Pénelopé hajóra száll

Régóta tudjuk, hogy szerkesztőségünk tagja, Koncz Veronika egy szépíró érzékeny világlátásával és stílusával rendelkezik. Ennek ékes bizonyítéka friss kötete, amelyben másfél évtized írásai közül válogatott. Néhány mondatos vallomásokat, útijegyzeteket, hitről és kultúráról szóló esszéket, saját gondolataival átszőtt recenziókat, portrékat válogatott négy csokorba a négy évszakhoz kapcsolódva. Sokoldalúságát az is bizonyítja, hogy a négy fejezetet egy-egy saját verse nyitja meg, színesítve a prózai művek halmazát. 

Bármilyen műfajban alkot, mondatai olyan szép magyarsággal és költőiséggel fonódnak össze, mint a virágos indák egy tavaszi kert kerítésén. 

Pedig nem szépíti a valóságot, amit írásaiban elénk tár: „Sokáig azt hittem, egy kegyetlen kor termelte ki a feljelentgetőket, a besúgókat, a mószerolókat, a talpnyalókat. Ma már tudom, ők mindig voltak, vannak és lesznek. A homo sapiens sapiens egyik alfajához tartoznak, akik kihalni sohasem fognak, hiszen életösztönük páratlanul erős.” Mégis, a legnyomorúságosabb emberi sorsot vagy történelmi eseményt is valamiféle szelíd burokba csomagolja a szerző lelki finomsága, megérteni és megbocsájtani vágyó attitűdje; még kíváncsiságát és elemzéseit is alázat hatja át. A nyelv és a stílus az ő otthona, önkifejezési eszköze, miközben megpróbál „elrejtőzni a szavakban, mint aki nagyító alatt bujkál” – ahogy ő maga fogalmaz Incognito című egysorosában.

Kép

Meglepő, hogy Koncz Veronika egyforma otthonossággal mozog a klasszikus műveltség és a popkultúra világában is. Ha egy fiktív vagy valós személyt megszeretett – legyen az a görög mítoszok Pénelopéja, az Újszövetség korának Veronikája, Bohumil Hrabal vagy Michael Jackson –, olyan közvetlenséggel képes megidézni vagy akár meg is szólítani cikkeiben, mintha szomszédai vagy barátai lennének, és bűvkörükbe képes bevonni minket, olvasókat is.
Írásai témáinak kifogyhatatlan forrásvidéke saját, Tolnán töltött gyerekkora, amelynek eseményeit és alakjait szemérmes tisztelettel, de nagy láttató erővel idézi meg, és sosem öncélúan, mert történetei a végén valamilyen tanulságot sugallnak. „Kicsi vagyok. Apuval és a nővéremmel minden vasárnap misére megyek. Fejemen furcsa kis kalap, rajtam az ünneplőruhám. Látom magam előtt a járdát. Körülöttem a házak nagyok...”
A nosztalgia és a megértés, elfogadás vágya nem homályosítja el éleslátását. Penge logikával mutat rá visszás társadalmi jelenségekre, például a saját szakmájára leselkedő veszélyekre: „Újságírás. Nincs ma ennél megvetettebb szakma. Mégis, az egész világ az újságírók kezében van. Kezében? Zsebében. Már rég nem tájékoztatnak, hanem párhuzamos univerzumokat kreálnak, s azt adják el sok pénzért valóságként” – olvashatjuk sommás ítéletét a jelenkori médiamunkásokról. Annyi bizonyos: ő nem tartozott ezek közé sem az Új Embernél töltött 13 év alatt, sem azóta, a különböző magazinokban – köztük a Képmás online felületén – publikált nívós írásaival. Ezt a szép és értékes kötetet lassan, akár mindennap kézbe véve érdemes olvasgatni, mint a régi idők füveskönyveit.

Koncz Veronika: Pénelopé hajóra száll. Új Ember kiadványok, 2024.  

Falaink

Kiváló kortárs íróink egyike, Légrádi Gergely felemelő és lesújtó témájú művel gazdagította 2024 tavaszának könyvkínálatát. Ez a mű, amely a regény műfaji határait feszegeti, két párhuzamos monológból épül fel: egy kisfiú és édesanyja belső, egymásra felelgető, ugyanazokat a történéseket két látószögből elmesélő gondolatai alkotják. Mintha fejükbe költözne az olvasó, amikor hol egyikük, hol másikuk veszi át a történetmesélést: az ő szemükkel látjuk nehéz életük hétköznapi epizódjait. Ezek a történések nem hétköznapiak, mert egy sajátos nevelési igényű kisgyermek sorsát próbálja édesanyja valahogy az átlagos gyerekek átlagos élete felé közelíteni. Egy olyan kisiskolás fiúét, akit időnként ismeretlen eredetű nagy fájdalmak gyötörnek, ám ez nem szánalomra, hanem inkább viszolygásra készteti a környezetét. Ráadásul a figyelme és a kommunikációs képességei sem úgy alakulnak, mint a legtöbb gyereknek: időnként mintha ott se lenne közöttük, máskor agresszív, kiszámíthatatlan, félelmet keltő. Belső monológjaiból feltárul, hogyan látja ő a környezetét, mi indokolja furcsa viselkedését. Gondolatai egyszerre megmosolyogtatók és szívet facsarók. „A tanító nénik úgysem hiszik el, hogy tudom. Hogy nekem is lehet jó jegyem. Nincs értelme, kipróbáltam már. Volt, hogy mégis megírtam a dolgozatot. Amikor Ági néni kiosztotta, azt mondta, másoltam. Pedig nem.”

Kép

Minden iskolából eltanácsolják, minden közösség szeretne az általa okozott gondoktól és többletmunkától megszabadulni. „Ez a harmadik iskolaváltás lenne két év alatt. A harmadik, a francba. És mégis hol találjak egy új iskolát, ahol befogadnak minket?” – kesereg az édesanya. Mérhetetlen nagy erőfeszítést igényel tőlük, hogy a „normális” társadalom részei maradhassanak, és ebben az emberi erőt meghaladó feladatban az anya egyre inkább magára marad: szüleivel már régóta nem értik meg egymást, párja pedig nem tudja feldolgozni, hogy „fogyatékos” a gyereke, és otthagyja őket. Az anya önmagát okolja: „Ezt is én rontottam el. Ha szültem volna egy normális gyereket, akinek csak néhanapján fáj valamije….” 

Egyre jobban elszigetelődnek, saját belső világukba menekülnek, ahol múltbeli traumák tárulnak fel. Nincsenek körülöttük segítő emberek. Légrádi regényében a tanárok értetlenek és ártók, a segítő szakemberek sem tudnak vagy akarnak mit kezdeni az eléjük tárt problémákkal. 

Honnan várható mégis valami reménysugár? Abból a szeretetkapcsolatból, empátiából, amellyel az anya fiára képes hangolódni.

Ez a regény nem egyszerűen az emberi mentális nyomorúság kórképe, az átlagostól eltérő gyermeket nevelők próbatételeinek látlelete. Ez a szépirodalmi mű lehetőséget ad nekünk annak megértésére, hogy mi mehet végbe egy olyan emberben (akár felnőtt, akár gyermek), aki másképp érzékeli a külvilágot, mint a többség, aki emiatt kilóg a sorból, más, mint a többiek. A „Falaink” rádöbbent a valóság érzékelésének alternatíváira, ezáltal az empátia, a megértés magvait kicsíráztathatja a lelkünkben. 

Légrádi Gergely: Falaink. Kalligram, 2024. 215 oldal

Akit keresnek: Jesua

Heródes Antipász, Galilea tartomány zsidó helytartója tombol: látnoka azzal a hírrel kelti egyik éjjel, hogy a zsidók Messiása mégis életben van. A fehér szakállú jós arról beszél, hogy újra egy mindennél fényesebben ragyogó csillag jelent meg a Jeruzsálemhez közeli Betlehem felett: ugyanaz, ami annak idején a napkeleti bölcseknek is hírül vitte a megváltó születését. Heródes Antipász éktelen haragra gerjed, és nem érti, hogyan maradhatott életben a Messiás azok után, hogy apja, Nagy Heródes minden két évnél fiatalabb betlehemi kisgyermek megölését parancsba adta tizennégy évvel azelőtt. Ezek szerint mégsem teljesítették?
Nógrádi Gábor ifjúsági regényében Jesua (Jézus héber-arámi nyelven) bár első látásra egy hétköznapi család tagjaként éli mindennapjait, mégis – ahogyan az olvasó előtt szép lassan kibomlik – kívül-belül nagyon más, mint a regénybeli féltestvérei. Szokatlanul átható tekintete a rá vadászó trák katonának, Heródes Anitipász testőrének is feltűnik, aki a fiú nézésében bénító nyugalmat, biztonságot érez. Jesua bölcsességével is messze kiemelkedik a kortársai közül, már a rabbi sem tud neki újat mondani. A különleges, kék szemű ifjút sokszor már a szülei se értik: sokat idézi az Írást, és jövőbeli történésekre utal. 

Kép

Merész vállalkozásnak tűnik regényt írni Jézus kamaszkoráról: a Bibliában nincs szó arról, hogyan élhette napjait Jézus tizenévesen. Hogyan érhette a felismerése annak, mekkora feladatot szabott rá az Úr, ráadásul egy eleve nagyon érzékeny életszakaszban, amikor a legtöbb fiatalt általában olyan kérdések foglalkoztatják, hogy mi a rendeltetése a világban, és milyen irányban haladjon élete útján. 

Ugyanakkor éppen a Biblia hallgatása Jézus gyerekkoráról szabadságot ad az írónak, hogy megteremtse a Messiás egy lehetséges történetét.

Miközben Jesuát keresik a katonák, egy elképzelt történetfolyamban talál ő is magára, az életfeladatára; személyében pedig az emberiség leli majd meg Messiását. 
Az Akit keresnek: Jesua az útkeresés és a küldetésre rátalálás egyetemes allegóriája. Ahogyan írója, Nógrádi Gábor a regényhez fűzött előszavában fogalmaz: „Tehetsége és képessége szerint minden embernek egyéni feladata van a földön. Van, aki tudja, mi a küldetése, van, aki nem. Van, aki vállalja a feladatát, van, aki nem. De aki tud a küldetéséről, és nem vállalja a sorsát, az a számára legfontosabbat veszíti el: önmagát. Arról az ifjúról akartam írni egy kalandos történetben, akit talán a legtöbben ismernek a világon, és aki vállalta egyedülálló küldetését.”
A könyvet elsősorban kamaszoknak ajánljuk, mert a szerző úgy ábrázolja a Jézus-korabeli fiatalokat, mint akik sok mindenben hasonlítanak a maiakra. Így Jézust is közelebb érezhetik magukhoz.

Nógrádi Gábor: Akit keresnek: Jesua. Móra Könyvkiadó, 2024. 143 oldal

A testideálok sokat változtak az emberiség története során. Egyes korszakokban a nők esetében a dús idomok voltak népszerűek, mert jólétet és termékenységet, bővérű karaktert sugalltak. Más társadalmi korszakokban a vékony testalkat számított előkelőnek és divatosnak. A 20. századtól a kerekded formák a közvélekedésben már nem a jólétet, és legtöbbször nem is a szépséget szimbolizálják. 

