A történet

A Hat hét című film főszereplője Ligeti Zsófi (Román Katalin) első ránézésre egy átlagos kamasz lány. Kopott farmerdzsekit, bő pólót visel, kócos szőke haja a szemébe lóg, a tekintetén világfájdalom tükröződik, a fülesében ordít a rapzene. Mindezek alapján azt gondolhatnánk, hogy egy önmagát kereső és lázadó serdülő történetéről lesz szó. A következő jelenetben azonban Zsófit egy orvos vizsgálja, és a méhében növekvő baba méretének adatait halljuk. Ott van vele egy középkorú nő is, aki akár az anyukája is lehetne, de szép lassan kiderül, hogy a lányt nem az édesanyja kísérte el a vizsgálatra, hanem a leendő örökbe fogadó anya. 

Zsófi a kislánya, vagyis Hanna örökbeadása mellett döntött, ám ez nem „egyszerű választás”, hanem egy nagyon megterhelő időszak eredménye. 

Eleinte csupán arra vágyik, hogy folytathassa profi asztalitenisz-karrierjét, amely az egyedüli kitörési lehetőségnek látszik a vodkásüvegek csörömpölésével kísért életéből, amelyben egy hiányzó apa, egy személyiségében szétesőben lévő alkoholista anya, egy viselkedésproblémákkal küzdő húg és a nélkülözés árnyai sejlenek fel. Zsófi felelősségtudattal élő lány, igyekszik gondoskodni az édesanyjáról, a testvéréről, a jövőjükről, és a legjobb tudása szerint a baba sorsáról. Vajon mi történik, amikor ébredező anyai érzései felül akarják írni a felelősség és az ész szavát? Mi zajlik azalatt a hat hét alatt, amikor az életet adó anya még meggondolhatja magát, és úgy dönthet, hogy mégis megtartja a gyermekét?

Átszakított védőháló

Okos. Ma a minket körülvevő világban minden okos, vagy okossá válik, vagy azzá tehető. Gyakorlatban mindez azt jelenti, hogy képes kapcsolódni az internethez. Sokan pedig az interneten keresztül igyekeznek a bánatukat, az örömüket, a vágyaikat megosztani a környezetükkel. Azt remélik, hogy ezáltal egy kényelmesebb, stabilabb és biztonságosabb világba érkezhetnek. Az ember születésétől fogva kapcsolatok hálójában élő lény, így lesz számára stabil, kiszámítható és biztonságos az élet. 

A saját személyes védőhálóm az a biztos belső meggyőződés, hogy értékes vagyok, és helyem van a környezetemben élő emberek között. Segítséget tudok kérni a barátaimtól, ha éppen költözöm, van kihez fordulnom, ha gyerekvigyázásban szükségem van a támogatásra, és emlékeztetnek, ha sokadjára követem el ugyanazt a hibát. Megoszthatom az örömeimet, letehetem a bánatomat, és kísérőket kaphatok a veszteség idején. A védőhálóm tehát nemcsak életben tart csecsemőkoromtól fogva, hanem élhetővé és örömtelivé varázsolja számomra – és ugyanígy én is más számára – az életet. Az pedig személyes sorsunk velejárója, hogy védőhálónk mérete, szálainak minősége és szakítószilárdsága vagy sűrűsége miképpen alakul.

Már a film elején kiderül, hogy Zsófi megtartó közege sérülékeny. Az édesanyja labilis, az édesapjával nincs kapcsolata, a kistestvéréért inkább felel, minthogy számíthatna rá. A családja mellett élete részei még a barátnői, a csapattársai, az edzője. Talán – bár a film erről nem számol be – valahol helyet kapnak még az osztálytársak és a tanárok is. Amikor Hanna, Zsófi szándéka ellenére megfogan, kísérőjévé válik a tehetetlenség, a félelem, a kiszolgáltatottság és a kilátástalanság. Szüksége volna arra, hogy az érzelmi zuhanásban egy stabil és erős védőháló megtartsa. Igazságtalan, érthetetlen, felfoghatatlan – mondhatná a néző. „Miért kellett éppen így alakulnia? Miért kell mindent elveszítenie? Miért marad egyedül?”

Kríziseink – mértéküktől függően – megingatják az önmagunkról és a világról alkotott képünket.

Ilyenkor általában nem áll módunkban szétválasztani az egyes – esetleg hibás – cselekedeteinket, döntéseinket. Értéktelennek, rossznak, hibásnak gondoljuk magunkat. Ekkor pedig – legalábbis időszakosan – eltűnik alólunk a védőháló. Ha nem tartjuk magunkat értékesnek, akkor nem érezzük magunkat szerethetőnek, és kapcsolódni sem fogunk tudni. Ilyenkor egyszerre erősödik bennünk a szeretetkapcsolatok utáni vágy és a kapcsolatok elutasítása. Zsófi egyfelől próbálja feléleszteni a barátnőjéhez fűződő viszonyát, másfelől úgy érzi, hogy ő már nem fontos a számára. Végül megszakítja a barátságot, és ezzel elszigetelődik. Mindezt azonban nem azért teszi, mert ne volna szüksége emberi kapcsolatokra, hanem mert nem hiszi el magáról, hogy megérdemli a szeretetet. 

A környezetében élők is csak annyit érzékelnek, hogy Zsófi goromba, frusztrált, türelmetlen, parancsolgató, aki egy idő után el is tűnik a szemük elől. Zsófi helyzete kilátástalan. Igyekezne megnyerni az anyaságáért vívott küzdelmet, de nincs elég ereje hozzá, és nincs is senki, aki valóban segítene neki.

A krízisbe került embereknek szükségük van arra, hogy túllássunk aktuális viselkedésükön, és érzékeljük, hogy a bántó szavak, a visszautasítások nem személyesen nekünk szólnak. A túlélésüket szolgálja, ha nem engedjük meg nekik, hogy elvágják a hozzánk fűződő szálakat, még ha bántó vagy sértő megjegyzéseket vágnak is hozzánk. 

Kép

Zsófi szerepében Román Katalin – Képkocka a filmből

A hamis érettség 

Zsófi légüres térbe került. Nem akkor, amikor Hanna megfogant, és nem is abban a szülést követő gyötrelmes hat hétben, amíg visszavonhatja a döntését, hanem valószínűleg már jóval korábban. Bár kívülről egy talpraesett, gondoskodó lányt látunk, érdemes tudatosítani, hogy Zsófi lépten-nyomon olyan feladatokat kénytelen vállalni, amelyek az ő életkorában érzelmileg túlságosan megterhelők. 

A felelősségvállalásért, a látszólagos érettségért és a határozottságért súlyos érzelmi árat fizet. 

Donald Winnicott írja: „Amíg a fejlődés tart, a szülőfigurának kell a felelősséget vállalnia. Ha a szülőfigurák erről lemondanak, akkor a serdülőnek ugrást kell tennie a hamis érettség felé, és így elveszíti legdrágább kincsét: a szabadságot, hogy ötletei lehessenek, és hogy ösztönösen cselekedhessen.” 

Vajon mit is jelent ez a hamis érettség? A tapasztalat azt mutatja, hogy azok a gyermekek, akiknek különböző okokból szülői felelősséget kell vállalniuk a családjukban, gyakran küzdenek a belső bizonytalanság és az alacsony önértékelés érzésével. Ennek oka abban keresendő, hogy olyan feladatokért vállaltak felelősséget, amelyeket gyermekként nem tudnak elég jól teljesíteni. Éppen ezért belül gyakran emészti őket a bűntudat, a reménytelenség, a szorongás, a bizonytalanság, az alkalmatlanság és az üresség érzése. 

Ez a kettősség gyakran jól látható a viselkedésükben is. Az egyik pillanatban gondoskodó és kedves gyerekek, de a következő pillanatban sértődötten és haragosan viselkednek. Mégsem tudnak a dühükben messzire szaladni, a felelősségérzetük ugyanis (érzelmileg mindenképpen) a családjukhoz köti őket. Hiszen, ha ők eltávolodnak, akkor ki gondoskodna az anyukájukról, a testvérükről vagy bármely más családtagról? Ebből a pozícióból viszont lehetetlennek tűnik a kamaszkor nagy kérdéseire – a „Ki vagyok én? Mi a múltam? Hová tartok?” – megtalálni a választ. Mivel a családról való leválás nem történik meg, nem történhet meg, a serdülő nem tudja a belső energiáit a kortársak irányába terelni, ez pedig tovább fokozza a magányosságát, és végső soron megakadályozza abban, hogy érett felnőtté váljon. 

Csak egészséges legyen

Számos tudományos kutatás mutat arra rá, hogy egy csecsemő egészséges fejlődéséhez nem elegendő a fizikai szükségleteinek a kielégítése. 

Azokkal megegyező mértékben fontos szem előtt tartani az érzelmi és a biztonság iránti szükségleteit is, hogy egészséges felnőtt váljon belőle. Ez fogja ugyanis a személyiségét, az önmagáról alkotott képét és a kapcsolódási képességét a legnagyobb mértékben befolyásolni. 

Ez alól Hanna sem kivétel. Szüksége van arra, hogy megbízható és elérhető gondozók vegyék körül, hogy szabadon felfedezhesse a világot, és azt érezhesse: szerethető. 

Ahogyan mindannyiunk életében, úgy Hannáéban sem fognak mindezek maradéktalanul teljesülni, mivel tökéletes szülők léteznek ugyan, csak nekik még nincsen gyerekük. A világunk sajátja, hogy a kapcsolatainkban egyaránt fejlődünk és sérülünk. Hanna örökbe fogadó szülei is kihívásokkal szembesülnek. Rendkívüli örömük mellett a nagyfokú félelem is jelen van az életükben. Aggódnak, hiszen az anya meggondolhatja magát. Évek óta várakoznak, hogy maguk is szülővé válhassanak. A bizonytalanság percei elviselhetetlenné fokozódnak. 

Kép

Balsai Móni és Román Katalin – Jelenet a filmből

Az érzelmeikkel való szembenézés nemcsak azért fontos, hogy ebben az első és érzékeny időszakban jobban ráhangolódhassanak a gyermek szükségleteire, hanem azért is, hogy a későbbiekben úgy tudjanak majd mesélni Hannának a származási családjáról, hogy azt ő képes legyen befogadni. Hiszen Hanna majd fel fogja tenni a kérdést: „Miért hagyott el az anyukám, aki megszült?” Ahhoz, hogy erre választ tudjon találni, biztonságra, szeretetre, elfogadásra lesz szüksége. Ahogyan ahhoz is, ha úgy dönt, hogy szeretné megismerni a származási családját. Ez utóbbi a kamaszkori identitáskeresés időszakában nagy jelentőséggel bír.

