkeznek. 

Nem gondolják, hogy rá kellene nézni a megjelenő érzésekre, azok alakulására, az ezt kísérő képekre, félelmekre és szükségletekre, vagy akár a nehézségek melletti pozitív emlékekre is. Ennek célja az lenne, hogy egy kiegyensúlyozott belső kép épüljön. 

Sokan vitatják a könnyek jogát: szégyellik, hogy még mindig sírnak egy szeretett személyre vagy egy megterhelő élethelyzetre visszaemlékezve. Mintha a könnyek gyengeségre vagy valamilyen hiányosságra utalnának, nem pedig valódi érzéseket közvetítenének.  

Míg kezdetben inkább csak elszenvedjük a nehéz tapasztalatokat, a felnőttkorhoz közeledve, egyre inkább reflektálni kezdünk rájuk. Egyszerre szemléljük a veszteséget, mérlegeljük a hatását életünkre, megvizsgáljuk, milyen következményei lesznek a jövőnkre, figyeljük a bennünk lüktető fájdalmat s azt, hogy milyen gondolatok, érzések által erősödik vagy csökken. Ha már gondolkodunk róla, nagy a csábítás, hogy tudatosságunk részévé téve kontrollálni próbáljuk. A hatékonyság zászlaja alatt divatos időkeretet és időpontot kijelölni a feldolgozásra, mintha csak egy teljesítendő feladatról lenne szó, amikor elgyászolunk valamilyen veszteséget vagy feldolgozunk egy nehéz élményt. 

Kontrollálni vágyunk olyan lelki folyamatokat, amelyek kezdete is többnyire kontrollunkon kívül esik, belső folyamatainkat és érzéseinket olyan kellemetlen körülménynek tekintjük, amellyel meg kell küzdeni, amelytől meg kell szabadulni, hogy visszatérhessünk a „normál” (azaz hatékony) működésünkhöz. Sürgetjük a feldolgozást, például értetlenkedünk a gyász elnyúlásán, módszereket keresünk a folyamat felgyorsítására és szabályozására. Ez alapvetően különbözik a lelki működés törvényszerűségeitől.  

Ne várjuk el, hogy az a nehézség, amit már úgymond „helyre tettünk”, soha többé ne jelentkezzen. Tapasztaljuk, hogy visszatérhet az újabb életciklusokban, új szerepekben és helyzetekben aktiválódhatnak a régi fájdalmak. 

Ez abban segíthet, hogy általa új szempontok szerint dolgozzuk fel ugyanazt az élményanyagot. Idővel változik bennünk a fájdalom mértéke vagy jellege, de a feldolgozás által ritkán válunk teljesen érzéketlenné a veszteséggel szemben, ezt nem érdemes elvárni.  

A gyógyulás útjain 

 A feldolgozás egyéni folyamat, így nem tudjuk előre meghatározni vagy megtervezni, hogy mennyi időre van szükségünk hozzá, a szakaszai és eredménye is egyénenként és eseményenként eltérő lehet. Mégis szeretnénk, hogy valaki megmutassa nekünk, milyen útvonalon haladjunk.  

Bár pontos térkép nem áll rendelkezésünkre, van néhány olyan terület, amelyet érdemes bejárni. Ilyen az önmagunkhoz fűződő kapcsolatunk. Milyennek látjuk saját magunkat? Szerethetőnek, értékesnek és elfogadhatónak, netán kicsinek, elfogadhatatlannak, szégyenletesnek vagy undorítónak? Mennyire vagyunk képesek megmutatni a külvilág felé azt, akik valójában vagyunk? Amikor tartunk a másik elutasításától vagy szeretetének elvesztésétől, előfordulhat, hogy inkább lemondunk erről, hogy megfeleljünk a külső elvárásoknak. 