Az 1960-as években Twiggy, az őzikeszemű, androgün alkatú modell megjelenésével, az 1990–2000 közötti időszakban pedig a heroin chic (sápadt bőr, karikás szemek, soványság) trendjének elterjedésével az extrém vékonyság vált az áhított alkattá. Ez az eszmény sokáig a médiában és a filmalkotásokban is elsőbbséget élvezett, az ideálistól eltérő testek sokszor inkább kritika és gúny tárgyaiként szolgáltak. A mindennapi életet még ma is meghatározza a soványság szépségeszménye. Éppen ezért jöttek létre olyan mozgalmak, amelyek a marginalizált testalkatok elfogadására ösztönöznek. 

Twiggy – Forrás: Profimedia - Red Dot

Mit jelent a testpozitivitás és a testsemlegesség? 

A testpozitivitás mozgalma azt hirdeti, hogy mindenkinek joga van szeretni a testét annak méretétől, bőre színétől, nemétől és fizikai képességeitől függetlenül. 

Bár sokáig nem nyert akkora teret a médiában, mint napjainkban, a mozgalom egészen régen, az 1960-as évek végén jött létre. 1969-ben Bill Fabrey-t, egy fiatal New York-i mérnököt egyre inkább bosszantotta, hogy a feleségét sok bántás, negatív megkülönböztetés éri a túlsúlya miatt. A témában talált egy néhány évvel korábbi cikket, amelyből másolatokat készített, és szétosztotta az ismerősei között. Így jött létre a NAAFA, magyarul a túlsúlyosak elfogadását elősegítő szövetség. Szinte ezzel párhuzamosan Kaliforniában egy feminista csoport indított el hasonló mozgalmat, amelyet Fat Liberation (a túlsúlyosak felszabadítása) névre kereszteltek. 

A testpozitivitás fogalmát nem használták még a ’90-es években sem, de az aktivisták már a televízióban és felvonulásokon próbálták hirdetni a céljaikat. Bár a 2000-es években az internet elterjedésével az online zaklatások még célpontba vették az ideálistól eltérő testalkatokat, például a Tumblr, a Facebook vagy az Instagram már az önkifejezésre és egymás támogatására is új tereket biztosított. Egyre több inlfuenszer kezdett el önelfogadásra ösztönző tartalmat készíteni. Ebben az időszakban kezdték a testpozitivitás terminust is széles körben használni.

A testsemlegesség fogalma 2015 környékén bukkant fel, a köztudatba viszont 2016-ban robbant be igazán, amikor Anne Poirier, egy testképre szakosodott coach workshopokat indított a témában. A mozgalom a testpozitivitással szemben nem tartja mindig reálisnak, hogy szeressük a testünket, hanem annak egyszerű elfogadását célozza meg. 

A testsemlegesség mozgalma arra ösztönöz, hogy anélkül létezzünk a testünkben, hogy bármiféle ítéletet alkotnánk róla, és ne a külső megjelenésünk álljon életünk középpontjában. 

A testsemlegességet sokan realisztikusabbnak és hosszú távon célravezetőbbnek tartják, mint a testpozitivitást, illetve utóbbit gyakran éri az a kritika, hogy támogatja az egészségre káros túlsúlyt is. 

Kép

Illusztráció forrása: Freepik

Bridget Jones és társai

Ha visszagondolunk a 2001-es Bridget Jones naplójának főszereplőjére, kifejezetten duciként emlegeti őt a könyv és a film is. Mai szemmel visszanézve azonban egy formás, teljesen egészséges testalkatú nőt láthatunk. A 2005 és 2014 között futó Így jártam anyátokkal című sorozat hemzseg a testszégyenítésre alapozó poénoktól, a Jóbarátokban (1994–2004) pedig visszatérően élcelődnek Monica tinédzserkori túlsúlyával. Ezek már akkor is biztosan többekben rossz érzést keltettek, társadalmilag mégis elfogadottak voltak, és az említettek sikerfilmekké vagy -sorozatokká válhattak. 

Ugyanakkor már ebben az időszakban is készültek az önelfogadásra buzdító művek: a Shrek (2001) például szembement a Szépség és a szörnyeteg narratívájával, és a végén nem a szörny változott herceggé, hanem a hercegnő ogrévé. A Család kicsi kincse (2006) a kislányoknak szervezett szépségversennyel pedig rávilágít a gyermekkortól belénk táplált, sokszor elérhetetlen szépségideálokra. 

Az elmúlt években abban változott sokat a közfelfogás, hogy a mások külsején élcelődő történetelemek már-már elképzelhetetlennek tűnnek a legtöbb mainstream alkotásban. 

A 2010-es évektől kezdve a közösségi médiában sok aktivista és plus size modell lépett színre (az utóbbira példa Ashley Graham), illetve a filmekben és sorozatokban is egyre több különböző test tűnt fel. A témáról gondolkodók szerint nem mindegy, hogy ez az ábrázolás milyen módon történik. Még mindig gyakori az a jelenség, hogy egy teltebb karakter cselekménye szinte csak akörül forog, hogyan néz ki. A szakértők azt is fontosnak tartják, hogy a filmek mutassák be, mik a túlsúllyal létezés tapasztalatai, de több olyan alkotást szorgalmaznak, ahol egy plus size szereplő ugyanolyan történetszálat kap, mint karcsúbb társai. Ez a törekvés már inkább a testsemlegesség célkitűzéséhez áll közelebb. 

Kép

Ashley Graham plus size modell – Forrás: Profimedia - Red Dot

Egy túlsúlyos lány, aki hirtelen karcsúnak látja magát

A testpozitivást középpontba helyező példa a közelmúltból a 2018-as Túl szexi lány című film. A történet elején Renee, egy átlagos, enyhén túlsúlyos, önbizalomhiányos fiatal nő edzőtermi balesetet szenved, beveri a fejét. Amikor magához tér, egy teljesen új, karcsúbb külsővel látja magát, miközben a környezetében mindenki más ugyanolyannak észleli, mint előtte. A tükörben látott kép hatására sokkal magabiztosabb lesz, és olyan lehetőségek nyílnak meg előtte, amelyeket korábban gátoltak a saját bizonytalanságai. 
Bár a főszereplőnek csak annak hatására nő meg az önbizalma, hogy a társadalom által meghatározott szépségideál szerint látja magát, a film azt az üzenetet közvetíti, hogy a magabiztosság belülről fakad, nem a külsővel kapcsolatos elvárásoknak való megfelelésből.

A testsemlegességet hirdető karakterek és történetek azért kevésbé megfoghatók, mert nem a külső megjelenésükre helyeződik a hangsúly. Mégis lehet példákat találni rájuk, akár a 2000-es évek első feléből is. A 2006 és 2008 közötti High School Musical-filmekben Martha ugyan plus size volt, ennek ellenére a pompomlánycsapat kapitánya lett, és az iskola zenés előadásaiban is táncolt. A meglepő fordulat az ő történetében nem az, hogy a testméretei ellenére táncolni akar, hanem az, hogy a klikkesedés miatt „stréberként” nem számítottak tőle erre a szenvedélyre. A súlya azonban szóba sem kerül. 

Hol tartanak ma ezek a mozgalmak? 

Annak ellenére, hogy egyre nagyobb teret nyer a testpozitivitás, testsemlegesség, a szinte elérhetetlen testalkatok trendivé avatása még mindig jelen van a köztudatban (ilyen volt az elmúlt években a Kardashianek extrém homokóraalakja is). A közösségi média elterjedésével még nagyobb mennyiségben zúdul a fiatalokra az önmaguk megítélését befolyásoló tartalom. A Facebook belső kutatása alapján háromból egy lány testképére negatívan hat az Instagram használata.

Sokan azt a kritikát is megfogalmazzák a testpozitivitással szemben, hogy a terminust kisajátították maguknak a vékony, világos bőrű celebek és influenszerek, vagyis pontosan azok, akik jelenleg is megfelelnek a szépségideálnak. 

A testszégyenítés továbbra is jelen van a társadalomban, mind a nagyobb, mind a kisebb méretű emberek felé (bár az előbbieket általában több hátrány éri a kinézetük miatt). Érdemi változás még nem feltétlenül következett be a testek sokféleségének elfogadása terén, az említett mozgalmak azonban – ha kis lépésekben is, de – segíthetik az előítéletek csökkenését és az elfogadóbbá válást mind másokkal, mind önmagunkkal szemben. 
 

A Carmen nem az első musicalje, amelyet az Operettszínház színpadra visz: ő szerezte a Rudolf és a Jekyll és Hyde zenéjét is, utóbbi azóta is műsoron van. A többszörösen Grammy-, Tony- és Emmy-díjra jelölt komponista nevét idehaza főleg a Jekyll és Hyde miatt ismerik, de Amerikában több százezer lemezt adott el, illetve több darabját játszották a Broadway-n – volt olyan év, amkor egyszerre hármat is. Nemcsak musicaleket szerez, a könnyűzenei életnek is meghatározó alakja. Carmen című musicaljét 2008-ban mutatták be Prágában, Magyarországon most először lesz látható.

Ez egy időtlen történet

A darabot rendező Homonnay Zsolt szerint, aki egyben szereplője is a musicalnek, a Carmen különleges gyöngyszem, igazi zeneszerzői mestermű, ellentétben a profitorientált darabokkal. Ez a történet örök, akár a tenger hullámzása, fogalmaz. „A Carmen nem kifejezetten a címszereplő történetét akarja elmesélni, hanem annak időtlenségét. Mindenki életében ott vannak a Carmenek” – magyarázza. 
Ezzel együtt Carmen karaktere is fontos üzenetet közvetít a nézőknek. „Carmen szabadságot akar a férfiak világában. Küzdelmet folytat, hogy úgy élhessen, ahogy szeretne, és inkább meghal, mint hogy kompromisszumot kössön” – mondta róla Frank Wildhorn, aki pár napot Budapesten töltött, hogy megtekintse a színház előadását. 

„Ő egy túlélő, aki sok csapás után újra meg újra visszatér, és nagyon erős a lelke. Engem vonz ez a karakter, az ilyen figurákról szeretek írni.”

A Mérimée által írt történet középpontjában a nő örök, csábító szenvedélyessége, valamint a férfi és a nő ösztönös, csillapíthatatlan vonzalma és párharca áll. A kislánytól a nagymamáig a nő egy csodálatos misztérium, vallja Homonnay Zsolt, aki már korábban is szerepelt erős női karakterekről szóló darabokban, és az általa rendezett Mária főhadnagy is illeszkedik ebbe a sorba, de a Carment ezek megkoronázásának érzi. „Ha a Carmen nevet halljuk, az ízig-vérig nő képe áll össze” – summázza.

A Carmen többféle zenei stílusban és formában tárja a nézők elé az autentikus latin zenét. „A flamenco találkozik a poppal, ami nagyon szexi – mondta a musical zenéjéről Wildhorn. – A popzenéket egy adott előadónak írom, az ő érzéseivel próbálok azonosulni. Egy musical esetében viszont a történet rabszolgája vagyok, ennek elmesélésében kell segítenie a zenének” – osztotta meg a komponálás folyamatának részleteit. A zenének szavak nélkül is meg kell tudni mutatni egy karakter személyiségét – amikor zenét ír, próbálja érezni a szereplők lelkét. A Carment eredetileg kisebb zenekarra írta, s Tassonyi Zsolt, az előadás zenei vezetője és karmestere az Operettszínház nagyzenekarára hangszerelte át.