Zsófi rendkívül nehéz, de felelősségteljes döntést hoz. Kívülről szemlélve talán a néző is hajlamos – a film okozta nehéz érzéseket palástolandó – a ráció birodalmába menekülni, és megállapítani, hogy „így lesz ez jó Hannának”. Az érzelmek szintjén azonban látható, hogy Zsófi borzasztóan nagy terhet cipel. Minden valószínűség szerint tökéletesen tehetetlennek, rossz embernek tartja önmagát. 

Ilyen mértékű érzelmi terhelést felnőttként sem bírunk el túl sokáig. 

Zsófi azonban még serdülő, aki magányosan viseli ezt a fájdalmat, amelyet igyekszik magába temetni. Nagy szüksége volna arra, hogy irgalmas, szerető elfogadást tapasztaljon valamely kapcsolatában, hogy érezze, nincs egyedül a küzdelmében. A babáról való lemondás ugyanis megterhelő gyászfolyamat, amelyben szüksége van megtartó szeretetkapcsolatokra. 

Ez az írás eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt.
 

Önbeteljesítő jóslatok 

Egy alkalommal erdélyi barlangtúrán vettek részt középvezetők, hogy kimozduljanak a komfortzónájukból. Köteleken másztak, vízeséseken mentek át, kalandban nem volt hiány. Elérkeztek a barlang egy szűk nyílásához, ahol csak kipréselt levegővel, centinként lehetett átaraszolni. Egy kétméteres fiatalember kiszámolta, hogy a lábszárcsontja hosszúsága miatt nem fér ki a kanyarban. Ahogy jósolta, úgy történt: beszorult, mint Micimackó. Fél óra elteltével a barlangász egy kalapáccsal elkezdte kopogtatni a falat és bejelentette, hogy megnagyobbította a lyukat. A férfi elhitte, és azonnal átment.
 
A „nem tudsz átmenni” és a „nem fog sikerülni” gondolatainkat nekünk is át kell kereteznünk. Nincsenek csodamegoldások, viszont sok mindent adhatunk hamuba sült pogácsaként a gyerekeinknek. Az érzelmi intelligencia nem csupán a szeretet művészete, hiszen a gyásszal, a fájdalommal, a sérülékenységeinkkel is szembe kell néznünk ahhoz, hogy minél mélyebben megélhessük pozitív érzéseinket.

Határhúzás, és ami a szavak mögött van

Kezdetben a gyermek az alapérzéseket éli meg. Ha a szülő visszatükrözi, hogy most dühös, csalódott vagy szomorú, akkor könnyebben ki tudja fejezni az érzéseit. A felnőttek gyakran mondják, hogy jól vannak, amikor rosszul érzik magukat. A gyermek azonban érzékeli, ami a szavak mögött van. 

A fegyelmezéssel is ugyanez a helyzet: hiába mondjuk el százszor, amit szeretnénk, a gyerek tudni fogja, meddig mehet el, és ki mikor mond nemet.

Egy serdülő este buliban volt, és reggel semmire sem emlékezett, csak egy monoklit látott a szeme alatt. Megkérdezte az apját, mi történt. Így szólt a válasz: „Éjfélig engedtünk el bulizni, de ötkor jöttél haza. Nem mondtunk semmit. Hajnalban kirendelted az egész családot a perzsaszőnyeg közepére, és osztályfőnöki órát tartottál arról, hogy milyen rosszul neveltünk. Még erre sem mondtunk semmit. De amikor beszartál a szoba közepére, beleszúrtad a fogpiszkálókat, és azt mondtad, mától a sündisznó itt lakik, azt már nem bírtuk tovább.”
Ugyanígy mindenkinek megvan a saját sündisznója, vagyis határa. Hosszú önismereti utat kell bejárnunk, és életciklusonként megvívni a harcot, hogy meghúzzuk a határainkat.

Kép

Fotó: Emmer László

A testvérféltékenység és az empátia

„Ne ítélj meg senkit, mielőtt két hétig nem jártál a mokaszinjában” – tartja a közmondás. A gyerekvállalás előtt kiváló elméleteink vannak – például nem alhat a gyerek a franciaágyban a szüleivel, iskolakezdésig nem tévézhet –, amelyek később megdőlnek. Szabó Lőrinc Lóci-versében az apa lekuporodik, és az óriásból törpe lesz. Ez az empátia, amikor a gyerek perspektívájából látjuk a világot. 
Az egyik leggyakoribb nevelési probléma a testvérféltékenység. Az első gyerek mindig megéli a trónfosztottságot. Mintha a férj ezt mondaná a feleségének: ne aggódj, drágám, este hozok egy új asszonyt, reggel együtt isszátok a kávét, és a szobában egy kis helyet kellene szorítani. A gyerek ugyanígy nem érti, mi történik. 

Egy baráti családban Koppánynak kistestvére született. Három hónap múlva édesanyja megkérte, nézze meg, elaludt-e a kishúga. „Remélem, megdöglött” – mondta Koppány. Egy érzelmileg intelligens szülő nem mondja, hogy szégyelld magad, hiszen a gyereknek joga van az érzései kifejezéséhez. Aki nem teszi, az megtanulta elfojtani. Pedig az elfojtott düh, agresszió például autoimmun betegségekhez vezethet. Családlátogatásokon gyakran előfordul, hogy mindenki a kicsinek hoz ajándékot, róla áradoznak, a nagy pedig mintha láthatatlan lenne. 

Ha a nagytestvérhez lépünk először, apró ajándékokkal, és megkérjük őt, hogy mutassa meg a testvérét, még büszke is lesz rá.

Helikopterszülő és biztonságos kötődés

Egy dacoló gyereknek és serdülőnek örülnünk kell, mert ő nem fél a szeretet elveszítésétől. Biztonságosan kötődik, és tudja, hogy bármit mond, akkor is elfogadják. A szeretet feltétel nélküli: akkor is szeretlek, ha a focimeccsen nem rúgtad be a gólt, vagy rossz tanuló vagy. Persze határt is kell húzni, de ha a hároméves nem akar rámolni, szétszerelni, csak ül a kanapén, akkor általában szorong. 

Nagyapám lánytestvére egy szigorú ezredeshez ment feleségül, nagy teljesítményelvárások voltak a családban. Amikor a gyermekük nyolcadikos lett, megkapta élete első rossz jegyét. Odakint mínusz 20 fok volt, de a gyerek nem mert hazamenni, és addig ült egy padon, amíg meghalt. Negyedikes voltam ekkor, és édesapám ezt mondta: „Bármi történik, te ebbe a családba hazajöhetsz. Ha börtöntöltelék leszel, akkor is viszünk neked egy rúd szalámit.” Ez az érzelmi biztonság. 

Ugyanakkor nem körözhetsz a gyerek feje fölött, és nem óvhatod meg helikopterszülőként a nehézségektől. A gyereknevelés legnagyobb kihívása: tudnom kell, mikor fogjam meg a gyermekem kezét, és mikor engedjem el. Mindig aggódni fogsz érte, de ha nem engeded el, nem tud fejlődni. A nehézségek megélésén át vezet az út. Nem óvhatod meg a rossz döntésektől, a következménytől, a szerelmi csalódástól. 

Elég, ha jelen vagy az életében. A többi az ő története lesz, amiben csak kísérheted.

Gyász- és veszteségélmény

Az óvodások a szellemektől félnek – őket mumusűző sprével űztük el –, a kisiskolások pedig a betörőtől és a haláltól. A mesékben még mindent vissza lehet fordítani, de a valóságban meghalhat a nagymama, a hörcsög, a kutya.
Lilla lányom tízéves volt, amikor az egyhónapos kiscicája elpusztult. Levelet írtam neki a nagymama nevében, akit hatévesen veszített el. Ez állt benne: „Én küldtem az égi cicát, ezzel is megmutatva, mennyire szeretlek. De csak egy hónapig maradhatott, ezért küldök helyette egy másikat. Lehetsz szomorú, de gondolj arra, milyen jó volt egy hónapig együtt lenni vele.” 
A gyász- és veszteségélmény nem oldódott meg, de érzelmileg lehetőséget kapott arra, hogy feldolgozza. Ha a negatív érzéseinkhez is közel kerülünk, sokkal gazdagabb lesz az érzelmi skálánk.

A piros gomb és a veszekedések

Ha sokáig nyomogatjuk valakinek a piros gombját, eldurran az agya. A veszekedések dinamikája sokszor így zajlik: kiömlik a tea – milyen felelőtlen vagy! –, az anyád is ilyen! A gyerek nem érti, hogyan jutottunk el a teától idáig. És mi adjuk neki a mintát szülőként. El kell mesélnünk, hogy anya meg apa olykor idegesek, de aztán kibékülnek. 

Jó modell a gyereknek, hogy hiába veszünk össze, mindig a család a legfontosabb. Itt vagyunk, és merünk egymástól bocsánatot kérni. 

Mindannyiunk életében vannak történetek, és nem kell parázni attól, hogy mi lesz, ha kiderülnek. Szembe kell néznünk a saját előítéleteinkkel, negatív gondolatainkkal. A legkellemetlenebb helyzeteket is el lehet mesélni úgy, hogy nem kozmetikázzuk ki őket, mégis tudunk rajtuk nevetni. Felszabadító erő, ha később a legnagyobb felsüléseken együtt szórakozunk.
Aki nem hiszi, járjon utána!

A videót a Fújj meg szél című szerzeményhez forgatták Erdélyben, a Madarasi Hargitán. A zenekar tagjait székelyudvarhelyi hegyimentő barátaik is segítették.

„Erdély nekünk is mesebeli és varázslatos, miközben otthonos is. A Gyergyói-medencében gyakran van köd és rengeteg a fenyőfa. A hegyekben, az erdőkben mindig rejtőzik valami misztikum, ezt a varázslatot belőlem is újra meg újra előhozza az otthonunk” – mesélte szülőföldjéről Bagossy Norbi és Laci a Képmás címlapinterjújában, amely itt olvasható.

Alább az új videó, ide kattintva pedig az Olyan ő című dal videóklipje. 

