Idén tölti be 15. évét a Kerekítő. Másfél évtized már egy gyermek életében sem kevés. Egy kis számvetésre kérnélek az évforduló kapcsán: honnan indult, mivé érett ez alatt az idő alatt a kezdeményezés?

A legelső, ölbeli játékokat felölelő kötet ma már a 13. kiadásnál jár. Ennek az anyagát hivatott átadni a családoknak a Kerekítő babamama-foglalkozás, amelyet hálózati szinten képzeltem el, miután 2006-tól három éven át Mazsola Játszó néven kísérleti módszertannal dolgoztam, akkor még nem csak népi anyagból merítve. A számok tükrében: 7 országban 170 helyszínen heti rendszerességgel elérhető háromféle babamama-foglalkozás, 80 foglalkozásvezető, 20 könyv a Móra Könyvkiadónál, háromféle módszertani képzés pedagógusoknak. Kerekítő mintacsoportok bölcsődékben, óvodákban és mintaintézményekben Kerekítő manóval az élen, több ezer szülő- és pedagóguskövető a honlapon és a közösségi oldalakon.

Hol és hogyan zajlottak az első foglalkozások?

Az akkori lakóhelyemhez legközelebb eső művelődési házba, a Budaváriba kopogtattam be elsőként, valamint érzelmi alapon Szentendrét szemeltem ki. Tetszett a kisvárosi hangulat, vonzott a Duna-part, és hogy arra még egyáltalán nem voltak elterjedve a babamama foglalkozások. 

Akkor még nem tudtam, hogy előny az, ha a családok tisztában vannak vele, jó kimozdulni, közösen játszani. Ennek ellenére már az első alkalomra is sokan eljöttek: máig élesen emlékszem a 22 családra, többen több gyerekkel érkeztek. Kezdőként hatalmas kihívás volt a teli terem. 

Szentendrére ráadásul egy durrdefekttel csorogtam be, és hogy ne késsek, egy ismeretlen járókelőnek adtam oda a kocsikulcsot, kérve, hogy ha sikerült lecserélni a kereket, legyen olyan kedves beadni a Dunaparti Művelődési Házba.

Szerencsére minden jól alakult, így délben már vissza tudtam érni a legkisebb gyerekemhez az óvodába. Fontos is volt, mert ez volt az első „otthagyós” napja.

Tanulmányaid során közel kerültél a népi hagyományainkhoz. Ebből a hatalmas formakincsből miért épp a mondókák, az ölbéli játékok ragadtak meg?

A játékosság mindig is jellemző volt rám, máig él bennem egy gyermek. Az is közrejátszott, hogy kilenc évig voltam gyesen három gyermekemmel, és ez volt az egyik kapcsolódási pontunk, szeretetnyelvünk. Ebben ráadásul a testi érintés, az együtt töltött idő, az egymásra figyelés és valahol a szívesség is benne van, hiszen nagyobbacskaként „megrendelhették” a kedvenc ölbeli játékaikat. Próbáltam igény szerint is játszani velük, ott és akkor, amikor és ahogyan kérték.

Kép

A Kerekítő megálmodója, J. Kovács Judit – Fotók: J. Kovács Judit

Mi mindent adhatnak át ezek a mai édesanyáknak és gyermekeiknek?

Az ölbeli játékok szemtől szembe, szívből szívbe, lélektől lélekig érnek. Segítik az érzelmi biztonságot, biztonságos kötődést: összenevetések, mosolyok, ölelések formájában. Az, hogy ezek a kapcsolatteremtő játékok milyen sokrétű hatással vannak a mozgásfejlődésre, beszéd- és zenei fejlődésre, felbecsülhetetlen. Az első három év érzelemgazdagsága, meghitt hangulata egy egész életen át elkísér. S még mit ad? Amikor novemberben megkaptam a Janikovszky Éva-díjat, Sándor Ildikó néprajzkutató a laudációjában így fogalmazott: „Ezek a mondókáskönyvek a legfogékonyabb időszakban, közös családi élményként lesznek a gyermek életének részei, hogy aztán végigkísérje őket az olvasás, a szépirodalom szeretete.” Fábián Éva népzenepedagógus pedig egyik kötetünk fülszövegében írja ezt: „Az ölbeli játékok nemzedékről nemzedékre szálltak – változtak és csodálatos módon ugyanazok maradtak –, mosolyt csaltak a babák arcára, mely átköltözött mindjárt szüleik szeme sarkába. A nevetésnek ősidők óta kitaposott útvonala ez, egyetlen mosoly sem tévedt még el rajta soha.” Ez mindent elmond.

Mi indította el benned azt a törekvést, hogy a szenvedélyedet a hivatásoddá „kerekítsd”? 

Szerettem a kisgyermekes közeget, és bevallom, praktikus oldalról tetszett, hogy a babamamafoglalkozás-vezetés délelőtti elfoglaltság, így délben hazajárhattak a gyerekeim az óvodából és iskolából. 

Attól pedig el voltam ragadtatva, hogy egyedi tematikájú és felépítésű mondókáskönyvet álmodtam meg, amely azóta is hiánypótló. Szerettem volna, ha ez minél több családhoz eljut. 

A kötet egységes oldalpárokból áll: egy bájos letisztult illusztráció, kapcsolódó szöveg és játékleírás (ez az, amire sokan már nem emlékeznek). Így nagyon könnyen memorizálható, segíti a rácsodálkozást, az „ezt már ismerem” érzést. Ideális méretű, gyerekkézbe illő, ráadásul szülőközpontú is. A mondókákat nem a mennyiség, hanem az elsajátíthatóság szerint válogattam, közismerteket és kevésbé ismerteket egyensúlyban. Jelképünk egy kedves manófigura, aki foglalkozásokon is életre kelhet, és egy színes gombolyag, amely a könyvsorozaton keresztülgurul, és mára már közösségeket köt össze.

Kép

Kerekítő manóról nemcsak könyv, hanem bábfigura is készült – Fotó: J. Kovács Judit

Kezdetben nem tartottál tőle, hogy az ötletedre a mai felgyorsult – internet és közösségi felületek uralta – hétköznapokban nem, vagy csak egy szűkebb réteg részéről lesz igény? 

Nem foglalkoztam a kereslettel, csak arra gondoltam, hogy ezt szeretném csinálni, ehhez van érzékem, és ha így van, akkor majd biztos jól boldogulok vele. Egy jó ügy, amely a szívügyem volt. Amúgy szerintem mindenre van kereslet, csak meg kell találni, hogy kik azok, akik ugyanazt tartják fontosnak, amit mi. A gyerekeim is azt látták, fontos, hogy megtaláljuk, mihez van érzékünk, mivel szeretnénk foglalatoskodni. Hivatást kell választani, nem munkát vállalni. Hiszek benne, hogy mindenki jó valamiben. Ha megtaláljuk, már csak szorgalom kell hozzá és némi kreativitás. Visszatérve a kérdéshez, az internet inkább segített a célom elérésében: a honlapunkat, a Facebook-, YouTube-, TikTok-oldalunkat mind a népi mondókák felelevenítésének szolgálatába állítottam. Ezt a cikket sem olvasnák most a kisgyerekesek, ha az internet nem tenné lehetővé.

Milyen tervek vannak a tarsolyodban erre a különleges jubileumi évre? 

Kerekítő manó világa címmel, Kállai Nagy Krisztina képeivel útnak indítunk egy vándorkiállítást. A tárlat 2024. március 2-án 10:30-kor a Budaörsi Jókai Mór Művelődési Házban nyílik, ahol 18 éve foglalkozom hetente a babákkal, majd az ország több könyvtárában is látható lesz éveken át. Sződön az ott élő kollégámnak köszönhetően Kerekítő mondóka tanya születik mondókaállomásokkal, tematikus programokkal, amelyet óvodai–kisiskolai csoportokkal is élmény lesz felkeresni. 

Két új kötettel is készülünk, a Kerekítő manó és a hullócsillagok című mesekönyvvel óvodásoknak, illetve egy különleges, mondókás babanaplóval, amelyben a babamasszázs fontosságáról is olvashatnak az újdonsült szülők. Ez nem véletlen, az érintés varázsát szeretném a következő évtizedben még inkább előtérbe helyezni, most elsősorban az apákra gondolva. 

A baba–apa kötődésről alig hallunk. Például csak az anyukák tudnak szoptatni, de rendszeresen masszírozni a babát az apák is tudnák, ami hihetetlenül mély kapcsolódási lehetőség. 

A foglalkozásokon néha ők is felbukkannak, és otthon sokan mondókáznak a könyvek nyomán is, de például a Kerekítő foglalkozásokat munkaidőben tartjuk, ezért őket másként szeretném elérni. Évek óta készülök arra, hogy az ősi, indiai babamasszázs gyakorlatát népi mondókákkal párosítva átadhassam. Csak idő kérdése az újabb szívügy felgombolyítása.
 

A mesterséges intelligencia (artificial intelligence, AI) ugyanis nem látszik. Vagy éppen fordítva, nagyon is látványos. Alig fél éve, hogy Jason Allen erről komolyan meggyőződhetett. A harminckilenc éves férfi ugyanis élete nagy áttörését érte el az AI segítségével. Nem azért, mert milliomos lett, nem. Összesen csak háromszáz dollárt nyert, emellett pedig számtalan támadást. Nem is azért, mert valamire elsőként jött rá, és felfedezése most az ő nevét viseli. Egyáltalán nem. 

Hanem azért, mert megnyert egy kisebb művészeti versenyt, amelyet digitálisan módosított képek elkészítésére írtak ki Coloradóban, az USA-ban. 

Műve, a Théâtre D’opéra Spatial címet viselő alkotás egy képzeleti világot ábrázol, amelyben a tér és a fények grandiózus, kissé klasszicizáló módon ragadják el a nézőt. Ízlések és pofonok ugyan különböznek, de a képet nehéz volna kellemetlennek tartani, még akkor is, ha különösebben megrázó eredetiséget sem látunk benne. Az, hogy vad vitákat generált a mű diadala, nem annak köszönhető, hogy a kép olyan ellentmondásos volna, hanem az elkészülése volt az. 

Jason Allen ugyanis egy mesterséges intelligencia programnak diktált kulcsszavakat, és azokból a szavakból ez a bizonyos Midjourney nevű program készített látványt. A művészek azon indultak fel, hogy az alkotó „személye” így nem is Allen, hanem egy program. Allen pedig azt válaszolta erre: „A művészet halott. Vége. Az AI győzött, az emberek pedig vesztettek.” Kinek van igaza? A mű elválasztható alkotójától? A megfelelő szavak sorozatba állítása – merthogy Allen nyolcszáz szövegpróbálkozással jutott el a díjazott képig – önmagában nem díjazható tehetség és képesség? 