Kép

A Carmen című musical szereplőinek találkozása Frank Wildhornnal – Fotó: Janus Erika/Budapesti Operettszínház

„A hangján keresztül az egész életét éreztem”

A Carmen három szereposztásban lesz látható a Budapesti Operettszínházban. A címszerepet Nádasi Veronika, Dancs Annamari és Lipics Franciska énekli, utóbbinak ez lesz az első nagy szerepe. Vele együtt a Színház- és Filmművészeti Egyetem négy fiatal tehetsége (a másik három: Nagy Alma Virág, Tassonyi Balázs, Nemes Tibor) kapott lehetőséget, hogy megmérethessék tehetségüket a színház színpadán. Az amerikai zeneszerzőt lenyűgözte a magyar feldolgozás, különösen Nádasi Veronika előadása.

„Micsoda szívvel énekelt! Nem ismerem személyesen, de a hangján keresztül az egész életét éreztem. Az ilyen típusú énekeseket szeretem a legjobban” 

– méltatta Wildhorn, aki szerint a magyaroknak világszínvonalú előadóik vannak. Nem ez az első alkalom egyébként, hogy hazánkban járt, korábban formációjával, a Frank Wildhorn és barátaival Budapesten adták első koncertjüket. Romániai édesapja révén közel áll hozzá az európai mentalitás és érzésvilág.

A Carmen nézői pörgős darabra számíthatnak, és nemcsak a zene miatt: a történet húsz helyszínen játszódik, cirkuszi elemeket is tartalmaz. Az alkotók a musicalt tízéves kortól nyolcvan fölöttig ajánlják, így megtekintése akár közös családi program is lehet a gyerekekkel és a nagyszülőkkel.

Több évtizednyi pollenszezonnal a hátam mögött illene már rutinosan kézben tartanom az allergiás náthámat. Mégis úgy érzem, évről évre elveszettebb vagyok: mintha az allergiaszezon egyre korábban kezdődne, és egyre később érne véget. Leginkább olyan, mintha véget sem érne, és egy szusszanásnyi idő után már ott is találom magam a következőben. A tüneteket egyre nehezebben viselem, a bedugult, viszkető orr és szem, a szűnni nem akaró torokkaparás mintha egyre kínzóbbak lennének. A tanulság: jövőre már február végén felkeresem az orvosomat, aki a megfelelő szerekkel kordában tudja tartani a helyzetet.

Kíváncsi voltam, mindez csak az én teljesen szubjektív megélésem, vagy esetleg más, allergiás náthában szenvedő sorstársamnak is vannak hasonló tapasztalatai. Ha pedig így van, mi lehet az oka? 

Vajon bennünk, emberekben van a „hiba”, a mi szervezetünk lesz évről évre kevésbé ellenálló? 

Vagy a környezeti változások, a globális felmelegedés és egyéb civilizációs hatások – például trendi diéták, rossz étkezési szokások – rejlenek a háttérben? Esetleg ezek mind együtt? 

Nem csak beképzeljük, mindenütt durvább a helyzet

A betegek valóban intenzívebb tüneteket élnek meg, mint a korábbi években, aminek az oka javarészt a környezeti változásokban keresendő. Szakértők szerint a 2024-es szezon különösen korán kezdődött; és nemcsak arról van szó, hogy egyre inkább kitolódik, hanem egyre több a bizonyíték arra is, hogy intenzívebbé válik. 

„A sok pollent termelő gyom és fűféle általában fizikailag ellenálló, genetikailag sokféle és rendkívül alkalmazkodó” – nyilatkozta Lewis Ziska, a Columbia Egyetem környezet-egészségügyi tudományok professzora, aki egy átfogó tanulmányban kimutatta: Észak-Amerikában a pollenszezon három héttel tart tovább, mint 1990-ben, és ez idő alatt kb. 20 százalékkal nagyobb mennyiségű pollen termelődik. „Az emberek hosszabb ideig lélegeznek be polleneket, így több pollenhatásnak vannak kitéve” – összegzi Ziska. 

Arra is rávilágít, hogy az éghajlatváltozás a növények élettani szerkezetét is megváltoztatja oly módon, hogy azok allergénebbé válhatnak. A kutató és kollégái azt is felfedezték, hogy a parlagfüvek a természetbe kerülő, megnövekedett mennyiségű széndioxidra reagálva olyan pollenszemeket termelnek, amelyeket több tüskés felszíni fehérje borít, és ezeket az emberi immunrendszer veszélyesként értelmezi. 

Más kutatócsoportok azóta megerősítették, hogy egyes fák pollenjei is hasonlóan megváltoznak. 

A pollenszezon hazánkban is egyre hosszabb

„Magyarországon a kilencvenes években volt egy nagy kiugrás, ám az allergiahelyzet összességében stagnál. A tünetek megélését persze nagyban befolyásolja, hogy mikor kezdődik és mennyire erős az adott pollenszezon, ahogy például az is, honnan fúj a szél, milyen a pollenszám, és hogy mikor esett az eső utoljára” – mondja dr. Szalai Zsuzsanna. Az allergológus szakember azt ugyanakkor elismeri, a szezon manapság, az általános felmelegedés miatt egyre hosszabb: általában már február táján elkezdődik, és még novemberben is tart. 

A civilizált országokban a teljes lakosság 2–10 százaléka, a gyerekeknek pedig 15–20 százaléka szenved allergiás náthában, utóbbi arány nagyon magas. Kérdésünkre, hogy mitől függ, valaki allergiás lesz-e valamire, a szakember elmondja, az allergiás kórképek genetikailag meghatározottak. 

„Sok gén együttesen határozza meg azt, hogy valaki az lesz-e. Az allergia egy komplex betegség, beletartozik az ekcéma (atópiás dermatitisz), a gyerekkori ételallergiák (általában ezeket növik ki a kicsik a leghamarabb) és az asztma, ami sajnos a betegek egy részét szintén érinti. Illetve az allergiás náthafélék (allergiás rinitisz), köztük a szénanátha is, ami, ha pontosak akarunk lenni, a csak nyáron előforduló pollenallergiás kórképek gyűjtőneve.” 

„Ezek a betegek komplex gondozást igényelhetnek, figyelni kell az érintettek bőrére, kezelni kell a náthájukat, és fontos, hogy az asztmát mielőbb kiszűrjük” – figyelmeztet dr. Szalai Zsuzsanna. 

Kép

Illusztráció forrása: Freepik

Ne a nyárfákat okoljuk!

Ami a szezon lezajlását illeti, a szakember elmondja: legkorábban rendszerint a fák és a mogyoró, május–júniusban pedig a füvek virágoznak és okozhatnak gondot. (A parlagfű jellemzően augusztus 15. után „támad”, és novemberig virágzik.) „Ilyenkor általában már minden tele van a nyárfa fehér, vattaszerű termésével is. Mivel ez van szem előtt, ezt látják az emberek, sokan ennek tulajdonítják a légúti allergiás panaszaikat. Holott ez a legkevésbé valószínű, ha pedig mégis a nyárfa okozná, az is csak kora tavasszal és nagyon rövid ideig, legföljebb egy-két hétig tartana. Nem lenne szabad emiatt nyárfákat kivágni! Bár lehet, hogy nem a legszebb látvány a vastag fehér piheréteg, de nagyon fontos, hogy ezek a városok legnagyobb porfogói!” – hangsúlyozza az allergológus. 

Ne mi akarjuk felállítani a diagnózist!

„Azok közül, akik légúti allergiás panaszokat tapasztalnak, sokan magánlaborokba mennek, hogy az ottani vizsgálati eredmények birtokában maguk próbáljanak meg fényt deríteni arra, mi állhat a háttérben. 

Olyan teljesen fölösleges vizsgálatokat végeztetnek el sok pénzért, amik több száz, soha nem látott növényre, pollenre tesztelnek. Pedig erre egyáltalán nincs szükség az átlagos, normál gyakorlatban. 

Az allergológusok a szúrásos bőrpróbák során szinte minden gyakori allergént megnéznek, ami Magyarországon előfordul és panaszt okoz. A diagnózist elsősorban a tünetekre alapozzuk, a teszt csak alátámasztja” – magyarázza a szakember. 
A magánlaborokban saját kezdeményezésre végzett vizsgálatok további veszélye, hogy nagyon sok beteg ilyenkor egyúttal ételallergia-vizsgálatot is végeztet, ami felnőtt korban sok téves diagnózishoz, indokolatlan diétákhoz, emiatt pedig életminőség-romláshoz vezethet – hívja fel a figyelmet dr. Szalai Zsuzsanna. 

Kép

Illusztráció forrása: Freepik

„A tüneteket bárki meg tudja ítélni, ezek a leggyakrabban a viszkető, folyó orr és a tüsszögés. Tegyük fel, a laborvizsgálat igazolja, hogy az illetőnek allergiás rinitisze van, orvos viszont nem látta. Elmegy a patikába, és bevásárol a recept nélkül kapható készítményekből. A legnagyobb baj ezekkel az, hogy egyes tabletták álmosságot, csökkent koncentrációt okozhatnak, amire nagyon oda kellene figyelni. 

A recept nélküli orrcseppeket és spréket pedig kifejezetten tilos használni ilyen esetekben, még akkor is, ha allergia ellen hirdetik őket – egyébként teljesen inkorrekt és etikátlan módon. 

Öt nap, de legföljebb egy hét használat után ezeket szigorúan abba kell hagyni, mert hozzászokást, függőséget okozhatnak. Az olyan orrsprék viszont, amiket a szakorvosok írnak föl, amiket naponta kell és lehet használni, a függőséget is gyógyítják, és az allergiás nátha tüneteit is akár teljesen megszüntetik. Ezek azonban vényköteles készítmények. Van olyan szer, amelyben gyulladáscsökkentő és antihisztamin is van, a kombinált készítmények pedig helyileg ható szteroidot is tartalmaznak, amitől viszont nem szabad félni. Mikrogrammnyi mennyiségben tartalmazzák csak a hatóanyagot (a szteroidot), aminek a ritkán előforduló alkalmi és enyhe orrvérzésen kívül más mellékhatásával nem kell számolni” – összegzi a szakorvos. 

Amikor olvasgattam a futásért kapott díjaid és elismeréseid listáját, azon gondolkodtam, vajon milyen érzés lehet egy olyan díjat átvenni, amelynek a neve: Emberfeletti teljesítményért. Mennyire csábít ez arra, hogy elhidd, neked minden sikerül?

Az eredményeimet nem érzem emberfelettinek. Mások egy bizonyos helyzetben legalább annyit küzdenek, mint én.

Sokan mégis példaképnek tekintenek…

Azt gondolom, hogy épp azért, mert ugyanolyan ember vagyok, mint ők. Nem vagyok olimpikon, akinek az egész élete a sportról szól, és akinél minden ahhoz van igazítva. Vannak gyerekeim, dolgozom, és a példám erőt adhat, hogy merhetsz anyukaként és fogorvosként valami mást is csinálni, megéri belevágni. 

Vajon a versenytársaid is ugyanígy látják ezt? 

Nem tudom, nem nagyon foglalkozom velük, ahhoz túl sűrű az életem.
Valamilyen szinten burokban élek. Az otthoni életem a kerti tujákig tart. Beülök az autóba, elmegyek a rendelőig, de hogy Hahóton kétszáz méterre a rendelőtől mi történik, fogalmam sincs. 

Ott megint egy burok: a betegeim meg én, majd hazamegyek a másik kis világomba a családomhoz, és azon kívül van az erdő, ahol futok a kutyákkal. 

Mindez nem azért van, mert nem érdekelnek az emberek, csak egyszerűen nem fér bele más. Sokszor fogalmam sincs arról, amiről az emberek beszélnek, legyen az valami fölkapott hír, pletyka. A futás miatt nagyon priorizálni kellett, hogy mi az, ami fontos.