Ha régóta így működünk a kapcsolatainkban, akkor talán saját magunk számára is nehéz megfogalmazni az igényeinket. Éppen ezért érdemes megvizsgálni, hogy melyek azok a dolgok, amelyek valójában fontosak számunkra. Amikor tisztában vagyunk fontos értékekkel és szükségletekkel, és lépten-nyomon azt tapasztaljuk, hogy ezek nem teljesülnek, mit teszünk? Másokat hibáztatunk, kívülről várjuk a megoldást, vagy aktívan felelősséget vállalunk saját magunkért? Természetesen itt is fontos az arany középút megtartása, hiszen az életben nem tudunk mindent irányítani.  
Érdemes az érzelmeinket is megvizsgálni. 

Mi történik, ha kudarcot vallunk, ha nem tudunk valamit irányítani, netán valaki megsérti a határainkat? Sokan úgy döntenek, hogy a nehéz érzéseket érdemes mélyre űzni, mintha nem is léteznének. 

Ez az elképzelés gyakran táplálkozik abból a tapasztalatból, hogy a fájdalmas érzések megélése elfogadhatatlan és szégyenteljes viselkedést eredményez. Emiatt bűntudatunk van, és görcsösen szeretnénk elnyomni magunkban a haragot vagy a szomorúságot. Ez azonban nagyon sok energiát követel tőlünk, és a fókuszt a nehéz érzéseken tartja, ezzel erősítve azokat. 

Éppen ezért az elnyomás helyett érdemes kíváncsian és ítélkezésmentesen megfigyelni, ami bennünk és körülöttünk zajlik. Ezek az érzések ugyanis gyakran jelezni szeretnének számunkra valamit, ami segít meghúzni a határainkat, vagy jobban megismerni saját magunkat. Az érzéseink megfigyelése abban is segít, hogy ne olvadjunk össze ezekkel. Nem kell azonosulnunk azzal, amit gondolunk vagy érzünk. Amikor a harag érzését észleljük magunkon, nem vagyunk mindenestől a harag érzése, amikor a szomorúság érzését, akkor is többek vagyunk egy letört embernél. Ezek az érzések igazából csak arra várnak, hogy rájuk bólintsunk, hogy igen, a valóságunk részei most, de mi ennél jóval nagyobbak vagyunk, marad szabad terünk arra, hogy ezekkel az érzésekkel együtt az értékeink szerint döntsünk és viselkedjünk.  

A traumatikus vagy fájó élmények feldolgozásához fontos tudni, hogy a kapcsolataink – ha megtapasztaljuk bennük az elfogadást, a csendes meghallgatást és az értő figyelmet – nagyban hozzájárulhatnak ahhoz, hogy a nehéz történések megszelídüljenek bennünk. A gyógyulásban a barátok vagy egy társ ugyanúgy sokat segíthet, mint a szakemberek a lelkigondozásban vagy az egyéni terápiában. 

A párterápia során megvalósuló feldolgozás egyik felemelő tapasztalata, hogy miközben a pár tagja felidézi a múlt nehéz pillanatait, a társ figyelő tekintete, megértése, érzelmi válasza és odafordulása nagyon is képes átalakítani az elszenvedett élmény emlékét és fájdalmát.  

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

Az elmúlt hónapokban sokat utaztam. A férjemmel végre sort kerítettünk a régóta tervezett Duna menti bringatúrára, amelynek során Passauból tekertünk el Bécsig. Mindennap más szálláshelyen szálltunk meg, a csomagjainkat pedig a bringán vittük magunkkal. Az aktív pihenés mellett a munkám is többször néhány napra külföldre szólított. Az utazások mindegyikén igyekeztem a minimumra szorítani a magammal vitt csomagomat: a bringán nagyon nem mindegy, mekkora zsákokkal teker az ember egy hétig, a repülőn pedig szeretek „beleférni” az utastérbe felvihető kicsi bőröndbe. 

Úgy döntöttem, a sampont, a szappant és a tusfürdőt a szálláshelyre bízom. Bevallom, minden alkalommal izgultam, hogy mi fogad a fürdőszobában. Mert az az igazság, hogy imádom a hotelekben található ízlésesen csomagolt, finom illatú minikozmetikumokat. S ha valahol a falra szerelt, nagy kiszerelésű sampon fogad, egy picit csalódott vagyok. 