Az egyik legismertebb grafikus tervezési platform is bevezette 2022-ben a mesterséges intelligencia alapú, szövegből képet készítő alkalmazását. Bárki lehet festő, fotós, képalkotó, ha képes szövegeket képzelni és gépelni. 

Hogy kié lesz az elkészülő imágó? Az alkotóé, aki a bemeneti ingert adta? Vagy a programé, amely elég sok utasításból tanulja meg, hogyan legyen egyre egyedibb? A platform szolgáltatójáé, aki ebbe befektetett és ezt innoválja, meghallva az idők szavát (avagy képét)? 

Ezek ma nagyon is feszítő kérdések a szabályozók számára. Ugyanis a képzelet és alkotás vadnyugatára érkeztünk.

Az alkotás azé, aki diktálta. Míg tíz éve a mesterséges intelligencia teléről beszéltek, azon sajnálkozva, hogy ez az ígéretes fejlesztés nem szökött elég gyorsan szárba, addig ma arról vitázunk, hogy a helyettünk is tanuló, nem emberi intelligencia milyen mértékben lehet része közlekedésünknek, otthonainknak, most már művészetünknek is. 

Minden bizonnyal egyszer eljön az az idő is – jó vitát kívánhatunk hozzá előre is –, amikor farsang idején a mesterséges intelligenciák tanakodnak azon, minek is öltözzenek. „Hát, legyünk idén anya és Jancsi!” – mondják. És szavaikból azonnal kép lesz. Talán nem is akkora képtelenség ez.

Ez az írás eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt.
 

Ma Magyarországon mintegy félmillióan nevelkednek egyszülős családban. Ez óriási szám. A sérült gyermekeket nevelő egyszülős családok ezen belül egy speciális csoport. Mit tudunk róluk?

Az Egyszülős Központtal közösen készítettünk egy kutatást, az eredmények alapján a sérült gyermeket nevelő családok 90 százalékában – ott is, ahol együtt vannak a szülők – az anyára hárulnak a gondozási feladatok. Ő az, aki feladja a munkahelyét, a szociális kapcsolatait. A statisztikai adatok szerint 24 ezer sérült gyermek nevelkedik egyszülős családban, ahol 98 százalékban hárulnak az édesanyákra a terhek. 

Miért bomlanak fel nagy számban azok a párkapcsolatok, ahol fogyatékossággal vagy betegséggel élő gyermeket kell gondozni?

Ez egy olyan nehéz élethelyzet, hogy a szülőknek nem marad idejük egymásra, nem tudnak egymáshoz kapcsolódni. Minden a gyermek fejlesztése és ellátása érdekében történik. A felmérésünk során megkérdeztük az édesanyákat, hogy mit gondolnak, a gyermekük állapota befolyásolhatta-e a házasságuk vagy párkapcsolatuk felbomlását. Sokan azt válaszolták, hogy igen.

Megkerülhetetlen kérdés: miért van az, hogy leggyakrabban az édesapa lép ki a családból? 

Tipikus családokban is egy váláskor gyakrabban maradnak az anyával a gyerekek. Itt is ugyanaz a helyzet, és igazából ez a társadalmi elvárás is a nők felé. Sok édesapa már a sérült gyermek születésekor elhagyja a családot, de inkább az a jellemző, hogy később megy tönkre a kapcsolat.

 Egy édesanya ilyenkor a sérült gyermekének igyekszik mindent megadni, rá figyel, neki szenteli az idejét, energiáját. Nemcsak a párjára, de önmagára sem marad ideje. Elszigetelődik a világtól. A gyermekének él. 

Másrészt eltérő módon dolgozzák fel a szülők a sérült gyermek érkezését, különböző az apa és az anya megküzdési stratégiája. Például az apák gyakran nem tudják elfogadni, hogy sérült gyermekük született, hárítanak. Mivel nehéz szembesülniük a ténnyel, ezért nem minden esetben partnerei az anyáknak a fejlesztésekben és a speciális nevelésben. Nem tudnak egymás segítségére lenni az eltérő hozzáállás miatt, és ez jelentős kapcsolati problémákat is okoz.

Egy közepes magyar városnyi gyermek él fogyatékossággal, egyetlen szülővel
Több mint 90 ezer nőt érint az országban, hogy akár családban, akár egyedül a fogyatékossággal élő gyermekét ápolja. Az elmúlt évtizedben nőtt az egyszülős családok száma, a népszámlálás adatai szerint 341 ezer egyszülős családban 490 ezer gyerek él. Rajtuk kívül gyerekstátuszban él az a 16 ezer fogyatékossággal élő, 25 éves vagy idősebb egyszülős gyermek is, akik felnőttkoruk ellenére gondoskodásra szorulnak. Közülük 11 ezren nem tanulnak és nem is dolgoznak, így feltétlenül a szülő támogatására szorulnak. Legalább 24 ezren élnek – életkortól függetlenül – fogyatékossággal, egyetlen szülővel. Ez több mint Tata vagy Siófok lakossága. 

Amikor egyedül marad az édesanya, mivel találja magát szembe?

Elsősorban anyagi nehézségekkel, hiszen onnantól kezdve egyedül kell a mindennapokban boldogulnia. Amikor egy kétszülős családba sérült gyermek érkezik, az egyik fél biztosan kiesik a munkaerőpiacról, mert sok teendővel jár egy fogyatékossággal élő gyermek gondozása, fejlesztése, a megfelelő intézmény megtalálása. Kevés a megfelelő intézmény, ezért sokszor nagyon messzire kell vinni a gyerekeket, ez akár három–négy óra utazást is jelenthet naponta. Emellett folyamatosak az orvosi vizsgálatok, állandó a készenlét. 

Ha egy egyszülős családban az anya nem tud dolgozni, a támogatásokból (GYOD – gyermekek otthongondozási díja – a szerk.) él. Nem azért nem dolgozik, mert nem akar, hanem mert nincsenek meg hozzá a feltételek. Sok intézményből ebéd után el kell hozni a gyereket, így pedig egy négyórás állást sem tud vállalni. 

Jellemzően a nagyszülők segítik. Esetleg a szűkebb család, testvérek vagy barátok, ismerősök. Az ellátórendszerben létezik úgynevezett támogatói szolgálat is, de túl kis kapacitással működik, úgyhogy kevesen tudják igénybe venni. Szomorú tény, hogy a külön élő szülő nem veszi ki igazán a részét a gyermeknevelésből, de azért vannak pozitív kivételek. 

Kép

A Találj Magadra Egyesület operatív csapata – Forrás: Találj Magadra Egyesület

Mi hívta életre az egyesületet?

A Találj Magadra Egyesületet tizenkét érintett édesanya alapította 2018-ban. 
Egy érdekérvényesítő tréningen vettünk részt közösen, ahol kiderült, mindannyian hasonló problémákkal küzdünk. Úgy gondoltuk, hogy megoldásokat keresünk. Azóta is a hátrányok leküzdésén dolgozunk. 

Hogyan segítenek az édesanyáknak?

Négy fő alappillérünk van. Az egyik a közösség: sorstársi csoportokat működtetünk, így segítünk az érintetteknek kilépni az elszigetelődésből. A második a munkaerőpiacra visszatérés segítése az önálló jövedelem érdekében, ehhez egyéni tanácsadást biztosítunk. A foglalkozásainkat szintén sérült gyermekeket nevelő anyák tartják: van pszichológusunk, gyógypedagógusunk, edzőnk, trénerünk, coach-unk, masszőrünk, grafológusunk. A harmadik a szabadidő megteremtése. Végül, de nem utolsó sorban nagyon fontosnak tartjuk, hogy felébresszük bennük az önbecsülést. Ez egy láthatatlan tevékenység, és fontos, hogy ők is megértsék: a gondozás egy értékes munka. Nemcsak az érintettekben, de az egész társadalomban szeretnénk ezt tudatosítani.

Sokszor mondják a tréningjeinken az anyák, hogy „ez a dolgom”. Mi erre azt szoktuk válaszolni, hogy jó, fogadjuk el, hogy „ez a te dolgod”, de számítsuk ki, mi ennek az értéke. Ilyenkor meglepődnek. Tudatosítjuk bennük, hogy mennyire értékes az a munka, amit végeznek. Az államot is tehermentesítik azzal, hogy otthon gondozzák a gyermeküket. 

Kép

Találj Magadra Egyesület művészetterápiás csoportja – Forrás: Találj Magadra Egyesület

Mit adhat számukra a sorstársközösség?

Megmutatja, hogy nincsenek egyedül ebben a helyzetben, hanem mindannyian hasonló cipőben járnak. Ez nem a saját tehetetlenségük, hanem ezzel jár ez az élethelyzet. Biztonságos, megértő közegben beszélgethetnek az életükről.  A gyermek fogyatékossági típusától, súlyosságától függetlenül ugyanazokkal a problémákkal szembesülnek. 

Ők megértik egymást, míg sokszor a többségi társadalom nem érti őket. A legempatikusabb ember sem tudja felfogni, milyen nehézségekkel jár ez a helyzet. 

Hogyan jutnak el az érintett anyákhoz?

Igyekszünk minél inkább láthatóvá válni. Nem a szegregáció a célunk, hogy külön éljenek a fogyatékossággal élők és az őket nevelők, hanem hogy egységesen mindenki a társadalom része lehessen. Sokszor ér minket az a vád, hogy csak az anyákkal foglalkozunk. Hogy miért, arra az a válaszom, hogy mert a fogyatékossággal élő gyermeket nevelő egyszülős családok 98 százalékában rájuk hárulnak a terhek. Másrészt, mert mi is nők vagyunk, anyák vagyunk, és az anyákon keresztül szeretnénk segíteni. De segítünk apákon is, ha hozzánk fordulnak. 

Kép

Láng Edina – Forrás: Találj Magadra Egyesület

Mi kellene ahhoz, hogy javuljon a helyzet?
Elsősorban az intézményi ellátást kellene fejleszteni. Ahogy már említettem, kevés megfelelő intézmény létezik, és messze vannak. Az érintettek 33 százaléka már költözött is azért, hogy a gyereke megfelelő iskolába járhasson. Szorongással tölti el a szülőket, hogy mi lesz a gyerekükkel, ha ők már nem lesznek. Minél idősebb és minél halmozottabban sérült a gyermek, annál nehezebb az intézményi ellátás. 

Sokan nem látnak arra megoldást, hogy emberhez méltó körülmények között tudják a gyermeküket, ha ők már nem tudnak róla gondoskodni. 