De azért nem mondhatjuk, hogy elvagy a magad világában, hiszen könyvet írsz, motivációs előadást tartasz.

Az előadások arról szólnak, amit csinálok, ahogy gondolkodom, ahhoz nem kell kilépni a burokból. Egy-egy motivációs előadás – nem is szeretem ezt a szót – nyilván elvisz energiát, de sokat kapok vissza. Most például volt Erdélyben egy előadás-sorozat, egy hét alatt négy elő­adás. Találkoztam futóközösségekkel, közösen futottunk is. 
Elég intenzív volt – a férjem szervezte, szinte akkor tudtam meg, melyik városba megyünk, amikor beültem az autóba –, de nagyon sok szeretetet kaptunk az ottani emberektől.

Nehéz nemet mondani, ha extra figyelmet és szeretetet kapsz?

Balanszban kell lenni ebben is. Sokat gondolkodtam azon, hogy valamelyik szeletet ki tudnám-e szedni abból a sok mindenből, amit csinálok. Mert időnként nagyon sok. Edzősködöm is, van egy kis csapatom, és imádom, hogy fogorvos lehetek. 

Mindig azt mondom – kis túlzással –, a fogorvosnak könnyű, mert elég, ha jól érzéstelenít, van mondjuk napi húsz betege, az húsz pozitív visszajelzés. 

Esténként pedig haladok a futáshoz szükséges tervezéssel. Most például szombaton fogok nekiülni. Persze, ha összeadom, hogy ez heti szinten hány óra, akkor nem kevés, de imádok újat tanulni, utánaolvasni, hiszen ez nem csak abból áll, hogy edzést tervezek. Én nem vagyok meg tanulás nélkül, most éppen egy atlétikaedző suliba járok, tavaly fejeztem be a sportmentáltréner-képzést.

A futást akkor kezdted anyukaként, amikor más már inkább abbahagyja. Mindig tudtad, hogy merre és milyen lépésekben akarsz haladni? 

Azt hiszem, igen. Jászapátin nőttem föl, egy olyan gimibe jártam, ahonnan nem sokan jutottak el jogi vagy orvosi egyetemre. Fogorvos akartam lenni, tudtam, hogy ehhez nagyon sok plusz kell, tehát nem lesz elég a suli, kell mellette sokat gyakorolni és olvasni. Tizennyolc évesen ösztönösen alkalmaztam azokat a módszereket, amelyeket most megtanultam a mentáltréningen. Nem vagyok különösebben okos, éjjelente sokat tanultam, és mindig arra gondoltam, milyen érzés lesz, amikor kiküldik a levelet, hogy fölvettek. Ez a vizualizáció – a sportoló is alkalmazza, elképzeli a legapróbb részletekig, hogy milyen lesz érezni a libabőrt, a hangokat, a szagokat, milyen érzés lesz elérni a célt. Azokon az éjszakákon ez tartott ébren.

Akkor is sportoltál?

Semmit. 

A tornaórákat, ha lehetett ellógtam, át sem öltöztem.

Egészen az egyetem végéig értelmetlennek gondoltam, ha valaki sportol. Az első lefutott távok inspiráltak, hogy Úristen, mire vagyok képes! Ma is sokszor vissza­nézek egy-egy versenyeredményre, és alig hiszem el, hogy ez én voltam. 

Az eredmény motivált?

Sosem akartam sportolói karriert, csak éppen a célok egyre nagyobbak lettek, a munka egyre több, mert egyre több mindent bírtam. Nem úgy születtem, hogy képes vagyok megnyerni a Spartathlont. Ugyanúgy futottam először félmaratont, a gyerekek mellől hajnaloztam. Aztán elértem szinteket, ahonnan egy picikét nagyobbat mertem gondolni. A mostani ultra után, ami tényleg tök jól sikerült, semmivel sem érzem jobban magam, mint az első félmaratonom után. Elégedett vagyok az életem minden egyes részével, azért megyek tovább, mert valamibe bele tudok szeretni, és ha fizikálisan reális, akkor csinálom. Fölkértek egy előadásra ezzel a címjavaslattal: Egy spártai hősnő élete. Írtam, hogy oké, elvállalom az elő­adást, de ne ez legyen a cím… 

Te milyen címet adnál?

Általában ilyesmi címeket adok: Célok, utak, állomások. Így tudok beszélni arról, mi volt az úton, amit be kellett járni ahhoz, hogy célba érjek.

Kép

A fotót készítette: Emmer László

Onnantól, hogy befészkeli magát a fejedbe egy következő verseny terve egészen addig, hogy beérsz a célba, melyik a legboldogabb pillanat?

Versenyenként változó. Ami még mindig a legnagyobb élmény, az a tavalyi Moab 240, a négyszáz kilométeres verseny extrém körülmények között, az USA-beli Utah államban.

 Nappal plusz harmincöt fok volt, éjjel fagypont körül is lehetett a hőmérséklet, és hatalmas szintkülönbségek voltak. 

Az egész felkészülés – attól kezdve, hogy kitaláltam, egészen addig, hogy odaálltam a rajthoz – fantasztikus volt. Azt éreztem a cél előtt harminc kilométerrel, hogy Úristen, ennek nem lehet vége. Abban az évben egy csomót futottam barátokkal, pár napra kimentünk Szlovéniába… Annyi jó élmény és annyi kaland volt! Imádtam nézni a videókat is, elképzelni, hogy majd ott leszek, aztán az az érzés, amikor fölvettem a rajtszámot, hogy tényleg itt vagyok, és megcsinálhatom azt, ami kicsit a lehetetlen kategória volt számomra. Mert amikor száz kilométeres edzéseket futottam előtte, annyira kivoltam. És ebből még négyszer ennyi? Hogyan? Ráadásul terepen a sivatagban, a sziklák között. De úgy gondoltam, ha nem is sikerül, akkor is volt egy szuper évem.

Akkor is ezt élted át, amikor elmaradt a Kínába tervezett verseny?

Végső soron az is arról szólt, amiről az egész ultrafutás, hogy az ember mit tanul meg a saját tapasztalataiból. Készültem rá egy évet elég rendesen, és lefújták előtte három nappal. Igaz, akkor fél napot sajnáltam magamat, de nem visz előre, ha azon kesergek, hogy elvették az álmomat, és a kukába ment a munkám. Az vezet valahova, ha azt a melót, amit beleraktam, elviszem máshova.

És hova vitted a melót?

A Cascade-hegységbe a Bigfootra, ahol az első kétszáz mérföldet futottam, ami pont azt adta, amit Kínától vártam – darabokra szedett. Azt gondoltam, igen, erre voltam kíváncsi, hogy milyen az alvásmegvonás.

És milyen?

Rengeteg hibát elkövettem, mert ez nagyon más műfaj, mint mondjuk kétszáz kilométert futni aszfalton. Itt terepen mész, tájékozódni kell, és ha nem pihensz, akkor gáz van. 

Én meg negyvennyolc óráig csak haladtam, utána már nehéz volt kijönni abból a fáradtságból, amit hallucinációk és téveszmék is kísértek… 

De ez volt a tanulás, a Moab 240-en már nem követtem el ezeket a hibákat. Azért is akartam másik kétszáz mérföldre menni – igaz 240 lett –, mert azt gondoltam, hogy abból, amit a Bigfooton átéltem, tanultam annyit, hogy sokkal jobban is meg tudjam csinálni.

És ezzel egy éve a női mezőny harmadik helyezettje lettél. De hogy lehetett jobban? Mit jelent pontosan ultrafutás közben a pihenés?

Bedőlsz a kocsiba, és alszol harminc percet. De olyankor hulla vagy.

Harminc perc elteltével felkelni? Sokaknak még egy átaludt éjszaka után is nehéz.

A férjem ébresztett. Az ember ilyenkor más állapotban van, mint a reggeli felkeléskor. Befeküdtem a kocsiba, levettük a cipőm, a zoknim, a férjem gyorsan megitatott, hogy szénhidrát kerüljön belém, mielőtt bezuhantam az alvásba. Abban a harminc percben ő rendbe tette a cuccaimat, föltöltötte a zsákot, fölrakta töltőre az órámat. Az ébredéssel nincs is baj, inkább azzal, hogy éjszaka nagyon hideg van a sivatagban. Alszol a hálózsákban, és ki kell menni újra a hidegbe… ahhoz kell némi fegyelem. De ment. Ez néha eszembe jut, amikor az élet nehéz helyzet elé állít. Ha látnád, hogy milyen vagyok az első kritikus állapotomban egy versenyen, kétségbeesnél, ahogyan a férjem is az első Spartathlonon.

Mindig ő kísér?

Legtöbbször igen, de sok versenyen nem is kísérhetnek. Mikor még körözős versenyeket futottam, nem szerettem, ha kilométerenként tutujgatnak. 

Akkor az a jó segítő, aki nem áll annyira közel hozzám érzelmileg, így nem mondhatom, hogy ez borzalmas. 

Egyébként nem vagyok picsogós, nem szoktam kiborulni.

Kép

A fotót készítette: Emmer László

Ha a hideg volt az egyik nagy kihívás, mit kerestél az Antarktiszon? Pont ezt?

Igen! Az az izgalmas, hogy továbbmerészkedhetek. Például 2017-ben lefutottam a Badwater-ultramaratont, ami az aszfaltos futás csúcsa, utána még kimentem a Spartathlonra, de úgy éreztem, hogy ez már nem motivál. Nem tudtam olyan célt találni, ami miatt föl tudok kelni négykor. Évek óta szemeztem a sivataggal, csak hát a gyerekek még kicsik voltak. Az egy-két hetes távollét semmiképpen sem fért bele.

Hogy lehet felkészülni a sivatagi futásra?

A sivatagban az egyik legnagyobb kihívás a nagy zsák. Súlymellényben edzettem, öt kilóval, tíz kilóval, hónapról hónapra emeltük a súlyt. Egészen máshogy futsz egy tizenöt kilós zsákkal a hátadon, totál megterheli a lábat, nem is a hátat. Kimentünk a Börzsönybe, és három napot mentünk folyamatosan, kinn aludtunk a szabad ég alatt.

És az Antarktiszra hogyan készültél? 

Sehogy. A Moab 240-re készültem. Az Antarktiszon a speciális felszerelés a lényeg, azt körülbelül fél év volt összevadászni. A Moabra jó állapotban mentem ki, és utána is jó állapotban maradtam, hétvégén már maratonon versenyeztem, és az Antarktisz rá öt hétre volt. Ez minden, csak nem jó időzítés, de 2020-ból, a pandémia évéből volt egy nevezésem, nem akartam tovább tolni. De nem görcsöltem rá, úgy vettem, hogy ajándék az élettől. Az extrém hidegre úgysem tudsz fölkészülni, majd rájössz, amikor fekszel a hóban, hogy miről is van szó. Nagyon-nagyon kemény volt. Az ízületeimet megviselte a rengeteg esés-kelés, a hó folyton beszakadt alattam, ami kicsinálja a térdet meg a bokát, és azért ott is mentem közel kétszáz kilométert.

És az futás volt?

Hát próbáltam, mert a második nap én vezettem, és akkor már az első helyért mentem. De persze az első pár kör nem az, akkor csak tapossuk a havat, megyünk egymás nyomában, próbálunk valamennyire szilárd talajt csinálni, de mihelyst előzöl, a sorból kilépsz, és máris esel, és jó sokat kell előzni, ha az első helyért mész.