„Légy szíves, ne engedd ide!” A mai napig élesen emlékszem, amikor friss gazdiként először kértek ilyet tőlem a kutyaiskolában. Pedig a szóban forgó gazditárs kedvence látszólag teljes léleknyugalommal, szorosan a lábánál álldogált, póráz a nyakában, feszültségnek semmi nyomát nem érzékeltem. Azon túl, hogy el nem tudtam képzelni, miért mond nekem ilyet ismeretlenül, nagyon nem esett jól: sőt, kifejezetten barátságtalannak tartottam a felszólítást. Nem fért a fejembe, hogy feltételezhet bármilyen ártó szándékot az én kis kajla, akkor még csak féléves kis szőrpamacsomról. Miért is ne engedhetnénk összébb kicsit őket? Hisz az enyémnek még minden új, többek között azért is kezdtem el kutyaoviba járni vele, hogy ismerkedjen, szocializálódjon más ebek társaságában – hol máshol, ha nem egy ilyen közegben. Majd nem sokkal később megértettem: ez a mondat értünk volt – mind a négyünkért – nem pedig ellenünk: már csak a méreteket elnézve is gondolhattam volna, hogy nem mi jelentettünk veszélyt rájuk nézve. Mostanra pedig már azt is tudom, aki egy kicsit is felelős állattartónak vallja magát, az ebben a szellemben gondolkodik és cselekszik – és nem csak azzal van elfoglalva, hogy „cuki” fotók tömkelegével árassza el a közösségi médiát a „szőrös gyerekéről”. 
Vagy azzal, hogy kérkedően póráz nélkül sétáltassa a kedvencét. Mert sajnos itt, az egészen szűk lakóhelyünkön is naponta futok össze olyanokkal, akik rendszeresen hagyják, hogy a kutyájuk szabadon nyargalásszon, sok méterrel előttük, mögöttük, amihez az állatnak épp kedve szottyan. 

„Ne aggódj, nem fogja bántani!” „Csak játszani akar, nem kell tőle félni” – kiabálják sokan már előre ilyenkor, mintha csak biztosak lehetnének benne, hogy ez esetben is így lesz. 

Óvatosan közeledünk, az enyém pórázon. Mindig. Féltem, mert pici, és mert még mindig bohókás és naivan játékos. Majd megkönnyebbülve nyugtázom, ezt most megúsztuk, a másik kutya tényleg csak megszaglászta, és már tovább is vágtázott. A baj viszont egy másodperc töredéke alatt előállhat, és ebből bizony már mi is kaptunk ízelítőt. A kiskutyám felé vágtázó, ugatva acsarkodó border collie már (rá)ugrásra kész pózba meredt, amikor a gazdája loholva beérte, és hangos kiabálások kíséretében nagy nehezen vissza tudta magához parancsolni. Én hasztalan ordítottam a felbőszült kutyára, ő tudomást se vett rólam, ezért inkább az embernek kiáltoztam, hogy csináljon már valamit, és fogja vissza a kutyáját. Rettenetes volt megérezni a teljes kiszolgáltatottságot, hogy mennyire pillanatokon múlik ilyenkor minden. A kutya, az állat pedig, bármennyire is meg vagyunk győződve az ellenkezőjéről, kiszámíthatatlan. Még a legcukibb, legkedvesebb is. Igen, minden bizonnyal az enyém is. 

Összeszorult szívvel olvastam a hírt a minap, hogy halálos kutyatámadás történt a kerületünkben, egy kisgyerekes szülők által is frekventált, zöld közterületen. Az áldozat egy védtelen, pórázon sétáltatott, kistermetű kutyus, akinek a nagy, de főleg a kicsi gazdáját mélységesen megrázta a brutális eset. Ahogy állítólag a támadó kutya gazdáját is. 

Egy dolog azonban biztos, ez a tragédia sem történhetett volna meg, ha a nagytestű kutya pórázon lett volna. 

Hiába gondolod azt, hogy a te kutyád végtelenül barátságos, és biztosan nem lenne képes ilyesmire, soha nem tudhatod. Nem lehetsz biztos benne, milyen reakciót vált ki belőle egy másik kutya, egy ember vagy egy adott helyzet. Ahhoz, hogy megtörténjen a baj, még csak az sem kell, hogy rárontson egy másik élőlényre, elég, ha például hirtelen megijed valamitől: fogja magát, és kirohan az úttestre, egy autó elé vágtázik – belegondolni is szörnyű, milyen lehetséges következményekkel. 

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Pixabay

Ahogyan – a hír hallattán joggal felbolydult – helyi kutyás csoportban valaki nagyon találóan megfogalmazta: 

A póráz, mint az autós gyerekülés vagy a biztonsági öv, adott esetben életet is menthet. 

Nem azért találták ki, hogy kellemetlen perceket szerezzenek vele az állatnak vagy a gazdájának. A szétmarcangolt kiskutyát ugyan már semmi se hozza vissza, az esete kapcsán viszont újra el lehet ismételni, hogy minden kutyatulajdonoshoz, minél többször eljusson: kutyát nem sétáltatunk közterületen póráz nélkül! Még akkor se, ha úgy gondoljuk, hogy megbízhatóan be tudjuk hívni. Ha pedig tisztában vagyunk vele, hogy hajlamos agresszíven viselkedni, emiatt pedig veszélyes is lehet a többi kutyára, akár emberre nézve is, adjunk rá szájkosarat. Nem csak a saját kiskedvenceink, hanem mindegyikük testi (és lelki) épségéért mi, emberek, gazdák tartozunk felelősséggel. Kérhetem én a másik gazdát, hogy ne engedje közel – ha még pórázra se rakja, esélyünk sincs. Csak a jószerencsében bízhatok. Arról nem is beszélve, hogy a sétáltatás címszó alatt szabadon, gazdájuk körül nyargalászó kutyák nemcsak másik kutyára, hanem a kisgyerekekre nézve is veszélyesek lehetnek. Tegyük hozzá, adott esetben még a pórázon sétáltatott kutyák is: ezzel persze azoknak a szülőknek is jó lenne számolniuk, akik megkérdezés nélkül idegen kutyákhoz engedik közel a gyerekeiket. Illetve azoknak is, akik a (kis)gyerekeikre bízzák a kutyáik sétáltatását. 
 

Gyerekkorodtól atletizáltál, ahol a sikert, a teljesítményt időben, centiben, kilóban mérik. Ehhez képest az előadó-művészet meglehetősen szubjektíven értékelhető. Nehéz volt az egyik koordinátarendszerből átlépni a másikba?
Igen, egy félreérthetetlen időeredményen nem lehet vitatkozni, míg egy színpadi alakításnál nem ez a helyzet. Fontos szempont, hogy hogyan tudod megvalósítani azt, amit a rendező kér tőled, hogy hogyan formálnád meg a karaktert, például milyen Júlia lennél, és ezt mennyire tudod megvalósítani. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy a nézőben mindez mit vált ki.

Akkor mi a te mércéd? 
Hogy minél közelebb kerüljek ahhoz, amit a rendező kér, úgy, hogy én is egyet tudjak vele érteni. Volt, amikor az utolsó pillanatig a rendezőben bíztam, ha jó a rendező, és megismerteti veled a játékszabályokat, akkor ez tud működni, és bele tudod csempészni az egyéniségedet is. Mindig kíváncsian várom, hogy az adott rendező milyen koncepcióval lep meg, mit alkothatunk együtt. Szeretem a kihívásokat, az új dolgokat. 

Visszakérdezhetek, milyen Júlia lennél?
Júliát soha nem játszottam, de nagyon tiszta lenne, játékos, naiv, őszinte, gyermeki.

Ha az ember ilyen fiatalon megtalálja a hivatását, a felnőtté válása is másképp zajlik. Egy fiatal színész a szerepei által nő fel?

Én is egyre többet gondolkodom azon, hogy tulajdonképpen a színház nevelt fel mint művészt, nőt és embert. 

És nemcsak a szerepek, hanem a kollégák is. Húsz-huszonegy éves voltam, amikor játszottam a Békéscsabai Jókai Színház Monte Cristo grófja produkciójában – amit most a Budapesti Operettszínházban is bemutattunk – Mercédès szerepét. A darab elején egy naiva, egy fiatal lány áll előttünk, a végén pedig egy drámai hősnő, aki elveszíti a szerelmét, a férjét s talán a gyermekét is. Jelenetről jelenetre öregítettek, a végén egy érett traumatizált nőt igyekeztem megjeleníteni a színpadon, az életben távol álltam ettől, de a szerepben nem Gubik Petra vagyok. Sokan elcsodálkoztak, hogy mennyire jól beleöregedtem a szerepbe a fiatalkorom ellenére. 

Vagy mondhatnám a Fridát, amit az Átrium Filmszínházban játszottunk Duda Éva rendezésében, olyan partnerekkel, mint Molnár Áron, Kálid Artúr, Papadimitriu Athina. Gryllus Dorkával felváltva játszottuk Frida Kahlót. Emlékszem, arra gondoltam, hogy hú, hát Dorka sokkal nagyobb élettapasztalattal rendelkezik, de én hogy fogok hozzákezdeni? Hiszen Fridának olyan élete volt, hogy napok alatt is csak a felét mesélhetnénk el, és egy igazi polihisztorról beszélünk, aki próbált létezni, kereste a boldogságot ebben a világban. Abszolút megelőzte a korát mindenféle szempontból. Sokat tudok a szerepeken agyalni, és nagyon aprólékos vagyok. Azt érzem, hogy a java még csak ezután jön, szeretnék igazán fajsúlyos szerepeket játszani, amelyek megfacsarják a szívedet, elgondolkodtatnak. 

És ilyenkor könnyen vissza tudsz fiatalodni a saját életedhez?

A pályán mindig azt a lehetőséget kell megragadni, és abban kell bizonyítani, amit kapsz, de szoktam anyukámnak mondani, hogy néha hatvanévesnek érzem magam. Keresni kell a saját életedben is az impulzusokat. Egy bizonyos idő eltelte után majd válogathatsz talán a szerepekben is. Előfordul, hogy több darabot próbálok egyszerre, ez élvezetes is tud lenni, de rájöttem, hogy ez nem egészséges, nem lehet, hogy energetikailag lenullázd magad, hogy te mindig csak adj. Ezt valahogy vissza kell tölteni, a családdal, a barátokkal, a szabadban töltött idővel. Egy jó beszélgetéssel valakivel, aki inspirál, például Szirtes tanár úrral imádok beszélgetni. Egyre kevesebb hozzá hasonló olvasott, nagy tudású emberrel találkozunk mi, fiatalok. Beszélgettem vele a Sztárban sztárról is, a showbiznisz világáról. Vagy ott van Müller Péter Sziámi. 