A közelmúltban A könnyebb mindennapokért címmel rendeztek konferenciát. Milyen tanulságokkal zárult?

Azt láttuk, hogy megnyugvást jelent az érintett anyáknak, hogy foglalkozunk a megoldási lehetőségekkel, és nincsenek egyedül. Szakemberektől is tudtak kérdezni, és sorstársakkal is találkozni, miközben gyermekfelügyeletet biztosítottunk. Minden érintett édesanyának azt tudom tanácsolni, gondolják át a saját igényeiket, hogyan szeretnének élni, és keressenek olyan szervezeteket, ahol tudnak közösséghez kapcsolódni, ahol megoszthatják a saját megéléseiket, és segítséget találhatnak.

Aki támogatná, az egyesület munkáját, itt megteheti!  Az adománnyal a sérült gyermeket nevelő szülők és gyermekeik részére szervezett programok megvalósításához lehet hozzájárulni. 

A cikk megjelenését a Média a Családért Alapítvány támogatta.

„Azt hiszem, apám mentett meg minket”

1912 áprilisában a Titanic több mint kétezer utasával az angliai Southampton kikötőjéből indult el végzetes útjára. Azon az április 10-i napon a felszállók között volt az angol Dean család is: Bertram Frank és felesége, Georgette Eva kétéves kisfiukkal, Berttel és kilenchetes kislányukkal, Millvinával vágtak neki a hajóútnak. Csavaros módon kerültek az utaslistára, ugyanis nem a Titanicra, hanem egy másik óceánjáróra foglaltak jegyet, ám azt a járatot a nemzeti szénsztrájk miatt törölték, így felajánlották nekik, utazzanak inkább a Titaniccal. 

Deanék egy új élet reményében indultak az Újvilágba, eladták londoni kocsmájukat, a tervük pedig az volt, hogy először hajóval New Yorkba mennek, majd Kansas City-ben telepednek le, és megnyitják saját dohányüzletüket. A jéghegy – amelynek az óceánjáró április 14-én éjfél előtt nem sokkal nekiütközött – azonban nemcsak a hajót, hanem az ő álmaikat is széttörte. 

Már a negyedik napjukat töltötték a tengeren, amikor éjszaka rázkódás ébresztette fel őket. Az édesapa elment, hogy megnézze, mi a baj. Amikor visszatért, meghagyta a feleségének, hogy melegen öltöztesse fel a gyerekeket, és szálljanak egy mentőcsónakba. Megnyugtatta a feleségét: hamarosan találkoznak. 

„Azt hiszem, apám mentett meg minket. Sokan azt hitték, hogy a Titanic soha nem fog elsüllyedni, nem is törődtek vele, de apám nem kockáztatott" – fogalmazott a 2000-es évek elején Millvina Dean. 

Nyolcéves koráig nem is tudta, hogy ő maga a Titanic egyik utasa volt, anyja mesélte el neki édesapja halálának történetét, amikor újra férjhez ment.

Az 1912. február 2-án született Elizabeth Gladys Millvina Dean, a Titanic katasztrófa legfiatalabb túlélője annak a hétszáz utasnak az egyike volt, akiket Új-Fundland partjainál épségben kimentettek. Édesapja a luxushajó fedélzetén maradt, és több mint ezerötszáz társával a hullámsírban lelte halálát. Holttestét, ha megtalálták is, nem sikerült azonosítani.

Kép

A Titanic elsüllyedésének további túlélői – Forrás: Library of Congress

Mindenki kézbe akarta venni

A menekülés zűrzavarában Millvina és édesanyja elszakadtak a kétéves Berttől. Végül a Carpathia óceánjárón ölelhették meg egymást újra. 

Lengyel Árpád, a magyar hajóorvos
Magyarországról akkoriban rengetegen vándoroltak ki az Egyesült Államokba, ezért magyar orvosra is szükség volt a hajókon. Dr. Lengyel Árpádot a Carpathiára osztották be, amely a Fiume–New York útvonalon közlekedett. A Carpathia volt az első, amely észlelte a Titanic vészjelzéseit, és kimentette a túlélőket. Dr. Lengyel Árpád irányította a sebesültek ellátását. A törést és zúzódást szenvedett embereket kollégáival, többek közt magyar ápolónőkkel együtt ápolta, amíg New Yorkba nem értek. 

Nagy valószínűséggel Lengyel Árpád is találkozhatott a csecsemő Millvina Deannel, hiszen a kislány, édesanyja és bátyja New Yorkba hajóztak a Carpathia gőzösön, majd több hetet töltöttek kórházban. Miután az édesanya egyedül maradt gyermekeivel, úgy döntött, visszatérnek Angliába. Az RMS Adriatic utasszállító fedélzetén utaztak haza, ahol hamar elterjedt, hogy „híres” utasok szálltak fel az óceánjáróra. Lefényképezték őket, újságcikkek szóltak a történetükről. Akik tudtak a Dean családról, mind sorban álltak, hogy kézbe vehessék a kis Millvinát, a Titanic legfiatalabb túlélőjét. 

„Ő volt a járat kis kedvence, élénk versengés folyt a nők között, hogy a pici gyermekről gondoskodhassanak.  Ezért az egyik tiszt azt a döntést hozta, hogy az első- és másodosztály utasai felváltva maximum tíz percig foghatják őt a kezükben” – írta 1912-ben a Daily Mirror.

Kép

A Titanic néhány utasa mentőcsónakban – Fotó forrása: Wikipedia

A Titanic filmsztárjai is támogatták

Millvinát és bátyját az Angliában létrehozott Titanic Segélyalap segítségével taníttatták, amit az áldozatok családtagjai számára alapítottak. Millvina később titkárnak tanult, majd a második világháború alatt Londonba költözött, és térképkészítőként szolgálta a brit hadsereget. Később visszatért Southamptonba, és titkárnő lett egy mérnöki cégnél.

Majdnem úgy élte le az életét, hogy nem ismerte senki a történetét. Sokáig ugyanis nem érdekelték a Titanic katasztrófájáról szóló könyvek, filmek, klubok, feltehetően apja tragikus halála miatt. 

Aztán a nyolcvanas években meglátogatta Belfastban azt a hajógyárat, ahol az elsüllyeszthetetlennek vélt óceánjáró épült, ebben az időben találták meg ugyanis a Titanic roncsait az Atlanti-óceán mélyén. Onnantól kezdve részt vett a tragédiáról rendezett konferenciákon, közreműködött dokumentumfilmekben, és gyakran adott autogramot is. Vendég lett a Titanichoz kapcsolódó eseményeken, interjúkat készítettek vele a rádióban és a televízióban, elárasztották az érdeklődők levelei. „Ha nem süllyedt volna el a hajó, amerikai lennék" – emlegette gyakran. 

Millvina Dean soha nem ment férjhez, és nem született gyereke. Pár évvel a halála előtt úgy döntött, elárverezi a katasztrófáról maradt emléktárgyait, hogy a bevételt idősotthoni ápolására költhesse. Azt a vászonzsákot is áruba bocsájtotta, amelyben állítólag a Carpathia fedélzetére emelték néhányhetes kisbabaként. 

Kép

Millvina Dean 1997-ben – Fotó forrása: Profimedia

Orvosi költségei kifizetésében a Titanic főszereplői, Leonardo DiCaprio és Kate Winslet, valamint James Cameron rendező és a főcímdalt éneklő Celine Dion is támogatták. Úgy tudni, soha nem nézte meg az 1997-ben megjelent Oscar-díjas, kasszasikert hozó filmet, mert attól félt, hogy nagyon felzaklatná. 

Az idős asszony tüdőgyulladás következtében hunyt el 2009. május 31-én, pontosan a Titanic vízrebocsátásának 98. évfordulóján. 

Nem titkolta, hogy semmilyen személyes emléke nem maradt a Titanic elsüllyedéséről, és szerinte talán jobb is volt így. 

Források:
MTI
BBC 
LA Times 
encyclopedia-titanica.org 
Wikipedia 

A  Házasság hete idei mottója: "állandó megújulásban". Az idei programok azt járják körül, hogyan tudnak a párok a "mai, rendkívül változó környezetben egymásra figyelve, közösen fejlődni, házasságukban megújulni, új közös célokat találni, az új élethelyzetekhez egymással együttműködve alkalmazkodni", fogalmaztak a szervezők.
Herjeczki Kornél, a Házasság hete mozgalom országos koordinátora, a Harmat Kiadó igazgatója elmondta, a mozgalommal a szervezők impulzust és bátorítást szeretnének adni a pároknak, hogy kapcsolatuk megújításában aktív, kezdeményező szerepet vállaljanak. 

Az idei házasság hete nemcsak a fiatal párokat kívánja megszólítani, hanem azokat is tudatos aktivitásra biztatja, akik házasságuk második felének teljesen új kihívásaival szembesülnek, például gyermekeik "kirepülése" után kell új célokat, új életformát kialakítaniuk.

A Házasság hete 2024-es programjai

A központi programsorozat ünnepi istentisztelettel kezdődik a debreceni református nagytemplomban, ahol igét hirdet Fekete Károly, a Tiszántúli Református Egyházkerület püspöke.
Hétfőn a Ráday Ház dísztermében a Páratlan beszélgetés közismert párokkal sorozat programjaként a Képmás magazinba is rendszeresen publikáló Véssey Miklós író, költővel és feleségével, Mirk-Véssey Klára tanárral; Győri Virággal, a Family magazin főszerkesztőjével és férjével, Győri Tamás Józseffel, a Budapesti Kortárs Keresztény Intézet igazgatójával; Léder László pszichológussal és feleségével, Puja Andrea operaénekessel beszélget Gécsek-Tóth Enikő, a Kossuth rádió szerkesztő-riportere.
Kedden Tapolyai Emőke pszichológus, a Kandela Központ alapítója és szakmai vezetője online előadására várják az érdeklődőket a Házasság hete Facebook-oldalán.
Szerdán áldással egybekötött zenés istentisztelet lesz a Deák téri evangélikus templomban a Budavári Gospelkórus közreműködésével, amelyen igét hirdet Cselovszky Ferenc esperes.
Csütörtökön a Három Királyfi, Három Királylány Mozgalom szervezésében Család és kapcsolódások címmel tartanak konferenciát a Corvinus Egyetemen, pénteken pedig Szólj be a papnak! – Család: elvárás vagy kiteljesedés? címmel Csűrös-Varga Vanda református lelkész, Kocsis Tamás görögkatolikus pap és Sterczer Hilda hegymászó válaszol az érdeklődők kérdéseire Budapesten, a Scruton V.P. közösségi térben.
Szombaton Jóban-rosszban, jobban! címmel Komjáthy Károly, a Bibliai Házassággondozó Szolgálat munkatársa tart előadást a Pasaréti református templomban.
A hetet ünnepi szentmise zárja a Budapest-Belvárosi Nagyboldogasszony főplébánia-templomban, ahol a szentmisét bemutatja Fábry Kornél esztergom-budapesti segédpüspök.
   