A fiaid hogyan néznek az anyukájukra? Nem tartasz attól, hogy túl magasra teszed a lécet?

Remélem, nem. Nem úgy élünk, hogy én vagyok a futó, ők meg a családom. Tegnap elmentünk kondizni a nagyfiammal, ők Újpesten laknak, és régóta hív, hogy menjek el vele a köredzésre. Úgy szerveztem, hogy meglepinek odaérjek. Boldog volt, én is. Nyilván odajöttek mások is, hogy készítsenek velem közös képet, de a gyerekeim ezt megszokták. Egyébként ők annyira sikeresek abban, amit csinálnak – ők a legnagyobb büszkeségeim. És ezt tudják.

A férjeddel mindketten orvosként dolgoztok, a futásban ő a háttered. Miben tudod te őt támogatni?

Én sokat dolgozom a rendelőben is, ő kicsit lazábban van ott, kábé feleannyit, de a szervezésben ő a legjobb, és imádja is, ő a „Lubics Tours”. A családi nyaraláson is totál feszes a program, mindent megnézünk, menetelünk, és a család három nap után kifekszik. Most, hogy megyünk a háromszázötven kilométeres Race Across Scotlandra, szerintem a férjem már hónapokkal előtte kész volt a teljes tervvel. Ő tölti föl a tartalmakat a blogomra is, én nem is tudom, mikor jártam az oldalon. 

Emellett ő nem főz, nem kell neki takarítani, a virágokat is én babrálom, nem érzem úgy, hogy ne gondoskodnék róla.

Mennyi időt bírsz ki futás nélkül?

Nem tudom, de volt két sarokműtétem, és bár a legtöbb sportoló tragédiaként éli meg a sérülés utáni rehabilitációt, én élveztem, hogy minden napban volt valami sikerélmény, hogy már le tudom venni a sínt a lábamról, már tudok menni egy picit papucsban. Nem futottam, viszont mozogtam végig, tíz-tizenhat órát hetente. A sínben tekertem napi egy-két órát, jött a gyógytornász, és keményen nyomtuk, a felsőtestet tudtuk gyúrni, has, törzs mehetett, és akkor szépen fokozatosan erősítettük vissza a lábaimat.

Egyébként mi kell ahhoz a futóedzésen túl, hogy jól fuss? 

Itt jön a profi, illetve az amatőr sportoló között lévő nagy különbség. Nekem a regeneráció az hét óra állás a fogorvosi szék mellett. Nagyon jó volna a délelőtti futás után enni egy olyan ebédet, amely pont azt támogatja, amit kell, és utána aludni fél órát, majd délután kimenni még egy futásra, vagy erősíteni, de ez már nem fér bele. Igyekszem heti kettőt erősíteni. Nagykanizsa előnye, hogy kis város, gyorsan ott tudok lenni mindenhol. És az is, hogyha kilépek a kapun, ötven méter után már terepen vagyok, az erdőben. A mobilizálásokat videóról csinálom. Budapesten nem férne bele ennyi minden, mert rengeteg az üresjárat a közlekedés miatt.

Életed kulcskérdése a határok meghúzása? Például a profi és az amatőr közti határé…

Muszáj az embernek tudatosítania magában, hogy mindezt azért csinálja, mert szeret futni. Volt olyan időszak, amelyik a számokról szólt, és ez borzasztóan nyomasztott egy idő után. Aszfalton könnyebb a számokra koncentrálni, mint terepen. Ma már az esetek nagy részében örömfutó vagyok. A tanítványaim néha túlértékelik a futást az életükben, ez nem jó út. Egy-egy rosszabb edzés után –ami abból adódik, hogy nem vagyunk profik, változnak a körülmények, stressz van a munkahelyen vagy otthon, nem tudunk pihenni – nem szabad, hogy összedőljön a világ, hogy ez elvegye az örömöt. Ha a teljesítmény kényszerré válik, a futás többet vesz el, mint amennyit ad. 

Az életemben a legfontosabb a családom, a munkám, amit szeretek, és amiért rengeteget tanultam. A futás sohasem lesz a legfontosabb.

Ugyanakkor teljesen kitölti a szabadidődet.

Pont a gyerekekkel néztük tegnap valamilyen alkalmazást, amely kiírja, mennyit töltesz a közösségi oldalakon. Valamelyikük mondta, hogy aznap a TikTokon másfél órát volt fönn, az irdatlan sok idő! Van erre egy jó sztorim, egy barátnőm mesélte, hogy egyik este bringázni indult, és a panelház előtt beszélgetett két szomszédasszony. Elment tekerni, visszajött másfél óra múlva, a két szomszédasszony még mindig ott volt, és odaszóltak neki: „De jó neked, hogy van erre időd!” Mindenkinek van néhány olyan óra a napjában, amikor éppen nem dolgozik és nem hősies családanya, hanem csak létezik. Ilyenkor én futok, és ahogyan a férjem fogalmaz, rajtam számonkérhető a szabadidőm is, mert a futásnak van eredménye. Erre azt mondják sokan: „Te biztos nem főzöl, nem dolgozol, elhanyagolod a gyerekeidet.” Mindenkinek joga van azt csinálni, amit szeret: filmet nézni, csetelni, tök mindegy... De az, aki megnyeri a Spartathlont, az biztosan nem törődik a családjával vagy az élete többi területével.

Egyébként ismered azt a típust, aki nem tud nem hasznos lenni a szabadidejében is…?

Abszolút… és irigylem, aki nem így van ezzel, ez szerintem neveltetés kérdése. Nagyon figyeltem, hogy a gyerekeimet ne nyomasszam ezzel, például abban is támogattam őket, hogy ne legyenek kitűnők, mert nem kell mindenkinek megfelelni. A múltkor, egy szombati napon egy cikket fordítottam a tanítványaimnak, és a nagyfiam megkérdezte: „Anya, van neked olyan perced, amikor nem vagy produktív?” Ő pszichológus, figyel rám, szól, hogy akkor most elmegyünk moziba, színházba, kávézni, sütizni. Kenyeres Andrást, akitől tanultam a sportmentáltréninget, néha föl szoktam hívni, amikor úgy érzem, hogy összecsapnak a fejem fölött a hullámok. Azt szokta javasolni, törekedjek arra, hogy hét napból négyszer húsz percig ne csináljak semmit, és be is kell számolnom arról, hogy hogy éreztem magam. Ezt most kicsit megint elvesztettem, azt hiszem… 

Az interjú eredetileg a Képmás magazin 2023 szeptemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Boggie és Petruska többféle zenei stílusban alkotnak, de a magyar népzene különleges helyet foglal el a szívükben. 2023 októberében a Dél-koreai Első Eurázsiai Fesztiválon ők képviselték Magyarországot, ez a felkérés hívta életre közös műsorukat, melyben a legszebb magyar szerelmes balladák és siratóénekek közül válogatva mutatják be a magyar népzenei motívumok és dallamok páratlan szépségét saját zeneiségükön keresztül.

A magyar népdalok izgalmas zenei köntöst kaptak. Modernek, de akusztikusak és két énekhangra épülnek, ami a népi témák és gondolatok legtermészetesebb közege.

A népzene közkincs, vallják, és abban hisznek, hogy urbánus értelmezésük ajtót nyithat sokak számára a magyar kultúra felé.
A dalokat Petruska András jellegzetes és virtuóz fingerpicking gitárjátéka kíséri.

Az április 28-i koncert részletei itt olvashatóak.
 

A 20. századi irodalom egyik legnagyobb alakja, József Attila születésnapján, április 11-én 1964 óta a magyar költészetet ünnepeljük. A legszebb magyar verseket, valamint a legnagyobb klasszikus és kortárs lírikusaink munkásságát az idei évben a Libri egy játékkal is közelebb kívánja hozni az olvasókhoz.

„Április 11-én híres költőink szobrához vagy a róluk elnevezett közterület egy-egy pontjára egy kortárs magyar szerző verseskötetét helyezzük el. 

Fontos számunkra, hogy a klasszikus és kortárs szerzők, a legnagyszerűbb lírikusaink közötti kapcsolódásokra felhívjuk a figyelmet, hiszen azt gondoljuk: az irodalom lényege, hogy a történetekben találkozzunk” – mondja Ludvig Orsolya, a Libri marketing- és kommunikációs igazgatója. Hozzátette: „verset sokkal kevesebben olvasnak, mint regényt vagy más prózai művet. Érdemes azonban a versolvasást napi gyakorlattá tennünk, hiszen ez az esetek többségében nem vesz 5-10 percnél több időt igénybe, ugyanakkor rendkívül jó hatással van a lelkünkre és a mentális egészségünkre is”.

A játékos kedvű olvasók a főváros különböző pontjain többek közt Závada Péter, Kemény Zsófi, Simon Márton és Varró Dani köteteire bukkanhatnak rá. A költészet napján a Libri folyamatosan tölti majd fel az elrejtett kötetekre utaló nyomokat a saját közösségimédia-felületeire, a játékosok pedig természetesen haza is vihetik a megtalált példányokat.

A Libri az ország piacvezető könyvkereskedője. A közel 60 üzletből álló, országos méretű könyvesbolthálózatában, valamint a 2023-ban jelentős fejlesztésen átesett webáruházán keresztül a vállalat évente több millió vásárlót szolgál ki. A cégcsoport kiterjedt kiadói érdekeltségekkel is rendelkezik, 100%-os tulajdonosa a Libri Kiadói Csoportnak (Libri Kiadó, Park Könyvkiadó, Helikon Kiadó, Jelenkor Kiadó, Kolibri Kiadó, Diafilmgyártó Kft., Hitel Könyvkiadó), 2015-ben pedig részesedést vásárolt a Jaffa és a Scolar kiadókban. 2021 márciusában a vállalatban kisebbségi tulajdonrészt szerzett, majd 2023-ban a Libri csoport többségi tulajdonosává vált a Mathias Corvinus Collegium Alapítvány.

A Ráckevei-Duna mellett fekvő Szigethalmon nőttél fel. Milyen volt a gyermekkorod? 

A nagyszüleim és a szüleim eredetileg Kiskőrösről származnak, de amikor megszülettem, már Szigethalmon laktak. Nagyapámnak volt egy kocsmája, amit a szüleim üzemeltettek, a kocsma mögötti házban laktunk körülbelül hatéves koromig. Mindig nagy volt a mozgás, de szerettem ott lakni. Aztán egy másik kertes házba költöztünk, de a mai napig Szigethalmon élek a szüleimmel és kilenc évvel fiatalabb öcsémmel. A vallás fontos a családom számára, evangélikusok vagyunk. Általános iskolába Halásztelekre jártam, a gimnáziumot pedig már Ráckevén végeztem. 

A Budapesti Gazdasági Egyetem gazdálkodás és menedzsment szakának másodéves hallgatója vagy. Miért döntöttél úgy, hogy szeretnél továbbtanulni? 

Egészen kiskoromtól tudtam, hogy szeretnék diplomát. A szüleimnek vállalkozásuk van, soha nem dolgoztak alkalmazottként, ezért nem fix a jövedelmük. Úgy nőttem fel, hogy láttam, ez mennyi stresszel jár. Tudtam, hogy én ezt nem akarom. Mindig kitűnő tanuló voltam, de nem az a magolós típus. A gimnáziumban rájöttem, hogy a matek az egyetlen tantárgy, amit nem kell tanulnom, hanem magától megy. Viszont tizenkettedikben sem tudtam még, milyen irányba menjek tovább, ezért úgy döntöttem, hogy közgazdásznak tanulok tovább, mert abból még sok minden lehet az ember. 