Nagyon jól tudom ugyanakkor, hogy egyáltalán nem környezetbarát megoldás, ha bármit is ilyen kicsi kiszerelésbe csomagolunk. Ezért arra mindig figyelek, hogy ha felbontok egy-egy minikozmetikumot, akkor azt maradéktalanul felhasználjam. Ha a takarító személyzet a kibontott, de fel nem használt sampont újra cseréli, kifejezetten bosszús tudok lenni. Ilyenkor a következő napon eldugom a neszesszerembe a felbontott illatcsodát, hogy ne tudják idő előtt kidobni.  

Az új uniós rendelet célul tűzi ki, hogy 2030-ra minden csomagolásnak újrahasználhatónak vagy újrahasznosíthatónak kell lennie. A termékek és a hulladéktároló edények hatékonyabb címkézésétől az eredményesebb szelektálást reméli a jogalkotó. 

Több csomagolástípus tiltását is javasolják. Például a másfél kilónál kisebb mennyiségű gyümölcsök és zöldségek, valamint a hotelekben felszolgált és helyben fogyasztott ételek csomagolását. 

És a hotelek kis kiszerelésű kozmetikumairól is le kell mondjunk majd a jövőben, mi, minisampon-rajongók.  

Kép

Fotó forrása: Freepik

Persze, ha csomagolásokról beszélünk, a hotelek minisampon-kínálatánál előbb jut eszünkbe a bevásárlás során jelentkező dilemma, hogy mibe is tegyük a megvásárolt termékeket: a zöldséget, a gyümölcsöt, a kenyeret. Vagy akár a nem minisampont. Használjunk-e műanyag zacskót? Környezetbarátabb-e a papír- vagy a vászontáska?  

A 2020-as diplomamunka-kutatásomban megkérdeztem erről a diákokat és a felnőtteket is. Mindkét kérdőív kitöltőinek több mint nyolcvanöt százaléka úgy vélekedett, hogy a papírtáska és a vászontáska is környezetbarátabb megoldás, mint a műanyag zacskó.  

Vajon igaz-e ez a feltételezésünk? A helyzet, mint általában a környezeti kihívások esetén, ennél kicsit bonyolultabb. Ha a gyártási környezetterhelést nézzük, akkor bizony a polietilénből készült műanyag zacskó kerül ki győztesen. Ráadásul újrahasznosítható. Noha, nagy kérdés, hogy erre sor kerül-e. Mert ha nem, és bekerül a természetbe, a folyókba, az óceánokba, akkor több száz évig nem bomlik le. Viszont aprózódik, és mikroműanyag formájában bejuthat az élőlények szervezetébe. Azt, hogy mindez milyen hatással van az élővilágra, egyre több kutatás vizsgálja. 

A papírtáska gyártása négyszer annyi energiát és több vegyszert igényel, mint a polietilén zacskóé. Ahhoz, hogy azonos környezetterhelést érjünk el vele, mint a műanyag zacskóval, akár húsz-huszonötször is újra kell használni. Ez pedig nem mindig könnyű, mert a papír nem igazán tartós. Megvan ugyanakkor az az előnye a műanyaggal szemben, hogy könnyebben újrahasznosítható, a természetben vagy a komposztálás során pedig lebomlik. 

A pamuttáska gyártása még nagyobb környezeti lábnyomot hagy, mint a polietilén zacskóé vagy a papírtáskáé. 

Ahhoz, hogy a klímaváltozásra gyakorolt hatását csökkentsük, legalább százharmincegyszer kell újrahasználnunk. Ha pedig a teljes környezeti lábnyomát szeretnénk versenyképessé tenni, akkor több mint ezerszer.  

No, és ott vannak még a polipropilénből készült tartós műanyag bevásárlótáskák. Ezeket, ha legalább tizenegyszer újrahasználjuk, akkor már környezetbarátabb megoldást jelenthetnek, mint a könnyű zacskók. De mivel ezek is műanyagok, fontos kérdés, mi lesz velük az életútjuk végén.  