A fővárosi programokon túl számos vidéki és határon túli településen várják a szervezők előadásokkal, beszélgetésekkel, zenés estekkel, páros kalandtúrákkal, egyházi alkalmakkal az érdeklődőket. A programok teljes listája itt érhető el.
Az országos rendezvénysorozat folyamatosan frissülő eseménynaptáráért érdemes követni a Házasság Hete honlapját, Facebook oldalát és Instagram oldalát is.  

A házasság hete programsorozat több mint két évtizede indult az Egyesült Királyságból, Magyarország 2008-ban csatlakozott a mozgalomhoz. Azóta már négy kontinens 21 országában ünneplik.
„A házasság hete olyan széles körű összefogásra törekszik, mely gyakorlati példamutatással, tudományos kutatások eredményeivel, bibliai és erkölcsi érvekkel támasztja alá a házasság örökkévaló értékét. Bátorít minden olyan helyi kezdeményezést, amely hidat épít az adott közösség környezetében élő házaspárok és családok felé, amely segíti életüket, boldogulásukat. Nyíltan beszél a házasság mindennapi valóságáról, örömeiről és feszültségeiről. Igyekszik bölcs és gyakorlati tanácsokkal ellátni a házasokat és házasulandókat, valamint a teljes helyreállás reményét ébren tartani azokban, akiknek a kapcsolata válságban van, illetve valamilyen ok miatt megszakadt” – olvasható a rendezvénysorozat magyar honlapján.

Forrás: MTI, hazassaghete.hu

A történet első fele itt olvasható.

Akkoriban többször okoztam magamnak kisebb külső sérüléseket késsel, borotvával vagy gyertyalánggal olyan helyeken a testemen, amit mindig ruha takar. Akkor úgy éreztem, hogy megkönnyebbülés a figyelmemet a fájdalomra fókuszálni ahelyett, hogy hangyák módjára másszanak rá a gondolataim a múltra. Mindent megtettem, hogy a világ elől elrejtsem a családunk fájdalmát, és a barátaim, akiknek most mesélek erről, nem gondolták, hogy ekkora volt a baj. Féltem az ítéletektől és a környezetem rosszallásától.

Mélyből a magasba

Egy készülő cikkemhez ellátogattam egy légtornastúdióba, ahol a tulajdonos személyisége és a hely atmoszférája annyira magával ragadott, hogy éreztem, vissza kell jönnöm. Az oktató egy kisportolt, életvidám nő volt, akiből sugárzott a kontroll és a tetterő. Szerettem volna hasonlítani rá. A cikk megjelenése után rendszeresen jártam az óráira, és minden fizikai korlátom ellenére izgalommal töltött el, hogy olyan dologban veszek részt, amelyről eddig azt sem tudtam, hogy létezik. Mivel a légtornában sokat kell kapaszkodni és erőlködni, illetve sok szabad bőrfelület látszik, nem folytattam az önsértést, mert attól féltem, a friss sebek látszódnának, vagy felszakadnának az erőfeszítéstől.  

A mozgás a levegőben, a fókuszálás és a tapasztalat, hogy olyan fizikai erő birtokában vagyok, amit sosem gondoltam volna magamról, pozitív változást indított el bennem. 

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Needpix

Sikerült annyi erőt merítenem, hogy következetesen kitartsak az álláspontom mellett, hogy el kellene válnunk. A férjem nem akart elengedni. Az okokat komolyan vette, bocsánatot kért, és egyik napról a másikra kísértetiesen megváltozott a személyisége. Látszott, hogy még mindig ideges, ha valamit nem úgy csinálunk, ahogyan szerinte jó, de nem szólt semmit, inkább elfojtotta a dühét. Hirtelen elkezdett ő is jógázni, mindig szeretett volna együtt gyakorolni. Elkezdte ugyanazokat a könyveket olvasni és ugyanazokat a podcasteket hallgatni, amelyeket én. Nagyon érdekelte minden, ami velem kapcsolatos. Nagyon figyelt arra, hogyan beszél velünk, és extrém sok családi programot szervezett. Én pedig elkezdtem komolyan kételkedni az épelméjűségemben. A szüleim is észlelték a változást, és azt kérdezték: „Ha már minden megváltozott, akkor mi a probléma?” Hirtelen úgy viselkedett mindenki, mintha az elmúlt két évtized meg sem történt volna. Labilisnek, hálátlannak és ostobának éreztem magam, de nem tudtam visszafordulni.

Minden figyelmessége mellett a férjem iszonyú féltékeny lett a nem létező szeretőmre, aki szerinte elvette az eszem, belerondított a házasságunkba, és akit hibáztatni lehetett. Titokban átnézte a telefonomat, a közösségi oldalakat, a levelezéseimet, mindig felhívott, hogy hol vagyok, és az is előfordult, hogy meglepetésszerűen megjelent ott, ahol riportot készítettem, vagy megnézte, hogy ott vagyok-e, ahol mondom. Emellett ismételgette, hogy szeretné megmenteni a házasságunkat, ő már bocsánatot kért, már teljesen más ember, nem érti, hogy mi a probléma még mindig. 

És akkor, amikor kész lettem volna kiugrani az ismeretlenbe, anyósomat, aki még aktívan dolgozott, gyors lefolyású súlyos betegségben két hét alatt elveszítettük. 

A férjem és az apósom valósággal sokkot kaptak. Természetesen szóba sem jöhetett így a válás.

Vettem egy nagy levegőt, és mindent megtettem, hogy támogassam őket, igyekeztem mindig vidám és mosolygós lenni, de belül mélyen el voltam keseredve. Két barátnőm volt, egyiküket hívtam, amikor újra felvetődött bennem, hogy jó volna meghalni. Csak megölelt, és kért, hogy maradjak. Talán nem tűnik nagy dolognak, de én megnyugodtam tőle és a tudattól, hogy bármikor hívhatom, ha nem vagyok jól. Nagyon sokat számít, ha van valaki az életben, akivel maradéktalanul őszintén lehet beszélni, mert annyira szeret, hogy sosem ítélkezne felettem. Nekem két ilyen barát is jutott, akikért mindig hálás leszek. A szeretetük és a támogatásuk nélkül most nem lennék itt.

Sajnos – vagy nem – már nem sokáig tudtam tartani magam és támogatni a férjem. Egyre erősebb lett a késztetés, hogy mennem kell. 

Kis fény az ürességben

A testem a sportolás hatására hihetetlen gyorsasággal épült és változott, a fizikai erőm mintha egy év alatt megsokszorozódott volna. Ennek tudom be, hogy képes voltam újra és újra vállalni a nehéz beszélgetéseket, amikor a férjemnek el kellett magyaráznom, hogy miért is akarok válni. Ez a cikk lett az áttörés. Amikor elolvasta, akkor értette meg igazán, miért nem tudom semmissé tenni a múltat. Ő úgy érzékelte, hogy húsz év alatt eloszlott ez a sok minden, én pedig nem panaszkodtam annyit, hogy azt kelljen gondolnia, komolyan megmaradtak bennem a történtek.

Hosszú, évekig tartó folyamat volt az elengedés, és a helyén üresség maradt. De az ürességben mégis ott van egy kis fény, hogy most kezdődik az életem azon része, amikor én hozhatom meg a döntéseimet. 

A férjem valahol csalódott, hogy nem egy másik férfi miatt hagyom el, mert ez így azt jelenti, hogy a házasságunk vallott kudarcot. Azonban azt a célt tűztük ki közösen magunk elé, hogy kölcsönös együttműködéssel és egymást tiszteletben tartva fogunk válni. A gyerekeket közös felügyelettel fogjuk nevelni. Keresünk nekem egy albérletet, ahol kialakíthatom az új életemet. Még sokáig részesei leszünk egymás életének, hiszen szülőpár vagyunk, és fontos számunkra, hogy a gyerekeink minél kevesebb sérüléssel vészeljék át a folyamatot. Mire megírtam ezt a cikket, már ki tudtuk mondani egymásnak, hogy hálásak vagyunk az együtt töltött időért és a tapasztalatokért.

Ha Ön vagy hozzátartozója krízisben van
 Az Országos Kríziskezelő és Információs Telefonszolgálat a nap 24 órájában Magyarországról ingyenesen elérhető a következő telefonszámon és e-mail címen:
+36 80 20 55 20
[email protected]

Amikor kiderült, hogy édesanyám kislányt vár, apám hetekig nem szólt hozzá. A nagypapának kellett felemelnie a hangját, hogy apám elszégyellje magát, és túllépjen a sértettségén. Kisgyermekkoromban sosem szólított a nevemen, hanem egy általa humorosnak vélt fiúnéven emlegetett. Egyáltalán nem volt jelen az életünkben, és én pontosan tudtam, hogy az édesanyám nagyon szenved ettől. Apám érzelmileg megközelíthetetlen, durva férfi volt, akinek a saját jólléte és szórakozása mindennél többet ért. És bár édesanyám tudta, hogy méltatlan helyzetben él a folyamatos szóbeli megaláztatások és az érzelmi ridegtartás miatt, úgy gondolta, nincs elég ereje a váláshoz. Fáradt volt, és meg akart halni. 

Anyám szerelme bennem undort keltett

Ám ekkor édesanyámnak jött egy nagy szerelem, ami erőt adott neki a váláshoz és az újrakezdéshez. Egyik napról a másikra új életünk lett: másik városba költöztünk, az addig küszködő anyukám kivirágzott, és lubickolt a szerelemben. Nagyon meg voltam sértődve, mert úgy éreztem, nem figyel rám. Folyton csókolóztak otthon, az utcán, a buszmegállóban, az üzletben, mindenhol. Az új osztálytársaim nevettek rajtam, ahogy esetlenül álldogáltam mellettük. Éjszaka hallottam a szeretkezésük hangjait, és csak fájdalmat meg undort éreztem. Amikor dühösen elmondtam a dédnagymamámnak, hogy mit érzek, azt válaszolta, legyek jó kislány, aki örül annak, hogy az anyja végre boldog, és nem halt bele az előző házasságába. Valahogy így tudtam meg, hogy anyukám inkább meghalt volna, mint hogy felneveljen engem. Amikor erről kérdeztem, azt mondta, hogy nyugodtan ment volna el, mert tudta, hogy a nagyszüleim gondoskodnának rólam. 