Mit szóltak a szüleid a továbbtanulási terveidhez?

Nekik ez egyértelmű volt. Ha nem mondtam volna, hogy szeretnék egyetemre menni, akkor ők mondták volna, hogy kell. 

Apukám autókereskedéssel foglalkozik, anyukám besegít neki a papírmunkában. Ők nem diplomások, de anyukám járt egyetemre, csak félbehagyta, mert közben megszülettem én. Apai oldalról az unokabátyám idén szerez diplomát, de az anyai nagynéném is végzett egyetemet. 

A roma származásod, a roma kultúra milyen szerepet játszik az életedben?

Tisztában vagyok vele, hogy félig roma származású vagyok, de nem élek ezért másként. Nem tartom hátránynak, és nem is szégyellem. Soha nem ért hátrányos megkülönböztetés emiatt, de ez azért is lehet, mert sokan nem is veszik észre, hogy roma vagyok.

Nagypapám sajnos már nem él, nagymamám pedig – aki még ismeri a cigány nyelvet – tőlünk száz kilométerre lakik. Apukám roma, beszél cigányul, de mivel anya, én és a testvérem nem tudunk, ezért nem használja itthon. Nem tartjuk a roma hagyományokat, viszont az MCC Roma Tehetségprogramban, amelynek két éve vagyok a tagja, sokat tanulhattam erről. Szerintem azok a fiatalok, akik tanulni szeretnének, sokat kapnak a programtól. Az ösztöndíjrendszer teljesítményalapon működik. Az MCC kollégiumában kaptam szobát, heti három napot ott szoktam aludni. A tehetségprogram az alapszakos diplomáig tart, de mesterképzésen is lehet folytatni. Nem tartom kizártnak, hogy utána jelentkezzek majd a Vezetőképző Akadémiára.

Hogyan kerültél be a programba? 

Matekból emelt szinten érettségiztem. Nagyon sokat tanultam rá, de a szóbelin „nyilván” kihúztam az egyik olyan tételt, amiben nem voltam teljesen biztos. 

A tanár kinevetett, és megkérdezte, minek jelentkeztem emelt szintű vizsgára. Utána napokig sírtam, és azt hittem, hogy megbuktatnak. 

Végül nagyon lehúztak, nem vettek fel államilag támogatott képzésre. Akkor nagyon csalódott voltam, mert nem a BGE-re, hanem a Corvinusra szerettem volna járni. Utólag örülök, hogy így alakult, mert nagyon szeretem ezt az iskolát. Hajtottam, hogy jó jegyeket szerezzek, és szerencsére sikerült átkerülnöm fizetősről az államilag támogatott képzésre. 

Középiskolásként nem hallottam még az MCC-ről. Egyetem előtt Antal István programvezető keresett meg, hogy jelentkezzek. Végigmentem a felvételi eljáráson, így kerültem be. Önéletrajzot és motivációs levelet kellett küldeni és egy adott témáról prezentációt készíteni, amit a felvételi elbeszélgetésen elő kellett adni. Mi a véleményem arról, hogy a jövőben lesz-e nyomtatott újság, vagy teljesen átveszi a helyét az online média? Ez volt a téma. Ha jól emlékszem, a nyomtatott sajtó mellett álltam ki. Azért, mert az online médiában egyre több fake hír van, és olyan oldalak, amelyek nem megbízhatók. Ahogy erről beszélünk, most eszembe jutott, hogy azért a másik oldalt is szóba hoztam, hiszen a szüleim korosztálya már egyáltalán nem olvas nyomtatott lapot, így egy idő után már az idősebb emberek sem fognak újságot venni. 

Kép

Fotó forrása: MCC

A társaiddal tudjátok támogatni egymást?

A szakkollégiumban van összetartás a roma diákok között, bár nem vagyunk túl sokan, csak körülbelül tizenegyen. Amikor én kezdtem, majdnem húszan voltunk. Barátaimnak tartom a programban résztvevőket, de amikor először mentem, nagyon féltem, mert egy olyan, csak fiúk alkotta csoportba kerültem, akik már ismerték egymást. Izgultam, hogy be fogok-e tudni illeszkedni, de örömmel fogadtak, vártak, kíváncsiak voltak rám. Nagyon jóban lettünk. 

A mai napig sokszor kikérik a véleményem. Mindenki másban, de tudjuk egymást segíteni: munkában, önéletrajzírásban vagy abban adunk egymásnak tanácsot, mire lehet számítani egy állásinterjún. 

Van egy fiú, aki jogásznak készül, ezért nagyon strukturáltan tanul, és mindig ad tippeket, hogyan tanuljunk hatékonyabban.
A havi egy képzési hétvégén szoktunk találkozni, ami péntektől vasárnapig tart. Közös előadással kezdünk, aztán szombaton van kétszer három óránk, például közgazdaságtan, politikafilozófia vagy „A világ nagy kérdései” című tárgyak, és a vasárnap is így épül fel, csak más tantárgyakkal. Én ugye közgazdász szeretnék lenni, de más tematikájú kurzusokon is részt veszek, illetve járhatok angoltanárhoz. Próbálkoztam a középszintű nyelvvizsgával a gimnázium alatt kétszer is, de mindig egy-egy ponton múlt, hogy meglegyen. Most már a tanárom javaslatára inkább a felsőfokúra készülök. Emellett középiskolás diákokat mentorálok. 

Miben segíted őket?

Négy mentoráltam van, heti rendszerességgel beszélünk. Ketten már végzős gimnazisták, nekik például abban tudok segíteni, hogy milyen könyvekből érdemes tanulni az érettségire, vagy milyen tárgyakat érdemes majd felvenni az egyetemen. Elmagyarázom nekik a Neptun-rendszer működését, de ha bármi magánéleti problémájuk van, azt is szívesen meghallgatom.

Érzem a felelősséget, hogy a fiatalabb generációnak példát mutassak, talán ezért is vállaltam el a mentorkodást. Nem jelentkeztem rá, hanem megkerestek, mert nekem volt tavaly a legjobb átlagom. 

Úgy éreztem, hogy szeretném ezt csinálni, pedig nem egyszerű feladat. Az egyik mentoráltam például csak egy évvel fiatalabb nálam, és ő úgy gondolja, nincs szüksége segítségre. Ez számomra nehéz, ilyenkor nem tudom, mit csináljak. Másrészt sikerélményem is van: egy középiskolás fiút sikerült rábeszélnem, hogy próbálja meg az előrehozott érettségit.

Az egyetem és a szakkollégium mellett még dolgozol is. 

Pont ma volt az első munkanapom, korábban csak diákmunkákat végeztem. Most pénzügyi gyakornok vagyok egy robotikával foglalkozó német cégnél. Postafiókokat fogok kezelni, számlákat ellenőrzök majd. Kicsit beleláthatok a könyvelők munkájába, megnézhetem, hogyan működik ez az iskolán túl a valóságban. Amióta elkezdtem az egyetemet, rájöttem, hogy leginkább a számvitel érdekel, a menedzsment és a vállalatirányítás kevésbé. Szeretem a monoton munkákat, nem tartom magam annyira kreatívnak. Mesterképzésen pénzügy-számvitel szakon szeretnék továbbtanulni, és a jövőben szívesen dolgoznék könyvelőként, vagy ha minden jól alakul, könyvvizsgálóként.  

Öt év múlva hol látod magad?

Azért kezdtem el most dolgozni, hogy friss diplomásként már rendelkezzek munkatapasztalattal. El szeretnék indulni azon a bizonyos létrán felfelé. Öt év múlva már szívesen lennék könyvelő. 

Szabadidődben mit szoktál csinálni?

Most, hogy elkezdtem a munkát, nem igazán van szabadidőm. Három napot az egyetemen töltök, kettőt dolgozom. Ezen kívül mentorálok, angolórára járok, és ha még pont képzési hétvége is van, akkor semmi szabadidőm nem marad a héten. De amikor csak tudom, a barátommal és a családommal töltöm az időt. 

Barbarizmus az orvoslásban 

Az 1949-es Nobel-díj átadóünnepségén egy karakteres arcú portugál férfi vette át a Fiziológiai és orvostudományi Nobel-díjat. António Egas Moniznak hívták, és több más eredménye mellett ő dolgozta ki az első olyan eljárást, amelynek során radioaktív kontrasztanyag befecskendezésével láthatóvá váltak az agy belső erei. A díjat azonban nem ezért kapta, hanem egy olyan módszer kidolgozásáért, amelynek következtében később sok százan meghaltak, és több tízezer ember nyomorodott meg egy életre. 

Ez az eljárás egy lobotómia nevű műtéti beavatkozás volt. Olyan, ideg- és elmeproblémákkal küszködő emberek „megsegítésére” dolgozta ki, akiken az orvostudomány akkori állása szerint már nem lehetett segíteni. A gyakorlatban ez akár elmebeteg, akár egyszerűen csak nehezen kezelhető vagy depressziós pácienseket jelentett, akiket a családtagjaik nehezen tudtak elviselni, ezért valamiféle látványos csodamódszert kerestek. Moniz skizofréniás betegeken próbálta ki a technikát, mivel gyakran az ön- és közveszélyes, erőszakos rohamokkal járó skizofrén állapot kezelésére akkoriban nem létezett megfelelő módszer. 

Ugyanakkor ez a „varázslatos” kúra a mai ésszel szinte felfoghatatlanul barbár volt. 

Két lyukat fúrtak a páciens koponyájába, alkoholt öntöttek a homloklebenyre, hogy elpusztítsák az idegeket, majd üreges tűkkel – gyakorlatilag találomra – eltávolították az agy egyes részeit.

A szerencsésebbek túlélték, és viszonylag kezelhető károsodásokkal átvészelték a beavatkozást, sokan belehaltak, a többség azonban önálló életvezetésre képtelenül, elmegyógyintézetben vegetálta végig a hátralévő életét. 

Az első ilyen műtétet Moniz 1935-ben hajtotta végre, és ettől kezdve – akármilyen értelmetlen és félelmetes volt – hamar népszerűvé vált. Az elmebetegségek stigmája olyan erősen befolyásolt mindenkit, hogy az érintett családok elkeseredésükben bármilyen radikális megoldást hatalmas megkönnyebbüléssel fogadtak. A legtöbben nem gonoszságból küldték a családtagjaikat a műtőasztalra, nem megszabadulni akartak tőlük, hanem őszintén bíztak ebben a csodakúrának tekintett új eljárásban. 

Kép

António Egas Moniz – Forrás: Wikipedia

„Hiba” a Kennedy-gépezetben 

A viselkedészavarok és az elmebetegségek persze a leggazdagabb és a legnagyobb hatalmú családokat sem kímélik. Így történt, hogy az amerikai arisztokrácia csúcsragadozói, a Kennedy klán tagjai is szinte megoldhatatlan dilemmával találták szemben magukat. Joseph Kennedy és a felesége, Rose 1918-ban várta a harmadik gyermekük, Rosemary születését. Két ígéretes fiuk már volt, így örömmel fogadtak egy kislányt is, a szülés azonban nem a várakozásoknak megfelelően zajlott. 
A szülészorvos nem ért idejében a család házához, mivel az éppen dühöngő spanyolnáthajárvány foglalta le minden percét. A vajúdás alatt mindössze egy ápolónő tartózkodott a kismamával, és rémületében mindent megpróbált megtenni, nehogy egyedül kelljen levezetnie a szülést. 