Az igazság az, hogy ekkora élettapasztalattal rendelkező művészektől megtiszteltetés tanácsot kapni, amit érdemes megbecsülni, elfogadni.

A Sztárban sztárt meg is nyerted. Mikor derült ki, hogy úgy tudsz énekelni, ahogyan Rúzsa Magdi?

Tizenkilenc éves voltam, amikor a Békéscsabai Jókai Színházhoz kerültem, és azon a nyáron a kőszínház legfiatalabb tagjává váltam. Egy zenés darabbal kezdtem, Elton John és Tim Rice Aidájával – hát, ahhoz is fel kellett nőni. A barátaim – köztük azok, akikkel előző nyáron együtt játszottunk a kisvárdai várszínház színpadán – eljöttek megnézni a premieremet Békéscsabán. El sem tudták képzelni, hogy mit csinálok én az Aidában. Nagyot néztek, hogy a címszereplő vagyok, és mindenki ugyanazt kérdezte: „Mikor tanultál meg így énekelni?” Fél évet töltöttem a Debreceni Egyetem Bölcsészettudományi Karán, majd egyéni tanrendet kértem, és az egyetem mellett elkezdtem Békéscsabán játszani. Az iskolapadból kerültem a színházba, és ott állt mellettem Szomor György és a Jókai Színház más nívós művészei, akik negyven éve a pályán voltak. A színház megbabonázott, és nem volt visszaút. 

Kép

Gubik Petra a Sztárban sztár című műsorban is bizonyította tehetségét – Fotó: Emmer László

Aztán végzett néprajz szakosként újra beültél az iskolapadba, hogy hivatalosan is tanuld a színész­séget. Miért?

Megfelelés is volt, és bizonyítás magamnak, hogy szeretnék oda járni, mert ez anno nem adatott meg nekem. Egy túlmisztifikált elérhetetlen történetté kezdett válni a számomra. Ezt nem akartam. Meg kellett néznem, mi van ott. 

És mi volt?

Arra jutottam, hogy nem lettem kevesebb azért, mert nem oda jártam. Ugyanakkor nagyon sok helyen játszottam: a Szegedi Nemzeti Színházban, a Játékszínben, az Átriumban, a Belvárosi és a Pinceszínházban, a Móricz Zsigmond Színházban, a Madáchban, az Operett- és a József Attila Színházban, Győrben és Békéscsabán. Sok emberrel, művésszel találkoztam, sokféle szemléletmóddal. Ezek mind csiszolgattak, hozzám adtak, ezért vagyok az, aki vagyok. 

Mit jelent számodra az, hogy ismerik a nevedet?

Jó, ha el tudod érni ebben a szakmában, hogy legyen neved. Nem hírneved, csak neved. Akkor már tudsz gazdálkodni azzal, hogy hol és milyen platformon nyilvánulsz meg. Mert az már egy másik ága a szakmának, hogy a tudásodat valahol sikerre is kell vinni. Ehhez sok lábon kell állni, meg kell néha mutatni magadat más területeken is, mert el kell jutni a nagyérdeműhöz, és nem csak ahhoz, aki amúgy is bejön a színházba. Persze, ez nem cél mindenkinél. Haladok a kis pályámon lépcsőfokról lépcsőfokra, ez is az egyik lépcső, hogy itt ülök veled, és épp egy címlapinterjút készítünk. Ma már nagyon magas az ingerküszöb, TikTok-ot meg Instát pörget mindenki, hatszáz csatorna van a televízióban, meg ott a Netflix. 

Ezért vállaltam például a showműsort is a kereskedelmi csatornán, és utána volt, aki azt írta: „Életemben nem jártam színházba, nem szeretem, de miattad el fogok menni.” Ezt elérni, már valami.

Azt olvastam, hogy a szüleidet nem hívtad el a műsor felvételeire. 

Apa a legnagyobb drukkerem. De a szüleim nemcsak a drukkereim, hanem a kritikusaim is. Átgondoltam, és úgy döntöttem, elég, ha azt látják, amit a tévé közvetít. Nem szerettem volna kitenni őket annak, ami ott uralkodott. 

A sportversenyeiden ott voltak?

Teljesen más a kettő. Ez a showbiznisz. Én megerősödtem az évek során. Amikor először kóstoltam bele az X-Faktorban, még ott ültek a nézőtéren nem tudom hány órán keresztül, akkor még kicsi voltam, éretlen, nem tudtam, hogy működnek a dolgok, el lehetett bizonytalanítani, most már nem lehet. Tíz év nem múlik el tanulás nélkül. 

Kép

Fotó: Emmer László

Egy olyan szakmában, amelyben a határidők, a magas elvárások, a nyilvános szereplések szabályai keretezik az életedet, mit jelent a szabadság?

A sikernek ára van. Ezt fiatalon nem nagyon értettem, még talán akkor sem, amikor a Budapesti Operettszínházban, a Fame – A hírnév ára című darabban Carmen voltam, aki végül drogtúladagolásban meghal, és nem végzi el a sztárképző iskolát. Ma már tudom, mennyi áldozatot hoztam a saját életemben azért, ahol tartok és ami most vagyok, mennyi kompromisszumot kellett ehhez kötni, mennyi lemondás volt benne. Nehéz volt felfogni, hogy más időbeosztásban működünk, mint egy átlagember. A barátaim elmennek nyolcra vagy kilencre dolgozni, és ötkor vagy hatkor hazamennek. Én meg volt, hogy éjszakára mentem forgatni, reggel nyolckor jöttem haza, és aztán tíz órára mentem a színházba, tizenegytől meg előadásom volt. Vagy reggel nyolckor bemegyek, tíztől van egy fotós próba, utána a másik színházban próbálok hatig, és este héttől játszunk, majd tizenegykor esek haza. És akkor nem az következik, hogy lezuhanyzom, vacsorázok és éjfélre ágyban vagyok, hiszen az adrenalinszintem az egekben van. Az agyamnak el kell jutni a lecsendesedésig, ilyenkor tudok olvasni, gondolkodni, felkészülni a következő napra, belenézni a szövegekbe. Ha kimagasló szeretnél lenni ezen a pályán, akkor ezt bírni kell. 

El kell tudni számolni azzal, hogy milyen, amikor nem vagy otthon az anyukád születésnapján, a nagymamád nyolcvankilencedik születésnapján, nem vagy ott egy családi nyaraláson, vagy korábban el kell jönnöd, hogy körülötted sorra házasodnak és gyereket szülnek, és neked még csak nem is abba az irányba tart az életed. 

Hogy milyen jó volna kimenni, mert süt a nap, és élni a fiatalságot, elmenni egy fesztiválra… De mielőtt még nagyon elszomorodnánk, látni kell a másik oldalt is. Hiszen lehet, hogy nem ugráltam annyit a Szigeten, de huszonhárom évesen ott álltam a szegedi Dóm téren, és Margaret Mitchell Elfújta a szél című regények főhősét alakítottam, Scarlett O’Harát, akit az ősbemutatón először én formáltam meg Magyarországon. 

Vannak nagy művészek a szakmában, akik életükben nem léptek arra a színpadra, és nem mondhattak el rajta két mondatot sem. Én pedig huszonhárom évesen ott álltam, felnéztem, és körülbelül az elöl ülő két-háromszáz embert érzékeltem a nézőtéren, utánuk már csak „hangyákat” láttam. Ezek nagy dolgok. Akárhányszor visszatértem a szegedi Dóm térre, majdnem mindig a Sziget Fesztivállal egy időben volt, augusztusban. Persze, kell a szórakozás is, az tölt vissza, meg hát fiatal vagyok, és nem jó, ha ezeket nem éli meg az ember. És már most tudom, hogy a nagymamám novemberi, kilencvenedik születésnapjára semmit nem fogok vállalni. Ugyanakkor sokat jelent, hogy a szüleim és a család soha nem ítélt el, ha nem tudtam részt venni az eseményeken.

A nap melyik órájában, a hét melyik napján vagy Gubik Petra? Nem Zsófia, nem Vivien, nem Mercédès.

Most is az vagyok, ahogy beszélgetünk. A veletek eltöltött fotózáson is, amit imádtam. Amikor harmincéves lettem, megírtam az Ez van, ez! című dal szövegét, amelyből később egy egész lemez kerekedett, Müller Péter Sziámival és Szirtes Edina Mókussal közösen alkottuk. Azt hiszem, ez a legigazibb önkifejezési forma a számomra.

Akkor ez a szabadság? 

Igen, mert nem kell megfelelnem semmilyen konvenciónak, rendezői koncepciónak, elvárásnak, hanem úgy csináltuk meg, ahogyan azt a Jóisten megadta, és ahogyan én akartam. Maximum Móki vagy Sziámi tanácsot adott, de az nem szerep volt. Azt hiszem, azért is kezdtem el a dalokat, mert azt éreztem, hogy a színházban beolvadok, egy nagy gépezet része vagyok. Feltettem a kérdést, ki vagyok én a szerepeken túl? Hetvenéves koromra maximum pár fanatikus színházrajongó emlékszik majd rám?

Azért, ha nem hinnél abban, hogy a színház komolyan megváltoztatja az életünket, nem játszanál színházban.

Így van, és imádom a színház itt és most pillanatát, hogy soha nem tudok megcsinálni kétszer ugyanúgy még egy jelenetet sem, ez a csodálatos benne. Teljesen máshogy játszom most például Mercédès szerepét, mint tizenkét évvel ezelőtt. Érdekes, hogy az idő mivé formálja az embert. Sokszor nem értjük, hogy mit és miért kapunk, de az utóbbi időben valahogy pont azt érzem, hogy minden akkor jön, amikor kell, és nem véletlenül. 

 A véletlenről jut eszembe, kit szólítasz meg a Vagy-e nem vagy-e? című dalodban?

A Jóistent, a Teremtőt. Görögkatolikus családból jövök, nem bigottan vallásos családból, de hiszünk, ki így, ki úgy. Istenről akartam írni, az én és a Teremtő kapcsolatáról. Van-e, és milyen formában van jelen az életemben? Tényleg borrá változtatta a vizet? Tényleg mondta, kelj fel és járj, és megtörtént a csoda? 

Talán nem kell eldönteni, hogy igaz-e vagy nem. Egyszerűen tudom, hogy nem vagyok egyedül az utamon, valaki vigyáz rám, átsegít a mélyponton. Mi ez, ha nem a Gondviselés? 