Akkor megszakadt a szívem a tudattól, hogy nem érek annyit az édesanyámnak, hogy érdemes legyen élnie miattam. 

Közben iszonyú lelkiismeret-furdalás gyötört, amiért nem tudok jó gyerek lenni, mert idegesít, hogy ő ennyire látványosan boldog, miközben én szenvedek a tudattól, hogy sem apámnak, sem anyámnak nem kellek. A főiskolán pszichológiaszemináriumon volt egy gyakorlat, amikor fel kellett állni, és mindenki előtt azt mondani: „értékes ember vagyok”. Ahogy kimentem, már éreztem, hogy szorít a torkom, görcsöl a hasam, és elmegy a hangom. Csak álltam ott, mint egy szerencsétlen hülye, és sírtam. Nem tudtam kimondani.

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Kétségbeesetten vágytam arra, hogy valaki szeressen

Értéktelennek éreztem magam egyedül, és azt gondoltam, hogy ez változni fog, ha valaki kívülről igazolja, hogy nem vagyok az. Az első fiú, aki komolyabb érdeklődést mutatott irántam, a barátom lett, a szó romantikus értelmében. Én kislány voltam, ő pedig jogilag már felnőttnek számított. Az első randink után, amikor időre hazakísért, és azt mondta, hogy ő még ezután visszamegy bulizni, éreztem, hogy ez nekem nem lesz jó. Tudtam, hogy nem akarom ezt, de közben remegtem belülről, mert meggyőződésem volt, hogy rajta kívül nem kellenék senkinek. A családom megerősítette, hogy rendes fiú, szeret engem, és meg kell becsülni az ilyen kapcsolatot. 16 éves koromban erős késztetés volt a barátom részéről, hogy a szex terén minél többet adjak neki, én viszont tudtam, hogy képtelen vagyok rá. Egy alkalommal, amikor elutasítottam a közeledését, figyelmen kívül hagyta a kérésemet. Rám nehezedett, fogdosott, benyúlt a pólóm alá, és – nekem úgy tűnt – erőszakosan csókolgatott. A testem cserbenhagyott, nem tudtam (és talán nem is akartam) eltolni és védekezni. Azért, mert minden alkalommal, amikor azelőtt elutasítottam, azt mondta, hogy „persze, majd máskor, tele van már a padlás az ígéreteiddel”. Aztán hosszú ideig meg volt sértődve, nem szólt hozzám, nem nézett rám. Én pedig nem bírtam elviselni a dühét.

A testem csak feküdt mereven; és egy felnőtt férfi testének a súlyától valósággal halálra rémültem.

Akkor és ott tudatosult bennem, hogy hagynom kell, mert nem tudnám az ereje ellen megvédeni magam. Nem történt behatolás, mégis életem legijesztőbb élménye volt. Valamennyi idő múlva legördült rólam, és azt kérdezte: „na, belehaltál? Ez volt annyira nehéz?” Erre akkor nem tudtam válaszolni. 

Megpróbáltam elmondani anyukámnak, hogy szerintem valami rossz dolog történt velem. Nem tudtam, milyen szavakat használjak, és addigra már elhittem, hogy az én hibámból történt, mert minden találkozásunk alkalmával téma volt, milyen rosszul esik a barátomnak, hogy nem kívánom őt. Ezért azt gondoltam, ez a probléma, és a beszélgetést is innen indítottam. Ennek megfelelően édesanyám ráerősített, hogy ez tényleg gond, mert mennyire rosszul eshet neki, hogy nem szeretem eléggé. Ez ellen tenni kell, és jó, ha látom, ő mennyire szeret engem. A valódi problémát nem sikerült elmondanom, mert maga alá gyűrt a bűntudat és a „még erre sem vagyok jó” érzése.

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Mondhattam volna, hogy szakítok ezzel a fiúval…

15 évesen a szüleim teljesen jó szándékkal egy olyan iskolába erőltettek, ahová nagyon nem akartam járni, és az első években sok kudarcot éltem át. Az esténkénti szeretkezéseik beszűrődő hangjaitól és a napközbeni évődésük látványától kialakult bennem egy erős undor a szexualitás iránt, amire a barátom hozzáállása is ráerősített. Az életem minden területén kudarcnak éltem meg saját magam, és folyamatos feszültség volt bennem az ellentmondásos érzelmek miatt. Nagyon sokat sírtam, testi tüneteim lettek, amelyekre nem találtak magyarázatot az orvosok: vizelettartási probléma, reflux, alvászavarok. Ezekre szedtem gyógyszereket; előfordult, hogy a napi adagom 16 szem pirula volt, amik között a nyugtató is szerepelt. Mondhattam volna, hogy szakítok ezzel a fiúval, ahelyett, hogy hozzá megyek feleségül. De amikor egyszer megtettem, az egész családom dühös lett rám, mert szerintük butaságot csináltam. 

Én pedig nem bírtam elviselni, ha nem vagyok jó kislány, és nem úgy csinálok mindent, ahogy az a családom szerint helyes; és nem akartam megbántani a barátomat sem. Ezért lekapcsoltam a vörös jelzőlámpát, és inkább magamat bántottam.

Kamaszként gyakran jártam nőgyógyászhoz, mert miután ténylegesen történt nálam behatolás, az annyira fájdalmas volt, mintha kést szúrtak volna belém. A kör ugyanaz maradt: ha nem akartam szeretkezni, akkor a barátom áldozattá tette magát, akit nem szeret eléggé a barátnője. Hallgatással büntetett, sokszor rám sem nézett utána. Ez a házasságunkban is így működött. Mivel a lelkem nem érte el, hogy nemet mondjak, a testem próbálkozott: havonta összeszedtem valami bakteriális vagy gombás fertőzést, amit kezelni kellett, és amiért „jogosan” utasíthattam el a szexet. Ha együttlétre került sor, csak fizikailag voltam jelen. Az agyam teljesen máshol járt: azt „játszottam”, hogy a lelkemet az udvaron álló egyik tujában lévő madárfészekben hagyom a fiókákkal a melegben, amíg vége nem lesz. Ez a szétszakítottság vagy nagyon megviselt, vagy annyira érzéketlenné tett, hogy úgy éreztem, még a saját gyerekeimet sem tudom szeretni. Mert közben összeházasodtunk, és két gyermekünk született. Mindenki szerint ez volt a legjobb, és én sem láttam magam előtt más lehetőséget. Az esküvőnk napján, amikor menyasszonyi ruhában álltam és vártam, hogy jöjjön értem az autó, ami elvisz a templomba, a nagyapám odahajolt, és ezt mondta: „Mindig adj meg neki mindent, amit akar, mert ha nem, akkor elmegy máshová, és az a te hibád lesz.” 

Már a második szülés után láttam az Egy különc srác feljegyzései című filmet, amiben a főszereplő gondolataiban és viselkedésében teljesen magamra ismertem. Ő gyermekkori abúzus túlélője volt. Amikor először beszéltem a férjemnek arról, hogy szerintem amit 16 éves koromban csinált velem, az rossz dolog volt, akkor azt válaszolta, hogy mivel régen volt, nem számít már. 

Miközben magamat ostoroztam, hogy nem tudom jól szeretni a férjem, előfordult, hogy „frigid p.csa vagy”, és hasonló mondatok hangzottak el itthon. 

Egy kétgyerekes, érzelmi roncs anyuka voltam 

A legmeghatározóbb viszont az az eset volt, amikor tudtam, hogy szexi nőnek kell lennem, amíg a gyerekek alszanak. Mindent megtettem, hogy „jól teljesítsek”, ám a gyerekek felsírtak, és mennem kellett. A férjem nagyon dühös lett, kiabált a gyerekekkel, és megjegyzéseket tett rám. Nem tudnám elismételni, amik elhangzottak, mert csak a döbbenetre emlékszem, hogy „ez tényleg megtörténik?” Bementem a mosdóba, ahol némán zokogtam, és néztem az arcomat a tükörben. „Képtelen vagyok megvédeni a gyerekeimet” – ez járt a fejemben. Még hónapokig küzdöttem magammal, mert (akik hasonló helyzetben vannak, tudják) szerettem a férjemet. Azt viszont biztosan éreztem akkor is, hogy amit ő ad nekem, az nem szerelem. Pontosabban azt gondoltam, hogy ha ez a szerelem, akkor nem kérek többet belőle.

Sokáig nem akarta meghallani, amikor a szexuális gondjainkkal kapcsolatban kezdeményeztem beszélgetést. Minden kísérletem, amikor felhoztam a válást mint opciót, esetlen és erőtlen volt. Hisztérikusan sírtam, hogy nem akarom bántani őt, de én nagyon rosszul érzem magam. Ő pedig mindig azt hitte, hogy van valakim, pedig gyakorlatilag esélytelen lett volna, hiszen egy kétgyerekes, érzelmi roncs anyuka voltam. 

Ma már úgy látom, hogy a férfiassága, az ereje visszaigazolására használta a testem, és ha ezt nem kapta meg, nagyon dühös lett. Amitől eleinte csak én, később már a gyerekeink is féltek. 

Sajnos előfordult, hogy dühében úgy fogta meg az egyik gyermeket, hogy nyolc napon túl gyógyuló sérülés maradt utána: az ágy oldala, amibe kapaszkodott, felsértette a hátát, ami akkor vérzett, majd komoly sebet hagyott. Akkor nem vettem elég komolyan a dolgot, mert azt mondogattam (és a család is): egyébként jó apa, törődik velünk, ez csak egyszeri eset. Igen, vér többé nem folyt, de hasonló eset még többször megismétlődött; mindannyian megijedtünk tőle. 

Az én viszonyom a gyerekeinkkel sem volt makulátlan, és erre nincs mentségem. Sokszor voltam annyira türelmetlen és tehetetlen, hogy a fenekükre ütöttem, ha „rosszat csináltak”, és nagyon sokat kiabáltam velük. Tudtam, hogy nem vagyok jó anyjuk, és nagyon szerettem volna változtatni ezen. Az egyik gyermekünk érthetően úgy reagált az életre, amit neki teremtettünk, hogy kezelhetetlenné vált, látványosan utált minket, és félt tőlünk. A másik pedig mindent megtett, hogy kompenzálja a bátyja viselkedését. Nem ilyen életet akartam nekik: folyamatos veszekedés, feszültség, fenyegetőzés töltötte ki a napjainkat.

Azt gondoltam, hogy itt a vége. Kudarcot vallottam anyaként, feleségként, és akkoriban az írás sem ment olyan jól. Komolyan gondoltam, hogy a gyermekeim egészségesebb környezetben tudnának felnőni, ha valaki más nevelné fel őket. Akkoriban már masszívan dohányoztam, pedig asztmás vagyok, és tetemes mennyiségű alkoholt fogyasztottam, hogy egy-egy cikk elkészülhessen. A testi betegségeim lángoltak, az autoimmun bélgyulladástól teljesen legyengültem. Állandó ízületi és lelki fájdalomban éltem, amiből csak egy kiutat láttam: az öngyilkosságot.