Láthatjuk tehát, hogy sok mindentől függ, mennyire lesz környezetbarát a döntésünk. A legtöbb, amit tehetünk, bármilyen csomagolóeszközről (táskáról, flakonról, befőttesüvegről) legyen szó, ha annyiszor használjuk újra, ahányszor tudjuk. Ha pedig hulladékká válnak, a megfelelő szelektív gyűjtőbe dobjuk őket. 

Ez az írás Mészáros Fanni Kis döntések, nagy dilemmák című sorozatának részeként jelent meg a Képmás magazinban. A sorozat további részei itt érhetőek el. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt.

Az európai nemzeti lottótársaságok életében több évtizedes múltra tekint vissza a fogyatékossággal élő személyek társadalmi integrációját elősegítő foglalkoztatás. A magyarországi bevezetéshez a legtöbb segítséget a spanyolországi ONCE (Spanyol Vakok Nemzeti Szövetsége) által irányított szerencsejáték szervező vállalat nyújtotta, amely 20 ezer fogyatékossággal élő személynek biztosít állást Spanyolországban.

A karitatív célú sorsjegy-értékesítő hálózat működtetésével a nemzeti lottótársaság olyan megváltozott munkaképességű embereknek biztosít a társaság munkalehetőséget, akik nem, vagy nehezen találnának munkát. Jelenleg mintegy 180 fő mozgáskorlátozott, siket vagy nagyothalló, valamint tartós egészségkárosodás miatt megváltozott munkaképességű személy dolgozik közel 70 magyarországi város több mint 120 értékesítő pontján, akadálymentes környezetben. Ez a létszám a teljes foglalkoztatottak 10 százalékát, az értékesítési munkatársak 20 százalékát teszi ki, ami egyedülálló arány a versenypiaci körülmények között működő vállalatok körében Magyarországon.

A karitatív hálózatban foglalkoztatottak rendkívül lojálisak, mivel a társaság által létrehozott sorsjegy-értékesítő munkakör óriási jelentőséggel bír számukra: a rendszeres jövedelem és a szakmai sikerek révén újra a munkaerőpiac hasznos tagjainak érezhetik magukat.
A megváltozott munkaképességű személyek alkalmazása nemcsak az érintettek számára pozitív. Foglalkoztatásuk erősíti a munkáltatói márkát és egyértelműen építi a Szerencsejáték Zrt. reputációját. 

A vállalat munkatársai nyitottabbá, elfogadóbbá váltak a fogyatékossággal élő személyekkel szemben, és a vállalat emiatt is vonzó munkahelynek számít. 

A több mint húsz éves karitatív sorsjegyértékesítési hálózat most újabb mérföldkőhöz érkezett: az eszköz- és termékfejlesztések mellett látássérült munkavállalók alkalmazási lehetőségét is megvizsgálja, hogy számukra is hosszútávú, kiszámítható munkát, ezzel együtt megélhetést, stabil egzisztenciát tudjon biztosítani.   

Támogatott tartalom 

Úgy tudom, lelkész szerettél volna lenni. Hogyan kaptál elhívást a szolgáló életre? Miért lettél mégis hittantanár? 

Valóban lelkész szerettem volna lenni, már tizedik osztályos koromtól fogva. Annak idején eltanácsoltak a képzéstől, mert szerintük nem tudnám vakon ellátni a gyülekezeti szolgálatot. Ma már nem hagynám magam, de akkor könnyen lebeszéltek a lelkészi pályáról. Bár a hittanoktatói pályával kapcsolatban sem biztattak, de legalább engedték, hogy megpróbáljam. A levelező szakot ajánlották fel a számomra, mivel elképzelni sem tudták, hogy alkalmas lennék a kollégiumi életre. A főiskola után elvégeztem egy gyógypedagógiai asszisztens tanfolyamot, majd hittant kezdtem tanítani a budapesti Vakok Általános Iskolájában, és munkát kaptam a Református Vakmissziónál.