Mintha valami morbid humorú anekdota szereplője lett volna, arra utasította Rose-t, hogy minden erejével szorítsa össze a combját, és ne engedje megszületni a gyereket. 

Ez persze csak ideig-óráig működött, így egy idő után minden egyes tolófájáskor erővel nyomta vissza a csecsemőt az édesanya testébe. Ez a küzdelem két óra hosszat tartott, így mire megérkezett az orvos, a kis Rosemary oxigénhiányt szenvedett. 

A fejlődésében hamar megmutatkoztak a hiányosságok. Kétévesen még nem tudott felülni, járásról hároméves koráig pedig szó sem volt. Iskoláskorára kiderült, hogy komoly hiányosságai vannak, így a tanulással is nagyon lemaradt. Iskoláról iskolára küldözgették abban a reményben, hogy valahol majd csak beleverik a gyerek fejébe a szükséges tudást – nem sok eredménnyel. 

A családfő, Joseph Patrick Kennedy nem az az ember volt, aki jó néven vette a lányától a fogyatékosságát. Magas társadalmi státuszú üzletemberként dominálta a család életét, és már fiatalon óriási vagyont szedett össze. Huszonöt évesen egy bank elnök-vezérigazgatójaként tevékenykedett, az I. világháborúban pedig az amerikai hadihajók gyártása körüli üzleti vállalkozásokba fektette a pénzét. 

Megismerkedett Franklin Delano Roosevelttel, a későbbi elnökkel, miközben – meg nem erősített források szerint – alkoholcsempészettel is foglalkozott. Tőzsdeügyletei is rengeteg pénzt hoztak a konyhára, és még a nagy világgazdasági válságból is megerősödve került ki, mivel az összes, rendelkezésére álló bennfentes információt vagyonszerzésre használta fel. 

Kép

A Kennedy család; jobb szélen Rosemary – Fotó forrása: Wikipedia

Sok küzdelem és egy kis remény 

A kis Rosemary ehhez képest nem nézett túl ígéretes jövő elé. Az iskoláiban bukdácsolt, és az egymás után születő fiatalabb testvérei lassan mind megelőzték őt. Hiába járatták a többiekkel együtt elit magániskolákba, semmi nem segített. Nehézségei voltak a mozgáskoordinációjával, és nehezen tanult meg tányérról, késsel-villával enni. Rövidesen már fogyatékos gyerekeknek fenntartott iskolába járatták, ahol a társas viselkedés normáit megtanulta, de ennél nem sokkal jutott tovább. Ráadásul a saját képességei miatti frusztrációja egyre gyakrabban dührohamokat okozott, amiket nehezen tudtak kezelni. 

Pszichológusokhoz járatták, nyugtatózták, iskoláról iskolára hurcolták, ő pedig minden erejével azon volt, hogy megfeleljen az apja teljesíthetetlen kívánalmainak. 

A családja kifelé azt a látszatot igyekezett kelteni, hogy Rosemaryvel minden rendben van. Mivel nagyon szép lány volt, könnyedén mutogathatták a nagyközönségnek és a sajtónak is. Társas eseményekre járt, és azt híresztelték róla, hogy óvónőnek tanul. Ha kellett, lelkes és intelligens hangzású leveleket mondtak neki tollba, amiket ő hűségesen lekörmölt, majd elküldték őket a sajtónak. Miközben a valóság az volt, hogy a fiatal nővé érett Rosemaryt vállalhatatlan viselkedése miatt az utolsó magániskolából is eltávolították. 

Kép

A Kennedy család Rómában 1939-ben; Rosemary alakja kiemelve – Fotó forrása: Profimedia - Red Dot

Ebben az élethelyzetben érte a családapát élete legkomolyabb megtiszteltetése: kinevezték az Egyesült Államok nagykövetének az Egyesült Királyságba. Itt Rosemarynek újabb iskolák és frusztrációk után végre sikerült beilleszkednie. Egy, az akkoriban hipermodern­nek számító Montessori-módszerrel tanító iskolába íratták, ahol Rosemary végre kibontakozhatott. Nem erőltették semmire, hagyták a maga tempójában haladni. 

Segített a kisebb gyerekek ellátásában, és az iskola mindennapi munkáit végezte. Szabad idejében bálokra, estélyekre, színházi előadásokra járt, ahol az emberek megcsodálhatták a szépségét. A dührohamok megszűntek, boldog volt, a brit nagyközönség imádta, a sajtó a tenyerén hordozta. Úgy tűnt, megtalálta azt a közeget, amelyben a legjobbat hozhatja ki magából. 

A sors azonban, úgy látszik, nem kedvezett Rosemarynek. Kitört a világháború 1939-ben, a család pedig hazautazott Amerikába. Rosemary hiába könyörgött, nem maradhatott Angliában. Joseph Kennedy ráadásul hirtelen nagyon kellemetlen helyzetbe került, mivel Roosevelt elnök tudomást szerzett a politikai álláspontjáról. 

Kiderült, hogy csodálta Hitlert, és a zsidóüldözésekkel az volt az egyetlen problémája, hogy rossz színben tüntetik fel a nácizmus rendszerét. 

Antiszemita kijelentéseit már nem lehetett eltitkolni a sajtó elől, így kénytelen volt lemondani a nagyköveti megbízatásáról. 

A végzetes műtét 

Rosemary ezalatt minden korábbinál rosszabb állapotba került: éjjelente megszökött a bentlakásos iskolából, otthon tört-zúzott, és egy különösen vad kitörés alkalmával még a saját nagyapját is megtámadta. Epilepsziás rohamai voltak, alvajáró lett, és az egész létezése egyre kínosabb lett a családja számára. Ráadásul az apja – mivel a személyes hitelét nagyrészt elveszítette a politikai életben – minden energiáját a két legidősebb fia, Joseph és John előmenetelére fordította, így különösen kellemetlennek találta a lánya jelenlétét. 

A szülők kétségbeesetten kerestek valamiféle megoldást, amelynek segítségével megszabadulhatnak ebből a csapdahelyzetből. 

Már semmitől nem zárkóztak el, akár radikális módszerekhez is hajlandók lettek volna folyamodni. Ekkor ismerték meg a korabeli orvostudomány egyik szuper­sztárját, dr. Walter Freemant. Freeman neurológus-pszichiáter volt, aki lelkesen érdeklődött a Moniz-féle lobotómia iránt, és elhatározta, hogy a repertoárja részévé teszi. Bár semmiféle sebészi végzettsége és gyakorlata nem volt, először holttesteken gyakorolt, majd végrehajtotta élete első lobotómiáját egy hatvanhárom éves asszonyon. Alice Hood Hammattnek annyi volt a problémája, hogy szorongásos és depressziós panaszai voltak, a műtét után azonban már rohamai lettek, és örülhetett, hogy túlélte a beavatkozást. 

Mire az idősebb Kennedyvel megismerkedett, Freeman elismert szakembernek számított a lobotómia területén, és készséggel vállalkozott arra, hogy Rosemaryn is végrehajtsa a műtétet. Meggyőződése volt, hogy a betegeknek egyetlen problémájuk van: túl sokat gondolkodnak, emésztik magukat a saját problémáikon. 

Úgy gondolta, hogy az agyban találomra végzett metsző, kaszáló mozdulatok megszakítják ennek a gondolati folyamatnak az egységét. 

1941 novemberében – enyhe bódításban – végre is hajtotta a beavatkozást Rosemaryn. Az anyjának nem is szóltak, Joseph egyedül hozta meg ezt a döntést. Amint a fiatal nő magához tért, azonnal világossá vált, hogy a végeredmény katasztrofális lett. Nem tudott se beszélni, se lábra állni. Pelenkázni kellett, és teljesen alkalmatlanná vált még a legalapvetőbb önálló cselekvésre is. Valószínűleg az egyik agyi artériáját szaggatta szét a barbár műtét, amelynek következtében súlyos agyvérzést szenvedett. 

Kép

Rosemary Kennedy a lobotómia előtt – Fotó forrása: Profimedia - Red Dot

Freemant nem vonták felelősségre, ennyi rizikó benne volt minden lobotómiában. A szülők pedig menteni próbálták a menthetőt. Hosszú hónapok teltek el fizikoterápiával, amelynek eredményeképpen Rosemary meg tudott tenni néhány lépést, és szólni tudott egy pár szót. A bal oldala béna maradt, és bottal, sántikálva járt. Ennél többet azonban élete hátra lévő hatvanhárom évében nem sikerült elérni nála. 

A családot ért szégyen kezelhetetlennek tűnt. Rosemaryt titokban egy eldugott pszichiátriai szanatóriumba szállították a családtól ezerhatszáz kilométernyi távolságra. Az apja saját házat építtetett neki az intézmény területén. Két apáca viselte gondját, és egy sofőr szállította saját autóján. Ebből az őrizetből azonban már soha többé nem került ki. Az anyja megfeledkezett róla, húsz évig meg sem látogatta, az apja soha. Húsz évig a saját testvérei sem tudták, hol van, és majdnem harminc év telt el, mire először kihozatták az intézményből, hogy részt vehessen egy-egy közös programon. A család kiterjedt levelezésében többé nem szerepelt; úgy kezelték, mintha nem is létezett volna. 

A világ csak negyvenhat évvel később, 1987-ben szerzett tudomást a lobotómiáról. 

Walter Freeman a műtét kudarca után sem gondolta úgy, hogy el kellene gondolkodnia. Ellenkezőleg: „forradalmasította” az eljárást. Ahelyett, hogy koponyát lékelt volna, hamarosan már a betegek szemüregén át, a szemgolyó fölött, a szemfenék papírvékonyságú csontlemezén keresztül hatolt be az agyba. Ehhez egy otthoni jégvágót használt. Az eljárását transzorbitális lobotómiának nevezte, a köznép azonban inkább jégvágós lobotómiaként emlegette. Így minden sokkal gyorsabban és kevesebb vesződséggel történt. 
Utazóorvos lett belőle, aki saját, Lobotomobil nevű teherautójával szállította a hevenyészett műtőjét, járta Amerika útjait, megrendelésre érkezett, és naponta akár húsz-huszonöt lobotómiát is elvégzett. Egy beteggel nagyjából tíz perc alatt végzett. A legfiatalabb páciense egy Howard Dully nevű tizenkét éves kisfiú volt, akire dühös volt az apja, mivel „sokat álmodozott”, és „engedetlen volt”. Mire az ötvenes években a lobotómia csillaga elkezdett leáldozni, Freeman már több ezer embert lobotomizált. Ekkor abbahagyta az operálást, és pszichiátriai magánpraxist nyitott Kaliforniában. 

Rosemary Kennedy hosszú évtizedekig, csöndesen, észrevétlenül élte a mindennapjait, miközben a család viharos időket élt meg. A legidősebb fiú, Joseph meghalt a világháborúban, aztán 1961-ben John amerikai elnök lett, a testvére, Robert főállamügyész, majd elnökjelölt. Mindkettőjüket meggyilkolták. Az idősebb Joe Kennedy kilenc gyermeke közül összesen négyet temetett el, mire 1969-ben agyvérzésben meghalt. 

Rosemary nyolcvanhat éves koráig, 2005-ig élt. Amikor meghalt, az apja és az anyja mellé temették. Még halálában sem szabadult meg tőlük. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt.

A hajózás önöknél családi hagyomány, apáról fiúra öröklődik?