Én így működöm, szerintem a hit nélküli ember élete nihil, és aki nem lát fényt, annak nem is igazán boldog az élete. 

Mikor és hol írsz te dalt?

Zuhany alatt például vagy vezetés közben, és akkor gyorsan felmondok a telefonra két versszakot. Az Ez van szövegét egy balatoni nyaralásból hazajőve írtam, tíz perc alatt a teraszon, aztán Sziámi beírt a végére három sort. Amikor nagyon konkrét az érzés, le kell írni, mert elfelejtődik. Nagyon kevés időt töltök egyedül, de a vezetés és a futás az enyém. 

Amikor változás történik az életemben, vagy azt érzem, hogy összecsaptak a viharfelhők a fejem fölött, előfordul, hogy elmegyek Dobogókőre vagy Szentendrére, vagy a Duna-partra. Ilyenkor csak vagyok, és figyelem a világot. De utaztam már egyedül a Balcsira is. Olyan hektikus az életem, ebben olykor elfáradok, és azon töprengek, Istenem, a hetedik napot azért teremtetted, hogy pihenjünk, én meg tizenegykor hazaesem a dupla előadás után, és kezdem a következő hetet. A szabadúszólétben könnyen előfordul, hogy nem adsz magadnak szabadságot, mert még épp befér egy szinkron vagy egy rendezvény. De ezt is tanulom.

Ha valakit huszonnégy órából húszban a hivatása foglalkoztat, az hogy tudja megosztani az életét egy társsal? Amit odaadsz, az a közös idő is, amit viszont kapsz cserébe, azt talán csak te kapod vissza.

Szeretném hinni, hogy lehet olyan társat találni, akivel ezt is meg lehet élni, aki igazán örül a sikeremnek, tudja látni és értékelni a munkát, amit végzek, és nemcsak a csillogást látja, hanem engem, úgy ahogy vagyok, aki hűséggel és odaadással szeret. Onnantól kezdve, hogy felhúzom reggel a kis papucsomat, aztán elindulok, odáig, hogy este magamra húzom a takarót, vagy csak álmosan fekszem az ágyban.

Ha majd családot szeretnék, abban a családban én leszek az anya, nyilván valamit le kell adnom. De akkor ez nem is lesz kérdés. Az lesz a legnagyobb főszerep. Ha beteljesíted a sorsodat, és mered csinálni, amit szeretsz, teszel érte, akkor nem érzed ezt akkora áldozatnak. 
 

Ez az interjú eredetileg a Képmás magazin 2023. augusztusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>
 

A hazánkban nemrég bemutatott, valós eseményeket feldolgozó A szabadság hangja című film egy rendőr küzdelmét meséli el: az amerikai Tim Ballard felveszi a harcot egy kolumbiai pedofil bűnhálózattal, akik gyermekekkel kereskednek, kisfiúkat és kislányokat adnak el szexrabszolgának gazdag pedofiloknak. Munkájában személyes indíték is hajtja: szeretné megtalálni egy hondurasi apa kislányát és kisfiát. 

A megrázó jeleneteket látva arra gondolok, milyen szerencsés vagyok, amiért kényelemben élek, és egy szerető család biztonságát élvezhetem, miközben gyermekek milliói szenvednek el abúzust s nyomorodnak meg testileg-lelkileg egy életre. Majd nővérem gyermekei jutnak eszembe, egy kisfiú és egy nagylány – épp, mint a filmben elrabolt testvérpár –, és egyre erősebbé válik bennem a tenni akarás, de a moziszékbe süppedve fegyvertelennek érzem magam.

A film készítőinek azonban nem az volt a célja, hogy rossz érzések hatalmasodjanak el bennünk, hanem hogy tettre sarkalljanak minket. De mit tehetünk mi itt, Magyarországon?

Itthon is nagy a veszély, szükség van a segítségünkre

A film Dél-Amerikában és az Egyesült Államokban játszódik, ám nem kell és nyilvánvalóan nem is lehet a tengerentúlra utazni, ha segíteni szeretnénk a veszélybe került gyermekeken. Sajnos hazánkban is jelen van a probléma. Az Európai Bizottság 2020-ban publikált jelentése szerint az emberkereskedelem nyilvántartásba vett áldozatai között Magyarországon a legmagasabb (55 százalék!) a gyermekek aránya (2017-es és 2018-as adatok alapján). 

Magyarországon több szervezet is foglalkozik gyermekvédelemmel, a teljesség igénye nélkül: az Unicef Magyarország, a Kék Vonal Gyermekkrízis Alapítvány, a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat Magyar Egyesülete, Fészek Gyermekvédő Egyesület, Országos Gyermekvédő Liga, a Hintalovon Alapítvány, az Igazgyöngy Alapítvány, az Ökumenikus Segélyszervezet... 

Legtöbben elsősorban a gyermekszegénység felszámolásáért küzdenek, mert a mélyszegénységben élő, illetve a családjuktól elszakított, állami gondozásban élő gyermekekből válik leggyakrabban szexuális kizsákmányolás áldozata.

 Kimondottan a szexuális erőszakot elszenvedő gyermekekre specializálódott magyar civil szervezetről nem tudok, inkább a felnőtt áldozatok számára tartanak fent védett házakat egyes szervezetek, mint a Névtelen Utak Alapítvány, amelynek tagjai a prostitúcióból kitörni próbáló nőknek nyújtanak fizikai és lelki segítséget. (Nagy valószínűséggel közülük a legtöbben kiskorúként kerültek bele ebbe a helyzetbe.) Ugyanakkor érdemes a felsorolt szervezeteket, alapítványokat is támogatnunk a rabszolgává válás megelőzésében pénzadománnyal vagy olyan önkéntes munkával, ami nekünk testhezálló – például hátrányos helyzetű gyermekeknek szervezett táborokban lehetünk segítők, vagy jótékonysági futással is gyűjthetünk számukra adományokat. 

Kép

Képkocka A szabadság hangja című filmből

Figyeljünk a környezetünkben élő gyerekekre!

A filmvetítés után az Axióma.hu és a Szent István Intézet kerekasztal-beszélgetést szervezett, ahol megtudhattuk F. Ritától, a Névtelen Utak Alapítvány munkatársától, hogy a szexrabszolgává váló magyarországi fiatalokat leggyakrabban saját rokonaik adják el emberkereskedőknek. Sokakat külföldre visznek. A beszervezés egyik módszere lehet az is, hogy modellügynökségnek álcázott szervezetek próbálják megkörnyékezni a dekoratív tinédzsereket.

A környezetünkben élő gyerekeket is fenyegetheti a szexuális kizsákmányolás, akár a rokonaik vagy ismerőseik részéről is. Figyeljünk tehát oda a közelünkben lakó gyermekekre, különösen, ha változást észlelünk a viselkedésükön, például azt látjuk, hogy kedvetlenné válnak, magukba zárkóznak. Elegyedjünk szóba velük, és biztosítsuk őket a megértésünkről, hátha így meri majd jelezni nekünk a problémáit.

Ha tudomásunkra jut, hogy erőszak áldozatává vált, kötelesek vagyunk jelenteni a területileg illetékes családsegítő és gyermekjóléti szolgálatnak. 

Amennyiben egy gyermek közvetlen veszélynek van kitéve, hívjuk először is a rendőrséget, majd a Gyermekvédő Hívószámot.

Ha nem tudjuk, milyen jelekre érdemes figyelni, érdemes elolvasni az Unicef gyermekvédelmi kisokosát. Ha csak egyetlen gyermeknek is tudunk segíteni figyelmességünkkel, az már hatalmas dolog!

Kép

Képkocka A szabadság hangja című filmből

Járjunk egy lépéssel előbb!

Az elmúlt években hiába kaptak el világszerte rengeteg embercsempészt, pedofilt, egyre több gyermekből válik szexuális kizsákmányolás áldozata, mert egyre nagyobb az igény a pedofil hajlam kiélésére.  Egyre több embernek torzul a szexualitása, amiben a pornó térnyerésének is jelentős lehet a szerepe. Ezért is rendkívül fontos a prevenció, például hogy őszintén, életkoruknak megfelelően beszéljünk a gyermekekkel a szexualitásról, s hogy egészséges párkapcsolati mintákat lássanak. Ha anya és apa lelkileg rendben van, belőlük is nagyobb eséllyel válik egészséges felnőtt.

Ne legyen tabutéma!

Azzal is segíthetünk, ha beszélünk, párbeszédet indítunk a problémáról, illetve segítünk eljuttatni másokhoz a témában készült anyagokat, a segítő szervezetek felhívásait. A szabadság hangja című kiváló film is jó lehetőség, hogy megnézésére biztassunk másokat, akik talán nem is tudnak ennek a problémának a nagyságáról. A közösségi médiában ezeket egy kattintással megtehetjük. 

Ima a gyermekekért

Keresztény olvasóinknak nem kell magyaráznunk, milyen nagy ereje van az egyedül vagy többedmagunkkal mondott imának. Lehet, hogy éppen csak ennyire van lehetőségünk, azonban a pedofília és az emberkereskedelem elleni harc résztvevőit erősítheti az imaháttér. Kérjük Istent, hogy a bajba jutott gyermekek kapjanak segítséget, megszabadulva pedig lelkileg megerősödjenek és békére találjanak.

A szenvedélyes emberek

A szenvedélyes emberek élénk érdeklődést, lelkesedést és elkötelezettséget mutathatnak bizonyos tevékenységek iránt. Ez az intenzitás és elkötelezettség általában pozitív hatással van az életükre, a társadalom pozitívan viszonyul hozzájuk, különösen, ha ez valamilyen sportban vagy hivatásban jelenik meg. A szenvedélyes emberek élvezhetik a szenvedélyükkel kapcsolatos tevékenységeket, de képesek fenntartani az egyensúlyt más fontos területek között is, mint például a munka, a családi élet és a személyes kapcsolatok. Jellemzőik és társadalmi megítélésük attól függően változhat, hogy milyen szenvedélyről van szó, és hogy az hogyan hat az életükre és az őket körülvevő emberekre. A sportolás, a testmozgás általában pozitív hatással van az egészségre és az életminőségre. 

A szenvedélyes sportolók elkötelezettek a sportáguk iránt. Időt és energiát szánnak az edzésekre, a technikák és a készségek tökéletesítésére, valamint a fizikai állapotuk javítására. A társadalmi megítélésük pozitív, egy nemzet büszkeségei, teljesítményük példaértékű a következő nemzedékek számára is. Ugyanígy például a szenvedélyes mesterszakácsok sem riadnak vissza a kihívásoktól, ez igazi örömet és elégedettséget adhat. A művészek szenvedélyesen alkotnak, életcéljuk lehet az önmegvalósítás. 