A történet folytatása itt olvasható.

Ha Ön vagy hozzátartozója krízisben van
 Az Országos Kríziskezelő és Információs Telefonszolgálat a nap 24 órájában Magyarországról ingyenesen elérhető a következő telefonszámon és e-mail címen:
+36 80 20 55 20
[email protected]
 

Előkelő neveltetés és franciás műveltség  

Amikor Metternich megszületett 1773-ban, Európa berendezkedése még sok mindenben emlékeztetett a középkori állapotára, még mindig létezett a Német-római Császárság. A kontinensen háborúkon, polgárháborúkon, felkeléseken túl – ha viharvert állapotban is – a tömérdek német hercegség, grófság, királyság, püspökség, fejedelemség és még ki tudja hány államforma makacsul tartotta magát. A valóságban azonban már csak a két fő rivális, a Habsburg Birodalom és a Porosz Királyság rendelkezett komoly politikai és katonai hatalommal, ők pedig a 18. század során két pusztító háborút is vívtak egymással.

Ebben a bizonytalan világban élt a Rajna-vidék délnyugati részén a dicsőséges múltjára büszke Metternich család. A régi világ fénye ugyan már megkopott, de ők még gazdagnak és befolyásosnak számítottak. Volt egy váruk és egy romos őrtornyuk, birtokokkal rendelkeztek a Rajna-vidéken és Csehországban. Ráadásul a családapa, Franz Georg Karl Metternich tökéletes hűségével elnyerte a Habsburg-ház teljes bizalmát. Ő töltötte be az állam követi pozícióját a hétből három német-római választófejedelem, a mainzi, a trieri és a kölni érsek udvarában. Amikor a fia megszületett, rangjukhoz méltóan impozáns nevet kapott a keresztségben: Klemens Wenzel Nepomuk Lothar.  

Kép

Franz Georg Karl Metternich, az édesapa – Forrás: Wikipedia

A császárság idejétmúlt állapotát az is jól mutatja, hogy a Metternich család a saját, német identitása helyett inkább a közeli Franciaország kultúrájához vonzódott. Idejük jelentős részét a határ túloldalán töltötték, Klemens jobban beszélt franciául, mint németül. Amikor tizenöt éves lett, a strasbourgi egyetemre íratták be jogot tanulni. Tanárai szerint elégedett, jóképű és szeretetre méltó gyerek volt, bár néhányan úgy vélték, átlátnak rajta, szerintük éppen olyan hazudozó és pöffeszkedő alak volt, mint amilyennek az apját tartották. 
 
A neveltetése mindenesetre makulátlan volt, bevezették a társadalom legfelsőbb rétegeibe, az apja még a későbbi II. Ferenc császárnak is bemutatta. 

Klemens könnyedén beilleszkedett ebbe a világba, és sikeresen mozgott az uralkodók között. Tökéletes modorral, lehengerlő kedvességgel és rohamosan fejlődő taktikai érzékkel csavarta az ujja köré a politikai élet vezetőit. 

Apja közben teljes mandátummal rendelkező diplomataként szinte teljhatalommal irányította a németalföldi osztrák területeket.

A forradalmak forgószelében 

 Ennek a szép, nosztalgikus világnak 1789-ben azonban egy csapásra vége szakadt. Kitört a francia forradalom, és a régi világ hamarosan egész Európában darabokra hullott. A holland tartományokban felkelés tört ki, amit ugyan nemsokára levertek a Habsburgok, de a francia előrenyomulást nem lehetett megállítani. Három év múlva hadat üzentek Ausztriának, aztán 1794-ben bekebelezték a Németalföldet. A Metternich család szinte mindent elvesztett. A franciaországi és a németalföldi örömök nem léteztek többé, az imádott Strasbourgot kirabolták és feldúlták a forradalmárok, a Rajna-vidék területei pedig megteltek az életükért rettegő, menekülő francia arisztokratákkal. Otthonuk hadszíntér lett: először megszállta a porosz sereg, majd elérkezett az első vereség Napóleontól. XVI. Lajost és Mária Antóniát lefejezték, a terror uralkodott a franciákon. Az ifjú Metternichnek a húszas évei elejére meg kellett tapasztalnia, hogy a család birtokait elfoglalják a franciák, és az egykor megingathatatlannak hitt régi világon eluralkodik a káosz. „Ahogy én látom a helyzetet, minden a pokolra szállt, és eljött az idő, hogy mindenki mentse a menthetőt a romok közül”– írta egy helyen.
  
Ezek voltak azok az élmények, amelyek megalapozták és végleg megszilárdították a fiatalember politikai nézeteit. Arra a következtetésre jutott, hogy a reformok és a nemzeti mozgalmak kéz a kézben járnak az erőszakkal, a forradalmakkal. Amint megszűnik a konzervatív törvények uralma, véletlenszerű események veszik át az irányítást. A rend felbomlik, az országok egymás ellen fordulnak, háborúk törnek ki, és milliók halnak meg.  

Kép

Metternich herceg egy korabeli festményen

Metternich Bécsbe tette át a székhelyét, és az apja hathatós segítségével építeni kezdte diplomáciai karrierjét. Édesanyja megfelelő feleséget is szerzett neki Eleonore von Kaunitz-Rietberg grófnő személyében. A grófnő kiváló választásnak bizonyult, mivel a kapcsolatai révén Metternich bekerülhetett a bécsi elit soraiba. Amint a napóleoni háborúk feldúlták Európa vezető országait, a megnyerő, kék szemű fiatal politikus fokozatosan növelte hírnevét és befolyását. Egyre fontosabb kinevezéseket kapott, és döntő jelentőségű küldetéseket hajtott végre. 

Berlini nagykövetként tevékenykedett, és olyan sikeresen vetette be tökélyre fejlesztett kommunikációs képességét, hogy a francia nagykövet beprotezsálta magához Bonaparte Napóleonhoz. 

Így 1806-tól Párizsban volt osztrák nagykövet. Személyesen a francia császárral tárgyalva igyekezett érvényesíteni a Habsburg érdekeket, és befolyása egyre csak gyarapodott. Bár három évvel később, a francia–osztrák háború kirobbanásakor rövid időre letartóztatták, nemsokára már államminiszter lett. Mindössze három hónappal később beiktatták abba a külügyminiszteri hivatalba, amit aztán majdnem negyven évig ő töltött be.  

Kép

Metternich irodája egy festményen – Forrás: Wikipedia

Ebben a minőségében azt is elérte, hogy a háborúskodás ellenére ő szervezte meg Napóleon újabb házasságát, miután elvált a terméketlensége miatt feleslegessé vált Josephine-től. Személyesen ugyan nem kísérte Párizsba II. Ferenc császár lányát, Mária Lujzát, de egy másik útvonalon utánament, és fél évig maradt a francia fővárosban, mert hűségesen jelentett az uralkodónak a lánya hogylétéről. 
 
A napóleoni háborúk során sikerek és kudarcok egyaránt érték, ő viszont soha nem tévesztette szem elől a legfőbb célját: létrehozni egy tartós erőegyensúlyt Európában, amelynek révén a jövőben elkerülhetők a háborúk és a rettegett forradalmak. Ügyesen balanszírozott az orosz cár, az osztrák császár, a porosz király és Napóleon között, miközben a magánéletében bekövetkező tragédiákat is igyekezett méltósággal elviselni. A felesége összesen nyolc gyermeket szült a házasságuk alatt, akik közül az első kettő még csecsemőkorában meghalt, és a többi hat közül is négyet fiatalon elveszítettek. Csak ketten élték túl az apjukat. 
 
Metternich – bár gondos családfőnek és jó apának tartották – nem volt a házastársi hűség mintaképe. Abban a korban, az ő pozíciójában ez nem is volt elvárás. Nagykanállal habzsolta az életet, számos szeretőt tartott, akik közül néhányan a lehető legmagasabb rangú hölgyek közül kerültek ki. 

Elcsábította többek közt Napóleon húgát, Caroline-t, aki kifejezetten veszélyes trófeának számított, mivel a francia forradalom harcias hősének, Murat tábornoknak, a nápolyi királynak volt a felesége. 

Szintén viszonya volt Laure Junot-val, Napóleon egyik szárnysegédjének feleségével. Mindkét hölgy komoly befolyással rendelkezett a francia politikai életben, így sokakban felmerült a gyanú, hogy Metternich nem kizárólag a saját szórakoztatására bonyolódott velük kapcsolatba. A tekintélye és a hatalma ezekben az években a csúcson volt. Ausztria hercegi címmel jutalmazta a fáradozását, családja elveszett birtokai helyett újakat adományoztak neki. 

Kép

Laure Junot és Caroline Bonaparte – Forrás: Wikipedia

A világ legsikeresebb diplomatája  

Amikor 1814-ben Napóleon vereséget szenvedett, a negyvenegy éves Metternich elérkezettnek látta az időt, hogy átültesse a gyakorlatba saját elképzeléseit és álmait Európa jövőjét illetően. A nagyhatalmak által rendezett bécsi kongresszuson minden személyes meggyőzőképességét, szervezőtehetségét és ravaszságát bevetette. A résztvevőknek a hosszas és kimerítő tárgyalások kipihenésére változatos szórakozási lehetőségeket szervezett: véget nem érő lakomák, luxusszalonok, fényűző bálok és előkelő bordélyházak biztosították a politikacsinálók és persze Metternich herceg kényelmét. 

A háttérben pedig mindent elkövetett, hogy ne engedje Franciaországot az európai bosszú áldozataként végzetesen legyengíteni, az orosz és a porosz hatalmi törekvéseket elhatalmasodni, a Habsburg Birodalmat pedig másodrangú erővé degradálni. Egész életében erre a lehetőségre várt: most végre asszisztálhatott egy olyan rendszer kialakításában, amely majd megakadályozza a magyarországi nemzeti törekvések megerősödését, a korai liberális eszmék szárba szökkenését, elejét veszi a forradalmaknak, és nem engedi, hogy a kényes egyensúly felborulásával elszabaduljon a káosz.  

A háborúk utáni béke megteremtésén kívül egy sor más, égetően fontos kérdést is napirendre tűzetett az itáliai zavargásoktól kezdve az Oszmán Birodalom kordában tartásáig. Az általa dominált kongresszus létrehozta Európa alapvető erővonalait a következő száz évre: rendszere csak az I. világháború kitörésével omlott össze.  