Főiskolás korom óta vakvezető kutyával közlekedem, és ez az életforma meghatározó az életemben. 2011-ben elvégeztem egy kiegészítő képzést, így vallástanár lettem, középiskolában is taníthatnék. Ez a szak a hittanoktató szak mesterképzése volt, ahol az nehezítette meg a dolgomat, hogy én voltam az első és egyetlen vak hallgató a szakon. Ennek ellenére sikerült diplomát szereznem, bár akkor már dolgoztam is mellette. Az érdem az én fogalmaim szerint nem az enyém, hanem Istené. Ma református vallástanár vagyok, amit nem volt könnyű elérni, hiszen nem voltam mindenki által szívesen látott vendég a hallgatók között. Szemináriumi előadásokat is tarthatok a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karán, ahol a mesterszakot végeztem. Még mindig furcsa érzéssel tölt el, hogy egykor ott izgultam a vizsgák előtt, most pedig én adom az osztályzatokat.

Azt gondolom, ahogy Isten előtt sem a fizikai épség a fontos, úgy a gyülekezeteinknek sem szabadna gondozottként, sajnálatra méltó szerencsétlenként tekintenie a fogyatékos emberekre. 

Ezt a szemléletet képviselem a gyülekezetemben és a tanári munkámban is.

Szerinted általános az a hozzáállás, hogy a fogyatékossággal élő embereket gondozni és segíteni kell, szemben azzal, amit te képviselsz, hogy segítő, aktív tagja vagy a gyülekezetnek?

Általánosnak gondolom, igen. A csavar ebben a történetben az, hogy néhány éve hallottam olyan konkrét megnyilatkozást, hogy a fogyatékos emberek között végzett munka nem diakónia. Akkor vajon micsoda? Az őskeresztény gyülekezetekben a diakónus amellett, hogy az asztalok körüli szolgálatot végezte, a gyülekezet rászoruló tagjait is segítette. Itt is az az alapvető gond szerintem, mint az élet más területein, hogy sokan nem bíznak abban, hogy a vak ember is hasznos tagja lehet egy közösségnek. Ezen a ponton akad meg a munkáltatók egy része is sajnos. Tőlem is megkérdezték már, hogy van-e gyámom, gondviselőm vagy állandó gondnokom, pedig a cselekvőképességem birtokában lévő vak ember vagyok, két diplomával rendelkezem, és saját lakásom van, amiért megküzdöttem. Vannak persze ellenpéldák is. 

Szerinted miért kérdezte meg Jézus a vak embert, hogy mit tegyen vele, mit szeretne? 

Szerintem azért, mert érdekelte Jézust, hogy ennek a vak embernek mi a gondolata, mik a vágyai, mivel ő egy önálló, gondolkodó felnőttként tekintett rá, és nem döntésképtelen emberként… Abban a korban egyébként nem volt más alternatíva egy vak ember számára, mint a koldulás. Persze vállalhatta volna, hogy elfogadja az állapotát, és viszi a keresztjét, de a lényeg, hogy a döntés az övé volt, és nem másé. Sztereotípiák pedig ma is vannak a vakokat illetően. Az egyik kedvencem, hogy minden vak muzikális. 
A saját baráti körömben is van olyan illető, akinek semmi zenei hallása sincs, ellenben jó a kézügyessége, ami pedig nekem kifejezetten gyenge. Nincs két egyforma vak ember sem. 

Kép

Durgonics Tamás és vakvezető kutyája – Forrás: Durgonics Tamás

Mit értesz azon, amit sokszor hallottam tőled: „az egyház akadálymentesítése”? 

Ez alatt nemcsak a fizikai, hanem a fejekben történő akadálymentesítést is értem. A legtöbb akadály sajnos az elmékben épül. Kollégáimmal tartunk szemináriumot a pesti és a debreceni teológián pontosan azért, hogy a leendő lelkészek már úgy induljanak a szolgálatukba, hogy némi fogalmuk legyen a fogyatékosságokról. Ha a gyülekezetükbe kerül például egy vak ember, már tudni fogják, hogyan tudnak hatékonyan segíteni neki, és hogyan tudják őt segítőként akár használni is.