Azonban fontos, hogy a szenvedélyes emberek figyeljenek az egészségükre és az életük más területei között lévő egyensúlyra. Imádott tevékenységük ne zárja ki a szociális kapcsolatokat és az egyéb érdeklődési köröket. 

A szenvedélybeteg emberek 

A szenvedélybetegség valamilyen tevékenység vagy anyag iránti kontrollálhatatlan és negatív hatásokkal járó vágyakozást jelent. Ez olyan intenzív, hogy átveszi az irányítást a szenvedélybetegek élete felett, és negatívan befolyásolja a működésüket, a kapcsolataikat, az egészségüket, valamint negatív hatással lehet a munkájukra és az életminőségükre. A függőség olyan állapot, amelyben valaki fizikailag és/vagy pszichológiailag szükségesnek érzi egy tevékenység folyamatos végzését vagy valamilyen anyag fogyasztását, hogy megőrizze a jólétét vagy a normális működését. 

Az agy és a test kémiai változásokat tapasztal a rendszeres anyagfogyasztás vagy tevékenység hatására. Ezek elhagyása, csökkentése elvonási tüneteket okozhat, mint például remegés, hányinger vagy fizikai fájdalom, szorongás. Ilyenkor a függő elengedhetetlennek érzi az adott anyag folyamatos használatát, vagy a tevékenység végzését. Általánosságban a függőség lehetőséget nyújt a kellemetlen érzések, a stressz, a szorongás vagy a depresszió kezelésére, és átmenetileg javíthatja a hangulatot vagy a teljesítményt. Hosszú távon azonban káros hatással lehet az egyén fizikai és mentális egészségére, a kapcsolataira, a munkateljesítményére és az életminőségére. 
A függőség kezelése általában komplex és hosszú távú folyamat, amely igényli az orvosi, a pszichológiai és a társadalmi támogatást. A kezelés célja általában a függőség megszüntetése, a visszaesés megelőzése és az egészséges életmód kialakítása. Sok szenvedélyes hobbi és életmód létezik, amelyek alapvetően nem okoznak függőséget. Ugyanakkor néhány ember számára ezek a tevékenységek annyira szenvedélyessé válhatnak, hogy nehézzé vagy lehetetlenné válik a kontrollálásuk. A reális döntéshozatalt pedig jellemzően károsan befolyásolják. 

A függő személyek folyamatosan a függőségük tárgyáról gondolkodnak, terveket szőnek vele kapcsolatban, és szinte állandóan a következő kaland után vágyakoznak. 

Az életük más területei háttérbe szorulhatnak. A függőség hatással lehet a kapcsolataikra, a munkájukra, a családi életükre és más fontos kötelezettségeikre. Az idő és az energia nagy részét a szenvedélyükre fordítják, gyakran figyelmen kívül hagyva más fontos kötelezettségeket. Gyakran túlzott kockázatot vállalnak, hogy elérjék a megfelelő élményt. Ehhez olyan helyzetekbe kerülhetnek, amelyek veszélyeztethetik az életüket és az egészségüket. Szenvedélyük olyan érzelmi kiengedést és pozitív élményeket nyújthat, amelyek miatt egyre jobban vágyakoznak azok újbóli átélé­sére, és negatívan élik meg, ha erre nincs lehetőségük. 

Kémiai függőség esetén az alkohol, a kábítószerek, a gyógyszerek vagy a nikotin olyan változásokat okoznak az agy kémiai egyensúlyában, amelyek erős vágyat ébresztenek az anyag folyamatos használatára. Az egyén fokozatosan nagyobb mennyiségű „szert” igényel az ugyanolyan hatás elérése érdekében, és elvonási tüneteket tapasztalhat, ha hirtelen abbahagyja annak fogyasztását. Az anyaghasználat fontosabbá válik, mint más életfontosságú tevékenységek. 

Viselkedési függőség esetén egy adott viselkedés vagy tevékenység pszichológiai vagy érzelmi kielégülést nyújt. Gyakori viselkedési függőség: a játék-, az internet-, a videojáték-, a vásárlásfüggőség, a különböző evési zavarok, a munkamánia, de mostanában egyre nagyobb probléma az egészséges ételektől való függés, a sport- vagy a telefonfüggőség is. Azok, akik állandóan magas stressz-szinten élnek, hajlamosak lehetnek a stresszfüggőségre, amelyben folyamatosan függnek az adrenalinfelszabadulástól és az izgalmas helyzetektől. Ez azonban nem tekinthető önálló betegségnek, hanem inkább egy stresszválaszra adott kóros reakció. 

Az egyén elveszíti a kontrollt a viselkedése felett, és folyamatosan függőségi ciklusba kerül. 

Néhány viselkedési függőség esetén is jellemző, hogy az egyén egyre nagyobb intenzitású ingerekre és tevékenységekre vágyik, hogy elérje a kívánt kielégülést. 

Elvonási tünetek jelentkezhetnek, ha az egyén megpróbálja korlátozni vagy megszüntetni a függőségi viselkedést. 

Elmosódó határvonal 

A „szenvedélybeteg” és a „szenvedélyes ember” kifejezések hasonlónak hangzanak, de jelentésük különbözik. A szenvedélybetegség olyan kóros állapot, amelyben valaki elveszíti a kontrollt egy adott viselkedés vagy az anyaghasználat felett, és függőség alakul ki. A szenvedélybetegségek súlyos egészségügyi, szociális és pszichológiai problémákat okozhatnak az egyén számára, akik speciális kezelést igényelhetnek. 

A társadalom többsége elítéli és megveti a szenvedélybeteg embereket. Velük szemben a szenvedélyes emberek olyan személyek, akik nagy lelkesedéssel és elkötelezettséggel fordulnak egy adott tevékenység vagy érdeklődés felé. Ez lehet egy hobbi, művészeti forma, sport, szakmai terület vagy bármilyen más tevékenység, amelyben élvezettel és elkötelezettséggel vesznek részt. A társadalom többsége elismerően és pozitívan beszél róluk. Nem ritkán egy ország, egy nemzet szurkol és lelkesedik a tevékenységüket figyelve. 

Míg a szenvedélybetegséggel küzdő emberek állapota patológiás, amely káros hatással van rájuk és a környezetükre, addig a szenvedélyes emberek egészséges módon viszonyulnak a szenvedélyükhöz, és pozitív értelemben élvezik azt. Ugyanakkor a határ a szenvedélybetegség és a szenvedélyes érdeklődés között néha elmosódhat, és az egyéni helyzet, a viselkedés és a hatások értékelése szükséges ahhoz, hogy megkülönböztessük egymástól őket. 

A cikk megjelenését a Média a Családért Alapítvány támogatta.

A cikk Orsolics Zénó család-rendszer terapeuta Függésben című sorozatának részeként jelent meg. A sorozat további részei ide kattintva érhetőek el.

Ez az írás eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt.
 

Urbán Gergely és Urbán Viktória tizenévesen ismerkedtek meg egy templomi közösség gitáros énekkarában. Eleinte csak kerülgették egymást, aztán a következő nyáron több táborban is részt vettek, ami közelebb hozta őket egymáshoz. Kapcsolatuk elején rengeteg levelet írtak egymásnak. „Így sokkal könnyebb volt kifejezni az érzéseinket” – magyarázza Viki. Azt hamar érezték, hogy ez nem kamaszos fellángolás, és hogy együtt képzelik el a jövőjüket. Az eljegyzésre is sor került, amikor már három éve alkottak egy párt. „Szerintünk egy kapcsolatnak megvan az egészséges fejlődése. Az sem jó, ha túl gyorsan lépi meg egy pár a lépcsőfokokat, de arra is vigyázni kell, hogy ne túl lassan” – mondja Gergő.

Az esküvő előtt két évig jártak jegyben, így volt idejük alaposan felkészülni a házasságra. A jegyesoktatás mellett rengeteget beszélgettek, részt vettek a Házas hétvége katolikus lelkiségi mozgalom Jegyes hétvégéjén, és tanúik, egy baráti pár is sok tanáccsal látta el őket. A fiatalok előtt Gergő szüleinek házassága volt az egyik fő minta. „Természetesen nekik is megvoltak a nehézségeik, hibáik, de nagyon tudatosan építették a kapcsolatukat – mondja. – Emlékszem, kiskoromban a péntekeket a nagymamámnál töltöttük, míg ők a Házas hétvége programjain vettek részt.”

Környezetük pozitívan fogadta eljegyzésüket, habár páran úgy gondolták, elhamarkodták a döntést, mert még sokat fognak változni. 

Ők viszont úgy vélték, ha együtt formálódnak, még jobban összecsiszolódnak. 

„Mindketten a szüleinktől költöztünk össze, így nem voltak berögzült szokásaink, hanem mindent együtt alakítottunk ki” – emlékeznek vissza. Kérdéses volt, hol fognak lakni, végül Gergő nagymamájának szuterén lakásába költöztek. Gergő az egyetem alatt folyamatosan dolgozott, az esküvő előtt egy hónappal Viki is munkát talált, így sikerült anyagilag függetlenedniük a családjuktól.

Az elmúlt években valóban sokat változtak, például a konfliktuskezelésben. Eleinte gyakoriak voltak köztük a viták, mivel kamaszként nagyon intenzíven élték meg az érzelmeiket, de mára kiegyensúlyozottabbakká váltak. „A kapcsolatunk hevességből a harmóniába vezetett” – fogalmaznak. Összezördülések most is előfordulnak, de nem zárják le haraggal a napot. Ilyenkor megpróbálják korábban lefektetni a gyerekeket, és egy pohár bor mellett megbeszélik a problémákat.

Gyermekeik gyorsan érkeztek egymás után: a legnagyobb, Boróka áprilisban lesz hároméves, Boti nemrég múlt egy, Zétény pedig még csak pár hónapos. A beszélgetéshez ők is csatlakoznak: miközben Viki és Gergő a legkisebbet ringatják, a járni tanuló Boti körülöttük totyog, nővére pedig plüssfiguráiból tart bemutatót. „Bátorság volt részünkről, hogy ilyen hamar három gyereket vállaltunk.” 

„De nem a következményekre koncentráltunk, hanem a feladatra, amit közösen meg kell oldanunk.”