Metternich megdicsőült, a világ egyik legsikeresebb diplomatája lett. A felesége halála után újra megnősült, megszületett a kilencedik gyereke, majd miután a második feleségét is elveszítette, 58 évesen feleségül vette a magyar származású Melanie Zichy-Ferraris-t, aki 32 évvvel volt fiatalabb nála, és további öt gyermekkel ajándékozta meg. Hozzájuk csatlakozott még az a házasságon kívül született kislány, akit a szintén házas Jekatyerina Pavlovna Szkavronszkaja orosz hercegnő szült neki.  

Kép

Mélanie Zichy-Ferraris, Metternich harmadik felesége

A következő évtizedekben rendületlenül építette a saját rendszerét, de közben belefáradt a saját nagyságába. A maradiságig konzervatív nézeteihez foggal-körömmel ragaszkodott. 

Szembeszállt az alávetett nemzetek minden függetlenségi törekvésével, Széchenyi Istvánnal szinte külön ideológiai háborút vívott. 

Eközben hatalmas kémhálózatot működtetett, és persze szigorú cenzúrát tartott fenn. A döntéshozatalra teljesen alkalmatlan I. Ferdinánd császár – Magyarországon V. Ferdinánd király – helyett gyakorlatilag ő kormányozta a birodalmat, de képtelen volt a legkisebb mértékben is alkalmazkodni a változó politikai klímához.

Az új korszak régi embere 

Európa békéje ugyan többé-kevésbé fennmaradt, de a bécsi kongresszus rendszere nem tudott gátat szabni a nemzeti mozgalmaknak. Az 1848-as forradalmak kitörése már egy idős, tekintélyét vesztett Metternich uralma alatt történt. Az egykor szinte mindenható külügyminiszternek egyik napról a másikra kicsúszott a lába alól a talaj, és gyakorlatilag menekülnie kellett Bécsből. Sikkasztással, vesztegetéssel vádolták, bár ezeket a vádakat soha senki nem tudta bebizonyítani. Londonban telepedett le, ahol rendkívül aktív társadalmi életet élt. Bár Viktória királynő tudomást sem vett a jelenlétéről, gyakori vendég volt hotelszobájában a waterlooi győztes Wellington herceg, Benjamin Disraeli miniszterelnök és Johann Strauss is. Hiába volt azonban egyfajta helyi sztár, Ausztriában megvonták a nyugdíját, és kénytelen-kelletlen hitelekből élt.  

A forradalmak lecsitulása után Ferenc József végül kegyesen visszarendelte Bécsbe, ahol udvariasan kikérte a véleményét néhány kérdésben, de a politikai életbe már nem kerülhetett vissza. Miután a harmadik felesége halálát is át kellett élnie, végleg elfogyott az életereje. Egy általa már nem értett új korszakban, 1859-ben nyolcvanhat évesen hunyt el.  

Ez az írás eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt.
 

Olvasónk, Márk el sem tudná képzelni, mihez kezdene a felesége nélkül. Hiszen, mint fogalmaz, a neje volt az, aki naponta látogatta a kórházban, szeretetteljes személyisége a nehézkes rehabilitációs folyamaton is átsegítette. Az is nagyon sokat jelentett számára, hogy műtétje után a külföldön élő lánya is úgy alakította az elfoglaltságait, hogy egy rövidebb időre haza tudott látogatni. Ha Márknak is feltennénk a cikkünket indító kérdést, válasza – a fentiek ismeretében – nem lenne meglepő: számára ez nem egy mítosz, hanem a valóság. 

A szorosabbra fűzött családi kapcsolatok érzelmi biztonságot nyújtanak. 

„Tudományos vizsgálatok igazolták, hogy a lélegzés és az agyhullámok szinkronizálódnak, a fájdalomérzet csökken, amikor a pár tagjai fogják egymás kezét. A férfiakra és a nőkre is érvényes ez, de a teljes képhez hozzátartozik, hogy azért ebben az esetben a nőkre gyakorolt hatás nagyobb” – idézi Kigyóssy Örs annak a 22 pár bevonásával készült vizsgálatnak a tanulságait, amely a ScienceAlert magazin oldalán jelent meg.
 
De milyen más előnyökkel járhat egy jó házasság a férfi számára? És milyen hasznot hajt a társadalomnak egy elkötelezett párkapcsolatban élő férfi? Összeállításunkban a további lehetséges okokat és következményeket keresgéltük, a teljesség igénye nélkül. 

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Jobb szexuális élet és erősebb kötődés a gyermekhez

„A házas férfiak gyakrabban szexelnek és jobb a szexuális elégedettségük, mint a nem házas férfiak, pedig pont az ellenkezőjét gondolnánk. Ez a szempont különösen fontos nekünk, férfiaknak! Az az uralkodó nézet, hogy a házasságban a szex rutinszerűvé és unalmassá válik, és mivel már nem annyira izgalmas, egyre ritkább lesz. A valóságban viszont az egyedülállók többsége számára a szex szórványos, ritka, vagy egyesek számára egyáltalán nem létezik” – utal Kigyóssy Örs amerikai felmérések meglepő eredményeire.  

Kutatások sora egybehangzóan bizonyítja azt is, hogy azok a férfiak, akik aktív szerepet játszanak a gyermekeik nevelésében, a társadalom szempontjából is nagyobb valószínűséggel viselkednek „hasznosan”, pozitívan. Azaz: kisebb az esélye annak, hogy bűncselekményt, erőszakot követnek el, ahogyan kevesebb alkoholista vagy szerhasználó is válik belőlük. Mindezek alapján úgy tűnik, hogy az apaság kevésbé önzővé és társadalmilag felelősségteljesebbé teszi a férfiakat – olvasható a Családtudományi Szövetség esszéjében. 
Kigyóssy Örs ezt azzal egészíti ki, hogy a felelősségteljes apáknak általában felelősségteljes fiaik lesznek, akik nagyobb valószínűséggel válnak jó apává.

„Nagyon sok viselkedésbeli és lelki betegség kapcsolható össze az apa hiányával, ezek mind az apák pótolhatatlanságát, pozitív szerepét bizonyítják a szűkebb család és a társadalom szempontjából is – erősíti meg a KétIgen pár- és családterapeutája. – Érdekes az az antropológiai megfigyelés, hogy a leghatékonyabb, legfejlettebb civilizációkban a monogámia volt az elvárt norma. Ezek a civilizációk stabilabbnak, békésebbnek, fejlődőképesebbnek bizonyultak.”

Szociológiai adatok sokasága támasztja alá, hogy – különösen a férfiak esetében – a házasság általában feltétele a gyerekvállalásnak és a gyerek felelős nevelésének.

 Szinte minden kultúrában igaz a megállapítás, hogy a nők biológiailag erősebben kötődnek a gyermekeikhez, ezért a történelem nagy részében a házasság intézménye kifejezetten azt a célt szolgálta, hogy a férfit a feleségén keresztül a gyermekeihez kösse, így biztosítva az utódok biztonságos, gondos felnevelését. „Régi félelme sok férfinak, hogy más gyermekét kell felnevelnie, vagy olyan nőnek kell tartásdíjat fizetni, akivel csak egy jó estét akart… Az egyszerű üzenet nekik az, hogy »ha el akarod kerülni, hogy váratlanul apa legyél egy olyan nőtől, akit nem is szeretsz, akkor válaszd a monogám kapcsolatot, és szeresd a feleségedet nagyon jól, hogy ne legyen oka hűtlennek lenni. Így biztos lehetsz abban, hogy a vér szerinti gyermekeidet fogod nevelni«” – teszi hozzá a párkapcsolati szakértő.

Ez a másoknak biztonságot adó férfiszerep – férjnek és apának lenni –, amely elköteleződést és lemondást is követel, pozitívan hat vissza magukra a férfiakra is, így az ő érdekeiket is szolgálja. „Pelenkázz, tovább élsz!” – ennek a szlogennek az igazságát szűrték le hosszú távú felméréseikből a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetének szakemberei. 

Kép

Megtartó erő, hosszabb élet 

„A házasság életszövetség egy férfi és egy nő között, amelyben óriási erő van. Minden vizsgálat azt mutatja, hogy nincs komolyabb népegészségügyi tényező, mint egy jó házasság” – nyilatkozta Kopp Mária orvos-pszichológus 2011-ben. A nemzeti jólét kutatója úgy vélekedett, nagyon fontos, hogy a nők együtt tudjanak működni a férfiakkal, s fordítva, mert azt tapasztalta, hogy az emberek többsége a családban bízik leginkább. „Akinek jó családja, jó házassága van, az komoly megtartó erő” – fogalmazott Kopp Mária.

Egy az Egyesült Államokban készített felmérés arra az eredményre jutott, hogy azok a férfiak, akik házasságban élnek, 2,6-szor nagyobb valószínűséggel nem haltak meg a vizsgált hosszú időszakban. A nők esetében is másfélszeres védettséget jelentett a házasság. 

Mindezek arra engednek következtetni, hogy a jó párkapcsolat maga nemcsak a boldogság forrása, hanem a túlélés feltétele. 

E megállapítások szintén Kopp Máriától származnak, 2011-ből. A neves szakember által a Semmelweis Egyetemen alapított Magatartástudományi Intézet hosszú távú esetkövetéses vizsgálatai azt is megmutatták, hogy a férfiak jó kapcsolata a gyerekeikkel a négyszeresére emeli a 69. év túlélésének a valószínűségét. „Nem véletlen, hogy ezek egészségvédő faktorok, hiszen egy boldog ember tovább él” – fogalmazott az orvos-pszichológus.

Megbízhatóbb munkaerő, nagyobb hatékonyság

A munkaerőpiacon nyújtott teljesítmény sem független attól, hogy milyen párkapcsolatban élünk. A stabil társas támogatás és családi háttér növeli a szakmai hatékonyságot – derült ki dr. Engler Ágnes nappali tagozatos egyetemi hallgatók körében végzett 2015-ös felméréséből, amely során több mint 1000 levelező szakos, 18 év feletti, sokszor már családos egyetemistát kérdezett meg. Megnézte, kik az eredményes tanulók, és mitől függ, hogy valaki sikeres-e a tanulmányaiban. A vizsgálat azt mutatta, hogy a saját család nagy szerepet játszik: eredményességüket a házastárs vagy partner létezése befolyásolta. A házasságban élő felnőtt tanulók voltak a legeredményesebbek a tanulmányokban. Sok megkérdezett így indokolta sikereit: „ott van a párom, aki segít mindenben”. Mindezekből az látszik, hogy az erős partneri támogatás a szakmai karriert is képes befolyásolni. 