Voltam olyan érzékenyítő tréningen, amit te tartottál, és akkor nagyon magával ragadott a látásmódod. Úgy éreztem, inkább arra törekszel ilyenkor, hogy betekintést engedj a személyes életedbe, mint hogy általános igazságokat és szabályokat osszál meg. Egy szemléletformáló tréning egyben bizonyságtétel is számodra? 

Tulajdonképpen igen. Ha nem az volna, nem lennék hiteles. Az igazi érzékenyítés szerintem az, ha együtt élve, spontán juthatnak rólunk szóló ismeretekhez a látó emberek. Ez akkor működhet, ha köztük létezünk, dolgozunk, közlekedünk, egyszerűen köztük élünk, ha engedik nekünk.

 Az élet a legjobb színtér az érzékenyítésre. 

A szemléletformáló programok pedig kiváló lehetőségek a bizonyságtételre, ha olykor burkoltan is.

Ismert és elkötelezett vakvezető kutyás vagy. Szimba kutyád annyira fegyelmezett, hogy egyszer egy jó szándékú hölgy szólt is neked, hogy valószínűleg elhagytad a kutyádat, mert teljesen mozdulatlanul ült a fűben, hűen a parancshoz. Ha tényleg a kutyához választanak gazdát a kutyakiképzők, hozzád milyen típusú kutya illik?

Mivel vannak gondok a mozgásommal is, nagytestű kutya illik hozzám, aki képes engem tartani is bizonyos helyzetekben. Tempóban a közepes, inkább kicsit lassabb kutyák ideálisak nekem, megfontolt, nyugodt személyiséggel. Szimba pont ilyen. Számomra egy csoda vele együtt mozdulni, sétálni gondtalanul. Szimba eleven cáfolata annak a tévhitnek, hogy a kutyáink szegény szerencsétlenek, akik szomorúan és kényszerből dolgoznak. Előfordul velünk, hogy én csak a kedvenc padomra akarok kiülni, de ő már fordul a farkát csóválva a trolimegálló felé, és nyomatékosan jeleznem kell neki, hogy ma már nem dolgozunk.

Mit jelent számodra az a mondat, amit gyakran mondasz a kutyádnak: „Tovább, előre!” 

A haladást az életem útján is, előre a cél felé, ami számomra, református keresztyén ember számára maga az örök élet.

Budapest melyik részét éled meg a legkaotikusabbnak? 

Egyértelműen az Örs vezér terét és a Széll Kálmán teret. Ezeken még kutyával sem könnyű eligazodni, hiszen a kutyát a tévhit ellenére a gazdája irányítja, és nem a kutya irányítja a gazdát. 

Kik azok a Druidák, és mi az, ami még a jövő zenéje? 

Egyfelől kelta papok voltak, másrészt az egyik zenekarom neve Druida, amelyben dobolok. Elsősorban billentyűs vagyok, de basszusgitáron is játszom egy másik együttesben. A jövő zenéje számomra az, hogy megálljam a helyem ezen a téren is. Szeretnék boldogulni, mint más, élni a lehetőségekkel, szeretném, ha megmutathatnám, érek annyit a szakterületemen, mint bárki más, és persze szeretnék boldog lenni egy megfelelő párral. 

A várakozásban ugyanannyi reménysége lehet mindnyájunknak, mert közös ígéretünk van Krisztus visszatérésére. Addig is imádságban és folyamatos készenlétben kell élnünk. 

Istennel való kapcsolatomat a vakságom szerencsére nem befolyásolja. Előtte semmi sem lehetetlen, tehát egy vak ember is lehet az eszköze, ha ő úgy gondolja. Egy ilyen élethelyzeten át is megmutatkozhat az Ő dicsősége.

Lupa vagy Luppa?  