Igen, már az édesapám is a tengerhajózásnál volt 35 évig, parancsnokként fejezte be. A fiaim is hajóznak a saját cégünkben, én pedig 18 évesen a tengerhajózásnál kezdtem, miután leérettségiztem a gépipari szakiskolában Győrben. 

Érettségi után édesapámmal elmehettem egy útra a Hazám tengerjáró hajóra, gépápolóként dolgoztam ott, majd katona lettem, és utána természetesen én is a tengerhajózásnál kezdtem dolgozni. Magyarországnak, ha jól emlékszem, 16 tengerjáró hajója volt akkor, ezeken magyar személyzet volt.

Honnan hova hajóztak ezekkel az áruszállító hajókkal?

A Dunáról indultunk idehaza, és lementünk a Fekete-, a Földközi-, az Égei-, a Márvány- vagy az Adriai-tengerig. Legjobban a Vörös-tengert szerettem, 40 méter mélyre le lehetett látni, gyönyörű korall élővilágot lehetett megfigyelni.

Ez azt jelenti, hogy akkoriban többet volt vízen, mint szárazföldön? 

Igen, általában fél–egy évig voltunk távol. Utána pedig itthon szabadságon. 

Hány évig volt ez a hivatása?

Tíz évig, mert sajnos cukorbeteg lettem, és cukorbetegséggel nem lehet a tengeren hajózni. Gépápolóként kezdtem, majd utána géptiszti tanfolyamra mentem és második géptisztként dolgoztam, amikor el kellett jönnöm onnan.  Az első géptisztnek a főgépekkel volt feladata, a másodiknak a segédgépekkel, a harmadik géptisztnek pedig a kisegítő berendezésekkel.

Amikor kiderült, hogy tengerre nem hajózhat többet, hogyan tudott a hajózás közelében maradni?
Rendkívül érzékenyen érintett ez engem. 

Nekem a hajózás volt az életem, elképzelni sem tudtam, hogy máshol dolgozzak. Választhattam, hogy a Dunára megyek, a Balatonra vagy a Tiszára. A Balatont választottam.

Pedig sokat hajózott a Dunán, tehát azt ismerte jól.

Igen, de amikor találkoztam a dunai kikötőkben a személyzettel, mindig az volt az érzésem, hogy más emberek, más beállítottságúak, mint mi. Talán ezért választottam a Balatont, pedig egyáltalán nem ismertem. Csak gyerekkoromban jártam ott, még úttörőként.

Kép

Kép forrása: A Jókai csavargőzös története című kiadvány

Milyen munkakörben tudott elhelyezkedni?

A MAHART-nál, a balatoni hajózási részlegnél kezdtem gépüzemvezetőként. Érdekes, hogy a legelső hajó, amelyre beszálltam itt, a Jókai volt. Akkoriban a Jókaiban a „kis” Budapest tengerjáró hajó egyik dízelmotorja működött. A Budapestet leselejtezték, szétvágták, a motorjait ide, a Balatonra hozták. Az egyik a Jókaiba került, a másik a Kelénbe. Nekem jó érzés volt, hogy egy tengeri hajó motorjával dolgozom a Jókain.

Aztán letettem a kormányos vizsgát, majd később hajóvezető–gépüzemvezetőként dolgoztam. Ezzel a kettős beosztással embert lehetett spórolni. Turistahajókon szolgáltam, de ez nem azt jelenti, hogy nem foglalkoztunk áruszállítással. Előfordult, hogy vontatmányokat, uszályokat kellett vontatni vagy cölöpverőt, markolót a kikötői javításokhoz, átalakításokhoz.

Hogyan jutott el a Balatoni Hajózási Leányvállalattól a saját vállalkozás indításáig?

A rendszerváltáskor a Tünde nevű hajón voltam hajóvezető–gépüzemvezető. Az akkori igazgató behívott, és azt mondta: „Sanyi, ajánlatot teszek neked. A sétahajózás ráfizetéses a cégnél, ezt nem tudom üzemeltetni a többi ágazat mellett.” Akkoriban volt a komp, a személyhajózás – ami menetrend szerint működött –, és ott volt még a műhelyrészleg is. 

Az igazgató úr azzal a javaslattal élt, hogy béreljem ki a Tündét, és kísérletképpen próbáljam meg sétahajózási tevékenységgel üzemeltetni Balatonfüreden. Három évre béreltem ki a hajót. 

Kétségeim voltak, mert nem tudtam, hogy azt a pénzt ki tudjuk-e termelni. Az első évben egymillió forintról volt szó. Az igazgató úr úgy gondolta, hogy településenként, ahol igény van rá, bérbe ad egy hajót sétahajózási tevékenységre, és majd ezek a vállalkozók kialakítanak egy kapcsolatrendszert, ettől pedig működni fog a tevékenység. És valóban, kerestük a kapcsolatot utazási irodákkal, szállodákkal, akiktől a vendégeket vártuk. Három év után már sikeresek is voltunk, egészen a tavalyi évig. 

Hol volt a Jókai ekkor, a kilencvenes évek elején?

1980-ban a Jókait elajándékozták a Tiszára a vízi úttörőknek, ahol teljesen lelakták a hajót. Egy árvíz alkalmával partra került úgy, hogy a hajó fara a vízben volt, az orra pedig a parton, amikor az árvíz visszavonult, és évekig úgy állt. Én nem tudtam erről, hiszen a Tiszára nem jártam.
Budapesten, a Hajózási Felügyeleten viszont voltak jó barátaim, köztük Busa Pista bácsi, aki ismerte az országban az összes hajót, hisz ő vizsgáztatta azokat. Elmentem vele a Tiszára egy vízibuszt nézni, amit felajánlottak nekem megvételre. A vízibusz nem tetszett, de amikor jöttünk vissza, ezt mondta: „Te, Sanyikám, a Jókai itt van Tiszalökön, nekiálltak a felújításának, de elfogyott a pénz. Nézzük meg!”

Kép

Kép forrása: A Jókai csavargőzös története című kiadvány

És akkor megláttam a hajót nyakig érő gazban a parton, a homokban: egy rozsdás héjlemez volt csak, semmi más. Nem voltak ülései, se motor, hajócsavar vagy kormánylapát. Nagyon sokat gondolkodtam, milyen igaza van Pista bácsinak, hogy ebből a hajóból én tudnék valamit csinálni. Próbáltam is megvenni. Tiszalökön egy Kft. megrendelte a felújítását, de tartozott a tiszalöki hajójavítónak egy csomó pénzzel. Ezért a hajójavító úgy döntött, a hajó ennek fejében már az övé. Velük tárgyaltam a vételről, de fura módon sosem tudtak árat mondani. Aztán a Hajózási Felügyeleten megtudtam, hogy a Kft., amely a hajó javítását megrendelte, két magánszemélyé volt, de felszámolás alá került. 

Megkerestem az egyik tulajdonost, hogy megvenném a hajót ezzel a kusza jogi háttérrel is. Mondott egy árat, én meg egy másikat, és elváltunk. 

Aztán egyik éjszaka nem tudtam aludni, úgy éreztem, a hajót meg kell vennem, különben megteszi más. Megkértem az ügyvédemet, írja meg a szerződést, és elküldtem őt Pestre. Megvette azon az összegen, amit én mondtam, aztán fölhívott a tulajdonos, és a szememre hányta, hogy nem ebben állapodtunk meg. Mondtam neki, hogy nem állapodtunk meg, csak ő is mondott egy összeget, meg én is. Erre azt felelte, vegyem tudomásul, hogy a különbözetet nálam le fogja inni. Azóta sem találkoztunk.

A hajót átírattam a nevemre a Felügyeleten, aztán elmentem Tiszalökre, hogy megkérdezzem, mikor vehetem tulajdonba. Azt mondták, ne röhögtessem őket, a Jókai az övék. Én pedig mutattam a hajóbizonyítványt, hogy már a nevemen van. Nem tudtak mit tenni. Ekkor ajánlatot tettem nekik, hogy náluk rendelem meg a hajó javítását, és még egy bizonyos összeget is fizetek annak fejében, hogy nem pereskednek. Ezt el is fogadták. Egy év alatt elkészültek, egy asztalosbrigád megcsinálta a bútorzatot, a hajócsavart pedig magához a hajóhoz terveztettem Rijekában.

Kép

A Jókai gőzös szállítása a Balatonra - Kép forrása: A Jókai csavargőzös története című kiadvány

Miként fogadták a barátai, a családja, hogy egy ilyen nagy beruházásba kezd csak azért, hogy egy ilyen szép turistahajó legyen a Balatonon?

Finomam szólva is kétségekkel fogadták. A feleségem először azt mondta, nem vagyok normális. De aztán ebben is száz százalékosan támogatott, mint mindenben, amibe belefogtam. A Jókai felújítását saját erőből és hitelből csináltam. Sok barátom segített a tervezésnél, a hajó kialakításánál a legapróbb részletekig. 

Hogyan került a hajó a Tiszáról a Balatonra?

Normális körülmények között lementünk volna a Tiszán, majd fel a Dunára, onnan pedig a Sió-csatornán haza a Balatonra. 

Igen ám, de Szegeden olyan magas volt a Tisza vízállása, hogy a híd alatt nem fértünk el a Jókaival. Ott kellett tartani egy télen át egy parti fához kikötve.

Aztán később, amikor elindultam volna a Dunára, kitört a délszláv háború, berobbantották a hidakat, és nem engedtek át bennünket. Iszonyatos pénzt fizettem „zsebbe” azért, hogy átengedjenek a lerombolt hidak mellett. Ez volt az első hajó, amelyik engedélyt kapott az átmenetelre. Amikor feljöttünk, kiderült, hogy a Sióba nem adnak vizet, így újra megálltunk. 

Korábban ahhoz, hogy kifizessem a Jókait, el kellett adnom a tulajdonomban lévő Szabadi nevű vízibuszt. A Dunára adtuk el, de víz híján nem tudták felvinni a Balatonról a Dunára. Megbeszéltük az új tulajdonossal, hogy mi üzemeltetjük tovább a Szabadit a Balatonon, neki meg odaadjuk a Jókait, így egy évig Budapesten járt a Jókai, kivéve, amikor a filmesek kibérelték a Hídember című film forgatásához. 

Egy év után elhatároztam, hogy mindenképpen elhozom a Balatonra. Egy barátomnak nehézgép-szállítmányozási cége volt, ő szerencsére elvállalta. Dunaföldváron egy 400 tonnás daru kivette, rátették egy 24 tengelyes trélerre, és elhoztuk. Siófok–Kilitire vittük az árvízkapuhoz.

Négyévi vergődés után, 2002. augusztus 20-án ért a hajó ide, Balatonfüredre. Nagyon jó érzés volt áthajózni vele, a helyiek is örömmel fogadták, Füred mindig is úgy érezte, a Jókai idetartozik. Négyen vezettük az elmúlt huszonegy évben, én, a két fiam és a Balaton egyetlen női hajóvezetője, aki nálunk dolgozott a hajó eladásáig.

A Jókai a Balaton harmadik leghosszabb ideje szolgáló gőzhajója. 1913-ban, Siófokon építette az Óbudai Hajógyár. Túlélt két világháborút, azt is, hogy akna robbant mellette, és azt is, hogy a német csapatok elsüllyesztették. Többszöri kiselejtezés után mentette meg Vanyolai Sándor, ő hozta nagyon szép állapotba, amit bárki megcsodálhat, ha elmegy a balatonfüredi kikötőbe. A Jókai most már a BAHART klasszikus flottájában szolgál a tó két legrégebbi hajójával, a Helkával és a Kelénnel együtt.