Ráadásul a családapák gyakran előnyben részesülhetnek a munkahelykeresés folyamán. 

Sok cégvezető azt tapasztalja, hogy a gyermekes férfi alkalmazottak megbízhatóbbak, lojálisak, biztonságot keresnek a munkaerőpiacon, és kevésbé váltogatják az állásaikat. A párkapcsolati és a munkahelyi elköteleződés képessége gyakran összefüggést mutat.

Rengeteg tapasztalati érv, kutatási eredmény igazolja tehát, hogy a házas férfiak tényleg boldogabbak, egészségesebbek és az életük sok területén eredményesebbek, mint szingli társaik. Ez a párkapcsolati mítosz tehát megerősítést nyert.

E témáról ön is véleményt nyilváníthat, ha kitölti ezt a rövid tesztet.

A Párkapcsolati mítoszrombolók sorozat további részei itt olvashatóak.

Koraszülöttség és következményei

Újpesten, a Kellner Ferenc Sportközpont egyik különálló épületénél járunk. A bejáratnál pavilontető, torii kapu, japán feliratok is jelzik: egy másik kultúrába érkezünk. Ez az UTE–Karate edzőterme, a dojo.

A cipőt belépés után le kell venni, ezt követeli meg az illem és a tisztelet – tudom meg Kákosy Olíviától, aki az előtérből a terembe lépve meg is hajol. A parakarate háromszoros Európa- és immár kétszeres világbajnoka itt tölti hétköznap estéit. A karatét követő közönség előtt biztosan nem ismeretlen a neve, hiszen ősszel Budapesten védte meg világbajnoki címét, sokan azonban akkor kaphatták fel a fejüket rá, amikor januárban az Év Sportolója Gálán az Év sportpillanata címért Vogel Somával és Szoboszlai Dominikkal volt versenyben. 
 
Olívia parakaratéban a K21-es kategóriában versenyez, vagyis tanulásban akadályozott. Azt, hogy pontosan mit jelent ez, édesanyja segít megérteni, noha – lánya kérése szerint – soha nincs ott az edzésein, de ezúttal kivételt tett. Olívia súlyos terhességi toxémia és méhlepényleválás miatt a 25. hétre született császármetszéssel. Mivel az anya és a baba vércsoportja „kicsapta” egymást, amit nem vettek időben észre az orvosok, vérmérgezést kapott. 

Mindkettőjüket újra kellett éleszteni, és teljes vércserén estek át.

Viszonylag korán látszott Olívián, hogy más, mint a többi gyerek. Szeretett egyedül lenni, sokat szorongott, kommunikációs nehézségei voltak a korosztályához képest, stresszlevezetésként pedig állandóan pakolt, takarított.

Óvodáskorában állapította meg róla a szakértői bizottság, hogy enyhén értelmi fogyatékos. Hiába készült több szakértői vélemény, a diagnózist csak akkor vették komolyan az intézmények, amikor iskolába ment. Matematikából és idegen nyelvekből – mivel az ezek megtanulásához szükséges logikai lépéseket nem tudja értelmezni és elsajátítani – fel van mentve, így a mai napig egyéni fejlesztésre szorul és jár is. Koncentrációja kiemelkedő, de bizonyos területeken nehezebben ért meg, tanul meg dolgokat. Ha valamiben elakad, hajlamos bepánikolni és teljesen összezavarodni. Egy tömegközlekedési helyzet is komoly gondot okozhat számára, ezért csak a jól ismert útvonalakon közlekedik egyedül.

Kiteljesedés a karatéban

A karatéban viszont biztonságos közegre lelt. Tizenöt éves volt, amikor Halász Attila karatemester meglátott benne valamit. Amikor először besétált a terembe, egyből megtetszett neki a sportág. A nyugalom, a környezet, a meditáció, a japán életmód és persze a versenyek. Körülbelül négy éve már Gasparik Kitti sensei (mester – a szerk.) vezetésével készül. A parakaratéban csak formagyakorlatot, katát, egy képzeletbeli ellenféllel szembeni küzdelmet lehet bemutatni, egymás elleni harc nincsen.
Olívia ép versenyzőtársaival edz együtt, és laikusként nehéz észrevenni, hogy bármi különbség lenne köztük. Ugyanakkor a sensei és tanítványa számára kiemelt koncentrációt igényel minden tanulási folyamat és gyakorlás, mivel a sportoló elakadás esetén azonnal segítséget és megerősítést igényel a továbblépéshez.

„A mozgásán látszik, hogy picit más, mint a többiek, de nagy előny, hogy velük edz. Húzzák egymást. Vannak fizikai nehézségei, ahogy megmozdul, ahogy befejez egy mozdulatot. 

Ami egy egészséges versenyzőnek természetes, az neki sokkal nagyobb erőfeszítést és koncentrációt igényel, például az egyensúly keresése és megtartása. 

Nincs meg az a könnyedsége, mint egészséges társainak. Nekik is szoktam mondani, hogy hiába nem látják rajta, Olíviának például egy pontos, összeszedett rúgás 580-szoros erőfeszítésébe telik” – magyarázza Gasparik Kitti, miközben zenére bemelegítenek. 

Rögtön feltűnik a köztük lévő szoros, igazán szeretetteljes edző–tanítvány kapcsolat. Hangsúlyozzák is, hogy egymást kiegészítve érik el a sikereket: a versenyeken és az életben is, hiszen Olívia a családja mellett elsősorban a mesterére támaszkodik. A versenyek előtt és alatt a mai napig nagyon izgul, ilyenkor teljesen be- és elzárkózik, csak az eredmény lebeg a szeme előtt. Ebben az állapotban mesterén kívül más nemigen tud hozzászólni.

Kép

Olívia egy versenyen – Fotó: Jani Martin

„Ne csak játszd el, érezd!”

A váratlan helyzetek ki tudják zökkenteni, ezért egy-egy megmérettetés előtt a sorsolástól kezdve a verseny forgatókönyvéig mindent alaposan leképeznek.
„Próbálok mindent kizárni, ebben Kitti sensei nagyon sokat segít, látja, hol vannak a határaim, és még azon is túlmegyünk. Mindketten harcos típusok vagyunk, mindenért megküzdünk, mindent kielemzünk. Sokat fejlődött a koncentrációm, a magabiztosságom, amióta együtt készülünk, ez egy Európa- vagy világbajnokságon nagyon fontos” – fogalmaz Olívia.

Miközben sorjáznak Kitti sensei vezényszavai – „Nincsen földnézés! Ne csak játszd el, érezd! Gyors–lassú, gyors–lassú!” –, Olívia arcán ugyanaz az eltökéltség látszik, mint a versenyeken készült képeken. 

Mindent belead a küzdőtéren, nem bánik csínján a harci kiáltásokkal sem. Az edzés végén, nyújtás közben önfeledten beszélget sporttársaival. 

Mint megtudom, a versenyek sok más mellett a kapcsolatok építése és a saját keretei közötti nyelvtanulás szempontjából is fontosak neki. A külföldi karatékákkal majdhogynem napi kapcsolatot tart. Szurkolnak egymásnak, és együtt örülnek a sikereknek – így volt ez az Év Sportolója Gála esetében is. 

„Még mindig dobog a szívem, ha erről kérdeznek”

„Meglepetés volt, amikor beválasztották a legjobb háromba a budapesti győzelmemet. Nagyon büszke voltam, még mindig dobog a szívem, ha erről kérdeznek. Nagyon izgultam az esemény előtt” – idézi fel a parakarate-bajnok.
„Ilyenkor nem alszik előtte egy hetet, utána meg kettőt” – teszi hozzá rögtön mosolyogva mestere.

A gálán az Év fogyatékos női sportolója kategóriában is majdnem dobogós lett. A negyedik helyen zárt, ami hatalmas teljesítmény, de a maximalizmusához mérten csalódott volt, mert számára csak a dobogó legfelső foka létezik. Egy-egy győzelem után azért megkönnyebbül. A budapesti vb-n egy óriási ordítással ünnepelt, az erről készült fotó bejárta a sajtót.
„Csodálatos volt, ilyenkor minden lepereg előttem, a sok munka, a sok feszültség kiszakadt – mondja, majd így folytatja: – A karate hatalmas előrelépést jelent az életemben. Mindegyik eredményemre nagyon büszke vagyok, mindegyikből tudok tanulni.”

A következő állomás a zadari Európa-bajnokság, ahol májusban címet védene. Nagy álma pedig a paralimpia. Tokióban a karate kísérleti jelleggel bekerült a programba, de paralimpián még sohasem szerepelt. Ennek ellenére van rá esély, hogy ez változzon, a sensei is nagyon bizakodó.
„Olyan fiatal, hogy még akár négy olimpiát is ki tudunk várni. A karate közegében annyira magabiztos, hogy ezt neki sohasem szabad abbahagynia.” 

„Olyan elfogadó, mint senki az égvilágon, akit ismerek. Pozitív, jóhiszemű. Annyit tanultam tőle, mint soha senkitől” – jellemzi tanítványát Gasparik Kitti.

Kép

Kákosy Olívia edzőjével, Gasparik Kittivel a 2023 márciusi karate EB-n – Fotó forrása: Magyar Karate Szakszövetség Facebook-oldala

„Megnyílok az emberek előtt”

A 22 éves sportolót általában a koránál jóval fiatalabbnak nézik, viszont azt, hogy enyhén értelmi fogyatékos, nem szokták észrevenni. „Nem leplezem, nem szégyellem, aki vagyok. Megnyílok az emberek előtt, nem szoktam semmit titkolni” – mondja.
Édesanyja szerint akaratlanul is a középpontban van azért, mert mindenkinek segít, különösen az idősebb korosztályt helyezi előtérbe. „Csupa szív kislány, nagyon empatikus egy vadidegennel szemben is” – fogalmaz. Nemrég külön lakásba költözött, most az önálló élet lépéseit tanulja. A korábbi speciális iskolák után jelenleg egy egészségügyi szakközépiskolában ápoló szakra jár, valamint az érettségire készül. Az kérdés, hogy tanulásban akadályozottként sikerülhet-e neki a vizsga, az viszont nem, hogy mindent belead céljai elérésébe.
 
Mindemellett kórházakban tölti a gyakorlati idejét, ahol, ha éppen nem adnak neki feladatot, beszélget, kártyázik az idős betegekkel, mert neki ők a „cukik”. Hozzá is teszi gyorsan, hogy nagyon szívesen dolgozna idősek otthonában, de a legnagyobb vágya – mi más is lehetne – az, hogy a Testnevelési Egyetemen edzői képesítést szerezzen. És bárkit, aki tőle szeretné megtanulni, karatéra oktasson.