A Szentendrei-szigettől délnyugatra található Lupa-sziget egyes források szerint már a 17. századi térképeken is felbukkant, de egyértelműen felismerhetővé Berger József 1836-os térképén vált, ahol Insel Mereszgyán néven szerepelt. A tulajdonosai után elnevezett földdarab az elmúlt másfél évszázadban többek között viselte a Morosgyán, a Petkó és a Mészáros nevet is. A mai neve Luppa Péterhez (1838–1904) köthető. 

A pomázi földbirtokos, mérnök és országgyűlési képviselő nagy kalandor volt, diákkorában társaival Bécsből a Fekete-tengerig csónakázott, későbbi úti élményeiről rendszeresen publikált beszámolókat. Szerette a természetet, sok időt töltött a tulajdonában álló szigeten, gyümölcsfákat és rózsákat ültetett, és a Lupa virágaiból rendszeresen vitt csokrokat a Parlamentbe. A sziget nevét helyesen két p-vel kellene írni, de a köznyelvben inkább a Lupa forma terjedt el.  

„Elhagyott, buja füves folt”  

A sziget 1932-ig lakatlan volt. A hat és fél hektáros terület nagy részét erdő borította, amelyet marhalegelők és gyümölcsösök tarkítottak. Tersánszky Józsi Jenő így írta le a Lupa változását a Sziget a Dunán című novellájában: „Elhagyott, buja füves foltnak zöldellett ez a kis sziget a Duna sodrában. Legföllebb a partjának egy részén magaslott néhány öreg fűz és némi rekettyés. Meg a belsejében düledezett egy-két pásztorkunyhó. Azok között sem mindig legelt a kevés számú tehéncsorda, és füttyengetett a pásztorgyerek a hajók felé. Ez a nagy forgalom, nagy fejlődés, csinosodás az alatt a tizenkét év alatt lendült neki az öreg Dunán és mellékén, amióta nem jártunk erre.” 

A leírás alapján Jókai Mór Az arany ember című regényének Senki szigete is eszünkbe juthat – nem meglepő, hogy itt forgatta Korda Sándor a film 1918-as változatát, még a Lupa felparcellázása előtt. 

Az átalakulás akkor vette kezdetét, amikor a Helvétia Építő és Ingatlan Rt. tulajdonába került a sziget. Az árvizek által alámosott részeket többuszálynyi terméskővel erősítették meg, a területet összesen százhatvan darab parcellára osztották. Az úgynevezett nyeles telkes kialakításnak köszönhetően minden telekhez saját dunai kijárat tartozott. A Helvétia közműveket is telepített, bevezették a villanyt, csatornáztak, víztornyot építettek, sőt telefonvonalat is létesítettek. Ekkor ültették a sziget jellegzetességének számító platánsor csemetéit is.  

Kép

A Lupa-sziget – Forrás: Flickr/Andrási Zsolt

Telket vegyenek!  

A Helvétia jól előkészített kampányt indított a telkek eladására, nem csupán prospektust gyártattak, de rendszeresen hirdettek többek között a Pesti Hírlap és a Színházi Élet hasábjain: „Mert a parcellázó társaság belefeküdt minden eszközzel, hogy világvárosi bőkezűséggel, ötlettel, művészi ízléssel alapozza meg Budapest legszebb, legegészségesebb üdülőhelyét. A villák terraszairól a Margitsziget, a Parlament, a város legszebb pontjai látszanak. Kétoldalt a Dunán a tarka vadevezős revű vonul fel, a kacagó szép lányok, a kisportolt vízi fiúk pompás revűje. A budai oldal tündéri hegyei vidáman intenek a boldog kis sziget felé” – ezt olvasva nem is meglepő, hogy villámgyorsan elkeltek a telkek. 

Az átlagosan nyolcvan-száztíz négyszögölnyi területekért ezerkétszáz és ezernyolcszáz pengő közötti összeget kellett fizetni, de akár részletfizetésre is volt lehetőség – derül ki Ablonczy Balázs A város és társadalma – Lupa-sziget című tanulmányából.  