Szerintük fontos, hogy a házasok merjenek segítséget kérni. Mindig lesz kire számítaniuk, ha van körülöttük egy összetartó közösség és egy támogató család. Gergő szülei az emeleti szinten élnek, így sokszor tudnak vigyázni a gyerekekre, a pár nemrég egész napos kimenőt kapott tőlük. Hívőként Isten gondviselésében is bíznak. „A nehéz helyzetekben mindig éreztük a jelenlétét. Az esküvő után például szabadságra engedték Vikit, pedig csak egy hónapja kezdett a munkahelyén, a nászútról hazatérve pedig meg is érkezett az első fizetése” – emlékezik vissza Gergő.

Kép

Viki és Gergő 2021 nyarán első gyermekükkel a veleméri templomban – Forrás: Urbán Gergely

Ők úgy vélik, egy fiatal szülő még rugalmasabb, könnyebben felkel például éjszaka a gyerekekhez. Az első születésénél persze sok mindenben tapasztalatlanok voltak, a harmadiknál viszont már rutinosak. Napközben Viki van velük otthon, míg Gergő egy iskolában tanít, délután viszont gyakran „csavarognak” a kicsikkel.

Voltak olyan ismerőseik, akik arra figyelmeztették őket, hogy még nem éltek eleget, vissza fogják sírni a gondtalan éveket. Viki szerint ez nem korfüggő, az idősebb szülőknél is előfordul, hogy nosztalgiával gondolnak arra az időszakra, amikor még nem a gyerekeikhez igazították az életüket. Ugyanakkor mire legkisebb fiuk is felnő, még mindig csak 45 évesek lesznek. „Ha kirepültek a gyerekek, bejárjuk a világot” – mondják mosolyogva.

Viki és Gergő idén ünneplik ötödik házassági évfordulójukat, s ma már ők adnak tanácsokat a jegyeseknek a jegyesoktatás keretében. A hétköznapok túlélésében fegyverük a humor – a pároknak Kovács András Péter humorista videóit szokták ajánlani. „Képesek vagyunk nevetni magunkon, a gyerekeinken vagy egy-egy kellemetlen helyzeten. Nemrég például valahogy sikerült letörnöm az autó visszapillantó tükrét. Bosszankodhattunk volna, mert a javítás nem volt olcsó mulatság, de inkább azon nevettünk, hogy lehettem ilyen ügyetlen” – mond egy példát Gergő, aki szerint generációjuk a megélhetési nehézségektől és az elköteleződéstől is tart, és nemcsak egy társ, hanem akár egy közösség mellett is nehezen állapodnak meg. Ezt jól összegzi kedvenc története, amit elmesél. „Egy fiatal pár megy a vasútállomáson, amikor meglátnak egy öreg nénit meg egy bácsit, akik kézen fogva sétálnak. A fiú odafordul a barátnőjéhez, hogy »Én is ezt szeretném.« 

Mire az öregember azt mondja neki: »Fiatalember, maga ezt ne szeresse, hanem döntse el.« 

Ebben szerintem sok minden benne van.”

Két összeolvadó jégcsap

Lakatiné Kulcsár Kitti és Lakati András gyerekkoruk óta ismerik egymást, mivel szüleik a váci baptista közösségbe jártak. Eleinte csak barátok voltak, majd Andris 17 évesen azzal állt Kitti elé, hogy komolyabbra fordítaná kapcsolatukat, ami a lánynak sem volt ellenére. Imponált neki a fiú kitartása, amiből érződött, hogy valóban komoly szándék vezérli. A közös baráti kör és gyülekezet kevés ütközési felületet adott, ám idővel felszínre kerültek a különbözőségek is, amikben össze kellett csiszolódniuk.

„Mindketten introvertáltak vagyunk, ezért nehéz volt egymásnak megnyílnunk, később viszont azt is megosztottam vele, amit még a barátaimmal sem – kezdi Kitti. – Ahogy az édesapám mondta, olyanok vagyunk, mint két jégcsap, ami összeolvad.” Ebben segített, hogy rengeteg időt töltöttek együtt. Kittiben fél év után kezdett kialakulni a szerelem. „Azt éreztem, hogy megbízhatok benne, rábízhatom magam, illetve elkezdett hiányozni már rövid idő után is” – mondja, amikor arról kérdezem őket, mi miatt döntöttek úgy, hogy egymással szeretnék leélni az életüket. „Előtte nehezen éltem meg az érzelmeimet, de Kitti hatására elképesztően kitágult az érzelmi skálám. Emellett állandóan rá gondoltam” – veszi át a szót Andris. 

Amikor egyértelművé vált számukra, merre tart a közös út, Andris megkérte Kitti kezét. A lány 20, a fiú 21 éves volt, amikor oltár elé álltak. Környezetükben akadtak, akik úgy vélték, még túl fiatalok a házassághoz, és ők is megkapták, hogy „most kellene elkezdeniük élni”. Sokat kellett harcolniuk a döntésüket ellenzőkkel, de erőt adott nekik, hogy ezt is együtt élik meg.

Szerintük több okból is megéri fiatalon házasodni. 

„Sok nehézségtől és bűntől megvéd a korai házasság” – véli a férj, aki szerint ebben a korban az ember még sokkal rugalmasabb, könnyebb a másikhoz igazítania az életét, mintha már lenne egy kialakult életvitele. 

Andris még egyetemre járt, amikor összekötötték az életüket. „Amikor a szaktársaimmal arról beszélgettünk, kivel töltjük a hétvégét, ők azt felelték, a párjukkal, barátnőjükkel, míg én, hogy a feleségemmel, amin többen megütköztek – mosolyog. – Szóval házasodni menő dolog.”

Döntésükben a Biblia is megerősítette őket. „Legyen forrásod áldott, és örülj ifjúkorodban elvett feleségednek” – idézi a Példabeszédek egyik igeversét Kitti, aki maga is azt tapasztalta, sok áldással jár fiatalként házasodni. „Istennek tetszik, az ő tervébe beleillő, mert nem a karrier vagy a tökéletes életkörülmények azok, amikkel szolgálni fogod, hanem a bizalom, hogy igenis Istenre mered bízni az életedet és a párodat, aki a legfontosabb neked” – teszi hozzá.

Kép

Lakatiné Kulcsár Kitti és Lakati András – Forrás: Lakatiné Kulcsár Kitti

A házasság előtt sok tematikus könyvet elolvastak, például Gary Chapmantől. A 12 dolog, amit jó lett volna tudna az esküvőm előtt című könyvben olyan kérdések vannak, mint hogy mi az, amit nem szeretsz a párod szüleiben, vagy hogy ki fogja takarítani a vécét – ezeket mind át tudták beszélni. A tíz év alatt, amióta házasok, olyan jól sikerült az összecsiszolódás, hogy ha például Kitti a szüleivel beszélget, Andris mintha a saját gondolatait hallaná vissza.

Kitti és Andris ma három gyermek szülei, áprilisra várják a negyediket. 

A családalapításba azonban nem vágtak bele egyből, házasságuk első öt évét egymásnak szentelték, így egy már megszilárdult kapcsolatba érkeztek a gyerekek. 

Eleinte úgy tűnt, csak nehezen lehet gyermekük, így váratlanul érte őket, amikor első fiuk megfogant. „Egy krízis esetén előbb adunk rá egy hitbeli választ, ezután következik az áldás” – vallja Andris, amiben Kitti is egyetért. „Isten tudja, hogy minek mikor van itt az ideje. A fiunk egy hónappal a kiírt időpont előtt jött világra, de nem számított koraszülöttnek. Emiatt nem kellett halasztanom az egyetemen egy félévet sem, mert már elég nagy volt, amikor vissza kellett mennem, és az államvizsgámat is le tudtam tenni.” 

A gyereknevelésben leginkább az otthonról látottakra tudtak támaszkodni, és idősebb barátaiktól is tanultak. Ugyanakkor nem másoltak le mindent a szüleiktől, hanem azt vették át és gyúrták össze, ami számukra szimpatikus volt. „Nem tudom ugyanúgy csinálni, mint mondjuk az anyósom, mivel más személyiség vagyok, inkább Andrissal közösen keressük a megoldásokat” – mondja a feleség.

Egy átlagos napjuk igen pörgős: már reggel hatkor talpon vannak, mivel Koni fiuk diabéteszes, és inzulint kell kapnia. A két nagyobb gyereket Andris viszi óvodába, aztán otthonról folytatja a munkát. Délután igyekeznek beiktatni egy órát, amikor a gyerekeké a főszerep, de a kettesben töltött időt is kulcsfontosságúnak tartják. A szüleik elég közel laknak, gyakran tudnak vigyázni a gyerekekre, így megoldható egy-egy esti randi. Ahogy Kitti fogalmaz: „Nekünk erre nagyon nagy szükségünk van, mert ha itthon próbálunk valamit megbeszélni, akkor én közben elkezdek mosogatni, Andris pedig szerelni valamit, és nem tudunk egymásra figyelni.”

Kép

Kitti és Andris első három gyermekükkel – A fotót készítette: Jóföldi Bence

A környezetükben egyébként nem sok hasonló pár van. Amikor összeházasodtak, barátaikkal, akik még más élethelyzetben voltak, lazult is a kapcsolat, de idősebb párokban újakra leltek. A régiekkel most kezdenek megint egymásra találni, hogy ők is gyermeket vállaltak.

Úgy látják, sok fiatalt az anyagi feltételek megteremtése tart vissza a korai családalapítástól. A társadalom inkább azt várja el a huszonévesektől, hogy a tanulmányaikra koncentráljanak. 

Ők ebből a szempontból szerencsések voltak, mert elég szép ösztöndíjat kaptak az egyetemen, szülői támogatással pedig saját lakásban kezdhették meg közös életüket. Sokakat talán a gyereknevelés nehézségei is eltántorítanak. Első fiuk születése után az ő kapcsolatukban is volt egy mélypont, amikor eltávolodtak egymástól, illetve Andris nehezebben élte meg az apává válást, de át tudták beszélni a problémákat, és azóta jobban megérzik, mikor van szüksége a másiknak levegőre.

„A házasság csapatmunka, amin dolgozni kell. Akár a profi focistáknak, akik rendszeresen együtt edzenek egy-egy meccs előtt, nem csak előtte állnak össze” – vallja Kitti, aki arra bátorítja a bizonytalan fiatal párokat, lépjék meg a házasságot, és probléma esetén merjenek segítséget kérni. A hit nekik is sokat ad, Istennel hárman alkotnak egy egységet. „Nehézségek mindig lesznek, de bátran bízzák magukat Istenre!” 