Kép

Nyaraló a Lupa-szigeten – Forrás: Fortepan

A funkcionalitás bűvöletében  

A Lupa-sziget első házai 1934-re épültek. A folyamatot megnehezítette, hogy az alapanyagokat csak hajóval, később pedig ideiglenes hajóhídon keresztül lehetett a szigetre szállítani. Ezt a szempontot a kezdetektől szem előtt tartották a tervező építészek, köztük Kozma Lajos, aki a Helvétia által építtetett jellegzetes Bauhaus-stílusjegyeket viselő Napraforgó utcai kísérleti lakótelep házainak tervezésében is részt vett. A sziget egyik legismertebb, a Platán sor 8. szám alatt található nyaralóját is ő tervezte saját magának. 

A szokatlan formájú, a Duna fölé kinyúló vasbetonból készült erkélyes épület a modern építészet egyik közismert szimbólumává vált. 

A nyaralók tervezésében nagy szerepet vállalt még Forbát Aurél, Körner József, Farkas Endre és György, később pedig Dévényi Tamás építész is. Az egyedi tervezésű házak mellett a szigeten megjelentek a korszak népszerű, típustervek alapján készülő Tátika nyaralói is. Hamarosan létrejött a terület rendezettségét garantáló Budakalász-Lupaszigeti Fürdőegyesület is, amely a tulajdonosok kötelezően fizetendő tagdíjaiból finanszírozta a közterületek karbantartását, a permetezést, a rágcsálóirtást, sőt az értékekre ügyelő telepőr bérét is.  

Üdülősziget született  

A boldog nyaralótulajdonosok elsősorban a tehetősebb réteg tagjai közül kerültek ki, akik a harmincas években fellendülő weekend-mozgalom keretében már nagyobb hangsúlyt helyeztek a munka, a sport és a nyugodt pihenés egyensúlyára, az egészségesebb környezetre. Az ügyvédek, az orvosok és a bankárok mellett a szigeten vásárolt telket Molnár C. Pál festőművész, Keleti Kornél gyáros, Walter Rózsi operaénekes, Páger Antal színész és Bacsó Péter rendező is, akinek első, Nyáron egyszerű című filmjét itt forgatták. 
 
A szigeten cukrászda, teniszpálya, vendéglő és kápolna is működött, a társasági élet fellendült, „egyre nagyobb rajokban keresi föl közönség a Lupa-szigetet”, amit „néhány éve a Duna paradicsomának neveznek. Ez az elnevezés nem önkényes valami. A vadevezősök találták ki, akik virágzó, nyári életet teremtettek ezen a régebben elhagyatott szigeten. A favorit pozíciót gyorsan vívta ki magának, mert a Lupa-sziget Robinsonjai olyan kultúrát teremtettek itt, aminőre nem találunk példát másutt” – olvasható a Színházi Élet 1938-as számában. 

Kép

Strandolók a Lupa-tónál – Forrás: Fortepan

Egységes arculat, töretlen népszerűség  

„A szigeten 1941-ig 33 ház épült, számuk 1947-ig mindössze kettővel emelkedett, azonban ezek közül öt ekkor még romokban állt, nem is annyira a háborús rombolások, hanem az 1944–45 fordulóján beköszöntő, minden elképzelést felülmúlóan pusztító jegesár miatt” – olvasható Ablonczy Balázs tanulmányában. A rekordméretű árvíz nem csupán a házakban tett kárt, a kápolnát, a víztornyot is jelentősen megrongálta. 

Hiába áll a szigeten minden ház vasbeton lábakon, mivel sem töltés, sem gát nem védi a területet, a mai napig minden évben egyszer-kétszer elönti a víz a Lupát, sokszor már a lakóteret is elárasztva.

Ez azonban nem szegi a tulajdonosok kedvét, napjainkban negyvennyolc lapos- és tizenkét magastetős nyaraló áll a szigeten, amelynek építészeti arculatát szigorú előírások védik. A Lupa teljes területe ma is autómentes, a budakalászi Ebihal büfétől óránként induló, tizenkét személyes komppal közelíthető meg a legkényelmesebben.  

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.