A cikk megjelenését a Média a Családért Alapítvány támogatta.
 

Az esemény fővédnökei dr. Semjén Zsolt és dr. Fábry Kornél, nagykövetei pedig Böjte Csaba, Eperjes Károly és Siklósi Beatrix. A nagykövetekkel a beszélgetéseken is találkozhatunk, amelyeken többek közt azt járják körbe, miért van szükség keresztény filmekre.
A szervezők: Etalon Film és a Keresztény Filmes Misszió Alapítvány.

A filmnapok keretében az alábbi alkotásokat vetítik:

Május 3. péntek
17:00    ÜNNEPÉLYES MEGNYITÓ
18:00    PIO ATYA    1 óra 44 perc
20:15    II. JÁNOS PÁL NE FÉLJ - EGY BARÁTSÁG TÖRTÉNETE 1 óra 38 perc
Május 4. szombat
10:30    LÁNGOLÓ SZÍV 1 óra 29 perc 
12:30    AVILAI SZENT TERÉZ - TERESA 1 óra 47 perc
14:45    A LEVÉL-ÜZENET FÖLDÜNKÉRT 1 óra 21 perc
16:30    POPIELUSZKO - A SZABADSÁG BENNÜNK ÉL 1-2.rész 2 óra 28 perc szünettel
20:00    A NEVEM BERNADETT 1 óra 49 perc
Május 5. vasárnap
11:00    SZENT CHARBEL - A SZÍV CSENDJE 1 óra 43 perc
13:00    TERÉZ - A SZERETET KIS ÚTJA 1 óra 32 perc
(A változás jogát fenntartják!) 

Kép forrása: Keresztény Film- és Könyvnapok

A filmvetítések mellett a kávézóban tartott beszélgetések is a nyilvános program részét képezik.

Május 3. péntek
19:00    Mit tehetünk a mindennapok során a békéért?
Dr. Martos Levente Balázs (Esztergom-Budapesti segédpüspök)
Böjte Csaba (ferences szerzetes)
Moderátor: Keresztes Ilona (újságíró)

Május 4. szombat
11:30    Hol keressük a békét? Hogyan hat ki a belső béke a világban lévő békére? 
Fecske Orsolya (Szociális Testvér, festőművész)
Andrásfalvy János (szalézi tartományfőnök)
Moderátor: Horányi Eszter (M5 szerkesztő-riporter)

13:30 Keresztény öröméneklés a verbita testvérekkel

15:00    A keresztény film a béke eszköze - van-e szükség keresztény filmekre?
Bokor Attila (filmrendező)
Cseke Péter (színházi rendező)
Eperjes Károly (filmrendező)
Siklósi Beatrix (rendező, Kossuth rádió csatornaigazgató)
Moderátor: Zsuffa Tünde (író)

16:15 „Hallgassuk meg egymást!” beszélgetés A LEVÉL c. filmről
Solymári Dániel (Magyar Máltai Szeretetszolgálat nemzetközi kapcsolatok vezetője)
Dr. Bartholy Judit (egyetemi tanár ELTE meteorológiai tanszék)
Moderátor: Dr. Nemes Csaba (klíma- és fenntarthatósági szakértő)

18:30    Mária a béke királynője
Dr. Csókay András (nemzetközi hírű orvos-idegsebész)
Földi-Kovács Andrea (Axioma központ igazgatója) 
Dr. Kovács Zoltán (Mariológus)
Moderátor: Zsuffa Tünde (író)

Bővebb információ a keresztenyfilmek.hu oldalon érhető el.
[email protected]
 

Levegőben és vízen 

A kétéltű hidroplánok megjelenése az I. világháború utáni polgári repülés fejlődésének egyik eredménye volt. Az első menetrend szerint közlekedő repülőgép is egy hidroplán volt, amely 1914-ben, Floridában a tenger felett tizenöt méterrel tett meg egy körülbelül harminchárom kilométeres utat huszonhárom perc alatt. Népszerűségük csúcspontját az 1930-as években érték el, diadalútjuknak a II. világháború utáni technológiai fejlődés vetett véget. A Pan Am Boeing 314-es gyorsabb és biztonságosabb gépével szemben nem versenyezhettek, így az 1940-es évektől már inkább csak a műértők rajongásának tárgyaivá váltak.

„Repülni hív a magas ég” 

Az 1910-es évek elején Rákosmező volt a kísérletező kedvű pilóták terepe. A nemzetközi polgári légi közlekedés 1918-ban kezdődött el, a Bécs és Budapest közötti rendszeres járatok forgalmát az 1916-ban megnyitott Mátyásföldi repülőtér bonyolította le, 1922-től az ország első nemzetközi repülőtere lett. Száz éve, 1923-ban pedig megnyílt az apró faházikóból és néhány pallóból álló dunai légikikötő a Ferenc József (ma Szabadság) híd budai hídfőjénél, a pár évvel korábban megnyílt Szent Gellért Szálloda szomszédságában. „A Dunának néhány nap óta új szenzációja van. Nagy ezüst madarak röpködnek fölötte, le-lecsapnak a vízre, aztán hirtelen megint felszállnak a magasba. Az új szenzációnak nagy közönsége van délutánonként. A [...] Dunapart feketéllik a kíváncsiaktól, akik a repülőket nézik” – adta hírül Az Est 1923. májusi számában. 

A létesítményt egy új magyar–német vegyesvállalat, az Aeropress Rt. üzemeltette. Az alapítók között volt gróf Jankovich-Bésán Endre, illetve egy német repülőgépgyártó cég, a Junkers Flugzeug AG. A reptér hat Junkers F–13 típusú hidroplánnal kezdte meg a működését. 

A világ első, teljesen fémből épített, hullámlemezekkel borított repülőgépe a két pilóta mellett négy felnőtt szállítására volt alkalmas. 

A kényelemről bőr karosszékek gondoskodtak, télen szőrme lábzsákok tartották melegen az utasokat. „Minden ülés mellett egy-egy lehúzható ablak van, ahonnan oldalt és lefelé pompás kilátás nyílik a vidékre. Az ablakpárkányon hamucsészék találhatók. A fülke elülső részén is van egy kis ablak, amely az elöl ülő két pilótához vezet” – olvasható a Magyarság 1923-as márciusi számában. 

Százszázalékos biztonság? 

Az első pillanattól nagy figyelmet szenteltek annak, hogy a potenciális utazók értesüljenek a Junkers repülőgépek megbízhatóságáról, így többek között az Aero újság is kiemelte, hogy „a szakértők valósággal elragadtatással nyilatkoznak ezen készülékekről (…), gyártójuk jogosult büszkeséggel mondhatja el, hogy százszázalékos biztonsággal közlekednek.” Azonban sajnos hamar kiderült, hogy a biztonság mégsem garantált. A magyar polgári repülés történetének első halálos balesete 1923 májusának első vasárnapján délelőtt 10:45-kor következett be. A pilótán és a motorszerelőn kívül négy utast szállító Junkers az Összekötő vasúti híd mellett zuhant le. Az áldozat Mandl Samu régiségkereskedő volt, aki feleségével, menyével és fiával vett részt a sétarepülésen. „A gép lezuhanását az a körülmény okozta, hogy a hidroplán légi örvénybe került és mivel túlságosan alacsonyan repült, a pilóta nem irányíthatta már a gépet a Duna fölé, hogy a lezuhanás, illetve lesiklás a vizen történjék” – adta hírül a Magyarország című lap 1923 májusában. A balesetet követően a rendőrség egy időre betiltotta a Junkersek repülését. 

Utazz légitaxival! 

A légikikötő megnyitását követő pár napban csak néhány bátor utas vállalkozott arra, hogy az égbe emelkedjen, később viszont – a baleset ellenére is – divatossá vált a légitaxi. „Olyan kedvet kaptak az emberek Budapesten a repülésre, hogy valóságos repülési láz tört ki” – írta Az Est 1923-ban. Minden hétköznap délután, vasárnap pedig egész nap lehetőség volt városnéző utazásra a hidro­plánokkal. A tizenöt-húszperces repülés alatt öt-hatszáz méteres magasságban járták be a Szent Gellért Szálló – Szabadsághegy – Rózsadomb – Rákos – Soroksár – Szent Gellért Szálló útvonalat. 

Egy sétautazás ötezer koronába került, ami akkoriban nagyjából négy kiló szalonna árának felelt meg. 

A jegyeket saját jegypénztár híján a Gellért recepcióján lehetett megvásárolni. 

Balaton és Bécs karnyújtásnyira 

„A hidroplánokkal a nyáron rendes járatot fognak indítani Budapest és a Balaton között. Erre az útra már kidolgoztak egy szabályzatot. Megállapították a magasságot, amelyet a gépeknek az egész úton be kell tartaniok, mert így bármi baj történik is, mindig tudunk vizet találni az útközben szükségessé váló leszálláshoz. Útba esik a Velencei-tó, alkalmas a leszállásra a Duna vonala is Érdig, és közben is jelöltek ki megfelelő nagyságú vízterületet” – írta Az Est című lap 1923. május végén. Hamarosan el is indult a légi közlekedés Budapest és Siófok között. A hidroplánok menetrend szerint negyven perc alatt tették meg az utat minden reggel és este, napközben pedig Siófok – Balatonalmádi – Balatonfüred – Balatonföldvár – Siófok körrepülésre volt lehetőség. Bécsbe is naponta indultak járatok, általában reggel mentek és este jöttek, ami elsősorban az üzletembereknek, a kormánytisztviselőknek és a császárváros újdonságaiért lelkesedő úri­asszonyoknak kedvezett. 

Kényszerleszállás 

A menetrend szerinti gépek mellett rendelésre bárhová elszállították az utasokat, sőt idővel egy müncheni járatot is indítottak. Sajnos mégsem volt elegendő a bevétel az Aeroexpress hosszú távú fenntartásához. A dunai légikikötő végül csupán három évig, 1926-ig működött. A megszűnéshez vélhetően az is hozzájárult, hogy az egyik alapító, a már említett Jankovich-Bésán Endre, aki Bandi gróf néven híresült el, pénzhamisítási ügybe keveredett. A cég 1930-ban szűnt meg végleg, ez pedig a hidroplánok népszerűségének esésével is egybeesett. A hazai hidroplánrepülés egykori legendás helyszínének emlékét ma tábla őrzi a Szabadság híd budai hídfőjének mellvédjén. 

Ez az írás eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt.